Keresés

Részletes keresés

kayleigh Creative Commons License 2017.11.26 0 0 4737
Előzmény: InteriorLulu (4735)
K.K. Creative Commons License 2017.11.24 0 0 4736

Megvan a jegyünk. 

InteriorLulu Creative Commons License 2017.11.23 0 0 4735

Szerintem az a kisebb csoda, hogy több mint egy év múlva esedékes klubkoncertekre már megvannak az időpontok, és pláne úgy, hogy erről pl. a Barba Negra honlapja sem tud... :-p

Előzmény: TMBoy (4734)
TMBoy Creative Commons License 2017.11.16 0 1 4734

Hoppácska! Kisebb csoda kategória, hogy itthon is fellépnek! Régen láttam őket :)

Előzmény: kayleigh (4733)
kayleigh Creative Commons License 2017.11.13 0 1 4733

A nap híre!

 

"We are pleased to announce the following shows for November / December 2018.

23rd November - Jahrhunderthalle, Frankfurt, Germany
25th November - Colosseum, Essen, Germany
28th November - Admiralspalast, Berlin, Germany
29th November - Alte Oper, Erfurt, Germany
1st December - Musical Theater, Bremen, Germany
2nd December - Mehr Theater, Hamburg, Germany
4th December - Hegel Saal, Stuttgart, Germany
5th December - Gasometer, Vienna, Austria
7th December - Negra Music Club, Budapest, Hungary
8th December - Sono Centre, Brno, Czech Republic

Tickets on sale 16th November."

kayleigh Creative Commons License 2017.10.01 0 0 4732

Bocs, de erre most nem válaszolnék azonnal, éppen a Big Big Trainnel múlattam az időt ma. Nem sokban maradt el a mai vasárnap az előzőtől :-) És hasonló okok miatt a következő hét is eléggé mozgalmas lesz...

Előzmény: InteriorLulu (4731)
InteriorLulu Creative Commons License 2017.09.29 0 0 4731

Hm, nem rossz setlist... pláne ilyenekkel, hogy King, Mad, Three Minute Boy... Csodálkozom amúgy, hogy nem tolták a The New Kingst, miközben azon kívül szinte minden mást a FEAR-ről.

 

És merész kijelentések, főképp tőled, aki azért nem hébe-hóba tévedsz valami koncertre. :-) Mitől lett az (eddigi) életed legjobbja, és sőt, mitől lehet, hogy egyébként is? Tudjuk, hogy h-ék nagyon nagyok élőben, na de azért mégis már, mi a fene történt ott a régi romok között?? 

Előzmény: kayleigh (4730)
kayleigh Creative Commons License 2017.09.29 0 0 4730

És életem legjobb Marillion-bulija volt. Meg lehet, hogy egyébként is.

https://www.setlist.fm/setlist/marillion/2017/roman-amphitheatre-plovdiv-bulgaria-7be262c8.html

Előzmény: kayleigh (4729)
kayleigh Creative Commons License 2017.09.24 0 0 4729
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.24 0 0 4728
InteriorLulu Creative Commons License 2016.11.18 0 0 4727

Köszönöm.

Igen, ez a H és kísérőzenekara, pontosabban ennek az érzete, ez sajnos találó. Észrevétlenül, ha nem is feltétlen albumról-albumra, ám trendjében egyértelműen megbomlani látszik a csapatmunka, a négy zenész hátrébb húzódik H „javára”, hogy ő az énekesi-frontemberi minőségében, a jellegzetes stílusával jobban érvényesülhessen. És ez az érzet most, a FEAR-en jön ki leginkább, valószínűleg összefüggésben a hosszú szerzemények túlsúlyával.

 

Innentől pedig aztán már a hallgatótól/rajongótól függ, hogyan viszonyul ehhez, már amennyiben egyáltalán ő maga valóban érzi ezt az eltolódást. Ami engem illet, annyira nem zavar: kicsit sok itt Hogarth-ból, igaz, de más negatívumot vele kapcsolatban soha nem tudtam és most sem tudnék mondani, a pozitívumokkal ellentétben. (E tekintetben egyébként ugyanaz a szitu, mint a szintén friss Anderson-Stolt-album esetében: Anderson maga az Isten, de úgy látszik van az úgy, hogy Istent is túl soknak érezzük...).

Igen, az ismerkedési fázisban szokatlanul sokat hallgattam az albumot, hogy összeálljon, hogy teljesen be tudjam fogadni (nem, nem azért hogy egyáltalán tetsszen, és ez nagyon fontos: már elsőre is tetszett, a The Leavers szétesettsége, a problémás H-faktor és a kiszámíthatóság ellenére is, hiszen minden tekintetben, ezen belül minőségben is, fajsúlyban is jellegzetesen Marillion a FEAR, márpedig a Marillion: alap); de ezt a sok meghallgatást egyértelműen az amúgy igen-igen nehéz falat The Leavers, az El Dorado és részben a TNK szokatlan hosszúságai hozták, és semmiképp nem a H-faktor, vagy a kiszámíthatóság.

A hosszúság és a "nehéz esetség" pedig nálam türelemmel minden további nélkül legyűrhető dolgok.

Előzmény: Markov (4725)
Markov Creative Commons License 2016.11.18 0 0 4726

Kis kiegészítés:

Nyilván nem H ellen vagyok, hisz ő az egyik legszuggesztívebb előadó, akit valaha láttam. Olyan pluszt tud adni élőben, ami párját ritkítja. A probléma talán ott van: míg korábban belesimult a csapatmunkába, mára már zenésztársai elfogadták a dominanciáját és önkéntelenül is időnként a kelleténél hátrébb húzódnak - ez érzem ki az utóbbi idők produktumaiból.

Előzmény: Markov (4725)
Markov Creative Commons License 2016.11.17 0 0 4725

Az új albummal kapcsolatban úgy fogalmaztam meg tömören a véleményemet: amikor olyan rész szól, ami érezhetően csapatmunka, akkor mindig rádöbbenek - a Marilliont, mint együttest továbbra is nagyon szeretem. 

Ellenben H és kísérőzenekara iránti érdeklődésemet már elvesztettem, sőt - meglepetésemre - időnként mintha már irritálna is. Emiatt aztán nem működik az, hogy sokszor nekifutva "jóra hallgassam" az egészet, nincs annyi türelmem.

A kettő közti súlypont folyamatosan változik még a számokon belül is - ahogy írtad: kurvajó részletekkel, finomságokkal - de sajnos számomra a végeredmény: a túltengő negatívumokat nem bírják kiegyensúlyozni a lemez ínyenc megoldásai sem. Sok apró részletét élvezem, de az összhatás messze nem az igazi, sőt...

A lemezről készült írásod - ezúttal is! - nagyon érzékletesre sikerült.

Előzmény: InteriorLulu (4724)
InteriorLulu Creative Commons License 2016.11.17 0 0 4724

Hát a TNK miatt tényleg sajnálhatod. :-) Idő kell hozzá, idő és odafigyelés. A The Leavers például tele van kurvajó részletekkel, finomságokkal...

Előzmény: kayleigh (4722)
InteriorLulu Creative Commons License 2016.11.17 0 0 4723

Köszönöm.

Hát ja, elég megosztó az album, úgy fest; messze nem az az egyértelmű dolog mint a Marbles vagy a Somewhere esetében... Szerintem egyértelműen idő kell hozzá: ennyi megszokási idő nekem még nem kellett Marillion-albumhoz, aminek főképp a leghosszabb dala az oka, és ami tudom, már önmagában nem jó ómen. Bár nem is okvetlen jelent rosszat, lásd mondjuk az új Dream Theatert is. Szerintem. :-)

 

Igen, a Riverside Love, Fear...-je ténylegesen kurvajó. Szolidabb, visszafogottabb mint az azt megelőző ADHD, Memories... és Shrine..., mégis van annyira jó mint az a három, amely három így együtt a leginkább tetszett a bandától.

 

 

Előzmény: music picture (4721)
kayleigh Creative Commons License 2016.11.16 0 0 4722

Ma meghallgattam újból. Ezúttal kocsiban, üvöltő hangerőn. És arra eszméltem, hogy már a White Papersnél járok és semmire nem emlékszem. Azt hiszem, megy a süllyesztőbe :-( Ezt csak a The New Kings miatt sajnálom.

Előzmény: InteriorLulu (4718)
music picture Creative Commons License 2016.11.16 0 0 4721

Tényleg remek az elemzés!

De sajna nekem továbbra is kiszámíthatóan nehézkes a lemez. Kicsit úgy érzem néha már önmaguk paródiáivá válnak. Persze nem várhatom újra és újra, hogy elvarázsoljanak. Pedig csodálatos zenészek ez tény. Most valahogy nem áll ez össze nekem, talán azért is, mert belefutottam a Riverside - Love, Fear and Time Machine-lemezébe és itt megtaláltam mindent! Az igazi varázslatot! Azt hiszem talán tízévente születhetnek hasonló remekművek (persze ez teljesen szubjektív). Tudom a szakvélemények nem áradoznak róla és nem a legjobb Riverside lemeznek nevezik ki. Én viszont nem tudom kivenni a lejátszóból.

A lengyelek nagyon büszkék lehetnek!

Előzmény: InteriorLulu (4718)
InteriorLulu Creative Commons License 2016.11.16 0 0 4720

Köszi. :-)

Előzmény: jobbhorog (4719)
jobbhorog Creative Commons License 2016.11.15 0 0 4719

Igényes, átfogó és igazságos kritika. Gratulálok! 

Előzmény: InteriorLulu (4718)
InteriorLulu Creative Commons License 2016.11.13 0 0 4718

Kezdem a lényeggel, vagyis hogy nekem a sajnos nyilvánvaló, sokak által jogosan felrótt hibáival együtt is kimondottan tetszik a FEAR.

A jellemző dalszerkezetek – többtételes, hosszú, epikus trackek – szempontjából persze más, mint bármelyik előző album, de azért mégiscsak minden pillanatában tipikusan marillionos. Így ha csupán a szerintem az ezredfordulótól datálható megújulást, a „modernebb” Marilliont veszem, nekem nagyjából egy szinten van az amúgy – leginkább a nagyot ütő Gaza és a Montreal okán - erős Soundsszal, elmarad a mérföldkő Marbles mögött, viszont az Anorakot és a Happinesst picit megelőzi (a Somewhere-t pláne, és igen, a Happiness egy jó anyag).

A hivatalos beharangozókban, promóanyagokban az elmúlt 25 év legjobbjaként állítják be a FEAR-t, szerintem ezt maguk Hogarthék sem gondolják komolyan. Az viszont erre az albumra nagyon igaz, ahogy Hogarth jellemezte nemrég valahol a Marillion zenéjét: a Radiohead és a Floyd ötvözete, persze a stabil, markáns és egyedi saját alapokra épülve. Lassú, építkezős, epikus dalfolyam, erős hangulatú, hosszú gitárszólók, valamint magába fordulás, melankólia, csöndes elmerengés, és persze társadalmi-politikai kritikai attitűd… Hangulatában leginkább a Brave-re emlékeztet, ám a Brave azért eléggé más anyag: többek közt mert ami dolog itt problémás, az ott még nem (vagy nem ennyire erősen) volt jelen.

 

Az egyik gond a FEAR-rel, hogy Hogarth és az ő sajátos, „drámai művész” stílusa - az ehhez igazodó dalok jellegén keresztül – már valóban túlontúl rátelepszik a zenére. Nem hagyja igazán kibontakozni, élni. És részben ebből következik a zene gyakran egysíkúvá válása, az önismétlés, a sajnos – ha egyáltalán nem is minden ízében, mégis - túlságosan gyakori kiszámíthatóság; és ez az egyes dalok zenei komplexitása mellett is így van. Mert vannak itt bőven drámai magasságok és mélységek, mégis a legtöbb zenei fordulatot, megoldást, hangulatot hallhattuk már, ismerjük már, sőt gyakran számítunk is rájuk. Aki csak pont ezzel a lemezzel ismerkedne a bandával, és vevő mind erre a fajsúlyra, mind erre az atmoszférára, annak akár letaglózó is lehet a FEAR; de nekünk, akik jól ismerjük h-éket, nekünk ez a kiszámíthatóság erodálja az összképet.

Mindenkinek másképpen persze, az én füleimben speciel annyira azért nem: hallottam már ezt tőlük, igen, éreztem hogy most ez jön, igen. Nem döbbenek le, nem sokszor kapom oda a fejem (párszor amúgy de, bizony odakapom), ám ez szerintem pusztán annyit jelent, hogy nem most újult meg a Marillion, mint tette azt legutóbb 2001-ben és részben három évvel rá. Számomra sem ez a kiszámíthatóság, sem Hogarth már túlzott jelenléte nem vesz el lényegesen az élvezetből, valószínűleg mert a két jelenség mögött egy nagyon régóta tartó folyamat áll. Magyarán beleszoktam.

 

És mert részleteiben szerintem egészen rendben van a dolog.

Az El Dorado egy tipikusan lassan és fokozatosan építkező, drámai csúcspontot („You can’t see into my head”) is elérő, igen atmoszférikus, a The Invisible Man-hez sokban hasonlító, erős dal, az album egyik nagy dobása. A rövidebb és egyszerűbb Living in FEAR-ben is megvan ez a végére-felpörgés, de ami igazán tetszik a dalban, az egyrészt az, ami Hogarth vitathatatlan erénye: a stílusának erős dinamikája, azaz a csöndes elmerengés és az elsöprő szenvedély közötti spektrum gyakori és hibátlan bejárása; másrészt a háttér fantáziadús szintihasználata.

A The Leavers emlékeztet leginkább a Brave-re, a hangszerek megszólalásai (Rothery síron túli hangzású, megunhatatlan pengetései!), a hangulat, a leülések-melankolikus elmerengések… Sikerében, koncerteken lehetne ez a szám akár a hosszában (is) hasonló This Strange Engine-dal 2 is, de szinte biztosan nem lesz az: túl azon, hogy az Engine-t a különlegesen személyes hangvétele már önmagában hallatlan szimpatikussá teszi (és most ennyit az Engine-ről), túlságosan széttöredezett az egész, túlságosan sokfélék az egyes, önmagukban amúgy teljesen rendben lévő témái. Dallamaikban, zeneileg, dinamikailag. Igen unikális például az első rész (Wake Up in Music) szintipopos lüktetése, de aztán már nem térünk ide vissza; a harmadik és a negyedik részt (Vapour Trails és The Jumble of Days) összefogó Brave-es csöndesség, leülés túl hosszúra nyúlt, egyszerűen kettétöri a folytonosságot; a záró One Tonight végének (ami egyébként a h-éra jó negyedszázadának zenéjében talán a leginkább nyúl vissza a Misplaced Childhoodhoz) pedig nincs zenei előzménye. A dalban itt-ott előbukkanó The Remainers-téma lehet ugyan egy összekötő szál (az is), de igazából sajnos nem elég erőteljes, karakteres… Azt hiszem, ezek miatt lehet ennyire nehezen emészthető (merthogy az) ez az egyébként zenei kincsesbánya-dal.

Az egyetlen szám az albumon, ami nem különösebben hat meg, a White Papers. Tetszik ugyan a dinamikája, a hirtelen leállásai és újbóli beindulásai, de nemigen tudnék róla ennél több jót – mondjuk rosszat se – mondani.

A The New Kings a FEAR egyértelmű erőssége, magasan a legjobbja. Ha már az előbb szóbahoztam a koncert-sikereket, nem csodálkoznék ha ugyanolyan kötelező kellékké válna, mint a Neverland, és az „Any fool can see”/”I want to be someone…” –hoz hasonlóan ugyanúgy mindenünnen zengene a „Why is nothing ever true?”, a „You’re living for the NK”, és persze a „We’re too big to fall…”, vagy a magányos, klasszikus pengetésből berobbanó We are the new Kings, we had the keys…”… Klasszikus, tökéletes progresszív rock a Marilliontól. A négy tétele teljesen harmonikusan illeszkedik egymáshoz, még az első hallásra kissé elállónak tűnő, ám lúdbőrözős katarzist hozó utolsó is. A majd 17 perce ellenére is kerek, homogén, kompakt egész, lehetne a Marbles egyik ékköve is.

Az albumot záró nyúlfarknyi, zongorás-énekes, rezignált Tomorrow’s New Country szerepe talán csak annyi, hogy feloldja a TNK epikus drámaiságát – ha így van, azt teljesíti is.

music picture Creative Commons License 2016.10.17 0 0 4717

Valóban megosztó lesz az új Marillion! Szerintem egy zsákutca. Sehova sem vezető dalok. Nem is dalok már. Sajnálom, mert szeretem őket bár az utóbbi lemezeik mind azt mutatták valami elfogyott belőlük, mondjuk a dallamok és dalok írásának képessége? Nem tudom. Meg lehet kövezni érte, de hol van már egy This is the 21th Century vagy egy When I Meet God! Nem tudom mi fog rávenni, hogy hallgassam még egy párszor (akár az elmúlt pár albumot).

Nincs varázslat!

jobbhorog Creative Commons License 2016.09.27 0 0 4716

Persze, nincs akadálya. Egyeztetünk majd...

Előzmény: kayleigh (4715)
kayleigh Creative Commons License 2016.09.27 0 0 4715

Remélem, Prágában találkozunk :-)

Előzmény: jobbhorog (4714)
jobbhorog Creative Commons License 2016.09.27 0 0 4714

A TSE-t én is nagyon szeretem ( kivéve 80 Days), ezen kívül Brave, AOS, Marbles. (A Marillion aranykorszaknak nem a Fish-időszakot tartom, nem szeretem az akkori hangzást (különösen a szintit és a dobot), nem szeretem annyira Fish hangját, nekem az egész túl rockos, hanem az 1994-97 közötti időszakot. A Brave-Afraid Of Sunlight-This Strange Engine-Trilógia csodálatos. Ezért is érthetetlen az utána következő Radiation.) Ezek közé a vezető albumok közé került be most nálam a FEAR. Megvannak a hibái, de együtt tudok velük élni. Éppúgy, mint a korábbi lemezekkel is. Tény, nem sok újat nyújt. De én ezt már nem várom. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ez az utolsó lemez, annak ez megfelelő. /Istenem, ha a Yes is abba tudta volna hagyni időben :) /

 

Más és oFF: A Pineapple Thief prágai jegyét most vettem meg, bár volt egy kis nehezítő tényező:  a csak cseh nyelvű honlap csak azért ment, mert az orosz-szakot befejeztem annak idején :) De várom a január 27-ét!

Előzmény: kayleigh (4712)
Törölt nick Creative Commons License 2016.09.26 0 0 4713

Az biztos, hogy rendesen megosztó lesz a F.E.A.R.

 

Szerintem Hogarth-fanoknak biztosan bejön majd, aki bármi újdonságot várt, annak csalódás lesz. Mondom, főleg annak fényében, hogy azért rendes hype előzte meg az egészet.

 

Én nem vagyok Hogarth-fan, és sokszor sok volt nekem az előző jónéhány albumon. A Marillion feelinget szeretem, abból meg itt rendesen van, illetve egy ideje már a nagy világmegváltások helyett "csak" a jó kis dalokat szeretem, ilyen szempontból is rendben van ez az új album számomra (a 2 rövidebb is teljesen jó, főleg a White Paper). Hogarth megint sok, de ez még elmegy.

 

Aztán, hogy mennyit fog forogni a jövőben, az majd elválik. Az új Big Big Train is nagyon tetszett elsőre, ott is jók a dalok, aztán úgy a 10. hallgatásra totál meguntam, túl steril, langyos, dinamikátlan az egész.

 

Ma is lement párszor a F.E.A.R. és sajnos időnként beugrott valami hasonló érzés....

 

Előzmény: kayleigh (4712)
kayleigh Creative Commons License 2016.09.26 0 0 4712

Persze, ízlés dolga. Nincs is ezzel baj. Mármint, hogy sokaknak tetszik az új album. Érdekes, hogy a hasonszőrű hangulatok az új Radioheaden engem sokkal jobban megérintenek.

Egyébként nekem kell, hogy legyen egy albumon valamennyi "igazi" dinamika, mondjuk nem feltétlenül Hooks In You-féle, de "legalább" Man of a 1000 Faces szerű :-)

Bár a The Guardian azt írta, hogy ez az utóbbi 20 év legjobb M. albuma, nekem inkább a TSE az.

 

Előzmény: jobbhorog (4711)
jobbhorog Creative Commons License 2016.09.26 0 0 4711

Hát nem tudom, ez innentől kezdve abszolút ízlés dolga. (A Progarchives-t nem tartom sokra, hajmeresztő kritikák vannak ott, szerintem.) Nekem ez a Marillion jön be, ez a nyafogós. (A Radiohead-et is nagyon szeretem). Pont azért jön be az album, mert nincsenek rajta szimpla rockdalok, "Univited guest"-ek, "Hooks in you"-k, "This Town"-ok vagy "most Toys"-ok, nem is beszélve a Fish-korszakbeli Incommunicado-król. Ezeket én nem csípem. 

 

Nekem ez a Marillionom. Persze megvannak a lemez hibái, némileg túl sok Hogarth, Kelly megint nem szólózik, hangzás néha tompa, stb. De ez nem számít, szeretem ezt az albumot. A Brave óta ezen van a legkevesebb unalmas, rossz rész.

Előzmény: kayleigh (4707)
Törölt nick Creative Commons License 2016.09.26 0 0 4710

Pour My Love, Most Toys és társai ezúttal nincsenek. De én értem a véleményedet, és azokét is, akik kemény 2-es osztályzatot adtak a progarchives-en. Főleg úgy, hogy hatalmas hype volt az album körül, Brave 2 meg a korai Marillion lett emlegetve. Hát ez nem az.

 

Viszont az én elvárásaimnak megfelel, hattyúdalnak ez teljesen rendben van, aztán majd az idő eldönti, hogy hányszor veszem elő.

 

Előzmény: kayleigh (4708)
kayleigh Creative Commons License 2016.09.26 0 0 4709

Ezzel együtt remélem, sokaknak tetszik a F.E.A.R. (ez kell ahhoz, hogy még néhányszor élvezhessük a koncertjeiket) és talán az én véleményem is árnyaltabb lesz még néhány további hallgatás után.

De most inkább hallgatok The Pineaple Thiefet pl. és várom a Kaipa Da Capo megjelenését.

Előzmény: kayleigh (4708)
kayleigh Creative Commons License 2016.09.26 0 0 4708

Érdekes amit írsz töltelékügyben. Én pont az ellenkezőjét érzem.

Előzmény: Törölt nick (4706)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!