Örülök neki, hogy megtaláltam ezt a kiválóan működő fórumot. Az elmúlt percekben elolvastam az utolsó néhány hozzászólást és úgy gondolom, hogy ebben a fórumban nem csak egymás közti könnyed csevegés folyik, hanem tényleges segítségnyújtás. J Amire Nekem most nagyobb segítségem lenne, mint egy szelet kenyérre. Úgy érzem ma jött el az ideje életemben először annak, hogy az interneten, egy fórumon tegyem közzé az életem egy kicsi részét, amely a fórum témájához kapcsolódva a párom édesanyjával való konfliktushelyzetemről, problémámról szól. Ugyan jómagam még nem rendelkezem anyóssal (szerencsére a jelenlegi helyzetet figyelembe véve), de azért írok ebbe a fórumba, mert olyan, mintha már rendelkeznék vele. :S
A párommal decemberben lesz kettő éve, hogy összeköltöztünk, ekkor éreztük úgy mind a ketten, hogy megérett már a kapcsolatunk az előbb említett párkapcsolati szintre, illetve mind a ketten úgy gondoltuk, hogy a szerelmünk csak így maradhat továbbra is életben, hiszen egyikünk sem szeretett volna távkapcsolatban élni. Tulajdonképpen én költöztem a páromékhoz (édesanyjával élt együtt), mivel számunkra ez így volt reális és a lehető legjobb az akkori élethelyzetünkben. A helyzet megértéséhez hozzátartozik, hogy én akkor diplomáztam le az egyetemen (a lakóhelyemtől 120 km-re), a párom pedig akkor már dolgozott (abban a városban, ahol egyetemista voltam). A párom édesanyjával a párkapcsolatunk elejétől fogva labilis volt a kapcsolatunk, hol beszélgettünk, hol voltak közös programjaink (ezeket legtöbbször a párom, illetve én szerveztem), hol pedig napokig nem is szólt hozzám, elkerült a lakásban (tette ezt úgy, hogy soha nem mondta ki mi is tulajdonképpen a problémája Velem). Azonban a páromra való tekintettel ezt én meg sem említettem neki, hiszen tudom és akkor is tudtam, hogy ez mennyire fájna neki. Mivel alapvetően érzékeny ember vagyok, emiatt gyakran sírtam éjszaka természetesen ezt a párom is észre vette és folyamatosan kérdezgette Tőlem, hogy mi a baj, miért sírok az én titkolózásom odáig fajult, hogy nem egyszer vitatkoztunk, veszekedtünk emiatt. L Januárban eljött az az idő amikor, nem bírtam már tovább hallgatni és eltűrni az anyósom beszólásait, kritikáit és az állandó atrocitásokat. Ekkor leültünk a párommal és megbeszéltük a dolgokat (elmondtam neki mindent, ami az édesanyjával kapcsolatban nyomta már oly régóta a szívem) és megnyugtatott, hogy nem bennem van a hiba, és nem csak engem nem szeret és nem bír elviselni az édesanyja, hanem hogy az ő viszonyuk sem sokkal jobb. Természetesen ezt tudtam, hiszen egy fedél alatt élünk és ugye bár nem járok csukott szemmel. Sajnos számtalan példa volt már rá, hogy a párommal sem beszélt napokig a saját édesanyja. Továbbá azzal is tisztában vagyok, hogy a másik fiának a feleségével sem jó a kapcsolata. Egy hónapja a konfliktusunk odáig fajult, hogy a párom és az édesanyja összevesztek és a párom dühében elmondta neki, hogy amint helyre állnak a dolgaink elköltözünk (erre már hónapok óta készülünk) és hagyjuk hadd élje nyugodtan a nyugdíjas éveit (azért írtam így, mert az anyósom mindig így fogalmaz egy-egy veszekedés alkalmával). Erre az édesanyja úgy reagált, hogy azóta sem beszél Velünk, illetve leginkább csak Velem. Ez még csak a kisebbik probléma lenne, hiszen már hozzászoktunk, hozzászoktam, de sajnos azóta még inkább kötözködő Velem szemben. Erre egy tipikus hétköznapi példa a következő: a tegnapi nap folyamán a saját és a párom ruháit kimostam, kiteregettem...majd hallom, hogy anyósom is tesz-vesz a fürdőszobában (mivel a szobánk a fürdőszobával szemben található) és közben rettentően mondja a magáét szerintetek mi lehetett a probléma???? Természetesen az, hogy kevesebb van a mosóporban, mint eddig volt :S Továbbá egy másik kedves példa szintén a tegnapi nap során történtekből: ebédet főztem a páromnak, mire haza ér, direkt olyan ételt, amit reggel megbeszéltünk, mert ő azt kívánta erre az én kedves anyósom elkezdte sütni neki a bécsi szeletet, amikor meghallotta, hogy megjött a párom Tudom, hogy ezt azért csinálta a párom édesanyja, hogy engem bántson és megalázzon. Szerintetek mit kellene tennem???
Nagyon várlak Macsi, kiváncsi vagyok a véleményedre.
Pajlyng, ez most jutott eszembe: asszem az A-ság bizonyos fokú bölcsesség kérdése. Egy szülőnek el kell tudni fogadni a felnőtt gyereke döntéseit. A párválasztás egy nagyon komoly döntés. Szerintem ha egy szülő nem bizik a gyereke döntésében, akkor jobb, ha visszaadja a szülői jogositványát.
Tudooooom, ott a szerelem, ami módositja a fiatalok tudatállapotát, ezért a szülők kivülről gyakran jobban értékelik a helyzetet, de egy bölcs szülő ilyenkor csöndben marad és kivár. Különben a gyerekével való jó kapcsolatát is kockára teszi. A bátyám pl. zsinórban olyan lányokat választott, ahol nem sok esély volt jó kapcsolatra. Anyám két szabályt tarott be és mindig béke volt: 1) Csak akkor adott tanácsot, ha a tesóm 2) Soha nem kritizálta a bátyám választását. Ma már ott járnak, hogy a tesóm mindig megkérdezi a véleményét az új barátnőről. És ha A. mond is véleményt, mindig hozzáteszi, ez nem szentirás.
Úgy tűnik, nálunk (már) nem is anyósproblémáról van szó. Nem csak velem van baja, lassan mindenkivel és nem csak engem borit ki, hanem a páromat is.
Nekem egyre inkább úgy tűnik, ha valaki jó, szeretetteljes, a gyerekei problémáira érzékeny anya, az anyósnak is beválik. Tegnap a párom felhivott, hogy késik egy kicsit, mert beugrott jóanyámhoz és elbeszélgették az időt. Két és fél órát csicseregtek. A párom az én anyukámmal beszél meg mindent, amit a sajátjával nem tud. Nagyon boldog vagyok, hogy jól kijönnek egymással. Azt hiszem egy kicsit irigykedem, hogy én nem találtam második anyára az ő anyukájában.
Éppen tegnap beszélgettünk a dologról és megnyugtatott, hogy nem (csak) arról van szó, hogy engem nem bir az anyukája, sajnos az ő viszonyuk sem sokkal jobb. Tény, hogy el sem tudtam képzelni, amig nem láttam, hogy egy anya hogy lehet ennyire ragaszkodó és közömbös egyszerre. Nem kétséges, hogy szereti a fiát, de úgy, ahogy neki jó, nem úgy, hogy a fiának is jó legyen. T.képpen vagy nem veszi észre, vagy nem érdekli, hogy a környezetében élő embereknek mi a jó. Egy saját kis burokban él.
Nekem és a páromnak is vannak hibáink, nem állitom, hogy mindent megteszünk, hogy a kapcsolat a lehető legjobb legyen. De engem a plafonra küld, ha A. ki akarja erőszakolni a szeretetet. Ez képtelenség. Egyszerre utálom (mit szépitsem) és sajnálom. Néha megsajnálom, főleg mióta a párom is kiszalad tőle a világból, olyankor 'beszélgetünk', ami annyit tesz, hogy meghallgatom. És mindig megerősiti bennem azt az érzést, hogy minél kevesebb közünk van hozzá, annál jobb.
Csak annyit akarok elérni, hogy ne idegesitsen a jelenléte. Pillanatnyilag még ez is lehetetlennek tűnik.
tudjátok azért akarva akaratlanul elgondolkoztam azon, hogy majd én vajon milyen anyós leszek? mit fogok tenni, ha az én menyem úgy fog viselkedni, mint ahogyan én az elején? fogok tudni a fiam mega családi béke kedvéért változni? mert ha ezek közül a kérdések közül akár csak egyre is nem a válasz, akkor nincs jogom zinha anyóság pocskondiázni.
Köszi a történetet. Nekem is a 'beszéljük meg' volt az első reakcióm.
De hiszen ha lehetne vele beszélgetni, nem itt erőlködnék, hanem vele beszélném meg a dolgokat.
Az a legnagyobb baj, hogy nem egyenes. Ha odaállnék elé és megkérdezném hogy mi baja velem, eljátszaná a meglepettet és megsértődne, hogy ilyeneket állitok. Ez a legrosszabb az egészben. Mindjárt más lenne a helyzet, ha nzilt lapokkal játszana. Amikor összevesztünk vele és a fia próbálkozott beszédterápiával és megkérdezte, mi a baja, ilyeneket mondott: "Elég nagy baj az, ha nem tudod!" Ha pedig megkérte, hogy mondja el, mert tőle szeretné hallani: "Nem akarok róla beszélni, majd elmúlik."
A saját édesanyját (93 éves) nem tudja elviselni egy napnál tovább, annyira nem szereti. Ha kérdezzük, miért nem jönnek ki jól, akkor egy 25 évvel ezelőtti megjegyzésére hivatkozik, amit nem tudott neki megbocsájtani, de nem akar velünk megosztani.
Kb. ennyi esélye van a beszélgetésnek.
Hétvégén megint beállitottak bejelentés nélkül. Egy szót nem beszélgettem, ha kérdeztek válaszoltam, de tüntetőleg folytattam tovább a dolgomat, le sem ültem velük. Mivel nem voltam kedves, ő igyekezett, mert nyilván zavarta. Hogy akkor miért nem tud kedves lenni, mikor én igyekszem?
Az a fajta ember, aki a kedvességet gyengeségnek tekinti és kihasználja. Mit mondjak még?
Már csak egy zen állapotot akarok elérni, hogy ne idegesitsen a jelenléte. Bár ha a változatosság kedvéért én vagyok vele barátságtalan, az hazai terepen segit, úgy tűnik.
Elég szomorú. Ha a párom ragaszkodna hozzá, akkor v.szinűleg igyekeznék, de mivel őt is zsibbasztja, asszem menthetetlenül kenyértörés lesz a vége előbb-utóbb.
Na szép jó napot kívánok ebben a borongós undorító esős időben!
Anyósnevelő progrm terén történt változás? Most jön egy szép hosszú hétvége, lehet, hogy alkalmad lesz lépni az ügyben...nem?
Igéretemhez híven gondolkoztam ezen z egész problémán és eszembe jutott, hogy amikor az én A-m nem akart velem szóba állni akkor én sem fárasztottam magam. Viszont amikor felhívott, akkor elmondtam neki a véleméynem. Én nem köntörfalaztam, hanem kimondtam ami a szívemet nyomta. Persze nem gusztustalanul, hanem tisztelettudóan beszéltem vele és nem használtam csúnya szavakat, de én bizony megkérdeztem tőle, hogy ha annyira szereti a fiát, a fia meg szemlátomást engem, akkor miért nem örül a fia boldogságának és miért nem akar engem megismerni. megkérdeztem tőle, hogy az eddigi lányok közül ki költözött volna ki november végén egy erdő közepén álló fűtés nélküli félkész házba? ki vállalná, hogy egy darab stecklámpa szolgál világításnak a 180 nm? ki adná oda a spórolt pénzét a fiacskája házának építéséhez? ki sütne neki este 11-kor(!!!) palacsintát és ki z aki egyántalán elviseli őt 1 hónapnál tovább. Megmondtam neki, hogy ha mindenki csak annyit adott volna a fiának, mint amennyit elvett tőle, akkor már rég nem itt tartana. Elmondtam neki, hogy a baráti társasága azért cserélődött ki (mert ezt is nehezményezte, és az én hibámnak vélte), mert nem vagyok hajlandó egy fél percig se dolgozni se otthon se a munkahelyemen ingyenélő semmirekellő, munkanélküli műgengszterek miatt. én azért egy porszemet nem törlök le, hogy azok abban a nappaliban videózzanak, és én azért be sem megyek a munkahelyemre, hogy a fizetésemből akár csak 100 forintot is ezek egyenek, igyanak el, vagy kérjenek kölcsön. Amikor a végére értem azt mondta, hogy sok mindenben igazam van, de talán jobb lenne ezt szeméyesen megbeszélni. mondtam neki, hogy itt a karácsony mindjárt a legjobb alkalom a meghitt vacsora után egy kicsit turkálni a múltban :)) nem vártunk karácsonyig, a következő hétem felmentem és egy délutánt átbeszélgettünk, tisztáztunk. így utólag visszagondolva nagyon mókás volt, de akkor azért megcsapott annak a szele, amit én addig mindig csak kétségbe esett barátnőimnél láttam, de soha nem értettem: "Utálom az anyósomat" érzés. addig soha nem udtam elképzelni, hogy mlyen az, h a családban nem örülnek szívből az új barátnak/barátnőnek. nekem mindig elfogadták és szerették a barátaimat, és engem is imádtak a szülők. de akkor egy pillanatra megértettem, hogy erről meséltek a csajok és nagyon féltem, hogy ez így fog maradni. így ugyanis nem teljes az élet és a család. talán ezt is el kellene mondanod neki. ő anya, aki tudja mlyeyn érzés ragaszkodni, félteni, szeretni. ha nem megy a határozott fellépés, akkor próbáld meg az érzelmi megközelítést. hass a lelkére.
na én jó hosszú lettem...még visszaolvasni sincs kedvem, úgyhogy sorry ha hülyeséget írtam, és a hibákért is bocs.
Hát kedves Zinha nem irigyellek! Egyre inkább az a véleményem, hogy célszerü lenne olyan szituációt előidézni (akár még provokálni is) ahol helyre tudod tenni őt, meg a megbecsülésedet. most mennem kell mert várnak, de hétfőn még jelentkezem, ha időd és kedved engedi, kukkants be és nézd meg, hogy mi minden jutott eszenbe veled kapcsolatban.
Köszi a részletes választ. Igen, tudom, fel kell vennem a boxkesztyűt.
A párom az édesanyja egyik húzása után azt mondta nekem, hogy 6 éves koráig csak úgy láthatja majd az unokáját, ha mindketten ott vagyunk. Ennél komolyabb kritikát szerintem egy anya nem kaphat. Nem kétséges, hogy mindenben támogat. De mióta őt is ennyire zsibbasztja A., már néha ott tartunk, hogy ő panaszkodik nekem. Én már csak nyugtatom és nem mondok csak amennyit muszály, mert tudom, hogy fáj neki, hogy a fenébe ne, ő is jobban szeretne egy jófej anyát.
Apóssal az a baj, hogy papucs, bocs. Nem birja a lelki terrort és mindenben enged. Most meg a fiától várja, hogy a 35 év alatt ráhagyott, eltolt dolgait rendbehozza az elkényeztetett A.-nál, mert már ő sem birja idegekkel. Vele nem lehet szövetkezni A. ellen, mert azért csak vele él, őt választotta és akármi is van, védi, rosszul esik neki ha bántják. Iszonyú fonák helyzet, de ez van.
A sőgornőm tiszta anyja, bár nem igazán birják egymást, valószinűleg pont ezért. Csak akkor jelentkezik, ha kell neki valami, vagy baja van. Csak úgy látogatni vagy telefonon beszélgetni nem szokott. Ő a másik probléma a családban, de ezt most hagyom.
Én viszont olyan szinten torkig vagyok a helyzettel, hogy már egy óra A.-sal is két napra lezsibbaszt és kiakaszt. A páromnak már nem akarok panaszkodni.
Mindenki azt tanácsolja, hogy eresszem el a fülem mellett ha hülyeséget beszél, de ez számomra egyben azt is jelenti, hogy elkönyvelem hülyének, mert ezt egy értelmes emberrel nem tudom megcsinálni. Valószinűleg ide kellene eljutnom.
Sajnos úgy neveltek, hogy az idősebbeket feltétlenül tisztelni kell, és a szüleim is maximálisan tisztelték egymás szüleit, pedig ott sem volt rózsás a helyzet. Anyukám is (pl. legutoljára az esküvőn, pedig ott még egész jól viselkedett) szembesült vele, hogy nem túlzok és milyen egy hisztizsák az A. Mikor a véleményét kértem, azt javasolta, ne hagyjak rá mindent, ő néha beszólna a helyemben, csak úgy miheztartás végett. Apu azt mondja semmiképp se. Mit is tudnak a pasik a nők közötti ádáz küzdelem kezeléséről?! Akkor már anyu is azt mondta, hát igen, valószinűleg felesleges. Akkor meg minek? Én eredményt akarok látni, nem a sport kedvéért csinálni.
Na, az esküvő az külön szám volt, az előkészületeket nagyban beárnyékolta, hogy úgysem tudjuk úgy megszervezni, hogy A.-nak tetsszen, mert úgy csakis ő maga tudta volna megszervezni, viszont gondosan jó távol tartottuk az egésztől. Párom menetközben megjegyezte párszor, hogy mégiscsak kettesben kellett volna esküdni, hogy esély se legyen ilyesmire, én meg modtam, hogy ne, mert akkor jogosan sértődne meg. Nekem is nagyon szarul esne, ha a fiam nem hivna meg az esküvőjére. Utólag belátom, hiba volt. : ) Mert igy meg az esik szarul, ahogy végigbőgte, kellemetlenkedte és fintorogta az egészet. De az én szüleimhez meg ragaszkodtam. Az meg már totál hülyeség, hogy csak A-t bojkkottáljuk! Agyrém!!! Egy örök életre lelkiismeretfurdalásom lett volna. Na mindegy, ezt csak a teljesebb kép kedvéért. Én nem akarom a fiától elszakitani, csak azt várnám el, hogy ha én tiszteletben tartom, majd viszonozza. Próbáltam kivárni, majdcsak rájön, hogy nem én jelentek veszélyt a fiával való kapcsolatára, hanem ő maga.
De nem.
Ha nyugdijba megy és jön a baba (a kettő nagyjából egy időre esik majd) úgyis meg kell vivnunk a csatát, hozzáértők azt is modták már, hogy ne féljek, a gyerek jó fegyelmező lehetőség lesz, mert ha látni akarja, úgyis megtanul szociálisan viselkedni. Szerintem nem fejlődőképes, úgyhogy nagyon kiváncsi leszek.
Ha meglátom, (semmit nem tesz vagy mond) máris kellemetlen érzés fog el. Zavar, mert nem tudok mit kezdeni ezzel a viselkedésformával.
Csak annyit szeretnék elérni, hogy ne idegesitsen a jelenléte, egy-két órát kibirjak a társaságában tartós idegkárosodás nélkül. Erre várok jellemerősitő gyakorlatokat, tippeket.
Kedves Zihna!
Nem akarok fogadatlan prókátor lenni, de azt hiszem ismerem ezt az A. fajtát. Ahogy olvastam a történetetdet, három dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy A.-n nem tudsz változtatni, valószínűleg lassan klimakszol és ő soha nem fog úgy örülni a fia boldogságának, mint az én A-m. Szerintem az én A-m őszintén szereti a fiát a tied pedig önzésből. Ezért hiszi azt, hogy ő csak az ő kicsi fia lehet. A másik az, hogy ha nekem ebbe a szituba kellen gyereket szülnöm és tudnám az A. várható reakcióját, akkor tuti, hogy nagyon határozott és néha talán kicsit sértő is lennék vele szembe. Ehhez persze előre tisztáznám a párommal azt, hogy ki mellé fog állni ebben a harcban ja és apósnak is előre elmondnaám, hogy ez nem bunkóság, hanem a családi életed és a gyereked megvédése, nem ellene irányul. kkérném mind a két pasi segítségét és a sógornőmet is szövetségessé avatnám, na persze csak úgy, hogy ha A. esetleg neki hőbölögne, hogy én nem engedem az unokáját...akkor ne szítsa tüzet, hanem csillapítsa le A-t. Tehát ha én lefektetnéma gyerekemet és ő fel akarná venni, akkor én kivenném a kezéből és közölném vele, hogy őt ilyenkor aludni szokott, ez a mi házunk és én vagyok ennek a picinek az anja, úgyhogy én fogom eldönteni, hogy mikor alszik. És ezzel visszatenném a helyére. Nem kérném, mert akkor van lehetősége a kérést megtagadni. Ő az a típusú ember, hogy ha egy kicsi kis felületet is hagysz, akkor rögtön támadásba lendül. De ha látja, hogy stabil a helyzeted, akkor meglepődik és visszavonul gondolkozni. A harmadik dolog ami eszembe jutott, hogy a szomszédunkban lakik egy velünk egyidős pár, akinek van egy kisfiúk és a lánynak ua. A. van, mint neked. Ő 7 évig tűrte és most a múlt hét végén volt a kisfiú szülinapja és mindneki ott volt (mi is, én A. mellett ültem, mert engem nagyon szeret. mindig azt mondja a menyének, hogy látod a kriszta bezzeg ki tud takarítani, nála soha nincs mosatlan...stb. bár igaz, hogy nekem nincs is gyerekem, de m1) és a lány kaikadt. kijött belőle az összes vélt vagy valós sérelem és azt mondta az anyósának, hogy legközelebb akkor jöhet ide, ha megtanulja szeretni a fiát, tisztelni a fia feleségét és értékelni az egészséges unokáját. és szó szerint kirakta a szűrét. A: ránézett a fiára, hogy ő ezt hagyja-e, de a srác csak annyit mondott, hogy "Anyám, most mit csináljak? nekem már ők a családom, hozzájuk tartozom és ők azok akikkel élek. ha télleg szeretsz engem, akkor fogadd el és próbálj meg a nejem elvűrűsai szerint viselkedni, ha itt vagy. ha mi megyünk hozzád, akkor mi is ezt fogjuk tenni.". Na azóta A: nem beszél a lánnyal, de viszont nem is ugat bele.
Hát ennyi, szerintem elég hasznos lehet neked is. MIndazonáltal szerintem nem kell ennyire durvának lenni, inkább csak határozottnak. Ja és alegfontosabb, hogy soha ne neki akarj megfelelni, hanem a férjednek. minden gond megoldódik, csak idő kell hozzá, de a házasságot fontosabb annál, hogy akár egy napot is úgy élj le, hogy harag van köztetek emiatt. Mindig légy önmagad , hiszen a férjed így szeretett meg. Ja és a férjed sokat tud segíteni neked ebben, ha anyós látja, hogy köztetek mindig minden rendben van. Előbb utóbb elfárad és feladja. Ne félj a konfliktustól, ha kell minden hónapban vesszetek össze vele, ha bejelentés nélkül érkeznek. Gondolj arra, hogy ezt azért teszitek, mert majd eccerbéke lesz. Az ilyen jelegű gondok mindig erősítik a kapcsolatot. Ha bele akarnak szólni a programotokba, mondd, hogy nektek el kell menni, mert már eligérkeztetek é igenis dobd ki őket. Vegye észre, hogy nem ő nyalta hegyesre a piramist. Punk-tum.
Remélem nem írtam túl nagy hülyeségetek, én ezek egy részét alkalmaztam, egy részét közvetlen közelről láttam, úgyhogy szerintem használható. Várom a válaszod: py
Szeretem a sikersztorikat, örülök a sikerednek és a boldogságotoknak. Gratulálok! Lehet, hogy jobb tanácsot tudsz adni, mint az aki nem találja az összhangot a párja szüleivel és küzd velük.
Nálunk forditva volt a helyzet, eleinte jól megvoltunk. Nem volt nagy csajozós a párom, úgy vettem észre kifejezetten örülnek, hogy 'végre' van valakije. Nagy örömünkben a kezdeményezésemre el is mentünk együtt nyaralni. Ez már egy kicsit érdekes volt, mert ha pl. délig aludtunk, akkor mindig megkaptuk, hogy ők már voltak a piacon, reggeliztek és a tengerről jönnek... Az, hogy a párom előtte két műszakban dolgozott és 3-4 órákat aludt, nem jutott el a tudatukig. A nyaralás alatt teljesen ránktelepedtek, nem merült fel bennük, hogy attól, hogy mi már jó ideje együtt laktunk alig láttuk egymást a hajtásban és szinte semmi privát szférát nem biztositottak számunkra. A végén már nagyon terhes volt, szinte megyarázkodni kellett, ha kettesben akartunk sétálni. A párom el is határozta, többet nem nyaralunk együtt. Ez azért is volt számomra furcsa, mert a lakásom felújitása alatt náluk laktunk 3 hétig, ami elég jó próbatétel és semmi gond nem volt. Örültem is, hogy mi leszünk a ritka kivétel. A nyaralás azonban kicsit kijózanitott.
A következő lépés: a belvárosból vidékre költöztünk. A szülők minden hétvégén megjelentek és azt vettem észre, hogy este nem pakolni, hanem hálózsákot bontani kezdenek. Anyósom kedvére átrendezte a konyhát, kamrát és számomra bosszantóan otthonosan mozgott a lakásban.
Minket a szüleink egészen kicsi korunktól bevontak a családi életbe, megbeszéltük a közös dolgokat. A páromat viszont a mai napig úgy kezelik, mintha kisgyerek lenne.
Ha pl. problémánk van nem lehet megbeszélni, mert érzelmi zsarolás és duzzogás a válasz a felhozott kellemetlen témára.
Amikor próbáltuk megbeszélni, hogy hétvégén szeretnénk néha kettesben lenni, vagy ha már jönnek legalább szóljanak előtte, hogy úgy készüljünk és ha már bejelentés nélkül jönnek és hamarabb vannak ott, mint ahogy én hazaérek, akkor legalább ne arra érkezzek, hogy A. söpröget a konyhában és köszönés helyett az orrom alá nyomja a lapátot: 'mennyi kosz söpörtem össze'. Szóval mikor felhoztuk a témát A. nem köszönt a fiának 2 hétig, további x hétig nem szólt hozzá a köszönésen túl. Akkor nyugtáztuk, hogy bár nem igy gondoltuk rendezni, a célt igy is elértük... Aztán jó fél év múlva feloldozást kaptunk. Lassan normalizálódott a kapcsolatunk, viszont amit a mai napig nem értek, hogy soha többé nem jött szóba a téma. A. nem kérdezett rá, hogy mit akartunk ezzel az egésszel. Após megértette a felvetést, elfogadta az érveket, elmondta, hogy ők jót akartak, de próbál változtatni ő nem is sértődött meg, bár nyilván rooszul esett neki. Mégis ő szenvedte meg a legjobban, mert hetekig neki fortyogott otthon élete párja.
Mikor ezen túlvoltunk, mindketten arra törekedtünk, hogy a kapcsolat jó legyen, de ne engedjük A-t túlságosan közel, mert ha belelát az életünkbe, bele is kavar. Mintha semmi más nem lenne az életében, teljesen üres a kisfia nélkül, pedig van egy lánya is. Ez volt a fordulópont, innentől kezdve én ellenség lettem, mert amig nem voltam, nem voltak ilyen problémák sem.
Szerintem egészséges szülő örül, ha a gyerekét jó kapcsolatban, szeretetben, anyagi biztonságban tudja, A. viszont látványosan és folyamatosan szenved attól, hogy mást is szeret a fia. Eleinte csak velem volt barátságtalan, amikor a fiúk (párom és édesapja) nem látták és csak akkor volt boldog, amikor sikerült felbosszantania. Egy ideje azonban már a párom sem szivesen és egyre ritkábban megy haza, mert a folyamatos piszkálódésra nem kiváncsi és a kierőszakolt szeretet is terhes. Számomra a legbosszantóbb tulajdonsága asszem az, hogy olyan dolgokat vár el, amiket ő maga soha nem tartott be. Apósommal mindketten szivesen lennénk többet együtt de lehetetlen A. nélkül. Ráadásul A. vele is egyre zsarnokabb, már őt is kihozza a sodrából, pedig igazán angyali türelme van.
Eddig minden rendben lenne. Ezt lehet úgy kezelni, hogy kerüljük a gyakori találkozásokat és lelkileg rákészülünk a találkozásokra, hogy ne vesszünk össze. De nemsoká gyereket szeretnénk. A. bolondul a gyerekekért, az ország másik végébe elmegy száz éve nem látott rokonokat látogatni, ha valahol gyerek születik. Képzelem mi lesz, ha unokája születik. Előre rettegek.
Nekem problémakezelésre az egyetlen járható út a beszélgetés, de vele nem lehet rázós dolgokat felhozni és megbeszélni. Az ő családjukban ez nem divat, a párom is nálunk látta először. Furcsállta is, hogy nem kell gondolatot olvasni vagy barkóbázni, hanem ha valakinek baja van az kiböki és megbeszéljük. Ha pl. az én szüleimnek 'tervei' vannak velünk kapcsolatban, mindig megkérdezik mit szólnánk, hogy szeretnénk. Ez a módszer páromnak is nagyon tetszik, szüleimmel jókat beszélgetnek és nem jár érte lenyakazás, ha nincsenek egy véleményen. Keresünk egy középutat, ami mindenkinek járható. Nem duzzogással kezeljük a nézeteltéréseket. Jó lenne náluk is egy hasonló rendszert bevezetni, de a párom szerint reménytelen. Ha változás lesz, az további romlás lehet. Sajnos a gyakorlat is ezt igazolja. Az ismerősök azt javasolják, tartsuk A-sal a 3 lépést, hagyjunk rá mindent. Ez a 3 lépés dolog tuti nem megy majd, ha jön a gyerek. És néha belelkesedek és újabb kisérletet teszek a családegyesitésre, hátha tanult már valamit az eddigiekből és hajlandó változtatni, de nem. Mindenki szerint nekem kéne tanulnom és hagyni a fenébe az egészet. Halott ügy.
Nem tudom, hogy mennyire számít, illetve hogy neked mennyire tűnt fel, de előtted és előttem utoljára 2000-ben volt hozzászólás ehhez a topichoz. hát nem tudom, hogy ez mit jelent, de számomra ez azt sejteti, hogy nem nagyon számíthaunk reakcióra. Úgyhogy lécci te tapsoltd meg az én siker sztorimat, cserébe én viszont meghallgatom a panaszod, és ha tudod, no meg persze elfogadod, akkor még talán tanácsot is fogok adni.
na mit szólsz?
sziasztok!
nekem nagyon nem volt felhőtlen a kapcsolatom az anyoommal az elején, olyannyira, hogy nem akart megismerni. aztán karácsonykor megtört ls rövidesen kezdett rájönni, hogy az ő kicsi fia a lehető legjobb kezekben van. körbe van ugrálva és télleg őszintén szeretem. házasság előtt lemondtam a fia vagyonáról -bár akkor már nem tartott "hozományvadásznak", de azért láttam, hogy ezért mégjobban szeret. az esküvőn azt mondta, hogy mindenkinek ilyen menyet kíván, mint én és hogy ő hozta a világra a férjemet ezért ő is üti agyon, ha engem nem fog megbecsülni. mi most lombik programra járunk, mert csak így lehet sajnos babánk és amióta kiderült, azóta -ha lehet még ennél jobban- támogatnak minket. ahhoz képest, hogy 60 évesek és szeritnem nekik az In Vitro eljárással született unoka gondolata elég idegen, nagyon jól viselik és anyagilag, erkölcsileg is maximálisan támogatnak minket. 2-3 hetenet megyünk hozzájuk, ők akkor látják a kicsi fiukat, de mi 2-3 naponta beszélünk telefonon. még ma is furcs, hogy tegehetem őket, mert erre nincs példa a családban. anyósom mutogat, mint valami csodabogarat, hogy "ő az csoda meny..." apósommal meg hajnalokig beszélgetünk a tűz mellett, családról, politikáról, erkölcsről, örténelemről...szóval mindenről. én azt hiszem, hogy mind a házasságom, mind pedig a szülőkhöz való viszonyunk (merthogy a férjemet ua. imádják az anyámék és fiuknak tekintik) tökéletes és ilyen topicok olvasásakor döbbenek rá, hogy mennyire szerencsések vagyunk mi. bocs, ha kicsit hosszú voltam...
Alant valaki kérdezte, hogy irnak-e anyósok is a topikba.
Itt egy anyós, akinek volt anyósa. Ebből nagyon sokat tanult és elhatározta, hogy soha nem ad alkalmat arra, hogy "anyósnak" tilulálják. Három fiam van, ebből egy nős, akinek van egy lány gyermeke. A menyemmel a lehertő legjobb a kapcsolatom, de ehhez kellünk mindketten. Soha nem szólunk bele a dolgaikba, tanácsot sem adunk kéretlenül. Ha megkérdezik a véleményünket, vagy tanácsot kérnek akkor elmondjuk, de ha nem fogadják meg a tanácsokat, akkor sincs harag.
Nyáron együtt nyaralt a család. A menyem annyira jó érezte magát velünk, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy jövőre is együtt nyaraljunk. Szeretem a menyemet, mert szereti a fiamat és az unokámat.Számomra ez a legfontosabb. A hibáit meg elnézem és soha nem teszek semmilyen megjegyzést. A középső fiamnak is van egy komoly kapcsolata és az ő szerelmével is hasonló alapon müködik a dolog. A segítséget sem akarjuk rájuk eröltetni, tudják, ha baj van bármikor fodulhatnak hozzánk és a problémákat közösen megoldjuk.Viszont, ha nekünk van szükségünk segítségre, akkor mindig számíthatunk rájuk. Végsősoron ez a család.
Kedves lányok. Ti is lesztek egyszer anyósok! Határozzátok el, hogy ti nem szenbedtetitek meg a menyeteket, vejeteket úgy mint a Ti anyósotok tette és máris sokkal könnyebb lesz jó anyósnak lenni.
Elnézést, ha egy kicsithosszú volt a szöveg, de ez az anyós-meny-vej viszony nem túl egyszerű dolog.
Az én anyósom is próbálkozott annak idején tanáccsal, meg háztartás vezetéssel. Az utóbbit úgy oldottuk meg, hogy a férjem azt mondta neki, hogy isteni a leves amit főz, de ő majd inkább elhozza, mert sokat kell pihennünk és még nincs kialakult ritmusa a babának. A nagyszerű tanácsokra meg azt szoktuk mondani, hogy jó-jó, de most az a tudomány álláspontja, hogy...
Amikor tovább vitázott, odaadtam neki a Mérei-Binét Gyermeklélektanját, hogy olvasgasson. Most már könyebb dolgom lesz, mert a második gyereket várjuk és anyósomnak "csak" egy van. Így aztán a fiamat is felneveltem valahogy érv is jelentéktelenebb lehet.
A módszerünk pedig az, hogy ha jól viselkednek mi is kedvesek vagyunk, de ha nem, akkor nem mesélünk magunkról semmit. Csak anyit, hogy igen jól vagyunk.
Egyszer egy nagy vita hevében megmondtam az anyósomnak, hogy engem nem kell szeretnie, csak annyi udvariasságot kérek, amennyit egy idegennek megad. Azt pedig próbálja meg elfogadni, hogy a fia engem választott. Hiszen ha engem bánt, azzal a fia jó választását teszi kérdésessé...
A lényeg, hogy nem szabad sértegetni a másikat. Mindenkinek vannak "világos" pillanatai, amikor elfogadja az észrevételeket. És esetleg később még el is gondolkodik rajtuk.
Üdv
gorilka
Az én anyósommal tulajdonképpen nincs semmi baj, elég messze lakik, elég ritkán találkozunk, és még csak igazán rosszat se tudok rá mondani, max. azt, hogy nagyon felszínes, eléggé érdektelen ember - nekem. Nem tudok vele mit kezdeni, számomra ő egy nem különösebben szimpatikus idegen, akivel hál'istennek eddig nem is kellett sokat érintkeznem, és ő se nagyon szólt bele az életünkbe (a fiával - a férjemmel - kb. hetente beszélnek telefonon, de az sem egy igazán szoros kapcsolat).Nekem ez így nagyon meg is felelt eddig, csak éppen három hónapon belül megszülöm az első unokáját...és már most látom, hogy ez lesz a fordulópont. Iszonyú lelkes, osztogatja a jótanácsokat (babysitter tanfolyamot végzett!) látogatni akar jönni, szülés után ide akar jönni "segíteni nekem", stb... Nem szeretném megbántani, nem akarok öszzeveszni vele, becsülöm a jóindulatát, de nem akarom, hogy beleavatkozzon az életünkbe. Nyilván nem fogom elzárni tőle az unokáját, de már az elején szeretném tisztázni, hogy a mi családi életünkben ő csak látogató lehet. Nem tudnám például elviselni, hogy itt lakjon, tegyen-vegyen akár csak átmenetileg is. Hogy lehet ezt sértődés nélkül, de határozottan a tudtára hozni?
Az anyósommal nem tudok a problémáról beszélni, mert mint már írtam a probléma első sorban az anyósom és gyermekei között leledzik. A helyzetet nekik kell/kellene kezelniük és már tettek is néhány bizonytalan lépést ezügyben. A feleségemmel nem igazán vagyok elégedett a témában, mert ő azt hirdeti, hogy mindkét félnek toleránsnak kell lenni és a gyakorlatban azt érti rajta, hogy nekem kellene toleránsabbnak lennem. Az utóbi időben azonban mintha változna a helyzet. Addig ő sem merészkedik, hogy meggyőzze az anyósomat (ez még neki sem menne), azt azonban megpróbálja megoldani, hogy minél kevesebb időt töltsünk együtt (mármint én és az anyós). Ha ez a módszer sikeres lesz, akkor én el is felejtem a problémát.
Joss: Ufff! :-(( A feleséged hogy viseli, azon kívül, hogy már neki is terhes a kitüntető figyelem? Nem lehet beszélni az anyóssal a problémákról? Bár, ahogy leírtad a helyzetet, lehet, hogy ez a kérdés felesleges... Fogadd őszinte részvétem, és bármikor szívesen látlak itt, ha esetleg jólesik kiönteni a szívedet! :-)
Chavo: szerencsés ember! Két havonta fél óra... Az anyós nem hiányolja a társaságotokat? És ha hiányolja, mit tudtok neki válaszolni?
Joss: Ufff! :-(( A feleséged hogy viseli, azon kívül, hogy már neki is terhes a kitüntető figyelem? Nem lehet beszélni az anyóssal a problémákról? Bár, ahogy leírtad a helyzetet, lehet, hogy ez a kérdés felesleges... Fogadd őszinte részvétem, és bármikor szívesen látlak itt, ha esetleg jólesik kiönteni a szívedet! :-)
Chavo: szerencsés ember! Két havonta fél óra... Az anyós nem hiányolja a társaságotokat? És ha hiányolja, mit tudtok neki válaszolni?
Nehezen tudtam megemészteni, hogy valaki annyira "szeresse" a lányát, hogy e szeretetével tegye nehézzé az együttélést.
Nos a viszonyom az anyóssal nem jó, de kéthavonta fél órára kibírjuk egymást. Az a szerencsém, hogy a feleségem is ugyanígy érez. (vele kapcsolatban).
Egyrészt az anyósomnak beszédkényszere van: nem tudja mikor kell hallgatni. Másrészt az anyósomnak műveltsége nincs: nem tudja mikor mit illik mondani. Ez csak a kisebbik probléma.
A nagyobb az, hogy nem tudja elengedni a gyerekeit. Még mindig úgy viselkedik velük, mintha még mindig 8 évesek lennének. Ez már számukra is terhes, de az én számomra kezelhetetlen. Megmondja, hogy mit kell teniük a házasságukban, megmondja továbbá nekem, hogy én mit tegyek a családomon belül. Ha ezeket nem úgy teszem, ahogy ő mondja, akkor elég szigorú hangnemű számonkérés következik. Ő engem tegez, de nekem őt magáznom kell, ami így harminc felett egy kicsit kínos. Tanácsokat ad abban a kérdésben, hogy hogyan viselkedjek a szüleimmel. Minden nap telefonál, többször is elmeséli az életét és persze nyafog a telefonszámla miatt. A legtermészetesebb, hogy véleményt nyilvánít a feleségemmel folytatott vitákban* és mérlgelés nélkül ad igazat a feleségemnek, bármi történjék is. Ha tudná, hogy ez az anyai ösztön következménye, akkor persze visszafogná magát, de ez az, amire ő képtelen. Beavatottnak érzi magát: azt gondlja, ha két ember (nem csak én és a feleségem, hanem bárki más) beszélget, akkor abba ő is bármikor bekapcsolódhat és azt rendszeresen meg is teszi. A jelenlétében nem lehet beszélgetni, mert akkor a beszélgetés hamarosan átalakul az anyósom tanácsokkal gazdagon fűszerezett monológjává.
Enyi elég, vagy folytassam?
Üdv!
Joss
* A házasságokon belüli viták szerintem természetesek. Egy házasság nem akkor jó, ha nincsenek viták, hanem akkor, ha a vitákat a felek jól tuják kezelni; és a mienk ilyen is volna, ha nem lenne az anyósom.
