Tavaly csak javaslatot tettem arra, hogy hol keresztezze a Kisalföldi Piros az M85-ös utat. Ez szerepel is alternatív útvonalként a TuHu térképén. Ott biztosan megoldható a keresztezés. Hogy hivatalossá vált-e, azt nem tudom.
a teljesítői névsort a GDPR vagy inkább az átalakítás (helyhiány, mittomén) miatt veszed le?
GDPR tudtommal nem arról szól hogy nem rakhatsz ki személyes adatokat (azt eddig is le kellett szedni ha valaki szólt érte) hanem arról, hogy ha ilyen igény van, meg kell tudnod mondani kiről mit tárolsz és mi okból, valamint kérésre el kell tudni távolítani onnan
a kisalföldi piros merre megy, hol keresztezi az M85-öt? Át lett festve és Enesénél, vagy maradt az eredeti nyomvonal (kopottan, szinte jelzetlenül) a Barbacsi-tó körül?
Köszönöm szépen a figyelmeztetést, a GDPR-rel kapcsolatban én is elég sok mindent összeolvastam már. Ez okból is, és a honlap közeljövőben megtörténő átalakítása miatt is több aloldal törlésre fog kerülni. Ezek közé tartozik a teljesítők névsora, továbbá látogatottság hiányában mindenképpen megszüntetésre kerül majd a játékok és a panorámaképek aloldala is. Ezért már most felhívom mindenki figyelmét arra, hogy ha mentést akar ezen oldalakról készíteni, akkor azt addig tegye meg, amíg lehetősége van rá!
Általánosságban kijelenthető, hogy a TuHu térképén sok terepen meglévő út hiányzik, de az is megállja a helyét, hogy sok helyen sokkal pontosabb e vonatkozásban is, mint az általános célú nyomtatott példányok. Ennek oka abban található meg, hogy a TuHu alapelve szerint - egy kivétellel - elvben azok az utak kerül(het)nek a térképre, amelyeket már legalább egyszer valaki felmérési céllal bejárt.
A térképen látható rövid leágazó szakaszok meg pont azt jelzik, hogy ott van egy leágazó út, de még nincs felmérve. Az előző állítás igazolására álljon itt a bakonyi Kenyeri-hegy úthálózata, amely a szerkesztés időpontjában egyezett a valós terepi állapottal, és bátran összevethető bármely turistatérképpel.
Güszi, a 67840-ben jelzett .. nevű ojjektum az szerinted mi a szösz?
mérleg: és hány olyan út van, ami a terepen (papírtérképen) létezik, tuhun pedig nincs?
pl ezen a részen (Dél-Zala) elég sok út van a -mondjuk nem a legfrisebb- papírtérképen, tuhun meg csak szakadások.. erről a részről tudsz valamit személyes tapasztalatból?
simán el tudom képzelni hogy felhagyott jelzések, de akkor azok a kis szakadt részek miért vannak rajta?
Jé, tényleg! Már a kétnapos hozzászólásai is Törölt nick alatt jelennek meg! De hát Hobo-Bobo a nagy visszatérő, biztos találkozunk még itt vele! Legalább is remélem! :-)
A belgák végiggyalogoltak a távon. Szeptember 1-én indultak Szekszárdról és 21-én érkeztek meg Sátoraljaújhelyre. A szokásos módon mentek: csak kis hátizsákokat vitték magukkal a túrára, a poggyászt pedig vitették egyik szállásról a másikra.
Számomra nagy megtiszteltetés olyan mínuszos nevek közé kerülni, mint pl. hörpölin, Güszi, Pulmy, 1279-es Szili vagy HoboBobo, akik azért tettek már valamit a túrázás népszerűsítése érdekében.
Férfiasan bevallom hogy bizony eltört a mécses a célegyenesben Hollóházán; olyan lassan még nem tettem meg azt a néhány száz métert mint akkor 😊
A belgák már az AK-t is teljesítették? Gondolom bringával, de akkor se semmik. Emlékszem pont akkor lett elbírálva a fuzetük amikor én vittem leadni az enyémet, pedig írásba ezeké be a célba kb. 1,5 órával 😁
kiüresedés nekem gondolom nem lesz, mert kb 10 évre előre megvan a lejárnivalóm, én nem úgy csinálom mint más normális ember hogy ez a prioritás és akkor csak ez van, hanem párhuzamosan 23 másik dolgot..
Részben ezért is van, hogy 11 év alatt jutottam el Írottkőtől Szarvaskőig (+Cserehát)
Persze a 24 dolog közül ez egy fajsúlyosabb, az igaz, de azért picit tartok tőle hogy nem lesz majd semmi extra érzés. Azért az emlékoszlopban bízok, az olyan szimbolikus elgondolkozós valami, már így fényképről is
Hát, a holnapot nem ígérem, de ha neked jó, akkor egy hét múlva, 15-én tiszteletemet tenném. Mivel ötig dolgozom, muszáj lesz egy órával előbbi lelépést kikönyörögnöm a főnökömtől, de majd igyekszem...
Nagyon köszönöm!!! Ha köztünk marad, akkor bevallhatom, hogy némi könnycseppek is megjelentek a szememben... De ezt nyilvánosan simán letagadom!!!!
Ez a kiüresedés, amit rönofan02 is említett, bennem is megvolt. Leginkább az első teljesítésnél, de a másik kettőnél is éreztem ezt. Ez szerintem velejár a befejezéssel: egy nagy célt elértél, valamit befejeztél, ami évekig lefoglalta a gondolataid és hirtelen cél nélkül maradsz... de kell találni új célokat!
A semmi különös érzés is bennem volt valahol mélyen minden alkalommal, amikor hosszú túramozgalmat teljesítettem, és csak hazafelé fogtam fel mindig a vonaton utazva, hogy igen, megcsináltam! És az már nagyon jó érzés!
A füzettel kapcsolatban nem tudok mit mondani. A belgáim két hete azonnal megkapták az AK jelvényeket, tehát nincs hiány belőle. Utána kell érdeklődni, miért nem értesítették még az ismerősödet? Lehet, hogy valami hiányosság van a füzetben. Persze, ilyenkor is szólni szoktak a delikvensnek.
Én épp attól tartok, hogy majdhaegyszer végre befejezem, akkor azt fogom érezni, hogy... hogy semmi különös. Ez tök kiábrándító és snassz lenne (több túramozgalommal is így voltam, nade az OKT, az örök szerelem, ez esetében jobban fájna)
Talán úgy kell terveznem, hogy ne kelljen rohanni a buszhoz vagy ilyesmi, mert az akkor tuti megöli
Úgy nézem, mindketten erősen lokálpatrióták vagyunk! Kisebb megszakításokkal egész életem ezen a környéken éltem le, nyilván erősen kötődöm hozzá, ezért is szeretném mindenkinek bemutatni, ha csak így kerékpárnyeregből is! Amúgy jó szórakozást a leírásokhoz! Idén már valószínűleg nem szállok több napra nyeregbe, mert a drótszámár szétszerelve vesztegel egyelőre az erkélyen, még cserélnem kell egy-két dolgot rajta, mert az idei 4k kilométer kissé megviselte őkelmét. Aztán ha összerakom, akkor is "bejáratós" lesz még pár napon keresztül.
Smith W. és rönofan02:
Holnap délután 4-től benn leszek az MTSZ központban (remélem jön csg65 is), akkor találkozhatunk! Általában hétfő délutánonként 4-től 6-ig ott szoktunk lenni, de ha előre szóltok, az nem baj, mert ha nem gyűlik össze elég füzet, akkor ki-kihagyunk egy-egy alkalmat!
Merthogy szeretném bevinni a beígért Borsodit! No meg egy betelt pecsételőfüzetet is...
:o)
Tegnap 14:50-kor megérkeztem Hollóházára, mi tagadás, meghatódtam... Ücsörögtem vagy félórát és kavarogtak a gondolataim. Két évvel és négy nappal az első pecsét után, 56 túranappal a hátam mögött, megcsináltam! Furcsa ürességet éreztem, no meg nagy-nagy örömöt, és már tervezem is a továbbiakat...
Bocsássatok meg nekem, a szentimentális vén szivarnak, hogy ilyesmiket írok, de szeretném megköszönni a sok ötletet, amit itt, a fórumon adtatok!
Értesítettek, hogy átvehetem a teljesítésért járó díjazást. Kérdezném a kéktúra ellenőröket, hogy holnap délután tudnánk-e találkozni az MTSZ-ben, hogy beszélgessünk egy kicsit? Fél 5-5 óra között érnék oda.
Nem semmi kerülővel indítottad ezt az utat! Persze teljesen logikus: délre indulsz, mert északra tartasz :-) Így viszont bemutattad azt a tájat, ami az én szívemnek is oly kedves (Budafok, Duna-part, Háros-öböl, Érd, Százhalombatta...), de hisz földiek vagyunk.
Jó volt olvasni a biciklis túrádat. A fórum csapatából talán a Te stílusodhoz hasonlít leginkább az enyémhez (most a biciklit leszámítva): egyedül jársz, nem vagy teljesítmény mániás, sátorral éjszakázol (még a sátrunk is ugyan olyan), stb. Köszönöm, hogy így átélhettem egy "potya túrát", hisz olyan érzésem volt, mintha én jártam volna végig.
Néhány nap pihenés, ügyintézés után újra nekivágtam Ausztriának, ezúttal az igazolófüzet 1-es kötetének befejező szakaszát és a 2-es kötet nyitó szakaszát választottam teljesítendő célnak, 3 nap alatt. A füzet szerint az egész túra közepes „mittlere” minősítésbe esett. Első nap 9 km megtétele után terveztem megszállni a Südwiener hüttében („Dél-bécsi ház”, érdekes, hogy az alpesi részeken nagyobb osztrák és német városok neveit adják a hüttéknek gyakran), majd másnapi hosszú menet, 18+7 km után a kötethatár, Tappenkarseehüttében szerettem volna szállást foglalni. A Südwiener hüttében gond nélkül sikerült, 16 eurós árat mondtak a telefonban, a Tappenkarba viszont teltházat, (ahol pedig elég baráti árakkal találkoztam a neten). Ennek egyáltalán nem örültem, de ennek ellenére nekivágtam az útnak. A maradék 12 km le a Tappenkarból Hüttschlagig a harmadik nap reggelére maradt, legkésőbb a 11:08-as buszt kellett elérnem a falu központjában hazafelé. Összességében nem tűnt vészesnek a 46 km-es táv, a domborzati viszonyokban sem volt várható semmilyen szélsőség, vártam már az indulás napját. Térdeim is kipihenték az előző túra viszontagságait.
Hajnali első személyvonattal keltem útra, majd győri átszállás után Sopronig utaztam. Itt volt egy fél órám vásárolni A Sparban, majd 8:44-kor indultam el Bécsújhely felé. Ott átszállás következett railjetre Bruck an der Murig, majd újabb átszállás után Knittelfelden át Unzmarkt állomásig utaztam. Itt volt egy szűk órám, meg is sütöttem a még kissé hűvös sajtos virslit az állomásépület mögötti rakodónál. Az állomás érdekessége, hogy a normál nyomtávú vasút mellett (fővonal Villach felé), egy hosszú kisvasút vonal, az ún. Murtalbahn kiindulópontja is egyben. Unzmarkt-Tamsweg között van személyszállítás, de a vonal a 11 km-rel feljebb lévő Mauterndorfban ér véget. A vonalat nem az ÖBB hanem a Steiermärkische Landesbahnen (STLB) üzemelteti. Mire végeztem az étkezéssel és azt követő mosogatással, beállt a leginkább villamosra emlékeztető kisvasúti szerelvény az állomási peron mellé. A vonat kétfős személyzete is megérkezett, egy kalauzlány és egy mozdonyvezető. Vasárnap lévén ketten voltak a vonaton, hétköznapokon a mozdonyvezető adja a jegyet is (első ajtós kisvonat?). Jegyvétel után beálltam a vezetőfülke mögé, melynek felső fele nyitva volt, így tudtam fotózni végig előre és mégsem tartózkodtam szabályellenesen a fülkében (természetesen a kollégával ezt megbeszéltem előtte, hozzá vannak már az ilyesmihez szokva, mivel elsősorban a turistaszállítás a fő profiljuk). Hosszú, bő 1,5 órás utazás következett a völgyben vezető kisvasúton, mely jócskán tele van szórva megállókkal. Teherforgalma mérsékelten jelentős, leginkább az érintett legnagyobb városból, Murauból a kiindulópont felé számottevő, itt személyzetváltás is történt. Az új kollégának sem volt kifogása a fotózás ellen, innentől már kicsivel látványosabb lett a vonal, folyó mellett kanyarogva, még el nem értük az 1019 méteres magasságban fekvő Tamsweg települést, tehát jelentős szintkülönbséget győz le a vonal Unzmarkttól idáig vezető 60 km-en. Tűző napon itt már egy fokkal elviselhetőbb volt az idő, majd pár perc várakozás után meg is érkezett a busz amellyel a háttérben látható hegyek felé utaztam túrám kiindulópontjára, Obertauernbe (6,9 eurós teljesárú jeggyel utaztam). Viszonylag pontos időben szálltam le a buszról az első benyomás után általam csak „felnagyított Donovalynak” nevezett turistaközpontban.
1. Unzmarkt állomás
2. indulásra készen a kisvasúti szerelvény Tamsweg felé
3. a vonal ez szép pontja
4. Tamsweg, végállomás személyszállító vonatok részére
5. Obertauern, avagy a "felnagyított Donovaly"
Nekivágtam a pecsétet keríteni, de ez vasárnap délután nem volt könnyű, jó pár próbálkozás után végül egy üres vendéglátóhelyet találtam nyitva, itt sikerrel tettem pontot az itteni adminisztráció végére. Fél órát emésztett fel ez a művelet, de végül a központban, mely kb a hágó közepe volt indultam el a házak mögött a túrára. Eleinte vizes ösvényen haladtam, majd egy almnál (alpesi rét, gyakran valamilyen gazdasági/állattartási/vendéglátási épülettel/épületekkel) az út emelkedni kezdett. Egy elsőre benézett leágazásnál jobbra tértem, majd susnyás úton haladtam egy elágazásig, ahol ha akartam volna kis emelkedésű úton haladhattam volna szálláshelyem felé, de én a kijelölt és egyben szintesebb, de látványosabb utat választottam. Jelentős emelkedő következett, még felértem abba a magasságban ahonnan innen egy jó darabig hullámzott az út (kb 1950 m) és végre elkanyarodtam a hosszan elnyúló, mindenféle kacsalábon forgó ingatlant, vendéglátóhelyet és felvonók tömkelegének otthont adó, forgalmas úttal rendelkező Obertauerntől. Immáron erdőhatár fölött, hátam mögött, északkelet felé a Dachstein tömbje méltó hátteret adott utamnak a döntő többségében napos időben, bal kézre pedig hegyek meredeken leszakadó sziklatömbjei uralták a kilátást, a szép magashegyi környezet megvolt, nem lehetett panasz a hiányára.
6. Obertauernt elhagyva
7.-8. szép, magashegyi környezet
9. hátam mögött a Dachstein
10. naplementéhez közeledve
Egy kékes vízű tavacska közelében is elhaladtam, tehenek között. Bő 3 órás túrám legmagasabb pontja a Hengst nevű hegy volt, 2076 méterrel, markáns csúccsal nem találkoztam, hanem a hepehupás terep legmagasabb pontja volt ez. Este 8 után pár perccel innen kezdtem meg az ereszkedés 1800 méteren lévő Südwiener hüttéhez. Jelentős lejtő után kissé szelídebb lett a terep, miközben egyre közelebb kerültem a távolról is jól látható szálláshelyem felé, a környező hegyek szépek voltak, főleg bal kéz felé a naplementében. Mikor kibukkantam az erdőből (Hengst után kezdődött) először egy, Alpokban megszokott favályus forrással találkoztam egy alm szélén, majd 21 óra előtt 1-2 perccel érkeztem meg a Südwiener hüttébe.
11. szemben a Südwiener hütte
Bent egy kínai párt láttam, majd a tulajdonos úr és a párja jött elő köszönteni, érkezésem előtt egy baráti társasággal nézték a tv-ben a focit. Az úr megkérdezte a szokásos alap dolgokat (honnan, merre, meddig, egyedül, eszek, iszok-e, mikor indulok reggel), majd leültem pecsételni az egyik asztalhoz. Közben a focinak vége lehetett, mert a társaság elvonult én pedig fizetni szerettem volna. A megbeszélt 16 eurót szerettem volna átadni, de felmerült egy elég szokatlan kérdés: mivel nem eszek ott helyben a konyhából, így fizessek 5 eurót azért hogy a saját kajámat megegyem (mielőtt beléptem a hüttébe épp azon gondolkoztam, hogy milyen jó kis hely, egyszer vissza lehetne ide térni, nos ekkor ez a pozitív érzés egy pillanat alatt elszállt), legalábbis valami ilyesmit adott elő a tulajdonos felesége. Valószínűleg elég értetlenül és csúnyán néztem, valamint hozzátettem azt is, hogy akkor kimegyek kajálni a hüttén kívülre, végeredményben eltekintettek az 5 eurós lehúzástól, a tulajdonos úr mondta, hogy akkor 16 euró, az asszonyság mellette fújtatott egyet, majd annyit mondott, hogy ne egyek a szobában mivel ki van takarítva. Én is így gondoltam, nem fogok semmiféle felárat fizetni azért mert a saját kajámat eszem meg, álljon meg már a menet, lehet, hogy külföldi vagyok, de azért hülye még nem!
Mielőtt felmentem volna a szobába a prospektusok között megakadt a szemem egy igencsak témába vágó könyvön, Fritz Peterka: Zentralalpenweg című művén. Belelapoztam, a túraleírásokon kívül szintmetszetek és útvonalvázlatok tették teljessé a művet, el is határoztam, hogy amint tudom beszerzem. Az úr megmutatta a mosdót,fürdőt, cipőtartó állványt, majd a szobámat. A szoba egy éjszakára megfelelt, a lágerre emlékeztető helyiségben egyben volt két fekhely, szemben vele pedig egy kis asztal két székkel. Eleget téve az előbbi kérésnek, lemásztam a nyikorgós lépcsőn (ez is egy kötelező darab a legtöbb emeletes hüttében), majd az udvaron egyik asztalnál a nap utolsó fényeiben kezdtem el gázfőzőn melegíteni a vacsorára hozott konzervet. A nő nagy mosolyok után itt is megtalált (szerintem már nem tudott mibe belekötni) kint és mondta, hogy a szemetet vigyem magammal és oda adott egy szemetes szatyrot. Na erre már tényleg bepöccentem: a Magas-Tátrában egy Rysy háznál, ahol csak az kerül fel vagy le amit az emberek a hátukon fel- vagy levisznek, ott megértem ezt a helyzetet és tiszteletben is tartottam, de egy ilyen helyen ahová keréknyom vezet a nem is olyan messze lévő településtől és autó áll az épület mellett, ott elég nevetséges volt ezt hallani. Vacsora után a szobába mentem, gondoltam ha más nem, legalább a fürdés jó lesz, hát nem! Leérve a zuhanyzóhoz már szinte éreztem a meleg víz érzését amikor hidegzuhanyként ért a pénzbedobós gép, azaz x euróért jön a meleg víz, anélkül csak a hideg, de találkoztam már olyannal is ahol a pénz nélkül egyáltalán nem folyt a csapból víz. Ezt a pénzbedobós témát elfelejtették közölni, mivel már bőven 10 órára járt az idő, így nem is forszíroztam tovább a dolgot. Egyrészt annyira nem izzadtam meg, kétrészt nem kívántam e remek szálláshelyet tovább gazdagítani, így felálltam egy sámlira és a csapból mosakodtam meg hideg vízben. Természetesen a radiátorok melegvíz keringetése is le lett kapcsolva, de szerencsére reggelre így is megszáradt a kimosott alsónadrágom és zoknim. Mérgelődve tértem vissza a szobámba, majd térképnézegetés után lekapcsoltam a lámpát.
12. két matracos ágy az egyik szobában, kényelmes volt, de a sok járkálás és nyikorgó padló nem hiányzott
Pocsék alvás után, a reggeli teendőket követően, fél 8 után indultam útra a szikrázó napsütésben. A szomszédos alm istállójában épp a reggeli fejés volt folyamatban (lassan rögződnek a tehenekkel kapcsolatos munkafolyamatoknak egy része a fejemben), a műveleten átesett állatok az ösvényen sétálgattak az újabb adag fű irányába. Kikerülve és megelőzve őket érkeztem meg az első komolyabb emelkedőhöz, melyen felkapaszkodva egy lejtő következett, majd a következő hegy oldalában egy újabb emelkedő. 2236 méterre kellett felkapaszkodnom, tehát a hüttétől ez bő 400 méter szintet jelentett. A második emelkedőn láttam a Tauerntunel autópálya alagút előtti parkolóhelyet távolról, a járművek zaja bőven felhallatszott.
13.-14. első méterek a mai szakaszon
15. lent látszik az autópálya alagút előtti terület
Felérve az aktuális szinte, szép kilátás közepette magasfeszültségű oszlopok társaságában a hepehupás terepen haladtam tovább, majd egy kisebb púp megmászása után egy elnyújtott emelkedős ösvény vezetett fel a Taferlscharte 2236 méteres magasságára. A kis nyeregből szép kilátás nyílt az előttem álló katlanra, a hátam mögött lévő völgyben megrekedt ködből kikandikáló csipkés csúcsokra. Az útjelző táblától pár méterre fa szekrény állt, először azt hittem, hogy lesz benne pecsét és csúcskönyv, de hamar kiderült egy vallási emlékhelynek ad otthont, szent képekkel, mécsesekkel.
16. útban a Taferlscharte felé
17. kilátás a Taferlschateról délkelet felé
18. kilátás a Taferlschateról délnyugat felé
Ejtőztem itt egy kicsit, majd megkezdtem az ereszkedést, a Taferlscharte túloldala nagy odafigyelést igénylő, nagy lejtésű rész, nem mondanám könnyűnek. Egyedi dolog a továbbra is itt húzódó nagyfeszültségű távvezeték oszlopokkal, ez magas hegyeken nem túl gyakori látvány. Ezek után egy hegy oldalában vezető rövid ösvény következett, majd egy legelő kerítés után egy kis emelkedő, majd lejtő, látótávolságban tehenekkel. Ezek után a katlan hegyeinek oldalában haladtam egy jó darabig, közben kitartóan sütött a nap tovább. Az autópálya távolról is látható szellőztető berendezéseinek közelében átkeltem egy patakon, majd egy újabb emelkedő után egy tó mellé érkeztem, a tó mellett egy az előbb jobbról, északi irányból a hegygerincről érkezett turistacsapat pihent. Nem álltam meg, amint megtaláltam a tovább vezető utat haladtam tovább a hegy oldalában, közben egyre többen jöttek szemben az ösvényen.
19. ereszkedés lefelé, nem volt könnyű terep
20. ebben a katlanban haladva töltöttem az következő bő 2 órát
21. az egyik határoló hegy "őrködik"
22. kőomlás
23. kilátás dél felé a völgybe
24. a völgy lassan bezáródik, balra az autópálya szellőző objektuma
25. kis ösvényen a patak mentén
26. szép fekvésű tó
Először szintben, majd egyre lejtve, erdőbe érve, majd onnan ismét kibukkanva érkeztem meg a Jakoberalm hosszúkás házához, ahol a külső részen vendégek ültek. A vendéglátóhely személyzetét két szimpatikus fiatal hölgy alkotta, megkérdeztem hogy nem zavarja-e őket, ha maradok fél órát, nem volt ellene kifogásuk, így leültem az egyik pad-asztal együtteshez pecsételni, majd előkerült a gázfőző is és megsütöttem késői ebédemre a sült szalonnát. Kétségtelenül magyaros megoldás ez (újra és újra), a kontrasztot a velem szemben ülő és fogyasztó osztrák vendégek adták, akik bőségesen ettek és ittak itt, a táskájuk pedig az enyémnél persze kisebb volt. Valahogy ez lenne a Zentral teljesítésének alapértelmezése vagy máshogy szólva „normál módja” amikor is a normális fizetésből nem fájó költeni itt ilyesmire, azaz fogyasztani a legtöbb helyen helyben és kis zsákkal menni, nem rohanva. Ezen kívül az utazgatás sem von el annyit időt, mint pl esetemben. De ugye ez az ideális és számukra belföldi (mint itt az Országos kék pl), ezzel szemben a „magyaros” és külföldi típusú haladást én testesítettem meg ott helyben. Úgy vettem észre a nagyobb etapok teljesítése itt kevésbé divat mint pl. a szlovák SNP túra lenyomása egyben, vagy a mostanság sok „egybenlenyomomakéket” témán agyaló jó pár ember Magyarországon. Visszatérve a Jakoberalm padjára, a cuccaimat lassan elpakoltam, feltöltöttem a favályús forrásnál a vizes palackjaimat, majd elindultam, nagyjából 14 órakor.
27.-28. Jakoberalm és falatozás ugyanitt
Éreztem már korábban is, hogy komolyabban kellett volna vennem a napsütést, bőröm lassan kezdte jelezni, hogy a megszokottnál több napfény érte. Szerencsére ezek után már egyre több felhő jelent meg az égen, így nem vettem elő a napvédő krémet. Keréknyomon haladtam egy darabig, majd erről letérve tehenek társaságában egy hosszú és fárasztó emelkedő következett az ösvényen. Miután felértem a borókás aktuális magaslatra egy 3 tagú lány társaság jött velem szemben, majd egy idősebb úr is haladt velem ellenkező irányban. A hepehupás terepről bal kéz felé egy tekintélyt parancsoló bő 2500-as csúcs magasodott, aljában szép tóval, hátrébb pedig újra látszódott az autópálya. Kevésbé élesen balra egy szintén 2000-es, kör keresztmetszetűre hasonlító csúcs emelkedett, mögötte pedig már bőven a 3-as bőven magashegyi kötet illetékességi körébe tartozó, ekkor is még (július eleje) havas csúcsok látszódtak. Jobbra pedig a Mosermandl 2680 méteres elnyújtott sziklatömbje magasodott. Az alpenvereinaktiv.com oldalon publikáló, a Zentralt járó Sebastian Beiglböck úr kitérőt tett ide, láncos rész is van itt fent, de én idő/energia/ kedv hiányában ezt kihagytam, pedig csúcsrekord lehetett volna. Újabb emelkedő következett egy kis vizezésekkel tarkított patak szomszédságában, majd egy tehenekre figyelmeztető tábla után érkeztem meg a szép fekvésű Essersee tengerszemhez, a nyugalmat árasztó C alakú tó mellett tartottam egy rövid pihenőt. Innen pár lépésre már látható volt Franz-Fischer hütte, az aktuális szakaszhatár, ahová bő 20 perc múlva meg is érkeztem. A kívülről és belülről is szimpatikus épület előtt a padokon ültem le, majd pecsételés után bekéreckedtem wc-re (a személyzet is rendes volt), majd a személyzet tagját alkotó egyik sráccal beszélgettem angolul. 15 euróba került volna egy éjszaka, pénzbedobós a fürdő, ezen kívül szerintem finom ételeik is vannak, a látszólag nem régen felújított épületen belül. Összességében jó benyomást keltett bennem ez a korrektnek tűnő hely, ha nem így lett volna a túra szervezve, akkor lehet maradtam volna itt egy éjszakát. Megvallva az igazat tartottam a Tappenkarseehüttében felvázolt tömegtől, amelyet a srác is vázolt, hogy nyáron szezonban eléggé tele szokott lenni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul a helyszínen az egész, sajnos nem fért volna bele a hátralévő +7 km a másnapi útitervembe, még egy napot pedig nem szerettem volna maradni.
29.-30. a túra folytatódik
31. Mosermandl alulról nézve
32. Essersee partján
33. Franz Fischer hütte padjainál
34. a hüttétől pár lépésre lévő szép tónál
Tehát belevágtam a Zentral 1. kötetének utolsó, 7 km-es, 30. számú etapjába. Az egyetlen nehézséget a következő, Tappenkar völgyet a mostanitól elválasztó Weißgrubenscharte 2355 méteres magassága, majd az onnan követő leereszkedés adta. Elhaladtam a hütte szomszédságában lévő Zaunersee mellett, a keréknyomról letérve hegy oldalában vezető ösvényen haladtam kis emelkedéssel egyre feljebb. Út közben a borús és derült ég váltakozása érdekes fényviszonyokat produkált egy-egy időre, egy kicsit még az eső is erőlködött, szerencsére a csapadék ennyiben is maradt az egész túrára. Nemsokára megérkeztem az Ilgseehez, a szintén szép fekvésű hegyi tótól még szebb volt a kilátás a környező, kisebb hófoltos hegyekre. Egy kis púp után átkeltem egy másik kis patak és a tó határán fekvő megmaradt vastag havas rész mellett, majd innen le kellett ereszkedni egy hegy alá, majd oldalában indult a napi utolsó megpróbáltatás, a Weißgrubenscharte felé az emelkedő. ¾ óra volt megadva szintidőnek, bő fél óra alatt fel is értem a nem túl szélcsendes nyeregbe, a szél ellenére is elidőztem itt a kilátás megcsodálva. Minden irányban volt valami látnivaló. Bevallom őszintén azt hittem, hogy ezen a ponton elém tárul a Tappenkarsee víztükrének nagy része, de ez nem így történt ugyanis a nyeregtől jobbra lévő hegy (Weißgrubenkopf) alsó része eltakarta.
35. visszanézve, középen a Franz Fischer hütte áll
36. érdekes fények, ezen a részen erőlködött egy kicsit az eső, szerencsére csak pár csepp lett belőle
37. újabb szép hegyi tó
38.-39. Weissgrubenscharte, kilátás keleti és nyugati irányok felé
Nem kis esésben fekvő lejtős út következett, az első felében láttam és hallottam egy mormotát is. Folytatásában patakátkelések, majd a borókás részben egy kis saras szakasz is várt rám. Miközben egyre lejjebb kerültem vált egyre inkább nyitottá a völgy: balra a völgy vége volt, jobb szélén egy jellegzetes Glingspitze (2433 m)csúccsal, ebben a völgyben halad a 3-as kötet útvonala. Jobb kéz felé pedig látható vált a szemközti hegyoldal aljában fekvő Tappenkarseehütte és tőle nem messze a tó is. A fényképezőgépemmel zoomoltam a házra, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tömeg lenne (hiába, ez a kérdés fontos volt), a tó felé vezető úton is csak pár embert vettem észre, szóval bizakodtam, hogy lesz jó helyen a házban. Leérve a hegy aljában érkeztem meg a Zentral egyik legfontosabb elágazásához: balra a 3-as magashegyi és gleccseres kötet indult útjára Feldkirch felé, jobbra pedig pár száz méter múlva az egyes kötet befejeződik, hogy a Tappenkarseehütténél átadja helyét az onnantól Feldkirch irányába tartó 2-es kötetnek.
40. ereszkedés közben, balra már a 3-as kötet "fennhatósága" alatt
41. elágazás: balra Hainburg, egyenesen a Magas Tauernen át (eddig az Alacsony Tauernen át jöttem) Feldkirch, hátam mögött pedig...
42. a 2-es kötet folytatódik amely Pingaun és sok-sok kisebb alpesi hegycsoporton át éri el a Lindauern hüttét, majd Feldkirchet, balra a Tappenkarseehütte
43. az elágazás füzetek nélkül
Bár a 3-as kötet az alapútvonal, szerintem a 02A jelű kettes kötet által kijelölt útvonal is hasonló értékű. Nehézsége a 3-asnál lényegesen kevesebb (nem kell gleccsertúrára menni többen pL), valamint rövidebb is, de szerintem ez sem kisebb sportérték ha az ember végigjárja. Amikor 2016. novemberében beszereztem az igazolófüzeteket, akkor még úgy gondoltam, hogy innen balra fogok fordulni, azaz a 3-as köteten fogok végigmenni, de közben az idő, tapasztalások és valamivel nagyobb rálátás a témára a 2-es kötet felé billentette a mérleg nyelvét. A 3-as kötet több kihívást tartogatna, de egyelőre nem tervezek hegymászó/sziklamászó tanfolyamot elvégezni, valamint egyedi időbeosztásom kapcsán sem lehetne felvállalni azt a szervezési többletet amivel még legalább egy vagy több embert elhívnék magammal túrázni és a gleccsereken egymás után haladnánk, kötéllel összekötve, természetesen úgy hogy mindannyiunk rendelkezik a szükséges felszereléssel (beülő, kötél, sisak, jégcsákány stb). Legfőképpen ezért fordultam most jobbra, azaz a mostani megközelítéssel is végigjárható 2-es kötet felé. Biztos ami biztos alapon, ahol a két kötet útvonala véglegesen újra találkozik (előtte jó pár helyen megközelítik egymást, Tirolban Serfaus-Kappl között együtt vezetnek), a Tschagguns utáni Lindauer hütténél, onnantól Feldkirchig (közös szakasz) mind a két füzetbe fogok pecsételni, ki tudja még mit hoz a jövő. Ha a jövőt megjósolni nem is, de a jelenről mesélni tudok, szóval a jó pár kötelező kép (elágazás, füzetekkel kézben, selfie) elkészítése után, a szabadon legelésző lovak közelében érkeztem meg az 1820 méteren fekvő Tappenkarseehüttéhez, 20 óra után pár perccel, jó érzés volt annyi túra után, a túra eme vízválasztójához érkezni. Távolról látszott a tavon egy motorcsónak, azzal hozzák-viszik az élelmet a hüttébe, a partról pedig kötélpályás "kajalift" üzemet a házig.
44. Tappenkarsee
45. pár lépés a cél
46. a túra vízválasztója
A háznál már nyilvánvalóvá vált, hogy nem üres, kint egy ránézésre fiatalabb középiskolás évfolyam egy része mászkált, belépve az épületbe pedig az étkező helyiségben is jelentős számú vendéggel találkoztam. Telefonomra nézve ezúttal a füzetnél kevesebbet, 21,7 km-t mentem 12 óra 33 perc alatt. Jó pár helyen pirosló, megégett bőrrel és fejjel léptem a pulthoz, ahol épp előttem alpenverein tagsági kártyákat váltottak ki fizetés után. A fiatal recepciós hölgynek pár szó után is kiemeltem, hogy egyedül szeretnék aludni (a mai nap fáradtsága, a másnapi korán kelés+hátralévő út, valamint az onnan következő 12 órás hazaút megkívánta a nyugodt körülményeket és pihentető alvást), szerencsémre ez nem is ütközött akadályba és mivel van alpenverein kártyám, így elég baráti 12 eurós összeget kellett csak fizetnem. Ezek után a hölgy megmutatta a szobámat. Emeletes ágyas, saját mosdós, 4 férőhelyes, tóra néző ablakkal rendelkező szoba teljesen ideális volt egy éjszakára. Ezek után lementem a közös helyiségbe érdeklődni a fürdésről, ez +3 euró befizetésével járt, de még így is elég jó árnál jártunk. Ezek után pecsételtem az étkezőbe kirakott (elvileg a külső falon is van pecsét, de ezt nem néztem meg) pecsétekkel, ez a szokásosnál tovább tartott, mivel 3 füzetbe is kellettek a lenyomatok. Visszamentem a szobámba, vacsorázás után lementem fürödni, a fürdőszoba szomszédságában volt a fiatal iskolások helye egy lágerben, a lányok többször vihogtak rajta, hogy ott egy külföldi a közelükbe, aki ráadásul férfi és náluk idősebb, bár ennek a korosztálynak a fele ennyi is elég lett volna a jókedvhez ismerve a kamaszkor sajátosságait. Kis várakozás után szabad lett a fürdő, majd az ajtót magamra zárva bedobta a 3 euróért kapott zsetont és a zuhany azonnal megindult a víz. Egy megváltás volt meleg vízben mosakodni és lefürödni, felfrissülve érkeztem vissza a szobámba. Rég éreztem magam ilyen jól egy osztrák szálláson és ezért nem is kellett horror összegeket fizetnem. Közben az ablakon szépen lenyugodott a nap, a Tappenkarsee szép víztükre vonzotta a tekintetet a közelében lévő hegyekkel együtt. A szobában lévő mosdó feletti lámpánál lévő dugaszolóaljzat sajnos nem működött, így a folyosón lévőn maradt az estére teljesen lemerült telefonom (a navigáció/ számláló/útvonal rögzítő mapy.cz applikációja egy hosszabb túrán jócskán fogyasztja az akksi töltöttségét), melyet a régi töltőm lassú töltése miatt kénytelen voltam egész éjszakára kint hagyni. Nem tesz jót a telefonnak, de nem is tudtam megvárni, hogy feltöltsön. Attól egy pillanatig sem tartottam, hogy bárki hozzányúlna. Némi hezitálás után 4:45-re állítottam órát, így ¾ óra reggelivel és készülődéssel számolva fél 6 körül terveztem a startot, a hátralévő 12 km 2-es tempóval számolva is bőven belefért volna 11-ig, ezen kívül pedig pecsétet is akartam keríteni a füzetembe, mivel a következő túrára gondolva úgy láttam, hogy a Gamskarkogel (Bad Hofgastein) felől érkezve erre lényegesen kevesebb időm is lesz (ez a gondolatom helytállónak is bizonyult a következő túrán). 22 óra után nem sokkal kapcsoltam le a lámpát és bújtam be a dupla takaró alá, majd aludtam el.
47. lakosztályom, jobbra az alsó ágyat választottam. Egyedül jó volt, többen már gázos lett volna
Az ébresztő megszólalása előtt már fent voltam, egész jól aludtam. Az ablakon kinézve szépen vöröslött a fokozatosan felkelő nap a tó mögötti hegyek takarásában, egyik legszebb panoráma volt eddig amit szállás ablakából láttam itt.
48. gyönyörű látvány a szobám ablakából
Felkelés után lehúztam a telefonomat a töltőről, majd reggeliztem és összeszedtem a dolgaimat, majd pár fotó készítése után pár perccel 5:30 után útra keltem. Több mint 300 m szint volt hátra az aznapi emelkedőből a 2077 méteren fekvő Draugsteintölig, ahová bő egy órás út után érkeztem meg, útközben patakokon átkelve és egyre szebben és többet láttam a Tappenkarsseból, igazán szép látvány volt, főleg a környező hegyekkel együtt. Szerencsére borús idő volt, ennek kifejezetten örültek megégett bőrfelületeim. A nyeregben nem túl jellemző módon kereszt állt, ennek tövében lévő padon ücsörögtem egy kicsit. Szemben, azaz nyugati irányban jobb kézre a nyereg névadója a Draugstein 2358 méteres sziklás csúcsa zárta a látóhatárt, balra pedig a tegnap már említett havas hegyek, csak más szögből. Előrefelé pedig látszott annak az elnyújtott lejtőnek az első része amely alatt Hüttschlagig több mint 1000 méter szintet kellett vesztenem. A Hüttschlag utáni 2467 méteres Gamskarkogelt nem sikerült felismernem a panorámában.
49. indulás után nem sokkal
50. Tappenkarsee, az egész tó egy képen
51. Draugsteintörl, innen indultam el lefelé a hegyről
52. Draugsteintörl, visszanézve
Pár perc után megindultam lefelé az ösvényen mely hol szelídebben, hol kissé intenzívebben vitt lefelé, útközben érintettem egy favályús forrást is (elágazás nem sokkal később a Draugstein felé), mely az út mellett volt jobbra. A hegy oldalában vezető ösvényen fél 8 előtt érkeztem meg a Draugsteinalmon fekvő, egymás mellett elhelyezkedő Steinalm- és Schrambachhüttéhez. Örömmel vettem észre a Steinalmhütte egyik padja mellett a kis pecsétes dobozkát, meg is ragadtam az alkalmat, hogy az előző este megnyitott 2-es kötet füzetében lévő pecsétek számát bővítsem, nyomtam a Salzburger almenweg pecsétjével is. Kijött egy srác a faházból és érdeklődött utamról, meglepődött amikor megtudtam az állampolgárságomat és hogy honnan hová tartok és elismerését fejezte ki, valamint mondta, hogy 2 óra alatt le lehet érni Hüttschlagba, ezt mondjuk egy kicsit kevésnek tartottam (talán pihentem és cucc nélkül tempósan menne). A térképen jelzett felvonókról azt hittem hogy kabinos személyfelvonók, de kiderült, hogy csak „kajaliftek” ahogyan azóta elneveztem az ilyen szerkezeteket: eddig kocsival meg nem közelíthető hütték élelmiszer és egyéb felszerelés ellátása kapcsán találkoztam ilyenekkel, amelyek a lentebbi völgyekből szoktak indulni. Kreatív és látványos megoldás. Mondjuk nem hinném hogy a magas-tátrai Rysy ház ellátására ilyen építését engedélyeznék, így oda marad a hagyományos, lábon felvitt cuccokkal történő ellátás. Ausztriában eddig még nem találkoztam ilyen rendszerrel működő házzal. Kinyitva a legelő kapuját a tehenek között hagytam el a két hütte közötti udvart, majd meredek, szerpentines ösvényen haladtam egyre lejjebb, szintén tehenek között. Lejjebb az ösvény patak mellé ért, majd azon átkelve folytatódott és egy nagyobb fejtő után a kajalift alsó állomásnál keréknyomba torkollot. Egy újabb patak után (volt híd) a köves keréknyom lejteni kezdett, majd egy idő után aszfalttá válva vezetett egyre lejjebb. Közben a nap időnként előbújt a felhők mögül, de egyelőre maradt a borult időé a főszerep.
53. hosszú lefelé vezető út felső részén még, a forrás után
54. Schrambachhütte-Steinalmhütte
55. híd a patakon, rövid de látványos rész volt ez
Hüttschlag határához érve egy jó állapotú szerpentines úton (ezt az utat a mapy.cz nem jelezte, helyette a régi, már forgalom elöl lezárt útra akart vinni, nekem meg megfelelt ez a mostani is) értem le Karteis falurészbe. A rendezett házak között haladva találkoztam egy turistacsoporttal akik a ez útjelző nézegetése után indultak el felfelé, mondtam is magamban, hogy hosszú emelkedő lesz ez. A lakott terület szélén egy kis kápolnát néztem meg kívül belül, majd a hegy oldalának nyírását figyeltem meg távolabb, amit egy célgép segítségével hajtottak végre. A kis kápolnától pár lépésre egy patak híd után volt az első buszmegálló, amelyben leellenőriztem a menetrendet, de Hüttschlag központja innen még legalább 2,5 km-re feküdt, ha itt szálltam volna fel a buszra, akkor az a következő túrán jelentett volna nem vállalható többletet, így a krisztály tiszta és bővízű patak mellett indultam el lefelé az aszfaltos úton. Nagyjából 10-15 perc múlva értem el Wolfau falurészt, a csendes és egy kivételével rendezett porták között haladva nem történt hamar elértem a lakott területe végét egy elágazásban. Itt hivatalosan fel kellett volna mennem a szemközti úton, hogy azon keresztül érjem el a központot, de én a jobb oldali főbb útra szavaztam, a legkevésbé sem akartam már több szintet menni, főleg annak tudatában, hogy kb ugyanoda visz mindkét út. Jobb oldalon egy jó nagy hegy függőleges sziklafala zárta a látóhatárt, az elágazással durván szemben egy nagyon szép és látványos vizezés volt. Közben a nap egyre nagyobb erőkkel sütött ki, nem bántam, hogy lassan célba érek. Így is történt bő tíz perc múlva már a Hüttschlag táblát fotózgattam. Egy idősebb néni szólított meg, látta, hogy úton vagyok, váltottunk pár szót, mondtam neki hogy hamarosan megyek haza. Pár méterrel odébb útjelző táblák jelezték, hogy az előbb említett sziklás oldalú hegy turisztikailag igencsak aktív, még klettersteig (a via ferrata német nyelvű megfelelője) is van ott. Rendezett házak között értem el a Hütschlag Ortsmitte (központ) buszmegállót 40 perccel a busz érkezése előtt (12,6 km, 4 óra 52 perc túraidővel).
56. Hüttschlag Karteis határában
57. kis kápolna Karteis szélén
58. érkezés Wolfauba
59. Wolfaut elhagyva, hátranézni is érdemes volt időnként
60. Hüttschlag felé haladva jobb kézre ez a szép látvány tárult elém, vízeséssel
61. végállomás következik
Nem bántam a nem kicentizett érkezést és pár perc ücsörgés után, zsákomat hátra hagyva elindultam pecsétet szerezni. A térképen jelölt vendéglátóhely be volt zárva, így a tűzoltóság mellett a központ felé vettem az irányt. Egy látszólag nem 2 ft/éj szálláshely központbéli épületébe tértem be, mint ránézésre első nyitva tartó helyre, a recepciós hölgy meglepetésemre magyar volt, hamar bele is került a lenyomat a füzetembe. Visszafelé az út kanyarját levágva egy rövid vizes, füves ösvényen tértem vissza a megállóba, melyet addigra nagyjából évfolyamnyi általános iskolás gyerek és felügyelő tanárjaik leptek el. Beültem a táskám mellé, majd ott vártam ki az indulási időt. A busz pár perc késéssel érkezett, ezek után pedig az szinte az összes gyerek elkezdett egyesével jegyet venni…azt hittem lemegyek hídba mire végre én következtem a napon állva, meg is vettem a nem olcsó, 6,9 eurós jegyemet Sankt Johann am Pongau állomásig. A busz kb 10 perc késéssel indult, majd a falu után egy rövid alagút következett, a túloldalon pedig útépítés gyarapította az amúgy sem elhanyagolható késést. Útközben kisebb-nagyobb falurészek között haladva, majd Großarl város érintésével, nagyjából 8 perc késéssel érkeztünk az állomáshoz, páran futottak, hogy a 11:53-kor induló regio express vonatot még elérjék Salzburg felé. Nekem két lehetőségem volt: 12:29-kor egy személyvonattal, vagy a 12:56-kor egy IC-vel menjek a következő állomásra, Bischofshofenbe. Előbbit választottam, így bőven volt időm az állomás közelében lévő boltba bemenni vásárolni (Nutella egész jó áron volt), majd visszatérni és enni a peronon (útközben árnyékot keresve haladtam, bőröm jelezte, hogy egyáltalán nem bánja a következő pár napos pihenőt). Pontosan érkezett a Talent motorvonat, összesen egy köztes megálló volt a következő állomásig, ahol a peron végén a hegyek megtekintése után tudtam folytatni az étkezést. Kaja után is még bőven volt időm a Bischofshofen állomáson.
62. Sankt Johann im Pongau állomás épülete
63. Bischofshofen állomás, észak felé nézve szép hegyekkel
Innen a Saarbrücken (Hamburg környéke, Németország) felől, 10 perc késéssel érkező német ingavonattal (101-es sorozatú mozdony, a Traxx őse+fehér kocsik vezérlőkocsival) utaztam Leobenig, kezdeti 10-12 perc késést tartva érkeztünk meg Leobenbe. A kalauz hölgy jóvoltából már tudtam, hogy az 5 perces csatlakozás nem is a vonat késése, hanem a másik vonat több mint egy órás késése miatt felejtős, így a mögöttünk jövő Talentes személyvonatra szálltam fel és utaztam Bruck an de Murig. Innentől railjettel mentem Bécsújhelyig, mázli, hogy a késés ellenére is előbbi vonattal tudtam utazni. Bécsújhelytől Jenbacher motorkocsiból kiállított személyvonattal utaztam Sopronba, itt elértem a 18:46-os Flirtes személyvonatot, így Győrben is elértem a 20:39-kor induló Talentből álló személyt, mellyel hazáig utaztam.
Itthon töltött napok után nem vártam sokat a folytatásra, ezúttal a 2-es kötetből hátralévő km-ekből rövidítettem, összesen 51 km hosszban, az előző túrával együtt pedig összesen már 63 km-t sikerült lejárni a 2-es kötetből! A túra előkészületéhez kapcsolódóan nagy nehezen sikerült szállást foglalnom a népszerű Raurisban (36 euró), Biberalmon (25 euró) és a Gamskerkogelhausban vagy más néven Badgasteiner hüttében (18 euró), az a kivételes esett állt elő, hogy mind a három hellyel tudtam email-ben kommunikálni.
Itthonról a 7:37-es vonattal utaztam Győrig, majd Hegyeshalomig, ebből a Talent egységből lett a brucki személyvonat, amely vágányzár miatt csak Pándorfaluig (Parndorf, 2016 őszén a Zentralon szintén érintettem) közlekedett. Innentől Királyhidáig (Bruck an der Leitha) pótlóbusz indult, amelyen csak egyetlen megállót ültem Parndorf Ortig, itt vártam meg a Nezsider felől érkező, Talentból álló gyorsított személyvonatot, mely csak Bruckban (itt is felszállhattam volna, de úgy voltam vele, ha a közúton bármi gáz van, akkor bukó ez a vonat) és Gramatneuesiedl állomáson állt meg. A tervezettnél előbb érkeztem meg, szükség is volt az időre, mivel a neten keresztül a freytag&berndt térkép- és könyvesboltban (itt vettem a Zentral füzeteket is) megrendeltem a Fritz Peterka Zentralos könyvét és személyes átvételt választottam. Szerencsére szombati napokon is nyitva vannak délutánig, így legalább emiatt nem kellett sietnem. Amint felértem a bécsi főpályaudvar melletti aluljáróból, megkordult a hasam. Először azt gondoltam, hogy a bolt felé vezető úton lévő Aldiban (vagyis osztrák verziójából, a Hoferben) fogok kaját venni, de kapóra jött az utcasarkon lévő döneres kis gyorskajáldája, itt 4 euróért rántott hús+krumpli+saláta boxot tudtam enni, hamar el is készült az étel amit bő 10 perc alatt megettem. Innen 40 perc alatt jutottam el a boltig, a rendelésem rendben volt, kíváncsiságból még a többi hozzáférhető osztrák hosszú túraútvonal igazolófüzetébe is belenéztem (01, 03, 04, 05, 07, 08, 09, 10 számúakba). Szép utak biztos ezek is, de kb a világ összes ideje és pénze nem lenne elég a végigjárásukra. Nem mondom, hogy nem játszottam el előbb a Südalpenweg (03), majd a Salzsteigweg (09) végigjárásával, de ezeknek egyelőre nincsen realitása (főleg egy nem egészen fél Zentral teljesítés után), így a könyvet kifizetve negyed 2 felé távoztam.
1. az osztrák hosszú túraútvonalak igazolófüzeteinek majdnem összessége, erős lelkesedés érzést sajnos nem tudok a kép mellé csatolni
2. Zentral original 3 kötete, hát az enyémek már nem így néznek ki
Megmondom őszintén alábecsültem a Wien Meidling állomásig hátralévő távolságot, pedig haladtam rendesen (csak egy Sparban álltam meg colát venni), de ez kevésnek bizonyult. A helyzetet nagy mázli faktorral a Matzleinsdorfer Platztnál álló, számomra helyes irányba közlekedő villamos mentette meg, melyet futva értem el. Leszállva egy újabb futás után értem 14:11-re, 3 perccel indulás előtt a peronra, a vonat pontosan is érkezett, fedélzetén utaztam Salzburgig. Itt egy kis nézelődés következett, mivel még első utam volt erre, újdonság volt az állomás, végre itt már sikerült nyomtatott vonali menetrendekhez jutnom, Bécsen kívül ezekkel csak itt találkoztam, eddig tavaly még a kisebb állomásokon is hozzájuk lehetett jutni. Bő fél óra múlva indult az a gyorsított vonat, melyen Taxenbachig utaztam, mely szintén újdonság volt, Sankt Johann im Pongau után, Szép helyeken kanyargott.
Pontosan érkeztünk Taxenbachba, a néhány leszálló egyikeként tettem meg első lépteimet az ez idáig legnyugatibb osztrák állomáson ahol jártam. Lementem az aluljáróba, mire felértem pont indult a busz Rauris felé (ha nagyon akartam csalhattam volna is), én azonban az állomásépület mögötti keskeny útra tértem rá, amelyből később járda lett. Így értem el Taxenbach települést.
3. leszállás a cityjetről Taxenbach-Rauris állomáson
4. Taxenbach falut nem sokkal később értem el...
Pecsétet némi bolyongás után a Taxenbacherhof nevű szálláshelyen sikerült kapnom, szombat este lévén nem sok minden volt nyitva. Egy kis úttévesztés után már a helyes úton gyalogoltam lefelé, értem el a vasút két vágányát (melyek 1-1 külön nyomvonalon vezetnek itt, a terepviszonyok miatt, ezek fölött egy elég vaskos beton patakkivezetés található), majd keltem át a túra legmélyebb pontját jelentő Salzach folyócska hídján. Innen nagyjából 200 méter szintre számíthattam a 949 méteren fekvő Raurisig. A hídon átkelve kicsit hullámzott az ösvény, de végeredményben kiért az autóval is elérhető vendéglátóhelyhez, majd innen aszfalton haladtam a Kitzlochklamm szurdok elején lévő pénztárig, ezek után jutottam be a szurdokba. Az elkövetkező bő fél órában végigmentem a nagyon szép sziklás, patak vájta szurdokon, hasonlított az tavaly ősszel végigjárt, ugyancsak sok-sok lépcsővel végigjárható Mixnitz melletti Bärenschützklammra. Sokat dobott a túra látnivaló sorában ez a szurdok, tetszett! Több nagyszerű sziklaképződményt tudtam megnézni (az egyik sziklafalon egy elég félelmetes klettersteig van) a létrákon keresztül, majd egy kis alagúton átbújva a szurdok felső felé következett. A szurdok végénél az ösvény megmaradt a hegy oldalában, lent folyt a patak, ez is szép volt. Váratlanul bal kézre egy pecsétet is találtam, természetesen nyomtam is vele egyet a füzetbe. Az ösvény emelkedése lassan megszűnt, mire kiértem egy aszfaltos útra, ahol egy buszmegálló volt, nem sokkal mögötte pedig „Grüß Gott im Raurisertal” (Isten hozta Raurisertalba!) felirat volt egy szikladarabra rögzítve.
5. ...majd pecsétlést követően hamar el is hagytam
6. patak kivezetés egyedi, osztrák módszerrel
7.-12. a szépséges Kitzlochklamm
Mivel már fél 9 is elmúlt mire idáig elértem, így az aszfaltos utat választottam Raurisig. A csekély emelkedésű úton szépen látszódott a tetszetős völgy melyen a városkáig haladtam, szűk egy óra alatt értem el a Rauris táblát. Először egy finoman fogalmazva sem turistáknak berendezett (medence, miegymás) hotel mellett haladtam el, majd a központban a vártnál nagyobb nyüzsivel találkoztam: jó néhány nyitva tartó étterem, emberek tucatjai bent, vagy kint az utcán. Az egyik helyen próbáltam pecsétet szerezni, de nem jártam sikerrel (a főnök magával vitte). A templom közelében egy rövid emelkedős rész után tértem rá egy mezőn átvágó keskeny kis útra, mely nagyjából szinte szemben a szállásomhoz vitt a Pension Lindenhofba. 21:45 körülre sikerült megérkeznem, de a szobát megmutató idősebb úrnak ez nem okozott problémát. Szép kis erkéllyel rendelkező szobát kaptam, nagy ággyal, kulturált fürdőszobával. Lepakolás után hozzá is láttam a vacsorára szánt sült szalonna elkészítéséhez, mely remekül sikerült. Ezek után bajlódtam egy kicsit a csapnak a lefolyó elzáró sapkájával, majd fürödtem. Szokás szerint térkép, igazolófüzet valamint az új Zentral könyv nézegetése után merültem álomba éjfél körül.
13. Rauris központja a leszálló sötétben
14. eddigi legdrágább szállásom szobája
Szerencsére nem kellett korán kelnem, 8 óra utánra állítottam ébresztőt, de már korábban fent voltam. Mivel az idő is megengedte és mód is volt rá, beiktattam egy reggeli tusolást is, majd reggelizni mentem le. Svéd asztalos finom reggeli várt lent, kaptam hozzá egy jó adag teát is. Ezek után fizettem, megmondom őszintén nem örültem neki, hogy a megbeszélt 36 euró helyett 38,5 szerepelt a blokkon, rákérdezve mondta a hölgy hogy 2 euró az idegenforgalmi adó (ortstaxe). Ilyen jellegű lehúzás ugye itthon sem ismeretlen, csak azt nem értettem, hogy ezt miért nem lehetett előre megírni, miért most kellett ezzel szembesülnöm. Jó, 2 euró nem nagy pénz, de lelkileg 36-ra készültem, értelemszerűen ha többet ír, akkor többre készülök. Hiába, nem tudnak ők a magyar felfogásba belelátni, de jobban is járnak így. Fizetés után jeleztem, hogy az este kimosott alsónadrágom és zoknim nem száradtak meg, erre az újból előkerült idősebb úr keresett megoldást és hősugárzóval megszárította, majd kb 10 perc után fel is hozta nekem a szobába, sőt ezek után egy pár zoknit is felajánlott nekem, melyet köszönettel, de nem fogadtam el.
15. kinézve az erkélyről reggel
16. a csúcsokra ráközelítve, megjegyzem július elején készült a kép és hófoltok valamint köd az úr a magasabb régiókban
Összeszedtem a cuccaimat, majd 10 óra után pár perccel utamra indultam. Nem volt okom sietni és előbb indulni sem, mert a 10 km-re lévő Biberalmig mentem csak, mivel így tudtam szakaszolni jól a túrát. Lemehettem volna Bad Hofgasteinbe, de ott biztosan brutál árakra számíthattam volna (ez megerősítést is nyert később), könnyen lehet, hogy az eddigi maximumért, a mostani 38,5 euróért sem tudtam volna megszállni. A Biberalmnál pedig visszaigazoltak és 25 euróért aludhattam reggelivel együtt. Cserébe a harmadik nap lett hosszabb és szintben bővelkedő. Az aszfaltos úton hamar elhagytam a házakat az emelkedős úton, melyen több mint 1000 m szint várt rám mára, az 1995 méteren lévő Seebachschartéig.Jobbra bő vízhozamú patak volt az út mellett, majd a vízfolyás átköltözött a bal oldalra, az út pedig keréknyomra váltott.
17. kis vízimalom kerék-szerűség a falu után közvetlenül az út mellett jobbra
18. Rauris utolsó házai a hegyoldalban
19. egyre feljebb
Ezen a jócskán emelkedős úton haladtam az izzasztó napos időben 1200 méterig. Itt elhaladva a már beszabályozott patak egyik betonfalú objektumánál (több ilyet is láttam útközben, szerintem ez előtt a falura nézve okozhatott problémákat a hirtelen lezúduló sok víz, ezért védekeztek ez ellen különböző védművekkel) ösvény kezdődött, átkelve egy hangulatos hídon (túloldalon lábtörlő csúszás ellen!), kezdődött meg az ökörhugyozás-szerű felfelé kapaszkodás az ösvényen, mely a magas, szerencsére száraz fű szomszédságában tartott a következő erdőig. Jól esett ez a rövid erdei szakasz, melynek végén már egy következő alm volt, tehenekkel. A tulaj a nagy házban lehetett, ugyanis a kocsija előtte állt. Ekkor már 1700 méter környékén jártam, tehenek között haladtam egyre feljebb, majd egy használaton kívüli istálló után erdőhatár feletti füves szakaszon tettem meg a maradék távolságot a Seebachschartéig. A nyeregben egy kereszt fogadott a szögesdrót kerítés után (ismét egy legelő határa) valamint szintén szögesdrót kerítéssel körbevett asztal és padok. Az útjelzőre volt erősítve egy pecsétnek a doboza, benne a bélyegzővel, így letettem a cuccomat és nyomtam egyet bele a füzetbe. Pillantok alatt zápor kerekedett a semmiből, pecsételés után gyorsan visszamentem a szétcincált cuccaimhoz, hogy visszapakoljam őket, a füzetet betettem az asztal alá, de nyitott oldalait (vártam hogy megszáradjon a friss lenyomat) is érte az esővíz, ennek nagyon nem örültem, de nem okozott nagy kárt.
20. visszanézve, már ekkor is jól látható volt a megtett szintkülönbség
21. újfent visszafelé nézve, a romos istállótól
22. egy előre nézős kép is legyen: a balra látható nyereg a Seebachscharte
23. Seebachscharte, jobbra a szögesdrót kerítésen belül pad és asztal
Bosszúsan indultam tovább, egyrészt az eső miatt, két részt pedig jó lett volna itt egy kicsit ücsörögni, az esőfelhőket leszámítva szép volt a táj. Az eső ahogy jött úgy el is ment, a cipőmet a füves ösvény ellenére nem érte komolyabb mennyiségű víz. A füves növényzetű hepehupás púpokon mentem, majd a fel-le menet folytatódott a következő hegy oldalában némi bokros és fás növényzettel társítva. Egy rövid erdős szakaszon jó állapotú útjelző táblák voltak, volt a 10-es számú osztrák túraútvonalnak, a Rupertiwegnek is táblája, ugyanis a Taxenbach előtti Statzerhaus és Bad Hofgastein között a Zentrallal együtt halad. Nem sokkal később érkeztem meg a Wetterkreuzhoz, a kereszttől először nyílott szép kilátás az alattam elterülő völgyre, Bad Hofgastein és Bad Gastein felé és a fölöttük magasodó tucatnyi hegyre, köztük a Gamskarkogelre is, mely a következő napi fő kihívás volt. Innen már csak le kellett ereszkednem a látótávolságra lévő Biberalm faházához, az ösvény ismét tehenek mellett vezetett, közben újra rákezdett egy kicsit esni az eső. 4:54 perc alatt tettem meg a 10,3 km-es utat a Biberalmig, ahová 15 óra környékén érkeztem meg.
24. továbbhaladva
25.-26. pompás kilátás Bad Hofgastein és Bad Gastein felé a völgybe és ugyanez méggyszer tehénnel és esőcseppel a lencsén
27. Biberalm, érkezés
Volt pár evő és ivó vendég, de közel sem tűnt teltházasnak a hely, leültem a kinti részre egy padra, mondtam innentől már sehová nem kell mennem ma. Bementem a házba és jeleztem az egyik hölgynek, hogy megérkeztem, ezt nyugtázta is. Visszaültem kintre nézelődtem, kicsit nyomkodtam a telefonomat, amikor egy magas, szőke hajú hölgy szintén a személyzet részéről (mint kiderült, 3-an vannak) mosolyogva szólított meg és érdeklődött a terveiről, én mondtam hogy aludni jöttem és hogy előzetesen ez meg lett beszélve. Nem is volt ezzel semmi gond, elkísért egy szintén fából készült melléképülethez, pár pillanatra megörültem, hogy saját házikóm lesz egy éjszakára, azonban hamar kijózanított a valóság: egy több ágyas szobába vezetett, ahol már 3 öreg túrázó feküdt (bármikor jöhetett volna más is), mondtam hogy ez így nem lesz jó, szeretnék egyedül aludni, erre mondta, hogy mivel egy család gyerekestül itt szállt meg akik elfoglalták az egyetlen szabad szobát, így ez nem fog összejönni. Egyáltalán nem örültem ennek, sürgősen kellett valami megoldást találni a helyzetre. Keresgéltem a neten, felhívtam egy Bad Hofgasteinben a vasútállomás közelében fekvő szálláshelyet, ahol 72 (!) euró lett volna egy éjszaka (a 3 éj összesen nem került végül ennyibe 3 helyen), ez nyilván sztornó volt. Még a Brandebengut nevű helyet néztem Bad Hofgastein előtt, azonban velük nem tudtam kapcsolatba lépni. Bementem a konyhába a hölgyekhez, per pillanat mindhárman ott voltak, éppen nem kellett kiszolgálniuk senkit, mondtam a szőke hajúnak, hogy tud-e a Brandebengutra elérhetőséget, erre a tőle jobbra ülő barna hajú kolléganőjére nézett és mondta, hogy ő ott a főnök és tele vannak, de legnagyobb meglepetésemre felajánlotta, hogy maradjak itt és aludjak az ő szobájába és ő pedig alszik a másik kolléganőjével aki vele szemben állt és ezért nem kért felárat sem. Megörültem a felajánlásnak és éltem is a lehetőséggel, mondta hogy megy foglalkozni a tehenekkel, aztán megmutatja a szobát. Nem akartam senkinek sem kényelmetlenséget okozni, de idegenek között egy légtérben meg végképp nem akartam aludni, erre nyűgös vagyok. A hölgy viszont nem csinált problémát az egészből, szolgáltatói oldalról nagyon is érthető és pozitív lépés ez, ugyanis én elégedetten távoztam, neki pedig valószínűleg nem okozott nagy traumát a kolléganőjével egy szobában alvás, mivel amúgy is összeszokott társaságról van szó. Visszamentem a padra kintre, de egy idő után elég hűvös volt kint 1734 méteren, így behúzódtam az étkező részbe. Vártam több mint két órát összesen, közben elég pocsék hangulatom lett és bíztam benne, hogy nem értettük egymást félre, lassan közeledett az az idő amikor már nem lett volna érdemes elindulnom sehova, ha mégsem alakulnának itt jól a dolgok. Nézegettem a Zentral füzetet és néztem magam elé, közben a másik asztalnál ülő család jól elvolt és a 3 öreg túrázó is bejött a kis házból vacsorázni. Lényeg a lényeg, hogy megint kezdett az a negatív, oda nem illő érzés mardosni mint a Schawabergerhüttében. Letargikus hangulatomból egy érkező úr „ébresztett fel”, kezemben a Zentral füzettel mondta, hogy „Band 2, gut”, tehát tudtam hogy milyen túrát járok, ezek után odaült az öregek mellé, mivel ő is aludni jött a Biberalmba, neki jó volt a kinti hely. Alaposabban megnézve az illetőt nagyon hasonlított Sebastian Beiglböckre, akinek a Zentral képeit az alapenvereinaktiv.com oldalon nézegettem. Tudtommal ő végigjárta a Zentralt az 1-es és 3-as kötet útvonalán keresztül, ezért nem számítottam volna rá, hogy a 2-es kötet járja. Végül lesz ami lesz alapon megszólítottam és a gondolatmenetem és memóriám helyesnek bizonyult: ő volt az. Örültem a találkozásnak, jó volt szót váltani egy másik Zentralozóval, Sétálóson kívül nem ismerek személyesen mást aki ezt a túrát járná. Közben a szőke hajú hölgy megjött és megmutatta a szobáját, teljesen megfelelő volt, ezek után visszamentem az étkezőbe és váltottam még Sebastiannal pár szót.
Kérdeztem egy-két dologról, meg mutattam neki képeket. Kiderült, hogy a 3-as kötetet csak a Tappenkarseehütte-Zittelhaus között járta végig és a folytatás még várat magára, most pedig hosszabb szabadságon van és belevágott a 2-es kötetbe. Ugyancsak szóba került, hogy ő nem a Gamskarkogelen aludt, hanem előtte az Oberharbachalmon, amit én is nézegettem a túra tervezési fázisában. Azért onnan idáig nem rövid út végigmenni. Elkértem elektronikus elérhetőségét, majd elköszöntem, mert már szolgálták nekik fel a vacsorát, nem akartam zavarni. Fent az emeleten lévő szobában még pakolásztam kicsit, majd vacsora után a kis házba fürödni mentem, majd visszatértem a szobába és az ágyban magamra húzva a paplant olvasgattam a Zentral könyvet. Sötétedés után kinéztem az ablakon, szép volt a sok kis fényes pont a völgyen, az az Bad Hofgastein és Bad Gastein a távolban. Este 10 után csendesedett el a ház, ezek után elaludtam én is.
28.-29. kilátás a lízingelt szobám erkélyéről és az ágy bent
Reggel már az ébresztő megszólalása előtt ébren voltam, 7 óra után mentem le reggelizni. A menü a raurisi svéd asztalosnál szegényesebb volt, de azért volt mit enni a fatányérokról. Egyedül a barna kenyérnek nem örültem, ezt valahogy nem tudom megszokni kint. Összepakolás után negyed 9-kor keltem útra az időként napsütéses, de alapvetően borongós időben.
30. Biberalm
Köves keréknyomon vezettek lefelé az első méterek,900 méter szintvesztés várt rám a túra legmélyebb pontját jelentő 835 méterig, ahonnan a velem szemben lévő Gamskarkogel 2467 méteres csúcsára kellett felmásznom, tehát a kihívás adva volt, viccesen jegyeztem meg magamban, hogy lassan ki kell néznem hová jöjjön a mentőhelikopter értem (nem sok ekkora szintes napom volt ezelőtt). Egy jobbos kanyar után balra tért le az ösvény, mely a kövesút szerpentinjeit vágta le, az erdei szakaszon volt pár kilátópont és egy forrás is. A Hubertuskapellénél aszfaltos út kezdődött, a tegnap este szóba került Brandebengutot (1150 m) pár lépés után elérve ,a házak nem tűntek teltházasnak, lehet már mindenki távozott reggel. Innentől ezen az aszfaltos úton értem el Breitenberget, majd Bad Hofgastein vasútállomást. 2 óra alatt sikerül idáig leérnem, itt egy rögtönzött szünetet is tartottam, mivel fotózni akartam egy vonatot itt. Meglepődtem, de nem túl sűrű a forgalom itt, 2 óránként van irányonként egy-egy gyorsvonat és kész. Most pont egy Klagenfurt felől érkezőt sikerült fotóznom, olyan német szerelvény volt amellyel a legutóbb Bischofshofen-Leoben között utaztam.
31. a lefelé vezető jócskán szintvesztős úton egy kilátópontnál
32. messze még a Gamskarkogelhaus
33. közeleg Bad Hofgastein
34. német ingavonat indul Bad Hofgastein állomásról
Jelentős számú utascsere is volt, majd a vonat után elmajszoltam 2 szelet csokit, majd pecsétet akartam kérni az állomáson, de nem tudtak adni. 10:50-kor indultam tovább az állomásépülettel szemben induló úton, elhaladtam a méregdrága előző este felhívott gasthof előtt, majd az út végén átkeltem egy gyönyörű tiszta vízű Gasteiner Ache nevű patakon, jobbra fordulva (a túra legmélyebb pontja: Bahnhofbrücke, 835 m) ezzel párhuzamos tettem meg az elkövetkező pár száz métert, majd egy balos kanyar után értem ki a főútra. Itt egy autószervizben próbáltam pecsétet kapni, de egy ott dolgozó magyar úr nem tudott adni. Meglepődtem, hogy ilyen távolságra a határtól, Ausztria közepén is találkozok magyar emberrel. Kereszteztem a főutat majd hosszú elnyújtott emelkedésű keréknyom indult meg felfelé, jobbra szinte folyamatos kilátással Bad Hofgastein városára, közben érintettem pár kisebb gazdasági épületet, még a város széléig eljutottam. Itt a lejtős utcán találtam egy Café Pirnbacher nevű éttermet, az egyik felszolgáló készségesen adott pecsétet a füzetembe, kedvemért hagyta félbe a rántott húsos ebédjét. Megköszönve a segítségét távoztam és az étterem alatt nem sokkal lévő elágazásban, 900-905 méteres magasságból elindultam felfelé. Egy nem túl jó állapotú ház mellett léptem be az erdőbe, visszatekintve a szélső ház oldalfaláról Ferenc Jóska és (valószínűsítem) Mária Terézia felső portrés szobra nézett rám vissza. Meglepően szép,vízesésekkel tarkított rész következett, majd az út szintben haladva, majd egy balos kanyarral vezetett egy pihenőhelyre, ahol kicsit leültem, körülbelül ekkor volt a déli harangszó (mostanáig sem tudom, hogy külföldön milyen apropóból szólnak a harangok 12 órakor), amikor elkezdtem újra felfelé menni, felértem az Annencafe étterem mellett az idáig tartó aszfaltos útra, mely innen pár lépésre vált keréknyomra.
35. túrám legmélyebb része a Gasteiner Ache nevű patak mellett
36. a Zentral a város szélén halad, a hegy oldalában tovább
37. Café Pirnbacher, itt tudtam pecsétet szerezni
38. Ferenc Józsefék őrzik az utat
39. rövid látványos szakasz kezdete
40. Bad Hofgasteint elhagyva, irány a több mint 1500 m szint innen
Innen ágazott ki az ösvény, majd jó pár kilátópont és forrást érintve a keréknyom kanyarjait levágva haladt egyre feljebb, hogy végül a keréknyom át érje el az 1750 méteren található Rastötzeralmot (előtte ebédeltem sült kolbászt az út szélére leülve). Kajával és pihenőkkel együtt is 1 óra 25 perc alatt felértem az Annencafétól idáig, éreztem az erőt és a lendületet magamban. Az első túrához képest éreztem a fizikai fejlődést is, már jobban bírtam az emelkedőket, illetve ezen kívül segítette a helyzetet a Bad Hofgastein határában a pihenőhelynél bevett pár darab vitamin is. Rastötzeralmhoz nem mentem le pecsételni, helyette a jobb oldalt induló ösvényen indultam tovább a maradék 700 méter szint leküzdéséhez. Kétszer is áthaladtam a kajalift drótkötélpályája alatt ami a Gamskarkogelre vezet. Egy elágazás után egy kereszt következett jobbra paddal, de én balra fordultam felfelé egyenesen a hegynek. Fárasztó hegymenet következett a napsütésben, félúton egy idős túrázó német bácsival találkoztam, érdeklődtem a Gamskarkogelhaus felől, hogy miket látott azt mondta hogy néhány szobájuk van és ezen kívül láger. Hát valami hasonlóra számítottam. Kicsivel feljebb egy nő jött velem szemben aki tempós léptekben haladt lefelé, én pedig 16 óra után pár perccel érkeztem meg a Rauchkogelschartéra, ahonnan szép kilátás nyílt Bad Gasteinre és környékére, a kanyargós vasútvonalon két tehervonatot is le tudtam kapni a gépemmel. Egyre inkább elgondolkoztam rajta, hogy ha 17 óra felé felérek a csúcsra akkor felesleges lenne ott maradni ilyen korán (elkerülendő az unatkozást), inkább tovább kéne menni az Oberharbachalmra. A telefonomban volt az ő elérhetőségükről képernyőfotó, azonban az első próbálkozás nem volt sikeres. Az viszont már látszott, hogy a csúcson a házban muszáj lesz egy kicsit töltenem a telefonomat. Negyed 5 felé indultam tovább az Alacsony-Tátra jellegű füves hegyen a csúcsra. Körben szép kilátásban gyönyörködhettem miközben egyre feljebb másztam. A csúcs alatti padnál tettem még egy kísérletet a röviden csak Harbachalmnak hívott szálláshely elérésére, ezúttal már sikerült beszélnem, egy férfi vette fel a telefont, mondtam, hogy egyedül szeretnék aludni, mondta hogy semmi gond és 15 eurót kérnek mindössze érte, reggelivel. Mondtam, hogy oké 8-9 óra felé érkezek. Nem csak a 3 euróval kevesebb ár miatt bólintottam rá, hanem a jobb időkihasználás miatt másnap kényelmesebb befejező nap miatt is. A ház alatt bárányok és birkák legeltek szabadon, 17 órakor érkeztem meg a Gamskarkogelhausba.
41. felfelé ismét
42. Rastötzeralm, szép környezetben
43.-44. továbbra is felfelé menetben
45. kilátás Bad Gasteinre és környékére a Rauchkogelschartéról
46. tovább a füves hegyen, jobbra fent a Gamskarkogelhaus
47. Gamskarkogelhaus
Volt pár vendég már a házban, látszott, hogy az egyedül alvás elég bajos lenne, de végül erre nem kérdeztem rá. A főnök kijött a konyhából, mondtam neki, hogy én vagyok a magyar túrázó aki írt neki email-t és elnézést, de mégsem fogok itt aludni, csak telefontöltési lehetőséget kértem. Mondta, hogy nincsen baj, a töltésért cserébe pedig annyit kért, hogy a hegyi mentők gyűjtőperselyébe dobjak egy eurót, ebbe belementem, ő pedig feltette a telefonomat tölteni. A régi töltőm ami nálam volt elég lassan tölt, így egy órát terveztem itt maradni. A személyzet számára gyorsan kiderült, hogy nem én leszek a nap fogyasztó vendége, így nem is nagyon foglalkoztak velem tovább. Az elkövetkező bő ¾ órát a csúcsról a szép kilátás fotózásával, pecsételéssel és a házban ücsörgéssel/melegedéssel töltöttem.
48. himalájai zászlócskák, háttérben a Magas Tauern
49. kilátás keleti irányba
50. kajalift a Rastötzeralmhoz, szép hegyekkel
51. kilátás észak felé
52. kilátás dél felé, a Magas Tauern felé
Amikor valaki fel vagy lejött az emeletről akkor nyikorgott a mennyezet, így eddigi tapasztalataim alapján nem a legjobb éjszaka várt volna itt rám, főleg annak tudatában, hogy szinte biztosan a lágerben kötöttem volna ki. Amikor a főnök engem leszámítva mindenkit körbekínált pálinkával akkor éreztem, hogy eljött az indulás ideje, visszakértem a töltőstül a telefonomat, majd 18 órakor utamra indultam. Így lemondtam az eddigi legmagasabban történő alvási lehetőségről, de ezzel szemben a jobb időkihasználás és az előbbi busz elérése (jobban feltöltött telefonról megnéztem a menetrendet a csúcs alatt) jobban érdekelt. Az a ritka eset fordult így elő, hogy többet mentem egy nap a tervezettnél. Térdeim is jelezték a jelentősen lejtő ösvényen lefelé menet, hogy tudnák értékelni már a pihenést. A menetrend nézegetést és telefonást is beleértve egy óra alatt értem le a hegy alatti Tofernschartéra, 2091 méteres magasságba, innen még bő 400 méter mínusz volt a Harbachalm, nem kellett sietnem, ilyen tempóval is 8-fél 9-re saccoltam érkezésemet. Derékszögű balos forduló után az ösvény az egyre inkább kinyíló völgy irányába tartott, közben jó néhány tehénnel találkoztam, egy kapun is át kellett kelnem 1820 méternél. Innentől már erdőben haladtam, egy hegyoldalban lejtve kanyargóssá vált az ösvény és sziklákat érintve érkeztem meg nem sokkal később fél 9-re a Harbachalm faházához.
53. mormota
54. ereszkedés, szép háttérrel
55. egy utolsó panorámakép Bad Gastein felé, eléggé meghatározó volt a túrán a környékre történő kilátás
56. közeledés a Tofernschartéhoz, itt egy derékszögű balos következett lefelé
57. úton a Harbachalm felé
58.-59. naplemente mozzanatai a magas hegyekben, nem mindennapos látvány magyar szemmel
60. tehenek az úton, sokadik rész
61. Harbachalm
A tulajdonos házaspár hölgy tagja a házba belépve fogadott, majd egy ajtón a közös helyiségbe találkoztam házastársával (szerintem vele beszéltem telefonon), majd egy belső helyiségben pedig egy nő volt két gyerekkel, róluk kiderült, hogy Berlinből jöttek és a Zentralon mennek másnap a Tappenkarseeig, mondtam nekik, hogy az nem lesz rövid nap. Kiderült, hogy az ódon hangulatú ház 400 éve épült, ennek megfelelően nagyjából mellmagasságig volt kőlapokból az egyik főfal, fölötte pedig fából. A hölgy felvitt az emeletre, először az átmenő helyiségben ajánlott egy ágyat, de én ragaszkodtam az egyedül alváshoz, így egy ajtón és a padlás egy kis részén átkelve mutatta meg a szobámat, melyben két ágy volt. Egy tükör volt az egyik falon, két kisebb asztal és szék, valamint egy szekrény, két éjjeli szekrény alkotta az OSB lapokból készült falú szoba berendezését, keleti irányban néző ablakkal.
62. éjszakai helyem a szálláson
Mivel volt még nálam megsüthető kolbász, így rákérdeztem, hogy mennyi lenne a szállás reggeli nélkül, a hölgy ezért mindössze 8 eurót (!) kért, természetesen azonnal belementem ebbe a verzióba. Ezek után kivonultam a ház elé megmelegíteni a vacsorára szánt sertéspörkölt konzervet, majd a házaspárral váltottam pár szót és a német vendégek után fürödni mentem. Szobámba visszatérve gondolkoztam rajta, hogy nem kell csilliárdokat fizetni érte, hogy az ember megkapja amit szeretne. Nekem általános elvárásaim egy szálláson a következők: egyedüli, csendes és nyugodt alvás, meleg vízben fürdés valamint ha vizes valamim (cipő, zokni, kabát stb), azt meg tudjam szárítani. A harmadik eset most nem állt fent, de szárításra is lett volna mód, mivel a közös helyiségben lévő kályhába be volt fűtve. Mindenesetre érdekes volt az eddig maximum és minimum árat megtapasztalni 2 napon belül egymástól nem kifejezetten messze fekvő helyeken. Térerő nem volt semmi, így olvasgatás után 10 óra után kapcsoltam le a lámpát, azonban a zörgés (egy faházban a hangszigetelés nem túl számottevő, ezt előző este a Biberalmban is megtapasztaltam) csak jóval később maradt annyiban, de még így is tudtam egy normálisat aludni reggelig.
Mivel a Gamskarkogel-Hüttschlag távnak a majdnem felét már letudtam tegnap, így nem is kellett túl korán kelnem, de már így is fent voltam 6 óra körül. Összekészülődés és a reggeli kolbászsütés követően 7 óra után indultam el, szemben látszódtak a felkelő nap sugarai. Az utolsó napi túra első méterei a Harbachalmhoz vezető keréknyomon vezettek, majd egy ösvényes rövidítést beiktatva folytatódott. Az ismételt keréknyomra érkezés előtt a közeli patakon hídon keltem át, ez a patak a hegyoldalakról lezúduló vízfolyásokat gyűjti össze, majd továbbítja lefelé tovább, ahogyan ez nagyjából az összes völgyben szokott lenni. Egy kis felduzzasztó tó mellett mentem el, partjáról szép volt a kilátás visszafelé nézve, nyugat felé.
63. úton lefelé a felkelő nap sugarai mentén, melyek még nem érték el a völgyet
64. tóparti idill
Ezen a keréknyomon mentem sokáig még, nem tértem le a hivatalos ösvényre, mert a térdeimnek bőven megfelelt a keréknyom lejtése. Hüttschlag külső házainak elérés előtt aszfaltos útra érkeztem, az egyik sorompónál egy síelős beléptető rendszer panelja állt az út mellett, nem tudtam rájönni a működési elvére. Aszfaltúton kanyarogva értem egyre lejjebb, majd egy ponton vizenyős ösvényen léptem be a napfény miatt már igencsak jól jövő árnyékos erdőbe, itt haladtam pár száz métert, amikor már 8:45-re kezdett járni az idő. A rövid lombos szakasz után értem el a falu szélső házait, a jellegzetes templom már messziről látszódott. Innen már gyorsan elértem a buszmegállót.
65. Hüttschlag szélső házai, északi irányú kilátással a völgyre Grossarl felé
66. Hüttschlag következik
67. Hüttschlag Ortsmitte buszmegálló, a túra végpontja
A múltkorinál két órával hamarabb, 9:03-kor érkező busz, ezúttal is pár percet csúszott, de most legalább nem volt iskolás kirándulócsoport, de az útépítés még folyt Hüttschlag külterületén, nagyjából 5-6 perc késéssel érkeztünk Sankt Johann am Pongau állomásra, én is megcéloztam a Salzburg felé közlekedő, ezúttal nem ingavonatból, hanem cityjet motorvonatból kiállított gyorsított vonatot. Salzburgban bőven volt a Bécs felé induló Westbahnos vonat indulásáig idő vásárolni az aluljáróban lévő Sparban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ausztriában Bécs mellett a második legdrágább város Salzburg, így el lehet képzelni az árakat. Bár a Nutella ára itt sem volt rossz, akár csak Pongauban az előző túra végén. 12:22-kor indult a vonat Bécsbe, bő 2 órás út után ¾ 3-kor szálltam le a főpályaudvaron, innen egy Vulkapordányba tartó gyorsított személyvonattal utaztam Királyhidáig, majd innen a pándorfalvi vágányzár miatt pótlóbuszoztam a határállomásra, Miklóshalmára (Nickelsdorf). Két órás ütem van Királyhida-Győr között és most pont a lyukba futottam bele. Mivel a fényképezőgépem a hazaút során sajnos vizes lett és kb megnyikkanni sem volt hajlandó, ezért telefonnal csináltam pár képet az állomásról, majd a Hegyeshalom felé tartó vágány melletti peron végére fészkeltem be magamat és kentem meg a Salzburgban vásárolt Nutellával a zsemlémet, ez volt az uzsonnám. Ha nem vágányzári menetrend lett volna, akkor a Hortobágy EC-t elérem simán, de így viszont végignéztem ahogyan itt áthalad. Nagyjából egy perces késéssel futott be Pándorfalu felől a Talentből kiállított hegyesi személyvonat. Hegyesben átszállás volt a Győrbe közlekedő Flirt motorvonatra, majd Győrben pedig IC-re szálltam át, mellyel Tatabányáig utaztam, innen személyvonatoztam hazáig.
Néhány nap pihenés, ügyintézés után újra nekivágtam Ausztriának, ezúttal az igazolófüzet 1-es kötetének befejező szakaszát és a 2-es kötet nyitó szakaszát választottam teljesítendő célnak, 3 nap alatt. A füzet szerint az egész túra közepes „mittlere” minősítésbe esett. Első nap 9 km megtétele után terveztem megszállni a Südwiener hüttében („Dél-bécsi ház”, érdekes, hogy az alpesi részeken nagyobb osztrák és német városok neveit adják a hüttéknek gyakran), majd másnapi hosszú menet, 18+7 km után a kötethatár, Tappenkarseehüttében szerettem volna szállást foglalni. A Südwiener hüttében gond nélkül sikerült, 16 eurós árat mondtak a telefonban, a Tappenkarba viszont teltházat, (ahol pedig elég baráti árakkal találkoztam a neten). Ennek egyáltalán nem örültem, de ennek ellenére nekivágtam az útnak. A maradék 12 km le a Tappenkarból Hüttschlagig a harmadik nap reggelére maradt, legkésőbb a 11:08-as buszt kellett elérnem a falu központjában hazafelé. Összességében nem tűnt vészesnek a 46 km-es táv, a domborzati viszonyokban sem volt várható semmilyen szélsőség, vártam már az indulás napját. Térdeim is kipihenték az előző túra viszontagságait.
Hajnali első személyvonattal keltem útra, majd győri átszállás után Sopronig utaztam. Itt volt egy fél órám vásárolni A Sparban, majd 8:44-kor indultam el Bécsújhely felé. Ott átszállás következett railjetre Bruck an der Murig, majd újabb átszállás után Knittelfelden át Unzmarkt állomásig utaztam. Itt volt egy szűk órám, meg is sütöttem a még kissé hűvös sajtos virslit az állomásépület mögötti rakodónál. Az állomás érdekessége, hogy a normál nyomtávú vasút mellett (fővonal Villach felé), egy hosszú kisvasút vonal, az ún. Murtalbahn kiindulópontja is egyben. Unzmarkt-Tamsweg között van személyszállítás, de a vonal a 11 km-rel feljebb lévő Mauterndorfban ér véget. A vonalat nem az ÖBB hanem a Steiermärkische Landesbahnen (STLB) üzemelteti. Mire végeztem az étkezéssel és azt követő mosogatással, beállt a leginkább villamosra emlékeztető kisvasúti szerelvény az állomási peron mellé. A vonat kétfős személyzete is megérkezett, egy kalauzlány és egy mozdonyvezető. Vasárnap lévén ketten voltak a vonaton, hétköznapokon a mozdonyvezető adja a jegyet is (első ajtós kisvonat?). Jegyvétel után beálltam a vezetőfülke mögé, melynek felső fele nyitva volt, így tudtam fotózni végig előre és mégsem tartózkodtam szabályellenesen a fülkében (természetesen a kollégával ezt megbeszéltem előtte, hozzá vannak már az ilyesmihez szokva, mivel elsősorban a turistaszállítás a fő profiljuk). Hosszú, bő 1,5 órás utazás következett a völgyben vezető kisvasúton, mely jócskán tele van szórva megállókkal. Teherforgalma mérsékelten jelentős, leginkább az érintett legnagyobb városból, Murauból a kiindulópont felé számottevő, itt személyzetváltás is történt. Az új kollégának sem volt kifogása a fotózás ellen, innentől már kicsivel látványosabb lett a vonal, folyó mellett kanyarogva, még el nem értük az 1019 méteres magasságban fekvő Tamsweg települést, tehát jelentős szintkülönbséget győz le a vonal Unzmarkttól idáig vezető 60 km-en. Tűző napon itt már egy fokkal elviselhetőbb volt az idő, majd pár perc várakozás után meg is érkezett a busz amellyel a háttérben látható hegyek felé utaztam túrám kiindulópontjára, Obertauernbe (6,9 eurós teljesárú jeggyel utaztam). Viszonylag pontos időben szálltam le a buszról az első benyomás után általam csak „felnagyított Donovalynak” nevezett turistaközpontban.
1. Unzmarkt állomás
2. indulásra készen a kisvasúti szerelvény Tamsweg felé
3. a vonal ez szép pontja
4. Tamsweg, végállomás személyszállító vonatok részére
5. Obertauern, avagy a "felnagyított Donovaly"
Nekivágtam a pecsétet keríteni, de ez vasárnap délután nem volt könnyű, jó pár próbálkozás után végül egy üres vendéglátóhelyet találtam nyitva, itt sikerrel tettem pontot az itteni adminisztráció végére. Fél órát emésztett fel ez a művelet, de végül a központban, mely kb a hágó közepe volt indultam el a házak mögött a túrára. Eleinte vizes ösvényen haladtam, majd egy almnál (alpesi rét, gyakran valamilyen gazdasági/állattartási/vendéglátási épülettel/épületekkel) az út emelkedni kezdett. Egy elsőre benézett leágazásnál jobbra tértem, majd susnyás úton haladtam egy elágazásig, ahol ha akartam volna kis emelkedésű úton haladhattam volna szálláshelyem felé, de én a kijelölt és egyben szintesebb, de látványosabb utat választottam. Jelentős emelkedő következett, még felértem abba a magasságban ahonnan innen egy jó darabig hullámzott az út (kb 1950 m) és végre elkanyarodtam a hosszan elnyúló, mindenféle kacsalábon forgó ingatlant, vendéglátóhelyet és felvonók tömkelegének otthont adó, forgalmas úttal rendelkező Obertauerntől. Immáron erdőhatár fölött, hátam mögött, északkelet felé a Dachstein tömbje méltó hátteret adott utamnak a döntő többségében napos időben, bal kézre pedig hegyek meredeken leszakadó sziklatömbjei uralták a kilátást, a szép magashegyi környezet megvolt, nem lehetett panasz a hiányára.
6. Obertauernt elhagyva
7.-8. szép, magashegyi környezet
9. hátam mögött a Dachstein
10. naplementéhez közeledve
Egy kékes vízű tavacska közelében is elhaladtam, tehenek között. Bő 3 órás túrám legmagasabb pontja a Hengst nevű hegy volt, 2076 méterrel, markáns csúccsal nem találkoztam, hanem a hepehupás terep legmagasabb pontja volt ez. Este 8 után pár perccel innen kezdtem meg az ereszkedés 1800 méteren lévő Südwiener hüttéhez. Jelentős lejtő után kissé szelídebb lett a terep, miközben egyre közelebb kerültem a távolról is jól látható szálláshelyem felé, a környező hegyek szépek voltak, főleg bal kéz felé a naplementében. Mikor kibukkantam az erdőből (Hengst után kezdődött) először egy, Alpokban megszokott favályus forrással találkoztam egy alm szélén, majd 21 óra előtt 1-2 perccel érkeztem meg a Südwiener hüttébe.
11. szemben a Südwiener hütte
Bent egy kínai párt láttam, majd a tulajdonos úr és a párja jött elő köszönteni, érkezésem előtt egy baráti társasággal nézték a tv-ben a focit. Az úr megkérdezte a szokásos alap dolgokat (honnan, merre, meddig, egyedül, eszek, iszok-e, mikor indulok reggel), majd leültem pecsételni az egyik asztalhoz. Közben a focinak vége lehetett, mert a társaság elvonult én pedig fizetni szerettem volna. A megbeszélt 16 eurót szerettem volna átadni, de felmerült egy elég szokatlan kérdés: mivel nem eszek ott helyben a konyhából, így fizessek 5 eurót azért hogy a saját kajámat megegyem (mielőtt beléptem a hüttébe épp azon gondolkoztam, hogy milyen jó kis hely, egyszer vissza lehetne ide térni, nos ekkor ez a pozitív érzés egy pillanat alatt elszállt), legalábbis valami ilyesmit adott elő a tulajdonos felesége. Valószínűleg elég értetlenül és csúnyán néztem, valamint hozzátettem azt is, hogy akkor kimegyek kajálni a hüttén kívülre, végeredményben eltekintettek az 5 eurós lehúzástól, a tulajdonos úr mondta, hogy akkor 16 euró, az asszonyság mellette fújtatott egyet, majd annyit mondott, hogy ne egyek a szobában mivel ki van takarítva. Én is így gondoltam, nem fogok semmiféle felárat fizetni azért mert a saját kajámat eszem meg, álljon meg már a menet, lehet, hogy külföldi vagyok, de azért hülye még nem!
Mielőtt felmentem volna a szobába a prospektusok között megakadt a szemem egy igencsak témába vágó könyvön, Fritz Peterka: Zentralalpenweg című művén. Belelapoztam, a túraleírásokon kívül szintmetszetek és útvonalvázlatok tették teljessé a művet, el is határoztam, hogy amint tudom beszerzem. Az úr megmutatta a mosdót,fürdőt, cipőtartó állványt, majd a szobámat. A szoba egy éjszakára megfelelt, a lágerre emlékeztető helyiségben egyben volt két fekhely, szemben vele pedig egy kis asztal két székkel. Eleget téve az előbbi kérésnek, lemásztam a nyikorgós lépcsőn (ez is egy kötelező darab a legtöbb emeletes hüttében), majd az udvaron egyik asztalnál a nap utolsó fényeiben kezdtem el gázfőzőn melegíteni a vacsorára hozott konzervet. A nő nagy mosolyok után itt is megtalált (szerintem már nem tudott mibe belekötni) kint és mondta, hogy a szemetet vigyem magammal és oda adott egy szemetes szatyrot. Na erre már tényleg bepöccentem: a Magas-Tátrában egy Rysy háznál, ahol csak az kerül fel vagy le amit az emberek a hátukon fel- vagy levisznek, ott megértem ezt a helyzetet és tiszteletben is tartottam, de egy ilyen helyen ahová keréknyom vezet a nem is olyan messze lévő településtől és autó áll az épület mellett, ott elég nevetséges volt ezt hallani. Vacsora után a szobába mentem, gondoltam ha más nem, legalább a fürdés jó lesz, hát nem! Leérve a zuhanyzóhoz már szinte éreztem a meleg víz érzését amikor hidegzuhanyként ért a pénzbedobós gép, azaz x euróért jön a meleg víz, anélkül csak a hideg, de találkoztam már olyannal is ahol a pénz nélkül egyáltalán nem folyt a csapból víz. Ezt a pénzbedobós témát elfelejtették közölni, mivel már bőven 10 órára járt az idő, így nem is forszíroztam tovább a dolgot. Egyrészt annyira nem izzadtam meg, kétrészt nem kívántam e remek szálláshelyet tovább gazdagítani, így felálltam egy sámlira és a csapból mosakodtam meg hideg vízben. Természetesen a radiátorok melegvíz keringetése is le lett kapcsolva, de szerencsére reggelre így is megszáradt a kimosott alsónadrágom és zoknim. Mérgelődve tértem vissza a szobámba, majd térképnézegetés után lekapcsoltam a lámpát.
12. két matracos ágy az egyik szobában, kényelmes volt, de a sok járkálás és nyikorgó padló nem hiányzott
Pocsék alvás után, a reggeli teendőket követően, fél 8 után indultam útra a szikrázó napsütésben. A szomszédos alm istállójában épp a reggeli fejés volt folyamatban (lassan rögződnek a tehenekkel kapcsolatos munkafolyamatoknak egy része a fejemben), a műveleten átesett állatok az ösvényen sétálgattak az újabb adag fű irányába. Kikerülve és megelőzve őket érkeztem meg az első komolyabb emelkedőhöz, melyen felkapaszkodva egy lejtő következett, majd a következő hegy oldalában egy újabb emelkedő. 2236 méterre kellett felkapaszkodnom, tehát a hüttétől ez bő 400 méter szintet jelentett. A második emelkedőn láttam a Tauerntunel autópálya alagút előtti parkolóhelyet távolról, a járművek zaja bőven felhallatszott.
13.-14. első méterek a mai szakaszon
15. lent látszik az autópálya alagút előtti terület
Felérve az aktuális szinte, szép kilátás közepette magasfeszültségű oszlopok társaságában a hepehupás terepen haladtam tovább, majd egy kisebb púp megmászása után egy elnyújtott emelkedős ösvény vezetett fel a Taferlscharte 2236 méteres magasságára. A kis nyeregből szép kilátás nyílt az előttem álló katlanra, a hátam mögött lévő völgyben megrekedt ködből kikandikáló csipkés csúcsokra. Az útjelző táblától pár méterre fa szekrény állt, először azt hittem, hogy lesz benne pecsét és csúcskönyv, de hamar kiderült egy vallási emlékhelynek ad otthont, szent képekkel, mécsesekkel.
16. útban a Taferlscharte felé
17. kilátás a Taferlschateról délkelet felé
18. kilátás a Taferlschateról délnyugat felé
Ejtőztem itt egy kicsit, majd megkezdtem az ereszkedést, a Taferlscharte túloldala nagy odafigyelést igénylő, nagy lejtésű rész, nem mondanám könnyűnek. Egyedi dolog a továbbra is itt húzódó nagyfeszültségű távvezeték oszlopokkal, ez magas hegyeken nem túl gyakori látvány. Ezek után egy hegy oldalában vezető rövid ösvény következett, majd egy legelő kerítés után egy kis emelkedő, majd lejtő, látótávolságban tehenekkel. Ezek után a katlan hegyeinek oldalában haladtam egy jó darabig, közben kitartóan sütött a nap tovább. Az autópálya távolról is látható szellőztető berendezéseinek közelében átkeltem egy patakon, majd egy újabb emelkedő után egy tó mellé érkeztem, a tó mellett egy az előbb jobbról, északi irányból a hegygerincről érkezett turistacsapat pihent. Nem álltam meg, amint megtaláltam a tovább vezető utat haladtam tovább a hegy oldalában, közben egyre többen jöttek szemben az ösvényen.
19. ereszkedés lefelé, nem volt könnyű terep
20. ebben a katlanban haladva töltöttem az következő bő 2 órát
21. az egyik határoló hegy "őrködik"
22. kőomlás
23. kilátás dél felé a völgybe
24. a völgy lassan bezáródik, balra az autópálya szellőző objektuma
25. kis ösvényen a patak mentén
26. szép fekvésű tó
Először szintben, majd egyre lejtve, erdőbe érve, majd onnan ismét kibukkanva érkeztem meg a Jakoberalm hosszúkás házához, ahol a külső részen vendégek ültek. A vendéglátóhely személyzetét két szimpatikus fiatal hölgy alkotta, megkérdeztem hogy nem zavarja-e őket, ha maradok fél órát, nem volt ellene kifogásuk, így leültem az egyik pad-asztal együtteshez pecsételni, majd előkerült a gázfőző is és megsütöttem késői ebédemre a sült szalonnát. Kétségtelenül magyaros megoldás ez (újra és újra), a kontrasztot a velem szemben ülő és fogyasztó osztrák vendégek adták, akik bőségesen ettek és ittak itt, a táskájuk pedig az enyémnél persze kisebb volt. Valahogy ez lenne a Zentral teljesítésének alapértelmezése vagy máshogy szólva „normál módja” amikor is a normális fizetésből nem fájó költeni itt ilyesmire, azaz fogyasztani a legtöbb helyen helyben és kis zsákkal menni, nem rohanva. Ezen kívül az utazgatás sem von el annyit időt, mint pl esetemben. De ugye ez az ideális és számukra belföldi (mint itt az Országos kék pl), ezzel szemben a „magyaros” és külföldi típusú haladást én testesítettem meg ott helyben. Úgy vettem észre a nagyobb etapok teljesítése itt kevésbé divat mint pl. a szlovák SNP túra lenyomása egyben, vagy a mostanság sok „egybenlenyomomakéket” témán agyaló jó pár ember Magyarországon. Visszatérve a Jakoberalm padjára, a cuccaimat lassan elpakoltam, feltöltöttem a favályús forrásnál a vizes palackjaimat, majd elindultam, nagyjából 14 órakor.
27.-28. Jakoberalm és falatozás ugyanitt
Éreztem már korábban is, hogy komolyabban kellett volna vennem a napsütést, bőröm lassan kezdte jelezni, hogy a megszokottnál több napfény érte. Szerencsére ezek után már egyre több felhő jelent meg az égen, így nem vettem elő a napvédő krémet. Keréknyomon haladtam egy darabig, majd erről letérve tehenek társaságában egy hosszú és fárasztó emelkedő következett az ösvényen. Miután felértem a borókás aktuális magaslatra egy 3 tagú lány társaság jött velem szemben, majd egy idősebb úr is haladt velem ellenkező irányban. A hepehupás terepről bal kéz felé egy tekintélyt parancsoló bő 2500-as csúcs magasodott, aljában szép tóval, hátrébb pedig újra látszódott az autópálya. Kevésbé élesen balra egy szintén 2000-es, kör keresztmetszetűre hasonlító csúcs emelkedett, mögötte pedig már bőven a 3-as bőven magashegyi kötet illetékességi körébe tartozó, ekkor is még (július eleje) havas csúcsok látszódtak. Jobbra pedig a Mosermandl 2680 méteres elnyújtott sziklatömbje magasodott. Az alpenvereinaktiv.com oldalon publikáló, a Zentralt járó Sebastian Beiglböck úr kitérőt tett ide, láncos rész is van itt fent, de én idő/energia/ kedv hiányában ezt kihagytam, pedig csúcsrekord lehetett volna. Újabb emelkedő következett egy kis vizezésekkel tarkított patak szomszédságában, majd egy tehenekre figyelmeztető tábla után érkeztem meg a szép fekvésű Essersee tengerszemhez, a nyugalmat árasztó C alakú tó mellett tartottam egy rövid pihenőt. Innen pár lépésre már látható volt Franz-Fischer hütte, az aktuális szakaszhatár, ahová bő 20 perc múlva meg is érkeztem. A kívülről és belülről is szimpatikus épület előtt a padokon ültem le, majd pecsételés után bekéreckedtem wc-re (a személyzet is rendes volt), majd a személyzet tagját alkotó egyik sráccal beszélgettem angolul. 15 euróba került volna egy éjszaka, pénzbedobós a fürdő, ezen kívül szerintem finom ételeik is vannak, a látszólag nem régen felújított épületen belül. Összességében jó benyomást keltett bennem ez a korrektnek tűnő hely, ha nem így lett volna a túra szervezve, akkor lehet maradtam volna itt egy éjszakát. Megvallva az igazat tartottam a Tappenkarseehüttében felvázolt tömegtől, amelyet a srác is vázolt, hogy nyáron szezonban eléggé tele szokott lenni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul a helyszínen az egész, sajnos nem fért volna bele a hátralévő +7 km a másnapi útitervembe, még egy napot pedig nem szerettem volna maradni.
29.-30. a túra folytatódik
31. Mosermandl alulról nézve
32. Essersee partján
33. Franz Fischer hütte padjainál
34. a hüttétől pár lépésre lévő szép tónál
Tehát belevágtam a Zentral 1. kötetének utolsó, 7 km-es, 30. számú etapjába. Az egyetlen nehézséget a következő, Tappenkar völgyet a mostanitól elválasztó Weißgrubenscharte 2355 méteres magassága, majd az onnan követő leereszkedés adta. Elhaladtam a hütte szomszédságában lévő Zaunersee mellett, a keréknyomról letérve hegy oldalában vezető ösvényen haladtam kis emelkedéssel egyre feljebb. Út közben a borús és derült ég váltakozása érdekes fényviszonyokat produkált egy-egy időre, egy kicsit még az eső is erőlködött, szerencsére a csapadék ennyiben is maradt az egész túrára. Nemsokára megérkeztem az Ilgseehez, a szintén szép fekvésű hegyi tótól még szebb volt a kilátás a környező, kisebb hófoltos hegyekre. Egy kis púp után átkeltem egy másik kis patak és a tó határán fekvő megmaradt vastag havas rész mellett, majd innen le kellett ereszkedni egy hegy alá, majd oldalában indult a napi utolsó megpróbáltatás, a Weißgrubenscharte felé az emelkedő. ¾ óra volt megadva szintidőnek, bő fél óra alatt fel is értem a nem túl szélcsendes nyeregbe, a szél ellenére is elidőztem itt a kilátás megcsodálva. Minden irányban volt valami látnivaló. Bevallom őszintén azt hittem, hogy ezen a ponton elém tárul a Tappenkarsee víztükrének nagy része, de ez nem így történt ugyanis a nyeregtől jobbra lévő hegy (Weißgrubenkopf) alsó része eltakarta.
35. visszanézve, középen a Franz Fischer hütte áll
36. érdekes fények, ezen a részen erőlködött egy kicsit az eső, szerencsére csak pár csepp lett belőle
37.újabb szép hegyi tó
38.-39. Weissgrubenscharte, kilátás keleti és nyugati irányok felé
Nem kis esésben fekvő lejtős út következett, az első felében láttam és hallottam egy mormotát is. Folytatásában patakátkelések, majd a borókás részben egy kis saras szakasz is várt rám. Miközben egyre lejjebb kerültem vált egyre inkább nyitottá a völgy: balra a völgy vége volt, jobb szélén egy jellegzetes Glingspitze (2433 m)csúccsal, ebben a völgyben halad a 3-as kötet útvonala. Jobb kéz felé pedig látható vált a szemközti hegyoldal aljában fekvő Tappenkarseehütte és tőle nem messze a tó is. A fényképezőgépemmel zoomoltam a házra, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy tömeg lenne (hiába, ez a kérdés fontos volt), a tó felé vezető úton is csak pár embert vettem észre, szóval bizakodtam, hogy lesz jó helyen a házban. Leérve a hegy aljában érkeztem meg a Zentral egyik legfontosabb elágazásához: balra a 3-as magashegyi és gleccseres kötet indult útjára Feldkirch felé, jobbra pedig pár száz méter múlva az egyes kötet befejeződik, hogy a Tappenkarseehütténél átadja helyét az onnantól Feldkirch irányába tartó 2-es kötetnek.
40. ereszkedés közben, balra már a 3-as kötet "fennhatósága" van
41. elágazás: balra Hainburg, egyenesen a Magas Tauernen át (eddig az Alacsony Tauernen át jöttem) Feldkirch, hátam mögött pedig...
42. a 2-es kötet folytatódik amely Pingaun és sok-sok kisebb alpesi hegycsoporton át éri el a Lindauern hüttét, majd Feldkirchet, balra a Tappenkarseehütte
43. az elágazás füzetek nélkül
Bár a 3-as kötet az alapútvonal, szerintem a 02A jelű kettes kötet által kijelölt útvonal is hasonló értékű. Nehézsége a 3-asnál lényegesen kevesebb (nem kell gleccsertúrára menni többen pL), valamint rövidebb is, de szerintem ez sem kisebb sportérték ha az ember végigjárja. Amikor 2016. novemberében beszereztem az igazolófüzeteket, akkor még úgy gondoltam, hogy innen balra fogok fordulni, azaz a 3-as köteten fogok végigmenni, de közben az idő, tapasztalások és valamivel nagyobb rálátás a témára a 2-es kötet felé billentette a mérleg nyelvét. A 3-as kötet több kihívást tartogatna, de egyelőre nem tervezek hegymászó/sziklamászó tanfolyamot elvégezni, valamint egyedi időbeosztásom kapcsán sem lehetne felvállalni azt a szervezési többletet amivel még legalább egy vagy több embert elhívnék magammal túrázni és a gleccsereken egymás után haladnánk, kötéllel összekötve, természetesen úgy hogy mindannyiunk rendelkezik a szükséges felszereléssel (beülő, kötél, sisak, jégcsákány stb). Legfőképpen ezért fordultam most jobbra, azaz a mostani megközelítéssel is végigjárható 2-es kötet felé. Biztos ami biztos alapon, ahol a két kötet útvonala véglegesen újra találkozik (előtte jó pár helyen megközelítik egymást, Tirolban Serfaus-Kappl között együtt vezetnek), a Tschagguns utáni Lindauer hütténél, onnantól Feldkirchig (közös szakasz) mind a két füzetbe fogok pecsételni, ki tudja még mit hoz a jövő. Ha a jövőt megjósolni nem is, de a jelenről mesélni tudok, szóval a jó pár kötelező kép (elágazás, füzetekkel kézben, selfie) elkészítése után, a szabadon legelésző lovak közelében érkeztem meg az 1820 méteren fekvő Tappenkarseehüttéhez, 20 óra után pár perccel, jó érzés volt annyi túra után, a túra eme vízválasztójához érkezni. Távolról látszott a tavon egy motorcsónak, azzal hozzák-viszik az élelmet a hüttébe, a partról pedig kötélpályás "kajalift" üzemet a házig.
44. Tappenkarsee
45. pár lépés a cél
46. a túra vízválasztója
A háznál már nyilvánvalóvá vált, hogy nem üres, kint egy ránézésre fiatalabb középiskolás évfolyam egy része mászkált, belépve az épületbe pedig az étkező helyiségben is jelentős számú vendéggel találkoztam. Telefonomra nézve ezúttal a füzetnél kevesebbet, 21,7 km-t mentem 12 óra 33 perc alatt. Jó pár helyen pirosló, megégett bőrrel és fejjel léptem a pulthoz, ahol épp előttem alpenverein tagsági kártyákat váltottak ki fizetés után. A fiatal recepciós hölgynek pár szó után is kiemeltem, hogy egyedül szeretnék aludni (a mai nap fáradtsága, a másnapi korán kelés+hátralévő út, valamint az onnan következő 12 órás hazaút megkívánta a nyugodt körülményeket és pihentető alvást), szerencsémre ez nem is ütközött akadályba és mivel van alpenverein kártyám, így elég baráti 12 eurós összeget kellett csak fizetnem. Ezek után a hölgy megmutatta a szobámat. Emeletes ágyas, saját mosdós, 4 férőhelyes, tóra néző ablakkal rendelkező szoba teljesen ideális volt egy éjszakára. Ezek után lementem a közös helyiségbe érdeklődni a fürdésről, ez +3 euró befizetésével járt, de még így is elég jó árnál jártunk. Ezek után pecsételtem az étkezőbe kirakott (elvileg a külső falon is van pecsét, de ezt nem néztem meg) pecsétekkel, ez a szokásosnál tovább tartott, mivel 3 füzetbe is kellettek a lenyomatok. Visszamentem a szobámba, vacsorázás után lementem fürödni, a fürdőszoba szomszédságában volt a fiatal iskolások helye egy lágerben, a lányok többször vihogtak rajta, hogy ott egy külföldi a közelükbe, aki ráadásul férfi és náluk idősebb, bár ennek a korosztálynak a fele ennyi is elég lett volna a jókedvhez ismerve a kamaszkor sajátosságait. Kis várakozás után szabad lett a fürdő, majd az ajtót magamra zárva bedobta a 3 euróért kapott zsetont és a zuhany azonnal megindult a víz. Egy megváltás volt meleg vízben mosakodni és lefürödni, felfrissülve érkeztem vissza a szobámba. Rég éreztem magam ilyen jól egy osztrák szálláson és ezért nem is kellett horror összegeket fizetnem. Közben az ablakon szépen lenyugodott a nap, a Tappenkarsee szép víztükre vonzotta a tekintetet a közelében lévő hegyekkel együtt. A szobában lévő mosdó feletti lámpánál lévő dugaszolóaljzat sajnos nem működött, így a folyosón lévőn maradt az estére teljesen lemerült telefonom (a navigáció/ számláló/útvonal rögzítő mapy.cz applikációja egy hosszabb túrán jócskán fogyasztja az akksi töltöttségét), melyet a régi töltőm lassú töltése miatt kénytelen voltam egész éjszakára kint hagyni. Nem tesz jót a telefonnak, de nem is tudtam megvárni, hogy feltöltsön. Attól egy pillanatig sem tartottam, hogy bárki hozzányúlna. Némi hezitálás után 4:45-re állítottam órát, így ¾ óra reggelivel és készülődéssel számolva fél 6 körül terveztem a startot, a hátralévő 12 km 2-es tempóval számolva is bőven belefért volna 11-ig, ezen kívül pedig pecsétet is akartam keríteni a füzetembe, mivel a következő túrára gondolva úgy láttam, hogy a Gamskarkogel (Bad Hofgastein) felől érkezve erre lényegesen kevesebb időm is lesz (ez a gondolatom helytállónak is bizonyult a következő túrán). 22 óra után nem sokkal kapcsoltam le a lámpát és bújtam be a dupla takaró alá, majd aludtam el.
47. lakosztályom, jobbra az alsó ágyat választottam. Egyedül jó volt, többen már gázos lett volna
Az ébresztő megszólalása előtt már fent voltam, egész jól aludtam. Az ablakon kinézve szépen vöröslött a fokozatosan felkelő nap a tó mögötti hegyek takarásában, egyik legszebb panoráma volt eddig amit szállás ablakából láttam itt.
48. gyönyörű látvány a szobám ablakából
Felkelés után lehúztam a telefonomat a töltőről, majd reggeliztem és összeszedtem a dolgaimat, majd pár fotó készítése után pár perccel 5:30 után útra keltem. Több mint 300 m szint volt hátra az aznapi emelkedőből a 2077 méteren fekvő Draugsteintölig, ahová bő egy órás út után érkeztem meg, útközben patakokon átkelve és egyre szebben és többet láttam a Tappenkarsseból, igazán szép látvány volt, főleg a környező hegyekkel együtt. Szerencsére borús idő volt, ennek kifejezetten örültek megégett bőrfelületeim. A nyeregben nem túl jellemző módon kereszt állt, ennek tövében lévő padon ücsörögtem egy kicsit. Szemben, azaz nyugati irányban jobb kézre a nyereg névadója a Draugstein 2358 méteres sziklás csúcsa zárta a látóhatárt, balra pedig a tegnap már említett havas hegyek, csak más szögből. Előrefelé pedig látszott annak az elnyújtott lejtőnek az első része amely alatt Hüttschlagig több mint 1000 méter szintet kellett vesztenem. A Hüttschlag utáni 2467 méteres Gamskarkogelt nem sikerült felismernem a panorámában.
49. indulás után nem sokkal
50. Tappenkarsee, az egész tó egy képen
51. Draugsteintörl, innen indultam el lefelé a hegyről
52. Draugsteintörl, visszanézve
Pár perc után megindultam lefelé az ösvényen mely hol szelídebben, hol kissé intenzívebben vitt lefelé, útközben érintettem egy favályús forrást is (elágazás nem sokkal később a Draugstein felé), mely az út mellett volt jobbra. A hegy oldalában vezető ösvényen fél 8 előtt érkeztem meg a Draugsteinalmon fekvő, egymás mellett elhelyezkedő Steinalm- és Schrambachhüttéhez. Örömmel vettem észre a Steinalmhütte egyik padja mellett a kis pecsétes dobozkát, meg is ragadtam az alkalmat, hogy az előző este megnyitott 2-es kötet füzetében lévő pecsétek számát bővítsem, nyomtam a Salzburger almenweg pecsétjével is. Kijött egy srác a faházból és érdeklődött utamról, meglepődött amikor megtudtam az állampolgárságomat és hogy honnan hová tartok és elismerését fejezte ki, valamint mondta, hogy 2 óra alatt le lehet érni Hüttschlagba, ezt mondjuk egy kicsit kevésnek tartottam (talán pihentem és cucc nélkül tempósan menne). A térképen jelzett felvonókról azt hittem hogy kabinos személyfelvonók, de kiderült, hogy csak „kajaliftek” ahogyan azóta elneveztem az ilyen szerkezeteket: eddig kocsival meg nem közelíthető hütték élelmiszer és egyéb felszerelés ellátása kapcsán találkoztam ilyenekkel, amelyek a lentebbi völgyekből szoktak indulni. Kreatív és látványos megoldás. Mondjuk nem hinném hogy a magas-tátrai Rysy ház ellátására ilyen építését engedélyeznék, így oda marad a hagyományos, lábon felvitt cuccokkal történő ellátás. Ausztriában eddig még nem találkoztam ilyen rendszerrel működő házzal. Kinyitva a legelő kapuját a tehenek között hagytam el a két hütte közötti udvart, majd meredek, szerpentines ösvényen haladtam egyre lejjebb, szintén tehenek között. Lejjebb az ösvény patak mellé ért, majd azon átkelve folytatódott és egy nagyobb fejtő után a kajalift alsó állomásnál keréknyomba torkollot. Egy újabb patak után (volt híd) a köves keréknyom lejteni kezdett, majd egy idő után aszfalttá válva vezetett egyre lejjebb. Közben a nap időnként előbújt a felhők mögül, de egyelőre maradt a borult időé a főszerep.
53. hosszú lefelé vezető út felső részén még, a forrás után
54. Schrambachhütte-Steinalmhütte
55. híd a patakon, rövid de látványos rész volt ez
Hüttschlag határához érve egy jó állapotú szerpentines úton (ezt az utat a mapy.cz nem jelezte, helyette a régi, már forgalom elöl lezárt útra akart vinni, nekem meg megfelelt ez a mostani is) értem le Karteis falurészbe. A rendezett házak között haladva találkoztam egy turistacsoporttal akik a ez útjelző nézegetése után indultak el felfelé, mondtam is magamban, hogy hosszú emelkedő lesz ez. A lakott terület szélén egy kis kápolnát néztem meg kívül belül, majd a hegy oldalának nyírását figyeltem meg távolabb, amit egy célgép segítségével hajtottak végre. A kis kápolnától pár lépésre egy patak híd után volt az első buszmegálló, amelyben leellenőriztem a menetrendet, de Hüttschlag központja innen még legalább 2,5 km-re feküdt, ha itt szálltam volna fel a buszra, akkor az a következő túrán jelentett volna nem vállalható többletet, így a krisztály tiszta és bővízű patak mellett indultam el lefelé az aszfaltos úton. Nagyjából 10-15 perc múlva értem el Wolfau falurészt, a csendes és egy kivételével rendezett porták között haladva nem történt hamar elértem a lakott területe végét egy elágazásban. Itt hivatalosan fel kellett volna mennem a szemközti úton, hogy azon keresztül érjem el a központot, de én a jobb oldali főbb útra szavaztam, a legkevésbé sem akartam már több szintet menni, főleg annak tudatában, hogy kb ugyanoda visz mindkét út. Jobb oldalon egy jó nagy hegy függőleges sziklafala zárta a látóhatárt, az elágazással durván szemben egy nagyon szép és látványos vizezés volt. Közben a nap egyre nagyobb erőkkel sütött ki, nem bántam, hogy lassan célba érek. Így is történt bő tíz perc múlva már a Hüttschlag táblát fotózgattam. Egy idősebb néni szólított meg, látta, hogy úton vagyok, váltottunk pár szót, mondtam neki hogy hamarosan megyek haza. Pár méterrel odébb útjelző táblák jelezték, hogy az előbb említett sziklás oldalú hegy turisztikailag igencsak aktív, még klettersteig (a via ferrata német nyelvű megfelelője) is van ott. Rendezett házak között értem el a Hütschlag Ortsmitte (központ) buszmegállót 40 perccel a busz érkezése előtt (12,6 km, 4 óra 52 perc túraidővel).
56. Hüttschlag Karteis határában
57. kis kápolna Karteis szélén
58. érkezés Wolfauba
59. Wolfaut elhagyva, hátranézni is érdemes volt időnként
60. Hüttschlag felé haladva jobb kézre ez a szép látvány tárult elém, vízeséssel
61. végállomás következik
Nem bántam a nem kicentizett érkezést és pár perc ücsörgés után, zsákomat hátra hagyva elindultam pecsétet szerezni. A térképen jelölt vendéglátóhely be volt zárva, így a tűzoltóság mellett a központ felé vettem az irányt. Egy látszólag nem 2 ft/éj szálláshely központbéli épületébe tértem be, mint ránézésre első nyitva tartó helyre, a recepciós hölgy meglepetésemre magyar volt, hamar bele is került a lenyomat a füzetembe. Visszafelé az út kanyarját levágva egy rövid vizes, füves ösvényen tértem vissza a megállóba, melyet addigra nagyjából évfolyamnyi általános iskolás gyerek és felügyelő tanárjaik leptek el. Beültem a táskám mellé, majd ott vártam ki az indulási időt. A busz pár perc késéssel érkezett, ezek után pedig az szinte az összes gyerek elkezdett egyesével jegyet venni…azt hittem lemegyek hídba mire végre én következtem a napon állva, meg is vettem a nem olcsó, 6,9 eurós jegyemet Sankt Johann am Pongau állomásig. A busz kb 10 perc késéssel indult, majd a falu után egy rövid alagút következett, a túloldalon pedig útépítés gyarapította az amúgy sem elhanyagolható késést. Útközben kisebb-nagyobb falurészek között haladva, majd Großarl város érintésével, nagyjából 8 perc késéssel érkeztünk az állomáshoz, páran futottak, hogy a 11:53-kor induló regio express vonatot még elérjék Salzburg felé. Nekem két lehetőségem volt: 12:29-kor egy személyvonattal, vagy a 12:56-kor egy IC-vel menjek a következő állomásra, Bischofshofenbe. Előbbit választottam, így bőven volt időm az állomás közelében lévő boltba bemenni vásárolni (Nutella egész jó áron volt), majd visszatérni és enni a peronon (útközben árnyékot keresve haladtam, bőröm jelezte, hogy egyáltalán nem bánja a következő pár napos pihenőt). Pontosan érkezett a Talent motorvonat, összesen egy köztes megálló volt a következő állomásig, ahol a peron végén a hegyek megtekintése után tudtam folytatni az étkezést. Kaja után is még bőven volt időm a Bischofshofen állomáson.
62. Sankt Johann im Pongau állomás épülete
63. Bischofshofen állomás, észak felé nézve szép hegyekkel
Innen a Saarbrücken (Hamburg környéke, Németország) felől, 10 perc késéssel érkező német ingavonattal (101-es sorozatú mozdony, a Traxx őse+fehér kocsik vezérlőkocsival) utaztam Leobenig, kezdeti 10-12 perc késést tartva érkeztünk meg Leobenbe. A kalauz hölgy jóvoltából már tudtam, hogy az 5 perces csatlakozás nem is a vonat késése, hanem a másik vonat több mint egy órás késése miatt felejtős, így a mögöttünk jövő Talentes személyvonatra szálltam fel és utaztam Bruck an de Murig. Innentől railjettel mentem Bécsújhelyig, mázli, hogy a késés ellenére is előbbi vonattal tudtam utazni. Bécsújhelytől Jenbacher motorkocsiból kiállított személyvonattal utaztam Sopronba, itt elértem a 18:46-os Flirtes személyvonatot, így Győrben is elértem a 20:39-kor induló Talentből álló személyt, mellyel hazáig utaztam.
