Elérkeztünk a valós időhöz, olvassuk a jelenleg utolsó túrámat:
Geodéziai tornyok
Sashegy-Labancdűlő
2025. 07. 02. szerda Alaposan felkészültem a következő geotornyos túrámra, térképek, busz, vonat menetrendek, stb. Negyed hét körül már a Zugló állomáson vártam a vonat érkezésére. Jött is, sőt kettő is: 6:27-kor a TOKAJ InterCity és 6:32-kor a CÍVIS InterRégió.
Mivel a második esetén csupán 9 perc lett volna Cegléden az átszállásra, engedve a csábításnak, felszálltam az elsőre, bár ez helyjegy köteles vonat volt. (Sajnos 10 perc késés simán kitelik bármely vonatnál.) Megálltam kint a peronon, s majdnem Ceglédig minden rendben is volt, amikor jött a kalauz, s kérte a helyjegyet. Aztán büntetést, majd rendőrt emlegetett, de szerencsére 2 percen belül megállt a vonat s én leszálltam. Nem gondoltam, hogy ennyire keményen veszik…
Szerencsésen, bár kicsit zaklatottan elértem a buszt, ami rendben kivitt Csemőre. A kezdetben aszfaltos úton gyalogoltam, majd elértem a letérőt, ahonnan homokos út vitt tovább. Hangulatos volt a még nem túl nagy forróságban ez az erdei rész. Ezen a szakaszon pillantottam meg először a tornyot, s készítettem is róla egy felvételt.
Később egy földön mászó sáskát fényképeztem, így megálltam, és milyen jól tettem, mert amikor felpillantottam, egy kicsi, gyerek őz sétált előttem az úton. Nem vett észre, s én kedvemre fényképezhettem. Szaglászott, kíváncsian megnézett mindent, néha jókedvében ugrándozott. Nagy élmény volt bepillantani gondtalan fiatal életébe. Aztán besétált a fák közé, s én felmentem a torony homokdombjára. Leolvastam a kódját, de nem másztam fel rá, mert az alsó létrát, csupán egy kivágott fenyőfa és oldalágai helyettesítették. Még megcsodáltam a erdő homokos talajú, dimbes-dombos világát, majd visszasétáltam a buszmegállóba.
A hamarosan megjövő busszal visszautaztam a ceglédi állomásra, ahonnan vonattal mentem tovább Kecskemétre. Itt, miközben átsétáltam a buszállomásra, ismét meglestem a göcsörtös törzsű platánfákat, de most le is fényképeztem őket. Érdekes megjelenésűek, nem tudom ezek egészségesen ilyenek, vagy valami betegségük van? Aztán hamarosan indult a busz, mely elvitt Szentkirály előtt nem sokkal lévő Gácsi vendéglőhöz. 11 óra felé járt már az idő, a nap ontotta is a melegét.
Mindenféle elővigyázatosságot bevetve (sapka, naptej, stb.) vágtam neki az útnak, a már nem üzemelő vendéglő mellől. Egy ideig házak között, majd egy majorság melletti homokos úton jutottam ki a Kocsér felé vezető, igen csak sokad rendű országútra.
De ekkor még 1,5 km-re voltam a toronytól, s az alig árnyékos úton sokat kellett még gyalogolnom. Ezzel együtt hangulatos volt ez a szakasz, egy pesti szemmel érdekes látvány az itt is, ott is megjelenő, láthatóan élő tanyák világa. Aztán már látszott, hogy a torony egy learatott gabonaföld peremén áll, tehát még a dzsungelharc is elfelejthető volt. Leolvastam amiért jöttem, s csináltam néhány képet.
Visszafelé, mint rendesen, már sokkal rövidebb volt az út, viszont a korai buszt, ahogy számítottam, nem értem el, így közel egy órát vártam a következőre. Ebédelésre, ill. a környék felfedezésére használtam ezt az időt. Majd az érkező busz visszavitt a városba, s délutánra szerencsésen megérkeztem Pestre. Közel 11 km-t sétáltam ezen a napon, miközben élveztem az alföldi világot.
Még a múlt héten gondolkodtam el azon, hogy bele kellene vágni a Bányászkör teljesítésébe, ugyanis az előző két túrámon, amikor főként jelzetlen utakon jártam a Gerecsét, több helyen is összeakadtam ennek a túramozgalomnak az ellenőrző pontjaival. Ilyesfajta, instant túramozgalmakat még sohasem teljesítettem, először persze a Bányászkör honlapján alaposan végigolvastam mindent, aztán regisztráltam és vasárnap reggel bele is vágtam az első kis kör teljesítésébe, a választásom a Lencsehegy-körre esett.
A körtúra távját - ami a kiírás szerint mindössze 12 km - azonban kicsit rövidnek tartottam, ezért megtoldottam a dorogi vasútállomás és a kesztölci bányász emlékmű közötti majdnem 6 km-rel, amelyet nagyrészt az OKT útvonalán tettem meg. A bányász emlékműnél bejelentkeztem a túra honlapján, kiválasztottam a teljesítendő túrát és a teljesítés módját, beolvastam a mobilommal az emlékhely mellett, egy villanyoszlopra szerelt kis táblácska QR kódját (ebben a pillanatban indult teljesítés), aztán el is indultam.
A telefonomra letöltött GPS trekk útmutatása szerint vágtam bele a túrába, felkaptattam a pincesorra, aztán miközben a háztetők felett ritkán megnyíló kilátást nézegettem, elballagtam a templomhoz, illetve a temető alsó kapujához. Ezen a szakaszon a zöld sáv jelzéseket követtem, aztán a kapunál beolvastam a telómmal a következő QR kódot, a „rendszer” pedig megmondta, hogy a következő ellenőrző pont fenn lesz a Kétágú-hegy hosszú gerincén.
A temető felett a zöld sáv jelzések távoztak balra, a zöld kereszt jelzéseket követtem innen. Folytattam a vándorlásom Kesztölc felett a pincék, víkendházak és pár családi ház között kanyargó úton, majd leereszkedtem a Klastrompusztára tartó, kéktúrázóknak már ismerős keskeny aszfaltútra. Nem maradtam sokáig rajta, a zöld kereszt jelzések nekiindultak a Kétágú-hegy gerincére felvezető kaptatónak, bár nem pontosan ott, ahová a Bányászkör honlapjáról letöltött trekk jelezte, hanem pár lépéssel arrébb, de aztán a fák között kanyargó ösvény hamar visszatért a jelzés korábbi útvonalára.
A kaptató első része a sziklás gerinc tövében elterülő mezőkig tartott, itt pár percre rátérhettem az OKT szintező ösvényére, majd jött a feketeleves, a Postás úton fel a gerincre. Ez szivatósan meredek kaptató volt, kivitelében nagyjából hasonló a Nagy-Gete nyugati oldalához, ezt bizton mondhatom, ugyanis egy héttel ezelőtt azt is teszteltem. Fenn a zöld sáv jelzés gerincútjára való kifordulás előtt beolvastam a következő QR kódot, aztán elballagtam a siklóernyős starthelyig. Pihentem, ettem, ittam, aztán indultam tovább az Öreg-szirt kilátópontjához.
Bányász emlékhely
A lencsehegyi bányaszerencsétlenség emlékműve
Pincesoron
Kilátás Kesztölcre
Meredek kaptató a Kétágú-hegyre
A jutalom a kilátás
Pár perc múlva már fenn álltam a sziklákon, beolvastam az újabb kódot, itt is körülnéztem, aztán a zöld sáv jelzéseket követve leereszkedtem a sziklák tövébe, a mezőkön lévő útelágazásig. Innen már együtt ereszkedett a zöld és a kék sáv (OKT), aztán a keskeny aszfaltútnál otthagyva azokat a jelzetlen úton északnyugat felé indultam tovább. Először aszfalt, aztán földút, később füves keréknyomok, a végén már csak a dzsindzsába belevesző ösvény vezetett el a volt Lencsehegyi bánya szervizútjáig, a nagyon kopott aszfaltcsíkon leereszkedtem a bányaterület volt kapujához. Újabb QR kód beolvasás, rövid pihenő, aztán indulás a befutó felé.
A Bányászkör honlapján a túraleírás szerint „Innen kalandos, kissé nehezen követhető az útvonal”, és kevésbé rutinosaknak a kerülőt javasolta, de hát öreg motoros vagyok már szakmában, mit nekem egy ilyen figyelmeztetés - gondoltam! Aztán persze nem hagytam ott a fogam, de volt tényleg néhány benőtt ösvény, ritkán használt füves keréknyom, viszont szép kilátás is a Kétágú-hegy ágaira.
Végül csak visszaértem Kesztölcre, újra beolvastam a bányász emlékműnél a QR kódot és ezzel befejeztem a Lencsehegyi kört. A teljesítési idő picivel több mint 4 óra volt. Most már nem volt más dolgom, mint elballagni a díjazásért a központba, az Erika kávézóhoz, amely egy épületben van a szupermarkettel. Volt nálam banki igazolás, hogy átutaltam a jelvény díját (1800 Ft-ot) a szervező egyesületnek, meg ott volt a mobilon a teljesítés befejezését igazoló szöveg, de elég volt csak szólnom a pultos hölgynek, hogy a körtúráról jövök, már vette is elő a fiókból a „jelvényt”. Úgy látszik, hitelt érdemlően bizonyította a külalakom, hogy végigjártam a túrát.
Fogyasztás nélkül nem szerettem volna eljönni, ittam hát egy kólát, aztán persze megálltam még a főutcán a Sport sörözőnél egy üveg jéghideg Borsodira. Most már nem volt más dolgom, mint a reggeli úton visszasétálni Dorogra, onnan pedig hazautazni.
És hogy miért tettem idézőjelbe a jelvényt? Mert nem jelvényt kaptam, hanem egy körülbelül 34x34 mm-es, nagyon igényesen kidolgozott bronz lapocskát. A kesztölci bányász emlékhely látható rajta és ha megszerzem a további hét kis kör lapocskáját is, akkor egy szintén igényelhető tartón összerakhatom a téglákból belőlük 3D-ben a bányatárót.
Kilátás a siklóernyős rajthelyről
Kilátás az Öreg-szirtről (balra a Lencsehegyi bánya épületei állnak a Fehér-szirt tövében)
Jelzem, hogy a Kohász útról nem maradtál le. Még lehet jelentkezni az idei teljesítménytúrára. Lásd 77146 bejegyzést, illetve a kohaszut.hu információit. Rajta! Az élmény ott is adott, és a rendezvény infrastruktúrát is biztosít. Ez innen már csak akarat kérdése.
Szép utat jártál be, nekem is tervben van, bár nem túl erős a késztetés. 2018-ban jártam az Ó-bükköt s az Ökör-hegyre is felmentem. (Én a K-t jártam.) Veled ellentétben nálam döbbenetes volt a katarzis! Határtalan (szó szerint) érzés kerített hatalmába a csúcson. Előttem terült el az egész Bükk, jól kivehető volt a lebányászott Bél-kő csúcsa 20 km távolságból.
Ha már partizánkodom, akkor hátulról kell támadni: a Hangony-patak völgyébe azonban Budapestről eljutni „egynaposba” nem könnyű, mert az első közvetlen busszal nem lehet elérni Ózdon a kora délelőtti domaházi járatot, az utolsó visszajutási lehetőség miatt pedig a késő délelőtti már nem játszik (kivéve vasárnap, mert akkor este 8 körül érinti az utolsó pesti járat Borsodnádasdot). Úgyhogy reggel Egerbe vonatoztam, megkockáztattam egy hat perces átszállást („ha lekésem, legfeljebb felmegyek a Bükkbe csavarogni”), ami működött, így Szilvásvárad érintésével jutottam el Ózdra, majd onnan a kiindulási ponthoz (és ha már ott voltam, végigutaztam a vonalat Domaházáig, mivel úgyis egyből indult vissza onnan a busz).
Szóval, nagyjából 11 óra körül elkészítettem a Hangonyi-tó bejáratát jelző tábla előtt valami kellően béna szelfit, aztán neki is indultam. Rövidesen a tópartra jutottam, közelebb sétáltam a horgászok klubházához, és megállapítottam, hogy senki nincs ott, így pecsét szerzésében nem reménykedhetek, tehát maradni fog a fénykép. Pár percig még üldögéltem a parton, nagyon hangulatos hely, ahogy a tó kifli alakban benyomul a völgybe - nincs akkora, mint a tározó Upponynál, de legalább annyira szép. Innen pár lépés volt Szőnyi Márton emlékműve, akiről az egész túra szól. Ez az igazi romantikus, vagy akként mesélt történet, a repülős tisztről, aki átállt az ellenséghez, miután lelőtték a gépét. Írtak róla könyvet, tervezem megszerezni és elolvasni, ha már az ő útját jártam…
Az István-kútnál van az utolsó víztöltési lehetőség (erdei pihenőhely padokkal), ezt elhagyva aztán tényleg nekiindultam az első túrámnak az Óbükkbe. Merthogy sokszor mentem már végig a peremén futó 25-ös úton, de gyalogtúrával soha nem érintettem korábban ezt a tájat. A Kohászt terveztük ugyan a párommal, de közbejött a 2020-as év, aztán a család is bővült - így az egyelőre még előttünk van.
A Vermes-völgyben poros erdészeti utat tapostam. Itt-ott kibukkant bal kéz felől a hegyoldalból a homokköves alapkőzet, de az első – nagyjából két kilométer, ezen kívül nem sok látványossággal szolgált. Jobbra letértem aztán a Vizes-völgybe. Korábban eldöcögött mellettem egy rönkszállító teherautó, ezt itt értem be, éppen az út közepén állt, és rakodott. Láttam, hogy a kezelő észleli azt hogy ott vagyok, megállt a munkában, így el tudtam menni mellette. Kíváncsian néztem fel – megdöbbenésemre egy hosszú hajú, alig húsz év körülinek kinéző lányra esett a tekintetem: egy zavart „köszönöm, jó munkát” mondatot hebegtem, aztán gyorsan továbbálltam. :) Ettől a ponttól nem járták az utat a munkagépek, így az bár széles maradt, elfüvesedett. Esős időben biztos megáll a régi keréknyomokban a víz, de most könnyen járható volt. Azért is, mert a lábszárközépig érő aljnövényzetben nyoma sem volt a csalán-vadrózsa párosnak, hanem más, „barátságosabb” flóra fogadott. Az út egy ideig a völgytalpon, néha a kiszáradt patakmedret keresztezve haladt, aztán egy pontnál jobbra meredeken kikapaszkodott, és egy ritkás, vegyes erdőben enyhe emelkedéssel oldalazott felfelé. Néhány helyen voltak keresztbe dőlt fák, de alapvetően kényelmesen járható volt.
Felértem egy gyönyörű hegyi rétre, ami valaha a Járnokfői-tanya gyümölcsöse, legelője lehetett. El tudtam volna heverészni itt pár órát. Onnan kisebb hullámvasutazás kezdődött, és bár a jelzések pontosan mutatták az utat, pár perc után elvesztettem a távolság érzékelésének képességét. A magammal hozott 1:60 000-es régi turistatérkép jelzett egy éles balkanyart (ekkor úgy tűnt, megvan hol tartok), aztán nemsokára volt még egy (na akkor csak most tartok ott), ahol az egyik fém jelzőtábla mutatta, hány óra még az út vége. Kiértem egy rét peremére, aztán annak végén egy göröngyös aszfaltútra, ami már elvezetett Palinapusztára. Felírtam a romos épületen látható számot, aztán tovább. Rövidesen rájöttem, hogy az egykori ifjúsági tábor felé vezető úton maradtam – a jelzés az épülettel szemben letér. Vissza, aztán inkább mégis egy kis pihenő.
Azzal hogy Palinára lejöttem, persze elég sok szintet vesztettem, újra fel kellett mászni magasabbra, a hegység déli „gerincére”, ahol a legmagasabb hegyek sorakoznak. A Cinókus nevű völgy eléggé megizzasztott, jobb kéz felől egy részen csak újulat nőtt, ami nem nagyon vetett árnyékot. A völgyfőben aztán elveszett az út – jobbra felfelé egy járhatatlannak tűnő dzsindzsába ért, amiből egyből visszahátráltam, miután fenékre ültem benne egy vadrózsabokorba. Balra nem volt jelzés, de legalább járható volt – ezen három perc után elértem egy széles erdészeti utat, ami felvitt a nyeregbe, ahol visszajutottam a jelzésre. Amint a dél felé nyitott oldalra kerültem, nagy örömömre a légmozgás is egyből megindult. Úgyhogy nagy kényelmesen haladtam, amíg szembe nem jött egy piros négyzet jelzés, ami azt mutatta, hogy már megint letértem a jelzésről. Azonban ez is – ahogy a nap során szinte mindig a piros, fától fáig szépen fel volt festve, visszavezetett. A következő ~2 kilométeren azonban még így sem mindenhol volt könnyű követni, mert helyenként ez is újulatba, vagy cserjésbe futott bele, melyet a túrázó úgy kerül ki, ahogy tud, illetve kitapos olyan csapásokat is, melyek végül zsákutcának bizonyulnak. Viszont, egy ilyenben találtam például a legszebb kilátóhelyet a vajdavári gerincre. Elértem aztán a kékkel közös részt, majd rajta is maradtam, mivel terveztem felkapaszkodni az Ökör-hegyre. Szűk negyed óra alatt felkaptattam a tetőre, kisétáltam az út végéhez, ahonnan a Bélkő irányába el lehetett tekinteni, és pihegtem. Lehet csak a csúcssöröm melegedett meg nagyon, így a nagy katarzis elmaradt. Pedig becsszóra, ez se csúnya hely!
Visszatértem a pirosra, ami először szélesebb erdészeti utakon ment, melyek az oldalvölgyekbe engedtek bepillantani, majd hirtelen jobbra, egy hűvös, csöndes, ritkás aljnövényzetű völgyfőbe fordult le. Elvoltam a saját gondolataimmal, amíg aztán utána csalitosok, oldalról befutó mély völgyek között végül elértem az erdő bejáratát jelző tábláig, melyre visszanézve a „kivéve turisták” (vagy valami ilyesmi) feliratot olvashattam, szóval nem jártam tilosban. Az utolsó szakaszra a település előtti nyílt terepen, és a központba vezető hosszú utcán még kellett kis akaraterő, örömmel üdvözöltem így a buszmegállónál lévő italmérést – ahol persze a hideg sörömet nem kaphattam meg egyből, mivel törvényes fizetőeszközeim, azok magas címlete, illetve elektronikus formája miatt hatástalannak bizonyultak. Szerencsére volt egy automata pár házzal odébb…De némi unszolásra legalább kaptam egy céges pecsétet is az igazolólapra. Ez volt negyed hat körül, több mint hat órát voltam terepen, és bár gondolkodtam, hogy fel kellene mászni a „város” feletti dombtetőre a kereszthez, lustább voltam, és megvártam a hat órakor érkező autóbuszt, amivel hazautaztam.
Összességében tetszett. Aki ezt választja, egy ritkán járt, bár jól jelzett, középhegységi környezetben kanyargó utat teljesíthet. Vannak bőven szép részek, kár hogy a turista infrastruktúra gyenge (nincsenek pihenőhelyek, vagy akár egy kiépített kilátópont).
Három fénykép a végére:
- Hangonyi-tó
- Vizes-völgy
- Kilátás délnek, valahol a Cinókás-közorom és a K jelzés beágazása között
Hadidoki toopictárs figyelmébe: a Pécel melletti Bajtemetésen valaki valamit privatizált a geotorony és a volt szovjet laktanya környékén. Mai fotó, egy kedves ismerősöm túrázott arra.
2025. 06. 27. péntek Kicsit több mint 2 hónap telt el azóta, hogy a Páriba tett túrám végén a buszból megláttam a Somolyi templomromot. Bár a vasút dombóvári szakaszán Sárbogárd és Keszőhidegkút-Gyönk között vonatpótló buszok jártak, úgy döntöttem, hogy beváltom az „Azt hiszem, fogok én még magam is készíteni itt képeket!” ígéretemet.
Borongós, szitáló esős reggelen, fél tízkor szálltam le a buszról a Tamási, Erdészlak megállóban. Az időjárás nem túlzottan zavart a tegnapi 40 fokos meleg után, s lendületesen vágtam neki a 2,5 km-es aszfaltos szakasznak. Hamarosan elértem a letérő földes utat, ahonnan már a szememmel kerestem a távoli romot. Láttam is a távolba valamilyen rongyok lebegését, még rá is közelítettem a fényképezőm zoomjával, de úgy véltem, hogy talán egy távoli kombájn lehet.
Elhagyva a patak árkát, befordultam a már ember magas kukoricásba, hisz minden weblap úttalan templomromként emlegeti ezt a helyet. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy 2 perc múlva már csurom vizes voltam, de ezzel együtt jól tudtam haladni a enyhén sáros talajon.
És ekkor egy alacsonyabb részen megláttam, hogy „árulás van”… letakarták a romot, hogy ne láthassam! Olvastam én előző napokban a weben, hogy valamikor állagmegóvást végeznek majd a rom épületén, de a csuda sem figyelte, hogy éppen most! Persze örömteli, hogy ilyen lelkesen figyelnek ősi kincseink állapotára, de nem ért volna rá még egy-két hetet…? :)
Azt hiszem érdekes arcot vághatott az építésvezető, amikor egyszer csak csurom vizesen, a legkevésbé várt irányból kiléptem a kukoricásból, s elkezdtem körbekerülni a romot. Mindenesetre becsületükre legyen mondva, nem kérdezgettek, nem zavargattak, s szorgalmasan végezték munkájukat. Persze, ekkor már sejtettem, hogy a munkások nem a kukoricásban gázolva gyalogolnak be ide, meg is találtam a széles bevezető utat, de hát ezt most megszívtam! Azt hiszem, ide ismét el fogok majd jönni, ha már újra békében, magányosan áll majd a rendbehozott rom.
Hogy a mai napon azért történjen is valami, Regöly felé vettem az irányt, átvágtam egy elég benőtt, vizes erdei úton (bár ez már egy cseppet sem zavart), majd egy tó mentén elértem a falut.
Erre az állomásra igyekeztem, de úgy döntöttem, hogy inkább tovább megyek, mert 4 km többlet gyaloglással akkor már Keszőhidegkút-Gyönk állomáson egyből a vonatpótló buszra szállhatok fel. Majsapusztát érintve, 13 óra után nem sokkal, 15 km-rel a lábamban, el is értem az állomást. Elszenvedve az átszállás hercehurcáját, koradélután szerencsésen haza is érkeztem.
2025. 06. 23. hétfő Vasárnap jött az ötlet, hogy meg kéne nézni a Balatonkenese feletti geotornyot. Úgy terveztük, hogy feleségemmel és a napközben nálunk nyaraló unokámmal együtt megyünk le vonattal, s amíg ők strandolnak, én lejárom az utat.
Miután a strandon elhelyezkedtek a lányok, én hamarosan már a református templom melletti téren gyalogoltam az emberes melegben. Végigsétáltam a hangulatos Batthyány utcán, és ráfordultam a Bajcsy-Zsilinszky utcára. Ifjú koromban többször is nyaraltam Kenesén, de a falut nem igazán ismerem. Akkoriban kicsit más dolgok érdekeltek, mint egy falu hangulata. Pedig nagyon kedves település!
Lassan elmaradtak a házak, s itt-ott már le lehetett látni a Balatonra. Később egy éles jobb kanyart követően feltűnt a távolban a geotorony. Örömmel nyugtáztam, hogy kukoricaföldek veszik körül, így a tervezett komolyabb kerülőt átvágva le tudtam rövidíteni az utat.
Hamar lejártam ezt a kukoricában gyaloglós szakaszt, s negyed óra múlva már a torony lábánál álltam. Leolvastam a kódot, s felmértem, hogy a rossz emeleti szintek miatt inkább nem mászom fel a tetejébe. Nem hiányzott egy baleset! Szerencsére a lábától is szép kilátás nyílt, különösen észak felé egy távoli bánya irányába, de jól el lehetett látni Fűzfő és a Balaton felé is. Hangulatos volt itt a kukoricatábla közepén a kis „egy-fás szigeten” a torony mellett, majd hamarosan visszaindultam, amerről jöttem.
Átérve a mezőn, egy ideig még követtem az idefelé vezető utat, majd letértem a Soós-hegy felé. Egy rövid emelkedő után a hegy gerincén ballagtam tovább, egy-egy nyaraló, panzió mentén. Később egy elhagyott, csupán szerkezetkész szálló épület következett, melynek egy házi készítésű szélkerék forgott a kertjében, de az épülethez több éve már senki nem nyúlhatott… Kár érte!
Innen már csak egy ösvény vitt tovább, mely a Soós-hegyi kilátó, és a Soós Lajos-emlékmű irányába vezetett. Felmásztam a kilátóba, mely alig ismerhető fel a tetejére telepített rengeteg adóantennától. Viszont a kilátás fantasztikus róla. Összességében az egész környéknek van egy varázslatos hangulata, meg is értem Soós Lajos költőnk rajongó szeretetét ez iránt a táj iránt.
Miután kigyönyörködtem magam, elindultam lefelé az adódó ösvényen. Időnként egy-egy pad is állt a kiöblösödő ösvény szélén, ahonnan elmélázó látkép tárult elém. Ez az ösvény már teljesen a löszfal felső peremén vezet, alig 2-3 m-re a leszakadás szélétől. Ha nem lett volna ilyen meleg, le is ültem volna az egyik padra, de így csupán röviden csodáltam a szépséges balatoni tájat.
Lejjebb elértem a Mária Lélekemelő Emlékhelyét, mely sajnos a szokásainknak megfelelően erősen giccses megjelenésű.
Egy S kanyart követően, egy igen meredek ösvényen ereszkedtem tovább a Tatárlikak mentén, majd pillanatok alatt elértem a Partalja utcát. Kedves házak, nyaralók mentén visszaérkeztem a központba, s rövidesen már a strandon találkoztam szeretteimmel.
Egy jóleső fürdés, ebéd, és fagyizás után szedelőzködtünk, s az érkező Vízipók vonattal haza is indultunk. Ez a gyalogos kiruccanás nagyjából 8 km volt, és nagyon élveztem a kétféle szórakozási forma összekapcsolását.
Azért egy dolog még nagyon megnyerte a tetszésemet, ez pedig a kilátóra felszerelt világítási időkapcsoló. Vagyis ha megnyomod valamelyik gombot, akkor kb. 5 percre felkapcsolódik a világítás. Ilyen gomb aztán van alul is, meg felül is. Csak akkor működnek a felszerelt lámpák, amikor kellenek. Energiatakarékos megoldás. Még arra is lehetőség van, hogy megvilágított lépcsőn mehess fel és jöhess le, de fenn sötétben gyönyörködhess az éjjeli kilátásban.
Kíváncsiságból megnéztem az Időképen a dorogi webkamera elmúlt egy napját, ez mutatja a tornyot is. Még éjfél után is volt, aki felkapcsolta a világítást! Na, ez vajon ki lehetett? Egy időben (azt hiszem) Tisztul A Visztula szervezett magának éjjeli túrákat. Lehet, hogy ő járt ott? :-D
Tegnap épp a Nagy-Gete és Dorog felé jártam és gondoltam, megnézem az OKT egyik új pecsételőhelyét a hegytetőn, meg a már itt a fórumon is beharangozott kilátót, valamint a hozzá vezető útvonalváltozást.
A pecsételőhelyről nincs mit mondani, a hegytetőn kell stemplizni a nyilazott táblák oszlopára szerelt dobozkában lévő bélyegzővel. Nyomtam egyet a pecsételőfüzetembe, habár ezt a szakaszt már korábban teljesítettem, de a ha már lúd, legyen kövér elvből kifolyólag nem került semmibe, viszont a füzetben hátul van üres hely, hát elfért ott.
A dorogi útvonalváltozás útvonalnövelő, saját mérésem szerint egy picivel több mint 1 km-rel lett hosszabb ezzel az Országos Kéktúra útvonala. A kálvárián, a toronynál már jártam fenn korábban is, akkor csak a városra nyílt fentről kilátás, hát most egy szuper körpanorámában gyönyörködhetünk, ha megmásszuk a torony fémlépcsőit. A tövében még egy barátságos pihenőt is kialakítottak, padokkal, asztalokkal, tájékoztató táblával, mozgássérült parkolóval.
DE
A kilátás élményéből sokat elvesz az, hogy berácsozták a torony minden oldalát, még a kilátószinten is. Tudom, a legfőbb a biztonság, de nem hiszen, hogy nem lett volna más alternatíva a torony biztonságossá tételére. Talán elég lett volna legalább a kilátószinten megmagasítani a korlátot a véletlen kiesés ellen és akkor nem kellett volna a sűrű rácsszerkezet. Szerencsére épp ki tudtam fényképezni a rács kockái között, így az nem látszik a képeken. A változás útvonaláról a saját trekkem innen letölthető.
Lépjünk vissza az eredeti sorhoz, és lássuk a következő geotorony túrát:
Geodéziai tornyok
Kadafalva
2025. 06. 13. péntek Feleségem meghívott egy örömtáncos találkozóra, Szegedre. Ha már arra járunk, kicsit megvariáltam a dolgot, s egy pár órával korábbi vonattal mentem el, s Kecskeméten tettem egy kis kitérőt Ballószög felé.
Amíg a buszra vártam sétáltam egyet a parkban, ahol ez a szép múzeum épület található. Aztán hamar kiért a busz a torony közeli megállóba.
Jó magyar szokás szerint a gyalogos bekötő út már le volt zárva a közeli tulajdonos kertjével. Persze engem nem tartott vissza, de így viszont egy (szerencsére) kennelben tartott kutya mellé keveredtem. Barátságosan szóltam hozzá, így rám sem ugatott, csupán egy perc múlva esett le neki a tantusz, hogy ez így nincs rendben, s ekkor kezdett vagy 5 percig vadul ugatni. Mosolyogtam rajta…!
Elértem a tornyot, rendben le is olvastam a kódot, majd a homokos úton tovább ballagtam Hevécia irányába. Valamikor gimnazista koromban, ide jártunk őszönként szőlőt szüretelni az iskolával. Ki nem hagytam volna ezt a lehetőséget, hogy meglátogassam régi élményeim helyszínét. Amint a homokos úton ballagtam elgondolkoztam, hogy mikor is volt ez? Talán 35…40 éve… s döbbenten ébredtem rá, hogy ez már fél évszázada volt! Hát nem fiatalodunk!
Aztán elértem a régi tábor helyszínét, s ha a régi épület nem állna még (igaz szépen felújítva), talán fel sem ismertem volna. A ma már utca helyén, akkor még udvar állt, s én lelkes ifjúként büszkén álltam a sorban, s hallgattam tanáraim szavait. Még a régi víztorony is áll, amit hajdan is néztem, s boldog voltam, hogy végre itt lehetek, a nővéreim által sokat emlegetett víztoronynál.
Nosztalgiáztam még egy kicsit, majd visszaballagtam a buszmegállóba, s beutaztam Kecskemétre. A vonat nagyjából időben érkezett (alig 5..10 percet késett), s mi boldogan adtunk randevút egymásnak hites feleségemmel.
A nap hátralévő része is nagyon jól sikerült, s este 10 órára haza is érkeztünk erről a térben és időben is történő utazásról.
Gratulálok a túrádhoz, gyönyörű része ez hazánknak!
" Tetszettek a különleges fényviszonyok, az üde zöld növényzet és a színes virágok. De, amikor már másfél órája küzdöttem az akadályokkal, akkor úgy éreztem, hogy jóból és szépből is megárt a sok, mert egy idő után már nem tudok őszintén gyönyörködni benne és örülni neki. .... Szép volt, tetszett, de a lelkem mélyén megörültem, amikor megláttam az egyik fára festve a K+ jelzést. "
Teljesen megértem a véleményed a Burok-völggyel kapcsolatban. Egy idő után elég fárasztóvá tud válni az állandó bujkálás, átmászás. Annyira, hogy én hamarabb fel is mentem az első oldalkijárón. Na ez, valóban emelkedik, erről én akkor így írtam: " ...feljebb, szinte alpesi jellegű meredekségbe kezdett az ösvény, s bár rövid volt, annál élvezetesebb. "
A Tűzőrzőhegy még 2013-ban lett meg az AK során. Nekem szerencsém volt, mert Nyíracsád felöl egy hátsó kapun simán bejutottam. Akkor még nem izgattak a geotornyok, csupán a kilátás miatt másztam fel rá, de szerencsére készítettem olyan fényképet, amin látható volt a kód.
Más:
Tegnap jártam Kenesén a toronynál. Bocs, de én nem is tudtam, hogy ilyen neves ember vagy, hogy még egy utca is megkapta a nevedet Kenesén! :)
Néhány nappal az első próbálkozás után újra nekifutottam az első bakonyi KDP szakasznak, a logisztika miatt ezúttal a másik irányból. Mecsértelep határában nosztalgiáztam egy kicsit, majd belevetettem magamat a bakonyi erdőbe és átgyalogoltam Kisgyónbányára. Ott megint előkerültek a gyerekkori emlékeim, de vártak rám a virágzó medvehagymák, így nem időztem sokáig. Hamarosan magam elé képzeltem a Csikling-várat, tízóraiztam a Hamuháznál, megnéztem a barlang bejáratát, majd pedig két órán át küzdöttem a természeti elemekkel. A pecsét után még gyalogoltam egy kicsit a tűző napon a forró aszfalton, hogy legközelebb ne ezzel kelljen kezdeni. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2025/06/kdp-mecsertelep-guttamasi-20250501.html
.... hát nem ezek a román határ közeli tornyok a legkönnyebbek az tuti fix. Ömbölyön, Bagaméren rohadt nagy Ramboskodással, tökön babon keresztül értünk célt, és tényleg ezek azok a tornyok, melyeket csak akkor látsz meg ha kis túlzással már nekik is mentél. (van még pár ilyen, de hadd ne lőjem le a poent).
Aztán Tűzőrzőhegy se kutya, mert ott az erdészet felől a legegyszerűbb bejutni, de oda élő ember lottó ötössel felérő szerencsével léphet be. Mi sem tudtunk ottjártunkkor, a kiírt telefon meg hiába is hívtam, fel sem vették. Talán van kerülőút, de az meg aztán végképpen felejtős.... Te sikeres voltál itt?
Aztán a Laponya; mi a kékről a félméteres napraforgómezőn átvágva cserkésztük be, mert okulván a történetedből semmi kedvünk nem volt méhészkedni és még egy Rambós utat bejárni, elég volt leereszkedni az Ér völgyébe, az is elég dzsindzsás pár száz m. volt. Jelenleg 90 van meg, még jobbára a nagyon távoliak vannak vissza, és pár az OKT-n, de azokat meghagyjuk a 2. OKT bejárásra.
...és akkor lássuk a leghosszabb, és legrázósabb 3. napot a túráról:
Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld
Verőce - Pécel
2025. 06. 03. kedd Ma sem keltem sokkal később, mint tegnap, így ismét hajnalban vágtam neki a folytatásnak. A gyurgyalagtelep mellett kiballagtam az útra, és megkezdtem a harmadik napi sétát.
A csodálatos hajnali fények mellett hamar elértem az Egres-patakot, amelyen átkelve, azonnal mellé is szegődtem. Fantasztikus hangulata volt, amint az ártéri erdőbe laposan besütött a nap. (Errefelé azért akadt szúnyog is, de még itt is viselhető szinten.) Az itteni GCERKR geoláda a „…parton balra a harmadik fa tövénél” található. A GPS-em szerint már rajta álltam a geoládán, s kb. 30 fát láttam közvetlen körülöttem. Akkor melyik is? Néhányat megnéztem, aztán otthagytam… túl szép volt a környék, hogy ezzel pazaroljam el az időm. Hamarosan, egy szűk kilométer múlva, el is illant a csoda: kiértem az országútra, s balra tértem Erdőkertes felé.
Persze éppen csak megszoktattam a bakancsom talpával az aszfaltos utat, s máris visszakanyarodtam az erdős vidékre. Egy tarvágásos szakasz után elkezdett emelkedni az út, s már kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége, amikor a fák közül feltűnt egy torony. Ekkor döbbentem rá, hogy én már a Margita mérőtoronynál járok. Soha rosszabb meglepetés ne érjen!
Lepihentem, szusszantam egy csöppet, mert az emelkedő kivette az erőmet, majd felmásztam az itt éppen nyitott, és megmászható geotoronyba.
Szédületes látvány fogadott: a még most is reggeli fényviszonyok között csodálatosan festett a távoli világ. Északra, nyugatra a Duna vonala, délre Gödöllő házai, keletre pedig a távoli Cserhát hegyei uralták a tájat. A laposan elterülő, elnyúlt felhők pedig csak emelték az amúgy is tündöklő látványt! Hosszan csodáltam a kivételes szépségű világot. Aztán betelve a szépséggel visszaereszkedtem a föld színére. Innen is különleges ez a torony, hisz a csúcsát a Magyar Korona stilizált utánzata díszíti. Meglepően ízlésesre sikerült!
A torony tisztásán egy emléktábla is található: egy fiatal lány emlékére állították, aki 16 évesen, 2009-ben fejezte be rövid életét. Az nem derül ki, hogy milyen körülmények között távozott, de mindig döbbenetes egy ilyen rövid élettől búcsúzni. Nyugodjon békében!
Mivel gyomrom jelezte már az idő múlását, megreggeliztem, majd megkeresve a közeli GCMARG geoládát, ereszkedésbe kezdtem. Hamarosan Boncsokon feltöltöttem fogyó vízkészletemet, majd ismét elhagytam a lakott területet, s Babat felé vettem az irányt.
Már az odavezető út is hangulatos, hisz fenyves erőben, virágokkal szegélyezett úton vezet. Magából a Babati templomból csupán a földsáncai maradtak, de egy emléktábla őrzi a helyét. A régi emberek csodálatos környezetben éltek itt valaha. Továbbsétálva Babatpuszta felé egy mocsaras, vizes területen különböző állatok élik zavartalan életüket. Vannak itt kacsák, kócsagok, tehenek, vízibivalyok, csak hogy a legszembetűnőbbeket említsem.
Nem sokkal távolabb található a Grassalkovich-istállókastély. A gróf tüdőbeteg leányát gyógyította ebben a kastélyban, a juhistálló jótékony hatású levegőjével. Hát bizony régebben nem a rák, hanem a TBC volt a félelmetes, gyógyíthatatlan betegség.
Aztán egy egyhangúbb kutyagolás kezdődött, az addigra már elég fülledt melegben. Határozottan nem bántam már, amikor végre a Pap Miska-kúthoz értem, s folyt is belőle a víz. Itt is pihentem egy keveset, majd a közben beboruló ég alatt átsétáltam a máriabesnyői temetőhöz meglátogatni Gróf Teleki Pál sírját. Régóta terveztem már ezt a látogatást, most végre megvalósulhatott. Pont a temetőben kezdett szemetelni az eső, …hát azt a jajveszékelő menekülést, amit egy gyászoló roma család csapott… :)
Pedig felesleges volt, mert mire a Besnyői Kegytemplom udvarába értem, már majdnem megint sütött a nap. Letelepedtem az udvar sarkában, s nekiláttam szokásos ebédem elkészítésének. Csodálkozott is a kis bolt eladója, hogy milyen ötletes megoldás. Az ebéd végeztével megkerestem a GCMBB ládát, majd Máriabesnyőn keresztül nekivágtam a Gödöllő felé vezető útnak. Hamar el is akadtam, mert az egyik jelölt ösvényt szinte teljesen benőtte a bozót. Aztán mégis átvergődtem, mert nem sok kedvem volt körbekerülni.
Innen viszont igazán hangulatos, ligetes, erdős környezetben értem át az egyetem mellé Gödöllőre. Átvágtam a parkon, miközben vizet vettem magamhoz, majd a Királyi Kastély parkján keresztül a repülőtér felé vezető útra tértem.
A park maga a csoda, a repülőtérre vezető út maga a pokol. Keskeny út, száguldó teherautók, s hozzá a fülledt meleg. Nem nagyon bántam, mire végre feltűnt a távolban a reptér síkja.
Aztán követve az utat felkapaszkodtam a terület melletti dombra, ahol már erősen hallatszott a közeli M31-es út zaja. Ekkor tartottam a 27. km-nél, kerestem is egy elfogadható táborhelyet, s le is pihentem. Csakhogy még fél négy sem volt, mi a csudát csináljak én itt másnap reggelig? Így elkaptam a zsákom, hogy legalább egy csendesebb helyet keressek magamnak, s továbbmentem.
Hát nem ilyen utat képzeltem: ami még járható volt, az is térdig gazos. Közben ismét beborult az ég, de azért jó lendülettel haladtam. Fel sem tűnt, hisz teljesen be voltak nőve, hogy elhagytam két alternatív irányú ösvényt. Pont errefelé kezdtem azon gondolkozni, hogy ha így haladok, fél nyolcra Pécelre érhetek, s akkor már nem is kell ma kint éjszakáznom.
Csakhogy a Szilas-patak mellékágánál a letérőjelzés egyszerűen nem létezett! Hosszú keresgélés után végül a patak éppen száraz medrében indultam el, de ösvény nem létezett! Ó, azt a… „térképrajzoló párhuzamos világát”!! Végül valahogy kivergődtem egy járható útra, de csak azért, hogy 500 m múlva ismét pofára essek: ismét bal letérés, ismét nem létező ösvény. Ekkor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a multiverzum, s a párhuzamos világok létezésének bizonyítékát. Igen ám, de amikor éppen térdig álltam a csalánban, s az alattam megrogyó vékony vesszők miatt térdre estem, nem igazán voltam boldog! Hiába, a tudományos felfedezésekért nagy áldozatot kell hozni!
Egy szó, mint száz, valahogy felvergődtem magam az országútra, ahonnan már, ha nem is mint az álom, de az eddigiekhez képest könnyű úton jutottam Pécelre. Közben, talán vigaszdíjként, találkoztam a sünnel: békésen hasalt a fűben s várta, hogy lefényképezzem. Jólesett ez az epizód, szükségem is volt rá, hisz a jobb lában teljesen, a bal csak félig lángolt a csaláncsípéstől. Nem igazán jó érzés!
Végül a fél nyolcas vonattal jöttem fel Pestre, s kora este haza is érkeztem. Nem volt nyugodt éjszakám a csaláncsípéstől lángoló lábam miatt. Ezen a napon 40 km-t gyalogoltam zűrös körülmények között, és mondhatom, eléggé kimerültem! A teljes úton, 3 nap alatt, összesen 106 km-t teljesítettem.
Összességében egy igazán érdekes és tanulságos túrán voltam túl!
2012-ben egy fantasztikus estét töltöttem 5 km-rel a Vidra tanya előtt, a Dióéri-csatorna szivattyútelepénél (N46 56.828 E21 09.980). Bár ez már 13 éve volt, még most is ez az egyik legemlékezetesebb túrán töltött estém egyike.
Jó hogy inkább ezt a szakaszt választottam – állapítottam meg valahol a túra végéhez közeledve. No de kezdjük az elejéről. Ecsegfalva-Mezőtúrt terveztem, korai indulással, Túrkevén strandos pihenővel, az előrejelzés szerinti mérsékelten meleg idővel. Közbejött azonban egy kisebb egészségügyi gond, ami miatt a strandolást dobnom kellett. Előző nap Békésen volt programom, ott töltöttem az estét is (a szállásadó gondosan ellátott kolbásszal és pálinkával), így kellett egy olyan másik útvonal a tervezett helyett, ahová el tudok onnan jutni, lehetőleg minél korábban.
6:30-kor így már Vésztő központjában szálltam le a buszról, a Coopban kértem céges pecsétet, majd elhaladva az amúgy hívogató Éden presszó épülete mellett, iparkodtam minél többet haladni, a hűvösebb reggeli időben. Az első részen szépen megművelt kisebb kertek között gyalogoltam, aztán egy balkanyarral befordultam egy napelempark mellé, ami mellett először kereszteztem a Holt-Sebes-Köröst. Ismét egy víz, aminek az AK tanítja meg a nevét. Mert nyilván nem meglepetés, hogy a Körösnek vannak holtágai, de az már igen, hogy ez a maradvány milyen hosszan „megvan”, és kanyarog végig Biharugrától Szeghalomig. Kiértem a közúthoz, megnyugodva tapasztaltam, hogy kerékpárúton vezet tovább a gyaloglás. Jó tempóban hamar elértem a monostori letérést (valami csárdaszerűség, vagy lovastanya félig elhagyatottnak tűnő épületénél). A holtág meredek, árnyékos partján innen már nem volt messze az emlékhely bejárata. Reggel 8 lévén még nem volt nyitva, az őrház lakója egyetlen köszönéssel nyugtázta, hogy tőle két méterre pecsételek. Leültem volna egy kicsit reggelizni, de pihenőpadok nem lévén, húztam tovább. Jött egy kb. fél kilométeres benőtt rész (nem nagyon, csak annyira, ami eső, vagy nagy harmat esetén már megáztat alulról), aztán széles mezőgazdasági úton mentem vagy két kilométert, semmi által nem zavartatva. Legfeljebb én zavartam meg a környék nyulait, őzeit, és további zümmögő, tollas élőlényeit.
A mezőgazdasági telep előtt az út ismét befordult a holtág mellé: ha kicsit megközelítette azt, egyből kellemesen hűvös részekre kerültem, ahol békák brekegtek, vízkedvelő növények nőttek. Amint kicsit eltávolodott, tűzött a nap a kisárgult füvű pusztaságon (a Dió-érnél lévő szivattyútelep hídjáig kellett a legjobban eltávolodni, izzadtam is rendesen). Jó éles ez az élőhelyi határ – a táj múltja, jelene, jövője szempontjából is ez foglalkoztatott, amíg tovább gyalogoltam, kelet felől egy ideig az erdő jótékony védelmében. Az irányt Szeghalom silói jelölték ki. Két jobbra fordulás után ismét elértem a holtágat, átmentem a viharvert hídján, és végül megérkeztem a Vidratanyához. Belestem, úgy tűnt mint akik rendezvényre terítenek, így kifordultam, de szerencsére ők szóltak utánam hogy nyitva vannak. Gyerekek táboroztak bent. Kértem egy házmestert, kicsit rendbe szedtem magamat, aztán rávettem magam a folytatásra. (A kiírás szerint a nyitva tartás H-Szo 9-15, egyébként).
Gát. Véleményes, hogy a legőszintébb tereptárgy-e egy túra során. Hiszen a szelvénykövek folyamatosan és pontosan jelzik a távolság (nem) fogyását. Miközben egyik irányba folyamatosan lejt (jó, csak kicsit). És a távolban magasodó nyárfák, kanyarodó töltésoldal pedig nem is tűnik messzinek. Pedig az. A 18-as szelvény volt az első egész számú viszonyítási pont. Könnyed első kilométer, már itt is a 17-es. A távolban valami barnás folt látszott a gát tetején. Az legalább állandóan ott volt. A vibráló napsütésben azonban enyhe szél mozgott, lengedeztek az aszályban a már június közepén megsárgult gazok, hozták az érzékcsalódásokat. Hol a kék szoknyás ruhájú lány, vagy a töltésen álló pótkocsi, ami tíz perccel korábban még úgy tűnt, hogy előttem van…? A 14-es kő után elértem a barna foltot. Kicsiny vízügyi épület volt. Egy méteres árnyékába húzódtam rövid időre, aztán folytattam a gátjárást, így délidő felé közeledve.
A duzzasztó mellett sajnos elhúztam (nem emlékeztem a létére, térképet meg minek néztem volna, ha nem kell). Időnként a gát mellett volt egy-egy tanya, üdülőszerűség (volt olyan, aminél nagyon el tudnék képzelni pár napot amit ott töltenék), ahol pedig erdősebb részre értünk, két oldalt már csábított a lenti árnyék, menjek le oda. Abban a tudatban azonban, hogy újra elindulni jóval nehezebb lenne, inkább talpaltam tovább, és próbáltam a hátralévő távolságot kiszámítani, mely végül a 9-es kőhöz esett. Talán itt mondtam, hogy ilyen időjárásban ez is elég a gáton, mi lett volna ha nem ide jövök? Átmentem a hídon – ennek a tövében egyszer már indítottunk vizitúrát, ismerősként köszöntöttem – és be is értem Körösladányba. A főút melletti kocsmában kértem egy sört és egy melegszendvicset, aztán megtettem még az utolsó kilométert a vasútállomásig, ahonnan hazautaztam. Ott egész nap 30+x fok volt. Budapesten meg már csak 20, mikor leszálltam a vonatról késő délután...
