Keresés

Részletes keresés

getel Creative Commons License 2005.12.04 0 0 147
"Egy szó

Néha csak egy szó hiányzik, pontosan egy szó, az a bizonyos, melytől elevenebb, értelmesebb, igazibb lesz a mondat, a fejezet, talán az egész könyv. Az a bizonyos szó, amely kimondja az igazat, de oly lágyan és erősen, oly dallamosan és félelmetesen, oly igazán és süvöltő keménységgel, ahogy a végzetet kell néven nevezni. Csak ez a szó hiányzik, néha, legtöbbször. Már olyan szépen árad a mondat, már minden a helyén van, jelző, ige és főnév, már olyan következetes, színes az egész! Csak éppen nincs értelme, mert hiányzik egy szó, egyetlenegy - melyik? Várj, rögtön kimondom, itt van a nyelvemen.


A levél

Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni."
a.perenna Creative Commons License 2005.08.24 0 0 146
Szentendrei vigasságok:  a pisztoly cimü darab döbbenetes volt és nagyon megrázó Márai napló . és végül a dörrenés majd néma csend!
SzomoruVasarnap Creative Commons License 2005.07.31 0 0 145

 

 

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

 

 

"- Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok - mondja most határozottabban, és fölemeli fejét. A gyertyák hosszú lánggal égnek fejük fölött és füstölögnek; a gyertyabél megfeketedett. A táj és a város az ablak előtt meg sötét, egyetlen mécses fénye sem látszik az éjszakában. - Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lep életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tartunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből. Csakugyan nem tudtam semmit rólad és Krisztináról? ... Úgy értem, időközben, vagy az idő elején, a mi hármunk történetének elején? ... Krisztinát végül is te mutattad be nekem. Gyermekkorában téged ismert, te vagy az, aki hangjegyeket másoltattál apjánál, az öreg embernél, kinek hűdéses keze jó még arra, hogy zenedarabokat másoljon, de a hegedűt és a vonót már nem bírja tartani, a tiszta, nemes hangokat már nem tudja előcsalni a hangszerből, korán ott kell hagyni a pályát, a hangversenytermet, be kell érnie egy kisváros zeneiskolájában botfülű vagy áltehetségű gyermekek oktatásával s azzal a szerény mellékkeresettel, amelyet tehetséges műkedvelők alkotásainak javítgatása vagy tisztázása odadob nekik ... Így ismered meg Krisztina apját s Krisztinát, aki tizenhét éves akkor. Az anya valahol Dél-Tirolban, ahová való, s ahol beteg szívét ápolta az utolsó években, egy szanatóriumban, meghalt már. Később, nászutunk végén elmegyünk Krisztinával erre a fürdőhelyre, megkeressük a szanatóriumot, Krisztina látni akarja a szobát, ahol anyja meghalt. Délután érkezünk Arcóba, gépkocsin. A Garda-tó virágtól és narancsfától illatos partjain hajtunk végig, Rivában szállunk meg, s ebéd után átmegyünk Arcóba. A táj szürke és ezüstszínű, mint az olajfák, a magasban egy vár, a sziklák rejtettségében, párás és langyos légkörben, a szívbetegek gyógyháza. Mindenféle pálmák, s az a meghatóan gyöngéd világítás, az az illatos és fülledt langyosság, mint egy üvegházban. A nagy csendben a halványsárga ház, ahol Krisztina anyja az utolsó években élt és meghalt, oly titokzatos, mintha minden szomorúságot magába zárna, melytől az emberi szívek megbetegednek, mintha a szívfájdalom Arcóban valamilyen néma cselekedet lenne, a csalódás, az élet érthetetlen baleseteinek következménye. Krisztina körüljárja a házat. A csend a tüskés délszaki növények illata, a langyos és szagos pára, mely begöngyöl itt mindent, mint a gyolcsok a betegek szívét, mindez közelről érint engem is. Először érzem, hogy Krisztina nincs egészen velem, s messziről, nagyon messziről, az idők elejéről egy hangot hallok, apám szomorú és okos hangját. Rólad beszél apám, Konrád - most mondja ki először a vendég nevet, s harag és indulat nélkül mondja ezt a nevet, közömbösen és udvariasan -, s azt mondja, nem vagy igazi katona, másféle ember vagy. Nem értem ezt a szót, nem tudom meg, mi ez a másféleség? ... Sok idő és sok magányos óra tanít meg rá, hogy örökké erről van szó, férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik: ezen a másféleségen, mely két partra szakítja az emberiséget. Néha már azt hiszem, csak ez a két part van a világon, s mindenféle változata ennek a másféleségnek, az osztálykülönbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok, mindez csak e másféleségből következik. S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem ,,másféle", ha szemlélete, meggyőződésénél is titkosabb valósága hasonló... S akkor Arcóban megéreztem, hogy az ünnepélynek vége, Krisztina is ,,másféle". És eszembe jutott apám szava, aki nem olvasott könyveket, de a magány és az élet őt is megtanította az igazság ismeretére; tudott erről a kétféleségről, igen, ő is találkozott egy nővel, akit nagyon szeretett, s aki mellett mégis magányos maradt, mert kétfajta ember voltak ők, két vérmérséklet, kétféle életütem, mert anyám is ,,másféle" volt, mint te és Krisztina... S Arcóban megtudtam még valamit. Az érzés, mely anyámhoz, hozzád és Krisztinához fűzött, egy és ugyanaz volt: ugyanaz a vágyódás, ugyanaz a kereső reménykedés, ugyanaz a tehetetlen és szomorú akarat. Mert mindig a ,,másfélé"-t szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában... tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két ,,egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. Váltóáram, tudod... ahová nézel, ez a pozitív és negatív erőcsere. Mennyi kétségbeesés és vak reménykedés van e kétféleség mögött! Igen, Arcóban hallottam apám hangját, s megértettem, hogy az ő sorsa megy bennem is tovább, én az a fajta jellem és ízlés vagyok, aki ő volt, s anyám, te és Krisztina álltok a másik parton, mindegyiknek más a szerepe, az egyik anya, a másik barát, harmadik kedves és szerető, feleség, s mégis, mindhárman ugyanazt a szerepet játsszátok életemben. A másik parton, igen, ahová nem lehet átlépni soha... S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van. Ezt először érzem, Arcóban, mikor Krisztina körüljárja a házat, ahol anyja meghalt. Hátradől a karosszékben, fejét tenyerébe hajtja, tehetetlen és belenyugvó mozdulattal, mint aki megértett valamit, s azt is megértette, hogy az emberi jellem törvényei ellen nem tehet semmit, soha. - Aztán hazautaztunk Arcóból, és élni kezdtünk idehaza - mondja. - A többit tudod. Krisztinának te mutattál be. Soha egyetlen szóval nem említetted, hogy érdekel Krisztina. Én ezt a találkozást, kettőnk találkozását, ismerkedésemet Krisztinával olyan félreérthetetlennek éreztem, mint semmiféle találkozást azelőtt. Kevert fajta volt, igaz: kissé német, kissé olasz s a többi magyar. Talán egy csepp lengyel vér is volt benne, az apja rokonsága után... S ő maga is olyan minősíthetetlen és osztályozhatatlan volt, mintha semmiféle fajta és osztály nem zárná teljesen magába, mintha a természet egyszer megkísérelt volna alkotni valamilyen önálló, független és szabad lényt, valakit, akinek nincs igazi köze osztályhoz és származáshoz. Olyan volt, mint a vadak: a gondos nevelés, a zárda, apjának műveltsége és gyöngédsége, mindez csak modorát szelídítette. Krisztina belülről vad volt, szelídíthetetlen: mindaz, amit én adtam neki, vagyon és társadalmi rang, nem volt igazán értékes számára, s ebből a belső kötetlenségből, ebből a szabadság-igényből, mely lényének és természetének igazi tartalma volt, nem akart reákölteni semmit a világra, ahová vezettem... Büszkesége is másféle volt, mint azoké, akik rangjukra, származásukra, vagyonukra, társadalmi helyzetükre vagy valamilyen sajátos és egyéni képességükre büszkék. Krisztina büszke volt arra a nemes vadságra, mely szívében és idegeiben élt, mint valamilyen méreg és örökség. Ez a nő - tudod jól - belülről szuverén volt, s ez nagyon ritka már; nőben, férfiban egyformán ritka a szuverén ember. Úgy látszik, nem származás és helyzet kérdése ez. Nem lehetett megsérteni, nem lehetett olyan helyzet elé állítani, amelytől meghőköl nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben. S még valamit tudott, ami nők jellemében ritka: ismerte belső, emberi rangjának felelősségét. Emlékezel - igen, bizonyosan emlékezel -, mikor először találkoztunk, a szobában, ahol apjának hangjegyfüzetei hevertek a széles asztalon: Krisztina belépett, s a sötét kis szoba egyszerre megtelt világossággal. Nemcsak az ifjúságot hozta, nem. A szenvedélyt hozta és a gőgöt, a feltétlen érzések szuverén öntudatát. Nem láttam embert azóta sem, aki olyan teljesen tudott volna felelni mindarra, amit a világ és az élet ad: a zenére, egy sétára a hajnali erdőben, egy virág színére és illatára, egy ember értelmes és helyes szavára. Senki nem tudott olyan teljesen megérinteni egy nemes szövetet, egy állatot, mint Krisztina. Nem ismertem senkit, aki úgy tudott volna örülni az élet közönséges ajándékainak, mint ez a nő: emberek és állatok, csillagok és könyvek, minden érdekelte, de nem nagyképűen, nem kékharisnyás szakértelemmel, hanem a világra született teremtmény elfogulatlan örömével közeledett mindenhez, amit az élet adni és mutatni tud. Mintha személy szerint lenne köze a világ minden tüneményéhez, érted?... Igen, te biztosan érted. S ebben az elfogulatlan közelségben alázat is volt, mintha állandóan érezné, hogy nagy kegy és kegyelem az élet. Néha még látom az arcát - mondja közlékenyen -, ebben a házban nem találkozol már arcképével sehol, nincs fénykép róla, s a nagy képet, melyet az osztrák festett, s amely sokáig ott függött apáim és anyáim arcképei között, leakasztották helyéről. Nem, képet nem találsz többé Krisztináról ebben a házban - mondja határozottan, csaknem elégedetten, mintha egy kisebbfajta hőstettről számolna be. - De néha látom még arcát, félálomban vagy ha belépek egy szobába. S most, mikor beszélünk róla, mi ketten, akik meglehetősen jól ismertük Krisztinát, oly élesen látom ezt az arcot, mint negyvenegy év előtt, utolsó este mikor itt ült közöttünk. Mert ez volt az utolsó este, mikor együtt vacsoráztunk Krisztinával, ezt tudnod kell. Nemcsak te, én is akkor vacsoráztam utoljára Krisztinával. Mert minden megtörtént azon a napon, ahogyan kellett, minden megtörtént hármunk között. S mert ismertük Krisztinát mind a ketten, bizonyos elhatározások elkerülhetetlenül bekövetkeztek: te elutaztál a trópusokra, s Krisztina és én nem beszéltünk többé egymással. Még nyolc évig élt, igen. Itt laktunk, közös fedél alatt, de nem beszéltünk többé egymással - mondja nyugodtan. S a tűzbe néz. - Ilyen volt a természetünk - mondja egyszerűen. - Lassan megértettem egy részét annak, ami történt. Itt volt a zene. Vannak végzetes elemek emberek életében, visszatérő elemek, mint a zene. Anyám, Krisztina és közötted volt a zene, mint kötőanyag. Valószínűleg mondott nektek valamit a zene, amit szóval és cselekedettel nem lehet elmondani, s valószínűleg mondtatok ti is egymásnak valamit a zenével - s ezt a másik mondókát, amit a zene teljesen kifejezett számotokra, mi, a másfélék, apám és én, nem értettük. Ezért magánosak maradtunk köztetek. De hozzád szólt a zene s Krisztinához is, így tudtatok egymással beszélni, akkor is, amikor Krisztina és közöttem elhalt mindenféle társalgás. Gyűlölöm a zenét - mondja kissé hangosabban; először mond ki szenvedélyesen, rekedten szavakat ez este. - Gyűlölöm ezt a dallamos és érthetetlen beszédet, mellyel bizonyos fajta emberek társalogni tudnak egymással, mondanak egymásnak valami kötetlent és szabálytalant, igen, néha azt hiszem, valami illetlent és erkölcstelent mondanak egymásnak a zenével. Nézd meg az arcukat, milyen különösen elváltozik, mikor zenét hallgatnak. S Krisztina és te nem is kerestétek a zenét - nem emlékezem, hogy valaha is játszottatok együtt négykezest, soha nem ültél Krisztina előtt a zongorához, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgy látszik, szemérem és tapintat visszatartották Krisztinát attól, hogy jelenlétemben hallgasson zenét veled. S minthogy a zenének semmiféle szavakkal kifejezhető értelme nincsen, valószínűleg van egy másik, veszélyesebb értelme, ha ennyire meg tudja érinteni az embereket, akik nemcsak zenei hallás, hanem vér és sors szerint is összetartoznak. Nem gondolod?... - Pontosan így gondolom - mondja a vendég. - Ez megnyugtat - mondja udvariasan. - Krisztina apja is így vélekedett, holott ő igazán értett a zenéhez. Mert ő volt az egyetlen ember, akivel egyszer, egyetlenegyszer beszéltem minderről, a zenéről, rólad és Krisztináról. Akkor már öreg volt; kevés idővel beszélgetésünk után meghalt. Én akkor jöttem vissza a háborúból. Krisztina is halott volt már akkor, tíz esztendeje. Mindenki meghalt és elment már, aki fontos volt valamikor számomra, apám és anyám, te és Krisztina. Csak a két öreg élt, Nini, a dajka és Krisztina apja, az öregek különös közönyével és erejével, valamilyen érthetetlen célzattal... úgy, ahogy mi élünk, mostanában. Mindenki meghalt, s én sem voltam már fiatal, közel jártam az ötvenhez, s olyan magányos voltam, mint a fa az erdőm tisztásán, a fa, mely körül kidöntötte az erdőt a háborút megelőző napon a vihar. Egy fa megmaradt a tisztáson, a vadászház közelében. S új erdő sarjadt már körülötte, negyedszázad alatt. De ez a fa még a régiek közül való, s egy indulat, melynek szélvész a neve a természetben, kidöntött körülötte mindent, ami hozzátartozott. S a fa, látod, mégis él, ma is, hatalmas és oktalan erővel. Mi célja lehet?... Semmi. Meg akar maradni. Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni. Hát akkor visszajöttem a háborúból, és beszéltem Krisztina apjával. Mit tudott hármunkról? Mindent. S én elmondtam neki, az egyetlen embernek, mindent, amit elmondani érdemes volt. Sötét szobában ültünk, a régi bútorok, öreg hangszerek között, a polcokon, a szekrényekben mindenütt hangjegykötetek hevertek, jelekbe rögzített néma zene, ez a nyomtatott harsogás és süvöltés, ami a világ zeneirodalma, lappangott szobájában, ahol mindennek olyan régi illata volt, mintha az életből, mely e szobában eltelt, minden emberi tartalom elillant volna... Meghallgatott, s ennyit mondott: "Mit akarsz? Túlélted." Úgy mondta ezt, mint egy ítéletet. S úgy is, mint egyfajta vádat. Vaksi szemekkel nézett maga elé, a félhomályba, nagyon öreg volt már, túl nyolcvanon. Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni; erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb. Mint mi ketten - mondja röviden, szárazon. Összenéznek, vizsgálják egymást. - Aztán ő is meghalt, Krisztina apja - mondja. - Csak a dajka maradt, s te valahol a világban, s ez a kastély és az erdő. A háborút is túléltem - mondja elégedetten. - Nem kerestem a halált, de nem siettem eléje sehol: ez az igazság, nincs értelme, hogy mást mondjak. Ügy látszik, dolgom volt még - mondja elgondolkozva. - Körülöttem haltak az emberek, a halál mindenféle válfaját láttam, és néha megcsodáltam a pusztulási lehetőségek sokféleségét; mert a halálnak is van képzelő-ereje, mint az életnek. Tízmillió ember halt meg a háborúban, így számlálták. Meggyulladt a világ, s olyan tűzzel és füsttel égett, hogy néha azt hitte az ember, beleég minden személyes kétely, egyéni kérdés és indulat... De nem égett bele. A legnagyobb emberi nyomorúság közepette is tudtam, hogy valamilyen személyes dolgom van még, s ezért nem voltam gyáva, sem bátor, a szó olvasókönyves értelmében, nem; nyugodt voltam, rohamban és ütközetben, mert tudtam, hogy nem történhet igazi bajom. S egy napon hazaértem a háborúból, és vártam. S múlt az idő, és megint meggyulladt a világ; tudom ez még ugyanaz az égés, csak most lobbant fel megint... S az én lelkemben is ugyanaz a kérdés élt, két háború és az idő minden lerakódott üszke és pernyéje sem tudta eloltani ezt a kérdést. Megint ég a világ, emberek milliói pusztulnak, s ebben a tébolyodott világban is utat találtál valahogyan, te, a másik partról, hogy még egyszer hazajöhess és elintézz velem mindent, amit negyvenegy év előtt nem tudtunk elintézni. Ilyen erős az emberi természet: nem tud élni másként, felelnie kell és választ kell kapnia a kérdésre, melyet élete igazi kérdésének megismert. Ezért jöttél vissza, s ezért vártalak meg. Lehet, hogy vége van ennek a világnak - mondja csendesen, és fél kézzel maga köré mutat. - Lehet, hogy a fények kialusznak a világban, mint e táj fölött ma éjszaka, valamilyen elemi csapás következtében, ami már nem is háború, több annál; lehet, hogy megérett az emberek lelkében is valami, mindenfelé a világon, s most elintézik és megbeszélik, tűzzel és vassal, amit egyszer el kell intézni és meg kell beszélni. Sok jel erre mutat. Lehet... - mondja tárgyilagosan. - Lehet, hogy ez az életforma, amelyet megismertünk, amibe beleszülettünk, ez a ház, ez a vacsora, igen, még ezek a szavak is, melyekkel életünk kérdését ma este megbeszéljük, mindez már a múlté. Túl sok a feszültség az emberi szívekben, túl sok az indulat, a bosszú. Nézzünk szívünkbe, s mit találunk benne? Indulatot, melyet az idő csak halványabbra párolt, de parazsát eloltani nem tudta. Miért várjunk mást a világtól, az emberektől? S mi ketten, akik bölcsek és öregek, s az élet végén vagyunk, mi is a bosszút akarjuk... bosszút, ki ellen? Egymáson vagy valakinek az emlékén, aki nincs többé. Esztelen indulatok. S mégis élnek szívünkben. Miért várunk hát mást a világtól, mely tele van öntudatlansággal és sóvársággal, indulatokkal és erőszakkal, fiatal emberek ujjait hegyezik a rohamkéssel más nemzetek fiatal emberei, szíjat hasítanak egymás hátából idegen emberek, minden, ami szabály és megegyezés volt, érvénytelen, csak az indulat él és ég, az égig lobog... Igen, a bosszú. Hazajöttem a háborúból, ahol módom lett volna meghalni, s nem haltam meg, mert a bosszút vártam. Hogyan? - kérded most. Miféle bosszút?... Látom pillantásodon, hogy nem érted ezt a bosszúvágyat. Miféle bosszú lehetséges még két öregember között, akikre már a halál vár?... Mindenki meghalt; mit ér még itt a bosszú?... Ezt kérdi pillantásod. S én felelek neked, és ezt felelem: igen, mégis a bosszú. Ez éltetett, békében és háborúban, az elmúlt negyvenegy évben, ezért nem öltem meg magam, ezért nem öltek meg mások, s ezért nem öltem meg én senkit, hála a sorsnak. Nem, a bosszú eljött, ahogy akartam. A bosszú annyi, hogy eljöttél hozzám, a háborús világon át, az aknákkal megrakott tengereken át, eljöttél ide, a tett színhelyére, hogy felelj, és megismerjük mindketten az igazságot. Ez a bosszú. Most felelni fogsz. Az utolsó szavakat egészen csendesen mondja: a vendég előrehajol, úgy figyel. - Lehet - mondja. ~ Lehet, hogy igazad van. Kérdezz. Talán tudok felelni. A gyertyák fényereje elhal már, a kertben, a nagy fák között hajnali szél jár. Csaknem sötét a szoba körülöttük. - Két kérdésre kell felelned - mondja a tábornok, s ő is előrehajol; súgva mondja ezt, bizalmasan. - Két kérdésre, melyeket régen megszövegeztem, az elmúlt évtizedekben, mikor vártalak. Két kérdésre, s csak te tudsz felelni. Látom, azt hiszed, szeretném megtudni, nem tévedek-e, csakugyan szándékod volt-e azon a reggelen, a vadászaton, megölni engem? Nem volt ez agyrém? Végre is, nem történt semmi. A legjobb vadász ösztöne is tévedhet. A másik kérdés, azt hiszed, így hangzik: szeretője voltál-e Krisztinának? Megcsaltál-e, mint mondani szokták, s ő megcsalt-e, a szónak valóságos, közönséges és vacak értelmében? Nem, barátom, ez a két kérdés nem érdekel többé engem. Erre a kérdésre feleltél te, és az idő is felelt, s Krisztina is felelt, a maga módján. És mindenki felelt, te azzal, hogy a vadászatot követő napon megszöktél a városból, tőlünk, hivatásodtól, eldobtad a zászlót, mint ezt régen mondták, mikor még hittek az emberek a szavak igazi értelmében. Nem kérdem, mert biztosan tudom, hogy meg akartál akkor reggel ölni engem. Nem vádképpen mondom ezt; inkább sajnállak. Félelmes lehet a pillanat, mikor egy ember életében megszólal a kísértés, mikor egy ember felemeli a fegyvert, hogy megölje azt az embert, akihez köze van, akihez belülről kötve van, s akit valamilyen okból meg kell ölnie. Mert ez történt veled, abban a pillanatban. Nem tagadod?... Hallgatsz?... Nem látom a félhomályban arcodat... már nincs sok célja új fényeket hozatni, a homályban is megismerjük és megértjük egymást, most már, mikor elérkezett e pillanat, a bosszú pillanata. Essünk túl rajta. Soha, egyetlen másodpercre nem kételkedtem az elmúlt évtizedekben, hogy akkor reggel meg akartál ölni, s mindig sajnáltalak e pillanatért. Oly pontosan tudom, mit éreztél, mintha a te számodra is én éltem volna meg e helyzetet, e borzalmas kísértés pillanatát. Az önkívület pillanata volt ez, a hajnali pillanat, mikor az alvilág erői még hatalmasak a földön és az emberi szívben, mikor az éjszaka elsóhajtja gonosz sóhaját. Veszélyes pillanat. Ismerem. De mindez már rendőri anyag, látod... mit kezdjek ezzel a perrendtartásszerű igazsággal, ha adatszerűen tudom meg, amit szívemmel és értelmemmel amúgy is tudok... Mit is kezdhetek egy legénylakás fülledt titkával, egy házasságtörés rothadt anyagával, elavult és dohos alkóvtitkokkal, halottak és a halál felé botorkáló aggastyánok bizalmas emlékeivel? Milyen fonák, szégyenletes per lenne ez, ha most, az élet végén, számon kérném rajtad mindazt, ami ebből a házasságtörésből és gyilkossági kísérletből adatszerűen bizonyítható, ha vallomást csikarnék ki belőled, mikor mar a törvény is elévültnek tekinti azt, ami történt, vagy történhetett volna?... Mindez szégyenletes lenne, méltatlan hozzád és hozzám, méltatlan gyermekkorunk és barátságunk emlékeihez. S talán megkönnyebbülést is szerezne neked, elmondani mindent, ami adatszerűen elmondható? Nem akarom, hogy megkönnyebbülj - mondja nyugodtan. - Az igazságot akarom, s az igazság most már számomra nem a néhány poros és rozzant rendőri tény, egy elhalt és elporladt női test egykori szenvedélyének és tévedésének titkai... mit számít mindez a mi számunkra, a férj és a szerető számára, most, mikor ez a test már nincs többé, s mi aggastyánok vagyunk, megbeszéljük még egyszer a dolgokat, iparkodunk megtudni az igazságot, s aztán megyünk a halálba, én itthon, elkeverve csontjaim őseim csontjaival, s te valahol a világban, London mellett vagy a trópusokban? Mit számít az élet végén igazság és hamisság, csalás, árulás, gyilkossági kísérlet vagy maga a gyilkosság, mit számít az, hogy hol, mikor és hányszor csalt meg veled, egyetlen barátommal feleségem, életem egyetlen nagy szerelme és reménysége, Krisztina?... Megmondod ezt a szomorú és aljas igazságot, bevallasz mindent, elmondod pontosan, hogyan kezdődött, miféle féltékenység és irigység, felelem és szomorúság hajtott egymás karjaiba, mit éreztél, mikor ölelted, a bosszúnak és a bűntudatnak mifajta érzései járták át ez években Krisztina testét és lelkét... mit ér mind-ez? A végén minden olyan egyszerű lesz - minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit - mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam Krisztinával -, mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom, oly pontosan tudom, mintha rendőri jelentés számolna be a részletekről. Elmondhatom neked a peranyagot, mint egy ügyész a főtárgyaláson: és aztán mi lesz?... Mit kezdjek ezzel az olcsó igazsággal, egy test titkával, mely nincs többé? Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk? Öreg vagyok, sokat gondolkoztam ezen is. Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? Most, az élet végén már nem mernék e kérdésekre olyan határozottan felelni, mint feleltem volna negyvenegy év előtt, ha valaki megkérdez - negyvenegy év előtt, mikor Krisztina ott hagyott lakásodban, ahol gyakran járt már előttem is, ahol te mindent azért hordtál össze, hogy ott Krisztinát fogadhassad, ahol a két ember, akihez közöm volt életemben, ilyen szégyenletesen, ilyen útszélien, igen, most úgy érzem, ilyen unalmasan elárult és megcsalt?... Mert ez történt ~ mondja mellékes, csaknem unatkozó hangon, közömbösen. - S mindaz, amit az emberek "csalás"-nak neveznek, a testek szomorú és unalmas lázadása egy helyzet és a harmadik személy ellen, félelmesen közömbös, ha visszanézünk, az élet végén - közömbös, csaknem szánalomra méltó, mint egy baleset és félreértés. Akkor ezt nem értettem még. Álltam a titkos lakásban, mintha egy bűntény jeleit szemlélném, úgy bámultam a bútorokat, a heverőket... igen, mikor az ember fiatal, s felesége megcsalja egyetlen barátjával, testvérnél is közelibb hozzátartozójával, természetesen úgy érzi, összedőlt körülötte a világ. Így érzi kötelességszerűen, mert a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet. Hazamentem a kastélyba, szobámba mentem és vártam Krisztinát. Vártam, hogy megöljem, vagy vártam, hogy megmondja az igazat, és megbocsássak... mindenesetre vártam. Estig vártam, akkor lementem a vadászházba, mert nem jött. Ez talán gyermekes volt... most, utólag, mikor visszanézek, és ítélni akarok magam és mások fölött, gyermekesnek látom és érzem ezt a gőgöt, ezt a várakozást, ezt az elvonulást. De ilyen az ember, látod, s értelemmel és tapasztalattal is keveset tehet csak alaptermészete makacs rögeszméi ellen. Ezt most már tudod te is. Elmentem a vadászházba, melyet ismersz, nem messze innen, s aztán nyolc évig nem láttam Krisztinát. Csak halottan láttam újra, reggel, mikor Nini üzent értem, hogy hazajöhetek, mert meghalt. Tudtam, hogy beteg, s úgy tudom, a legjobb orvosok kezeltek - itt laktak a kastélyban, hónapokon át, s mindent elkövettek, hogy megmentsek, ők így mondták: ,,Mindent megtettünk a tudomány mai állása szerint." Ezek szavak. Valószínűleg megtettek egyet-mást, amire fogyatékos ismereteik módot adtak, s amit nagyképűségük és hiúságuk nem akadályozott meg. Nekem jelentették minden este, mi történik a kastélyban, e nyolc éven át, előbb is, mikor Krisztina meg nem volt beteg, s később is, mikor elhatározta, hogy beteg lesz és meghal. Mert hiszek abban, hogy ilyesmit lehet elhatározni is - ezt most már biztosan tudom. De nem segíthettem Krisztinán, mert titok volt közöttünk, az egyetlen titok, melyet nem lehet megbocsátani, de nem tanácsos idő előtt szétbontani sem, mert nem lehet tudni, mi van az ilyen titkok alján? Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól, Krisztina, te és az én közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól. Ezért egyezünk bele mindenfele megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is - nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre... Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem... az életösztön utolsó védekezése. Hazamentem, estig vártam, aztán elmentem a vadászházba, s még nyolc éven át vártam valamire, egy szóra, üzenetre. De Krisztina nem jött. A vadászháztól ide, a kastélyba, két óra az út kocsival. De ez a két óra, ez a húsz kilométer nagyobb távolság volt számomra térben és időben, mint a te számodra a trópusok távolsága lehetett. Ilyen a természetem, így neveltek, így alakult minden. Ha Krisztina üzen - akármit üzen is -, megtörténik az akarata. Ha azt kívánja, hívjalak vissza, elmegyek, megkereslek a világban, visszahívlak. Ha azt kívánja, öljelek meg, felkereslek a világ végén is, megöllek. Ha el akar válni, elválok. De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján női módon, öt is megsértették azok, akiket szeretett; egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott. Krisztinának is volt jelleme, a szónak másféle értelmében, mint ahogy mi, férfiak ismerjük ezt a szót. Vele is történt valami ezekben az években, nem csak veled és velem. A sors megérintett bennünket és betelt fölöttünk, s mindhárman viseltük ezt a sorsot. Nyolc éven át nem láttam. Nyolc éven át nem hívott. Az elébb, mikor vártalak, hogy megbeszéljük, amit egyszer meg kell beszélni, mert nincs már sok időnk, megtudtam a dajkától valamit: megtudtam, hogy haldokolva engem hívott. Nem téged ... s ezt nem mondom elégtétellel, de nem mondom elégedetlenül sem, jegyezd meg jól. Engem hívott, s ez valami, ha nem is sok ... De már csak halottan láttam. Szép halott volt. Fiatal maradt, a magány nem csúfította el, a betegség nem érintette meg ezt a különös szépséget, Krisztina arcának zárt és komoly összhangját. Mindez már nem tartozik reád - mondja most gőgösen. - Te a világban éltél, s Krisztina meghalt. Én a magányban, a sértődésben éltem, s Krisztina meghalt. Felelt ő mindkettőnknek, ahogy lehetett; mert látod, aki halott, az jól felel, véglegesen - néha mar azt hiszem, csak a halottak felelnek egészen és jól. Hát ez történt. Mit is mondhatott volna mást, e nyolc év után, mint azt, hogy meghalt?... Többet nem mondhat ember. S ezzel felelt minden kérdésre, melyet te vagy én meg hozzá intézhettünk volna, ha úgy alakul az élet, hogy valamelyikünkkel beszélni akar. Igen, a halottak jól felelnek. De látod, nem akart velünk beszélni. Néha az az érzésem, hogy hármunk közül ő volt a kijátszott, Krisztina. Nem én, akit megcsalt veled, nem te, aki megcsaltál engem vele - csalás, micsoda szó! Vannak ilyen kész szavak, melyekkel lélektelenül és gépiesen meghatároz az ember bizonyos helyzeteket. De ha vége mindennek, mint most a mi számunkra, nem sokat tudunk kezdeni az ilyen szavakkal. Csalás, hűtlenség, árulás, ez mind csak szó, mikor halott már az, akire vonatkoznak e szavak, mikor felelt már az, akinek helyt kellene állni e szavak igazi értelméért. Ami nem szó, az a néma valóság, az, hogy Krisztina halott és mi ketten élünk. S mikor ezt megértettem, már késő volt. Már nem maradt más, csak a várakozás és bosszú - most, mikor a bosszú pillanata elérkezett és a várakozásnak vége, csodálkozva érzem, milyen reménytelen és értéktelen mindaz, amit meg egymástól megtudhatunk, bevallhatunk vagy hazudhatunk -, mindig csak a valóságot érti meg az ember. Mar értem a valóságot. S az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből minden haragot. Már látom megint néha Krisztinát, ébren és álomban, amint megy a kerten át, nagy florentinkalapban, karcsún, fehér ruhában, jön az üvegházból, vagy beszél a lovához. Látom őt, ma délután is láttam, amíg vártalak és elszunnyadtam. Félálomban láttam - mondja szégyenkezve, öregesen. - Mindenfele képeket láttam, régi, nagyon régi időből. S megértettem ma délután eszemmel azt, amit szívemmel mar régen megértettem: ezt a hűtlenséget, ezt a csalást, kettőtök árulását. Megértettem és mit mondhatok erről?... Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az öröm-vágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyen-kor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már. Krisztina megcsalt, milyen együgyű szó!... S éppen veled csalt meg, milyen szánalmas lázadás! Igen, ne pillants reám ilyen csodálkozva: szánakozó hangon mondom ezt. Később, mikor sokat megtudtam és mindent megértettem, mert e hajótörés anyagából egyes hulladékokat, árulkodó jeleket az én magányom szigetére is elsodort az idő, szánakozva néztem vissza a múltba, s ott láttalak benneteket, a két lázadót, feleségemet és barátomat, a két embert, akik bűntudattal és fogvacogva, dermedten az önvádtól és lobogva e dacos szenvedélyben, boldogtalanul és életre-halálra lázadtatok ellenem... Szegények! - gondoltam. Nemegyszer gondoltam ezt. S elképzeltem e találkozások részleteit, a városvégi házban, egy kisvárosban, ahol a titkos találkozás majdnem lehetetlen, ezt az összezártságot, mint egy hajón, s ugyanakkor ezt a kínzó nyilvánosságot, ezt a szerelmet, melynek nincs egyetlen nyugodt perce, melynek minden lépését, pillantását lakájok, személyzet és környezet sunyi-gyanakvó pillantása vigyázza, ezt a reszketést és bujkálást előlem, ezeket a negyedórákat, lovaglás vagy zene vagy tenisz ürügyén, ezeket a sétákat az erdőben, ahol vadászaim ügyelnek mindenféle vadorzóra ...elképzelem a gyűlöletet, mely eltölti szíveteket, mikor reám gondoltok, mi-kor minden lépésnél, minden pillanatban az én hatalmamba botoltok, férji hatalmamba, földesúri hatalmamba, nagyúri hatalmamba, társadalmi és vagyoni fölényembe, szolgáim seregébe, s abba, ami mindennél nagyobb hatalom: a kötöttségbe, mely megparancsolja nektek, hogy minden szerelmen és gyűlöleten túl tudjátok: nélkülem nem tudtok teljesen élni, sem halni. Ti boldogtalan szerelmesek, engem lehetett megcsalni, de nem lehetett megkerülni; hiába vagyok másféle ember, hármunknak olyan közünk van egymáshoz, mint a kristályoknak egy mértani törvény képletén belül. S kezed lehanyatlik a fegyverrel, mikor egy reggel meg akarsz ölni, mert már nem bírod ezt a hajszát, ezt a bujkálást, ezt a nyomorúságot... mit is tehetsz? Elviszed Krisztinát? Le kell köszönnöd rangodról, szegény vagy és Krisztina is szegény, tőlem nem fogadhattok el semmit, nem, szökni nem tudsz vele, élni sem tudsz vele, elvenni sem tudod, szeretőnek megtartani életveszélyes, a halálnál is veszélyesebb: minden pillanatban számolnod kell az árulással és leleplezéssel, tartanod kell tőle, hogy számot kell adnod nekem, éppen nekem, a barátnak és testvérnek. Ezt a veszélyt nem bírod sokáig. S egy napon, mikor a pillanat megérett és megjelent kettőnk között valamilyen érzékelhető alakban, felemeled a fegyvert; s én később, sokszor és őszintén sajnállak e pillanatért. Rendkívül kínos és terhes feladat lehet meggyilkolni valakit, akihez közünk van - mondja mellékesen. - Nem vagy elég erős a feladathoz. Vagy a pillanat elmúlik, s nem tehetsz többé semmit. Mert ez is van, a pillanat - az idő is hozza és viszi a dolgokat, önkényesen, nem csak mi állítjuk be cselekedeteinket és a jelenségeket az időbe. Van az, hogy a pillanat elhoz egy lehetőséget, s ennek pontos ideje van - s ha elmúlt a pillanat, egyszerre nem tehetsz semmit többé. Kezed lehanyatlik a fegyverrel. S te másnap reggel elutazol a trópusokra. Ujja hegyét és körmeit vizsgálja figyelmesen. - De mi itt maradunk - mondja vizsgálódás közben, mintha ez lenne a legfontosabb -, itt maradunk, Krisztina és én. Itt maradunk, s minden kiderül, azon a szabályos és érthetetlen módon, ahogy emberek között hatnak az értesültségek, hullámok segítségével, akkor is, ha nincs titokszegő és beszédes áruló a közelben. Minden kiderül, mert te elmentél, s mi itt maradtunk, életben, én, mert te elmulasztottad a pillanatot, vagy a pillanat elmulasztott téged - a kettő egy és ugyanaz - s Krisztina, mert egyelőre nem tehet mást, meg kell várnia valamit, talán csak meg akar győződni arról, hogy jól hallgatunk, mi ketten, te és én, a két férfi, akikhez köze van, s akik félreálltak útjából: vár, amíg e hallgatás igazi értelmét megérti és megismeri. S akkor meghal. De én itt maradok, s mindent tudok és mégsem tudok valamit. Ezért kell élnem és várnom a válaszra. Most eljött a pillanat, mikor megtudom a kérdésre a választ. Felelj, kérlek: tudott Krisztina arról, hogy te akkor reggel, a vadászaton, meg akartál ölni engem? Tárgyilagosan és csendesen kérdi ezt, hangjában olyan feszült kíváncsisággal, ahogyan egy gyermek kérdezheti a felnőttektől a csillagok és az érzékelhetetlen világ titkainak magyarázatát. A vendég nem mozdul e kérdés hallatára. Tenyerébe hajtott fejjel ül, könyökét a karosszék támlájának illeszti. Most mélyen lélegzik, előrehajol, egyik kezével végigsimítja homlokát. Felelni akar; de a tábornok szavába vág: - Bocsáss meg - mondja. - Látod, kimondtam - folytatja gyorsan a mondatot, lelkendezve, csaknem mentegetőző hangon. - Ki kellett mondanom, s most, mikor kimondtam, érzem, hogy nem jól kérdeztem, kínos helyzetet teremtettem számodra, mert felelni akarsz, meg akarod mondani az igazat, s én nem jól kérdeztem. Úgy hangzott kérdésem, mint egy vad. S nem tagadom, élt lelkemben a gyanú, az elmúlt évtizedekben, hogy az a pillanat a hajnali erdőben, a vadászaton, nem csak a véletlen, az ötlet, az alkalom, az alvilági sugallat pillanata volt - nem, kínoz a gyanú, hogy ezt a pillanatot megelőzték másféle pillanatok, melyek józanok és egészen nappaliak voltak. Mert Krisztina, mikor megtudta, hogy elszöktél, ezt mondta: ,,Gyáva volt" - ez minden, amit mond, ez az utolsó szó, melyet hallok tőle, s ez az utolsó ítélet feletted is, melyet szavakkal kimond. S én egyedül maradok ezzel a szóval. Gyáva volt, miért?... - tűnődöm, később, sokkal később. Gyáva volt, mihez? Az élethez? Hármunk közös életéhez vagy kettőtök külön életéhez? Gyáva volt a halálhoz? Sem élni, sem halni nem mert és nem akart Krisztinával?... Így tűnődöm. Vagy éppen gyáva volt valami máshoz, nem is az élethez és nem is a halálhoz, nem is a szökéshez, nem is a csaláshoz, nem ahhoz volt gyáva, hogy elvegye Krisztinát tőlem, nem is ahhoz, hogy lemondjon Krisztináról, nem, egyszerűen gyáva volt valamilyen nagyon egyszerű és rendőrileg minősíthető tényhez, melyet megbeszéltek és kiterveltek, ők ketten, feleségem és legjobb barátom? S ez a terv nem sikerült, mert te gyáva voltál?... Ez az, amire szeretnék még egyszer választ az életben. De az elébb nem kérdeztem pontosan, bocsáss meg; ezért vágtam szavadba, mikor láttam, hogy felelni készülsz. Mert ez a felelet nem fontos az emberiség és a világegyetem szempontjából, de fontos az én számomra, az egyetlen ember számára, aki mégis szeretné tudni a végén, mikor már por és hamu az, aki egyszer gyávasággal vádolt téged: mégis szeretné tudni, mi az, amihez gyáva voltál? Mert az igazságot tudom, ha ez a válasz tesz pontot kérdéseim végére és semmit nem tudok, ha nem ismerem teljes bizonyossággal ezt a részletkérdést. Minden és semmi között élek negyvenegy éve, s nincs ember, aki segíthetne, csak te. S így nem szeretnék meghalni. Akkor már jobb és emberhez méltóbb lenne, ha te negyvenegy év előtt nem vagy gyáva, mint Krisztina megállapította; igen, emberségesebb lenne, ha egy golyó elintézi azt, amit az idő nem tudott elintézni: a kételyt, hogy ti összefogtatok ellenem a gyilkosságra, melyet te végül gyáva voltál végrehajtani? Ezt szeretném még tudni. Minden más csak szó, hazug képzetek: csalás, szerelem, ármány, barátság, minden elhalványodik e kérdés világító ereje előtt, sápadt lesz, mint a halottak és a festett képek, ha az idő árnyai elborítják az alakokat. Semmi nem érdekel már, nem akarok választ kettőtök kapcsolatainak igazi természetére, nem akarom már tudni a részleteket, nem érdekel a "miért" és a "hogyan"? Két ember, egy férfi és egy nő között végül mindig oly szánalmasan egyforma a "miért" és a "hogyan"... Megvetnivalóan egyszerű képlet ez. Mindig azért és úgy, mert éppen lehetett és megtörtént, ennyi az igazság. Nem érdemes firtatni a részleteket a végén. De a lényeget, az igazságot érdemes és kell is firtatni, mert különben miért éltem? Miért viseltem el ezt a negyvenegy évet? Miért vártalak - másképp, mint testvér a hűtlen testvért, másképp, mint barát a szökevény barátot, nem, úgy vártalak, mint aki egyszerre bíró és áldozat, s várja a vádlottat. S most itt ül a vádlott, s én kérdezem és ő felelni akar. De jól kérdeztem-e és megmondtam-e mindent, amit tudnia kell, neki is, a tettesnek és vádlottnak, ha az igazat akarja felelni? Mert látod, Krisztina is felelt - nem csak halálával felelt. Egy napon, évekkel halála után, megtaláltam azt a sárga bársonyba kötött emlékkönyvet, melyet egy éjszakán - számomra rendkívül emlékezetes, a vadászat napját követő éjszakán - hasztalan kerestem íróasztala fiókjában. Akkor eltűnt a könyv valahova, s te elutaztál másnap, és én nem beszéltem többé Krisztinával. Aztán meghalt Krisztina, és te éltél, a messzeségben, s én éltem, ebben a házban, ahova visszaköltöztem Krisztina halála után, mert a szobákban akartam élni és meghalni, ahol születtem, s ahol őseim születtek, éltek és meghaltak. S ez így történik most már, mert a dolgoknak bizonyos rendjük van, s ez a rend független a mi akaratunktól. De a könyv, a sárga bársonyba kötött könyv is élt, a maga rejtélyes módján, mellettünk és fölöttünk az időben, a könyv, ez a különös ..Őszinteség könyve", ez a félelmes vallomás, Krisztina szerelmének és kételyeinek, félelmeinek és titkos lényének feltétlen vallomása. Élt, s én megtaláltam, később, sokkal később, egy napon, Krisztina tárgyai között, egy dobozban, ahol anyja elefántcsontra festett képét, apja pecsétgyűrűjét, egy szál elszáradt orchideát - ezt tőlem kapta valamikor - s ezt a kék szalaggal átkötött sárga könyvet rejtegette. A szalag hajtását lepecsételte apja gyűrűjével. Itt a könyv - mondja, s előhúzza, a barát felé nyújtja. - Ez maradt Krisztina után. S én nem téptem föl a szalagot, mert nem maradt írásos engedély utána, nem mellékelt használati utasítást e hagyatékhoz, nem tudhattam azt sem, nekem küldi-e a síron túlról ezt a vallomást vagy neked? Valószínű, hogy ebben a könyvben az igazság van, mert Krisztina soha nem hazudott - mondja tiszteletteljes, szigorú hangon. De a barát nem nyúl a könyv után. Tenyerébe hajtja fejet, mozdulatlanul ül, nézi a keskeny, sárga bársonyba kötött, kék szalaggal, kék pecséttel lezárt kötetet. Nem mozdul, szempillája sem rebben. - Akarod, hogy együtt elolvassuk Krisztina üzenetét?... - kérdi a tábornok. - Nem - mondja Konrád. - Nem akarod - kérdi a tábornok hidegen, fölényesen, mint egy feljebbvaló - vagy nem mered elolvasni? Hosszú perceken át farkasszemet néznek a könyv fölött, melyet a tábornok Konrád felé nyújt; s e percekben nem remeg a keze. - Erre a kérdésre - mondja végül a vendég - nem felelek. - Értem - mondja a tábornok. Hangja különösen elégedett. Lassú mozdulattal a parázsba hajítja a keskeny kötetet. A parázs sötéten izzani kezd, magába fogadja áldozatát, lassan, füstölögve szívja magába a könyv anyagát, apró lángok csapnak fel a hamuból. Mozdulatlanul nézik, amint a lángok lobogni kezdenek, a tűz él már, mintegy jókedvű lesz e váratlan zsákmány birtokában, lihegni és villogni kezd, a láng magasra csap, a pecsét viasza már elolvadt, a sárga bársony fanyar füsttel ég, a csontszín lapokat mintha egy láthatatlan kéz forgatná, egyszerre előtűnik a lángok közül Krisztina kézírása, a hegyes, szálkás betűk, melyeket egy elporladt kéz vetett valamikor papírra, s a betűk, a papír, a könyv elhamvad most, mint a kéz, mely valamikor a lapokat teleírta. Fekete hamu marad csak a parázs közepén, selymes színű, mint a fekete gyászanyag, a moirée. Ezt a selymes, fekete hamut nézik, figyelmesen és szótlanul. - Most már - mondja a tábornok - felelhetsz kérdésemre. Nincs tanú többé, aki ellened vallana. Tudott Krisztina arról, hogy akkor reggel az erdőben meg akartál ölni? Felelsz? ... - Most már erre a kérdésre sem felelek - mondja Konrád. - Jó - mondja a tábornok tompán, csaknem közömbösen. A terem kihűlt körülöttük. Meg nem is szürkül, de a félig nyitott, szárnyas ablakon át a hajnal kakukkfűszagú, üde leheletét érzik. A tábornok, fázósan, kezeit dörzsöli. Most, a hajnalt megelőző félóra félhomályában, nagyon öregek mindketten. Sárgák és csontosak, mint a csontházakban a zörgő alakok. A vendég átmenet nélkül, gépies mozdulatokkal felemeli kezét és rövidlátó pillantással a csuklójára csatolt karkötőórát nézi. - Azt hiszem - mondja csendesen -, most már megbeszéltünk mindent. Ideje, hogy elmenjek. - Ha el akarsz menni - mondja a tábornok udvariasan - a kocsi vár. Mindketten felállnak, önkéntelen mozdulattal a kandalló elé lépnek, lehajolnak, sovány kezüket fázós mozdulattal nyújtják az elhamvadt tűz parázsa felé. Most érzik csak, hogy átfáztak és dideregnek; az éjszaka váratlanul meghűvösödött, a vihar, mely a közeli város villanyos központjában eloltotta a fényeket, a kastély szomszédjában vonult el. - Visszamegy Londonba - mondja a tábornok, mintha egyedül beszélne. - Igen - feleli a vendég. - Ott akarsz élni? - Élni és meghalni - feleli Konrád. - Igen - mondja a tábornok. - Természetes. Nem akarsz itt maradni meg holnap? Megnézni valamit? Találkozni valakivel? Nem láttad a sírt. Ninit sem láttad - mondja készségesen. Tétován beszél, mint aki most, búcsúra, keresi és nem találja a helyes szavakat. De a vendég nyugodt marad, és készségesen felelget. - Nem - mondja. - Nem akarok látni senkit és semmit. Üdvözlöm Ninit - mondja udvariasan. - Köszönöm - feleli a tábornok. S az ajtó fele mennek. A tábornok az ajtó kilincsére teszi kezét. Így állanak egymással szemközt, társadalmian, kissé meghajlott felsőtesttel, készen a búcsúra. Mindketten körülnéznek még egyszer a szobában, ahová - így érzik - nem lépnek be többé. A tábornok rövidlátó pillantással, hunyorgó nézéssel pillant körül, mint aki keres valamit. - A gyertyák - mondja szórakozottan, mikor megakad szeme a kandalló peremére állított gyertyatartó füstölgő csonkjain. - Nézd csak, a gyertyák csonkig égtek. - Két kérdés - mondja átmenet nélkül, tompa hangon Konrád -, azt mondtad, két kérdés. Mi a másik? ... - A másik? ... - feleli a tábornok. Egymás felé hajolnak, mint két öreg cinkos, akik félnek az éjszaka árnyaitól, s attól is tartanak, hogy a falaknak füleik vannak. - A másik kérdés? ... - ismétli suttogva. - De ha már az elsőre sem feleltél ... Nézd - mondja egészen csendesen. Krisztina apja megvádolt, hogy túléltem. Úgy értette, mindent túléltem. Mert az ember nem csak azzal felel, ha meghal. Ez jó felelet. De felel azzal is, ha túlél valamit. Mi ketten túléltük ezt a nőt - mondja bizalmasan. - Te úgy, hogy elmentél, én úgy, hogy itt maradtam. Túléltük, gyáván vagy vakon, sértődötten vagy okosan, túléltük, ez a tény. S nem gondolod, hogy erre okunk volt? ... Nem gondolod, hogy végül mi tartozunk valamilyen síron túli felelősséggel neki, aki mégiscsak több volt, emberibb volt, mint mi ketten - több volt, mert meghalt, tehát válaszolt mindkettőnknek, s mi itt maradtunk az életben, s ezt nem lehet szépíteni. Ezek a tények. S aki túlél valakit, mindig áruló. Úgy éreztük, életben kell maradni, s ezt nem lehet szépíteni, mert ő belehalt ebbe. Belehalt abba, hogy te elmentél, belehalt abba, hogy én itt maradtam és nem mentem feléje, belehalt abba, hogy mi ketten, férfiak, akikhez tartozott, aljasabbak, büszkébbek, gyávábbak, nagyhangúbbak és hallgatóbbak voltunk, mint azt egy nő elviselhette, megszöktünk előle, elárultuk, mert túléltük. Ez az igazság. Ezt tudnod kell, Londonban, mikor majd mindennek vége, az utolsó órában, egyedül. Én is tudom majd, ebben a házban: most is tudom már. Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek. A törvénykönyvek nem ismerik ezt a bűnt. De mi ketten tudjuk - mondja csendesen, szárazon. - és azt is tudjuk, hogy minden sértődött, gyáva és gőgös okosságunkkal nem mentettünk meg magunknak semmit, mert ő meghalt, s mi éltünk, s hármunknak közünk volt egymáshoz, így vagy úgy, életben és holtan. Ezt nagyon nehezen érti meg az ember, s mikor megérti, különösen nyugtalan lesz. Mit akartál azzal, hogy túlélted, mit nyertél ezzel?... Megszabadultál kínos helyzetektől? Mit számítanak helyzetek, mikor az élet igazságáról van szó, arról, hogy él a földön egy nő, akihez közöd van, s ez a nő felesége annak az embernek, aki barátod, s akihez éppen úgy közöd van?... S mit számít mindaz, amit az emberek erről gondolnak? Semmit - mondja egyszerűen. - A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami szívünkben marad. - Mi az - kérdi a vendég -, ami a szívünkben marad?... - A másik kérdés - feleli a tábornok. Nem engedi el az ajtó kilincsét. - A másik kérdés, melynek értelme annyi, hogy mit nyertünk minden okosságunkkal, gőgünkkel és fölényünkkel? A másik kérdés, hogy nem ez volt-e életünk igazi tartalma, ez a kínos vonzás egy nőhöz, aki meghalt? Tudom, nehéz kérdés. Én nem tudok rá felelni. Mindent megéltem, mindent láttam, s erre a kérdésre nem tudok felelni. Láttam békét és láttam háborút, láttam nyomorúságot és nagyszerűséget, láttalak téged gyávának és magamat gőgösnek, láttam harcot és egyezkedést. De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod. Ez a kérdés? Igen, ez a kérdés. Szeretném, ha megmondanád - folytatja, oly halkan, mintha tartana tőle, hogy háta mögött áll és hallgatja szavait valaki -, mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is Ez közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak? ... a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz? Ha tudsz, felelj - mondja hangosabban, követelő hangon. - Miért kérdezel? - mondja nyugodtan a másik. - Tudod, hogy így van. S megnézik egymást, tetőtől talpig. A tábornok nehezen lélegzik. Lenyomja a kilincset. A nagy lépcsőházban árnyak rebbennek, fények imbolyognak. Szótlanul mennek le a lépcsökön, inasok sietnek feléjük, fényekkel, kabáttal és kalappal. A szárnyas kapu előtt, a fehér kavicsokon megcsikordul a kocsi kereke. Szótlanul búcsúznak, néma kéz-fogással; mindketten mélyen meghajolnak. A tábornok visszamegy szobájába. A folyosó végén a dajka várja. - Most nyugodtabb vagy? - kérdi a dajka. - Igen - mondja a tábornok. Együtt mennek a lakószoba felé. A dajka fürgén jár, apró léptekkel, mintha most kelt volna fel, s hajnali munkája felé sietne. A tábornok lassan lépdel, botjára dől. A képekkel tele-aggatott folyosón mennek végig. Az üres folt, mely Krisztina arcképének helyét jelzi, megállítja a tábornokot. - A képet - mondja - most már vissza is akaszthatod helyére. - Igen - mondja a dajka. - Nincs jelentősége - mondja a tábornok. - Tudom. - Jó éjszakát, Nini. - Jó éjszakát. A dajka felágaskodik, s apró kezével, melynek csontjaira ráncosan tapad a sárga bor, a kereszt jelet rajzolja az aggastyán homlokara. Megcsókolják egymást. Ez a csók fonák, rövid és különös: ha látja valaki, bizonyosan elmosolyodik. De mint minden emberi csók, ez is felelet, a maga torz és gyöngéd módján, egy kérdésre, melyet szavakkal nem lehet kimondani. "

 

szaby75 Creative Commons License 2005.07.26 0 0 144
sziasztok! közben utána néztem a dolognak, nem létezik utolsó 48óra, viszont utolsó 24 óra története igen, a Szindbád hazamegy című könyvben. Ezt a könyvet szeretném megvásárolni, a könyvesboltokat végighívtam, sajnos mindenhol elkapkodták, ezért nincs valakinek eladó példánya? Ezen kívül tudja valaki, hogy ezt a könyvet lefordították angolra, esetleg franciára? Előre is köszi az infókat!
szaby75 Creative Commons License 2005.07.22 0 0 143
sziasztok! hallottatok olyan márai regényről aminek a címe, 'az utolsó 48óra?'  köszi
getel Creative Commons License 2005.06.29 0 0 142
"Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz." (Márai Sándor)
vfe Creative Commons License 2005.06.16 0 0 141

Nekem egy baratom ajanlotta egy evvel ezelött Marait, es a Füveskönyv volt az elsö, amit olvastam töle. Azota több irasat olvastam mar, es rendkivüli hatassal voltak ram. Szerintem remekül ir, teljesen a hatasa alatt vagyok. Olyan erzesek es gondolatok fogalmazodtak meg, amik mar reg ott bujkaltak valahol bennem es valamennyire segitett felszinre hozni, megelni mindezt. Utat mutatott, tartast adott. Erkölcsit leginkabb.

Van meg jopar könyv amelyekröl itt szo esett es meg nem olvastam. Ebben sokat segitett ez a topic. Kösz.

ukume Creative Commons License 2005.05.02 0 0 140
Azért ilyenkor kicsit elámulok, hogy milyen bátor emberek vannak a világon, hogy Márait "gyengének" titulálják. Úgy szeretnék ilyenkor láthatatlanná válva bekukucskálni az életükbe, ők vajon mivel írták tele azt a bizonyos üres lapot, amit induláskor kaptak? Persze kritizálni azért lehet. Végülis, ahhoz nem kell semmit sem tudni, csak elolvasni néhány könyvet, és máris vérbeli kritikussá válhat bárki. Én azonban maradok annál a nézetnél, hogy nem elég jó könyvet írni. Jó olvasó is kell hozzá. Egyébként nekem a kedvenc könyvem Máraitól a Vendégjáték Bolzano-ban. De tetszett a Gyertyák csonkig égnek is, meg a Kassai polgárok is. Szerintem remek író. Az ő könyveit bárhol, bármikor felüthetem, és találok benne mondatokat, melytől több leszek.
Kloss kapitány Creative Commons License 2005.04.11 0 0 139

Ma 105. éve született Márai Sándor

L.C.S. Creative Commons License 2005.02.28 0 0 138
Visszaolvastam a topicot, és nagyon meglepődtem, hogy majd mindenki "gyengének" találta a Gyertyák csonkig égneket. Számomra igen erősnek hatott, mind a regény cselekménye, mind a nyelvezete. Pedig általában nem szeretem az ilyen típusú dagályosságot, inkább Heller és Updike nyers cinizmusa jön be. A cselekményben - már ha lehet ilyenről a regénnyel kapcsolatban beszélni - pedig végig fent tudta tartani a feszültséget. Szinte érezni lehetett a forró, izzó parazsat a szenvtelen megállapításokban.

Kár, hogy nem lesz belőle film Sean Conneryvel...

http://www.countingdown.com/movies/3158683
Három Toll Creative Commons License 2005.02.08 0 0 137

Máraitól nekem a Naplók tetszettek. Az Ami a Naplóból kimaradt-kötetek gyengébbek: sok ismétlés, sok gépelési hiba. És drágák is.

A regények közül a Szindbád hazamegy viszi el nálam a pálmát. Zseniális.

 

Kisördög Creative Commons License 2005.02.02 0 0 136

Nem nézzük el!

:-)

Előzmény: i.am.hoping (135)
i.am.hoping Creative Commons License 2005.02.01 0 0 135

Sziasztok!

 

Most tévedtem csak ide, nézzétek el nekem, hogy még nem olvastam végig a fórumot...

Máraira nem lehet mondani, hogy nem jó. Maximum az ember nem érti meg, hiszen nem a cselekmény az, ami a legtöbb művében hangsúlyos, hanem a szereplők lelki világa, gondolatai, érzései.

Az eddig olvasott könyvet között mindig "magamra vehettem" a gondolatokat, ha pedig nem értettem velük egyértelműen egyet, akkor komolyan elgondolkodtattak.

A stílusa is közvetlen, nem nehezen emészthető, mégis rendkívül gyönyörű nyelven írta meg Márai ezeket a könyveket.

Az igazi az, amiben eddig a legmagvasabb gondolatokat találtam.

minonka Creative Commons License 2004.10.06 0 0 134
Kisördög Creative Commons License 2004.10.04 0 0 133

Bocs az "offtopicért", de nagyon fejbe vagyok még kólintva az élményto"l: nézzétek meg az Új Eldorádó címü filmet. www.ujeldorado.hu

Persze gondolom csak Pesten vetítik.

Törölt nick Creative Commons License 2004.09.20 0 0 132
Azért a dolog nem ilyen egyszerű. Szerintem ne keverjük ide az olvasmányosság kérdését. Márainak ugyanaz a "stílusa" mind az esszéiben, mind a regényeiben. Ám ami egy esszében működik, az egy regényben nem biztos, hogy helyénvaló. Ami egy tiszta és értékes gondolat egyfelől, az modoros szájbarágás lehet egy másik irodalmi közegben.
Előzmény: zoltan1 (126)
Törölt nick Creative Commons License 2004.09.18 0 0 131
Nekem is főleg a naplói jönnek be, de még nem olvastam sokat tőle ahhoz, hogy végleges álláspontom legyen.
Előzmény: Törölt nick (123)
Angyali lány Creative Commons License 2004.09.14 0 0 130

Szia Kisördög!

 

Igen? Akkor hétvégén megpróbálom megszerezni... Bár még elolvasom, mit írtatok

a Csutoráról. Biztos volt már szó róla a topikban, csak én ostoba módon, abbahagytam az amúgy - sajnos - nem olyan sok hozzászólás felénél az olvasást. HA kiolvastam, feltétlenül visszajövök, és beszámolok:))

 

S hogy off is legyek: a nevem - te is láthatod - már 2001.05.26 óta él (ill. előtte is volt két-három hsz.-em hasonló neveken), úgyhogy nem az itteni férfiak kedvéért/nem azért hogy itt kihivó lehessek született. Tényleg feltűnő név lehet, de elsőnek nem ez a szándék vezérelt... aztán más lett belőle később, de ez már más topikba tartozik:))) A többieknek elnézést az off-ért.

 

 

Nem olvasott senki mostanában Márait? Vagy miért nincsenek újabb vélemények???

Én még tényleg zöldfülű vagyok a témában, a Polgár... viszont annyira tetszett, hogy akár még igazi rajongó is lehet belőlem:))

Előzmény: Kisördög (129)
Kisördög Creative Commons License 2004.09.14 0 0 129

Ja, hülye vagyok, persze, hogy neked szólt.

És ha szereted Krúdyt, akkor vissza az egész, szaladj a legközelebbi könyvesboltba, könyvespolcra, és olvasd el!

ez esetben nem fogsz csalódni.

Előzmény: Angyali lány (128)
Angyali lány Creative Commons License 2004.09.13 0 0 128

Azért gondoltam a Szindbádra, mert Krúdyt szeretem. Ráadásul olvastam egy jó kritikát is róla. De ha azt mondjátok, még ne, akkor későbbre hagyom:))

 

Csutora? Milyen témájú?:)) A héten utánanézek akkor... köszönöm:)))

 

 

(a névvel kapcsolatos kérdés nekem szólt, Kisördög?)

Előzmény: zoltan1 (125)
Kisördög Creative Commons License 2004.09.13 0 0 127

Bizony: ha a Gyertyák nem tetszettek, ne a Szindbádot vedd most elQ. Bár az nekem már jobban tetszett, -igaz, elismerem, hogy örültem, amikor a végére értem...

(Egyébként ezt a becenevet hogy, miért találtad ki? ennyi férfi között ez kissé kihívó, nem?)

Előzmény: zoltan1 (125)
zoltan1 Creative Commons License 2004.09.13 0 0 126
Márai valóban kissé modoros, de csak nagyon minimálisan és ezt el is ismeri. Nagyon sok remekművet írt, és rendkívül szerteágazóan. Szerintem csak azzal lehetet a gond Nálad, hogy nem tetszik Neked a stílusa. A túlírottságot azért érzed, mert rendkívűl körültekintően írt, pontosan kívánta megfogalmazni a gondolatát, ez persze a művek olvasmányosságán nehezített, de ez nem probléma szerintem. Manapság van csak az olvasmányosság ennyire előtérbe helyezve, hogy minél több olvasót elérhessenek. Így lesznek sikerkönyveik a mai kortársíróknak.

Zoltán
Előzmény: Törölt nick (123)
zoltan1 Creative Commons License 2004.09.13 0 0 125
Kedves Angyalka!

Amennyiben nem tetszett a Gyertyák csonkig égnek, akkor ne a Szindbád hazameggyel próbálkozz, hanem inkább olvasd el a Csutorát. Az Ég és Föld művét is ajánlanám.

Zoltán
Előzmény: Angyali lány (124)
Angyali lány Creative Commons License 2004.09.11 0 0 124

Szia!

 

Én az Egy polgár...-t olvastam. Nekem is tetszett - bár a második résznél kínlódtam néhány oldallal. De azért jó volt:)) A gyertyákat elkezdtem, de nem tudtam befejezni. Nem tetszik:))) Füveskönyvbe csak belenéztem - ajándékba vettem -, mert nem szeretem az ilyen témájó könyveket. A Béka Ithakábannal kellene talán próbálkoznom? Ki olvasta a Szinbád hazamegy-et? Vélemények? Ezzel kacérkodom most, de még nem vettem meg:)) 

Előzmény: Kisördög (118)
Törölt nick Creative Commons License 2004.09.08 0 0 123

Üdv,

én 10 éve nagy Márai-fan voltam, a naplóit és az esszéit olvastam először, azok alapján odáig voltam érte, aztán a regényeinél csalódás ért: modorosak, túlírtak, döcögősek. A novelláinak többségét pedig kifejezetten gyöngének érzem. Úgyhogy szerintem Márai nagy és megkerülhetetlen moralizáló, de szépíróként (regény- és novellaíróként) jóval elmarad eme énjétől.

h8 Creative Commons License 2004.09.08 0 0 122

A Négy évszakot a Füveskönyv előzményének szokták mondani, ha jól emlékszem.

Ha szereted az olyan tömör életbölcsességeket, aforizmákat, pillanatfelvételeket - akkor biztosan tetszeni fog (ha a Füveskönyvet szeretted).

Előzmény: Kisördög (121)
Kisördög Creative Commons License 2004.09.07 0 0 121
Az Ég és Föld közöttrQl meg a Négy évszakról mi jót tudsz mondani? Kevés kevésbé bíztató címet tudnék kitalálni....
Előzmény: totelcamp (120)
totelcamp Creative Commons License 2004.09.06 0 0 120
Én az Ég és Föld közöttel kezdtem, Négy évszak, Füveskönyv.
Előzmény: Angyali lány (116)
totelcamp Creative Commons License 2004.09.06 0 0 119
Hát olvastam én is az utolsó Naplót. Teljes letargia, melankólia, halálvágy. Nagyon megrendítö, ahogy felkészül saját számára közömbös halálára, legfőképp öngyilkosjelölteknek nem ajánlom ezt a könyvet. Ami számomra nagyon érdekes és egy követendö példa az utókornak: negyven év kintlét alatt sem felejtette el a magyar beszédet, írást.
Előzmény: Törölt nick (117)
Kisördög Creative Commons License 2004.09.06 0 0 118

Az eddigi tapasztalataim alapján a legjobbnak az Egy polgár vallomásait találtam (bár ez nehéz eset, kétségtelenül) és az Európa elrablását. Ezt olyannyira, hogy meg fogom venni, kell belQle egy saját példány.

most a Béke Ithakában-t olvasom, és jó nagyon. Annak ellenére, hogy a címe és a csodálatos borító alapján teljesen mást vártam, valami jó márais, melankólikus, komoly, szikár dolgot, erre egy irónikus, kisérletezQ, mítoszromboló, nagyon is buja detektívregényt kaptam.

Előzmény: Angyali lány (116)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!