Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak. Valaki jön? Valaki megy? Nyitjára nem jutok a kódnak, és mielõtt még meghatódnak: az anódnak, meg a katódnak, sem a többi ilyesminek.
Boldog szerettem volna lenni, mint mindenki; vágyam csak ennyi, aztán már boldog sem. Csak Én. Boldogtalan, vén, hiú lény, és az értelmét megkeresni, hogy mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány?
Lesz, ami lesz. Van, ami van. De úgyse hagyjuk annyiban. Volt, ami van. Van, ami volt. Tatarozás alatt a bolt zavartalanul működik. Mi meg jól elvagyunk. Pedig… Ámbátor? Jóllehet? Noha? Nem lesz már semmi úgy soha.
Maradjunk mégis annyiban: jó is, elég is, ami van.
A Halál kedves, kissé ütődött fickó. Ha találkozunk a krimóban, a zakógombomat csavargatva kérdezi: „Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?” „Már megbocsásson, de ezt mégiscsak inkább magának kéne tudnia, nem?” „Elvben igen, dehát tudja, hogy van ez. A túlnépesedés miatt mára mammut-vállalat lettünk, 3742 fiókkal – az eddig regisztrált halálozási okoknak megfelelően. Én már csak olyan hatáskör nélküli, címzetes vezérigazgató vagyok. Node beszéljünk komolyabb dolgokról. Mit iszik?”
már akinek kedve van ilyesmihez: http://www.magyarfilmszemle.hu/Versenyfilmek/Kisjatekfilmek/Hogy-elerjek-a-napsutotte-savig-fazekas-zoltan-szociodrama-vers-petri-gyorgy-hajlektalan.html
Oly ritka az a szép,
ki képes összezilálni alakját,
majd visszanyerni,
mint víztükör, újból.
Ki ilyet talál: boldog.
A legtöbbje
megállít inkább: „Ez
a kellő távol. Innen
nézz!” És túlvégleges
testükre vággyal hajolni:
a látás
tompaságára vall.
Ismeritek a Seb cimut?
Nem talalom, sajnos, ha valaki be tudna gepelni...
par sor csak, 4, asszem, meg volt egy rgei Szep Versekben, de vhogy eltunt az a kotet...
:(
sokat gondolkoztam, mióta meghalt, hogy el kell-e süllyeszteni eztet a topicot nem beírással, de mostanra azt okoskodtam ki azzal a kis mackó buksimmal, hogy nem kell, de ebből következik, hogy nem kellenek nekrológok sem, nem kell semmi extra felhajtás (rossz szó, de most nem jön jobb), szóval folytassátok/uk a versbeírást (szép: versbe írás), elment PGY, nehéz mondani, de ennyi történt, nem ül többet velünk itten a földön, hanem vhol a mennyei krimóban kortyolgatja a sörét. a verseiből azt szűrtem le, hogy ő se szeretne nagy felhajtást, valahogy így képzelem el:
"hát akkor sziasztok - felveszi a kalapját, nagy barna kalap, eltakarja az egész arcát - most azt hiszem nem jövök egy darabig. legyetek jók, tartsatok a hűtőben egy hideg sört nekem, ha visszajönnék - elindul kifelé. visszanéz. int egyet."
Halálos betegsége új nagy költői korszakát nyitotta meg. Ez fölvillanyozta; örült, hogy újra van témája. Ebben az életrajzi adalékban persze nyoma sincs annak, hogy a költészetet magasabb rendűnek tekintette volna az életnél. A kettő valahogy nem is vált külön nála: költészete elementáris életfunkciója volt. Ha rosszabb költői passzban volt, életereje hanyatlott, haldoklása pedig életereje új kifejlete volt. Tegnap óta tudjuk: a végkifejlet. A mindig újra feltámadó csodálatos mandarin sok életének vége szakadt. Nem hittem volna.
Máris javítani kell a megfogalmazáson: mivel költészete életfunkció volt, verseinek nem volt témája, tárgya, amelyet el lehetne különíteni. Szerelmi költészet (gyakran halottakról), politikai költészet, később néha kulináris (szakácsművészeti) költészet és végül halálköltészet – ezek csak szavak, amelyek legföljebb azt dokumentálják, hogy Petrit mi érdekelte az életben. A költészet „maga” mindezeknél kevésbé, noha mindig tervezte, hogy belevág egy analitikus líraesztétikába.
De ha azt mondjuk, hogy Petri versei nem ilyen-olyan tárgyúak, hanem egységes szövetű Petri-versek, és ez a szövet az ő személyes, testi-lelki szövete, akkor mi egyebet mondtunk, mint hogy vérbeli lírikus volt?
Sajátossága az egyszemélyes költészet radikalizálása volt. Az esetlegességé, amely éppen ő. Nem akarta – nem tudta – általánosítani lírája egyszemélyét, még arra a minimumra sem, hogy valamelyest osztozni akarjon a közös emberiben, és ebből vigaszt merítsen vagy vigaszt adjon, de éppen ennyire nem akart kultuszt sem űzni egyedi esetlegességéből. Bármifajta öntetszelgés szenvtelenségének egyenes ellenkezője volt. Mivel nem tekintette problémának – vagy hogy pontosabb legyek, miután korszakalkotó jelentőségű első kötetében megadta a magyarázatokat „M. számára”, már nem tekintette problémának – esetlegességét, ezért hozhatott létre egy végtelenül természetesnek ható, a köznapi beszédhez közelítő, mégis félreismerhetetlenül jellegzetes poézisű versbeszédet.
Ez a nyelv irtózatos súlyokat görget a vers olvasójára, könnyedsége, szépsége rémülettel tölt el. Ma – halála másnapján – Petri nagy költészetének monstruozitása tűnik a szemembe (a szörnyű, a rettenetes értelmében). Sok van, mi csodálatos, hatalmas, de az embernél nincs semmi csodálatosabb, hatalmasabb: így hangzott valaha – humanista átértelmezésben – az Antigoné kardala. Az újabb fordítások szerint sok van, mi félelmetes, de az embernél nincs semmi félelmetesebb.
Hosszú ideje tudhattuk, hogy gyógyíthatatlan beteg, hiszen az utóbbi esztendőkben múzsájává avatta a közelítő halált. Kosztolányival, Babitscsal, a rokonvégzetű költőelődökkel társalkodott verseiben, hogy a tőlük tanult méltósággal viselje el a kínokat és a kikerülhetetlen metamorfózist: amikor már nem lesz képes költőként megszólalni.
"Mikor nem írok verset: nem vagyok / Illetve úgy mint hulla körme és haja, / valami nő tovább, de nincsen valaki, / nincs centrum, én, nincs "szervező közép". / A versen kívül nincs életem: / a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok, / s elég ritkás, fogyatkozott e létezés: / füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés / az is mind ritkábban. Torkig vagyok, / és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is" - írta öt évvel ezelőtt, összetéveszthetetlenül személyes, a pátoszt gondosan kerülő, önmagán is csúfondárosan ironizáló hangján.
Farkasszemet nézett a korai elmúlással, kíváncsian figyelve magát: hogyan gyűri le szervezetét lépésről lépésre a sejtjeit pusztító kór. Hedonista módjára vetette bele magát az élet ízlelhető gyönyörűségeibe, az ételek fűszeres örömeibe, talán mintegy kárpótlásként is azokért a - korántsem elvesztegetett, a rendszerváltással mégsem egészen beteljesülő - évekért, amikor közösségi célokért hevülve, a pártállam első számú ellenzéki költőjeként elvbarátaival a diktatúra ellen küzdött, mely megfosztotta a magánéletétől, méltóságától: lehallgatták a telefonját, beleolvastak szerelmesleveleibe, követték minden mozdulatát, hiszen a nyolcvanas években csaknem tíz éven át szerkesztette a szamizdat Beszélőt. Versei akkoriban csak külföldön vagy illegálisan jelenhettek meg. Később a Holmi szerkesztőbizottsági tagja lett.
Filozófiát és magyart tanult az egyetemen, művelt rebellisként küzdött a demokráciáért. Provokatív hangvételű költészetét nem a szerepjáték vágya fűtötte, mint annyi költőelődét: ez volt az igazi létformája. "Én mindent egyes szám első személyben mondok. Minden szerep idegen tőlem, csak egy személy vagyok. Kétkezi költő, ugyanazok a problémáim, mint egy esztergályosnak vagy egy bolti eladónak. Beteg vagyok, boldog vagyok, házasodom, válok, peregnek a napok." Talán ennek a hangsúlyos személyességének köszönhette hihetetlen népszerűségét olvasói körében. A példaképről, József Attiláról elnevezett díjat 1990-ben, a Kossuth-díjat 1996-ban adományozták neki. Szégyenletes epizódként egy akkori ellenzéki politikus (ma miniszter) szót emelt a Parlamentben a kivételes életmű hivatalos elismerése ellen...
Egyik kötetének azt a címet adta: Örökhétfő. Ezentúl a gyász emléke is beárnyékolja a halálhír örök hétfőjét.
Petri György már életében klasszikus lett. Ami azért is meglepő, mert előszeretettel mondott ellent mindennek, ami hagyomány, vagy akár hagyománygyanús hírbe keveredett. Első költői kísérleteiben József Attila szellemujjait vélte fölfedezni, így hát inkább évekre elhallgatott. Első verseskötetének végén - cím nélkül - egy olyan ars poetica-szerű vallomás áll (Horgodra tűztélÉ), amely a Kelet-Közép-Európában tradícióvá lett váteszszerep és a vele járó kiválasztottságtudat fölött ironizál, kérlelhetetlenül s ugyanakkor némiképp sajnálkozva is. Kései költészetében pedig még a félt és mindvégig csodált nagy költőelődnek is ellentmondott, amikor úgy vélekedett: "a líra végső soron - minden, csak nem logika".
Petri alighanem azzal vált klasszikussá, hogy egy egész nemzedék kiábrándultságának tudott reprezentatív módon hangot adni. A Magyarázatok M. számára című kötete (1971) a radikális baloldali remények 1968-as megfeneklése nyomán előállt kelet-európai helyzet abszurditásának és az értelmiségi lélekállapot ambivalenciájának - pátosz és irónia együtteséből szőtt - nagyszerű érzékeltetése. Költészetének egyik kulcsmondata, hogy "Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?" (Belső beszéd). A felismerés fokozatai című, nagy ívű gondolati költemény mintegy foglalatát adja a szocializmus megreformálhatatlanságából következő létélménynek: "Senki arcára formált lények, / élünk, s kísérletezünk arccal / egy világban, mely időtlen időkig / képes tengődni az ideiglenességben."
Petri egyike a keveseknek, akik levonták felismerésük konzekvenciáját, s nyíltan szembefordultak ezzel az ideiglenességgel. A demokratikus ellenzék ismert személyisége lett, s szamizdatként megjelent Örökhétfő című kötetének (1981) java része a szó szoros értelmében közvetlenül politikai témájú, alkalmi költemény. - versek meghökkentő újdonsága a szinte tüntetően alantas, trágár nyelvhasználat - ezzel is demonstrálni akarta a szókimondás, a néven nevezés fontosságát. A rendszerváltás politikai előnyeit társaihoz képest jóval szkeptikusabban ítélte meg, sőt némelykor kifejezetten borúlátóan: "rettenthetetlen hülyék", pojácák és gazemberek korát jövendölte. Hogy nem minden alap nélkül, azt kellőképpen bizonyították azok a hajszák, amelyeket egyes "nemzetféltő" és szentfazék politikusok kezdeményeztek ellene.
Az utolsó esztendők másfajta ideiglenesség présébe szorították. Elhatalmasodó betegsége semmi jót nem ígért, régóta készült a halálra. Amíg lehet című kötetének (1999) legfőbb indítéka, hogy ki kell töltenie azt a kis időhaladékot, amit kapott. Leszámol korábbi szerepeivel is, a szerepnélküliség szerepét vette fel, mint egyik kritikusa írta. "Ne mondd, hogy vége, / ne mondjál semmit / Szokjál le arról, hogy: vagy / Hidd el: jobb nem élni." Elégedetlen volt magával, mégis elégedett az élettel.
Ne mondd, hogy vége.
(Nem tudod, hogy minek,
azt sem, hogy vége van-é.)
Ne mondd, hogy vége,
ne mondjál semmit
- jobb a semmitmondásnál.
Felejtsd el, hogy éltél,
felejtsd el, hogy akartál ezt-azt.
Mindez nem érdekes már.
Szokjál le arról, hogy: vagy.
Hidd el: jobb nem élni.
Életének 57. évében hosszú, súlyos betegség után vasárnap elhunyt Petri György Kossuth-díjas költő, műfordító, újságíró.
Az MTI-vel a gyászhírt tudató család - Petri Lukács Ádám, Petri Anna, Papp Mária - a költő temetéséről később intézkedik.
Petri György 1943-ban született, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát magyar-filozófia szakon.
Pályafutását újságíróként kezdte, 1974-től szellemi szabadfoglalkozású.
Közel tíz éven át, 1981-1989 között szerkesztette a Beszélő című szamizdat lapot. Ezt követően a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Versei 1975-1989 között csak külföldön vagy illegális kiadványokban jelenhettek meg.
Jelentősebb művei: Magyarázatok M. számára, Körülírt zuhanás, Ami kimaradt, Valami ismeretlen.
Összegyűjtött versei 1996-ban jelentek meg, korábban ezek Örökhétfő címmel szamizdatban voltak olvashatók. A frakfurti könyvvásárra poémakötete - Amíg lehet - került ki.
Munkásságát számos díjjal ismerték el, József Attila-díjat 1990-ben kapott, a Kossuth-díjat 1996-ban adományozták az írónak.
Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.
"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.
---------------------------------------------------------------------
[*]Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.
A nőnek? Mit tudom én.
Mint gálicos kádban a víz?
Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,
mondjuk a szemed színet, meg egy ritka szót,
hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,
magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.
Ugyan semmire se mész vele illicit, de én nagyon szeretem ezt a Petri rögtönzést (írta a nagyátkosban):
Cipőmre nézek; fűző benne:
Nem lehet az, hogy börtön lenne!
Jó nagyot dobna a keresésed hatákonyságán, ha legalább egy szót, urambocsá' szavakat vissza tudnál idézni keresett művecskéből. De ha ez nem megy, legalább a hangulatát. Azon túl, amit eddig mondtál róla. Ettől még jó sok lehet... :-)
Azért íme két újabb. Szinte biztos nem ezeket keresed, viszont jó rövidek. :-)
Mari bűnei
Mari mindig betöközi a cigarettát
reggelente túlteng,
vadul mosogat, ágyaz,
ez még úgy-ahogy megbocsátható lenne,
de másfél perc alatt megfürdik,
és tíz másodperc alatt fel van öltözve.
Ez az activité-rapidité ejt engem mibe is?
Hát leginkább kétségbe. Én egy fél pohár sört
vagyok képes meginni, amíg ő
megszervezi a hátralevő életet.
Így odietamózok vele, magyarán gyűlölöm és imádom:
hatékony dög. De azért én is vagyok valaki,
és mondhatni: nem játszani születtem.
Sapienti sat. Bízom, hogy ért a szóból.
Mert eltekintve az eltekintendőktől
tényleg imádom.
Szemrehányás
Még most is
elolvadnék, mint a sózott jég
- pedig már nem szeretlek -
ha hozzám érnél.
Végigvizsgáltam a kis
sportkukkeroddal a még
világos ablakok
mögötti világokat
a szomszéd házban.
Igazad van, sehol se basznak.
Mi itt nem baszunk.
Dugom is el a rémült hernyót.
Akár a szomszéd házban is lehetnénk.
Jóllehet ha az (innen nézvést)
szomszéd házban lennlnk,
akkor te bugyirózsaszín bugyikat
áztatnál kék műanyag lavórban,
én meg tréningalsóban, atlétában
ellenőrizném a kaktuszokat.
És nem lennének ilyen gondolataim.
Mi volnánk az ország.
