"„Vilmos! El kell menned a Dagobah-rendszerbe!” – Magdi anyus, miután a hullája felgurult a lépcsőn
A mai cikkemmel sok mindent kockáztatok. Egyrészt azt, hogy a Relic követőinek egy része agyvérzést kap a Barátok közt rögvalóságától, a másik, hogy Attila (Hunter) kibsz a szerkesztői székből, mint macskát sz.rni, és végül a sajat józan eszemet. A Barátok közt ugyanis a magyar televíziózás első számú Stockholm-szindrómája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozat, amelynél magyarabb dolgot elképzelni sem lehetett – kivéve talán egy pöttyös túrórudit a Nemzeti Galéria előtt, amint éppen Gábor Zsazsa mond róla véleményt. Ez volt a Barátok közt, a mindennapok paneldrámája, ahol minden második ember vagy takarítónő, vagy cégtulaj volt, de a legfontosabb, hogy mindenki mindig tudott mindenkiről mindent, kivéve azt, amit nem kellett volna.
Ez a sorozat nem egy egyszerű tévéműsor. Nem, ez az alkotás olyan kulturális oroszrulett, annyi különbséggel, hogy itt töltény helyett a férfiember saját golyóit töltik be, aztán veszettül megpörgetik. A nézők úgy ragaszkodtak hozzá, mint az emberi civilizáció az antibiotikum előtti életformákhoz: hangosan, kétségbeesetten, és mindenféle logikai megfontolás nélkül.
1998-tól egészen 2021-ig napi (!) rendszerességgel pusztitott, ahogy a Berényi-klán és csatolt részei kollektívan megoldják, szabotálják vagy túlgondolják egymás életét. A történet eleinte még próbált elhitetni valamit a „valódi emberekről” és „hétköznapi problémákról”, de nagyon hamar átváltott a magyar valóság egy alternatív dimenziójába, ahol az emberek hetente legalább egyszer elájulnak, elválnak, megházasodnak, vagy kiderül róluk, hogy az apjuk mégsem az apjuk, csak a bátyjuk.
A Barátok közt univerzuma egy olyan helyen játszódik, ahol nincsenek politikai pártok, infláció, pedagógusbérek vagy NAV-ellenőrzés – csak a Mátyás király tér, ahol mindig süt a nap, kivéve, amikor épp valaki meghal, de még az is úgy van megrendezve, hogy a virágbolt kirakatában ne sérüljön a kompozíció. Itt az emberek nem dolgoznak, csak dolgozgatnak. Egy nap a Rózsa pultja mögött, aztán hirtelen a Berényi Kft. vezérigazgatójaként találják magukat. Olyan karrierutak ezek, amikhez képest a Wall Street farkasa gyakornoki program.
A Barátok közt karakterei a magyar genetika diadalmenete: mindenki hasonlít valakire, de senkire sem emlékeztet pontosan. Van a jóképű főhős, akiből valamiért mindig kettő van, van a naiva, aki minden második évadban bölcsészhallgató lesz, és persze van Berényi Miklós – az egyetlen ember a magyar fikció történetében, aki egyszerre volt vállalkozó, szerelmi háromszög résztvevője, ártatlanul bebörtönzött, majd feltámadt, mint valami pesti Jézus. Ha a sorozatot tovább futtatják, a következő húzás csakis az lehetett volna, hogy kinevezik kapitánnyá a USS Enterprise-ra.
A sorozat történetét lehetetlen józan ésszel lekövetni, és mivel én szerencsére csak akkor kaptam belőle tudatmódosító adagokat, amikor anyóséknál belefutottam ebbe a sorozatszeánszba, meg sem próbálom értelmezni. Sanszos, hogy a színészeket is úgy választották ki, hogy ne legyenek ismertek, ne legyenek képzettek, és legfőképp ne legyenek túl jók, mert különben még a nézőkben bűntudat alakul ki, hogy nem kapcsolnak el.
Nagyon maximum az alapokat tudom nektek felvázolni. Na asszongya: Történt egyszer, még az ősidőkben, hogy egy csapat gyereknek az volt az egyetlen közös pontja, hogy ugyanabban a szocreál árvaházban nevelkedtek, amit valami isteni ihletésre egyszer csak felújítottak. Mindezt nem más, mint a rejtélyesen mindenhová beépült Berényi Zoltán irányította, aki egyszerre volt építési vállalkozó, alvilági figura, nőcsábász és feltörekvő lakásguru – magyar Tony Montana, csak kevesebb kokainnal és több rigipsszel.
A házban boldogan (!) gyülekeztek a gyermekkori cimborák, mint valami érettségi találkozón, csak itt mindenki elvált, gyereke van, vagy legalább egyszer már meghalt és feltámadt. Zoltán olyan nagyvonalúan osztogatta a lakásokat, mintha a Monopolyban járnánk, csak itt nem pénz járt a START mezőért, hanem egy újabb szerelmi háromszög.
Berényiéknél sose volt unalom: Zoltánnak természetesen nem volt elég egy nő – legalább három párhuzamosan futott nála, köztük a sógornő (!) is. De hát mi másra jó egy magyar sorozat, ha nem a genetikai és erkölcsi határok akkurátus átlépésére?
Aztán jött egy jól időzített autóbaleset (mert hát halál nélkül nincs dráma), ahol Zoltán elpatkolt, a sofőr is, a feleség összezuhant, de legalább a szeretők fellélegezhettek. És pont ezen a napon fogant meg Bandika, aki később amolyan mini-alfahímként lesz jelen minden családi ebéden. Ahogy kell.
Időközben persze megérkezik minden valamirevaló szappanopera kötelező kelléke: egy night clubos gengszter, egy robbantás, egy gyerek a bőröndben és egy keresztelő, ahol valaki felrobban. Mindezt egyetlen évad alatt. Köszönjük, Magyarország, ennél már csak akkor lehetett volna epikusabb, ha a keresztvíz alatt valaki közli, hogy amúgy ufó.
Zoltán halála után megkezdődik a klasszikus magyar hagyatéki reality: Claudia gyorsabban túllép a gyászon, mint amennyi idő alatt a közjegyző beadja a papírokat. Sándor ügyvéd úr azonnal lecsap a gyászoló özvegyre (és a villára), míg Miklós börtönbe kerül egy robbantásért, amit nem is ő csinált, de hát ne is próbálj logikát keresni.
Közben mindenki mindenkivel összejön, szakít, visszajön, majd megint szakít. A szereplők úgy cserélgetik a partnereiket, mint a zoknit, egyetlen különbséggel: itt néha a zokni teherbe is esik. Misi például kitalálja, hogy segíti a Kozák családot – luxuscikkekkel, amit apuci pénzéből nyúl le. Egyfajta Robin Hood, csak szelektíven jótékony és a törvény betűjével hadilábon áll.
A legkisebb Berényit közben simán elrabolják (mert miért is ne?), és elviszik a balatoni nyaralóba, mintha ez lenne a logikus megoldása a meddőségi traumának. A keresés során kiderül, hogy a szereplők memóriája jobb, mint bármelyik nyomozóé, mert egy random emlékből kitalálják, hol lehet a gyerek. Gabi persze összeomlik és elköltözik, mert a gyerekrablás ugye nem mindig hozza össze a közösséget.
Ákos közben valóságos pénzügyi Houdiniként eltünteti Claudia teljes vagyonát, majd miközben Claudia Bécsbe menekül terápiás shoppingra, Magdi és Vilmos lottót nyernek. Mert hát kell valami öröm is ebbe a depressziós telenovellába. Luca kamuterhességet tol, Misi identitásválságot él át, és lassan kezdünk biztosak lenni benne, hogy az egész sorozat egy drogtrip alatt íródott. A szerelmi viszonyok pedig már olyan szinten bonyolódnak, hogy csak egy Excel-tábla tudná követni.
És a valódi tébolyda csak ezután kezdődött.
A Mátyás király tér Magyarország legsűrűbben lakott fiktív területe volt, ahol több gyilkosság történt, mint egy átlagos skandináv krimiben. És itt mindig nyitva volt a presszó. Mindig. Akár hajnalban, akár késő este, sőt, még atomháború idején is biztos lehetett egy langyos presszókávéban és néhány hosszan kimondott „figyelj, le kéne ülnünk beszélni”-ben. Mert Barátok közt világában nem létezik SMS, e-mail vagy „Majd holnap!”. Csak azonnali, négyperces párbeszédek, a kamera pedig türelmesen vár, amíg a szereplő belefeledkezik a gondolatba, amit úgysem mond el.
A Barátok közt párbeszédei egy külön műfaj. Mintha egy nyelvtanóra végén, amikor már mindenki hazaindulna, valaki még gyorsan kiosztana egy gyakorlófüzetet, amit helyben kell megírni – és aztán abból készülne a forgatókönyv.
– „Miklós, el kell mondanom valamit.”
– „Mondd.”
– Hat másodperc csönd. Vágás egy biciklire, amit senki sem vezet. Majd vissza a szereplőre.
– „Nem biztos, hogy el kellett volna mondanom…”
Miközben te, a néző, már rég beültél volna egy időgéppel a saját múltadba, hogy figyelmeztesd magad: „Ne! Ne kezd el nézni! Ott van még előtted az élet! Később jön a Netflix meg a HBO Max is!”
Dramaturgia? Ugyan már! Itt minden pillanat cselekmény! Egy átlagos Barátok közt epizód olyan, mint egy bútor összeszerelési útmutatója: az első két percben van valami remény arra, hogy van értelme, aztán csak csavarok potyognak és mindenki sír.
A történetvezetés olyan trükkökkel operál, mint eltűnt karakter, akit sosem említenek újra. (Trockij kimosása a fotóról – Barátok módra.) Váratlan testvér vagy gyermek, aki sosem szerepelt korábban. (Mármint soha. De máris kulcskarakter.) Halál, ami igazából nem az. (Sírt állítanak neki, aztán egy szezon múlva újra betoppan, mint aki csak egy hosszú sorban állt az okmányirodában.)
És persze a kötelező cliffhanger minden egyes epizód végén: karakter a kamerába bámul, és… gondolkodik. Ez egyenértékű a magyar Inception-nel. A magyar televíziózás Szodoma és Gomorája. Sosem lehet tudni, ki kivel van, miért haragszik, vagy miért sír – de mindig van egy friss hajfestés, mintha a Rózsa hátsó traktusában egy titkos fodrászlabor működne. És a viselkedés? Mintha valaki nonstop egy reality show és egy etikai kurzus közé szorult volna be, de közben elfelejtett volna emberként viselkedni. Megcsalás, csalás, gyilkossági kísérlet, adóelkerülés – minden van. A Mátyás király tér gyakorlatilag egy SimCity-pálya, ahol minden lakó minimum két vádemeléssel kezdi a napot.
A sorozat egyfajta kulturális régészeti lelet is volt: ha ma valaki újranézi az első évadokat, láthatja a magyar divat evolúcióját a barna bőrcsekis-rózsaszín garbós horroridőszaktól egészen a fast fashion szürke mezejéig. Volt ott minden: hátközépig nyúló oldalsó hajtincs, narancsos alapozó, fehér öv fekete farmerral – az ember már csak azt várta, mikor lép be a jelenetbe Fluor Tomi „Mizu?”-val.
Amikor 2021-ben bejelentették, hogy vége, az ország felzokogott. Újságírók estek térdre, nagymamák könyörögtek az égnek. A rajongók úgy reagáltak, mintha kihúzták volna az éltető oxigént. Mintha nem tudnának mit kezdeni a naplementével, ha előtte nem tudják meg, hogy Berényi Miklós vajon végleg elköltözik-e Bécsbe.
A Barátok közt tökéletesen steril szappanopera, ahol soha nem romlik el a bojler, és ahol az emberek bármikor felajánlják egy vadidegennek a nappalit, hogy „maradj, amíg összeszeded magad”. Itt nincs valóság, csak az örök dráma.
Ben voltam... megyek részvényt venni a Berényi Kft.-ben."
© by Relic Hunter
