Keresés

Részletes keresés

Learning_to_Portnoy Creative Commons License 2021.07.21 -1 0 13257

Szevasztok!

 

Valaki meg tudná mondani, hogy melyik nóta kezdődik valahogy így?

 

https://soundcloud.com/kiss-rmin/quiz

 

Előre is köszi! 

InteriorLulu Creative Commons License 2021.05.29 0 0 13256

:)

 

(Egyébként jelzem, nekem hiányzol a face-ről, pontosabban az ottani prog-csoportokból, vagyis jó lenne olvasni ott tőled kommentárokat, de ez csak költői sóhaj, ne reagálj rá!).  

Előzmény: Markov (13255)
Markov Creative Commons License 2021.05.28 0 0 13255

Mindkettőt feljegyeztem magamnak a házifeladat-füzetembe. :)

Előzmény: InteriorLulu (13254)
InteriorLulu Creative Commons License 2021.05.28 0 0 13254

Hú, akkor te a három általam kihirdetett győztes közül kettőt nem ismersz, Perilous és The Breaking of the World... Az előbbi kötelező olvasmány, csak jelzem. :)

Előzmény: Markov (13252)
Markov Creative Commons License 2021.05.27 0 0 13253

révén…      …lévén…

Előzmény: Markov (13252)
Markov Creative Commons License 2021.05.27 0 0 13252

Journey of the Dunadan; Chronometree; Lex Rex; Shadowlands; The Inconsolable Secret; Culture of Ascent; If; Ode to Echo; Valkyrie; Chronomonaut - azt hiszem ezekhez volt szerencsém, bár némelyikkel talán csak 1 hallgatás erejéig.

Anno a Chronometree miatt figyeltem fel rájuk - billentyű-mániás révén nagyon bejött az ELP-szerű hangvétel. Aztán a sok zenei kacskaringó miatt kicsit elvesztettem az érdeklődést az irányukba az utóbbi időben.

Előzmény: InteriorLulu (13251)
InteriorLulu Creative Commons License 2021.05.27 0 0 13251

Jólesik, köszi. :) Igen, Zsolti is írja ugye, hogy már nem lenne türelme az elejétől kezdve végimenni a lemezeken. Szerintem egyáltalán nem volt vészes. Nagyobb kihívás volt hat évvel ezelőtt pár hónap alatt nulláról százra felhoznom magam a Sagából, vagy mondjuk pár éve a Gongból, de én már úgy 2005 óta többnyire eleve úgy hallgatok zenét (értsd progot), hogy éppen számomra nagyrészt vagy teljesen ismeretlen diszkográfiát veszek végig. Szóval ez nekem rutin, én ebben élek. :)

 

Önként? :D Úgy érted, nem fizetnek érte, hisz nem vagyok zenei újságíró? Hát ja. "Hasznos hülye", esetleg. :)

Egyébként melyik GH-albumokat ismered?

Előzmény: Markov (13250)
Markov Creative Commons License 2021.05.26 0 0 13250

Már megint sikerült elámulnom, ahogy képes vagy egy adott előadó/csapat komplett diszkográfiáját keresztbe-kasul bebiflázni, majd ennek köszönhetően komplex módon átlátni az összefüggéseket, pályaívet.

A Glass Hammer ráadásul egy jó zsíros falat, szinte már a mazochizmust súrolná nálam, ha ilyen "töviről hegyire" típusú ismerkedést kellene felvállalnom. Szerencsére te ezt önként tetted. :-)

Élvezettel olvastam, az általam ismert lemezek jellemzésével lényegében egyetértek.

Egyik kedvenc filmemből való klasszikus idézet jut eszembe: "Egész jó írói vénád van Virág elvtárs, miért nem írsz?"

Előzmény: InteriorLulu (13249)
InteriorLulu Creative Commons License 2021.05.22 0 1 13249

Kicsit lejjebb mintha az lenne az általános vélemény, hogy a Glass Hammer diszkográfiája nem egyenletes színvonalú. Az elmúlt pár hónap alatt nulláról százra hoztam fel magam az ügyben, szokás szerint az albumok nagyrészét oda-vissza-széthallgattam, kisebb részére ez kisebb mértékben áll. Szerintem nem arról van szó, hogy a színvonal lenne egyenetlen, hanem egyszerűen a stílus, a megszólalás váltakozik igen sűrűn, és így akinek az adott stílus kevésbé bejövős, az persze, hogy gyengébbnek tartja az adott lemezt.

A GH gyakorlatilag kétemberes projekt: a multi-zenész, de alapvetően billentyűs Fred Schendelé és az alapvetően basszer, de sokszor szintén billentyűs Steve Babbé. Ugyan nem tájékozódtam különösebben a zeneszerzői munkájuk mikéntjéről, de biztos vagyok benne, a metódus abban áll, hogy megálmodják a következő album stílusát, hangzásvilágát, tematikáját, megírják nagyjából a zenét és a szöveget, majd ezt követően keresik meg az ideálisnak gondolt énekest és egyéb zenészeket, akik a vokálon/játékon kívül hozzátesznek még ezt-azt a majdnem kész anyaghoz: feltételezem, ez szorosan összefügg azzal, adott énekes/zenész épp valódi tagja-e a GH-nek, vagy csak úgymond bedolgozó. Az adott projekt hozza magával a kettőjükön kívüli összes szereplőt. És ugyan mindketten gyakran énekelnek is, szerencsére jellemzően inkább más énekesekben gondolkodnak, még ha szerintem túl kevés esetben is trafálnak bele (Davisonra és Carl Groves-ra gondolok; és nem gondolok itt sajna sem Susie Bogdanowicz-ra, sem az egyébként eredetileg dobosnak felvett Walter Moore-ra, még ha különösebb gondom nincs is velük). Hozzáteszem, a zenészek esetében ez nem tűnik problémásnak, őket Schendelék halálbiztos kézzel választják.  

És e módszer okán lehet az, hogy mondjuk, ha csupán az elmúlt tíz évet veszem, van olyan album, melyről egyenesen ordít a Yes, és van olyan, melynek az égvilágon semmi köze hozzá (másokhoz viszont nagyon is), holott ez is prog, az is (valahol) prog.

A következőkben tehát a teljes sorlemez-gráfia, a tőlem telhetően leginkább tömören. Szokás szerint minimális objektivitás és maximális szubjektivitás.

 

A 93-as, Gyűrűk Urás Journey of the Dunadan tipikusan első albumosan igen éretlen és gyenge anyag, emellett jórészt tök érdektelen és unalmas is. Pedig van benne idegesítő narrációtól kezdve pátoszon, jellegtelen filmzenén, nevetséges keménykedésen és ír kocsmai korhelykedésen át – meg kell hagyni - virtuóz billentyűjátékig minden. Mondjuk ez a minden pont nem is válik hasznára.

 

A Perelandra már egy fokkal jobb. Bár üresjárat, filmzene és hatásvadászat itt is van, de legalább a megszólalás egységesebb, Schendelék nem gyömöszölnek bele mindent, ami csak eszükbe jut. A sokoldalú és igen tetszetős billentyűhasználat, illetve a kifejező basszus mellett a lemez egyértelműen ott erős, ahol a kései Yest idézi (Time Marches on, Heaven).

Zeneileg még szintén nem igazán egységes az On the Evermore, és nem is jobb, bár nem is rosszabb az elődjénél, inkább csak más. Ami nem jó, hogy van egy markáns AOR-vonulata; jó viszont, hogy itt-ott erősen Cameles is egyben (a két Longview), persze a már „szokásosan” nagyon erős szintihasználat mellett. Két figyelemreméltó dal van: az összetett, mégis szimpatikusan visszafogott lemezcímadó, és a majd 17 perces Arianna: utóbbi persze nagyon prog, még ha az a fajta epikus prog is, ami a kilencvenes-kétezres évek új „neoprog”-bandáinál (Arena, Galahad, It Bites, Red Sand…) olyannyira jellemző volt.

 

A 2000-es Chronometree az, amire azt tudom mondani, na, ez végre elég fasza. Ízig-vérig prog, főhajtás a hetvenes évek első fele előtt, nagyon durván (jó) Emersonos Hammondokkal, jó sok mellotronnal, zongorával, szintiszólóval, slide-gitárral, ütem- és témaváltásokkal, illetve nagyrészt két nagyobb lélegzetű dallal (a kétrészes All in Good Time). Konceptalbum, az egyik gyengesége mégis abban van, hogy mindkét hosszú track kissé széttartó, az egyes al-számok nem állnak össze koherens egésszé. A másik pedig, hogy egy-két ponton talán túlságosan leül a zene. Az anyag érdekessége, hogy a három későbbi Davisonos lemezen kívül ez az egyetlen GH-album, melyet egyetlen énekes visz végig; Schendel, Babb és mások csak háttérvokáloznak. Az amúgy Bowie-hangú illető pedig a bandának csakis ezen a lemezén szerepel.

 

A The Middle Earth Album afféle „zárójeles” lemez: egyetlen dal (Sweet Goldberry) kivételével nem prog, nem is akar az lenni, hanem folk és folkrock, valamint zeneileg sem igen akar nyújtani semmit. Ír gyökerű folk-dalokról van szó, sok mandolinnal, jórészt kvázi-pubos előadásban, a közönség szüntelen hujjogatásával és tapsaival kísérve. Schendelék valamiért azt gondolták, korhelykedő kocsma-, illetve középkori/Tolkien-témában van még mit mondaniuk, hát megtették. Az eztán minduntalan vissza-visszatérő Bogdanowicz pedig itt énekel először.

 

Hajlamos vagyok úgy tekinteni a GH-re, hogy három nagy korszakuk van: pre-Davison, Davison-, poszt-Davison, és mindháromnak van egy-egy csúcslemeze.

A pre ilyenje a Lex Rex. A kvázi-közönség előtti, csatakrészeg felkonferálásról azt gondolnám, itt a vég, ehhez képest az egész album egy ragyogó prog. A Perelandra és a Chronometree egyenes folytatása; pontosabban olyan, mintha Schendelék ezek legjobb részeit összerázták, majd teleszórták volna maximális odafigyeléssel és kreativitással. Kiemelni nem is igen tudok dalt, mindegyik úgy jó (sőt, többnyire tökéletes), ahogy van, bár ha csak egyet kéne említeni, a When We Were Young a melodikusság terén mindent visz. Az anyag immár végre teljesen egységes, nem is ül le sehol, és az sem zavaró (mert érdekesmód nem feltűnő), hogy összesen vagy féltucatnyi énekese van. A hangszerelés és hangszerkezelés elsőrangú, amúgy pedig, ha valamire, akkor leginkább a Yesre és pl. az Echolynre, vagy inkább a későbbi Wobblerre emlékeztet itt-ott. (Egyébként Schendel az album egyedüli dobosa, ami billentyű- és gitárjátékát, illetve persze zeneszerzői képességeit ismerve csak erősíti a képzetet, hogy emberünk egy istenverte nagy zenei tehetség).

 

A Shadowlands az első alkalom, amikor adott album olyan, vagy legalábbis nagyon hasonló, mint az előző. Viszont kicsit kevésbé jó: nekem valahogy túl egyhangú, kevésbé fantáziadús, és túl sok a harsányság, a Wakemanes orgona. A banda felállása ugyanaz, mint a Lexen (Schendel, Babb, Bogdanowicz, Moore), és érdekes, hogy Bogdanowicz itt néha olyan, mintha a Magentás Christinát hallanám, ami jó is, meg nem is (Susie-val egyszerűen az a gondom, hogy nagyon semmilyen az énekhangja, és ha már itt tartok, ez Moore-ra is áll). Az öt dal közül a leghosszabb, 20 perces Behind the Great Beyond mestermunka: egyhangúságnak itt nyoma sincs, tele van zenei ötlettel, dinamikával, és nagyon jól áll neki a hegedű (egyébként olyasmi a dal, mint valamelyik kitűnően jó The Samurai of Prog az utóbbi évekből, és így a Yeshez is csak szőrmentén van köze).

 

A dupla The Inconsolable Secret első (The Knights) és második (The Lady) része némiképp különböznek egymástól: az első rész két hosszabb dalból, a második 11 rövidebből áll, így pedig nem csoda, hogy a Knights nagyívűbb, epikusabb. Az egész hangzásvilága valahol a Chrono és a Lex között van, ami önmagában nagyon jó, ám valahogy az előbbinél kevésbé friss, az utóbbinál pedig kevésbé ütős. A Knights nagy erőssége a hosszabb (24 perces) szerzemény, azon belül is a váltások, ezen belül is a 14. perctől érkező, meglepő Gentle Giantes váltás; hátránya, hogy az ének itt-ott bántóan hamis: több ponton is mindig önkéntelenül gúnyos kacajra fakadok, tényleg (ezt szerintem Babb követi el, nem pedig Moore, de lehet, hogy tévedek). A Lady erőssége a dalok jellegének és a hangszerhasználatnak a sokszínűsége, gyengesége pedig két teljesen felesleges, pusztán vonós kamarazenekar által játszott dal. Ez az első album egyébként, ahol már önálló ütős van, azaz nem Schendel dobol.

 

És ahol végre a Benoit David-hangú Carl Groves is színrelép, az a Culture of Ascent, mely arról is „nevezetes”, hogy maga Anderson is hallható két dalban, melyek egyike a South Side of the Sky amúgy elég jó feldolgozása. (Aztán két lemezzel később Davison is megjelenik, és így lesz kerek a világ). Az album, ha valamelyikre, akkor leginkább közvetlen elődjére hasonlít, de annál persze rövidebb. Viszont bármelyik eddiginél markánsabb benne a gitár, aminek nyilván van köze ahhoz, hogy vadiúj, csakis gitárosi kredittel bíró ember (Wallimann) került a (Moore-t most hanyagoló) csapatba, azaz Schendel itt a dobok mellett már a gitárosi feladatokat is másnak delegálta. Két hosszabb dal van a lemezen, ezek az igazán jó dolgok: a 16 perces Ember without Name egy vonósokkal és mellotronnal bőven ellátott, ragyogó prog, és inkább emlékeztet mondjuk Echolynre, kicsit Kansasre, mint az eddig megszokott GH-re. A 19 perces Into Thin Air minden tekintetben nagyon hasonló, de talán kicsit halványabb, kevésbé karakteres track.

 

Az évtized végén Babb írt egy szólóalbumot, ám Schendel meggyőzte, hogy ha már így alakult, vegyék inkább lazára a figurát, hagyják most picit pihenni ezt a prog-dolgot, és különben is, jó volna, ha a rádiók végre tudomást vennének a létezésükről, szóval legyen ez a szólóalbum is GH-lemez, és így született meg a Three Cheers for the Broken-Hearted.

Igen, az életműben itt valóban van egy erőteljes színvonalbeli hullámvölgy, ezt elismerem. Nem is csoda, hogy csupán háromemberes az anyag (Schendel, Babb, Bogdanowicz), ez ide bőven elég. Mentségükre legyen mondva, a szokásosan kiváló hangszerelés felhúzza ezeket az alapvetően egyszerű szerkezetű dalokat. Továbbá pár dal azért mégiscsak kiemelkedik a mezőnyből. Csak kettőt említve a karcos és részben mondhatni elmesélt Schrodinger’s Lament az egyedül prognak nevezhető szerzemény, és pont olyan unikális, mint a címe és a szövege; a jó 7 perces Hyperbole pedig szakasztott olyan, mint egyes jóval későbbi albumaikon a gyengébb kvázi-progok.

Előzmény: InteriorLulu (13248)
InteriorLulu Creative Commons License 2021.05.22 0 1 13248

Eztán a két jómadár megint gondolhatott egy merészet: térjünk vissza ahhoz, amiben igazán jók és ismertek vagyunk, erősítsük meg a klasszikus Yes-vonalat, és ehhez igazoljuk le a világ leginkább Anderson-torkú énekesét. Így is lett, és kijött az If. Bogdanowicz egy időre felejtős, ellenben megjelenik a szerintem kitűnő választás Alan Shikoh, mint (fő) gitáros.

A zene leginkább nyilván a Yeshez hasonlít, ám adott daltól függően a saját ízek mellett van itt hasonló, vagy nem sokkal kisebb arányban Crimson, Genesis, Gentle Giant, Emerson is. Ami nagyon Yes, az maga Davison és a stílusa, a jellemzően Howe-os gitárjáték, valamint egy-két dalszerkezet, más nem is (persze mindez így együtt nem kevés, az tény). A billentyűk, a basszus, a harmóniamenetek, a ritmusvilág csak részben mutatnak a Yes felé, az igen gyakori mellotron pedig tényleg csak kisrészben. (A Wobbler 2011-es Rites at Dawn-ja szerintem például markánsabban Yes).

Az album egyébként persze bitangjó, igen élvezetes hallgatni. Egyetlen apró hibája, hogy a hat dal nem különbözik eléggé egymástól, így bármennyire is jó mindegyik, kicsit egyhangú az egész. Valamiért leginkább a durván Yeses, 24 perces If the Sun tetszik, talán pont a hibátlan megidézés okán, nem tudom.

 

A Cor Cordium egészen hasonló, mint az If, viszont picit kevésbé Yeses, még ha Davison stílusa ugyanannyira erőteljesen is hajaz Andersonra. És jobban el is tér egymástól az egyes dalok stílusa, köszönhetően a meglepően Hakenes Nothing Boxnak, a ragyogó GG-es mozzanatokat is hozó Salvation Stationnek, illetve az Anderson szólóira emlékeztető Dear Daddynek. Crimsont ezen az albumon én már nemigen hallok; a Yes mellett inkább Genesist, GG-et, Emersont, a többi pedig Glass Hammer. Kábé ugyanannyira jön be, mint az If, azaz igencsak, és a leginkább tetszetős itt is talán a leghosszabb, ahol van bőven mód a kibontásra, a 18 perces To Someone.

 

A háromlemezes Davison-éra csúcsalbuma mindazonáltal a 2012-es Perilous. Egy hamisítatlan konceptalbum, melyben a dalok nagyobb tömböket alkotva többnyire összefolynak (hovatovább, ha a 13 dal címét sorban összeolvassuk, kijön egy igazi vers), és egyetlen témát (a halállal kapcsolatos félelem, megbánás, megbocsátás) járnak körbe.  Dinamikusabb, mint a két megelőző anyag: lelassul, elcsendesedik, felgyorsul, tempózik, pörög ezerrel, mindezt újra és újra, váltogatja a témákat, és igazán ebben a szellősségében, az alaposabban megjárt magasságokban és mélységekben különbözik tőlük, egyúttal van a nagy erőssége. Hangzásban és hangszerelésben persze hozzájuk áll legközelebb; igaz, itt nem kevés szerep jut az akusztikus gitárnak is. Külső hatásként ugyanúgy a Yes dominál, még ha a három lemez közül ezen is érzem azt legkevésbé. (Egyébként még az Echolyn mesterműve, a Mei szokott beugrani). És ahol megjelennek – egyes lassabb, merengőbb részeken -, ott nagyon jót tesznek a vonósok, melyek korábban az Inconsolable- és a Culture-albumokon szerepeltek.

Kiemelni dalt nemigen tudok, bár ha mégis, az az Our Foe Revealed, melynek a pörgős instrumentális második fele valami veszettül jó. Igen alaposan megkomponált és kidolgozott album a Perilous, nagyon érezni Schendelék nem kevés beletett idejét és energiáját. Legalább annyira mintaszerű, ragyogó prog, mint a Lex Rex.

 

Szerintem az egyedüli alkalom, hogy Schendelék máshoz igazodnak: Davison az ismert okból otthagyja őket (rosszul teszi; ő egyébként már a Perilous szövegezésébe sem szállt be Babb mellé), és bár vele folytatnák, kénytelenek visszahívni Groves-t és Bogdanowicz-t; igaz, Davison még felbukkan két dalban. Shikoh marad, és innentől az új dobos, Aaron Raulston máig a GH állandó tagja.

Az Ode to Echo elég nagy váltás a Davison-érához képest, de még az azt megelőző albumok egyikéhez sem igazán hasonlít; a mellotron visszaszorulása például ezt szépen is mutatja, még ha önmagában nyilván nem is jelent sokat. Ez afféle modern, sajnos kissé arctalan, és így sok esetben kissé érdektelen prog: Zsolti nem mond hülyeséget 😊, amikor a Davison-érát követő klisés progról beszél; bár én nem úgy érzem, hogy egyre csúsznak ebbe bele, hanem inkább, hogy innentől rendre fel-felbukkanak ezek a klisék, és albuma válogatja, mekkora mértékben vannak jelen (itt speciel nem vészes, de úgy általában sem az, szóval ezt mi másképp látjuk). A modern arctalanságon pedig azt értem, hogy már nem a klasszikusokból merít, hanem inkább a kortársakhoz igazodik; nem mondanám, hogy merít belőlük, hiszen sosem szolgálnak alapul, mint inkább itt-ott emlékeztet a másikra, esetleg egyes elemekben, mozzanatokban hasonlít rájuk... Az egyébként újfent konceptlemez (téma a mitológiai Narcissus) Ode-ról mindenesetre a Yes teljesen száműzetik, ellenben – a fentieknek látszólag ellentmondva - kicsit erősödik a Crimson-, és örömteli módon a GG-utánérzés. Az igazán jó, értékes dalok (progok) pont azok, melyekben nevezettek hangsúlyosak: az Ozymandias, a Misantrog, az amúgy Ragsdale-hegedűs Crowbone... Itt szerepel az egyetlen, sorlemezen kiadott feldolgozásos GH-dal is (a Beatleses-pszichedelikus Porpoise Song). És mint akár bármelyik, ez az anyag is bizonyítéka annak, hogy Schendel ha csupán ránéz egy billentyűs hangszerre, az már önmagában jó alapozás.

 

A The Breaking of the World felállása változatlan, mármint azt leszámítva, hogy Davisonnak innentől semmi köze a GH-höz. Az elődje hangzását viszi tovább, annál viszont sokkal jobb: olyannyira jó, hogy egyenesen ez az – idáig ötalbumos - poszt-Davison-korszak csúcslemeze. Összességében leginkább egy utóbbi évekbeli TSoP-hoz hasonlít, részben hangzásvilága okán, részben pedig mert annyira sok benne a frissesség, az ötlet, a változatosság és a hangszeres finomság. Modern prog, melyben a dalok egytől-egyik érdekesek, mert karakteresek, és ugyan persze klisék itt is akadnak, de ilyen alapon – majd négy évtizeddel a hetvenes évek után - hol nem?...

A markáns jellegen túlmenően a dalok egy része eszembe juttat valakiket, de ez ahogy döntően eddig sem volt problémás, úgy most sem az, hiszen ahogy fentebb írom, egyes elemek, részek, adott esetben maga az egész dal inkább emlékeztetnek, mint hasonlítanak – miközben egyébként utóbbi sem okvetlen ördögtől való. A North Wind az IQ-t, a Third Floor Steven Wilsont, a Babylon és a Bandwagon a TSoP-ot (egyébként Steve Unruh fuvolázik és hegedül bennük)… A Nothing, Everything pedig alapjában egy bitangjó jazzrock. És az egész anyagot – hol többé, hol kevésbé - áthatja egy GG-es íz. Tényleg izgalmas.

Ja, fura és érdekes, ahogy a Bandwagon befejeződik: valószínűleg a csepeli HÉV megállókat közlő női géphangja mondja, hogy „a Közvágó…”.

 

A Valkyrie-től kezdve sajnos nincs már velük Groves, ami azért is baj, mert – a szerintem egyébként időközben fejlődött - Bogdanowicz mellett ismét Schendelék énekelnek, ami kicsit le is von az album élvezeti értékéből. De eleve zeneileg sem üt annyira, mint a Breaking: picit szürkébb, kevésbé kreatív, kevesebb a finomság, és talán kevésbé változatos is, és mindezzel párhuzamosan ismét erősebben érzem itt-ott ezeket a modern kliséket, bár nekem még itt is tűréshatáron belüliek… Nagyon jó dalok persze ezen az amúgy megint konceptjellegű (fronton szolgáló katona), kissé borús hangulatú lemezen is vannak: a jó 14 perces, kellően összetett modern prog, a No Mans Land, a szintén elég komplex Dead and Gone, a Rush-os Fog of War és a sajnos túl rövid Eucatastrophe, de egyes részeiben kisebb-nagyobb mértékben mindegyik dal esetében vannak izgalmas, élvezetes részek, elemek, megoldások (mondjuk még szép).

Az utolsó Rapturo annyiban igen érdekes, hogy a lassú, teátrális, amolyan Floydos, és amúgy igen hatásos hömpölygése semennyire nem jellemző Schendelék zenéjére – így, Bogdanowicz-cal a Mostly Autumn ugrik be róla.

 

2017-ben kiadtak egy eladdig kiadatlan, vagy részben bónuszként megjelent dalokból, illetve kisrészben feldolgozásokból álló lemezt, az Untold Tales-t. A 13 track többsége nem különösebben érdekes, feledhetőek, nem csoda az eddigi pihentetésük. Négy izgalmasabb darab van: a 12 perces, félidőben témát és tempót váltó Identity Principle, mely főleg a 90-es évek eleji születéséhez képest nagyon jó, a Lovecraft-novellán alapuló, Davison által énekelt, tízperces Cool Air, a Neil Peart dobjátékát (!) felhasználó, Groves-énekelte The Impulsive Type, valamint a rövid, instrumentális Infusion.

 

A Chronomonaut újabb konceptlemez, a Chronometree időutazós sztoriját folytatja: az akkori főhős most az 1980-as években jár, és a progrock-bandáját próbálja sikerre vinni. Valószínűleg a megidézett korszak hozza, hogy Schendelék pár dalban fúvósok bevonásával némileg újítanak a hangzáson, bár persze így sem távolodnak el az utóbbi idők modern hangzásától. Mondjuk nem mintha kéne, mert jó az anyag, a dalok jellemzően elég karakteresek és érdekesek, még ha nincs is köztük nagyívű, igazán komplex prog, és mindent összevetve leginkább a Breaking-albumhoz hasonlít. (Amúgy innentől Shikoh sincs már a zenekarral, helyette Schendel van és vendéggitárosok).

Nem is tudom, hogy a legjobb dal-e, de hogy messze a legérdekesebb, az biztos: a tízperces The Past Is Past nem emlékeztet, nem hasonlít, hanem direktbe, fullba nyomja az azonosságot: Schendel Hammillék helyett írt egy klasszikus VdGG-számot. Ami a hatodik perc végefelé kezdődik, az tényleg elképesztő: a két vendégénekes egyike (Matthew Parmenter a Discipline-ből) annyira Hammill, a zene pedig annyira Generator, hogy az egész csont nélkül simulna bele a Godbluffba vagy a Still Life-ba.

A lendületes Roll for Initiative több szempontból is a Rush-t idézi, a Clockwork és a Tangerine Meme a Tangerine Dreamet, a 1980 Something pedig a Mostly Autumnra emlékeztet. Az It Always Burns Sideways egy bitangjó instrumentális darab, és majd 6 perces, ami azért érdekes, mert a GH amúgy viszonylag kevés vokál nélküliei között a leghosszabb. A Blinding Light egy afféle populárisabb, tempós, fúziós jazzrock, a záró Fade Away pedig szép ívben építkezik a maga visszafogott katarzisáig.

 

Végül a tavalyi Dreaming City. 2014 után Schendelék megint stílust váltanak; persze nem akkora a váltás, mint a Perilous és az Ode között volt, ám mégis határozottan keményebb hangzású az irány. A Schendel és három vendéggitáros diktálta karcos hangzás az album első felében jóformán mindenre rátelepszik, és így aztán vissza is szorul az eddigi megbízhatóan erős trademark, a gazdag, sokszínű és kreatív billentyűhasználat. Nem is csoda, hogy Bogdanowicz csupán egyetlen dalt énekel (a szelíd, kissé jellegtelen October Balladot). Egyébként sokminden van itt, talán túl nagy is már a szórás: Riverside, Threshold, Haken (ők azért jobbak ebben a keményebb műfajban), Tangerine Dream (At the Threshold of Dreams, The Tower), Alan Parsons P. (This Lonely World), kvázi-újhullám (A Desperate Man), Rush (Pagarna, The Watchman on the Walls)…

Ez az album sajnos egyszerűen nem jó. A dalok többsége lapos, jellegtelen, klisés (!), és kevés a progresszív elem, még ha az elektronikus elemek viszonylagos gyakorisága új is a banda esetében. Azt hiszem, messze az utolsó szám, az említett jó 11 perces Watchman a legjobb darab a maga összetettségével: az enyhén Rush-ízű dal egy kitűnő heavy prog.

caran Creative Commons License 2021.05.05 0 0 13247
caran Creative Commons License 2021.03.23 0 0 13246

Szerintem az első kettő sem volt langyos, nekem legalábbis tetszettek.

 

Ezt az újat nagyon vártam, és elégedett vagyok, szívvel-lélekkel készített, intelligens muzsika (milyen már az a Bainbridge szóló a Last One Home-ban...).

Előzmény: Markov (13245)
Markov Creative Commons License 2021.03.23 0 0 13245

Ki gondolta volna, hogy a korábbi, elég langyos lemezek után az új Lifesigns ilyen pozitív meglepetést fog okozni...
Határozottan kellemes anyag.

kaviat Creative Commons License 2021.03.02 0 0 13244

köszi az infókat !

Előzmény: khatru (13242)
ÖRWEIN Creative Commons License 2021.03.02 0 0 13243
khatru Creative Commons License 2021.02.26 0 0 13242

Én már vagy ezer éve ismerem őket, remek korai prog zenekar. Az első lemezükre áll a Nice hasonlat, sok orgona, klasszikus feldolgozások.

A második lemezük a Waters of Change szerintem a legjobb, itt már sok mellotront hallható,  ez az album inkább az úgynevezett másodvonal legjobbjaihoz hasonlít, azaz a Spring, Cressida, Gracious! zenekarokhoz.

A harmadik, Pathfinder is progrockos, rajta egy remek feldolgozás, a MacArthur Park.

Ezután még készítettek pár jelentéktelen albumot, de a progrockot maguk mögött hagyták.

A zenekarvezető gitáros Rick Gardiner David Bowie Low c. lemezén játszott.

Előzmény: kaviat (13241)
kaviat Creative Commons License 2021.02.25 0 0 13241

skacok, mit tudunk a Beggars Opera-ról?  nem rég mutatta unokatesóm, régi banda, szerinte Nice kategóriáju. ti belefutottatok már?

InteriorLulu Creative Commons License 2021.02.19 0 0 13240

Köszi Karesz, jólesik. :) Igen, ritkán ugyan, de el is szoktam tűnődni, jó-e az, ha ennyire tudatosan hallgatom a zenét. De én egy eléggé analizáló típus vagyok, és egyszerűen túl erős a késztetésem az elemzésre, a Nagy Megfejtésekre, az összefüggésekben való látásra, és mivel írni is szeretek, az eredmény ez lesz, amit itt láttok. Mármint a zenét illetően.

 

És igazad lehet, hogy célravezetőbb lenne nem így egyben, ömlesztve idezúdítani a dolgokat. Eleve gondolkodtam is, hogy ezt a 2020-as cuccot ha nem is átlag hetente, albumonként, de mondjuk havonta, 3-4 lemezes blokkokban teszem ide. Végül nem így lett, talán mert egyszerűen olyan vagyok, aki önmagától ritkán szólal meg, ám akkor arra "oda kell figyelni", és nem olyan, aki - ha nyilván nem is naponta, de - folyamatosan, rendszeresen jelen van; utóbbi attitűdöt azt hiszem úgy érezném, túl sok, fárasztó lennék.

De mondom, tök jogos amit írsz, szóval ezen tényleg töprengeni fogok.

Egyébként már régóta érlelődik, hogy csinálok egy blogot, hogy legyen egy adekvát helye mindannak, ami kikívánkozik. Alapvetően két, egymástól teljesen különböző tematikája lenne, a prog, illetve a nyári kajakozós és vitorlázós élményeim, mert hogy ilyen szokott bőven lenni. Nem fogom reklámozni a blogot, mert nem az számít, hogy mennyien olvassák, de azért fel fogom majd ide egyszer dobni a linkjét.

 

Nem is hallottam még erről a Kansas-klónbandáról, de jó tudni, köszi!

TSoP: valóban van a Gulliverben is, a La Tierrában is dagályosság, és már önmagában a dagályosság - főleg egyébként írott szövegben - engem is nagyon tud irritálni, viszont ezekben messze nem érzem zavarónak. Én sokkal inkább afféle lelkes, rajongó, és hallatlan magabiztos tobzódásként érzékelem azt, amit te, és gondolom sokan mások is már modorosnak, dagályosnak.

Nick: az album valóban tök szerethető, és igen, talán pont amit írsz, írtok, a korlátoktól való szabadulni vágyás, a bátor kísérletezés teszi ennyire kedvelhetővé.

Előzmény: Markov (13239)
Markov Creative Commons License 2021.02.18 0 1 13239

Huh, hát jól ránk zúdítottad a benned felgyülemlett rengeteg mondanivalót!
Már korábban is elképesztett az alaposságod, ahogy képes vagy beleásni magad egy adott előadó/együttes komplett diszkográfiájába - bevallom, a zenehallgatás nálam sokkal inkább érzelmi alapon működik, nem bírok ennyire tudatos hallgató lenni... 😁
Összességében nagy köszönet az informatív elemzésekért.
Néhány saját megjegyzés:
A Kansasról írottakkal tökéletes egyetértek. Bármennyire is szeretem őket, egészen fura, hogy a Pinnacle Point klónbandaként sokkal frissebb, élvezetesebb kvázi Kansas-anyagot adott ki tavaly, mint amilyen a The Absence of Presence lett.
A Hakennel kapcsolatban szintén a szívemből szóltál: egyre inkább távolodnak attól, amiért anno őket megszerettem, az utóbbi idők karcossága miatt totál elvesztettem az érdeklődésemet irántuk.
The Samurai of Prog: nekem ezek a Bernard & Pörsti kiadványok nem igazán jöttek be, annyira nem, hogy még csak időt sem szántam arra, hogy "jóra hallgassam" őket. Túl dagályosnak éreztem.
Pendragon: ismét csak csatlakozni tudok a véleményedhez. Végre megint egy olyan lemez, ami azt dallam- és hangzásvilágot hozza, amiért őket anno megszerettem őket. A 2 kilógó szám (Starfish and the Moon, Whirlwind) viszont nem méltó hozzájuk, azoknak egy Barrett-szólólemezen lett volna csak helyük.
Mark Kelly’s Marathon: érdekes módon összehasonlítva szerintem már többször elővettem, mint az utóbbi 5 Marillion némelyikét a megjelenése óta. Szóval nekem abszolút bejön.
Nem várok tőle világmegváltást, egyszerűen jólesik hallgatni.
Steve Howe: kb. 1975, az első lemeze óta tudjuk, hogy nem az énekhangja miatt szeretjük őt - ezen kár is lovagolni. Ez a friss lemeze kimondottan jól sikerült.
The Flower Kings: sajnos számomra az év prog-csalódása az új anyag. Nagyon kevés friss ötlet/dallam mellett számomra önismétlések megfakult gyűjteménye, semmilyen késztetést nem érzek, hogy ezt a lemezt valaha elővegyem, ha TFK-t akarok hallgatni.
Nick D’Virgilio: nem csodálom, hogy több barátomnak se jött be, de én valamiért megkedveltem ezt a roppant eklektikus, korlátoktól szabadulni vágyó zenei kavalkádot.

UI:
Csak javaslat: lehet, hogy emészthetőbb lesz és összességében akár több reakciót indukálhat, ha nem ennyire nagy dózisban ömleszted ránk a vitaindítónak (is) szánt írásaidat, hanem akár lemezenként/előadónként.

Előzmény: InteriorLulu (13221)
gm95laci Creative Commons License 2021.02.14 0 0 13238
skanderson Creative Commons License 2021.02.10 0 0 13237

OK, nekem is tetszik összességében, de azért zavarba hoztak ezzel az Abridged, meg Extended verziókkal.

Egy-egy meghallgatás után nekem az Extended jött be jobban, mivel lazább, természetesebbnek tűnik, kicsit fajsúlyosabb Roine (ének) jelenléte. Mintha a másik inkább zanzásítva lenne, rövidebbre vágva. A csak azon szereplő tételeket nem találtam fontosnak.

Hangsúlyozom még egyszer, csak egyszeri, egymás utáni napon való meghallgatás alapján!

Előzmény: ÖRWEIN (13236)
ÖRWEIN Creative Commons License 2021.02.10 0 0 13236

Qrva jó!!!

Előzmény: skanderson (13235)
skanderson Creative Commons License 2021.02.09 0 0 13235

Van már valakinek megosztható véleménye a Transatlantic verziókról?

 

ÖRWEIN Creative Commons License 2021.02.09 0 0 13234

Nálam is az általad említett két lemez tetszik a legjobban, aztán a következők: Perilous, Ode To Echo és a Valkyrie.

Előzmény: kayleigh (13231)
InteriorLulu Creative Commons License 2021.02.08 0 0 13233

Ha már ennyire szóba került a Glass Hammer, rendben, velük fogom kezdeni. Már talán pár nap múlva. Aztán a végére érve megosztom veletek, mire jutottam. Megpróbálom majd röviden. :)

És amúgy azért csak minimum pár nap, mert - miután már eleget hallgattam az új Steven Wilsont - most állok neki az új Transatlanticnek, és nem gondolom, hogy legalább mondjuk harmincszor ne pörgetném azt le.

 

Kalugin Karfagenen túli egyéb dolgait pedig majd meglátom, sok az előirányzott zene, de azért köszi Zsolti az ajánlást!  

Előzmény: kayleigh (13228)
InteriorLulu Creative Commons License 2021.02.08 0 0 13232

Rendben, visszavonom azt, hogy nemigen hiszem el, egyet lehet érteni mindazzal, amiket írtam. Végülis tényleg miért látnánk ugyanazt a progot annyira különbözően? Szóval éppenséggel jogos a bírálatod.

 

Egyébként elősorban azokra a dolgokra gondoltam, melyekben vagy igencsak sarkosan, tehát elméletben akár eléggé megosztóan fogalmazok, vagy ha nem is ennyire meredek, de épp eléggé markáns az, amit az adott előadóról írok ahhoz, hogy simán el tudjam képzelni, sokaknak más a véleményük. Az előbbi eset az pont Howe, és persze pont nem az ő éneke, amit illetően eléggé csodáloznék, ha innen valakinek merőben más lenne a véleménye. Nem, a jó Steve-ről az ő tehetségével és munkásságával kapcsolatosan teszek őt eléggé negatívan minősítő állításokat.

Az utóbbi esetek pedig elsősorban a TFK zenéje, de mellette még a Gazpachóé, a Pos-é, a Magentáé, de ide gondolom Nick BBT-beli tagságának problematikáját is.

Előzmény: skanderson (13225)
kayleigh Creative Commons License 2021.02.08 0 0 13231

Én igazából a Davison előtti albumokat kedvelem, főleg a Chronometreet és Lex Rexet. Aztán Davison után szépen belesimultak az érdektelen klisé-progba. Már régóta nem érdekel (a verunoi koncert óta - 2017 - meg végképp nem). Ezzel együtt szorgalmasan mindig meghallgattam az aktuális albumot (átlagosan 1,1x), kivéve a tavalyit.

Előzmény: caran (13229)
kayleigh Creative Commons License 2021.02.08 0 0 13230

Gábor, szerintem Antony Kalugin esetében ne szorítkozz a Karfagenre. Ott vannak még a Sunchild, Hoggwash, vagy a saját neve alatt futó albumok is....

Előzmény: InteriorLulu (13224)
caran Creative Commons License 2021.02.07 0 0 13229

Az If nagyon jó lemez, ha nem hallottad még, akkor az 1 évvel később megjelent "Cor Cordium"-ot tudom ajánlani. Ezen szintén Davison énekel, a zene pedig továbbra is tiszta Yes.

 

És részemről ennyi is a Glass Hammer, komolyabban sosem mélyedtem el bennük, talán majd egyszer.

Előzmény: skanderson (13227)
kayleigh Creative Commons License 2021.02.07 0 0 13228

Hát bizony arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogsz a Glass Hammer diszkográfiával boldogulni. Én bizony, ha elejétől nekikezdenék, nem lenne türelmem a végére érni :-)

Előzmény: InteriorLulu (13224)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!