Szombaton bejártuk a Rákóczi túra (Mátra) Parádtól Parádsasvárig vezető szakaszát. A jelzések rendben, kódok a helyükön, egyik-másik igazolókérdésnél a válaszon kicsit még gondolkozni kell... Már csak a Kékestető - Parád szakasz van hátra. Már régen sikerült útvonalkövető mozgalmat teljesíteni, remélem ez hamarosan meglesz.
Korábban egy kódot nem találtunk a Som-nyeregnél, ha valaki ebben tudna segíteni, azt nagyon megköszönnénk.
Ezzel csak óvatosan, mert errefelé jelentős terelések vannak.
Még nincs felszerkesztve a KQ módosult nyomvonala, de a KÉK már a Misa-réti-patak völgyében, az egykori kisvasút nyomvonalán vezet a Galla felé, útközben van egy forrás (László-forrás), oda ZQ jelek vezetnek (nem lettek szürkítve a jelzések).
Kifolyó nincs, de kristálytiszta a vize.
Két napja jártam arra, én ajánlom ezt az új útvonalat.
Ez az útvonal egy jelvényszerző túramozgalom (VÁRTÚRÁK) egyik érintőpontjának felkeresését teszi lehetővé, tehát nem OFF.
Érdekessége, hogy eddig csak meglehetősen körülményesen lehetett a várhoz eljutni, de most már indulhatunk Márianosztrától is, és egy szép körtúrával felkereshetjük a várat, mármint a maradványait.
Néztem a BTHE honlapján, hogy van-e nyoma, de nincs.
Márianosztrán beszéltem azzal, aki ismeri a jelzésfestőt (együtt ittunk), kértem, hogy híreszteljék, elvégre pazar nyomvonala van, ráadásul eddig ismeretlen helyeken. Én ennyit tudtam tenni.
Az útvonal PL, Márianosztra, Zuvári-völgy, egy természetes kilátópont, majd becsatlakozik a KL jelű útba.
Bot és metszőolló, na meg bakancs ajánlott.
Sajnos a környék annyira felméretlen, hogy még a keresztező patak sincs az online térképeken. A TUHU térképére tettünk egy Áteresz POI-t.
Itt van a völgy, innen piszok meredek kicsit visszafelé, na és felfelé. Keskeny ösvény, ne sokan taposták még.
Az elmúlt években valahogy elkerülte a figyelmemet ez a kilátó, de ennél szomorúbb, hogy nem jelezte senki a TUHU fórumán, hogy a kilátóhoz jelzett turistaút vezet (K3).
A kitérő közel 500 méter, a szint 60 méter.
Remélem, ettől függetlenül többen felkeresték, a panoráma csodás. A kilátó "alatt" fiatal erdőt (tölgy) telepítettek, útközben vannak pihenő padok is.
Táblák is jelzik az irányt és és a távolságot is.
Az út elején betonút van (200 méter), mely a temetőbe vezet.
Egy sétát megér (hamarosan felszerkesztjük az útvonalat), sok-sok régi kőkeresztet láthatunk, na és a temető távoli "sarkában" vannak azok, akiknek emlékét csak egy vasoszlop, és egy tábla őrzi.
Jártunk Szálkán is, nem hagytuk ki a HOROG vendéglőt. A végén még egy kis terepfelmérés, de ez már inkább AK, mint RP-DDK.
A hosszú hétvégén folytattam a Szent Márton zarándokutat.
Még elindulás előtt valami belső hang sugallatára néha magamnak is próbáltam elmagyarázni, hogy miért pont oda az ország túlsó sarkába megyek túrázni
A héten jártam már Rácalmáson, aminek apropóján valaki nekemszegezte ugyanezt a kérdést, minek kísérne ő el oda (ergo én is mi a csudáért pont oda megyek?) ő a hegyeket szereti.
Akkor bennem maradt ennek feszültsége, mert nem álltam neki magyaráz(kod)ni, akkora áthidalhatatlan távolságot éreztem a "csakahegyek" fickóig. Szóval bele sem kezdtem a magyarázásba, de belül sokat kínzott ez a kérdés. Szóval hogy miért is megyek én most el majdnem az osztrák határig? Hát mert ott vezet a sárga jelzés, nem? :-) Oké, ott vezet, de mi lesz ebben a jó? Tök sík... Valóban nem vadregényes sziklás csúcsokról vagy csodás fennsíkokról szólt, inkább amolyan ismeretszerző túra lett. Egyrészt olyan településeken gyalogoltam keresztül 3 napon át amelyeknek még a nevét sem hallottam, ezeket ha teljességgel meg nem is ismertem, de legalább valami hangulat fog élni róluk.. Másrészt csomó dolgot gugliztam ki miután hazaértem :-)
De kicsit előre szaladtam.. Egyelőre még csak péntek van. Vonattal mentem, a Citadellával, ami Veszprémen és Ajkán keresztül megy. Rengeteget tátottam a számat! Veszprém előtt a rém hangulatos Séd-parti sziklák. Veszprém után a szintén hangulatos bakonyalji púpok. Aztán Városlőd, Kislőd, tavaly mikor itt kékeltünk mennyire szerettem volna vonatozni de épp felújítás miatti buszos pótlás volt. Ajkán állunk. Nem siettetem, nem idegesítem magam, hagyom hogy kiteljen az idő amit itt-töltésre porciózott ki az Államvasutak. Megindulunk. Az ablak túlfelén koszlott ipari épületek. Aszondja Magyar Alumínium. De ismerős valahonnan. Ízlelgetem a nevet, forgatom az agyamban. MAL. Áhááá, akik taccsra tették Kolontárt.
Művelt földek mellett haladunk, patak füves parttal. Képzeletem mint valami kiterjesztett valóság, vörös szűrőt rak a tájra. Áthaladunk Kolontáron, mint a megállíthatatlan áradat. Ott a mementónak meghagyott pajta is, bár emlékeimben annak falán is élénkebb volt az elszíneződés. Mossák az esős napok, fakítják a derültek. Lekapcsolom a vörös szűrőmet, jobb így. Anno mikor először olvastam a hírt, biztosra vettem hogy valami visszaállíthatatlan ökológiai armageddon lesz ebből. Nem lett. Szinte csoda, hogy semmi nyoma már az egésznek (persze az áldozatok családjának ez nem annyira vígasz) Nincs idő szomorkodni, már a Somló mellett járunk, vele is barátságban vagyok, felvidít a látványa. Sokáig látom még különböző irányokból, van idő gyönyörködni. Idén szeretnélek még meglátogatni! A Keszthelyi-hegység a következő, egy pillanatra az egyik tanúhegy kúpja is előbukkan. Erre még gyúrni kell, hogy mint a rádiós játékban, fél másodpercnyi impresszióból megmondjam melyik. Szombathelyre késés nélkül érkezett a vonat, 14 percem volt a buszmegállót megtalálni, de majdnem kevés lett. Ha picit késett volna a vonat.. A Csepregre menő busz nem késett. Ott kell átszállnom. Gyorsabb is mint Kőszegen át, nameg erre még nem jártam.
Míg körbesétálom a kis terecskét ahol letett a busz, az jut eszembe, hogy ha két héttel ezelőtt valaki megkér hogy bökjek le egy gombostűt egy vaktérképen, hol is van Csepreg, csúnyán elbuktam volna.
A tér nyugati végén 56-os emlékmű. Legalábbis ez van ráírva. Túlfeléről viszont egy jópofa várostörténet. Stilizált könyvek egymáson, gerincükön 1-1 esemény.
Állíttatta Csepreg város... Miiii? Város? Ez?
Megint körbenézek, de a platánokon megállás nélkül károgó varjakon és egy buszra váró fázós srácon kívül sehol egy lélek. Betűzöm a gerinceket. Legnagyobb mezővárosok egyike. Többször vármegye-gyűlés helyszíne. 1200 felkoncolt polgár. Zsinat. Antikommuista fegyveres összeesküvés. Anyám, micsoda vérzivataros évszázadok! És még csak nem is hallottam róla! Szégyen önt el.
Meg egy kis apró áramütés. Heuréka! Itt a tuti válasz csakahegyek-nek: hát ezért. Sok-sok szó, mire az ember átadja az érzést. Ha egyáltalán át tudja.. Ám ha ott van és átél: egy pillanat alatt beüt, váratlanul. Jön a busz. Az előző sofőr amilyen mosolygós volt, ez annyira mísz. Gondolom inkább otthon hétvégézne, mint a volán mögött. Megértem. Próbálok nem okot adni, de érzem hogy úgysem lehetek tökéletes. Nem is lettem. Beleköt az utazási kedvezménybe. MÁV-os pecsét van már a mai napra, előző sofőr nem írt rá semmit. Itt meg ugye nincs vasút. Pedig előrelátóan direkt elraktam az előző jegyemet, ha kérnék majd, de hogy hová? Nagyobb baj hogy a személyimet sem találom, pedig direkt azt hoztam a megszokott jogsi helyett a határ közelsége miatt. Előző buszon még megvolt, kiesett volna? De most komolyan azt gondolja, hogy 10 km-es viszonylaton fogok nekiállni csalni? Nem tudom mit gondol, mert végül duzzogva kiadja a jegyet (nem kérte amúgy sem a személyit sem a meg nem talált buszjegyet, akkor csak szimplán moroghatnékja volt), de precízen felvési a papíromra hogy mettől meddig. Ha neki ettől jobb.. Mondjuk ha annyira precíz, akkor nem azt írta volna hogy Kőszegig megyek, de nekem aztán tényleg mindegy. Ennek ellenére kicsit azért elszomorít az ilyen kicsinyesség. De nini, odaát még havasak a hegyek! Ez akár a Tátra is lehet! Legrosszabb esetben a Schneeberg. Ha meg az sem, akkor kisnyúl :-)
az a bizonyos emlékmű..
Végre du. 1-kor leszállhattam Horvátzsidányban. Szegényről mindig Sárazsadány jut eszembe, a "ne mi nyerjük a legtöbbet". De ez nem Zsadány hanem Zsidány és nem Sára, hanem Horvát. Illetve horvát. Azt hittem csak véletlen, de nem, itt tényleg horvátok élnek, onnan a név. Túlsó szomszédja Ólmod, arról hallottam, de ott meg most éppenséggel nem haladtam át :-) Kocsmában bélyegzés (megvan a személyim!, másnap az elveszett buszjegy is megkerült :-), kütyük beizzítása, aztán gyí, nehogy igaz legyen a délutáni eső. Szép pihenőhely a Kiszsidány-forrás mellett. Egy béjemvés járó motorral nézi, ahogy egy néni taligából fát rak a sütögetős helynél. Fél szemmel a farakodást nézegetem, valami gyanús. Másik szememmel a ládát keresem, hogy fogom tudni észrevétlenül előkotorni a béjemvé orra előtt? Nekivágok a domboldalnak, gondolatolvasó az ipse, gázt ad és elmegy. Egy gonddal kevesebb. Emléke (az aromás szénhidrogének) sokáig velem marad. Láda némi keresgélés után megvan, irány vissza. Néni már elfelé tolja a taligát. Tele fával. He? Nem hozta a fát, hanem viszi? Ez volt a gyanús? Vagy hogy minek "rak tüzet" mikor nincs is sütnivalója? Mindet vitte? Nem, maradt némi mutatóba. Nem tudom elhinni... Közelebb megyek, a kemence ajtaján lakat. Ezt sem... Már indulnék tovább, mikor kongat egyet a gyomrom. Jó, akkor együnk itt. Kicsomagolom a szenyát, jön vissza a béjemvés. Ilyen nincs! Peresznye. Jópofa templommal, virágos templomkerttel. Korábban szőlőhegy, még zajlik a metszés. Egy részét oda-vissza bejárom mert benéztem egy kanyart :-) Ódon, ismeretlen formájú traktorok. Kedvencem a világoskék Ford, kétszer is szembejön. Ezeket odaátról lomizták? A buszmegállónál kezd el esni, beöltözöm. Eléggé esik, ahhoz képest hogy csak tized mm/óra volt mondva. A két horvátul trécselő néni is szalad.. Én kicsit üldögélek a fedél alatt, most már mindegy alapon, nézem a GPS-t (eddig a jeleket követtem) Fenébe, elterelték a jelzést a kastélytól, ha még ott észreveszem, lehet hogy ránéztem volna. Most már lemondok róla, nem megyek annyit vissza (ezt azóta is bánom)
Peresznye előtt..
Répcevis Idáig sok aszfalt, majd földút traktorral kidöntött Szent Mártonos táblával (árokpartra fektettem, amíg nem lesz nagy a fű, látszani fog) Még nincs sár. Földútból kavicsos, itt pláne nincs :-) Visszanézve jóféle kilátás! A templom "alatt" érünk be a településre, szinte szó szerint értendő akkora meredély tetején helyezkedik el, legalábbis a mélyútról nézve annak látszik.. Mikor még a szállásokat kerestem, figyeltem fel hogy "ház a Répce mellett". Hát jó, akkor valami patak lesz, gondoltam. Erre kiderült mikor országúton kereszteztem hogy Répce folyó (!) Biztos sültbunkó vagyok, nem is hallottam róla, komolyan (Duna Tisza Dráva Száva, törjön ki a lábod szára, OK, Rába Rábca szintén megvan, de Répce? Már itthon néztem wikin, hogy a Répce egyesül a Kis-Rábával , onnantól hívják Rábcának. Mindig tud az ember valami újat tanulni, főleg ha alapból elég buta :-)
süllyesztett focipálya, kerékpárút kezdete, Répce folyó
Zsira Locsmánddal "szemben" van, amiről már a fürdője miatt hallottam ugyan, de járni még ott sem jártam. Zsira arról nevezetes hogy ma eddig kellett eljutnom. Csurom víz a kabátom, még pont nem áztatott át, de azért jó levenni. A szoba takaros, a gazdasszony kedves. Csak a 6 rugós árat tudnám feledni. De síri csend van, biztos jót fogok aludni, szóval megéri. Gyorsan bedobok egy csokit, az kitart egy órát, addig részben szárad a kabátom, nomeg hátha eláll az eső. Közben míg intézzük a SZÉP kártyát, megjönnek a szállás szomszédaim. Jó hírt hoznak, szerintük holnap is egész nap zuhogni fog. Neee. Holnapra még tized mm se volt mondva. Kérdezem a gazdasszonyt, hogy ez a tévé netezni is tud? Mondja a wifi jelszót. Megköszönöm, de nincs okosteló nálam, se laptop, semmi ilyesmi. Kissé félszegen hív át az ő lakrészébe, hárítok, annyira azért nem fontos az időjárásjelentés. Jelentőségteljesen nézek a szomszédokra némi hátsó szándékkal, állják a nézést. Elfogy a teám, felmegyek a szobámba kipakolni. Mikor lejövök, mindkettő az okostelefonjába van merülve nyakig. Hm. Sajnos az eső is kitartó. Végig esőben megyek a Pirosház étteremig. Cigánypecsenye hagymás dödöllével, rá egy üveg APA Sopronból. Ez az én fitness menüm :-) Zsira kerékpárút nagyhatalom! Répcevistől is azon jöttem (mikor rákanyarodtam, olyan érzésem volt mintha egy vasútvonalon vezetne, mit találtam itthon a wikin? LINK) A faluban is végig kerékpárút van a fő utca egyik oldalán. És tessék megkapaszkodni, van egy elkerülő kerékpárút, ami a falu szélén halad a fő utcaival párhuzamosan. Döbbenet. Visszafelé már nem esik az eső. Éjjel sem, egy csepp sem (miért nem akkor tud esni?) Ja, este 9 után beesett az a család akivel egy légtérben ettem az étteremben. Nem mondom hogy csendesek. Ráadásul perpatvar van, gondolom apuka vállalta a gyerekfürdetést és meg merte kérdezni hol a gyerek pizsamája? Na erre lett cirkusz, fejhangon. Onnantól apuka hangját nem hallottam, csak a csajokat. Talán társasoztak, bármit is, nekem elég sokáig, mire elcsendesednek. Mondjuk lehet hogy nem is tudták hogy kb. _minden_ áthallatszik, hiszen mi többiek totálisan csendben voltunk
Reggel 6 után picivel keltem, azt hittem rosszul hallok, a kölök már fent csiripelt. Atyaég! Gazdasszonytól kaptam két mandarint, mégegyszer kikérdezett merre megyek, Pozsonyig? Ismét magyarázom amit tegnap, Pozsony az út egyik vége, igen, de én most csak Sopronnémetiig megyek, onnan haza. Egy pillanatra meghökken, amitől kicsit "a rossz tanuló felel" érzésem lesz. De aztán rezzenéstelenül folytatja hogy sokan járják a Szent Mártont (érdekes, sosem találkoztam rajta senkivel) Azt is mondta, hogy van aki Eisenstadt felé megy. Hitetlenkedve hallgattam. Akkor elmondta mégegyszer, csak Kismartonnak hívta. Értem én, de akkor sem rémlik. Biztos a Mária úttal keveri.. Itthon aztán kigugliztam.. Van egy német honlap is (LINK), ami szerint Toursba el lehet jutni egy ún. Mittelroute-on át, ami Eisenstadton is átvezet. Na, a néni biztos azt gondolta totál sötét zarándok vagyok, aki azt sem tudja merre megy. A magyar honlapot (LINK) eléggé ismerem, egy szó nincs rajta erről a német "vadhajtásról" (persze mondhatnók hogy mi vagyunk a vadhajtás és a német az igazi, de mégis a mi jeleink vannak felfestve, a németből (sárga-piros kereszt) meg egyet sem láttam Vicces, hogy ha a német honlapot magyarra állítom, akkor a szállások között ott van "És" település :-)
Remek. Ez az igazi "kiventilálás". Lehet, hogy mégis 50 felettiek voltak és sörhasuk volt, de Te ezt már nem így láttad, mert nem így akartad látni. Kitisztultál, kiűzted az ördögöt. Csak így tovább és egyre sűrűbben. Mindenkinek ajánlhatod ezt a módszert és akkor legalább a polgártársak nem egymáson vezetik le a feleslegesen felgyülemlett potenciál különbségeiket. :)
Na már azt hittem, senki nem túrázott pont a hosszú hétvégén.
Párizstól Párizsig mindenhol Putain!
Ez volt a címe annak az üvegfestménynek, melyen egy enervált Simsons kinézetű éjjeli pillangó ült kimarjultan a tükre előtt és amit egy volt főnököm kapott lelépő ajándékként utalva arra, hogy bár sok helyet bejárt a világban soha semmi nem volt elég jó ellenben Putain, lehetőleg már reggel 8kor a folyosón üvöltve – és ez volt az, az emlék és gondolat, ami az idei túra-sezlony nyitó mászkálásom jelszava vagy szállóigéje lett tegnap.
Mert az ugye egy dolog, hogy az ember októbertől semmit nem tud mozogni mert reggeltől estig beteríti az önként választott munka és az is egy dolog, hogy emiatt februárra már minden eresztékében kocsonya állagot ölt fizikálisan és mentálisan is. A mentális elhalás számlájára írom, hogy első túrámat rögtön a legmagasabb itthon elérhető heggyel kezdtem. Mert a lényeg az volt, hogy tök mindegy, hol, csak ne otthon, és ne is ott, ahol már százszor voltam és legyen jóóóóóó meredek és és és ….és legyen Kékestető… Putain!
Az ötletemet a Sors kőkemény fejrázással kísérte és mindent elkövetett azért, hogy ne indulhassak el, hiszen az indulásomat péntek reggel 6.45re terveztem, de az éjszakai műszak miatt 10.30kor tértem magamhoz. Putain! Úgyhogy rögtön az esőnapra – szombat reggelre tolódott a program, ekkor már enyhítve az indulást 7.15re. Ami sikerült is. Mármint sikerült 7.15kor ébredni, arra, hogy ideje újabb buszokat nézni, mert a reggelit már Putain lekéstem.
És lőn egy 9.15ös a Stadionoktól. Úgyhogy túratársamat begyűjtve bevágódtam a kocsiba és elindultunk a buszpályaudvarra. Azonban az elmúlt idők alatt kicsinált elmém (fordítsd le azt, hogy szerette – You loved .. – de a szerette az nem te! Nem??? Nem hát, a szerette az ő szerette! Ja jó! Akkor lécci fordítsd le, még egyszer, hogy szerette. You loved! De most beszéltük meg, hogy a szeretTE az nem TE,hanem Ő. De a TE az a you nem? De igen, de TE,mint TE személyként, a szeretTE meg nem TE, hanem az ige Ő-nél ragozva! De hát az te nem? NEEEEMMM!!! AZ ŐŐŐŐ! De miért?... ) úgy döntött, hogy a Stadionokat a Népligethez teszi – szeretTE…. Úgyhogy 9.10kor Putain konstatáltam, hogy rohadtul nem ott vagyok, ahol lennem kellene. 9.40kor a következő busz a Stadionoknál ÉRTED??? A STADIONOKNÁL!!! Vissza a kocsiba. SzeretTE …. Putain, ez a ferihegyi gyorsforgalmi út! Erre nincsenek stadionok! Még.
9.43 Stadionok. Még szinte semmi nem történt, de már nagyon fáradtnak érzem magam és miért van az, hogy eddig minden 50 feletti buszsofőr sörhasú volt és hisztérikusan utálta a kutyákat? Pedig tök üres mögötte az egész széksor, amihez ki is van téve a piktogram, hogy rokkantbotos és kutyás hely. Vagy a kettőt együtt kell értelmezni? Hát agyilag már rokkant vagyok, az biztos és a kutyám is velem van. Megy a csörte. Putain.
9.45 végre elindulunk. A kutyám felkúszik az ölembe, én átkarolom és filmszakadás Gyöngyösig.
Gyöngyös. Valami ködös fátyol mögött konstatálom, hogy leszálltunk. A kutyának adtam vizet, magamnak egy gépi kávét, amivel persze mint mindig leöntöm magam, majd elindulunk a tuhu szerint egy sárga jelzésen, valójában a mátraházi főút melletti gyalogos-bringás úton. Jelzés sehol nincs, de annyira egyértelmű az irány, hogy nem is zavar. Arccal az adótorony felé indul a menet, amely főként arról szól, hogy végre magamba fordulhatok és elindul a várva várt belső méregtelenítés. Ebben külön segítség, hogy a táj itt még nem annyira izgalmas, bár tény, hogy a távolban meredő hegyvonulatok impozánsan sorjáznak, lombtalanul még vöröses-barna gúnyába öltözve, felettük a mérges szürke felhőgubancokkal és néhol felbukkanó megejtően világos kék éggel.
A böjti szél fúj, ahogy már napok óta teszi. A napjára emlékszem, mikor megérkezett. Este volt és mélységes csend, mikor egyszer csak távolról elindult a zúgás aztán ahogy felhangzott, már végig is futott a tájon és csak zúgott-búgott. Három nap kellett még hamvazó szerdához. A böjti szél…
Az út mellett előbb kertes házak, a kertekben néhol még ott lapul az a hangulat, az a fény és illat, ami még a gyerekkoromban mindenütt megvolt – a posztmodern minimalizmus és kertépítés előtti időszak, amikor a kertekben évelő virágok voltak gyep helyett, amelyek ilyenkor dugták ki fejüket a föld alól. Aztán ott volt a fasufni építkezésből visszamaradt deszkákból régi ajtóból, ablakokból összetákolva – és végül a ház, régi kopottas vakolattal mely szürke volt vagy okkersárga, de per tuti nem babarózsaszín vagy kék. Gondolatfolyam és nosztalgia menetelés közben.
Aztán egyszer csak elfogynak a házak és jön zárt kerti övezet, elindulnak a szőlőtőkével befuttatott birtokok és a háromszögletű faházas telkek az út pedig néhány fokot emelkedni kezd – ez már az elődombok vidéke. Az út le van betonozva, amolyan bringaút lehet mert kétlem, hogy valaki itt sűrűn sétálna. Újabb gondolatflash – miért hogy nálunk a bicikliutak mind olyan szabdaltak, erezettek és göröngyösek mint a Charles Bronson arca, hogy teleszkóp legyen a villán, ami megvédi a csuklót a terheléstől…?
Megy az út egyenesen, megyek vele én is. Lassan elmaradnak a földek, a gyöngyössomlói útelágazás, közelebb lépnek az útszéli dombok, most már egyik oldalról fák vesznek körbe és szemben is erdőbe fut a tekintet – Mátrafüred közeledik olyan tempóban, amilyenben én megyek felé. A fizika törvényei szerint ezzel a haladással épp egyidőben fogunk egymásba botlani. Mondhatni real-time!
A falu előtt kis kavarodás áll be az út egy rekettyésben két felé válik, az egyik a főútra visz ki, a másik hegyoldalnak fordul. Találomra a hegyoldalat választom, szokás szerint abból a téves beidegződésből kiindulva, hogy ami ilyen egyszerű, az sosem lehet jó. S így lőn, hogy pár lépés után bent találom magam Mátrafüred – Alsón.
Szép, csendes település, rendezett házak, udvarok, a parkja sarkában nagyon szépen fel van újítva a hófehér barokk plébánia templom. Azt mondjuk sajnálom, hogy a lezárt ajtóba nem applikáltak bele ilyen betekintő ablakocskát, hogy az ember mégis bekukkanthatna még akkor is, amikor a templom be van zárva.
Az idő dél után jár már – ideje ebéd után nézni. A főtérnek számító útkereszteződésben egymásra dőlt sok kifőzdéből találomra kiválasztom a pörköltöset és a metoo haragjától fűtve kirendelek egy adag gendermagos ivarszervet, amit még sosem ettem eddig és bár kiváló a pörkölt, a textúrát illetően szerintem később sem sűrűn fogok. Némileg sokat elárul, hogy az egyébként meglepő méretű herék a kutyának se jönnek be, pedig mindig lelkesen meg szoktuk osztani az én kajámat. Úgyhogy egyértelmű, hogy innen CSAK AKKOR indulhatok újra megint, ha előtte semlegesítem a kakasherét egy jó adag karamellás gofrival, követve azon nők észjárását, akik szerint ezt most lehet, mert később úgyis lejárom.
A desszertre várva elkezdem tervezni az út további részét. Az egyértelmű, hogy a kék háromszögön fogom támadni a hegyet, vagy inkább a hegy fog támadni engem. Gyorsan átfutom a tuhu térképét és szemrevételezem a környéket, nagyon érdekes, hogy eddig ugye nem volt jelzés, itt meg pont kényelmes módra kint a jelzés totemoszlop szépen benyilazva rajta hogy melyik ösvény merre található, úgyhogy a térképet el is teszem. A jelzések szépek, frissen festettek és tökéletesen követhetők.
Az ösvény egy patak mellett halad, majd hol gerincekre mászik fel, hol visszatér a patak mellé, hol átkel rajta. Az emelkedés az első három kilométeren főként egyenletes, csak néhol jön egy-egy meredekebb menet. A patak kellemesen csobog, fekete vízén a csobogók által keltett lefolyások fehér vízesései ezüstösen csillognak. Kiváló alkalom ismét zen hangulatra váltani és elmorfondírozni az időn, ami most van. Hogy most ebben a percben itt megyek, mellettem a még kopasz, szürke törzsű erdő, lábam alatt a puha, narancssárga tavalyi avar. Valahol a szurdok tetején szél fú, a nap süt meg még ilyenek. Néha feltekintve az ember minden irányból feje felé magasló hegytetőket lát és szinte elképzelni sem lehet, hogy ezen az úton haladva hogy lesz az, hogy egyszer csak én ott leszek majd fenn a hegytetőn… elképesztő érdekes,hogy egy hosszan elnyúló patakmosás oldalán kaptatsz felfelé, viszonylag enyhe szögben, miközben minden irányban meredek oldalak vesznek körbe és fejed felett ott állnak az óriások. Hogy lesz ebből 1000 méter?
Ami késik sose múlik. A patak egyszer csak elmarad, erre csak akkor döbbenek rá, amikor hirtelen elkezd hiányozni a csobogása. Megállok, körbenézek, már régen sehol nincs, ellenben velem szemben feltárul a nagyon is közeli jövő kegyetlen valósága. Eddig voltak a gyerekjátékok, mostantól küzdeni kell a sikerért. Akár függőleges is lehet a hegyoldal, ahova a jelzés felfut. Az aljából nézve mindenképpen ilyen érzetet kelt. Ha valamit tavaly a Tátrában megtanultam az az, hogy ilyen helyzetben mindent szabad, csak felnézni nem. Mert minden egyes felnézés felesleges energia és ideg, hogy még te jó ég, mennyi van hátra, semmit sem haladtam.
Némi ücsörgés után nekivágtam a kaptatónak, csigamód haladva és nem egyszer bizony nyákot húzva magam után. Apróléptek az avarban, apróléptek a hegy felé. Az első kaptató felérve nem is tűnt hosszúnak. Mostantól viszont egyre sűrűbben jönnek. Két szuszogás között kajánul az jut eszembe, hogy a jelzésfestők ezt biztos fentről lefelé haladva festették végig, tutira nem lentről felfelé jöttek.
A téli mozgáshiány kezdte benyújtani a számlát, kaptatók előtt le kell üljek pár percre pihenni, ami nem valami nagy pihenés, mert a kutya egyből letámad és vakarászást követel. Három ücsörgés után végre eljutok a szerpentinig, ami a kékestetői műút becsatlakozása előtt van. Balra feltűnik valami beton kocka, aminek a tetején fenyőfák vannak, illetve megjelennek más turisták is. Már tényleg nem vagyok messze. A tábla szerint 800 méter még a végcélig. Magam mögött tudom a betonutat, jobbra meglátom a szanatórium előtti fenyveseket, valaki elhúzza mellettem a Jávor-kút pihenőhelyet és már abszolút a csúcs alatt vagyok. A jelzéseket itt kicsit nehezebb követni, de nem azért, mert nincsenek, hanem mert az út nincs kitaposva. Errefelé úgy látszik mindenki rááll a betonútra.
Délután 4 órakor állok a csúcskő és a zsibvásár mellett. Jó lenne inni valamit, mert a vízkészlet a végét járja és még vissza kell térni ha máshova nem is, de Mátrafüredre mindenképp. A vendéglátóhelyek mind bezárnak 4 órakor. Kicsit nem értem, hogy hosszú hétvégén miért, de biztos ők jobban tudják. Szerencsére a mosdóba még be tudok szökni.
Ezután pár perc ücsörgés a napon, kutyával felisszuk a maradék folyadékot aztán iszkiri, mert nyugatról komoly felhőtömeg úszik az égen, sötétbe borítva immár a Galyatetőt, figyelmeztetve arra, hogy bár 17.40 a naplemente időpontja, amihez elméletileg még kb 30 perc világosság hozzászámolható, ezzel a felleggel még akár a 17.40 is kérdéses lehet. Úgyhogy 10 perc ücsörgés után ismét talpra magyar és irány a lejtő. A tél még utolsókat kapaszkodja a sípályán, még van néhány nagyobb összefüggő hótömeg, mely diszkréten eregeti levét a hegyoldalban. Próbaként rámegyek a hóra, persze, hogy kalimpálás lett belőle. Ezt mindenképpen észben kell tartanom a nyári menet betervezésekor.
10 év után úgymond ismét kékezem. 10 éve volt, hogy Hollókőről átmentem a kéken Szarvaskőig, most az ellenkező irányből ereszkedem lefelé és bizony eszembe jut az a reggel, amikor azt hittem, hogy felérve az ország legmagasabb hegyére már könnyű életem lesz Sirokig, hiszen a legmagasabb hegy már mögöttem lesz. Aha, hát ja. Jó sok ilyen tévképzetről leszoktatott a kéktúra.
Mátraházán kis kavarodás – a tuhu térképén nem tudtam jól kivenni a jelzéseket és a hozzá tartozó ösvényeket, úgyhogy találomra a sárga forrásjelzésre tértem, majd tartva magam ahhoz, hogy mivel a felhő már betakart és a szürkület fényei egyre inkább úrrá lettek a tájon, én csak olyan ösvényen vagyok hajlandó közlekedni, ami lefelé visz és aminél jobbról hallom a műút forgalmát, ha netán beállna a legrosszabb, akkor még mindig legyen menekülőutam. Így lőn, hogy sárga forrásjelzés, sárga csík majd kereszt majd talán megint forrásjelzés majd ismét sárga csík útvonalon ereszkedtem le Mátrafüred felé. Ereszkedtem. Azért itt is volt felfelé menet, ami ismét feszesre húzta a farizmokat. Az ösvény egyébként bitang jó, nagyon ajánlom mindenkinek, aki még nem járt arra, mert csodálatos a kilátás róla a Mátrára és az Alföldre szinte majdnem végig.
A távolban, messze a völgyben már kigyulladnak a városi fények, látom Gyöngyöst és az erdők bolyhai közé elbújt Mátrafüredet. Valami gyenge eső esik, csak hallom, ahogy peregnek a cseppek a bokrokon, de annyira aprók, hogy nem érzem őket magamon. A madarak esti énekükbe fogtak és a tájat valami lilás fény járja át. Mindent valami lila szűrőn keresztül lehet látni, minden színbe – a bokrokba, a sárga avarba, a balra barnálló hegyvonulatba, a távolban úszó kékes-zöldes síkságba belekeveredik az alkony lilája. Még nem láttam ilyen színt alkonyatkor. És ekkor történik meg az, amiért többek közt eljöttem. Egyszer csak úgy érzem, vége. Letettem, magam mögött hagytam, vagy kifutott belőlem mindaz, ami az elmúlt időkben összegyűlt. Megtörtént a belső méregtelenítés és a levegőt is könnyebben veszem immár, könnyebb a lelkem, most már csak a léptem lett nehezebb.
Az út meredeken lejt a sötétség immáron pixelesen mélyül. Még két kilométer a falu, lépteimmel minden gyökeret és követ megtalálok. Putain! Ám szerencsém van, a szemmel követhető világosság addig mellettem maradt, amíg be nem értem a faluba. A harmadik utcát elérve döbbentem rá, hogy most aztán már tényleg este van. Vajon lesz-e még Putain hazafelé?
Hát nem lett, és főként azért nem, mert a buszsofőrök 50 alattiak voltak, nem volt sörhasuk de legfőképp és ez az igazi lényeg; nem utálták a kutyákat hisztérikusan.
Vasárnap újra folytattam a Pest-megyei Pirosat! Sződről indultam és a terv Máriabesnyő volt. Vácegresig jutottam végül, mert nagyon sok helyen megcsúsztam a idővel, mert nehezen tudtam követni a jelzéseket, másfele mentem, jelet vesztettem!
Biztos bennem is volt hiba, de az tuti, hogy ráférne egy felújitás a jelzésekre. Az igazolófüzetben leirt itinert is csak utólag tudtam értelmezni, illetve beazonositani, hiába tünik szájbarágósnak.
Rossz, hogy nincs fix pecsét minden településen, nehezen lehet csak igazolni ottjártamat. Sződön még mindig nincs pecsétem, csak fotó, pedig már kettőnek kellett volna lennie. Egresen szintén üres maradt a rublika, és az nem szép, nem jó! És mivel imádok bélyegezni, újra visszamegyek a két helyszinre és megkeresem, felkutatom a pecsétet, mert rublika nem maradhat szárazon.
Vácrátotnál 3 kutya kergetett el a piros nyomvonaláról, igy kb 400méterrel arréb, egy másik úton indultam Őrbottyán irányába, és voltam annyira szerencsés, hogy a piros végül abba az útba csatlakozott amin kerülnöm kellett.
Mindemellett csodálatos helyeken jártam. Ez a huszonkilométer annyira változatos terepeket kinált, hogy csak ámultam-bámultam. Nagyon szuper túra volt, kellemes meleg időben.
Mi is gyalogosan fogjuk majd teljesíteni. Alföldiek lévén szerencsére már van tapasztalatunk az alföldi túrákban, így kb. tudjuk, hogy mire kell majd számítani. :)
Ahogy a DDK-n is Írott-kőtől haladtunk Szekszárd felé, így az AK-n sem szeretnénk megszakítani ezt a hagyományt. Szekszárdról fogunk indulni és folyamatosan haladunk Sátoraljaújhely felé. Az OKT-n a kezdeti lépések után szintén egy irányban haladtunk. Nekünk ez valahogy jobban bejön. :)
Idén nagy valószínűséggel a KDP-t fogjuk majd Mórról folytatni, ha minden szerencsésen alakul.
