Nincs vész... :) ahogy időd és kedved engedi, úgy válaszolsz. Nem erőszak a disznótor. ;) Köszi. :o)
Asszem TapsiHapsi koma, félreértettél. Semmi kedvem ezen a könyvön vitatkozni, csupán fel akartam hívni a topictársaim figyelmét a szerző "amnéziás" ;o) ragaszkodására, függőségére a szubjektív igazságához.
Tehát mondhatnók: több ideje volt meghalni és több ideje maradt arra, hogy megmerevedjen a teste. Tudod mit, ha valóban keresni akarod az Igazságot, akkor saját magad keressed az állításaidra az ellentmondásokat. Szerintem az EgyIgazsághoz vezető út ott kezdődik amikor lemondasz a ragaszkodásról. ( ez vélemény és nem kioktatás ;o) )
Végülis nézd, úgy érzem mellékes számomra az, hogy Jézus esszénus volt-e, vagy feltámadása után Indiába ment-e stb. Sokkal fontosabb az amit mondott, amit tanított. És hogy miért? Nos, amikor olvasgattam Jézus szavait, tanításait olyan érzéseket keltettek bennem amiket nehéz szavakkal, gondolatokkal leírni: Élő, Lélek, Atya, Szabadság, EgyIgazság stb. A Szeretetet kihagytam, mert erre nincs szavunk, mint ahogyan igazából a többire sincs, merthogy mindez nem elválasztható egymástól. (Egyébként is a szavainkkal gondolatainkkal megpróbáljuk kifejezni a valóságot, pedig csak ennek árnyékát, körvanalait vagyunk képesek visszaadni. Gondolataink, szavaink kevesek ehhez.)
Búcsuzóul idézek néhány részt egy apokrifból, természetesen a Jézusnak tulajdonított szavaival:
"Annak vélnek, aki nem vagyok, mert nem az vagyok, aki a sokaság számára vagyok. Akinek mondanak majd, az alsóbbrendű és nem méltó hozzám. Minthogy pedig a nyugalom helyét sem látni, sem kimondani nem lehet, mennyivel inkább nem lehet sem meglátni, sem kimondani engem, aki e helynek ura vagyok. (...) Azt kell tudnod, hogy én egészen az Atyánál vagyok, és az Atya énnálam. (...) Mert, hogy ki vagy, azt látod, megmutattam neked. Azt viszont, hogy én ki vagyok, egyedül én tudom, más senki. Engedd, hogy birtokoljam azt, ami az enyém. Ami pedig a tiéd, azt rajtam keresztül lásd. Engem azonban igazán meglátni - amint mondtam - lehetetlen, kivéve, ha azért vagy képes megismerni engem, mert velem rokon természetű vagy. Hallod azt, hogy szenvedtem, pedig nem szenvedtem. Azt is, hogy nem szenvedtem, pedig szenvedtem. Hogy átszúrtak, pedig nem döftek belém, azt is, hogy a fára függesztettek, pedig nem függesztettek a fára. Hallani fogsz a belőlem kifolyó vérről, pedig nem folyt ki a vér belőlem. Egyszerűen: nem az én szenvedésem volt mindaz, amit amazok beszélnek rólam, de azt, amiről nem beszélnek, valóban elszenvedtem. S hogy ezek mik, azt megsejtetem veled, mert tudom, hogy te meg fogod érteni. Ismerj fel tehát úgy, hogy én vagyok az Ige foglyul ejtése, az Ige megsebzése, az Ige vére, az Ige sebe, az Ige megfeszítése, az Ige szenvedése, az Ige átdöfése, az Ige halála."
Hszólásod első ránézésre ijesztően soknak látszott, de aztán mégsem. :) Szóval végig olvastam, s hát ez még nem minden...
„Nem akarok mentegetőzni a megkésett hozzászólásért, csupán bocsánatot kérek, hogy állandóan hitegettelek. :o)” Nincs vész... :) ahogy időd és kedved engedi, úgy válaszolsz. Nem erőszak a disznótor. ;)
„A szerző egyik bizonyítási érvelése a “mindössze” három órás kínszenvedés. Először is csupán a János evangéliuma említi a “hatodik” órát mint a keresztrefeszítés időpontját, Máténál és Lukácsnál viszont érthetően kiderül, hogy Jézus akkor már a kereszten függött...” Tehát mondhatnók: több ideje volt meghalni és több ideje maradt arra, hogy megmerevedjen a teste.
„A lepel eredetiségében a tudománynak kétségei vannak (de ez nem az a topic), a szerző ennek ellenére bizonyítékként használja fel.” ...és...
„...ehhez kapcsolódik egy kis idézet Komoróczy Géza, “Kiáltó szó a pusztában” címú könyvéből amely a holt-tengeri tekercsekkel foglalkozik...” A holt-tengeri tekercsekről most láttam egy leleplező könyvet a könyvtárban. Tehát: „A holt-tengeri tekercsek eredetiségében a tudománynak kétségei vannak (de ez nem az a topic), a hszóló ennek ellenére bizonyítékként használja fel.” 1:1 :)
Ha érdekel ama könyv, akkor majd szkennelek belőle... de nem mindent !!!! ...most már meggondolom, hogy mit vállalok. :) (a méret miatt) - erre még a végén visszatérek. (*)
Amiket írsz, azok egészen elfogadhatóak... csak hogy a könyv nem csak erről szól, hanem Jézus keresztre feszítés utáni életéről, amit a Korán sem titkol el. (Mármint, hogy Jézus nem halt meg a kereszten, az esszénusok ápolták, majd újra visszatért tanítani+gyógyítani, csak kicsit keletebbre.)
Egy buddhista kolostorban találtak rá arra az irattömegre, amelyek megegyeznek az evangéliumokkal, annyi különbséggel, hogy a keresztre feszítés után is van sztori. Másrészt a Bibliában is az van:
Mát. 12.40
Mert a miképpen Jónás három éjjel és három nap volt a cethal gyomrában, azonképpen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ne felejtsük el, hogy Jónás nem a mennybe távozott a cethal gyomrából, hanem vissza a földi életbe !
Persze ez nem jelenti egyértelműen azt, hogy Jézus is hasonlóan visszatért földi életéhez. De ha mégis ?
Még ha a túlélés nem is pontról-pontra úgy történt, ahogy Holger Kersten felvázolta (elképzelte), akkor is történhetett volna 1001+1 féleképpen. H. Kersten műve nem Szent Írás (mint pl. a Hetek c. lap :), inkább egy elgondolkodtató könyv !
...most a könyv 240ik oldalán tartok a szkennelésben, még van kb.15 oldal és kész. Hamarosan fel lesz rakva a hunlapomra és Big4nek tett ígéretemet tartva elküldöm AranyVikinek is, hogy ott is hozzá tudjon férni az, aki akar. Aztán megcáfolhatod az egész könyvet :), irány India és Tibet. ;) (Veled mehetek ? ;)
Ez van srácok !
Szia hapsi !
u.i.: (*) ...ha érdekel, akkor max 40 oldalnál többet nem szkennelek ama könyvecskéből, mert rengeteg idő. A karakterfelismerő is néha szettyózik... tökölös meló. Egyik ismerősöm is kitalálta, hogy szkeneljek be Neki 3 könyvet (mindegyik olyan 200-300 oldal körül mozog) - pedig fel sem ajánlottam Neki, csak úgy kipattant a fejéből a zseniális ötlet :) -, azóta nagyívben kerülöm. :)))))
u.i.2: ha azt akarod, hogy elkerüljelek, akkor kérjél 4-5 db 1000-2000 oldalas könyvet szkenelve, ozt utána észre se foglak venni. :))))))))))))))
Bocsánat elszúrtam, ha egy moderátor erre járna, legyen szíves törölje ki az előző hozzászólásomat. Hiába na, nem vagyok gyakorlatban. :o))
Kedves Tapsihapsi!
Nem akarok mentegetőzni a megkésett hozzászólásért, csupán bocsánatot kérek, hogy állandóan hitegettelek. :o)
Nos, ahogy ígértem, megpróbálok reagálni a fejezetben szereplő “bizonyítékokra”. Mindezt főként azért, hogy egy kicsit rávilágítsak mai világunk szenzációhajhász és elüzletiesedett “tényfeltáró” irodalmára. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvasson utána az effajta “szenzációs felfedezéseknek”, “tényeknek” mielőtt bármit is komolyan elhinne.
A Jézus halálával kapcsolatos orvosi, biológiai magyarázataimban nem vagyok biztos, hisz nem ez a foglalkozásom és csak könyvekből, ismerősöktől tudtam némi információt szerezni, ezért ha olvassa ezt a topicot valaki orvos (kedves Mr.Spock, örülnék szakértelmednek) legyen szíves erősítsen meg vagy cáfoljon meg állításaimban.
Az evangéliumok szerint Jézust a "hatodik órában", déli tizenkettőkor szögezték a kereszthez, és a "kilencedik órában", azaz délután háromkor halt meg. Sötétedéskor (Szent Lukács evangéliuma feljegyezte, hogy hármas csillag jelezte a szabbat kezdetét), legkorábban este hat órakor, a testet, azt gondolván, hogy halott, levették a keresztről. Ha pontosak az evangéliumok beszámolói, Jézus akkor már legalább három órája volt "halott". A szerző egyik bizonyítási érvelése a “mindössze” három órás kínszenvedés. Először is csupán a János evangéliuma említi a “hatodik” órát mint a keresztrefeszítés időpontját, Máténál és Lukácsnál viszont érthetően kiderül, hogy Jézus akkor már a kereszten függött és a két gonosztevővel való emlékezetes párbeszéde már lezajlott. Ugyanakkor mindkét evangéliumban meg van említve a hatodik óra, úgy mint a “sötétség” kezdete.
De a legdurvább csúsztatást a szerző akkor követte el amikor Márk evangéliumát figyelmen kívűl hagyja, ahol tisztán ez áll a 16,25-ös részben: “Három óra volt, amikor keresztre feszítették”. Az akkori héber időszámításban a nap hármadik órája a mostani időszámításban reggeli 8-9 órát jelent.
Beszéljünk egy kicsit a húsvéti ünnepről és Jézus meghurcoltatásáról. Azt hiszem elég világosan kiderül, hogy az a rengeteg esemény ami az elfogása után történt, nem fér bele a keresztre feszítésig eltelt 12-16 órába, még akkor sem, ha ez netán dél körül történt volna. Nézzük sorban mik is ezek:
1.Jézust elfogják az Olajfák hegyén.
2.Elviszik Annáshoz ahol először hallgatják ki.
3.Átviszik Kaifáshoz, aholis időközben már összegyűlt a főtanács, itt hallgatják ki másodszorra őt. A zsidó perrendtartással ellenkezett az éjszaka folyó per, az ítélethirdetést késleltetik kora reggelig, hogy minden törvényes legyen. Tehát Jézust átadták a bírósági őrségnek, akik szídták, ütlegelték, csúfot űztek belőle. Ez valamikor hajnaltájt lehetett, azidőtájt amikor Péter hallotta megszólalni a kakast.
4.Amint kivilágosodott, Jézust átviszik Kaifás palotájából a főtanács hivatali épületébe, ahol kihirdetik az ítéletet. A halálos ítéletet viszont jóvá kellett hagyatni a római hatósággal, ezért átküldik Pilátushoz.
5.Pilátusnál megtörténik a kihallgatás, aki nem találja bűnősnek, ezért átküldi Heródeshez azzal, hogy az “ügy hozzá tartozik” mint negyedes uralkodóhoz.
6.Heródes hosszasan kihallgatja, kigúnyolja, egyszóval rá akarja bírni arra, hogy “csodákat” tegyen neki.
7.Visszaküldi Pilátushoz, aki továbbra sem akarja elítélni. Ez főként amiatt lehetett, mert nem akarta bábuként a főtanácsot szolgálni, másrészt meg üzenetet kapott a feleségétől, Prokulától, aki figyelmezteti álmára, hogy ne ítélje halálra Jézust.
8. Pilátus megkorbácsoltatja Jézust, azt remélve, hogy ez kielégíti a tömeg bosszúszomját. A megkorbácsoltatásról csak annyit, hogy az annyira kemény volt, hogy sokszor abba haltak bele az elítéltek.
9. A főtanács látva Pilátus habozását és időhúzását, finoman nyomást gyakorol rá azzal, hogy bevádolják a császárnál, hogy “nem vagy a császár barátja”. Pilátus mentő ötletként feleleveníti az “egy rab szabadon bocsátásának” a tradícióját, azonban akkorra már a főtanács által is feltüzelt tömeg elveti Jézust. Érdekes megjegyzés, ami Origenész feljegyzéseiből maradt ránk: kevesen tudják azt, hogy Barabást is Jézusnak hívták, ezért Pilátus valójában ezt kérdezhette a néptől: “Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül: azt a Jézust akit Barabásnak hívnak, vagy azt akit Messiásnak mondanak?”
10. A katonák beviszik Jézust a helytartóságra, köréje gyűjtik az egész helyőrséget, kigúnyolják, töviskoszorút fonnak a fejére, arcul csapdossák stb. előkészítik őt és a másik két rabot a keresztrefeszítésre.
11. Jézus 600-800 méteres útja a Golgotáig, kereszttel a vállán, időnként elesik a súly alatt.
12. Keresztre feszítik.
Szerintem teljességgel kizárt, hogy egyik nap estétől másnap délig véghez vihették volna mindezt. Sokkal elfogadhatóbbnak tartom Annie Jaubert a Sorbonne kutatónőjének azt a felvetését, hogy Jézus és tanítványai a húsvéti vacsorát kedden este az esszénus naptár szerint tartották meg. A qumráni leletek felfedezése óta nyilvánvalóvá vált, hogy az esszénus naptár a húsvétot két-három nappal korábbra teszi, ehhez kapcsolódik egy kis idézet Komoróczy Géza, “Kiáltó szó a pusztában” címú könyvéből amely a holt-tengeri tekercsekkel foglalkozik: “Kialakították külön közösségi életük kereteit, formáit: az imarendet, az ünnepek rendjét, a szertartási naptárt stb. A naptár már szükségképpen konfliktushoz vezetett. Az ünnepek rendjét aprólékos szabályok rögzítik, a legcsekélyebb eltérés ezektől:deviancia.” Ezek alapján valószínűsíthető, hogy az 1-3-as történések kedd estétől szerda hajnalig tartottak, a 4-6-os események szerdán, a 7-8-as események csütörtökön, a 9-estől kezdődően pedig pénteken zajlottak le.
Azt nem állítom, hogy Jézus az esszénus közösség tagja volt működésének idején, de bizonyos beszédeiből, viselkedéséből arra lehet következtetni, hogy korábban kapcsolata volt velük, esetleg egy ideig közöttük is élhetett. Nem akarok részletekbe mélyedni ezügyben, de egyébként ezt a szerző is elismeri amikor ezt írja:
“…másodszor pedig Jézus testének helyzete pontosan megegyezik a Holt-tenger melletti Qumranban az esszénus kolostor településének temetőjében talált csontvázakéval. "A holttestek általában ugyanolyan helyzetben fekszenek a sírokban...Közös vonásként felfedezhető, hogy a test a hátán fekszik fejel dél felé, a kezek pedig összekulcsolódnak a has fölött, vagy a test mellett fekszenek kétoldalt.”
Szóval ennyit a három órás időtartamról.
“Egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Jézus három óra múlva meghalt volna a kereszten, mivel a nazarénusok (ellentétben az esszénusokkal) nem voltak aszkéták (vö. Máté 11,19: "Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: íme, falánk és részeges ember..."). Jézusról aligha mondhatjuk, hogy hetvenkilenc kilós testsúlyával vézna és gyönge lett volna.” A szerző megfeledkezik a korbácsütésektől és az általa okozott vérveszteségről, amelyben hangsúlyozom!, sokszor belehalt az elítélt. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a római százados a keresztúton parancsot adott a Cyrénei Simonnak, hogy segítsen vinni Jézus keresztjét akkor eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy Jézusnak már alíg volt jártányi ereje. 1942-ben a neves kumrán kutató Sukenik professzor egy régészeti feltáráson megtalálta Cyrénei Simon sírját, legalábbis a sírban talált felíratokból és kormeghatározásokból ez szinte biztosnak látszik.
Nyilvánvalóan a Jézus ellen felhozott egyik vád az volt, hogy nazarénus! Ez nekem új, ilyen vádról nem tudok. Tudtommal a kereszten elhelyezett táblán nem a “nazarénus” szó, hanem a származása, a “nazareti” szerepelt. A táblát Pilátus parancsára helyezték el, valószínűleg ezzel is borsót akart törni a főtanács orra alá, ezért arámul, görögül és latinul is feliratta.
A különösen erős izzadás és a száj kiszáradása ("Szomjazom", János 19,28) a mérgezés jellegzetes tünetei. Kiváncsi lennék, ha a szerző egy kb. 40 kg-os keresztfát cipelt volna majd egy km.-en át, egy ilyen korbácsolás után, ő nem izzadna-e és nem lenne-e kiszáradva a szája. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az átélt kínzások, esetleg fertőzés nyomán Jézusnak felszökött a láza, amely úgyszintén izzadással és a száj kiszáradásával jár. De ez csak feltételezés.
Felmerül a kérdés, hogy az ecet volt-e az oka, hogy Jézus azonnal "kilehelte lelkét", és ha nem, akkor mi lehetett ez az anyag? Orvosi vélemények alapján nem csak az izomgörcs (tetanizáció) folyamán fellépő fulladás okozhatta a halált, hanem szívbénulás is. A nehéz agónia következtében a szívburok megtelik savóval.
A szerző hosszan magyarázza a különféle mérgek hatását, egyvalamiről azonban elfeledkezik vagy nem tud: a római katonák a kulacsukban (plosca) ecetes vizet hordtak!
A zsidó szokásoknak teljes egészében megfelel, hogy egy halálra ítéltnek mirhával vagy tömjénnel fűszerezett bort adjanak, hogy annak enyhén kábító hatása könnyítse a kínt. A zsidó Talmudban megtalálható ennek leírása: "Annak, aki kivégzésre indult, egy kis darab tömjént adtak borral telt serlegben, hogy elveszítse eszméletét." (Sanh. 43a) A római katonák nemcsak hogy megengedték a kábító italt, hanem egyikük nyilvánvalóan segített is felnyújtani az italt Jézusnak (vö. Máté 27,48, Márk 15,36, Lukács 23,36, János 19,29). Azonban mindegyik evangélium szerint ecetet, nem pedig bort nyújtottak neki. Csúsztatás. A szerző elhallgatja a Máté 27,34 és a Márk 15,23 részeket ahol világosan olvasható, hogy a keresztre feszítés elején mirhával kevert borral kínálták Jézust, amit nem fogadott el. A halála elött pedig a “Szomjazom!” kérésére ecetet (vagy a római katonák által használt ecetes vizet) adtak neki (János 19,28).
“Állítólag Jézus önként áldozta fel magát. Jézus halálfélelme azonban, melyet az evangéliumok több helyen is megemlítenek, megmagyarázhatatlannak tűnik ebben az összefüggésben. Az elkövetkező eseményeket várva Jézus így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." (Márk 14,36; Máté 26,39; Lukács 22,42) A halálra készülő mártír filozofikus nyugalommal nézne halála elébe. De Jézus végső felkiáltása "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Márk 15,34) éppen elég bizonyíték arra, hogy a keresztre feszítést aligha kívánta.” A szerző itt egy szubjektív érzést, élményt akar megmagyarázni, ezt viszont csak akkor érthetné meg, ha halála előtt pár nappal ő is megismerné a jövőt. Jézus pontosan ismerte a jövőjét és mível emberi testben volt jelen közöttünk, ugyanúgy érvényes volt rá az emberi szenvedés is, még akkor is, ha lélekben mindennek felett állt. Ugyanakkor Ő is megnyugodott az imádság után, és már nyugalommal, békével nézett szembe a sorsávall. A szerző nem veszi azt figyelembe, hogy Jézus könnyűszerrel elkerülhette volna a halálos ítéletet, ha Kaifás előtt nem vallja magát a Messiásnak.
A hangos kiáltás lehetetlen lett volna a teljes kimerültség állapotában vagy nem sokkal a megfulladás előtt, ami majdnem minden orvos szakértő szerint a halál oka lehetett. Ezt nagyon nehéz megállapítani, hisz a halál oka lehetett szívleállás is. A halál elötti pillanatokban viszont ösztönösen az utolsó erejét használja fel az ember.
De térjünk vissza ismét a lepelhez, mely sokkal kézzelfoghatóbb, mint az ilyesfajta spekulációk, és új fényt vethet ezekre a történelmi kérdésekre kétezer ével az esemény után. A lepel eredetiségében a tudománynak kétségei vannak (de ez nem az a topic), a szerző ennek ellenére bizonyítékként használja fel.
A feltételezések szerint Jézus három órán keresztül függött holtan a kereszten. Ez egyáltalán nem biztos, hisz a főpapok délután sürgetni kezdték Pilátust (ez csak János ev.-ban van), hogy töresse meg a keresztrefeszítettek lábszárát. És mi van ha csak két órája volt halott és délután ötkor vették le a keresztről, hisz a délután öt-hat óra közötti idő volt a héber időszámításban a nap tizenkettedik órája, ezután kezdődött a sabbath. (Nincsenek pontos ismereteim erról, hogy valóban este kb. hat után kezdődik a sabbath, jó lenne, ha valaki ebben megerősítene)
A thanatológia (a halál tudománya) legújabb kutatási eredményei szerint a halál beállta után elkezdődik egy folyamat, mely megmerevíti az izmokat (rigor mortis). A folyamat a halál beállta után már harminc perccel elkezdődik és három-hat óra múlva válik teljessé, a környezet hőmérsékletétől függően: magasabb hőmérséklet gyorsítja a folyamatot. A “legújabb kutatási eredményt” :o)) amit a szerző említ, azt már őseink több ezer éve megfigyelték és magyarul csak hullamerevségnek hívják.
Az a tény, hogy Jézus egyértelműen nem volt a rigor mortis állapotában, amikor levették a keresztről, elegendő bizonyíték arra, hogy nem is volt halott. Röhejes ez a következtetés úgy ahogy van, egyébként számomra csak azt bizonyítja, hogy még nem állt be a hullamerevség (például egy két órája halott embernél).
Még ennél is meggyőzőbb bizonyítékot nyújtanak a vásznon látható vérnyomok. Itt világosan megkülönböztethető a vérzésnek két eltérő fajtája: a Jézus keresztre feszítésekor kifolyt, majd megszáradt vér, és az a friss vér, mely azután hagyta el a testet, hogy a lepelre fektették vízszintes helyzetben!
Nem akarok minden részt idézni, ezért a vérzéssel kapcsolatos részeket megpróbálom röviden összefoglalni.
1. A fejbőr igen gazdag artériás és vénás érhálózattal rendelkezik. A töviskoszorú hatására az artériás vérzés lüktetve, spriccelve tör elő, ezért nem csoda az, hogy a hajzat külső részére került vér lenyomata erősen megmaradt a lepelen. A hármas szám alakú vérzés a homlokon valóban a fej enyhe megdöntésével keletkezhetett, de akkor amikor a kereszten függött. Vízszintes fekvő pozícióban más lenne a folyás iránya. Ha Jézus életben lett volna amikor a lepellel érintkezik, akkor a vérzésnek teljesen más a lenyomata a leplen, nem ilyen 3-as szám alakú, hanem “beitatódna” foltként.
2. Felhívtam egy főorvos ismerősömet aki kórboncnoki gyakorlattal is rendelkezik, ő azt mondta, hogy egy halott sebéből még egy nap múlva is folyhat ki vér. Amikor Jézust levették a keresztről, először is megváltozott a test pozíciója, tehát az oldalán lévő kb. 4,5 cm-es sebből másodlagos vérzésként további vér és savó folyhatott ki. Amikor kihúzták a csuklójábó a szögeket, egyúttal ezzel felszakították a sebet, amely úgyszintén másodlagos vérzést okozhatott még akkor is ha halott volt!
3. A 25-40 cm-es vékony penge amely csak a tövénél szélesedik ki bőven elég ahhoz, hogy a szívburkot elérje. Nem igaz a szerző azon állítása, hogy a szívburokban csak betegség hatására képződik savó, a hat órás agóniától is megtelik a szívburok savóval. (Erre még rá fogok kérdezni)
4. A tüdő vákuumára vonatkozó elképzelése a szerzőnek szerintem hibás. Vákuum nem alakulhat ki a tüdőben, hiszen a halál állapotában a légutak nyitva maradnak. De mégha így is lenne, az ödémás folyadék a mellhártya és a tüdő között jön létre, nem pedig a tüdőben. A tüdő és a mellkas között szintén nem alakulhat ki vákuum, hisz a lándzsadöfés helyén akkor is marad egy vékony rés amin keresztül a levegő beáramlik a mellkasba, főleg hogy a test “ki van feszítve”. Tehát, ha a tüdő össze is esik, a folyadék akkor is szabadon távozhat.
Azt, hiszem itt most befejezem, egyébként is tök értelmetlen mindezt pro-kontra bizonyítani, igazából csak azért írtam le mindezt, hogy rávílágítsak a szerző kontárságára (jó esetben) vagy pedig részrehajló szenzációhajhász üzleti érdekeire. Nem nevezném őt így, ha legalább “nem hallgatja el” azokat a dolgokat amelyek benne vannak a Bibliában és amelyeket én is megtaláltam.
Üdv:
álomhajós
UI: E témában még eszembe jutott valami fontos, még egyszer egy rövid hozzászólás erejéig majd visszajövök.
Nem akarok mentegetőzni a megkésett hozzászólásért, csupán bocsánatot kérek, hogy állandóan hitegettelek. :o)
Nos, ahogy ígértem, megpróbálok reagálni a fejezetben szereplő “bizonyítékokra”. Mindezt főként azért, hogy egy kicsit rávilágítsak mai világunk szenzációhajhász és elüzletiesedett “tényfeltáró” irodalmára. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy olvasson utána az effajta “szenzációs felfedezéseknek”, “tényeknek” mielőtt bármit is komolyan elhinne.
A Jézus halálával kapcsolatos orvosi, biológiai magyarázataimban nem vagyok biztos, hisz nem ez a foglalkozásom és csak könyvekből, ismerősöktől tudtam némi információt szerezni, ezért ha olvassa ezt a topicot valaki orvos (kedves Mr.Spock, örülnék szakértelmednek) legyen szíves erősítsen meg vagy cáfoljon meg állításaimban.
Az evangéliumok szerint Jézust a "hatodik órában", déli tizenkettőkor szögezték a kereszthez, és a "kilencedik órában", azaz délután háromkor halt meg. Sötétedéskor (Szent Lukács evangéliuma feljegyezte, hogy hármas csillag jelezte a szabbat kezdetét), legkorábban este hat órakor, a testet, azt gondolván, hogy halott, levették a keresztről. Ha pontosak az evangéliumok beszámolói, Jézus akkor már legalább három órája volt "halott". A szerző egyik bizonyítási érvelése a “mindössze” három órás kínszenvedés. Először is csupán a János evangéliuma említi a “hatodik” órát mint a keresztrefeszítés időpontját, Máténál és Lukácsnál viszont érthetően kiderül, hogy Jézus akkor már a kereszten függött és a két gonosztevővel való emlékezetes párbeszéde már lezajlott. Ugyanakkor mindkét evangéliumban meg van említve a hatodik óra, úgy mint a “sötétség” kezdete.
De a legdurvább csúsztatást a szerző akkor követte el amikor Márk evangéliumát figyelmen kívűl hagyja, ahol tisztán ez áll a 16,25-ös részben: “Három óra volt, amikor keresztre feszítették”. Az akkori héber időszámításban a nap hármadik órája a mostani időszámításban reggeli 8-9 órát jelent.
Beszéljünk egy kicsit a húsvéti ünnepről és Jézus meghurcoltatásáról. Azt hiszem elég világosan kiderül, hogy az a rengeteg esemény ami az elfogása után történt, nem fér bele a keresztre feszítésig eltelt 12-16 órába, még akkor sem, ha ez netán dél körül történt volna. Nézzük sorban mik is ezek:
1.Jézust elfogják az Olajfák hegyén.
2.Elviszik Annáshoz ahol először hallgatják ki.
3.Átviszik Kaifáshoz, aholis időközben már összegyűlt a főtanács, itt hallgatják ki másodszorra őt. A zsidó perrendtartással ellenkezett az éjszaka folyó per, az ítélethirdetést késleltetik kora reggelig, hogy minden törvényes legyen. Tehát Jézust átadták a bírósági őrségnek, akik szídták, ütlegelték, csúfot űztek belőle. Ez valamikor hajnaltájt lehetett, azidőtájt amikor Péter hallotta megszólalni a kakast.
4.Amint kivilágosodott, Jézust átviszik Kaifás palotájából a főtanács hivatali épületébe, ahol kihirdetik az ítéletet. A halálos ítéletet viszont jóvá kellett hagyatni a római hatósággal, ezért átküldik Pilátushoz.
5.Pilátusnál megtörténik a kihallgatás, aki nem találja bűnősnek, ezért átküldi Heródeshez azzal, hogy az “ügy hozzá tartozik” mint negyedes uralkodóhoz.
6.Heródes hosszasan kihallgatja, kigúnyolja, egyszóval rá akarja bírni arra, hogy “csodákat” tegyen neki.
7.Visszaküldi Pilátushoz, aki továbbra sem akarja elítélni. Ez főként amiatt lehetett, mert nem akarta bábuként a főtanácsot szolgálni, másrészt meg üzenetet kapott a feleségétől, Prokulától, aki figyelmezteti álmára, hogy ne ítélje halálra Jézust.
8. Pilátus megkorbácsoltatja Jézust, azt remélve, hogy ez kielégíti a tömeg bosszúszomját. A megkorbácsoltatásról csak annyit, hogy az annyira kemény volt, hogy sokszor abba haltak bele az elítéltek.
9. A főtanács látva Pilátus habozását és időhúzását, finoman nyomást gyakorol rá azzal, hogy bevádolják a császárnál, hogy “nem vagy a császár barátja”. Pilátus mentő ötletként feleleveníti az “egy rab szabadon bocsátásának” a tradícióját, azonban akkorra már a főtanács által is feltüzelt tömeg elveti Jézust. Érdekes megjegyzés, ami Origenész feljegyzéseiből maradt ránk: kevesen tudják azt, hogy Barabást is Jézusnak hívták, ezért Pilátus valójában ezt kérdezhette a néptől: “Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül: azt a Jézust akit Barabásnak hívnak, vagy azt akit Messiásnak mondanak?”
10. A katonák beviszik Jézust a helytartóságra, köréje gyűjtik az egész helyőrséget, kigúnyolják, töviskoszorút fonnak a fejére, arcul csapdossák stb. előkészítik őt és a másik két rabot a keresztrefeszítésre.
11. Jézus 600-800 méteres útja a Golgotáig, kereszttel a vállán, időnként elesik a súly alatt.
12. Keresztre feszítik.
Szerintem teljességgel kizárt, hogy egyik nap estétől másnap délig véghez vihették volna mindezt. Sokkal elfogadhatóbbnak tartom Annie Jaubert a Sorbonne kutatónőjének azt a felvetését, hogy Jézus és tanítványai a húsvéti vacsorát kedden este az esszénus naptár szerint tartották meg. A qumráni leletek felfedezése óta nyilvánvalóvá vált, hogy az esszénus naptár a húsvétot két-három nappal korábbra teszi, ehhez kapcsolódik egy kis idézet Komoróczy Géza, “Kiáltó szó a pusztában” címú könyvéből amely a holt-tengeri tekercsekkel foglalkozik: “Kialakították külön közösségi életük kereteit, formáit: az imarendet, az ünnepek rendjét, a szertartási naptárt stb. A naptár már szükségképpen konfliktushoz vezetett. Az ünnepek rendjét aprólékos szabályok rögzítik, a legcsekélyebb eltérés ezektől:deviancia.” Ezek alapján valószínűsíthető, hogy az 1-3-as történések kedd estétől szerda hajnalig tartottak, a 4-6-os események szerdán, a 7-8-as események csütörtökön, a 9-estől kezdődően pedig pénteken zajlottak le.
Azt nem állítom, hogy Jézus az esszénus közösség tagja volt működésének idején, de bizonyos beszédeiből, viselkedéséből arra lehet következtetni, hogy korábban kapcsolata volt velük, esetleg egy ideig közöttük is élhetett. Nem akarok részletekbe mélyedni ezügyben, de egyébként ezt a szerző is elismeri amikor ezt írja:
“…másodszor pedig Jézus testének helyzete pontosan megegyezik a Holt-tenger melletti Qumranban az esszénus kolostor településének temetőjében talált csontvázakéval. "A holttestek általában ugyanolyan helyzetben fekszenek a sírokban...Közös vonásként felfedezhető, hogy a test a hátán fekszik fejel dél felé, a kezek pedig összekulcsolódnak a has fölött, vagy a test mellett fekszenek kétoldalt.”
Szóval ennyit a három órás időtartamról.
“Egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Jézus három óra múlva meghalt volna a kereszten, mivel a nazarénusok (ellentétben az esszénusokkal) nem voltak aszkéták (vö. Máté 11,19: "Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: íme, falánk és részeges ember..."). Jézusról aligha mondhatjuk, hogy hetvenkilenc kilós testsúlyával vézna és gyönge lett volna.” A szerző megfeledkezik a korbácsütésektől és az általa okozott vérveszteségről, amelyben hangsúlyozom!, sokszor belehalt az elítélt. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a római százados a keresztúton parancsot adott a Cyrénei Simonnak, hogy segítsen vinni Jézus keresztjét akkor eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy Jézusnak már alíg volt jártányi ereje. 1942-ben a neves kumrán kutató Sukenik professzor egy régészeti feltáráson megtalálta Cyrénei Simon sírját, legalábbis a sírban talált felíratokból és kormeghatározásokból ez szinte biztosnak látszik.
Nyilvánvalóan a Jézus ellen felhozott egyik vád az volt, hogy nazarénus! Ez nekem új, ilyen vádról nem tudok. Tudtommal a kereszten elhelyezett táblán nem a “nazarénus” szó, hanem a származása, a “nazareti” szerepelt. A táblát Pilátus parancsára helyezték el, valószínűleg ezzel is borsót akart törni a főtanács orra alá, ezért arámul, görögül és latinul is feliratta.
A különösen erős izzadás és a száj kiszáradása ("Szomjazom", János 19,28) a mérgezés jellegzetes tünetei. Kiváncsi lennék, ha a szerző egy kb. 40 kg-os keresztfát cipelt volna majd egy km.-en át, egy ilyen korbácsolás után, ő nem izzadna-e és nem lenne-e kiszáradva a szája. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az átélt kínzások, esetleg fertőzés nyomán Jézusnak felszökött a láza, amely úgyszintén izzadással és a száj kiszáradásával jár. De ez csak feltételezés.
Felmerül a kérdés, hogy az ecet volt-e az oka, hogy Jézus azonnal "kilehelte lelkét", és ha nem, akkor mi lehetett ez az anyag? Orvosi vélemények alapján nem csak az izomgörcs (tetanizáció) folyamán fellépő fulladás okozhatta a halált, hanem szívbénulás is. A nehéz agónia következtében a szívburok megtelik savóval.
A szerző hosszan magyarázza a különféle mérgek hatását, egyvalamiről azonban elfeledkezik vagy nem tud: a római katonák a kulacsukban (plosca) ecetes vizet hordtak!
A zsidó szokásoknak teljes egészében megfelel, hogy egy halálra ítéltnek mirhával vagy tömjénnel fűszerezett bort adjanak, hogy annak enyhén kábító hatása könnyítse a kínt. A zsidó Talmudban megtalálható ennek leírása: "Annak, aki kivégzésre indult, egy kis darab tömjént adtak borral telt serlegben, hogy elveszítse eszméletét." (Sanh. 43a) A római katonák nemcsak hogy megengedték a kábító italt, hanem egyikük nyilvánvalóan segített is felnyújtani az italt Jézusnak (vö. Máté 27,48, Márk 15,36, Lukács 23,36, János 19,29). Azonban mindegyik evangélium szerint ecetet, nem pedig bort nyújtottak neki. Csúsztatás. A szerző elhallgatja a Máté 27,34 és a Márk 15,23 részeket ahol világosan olvasható, hogy a keresztre feszítés elején mirhával kevert borral kínálták Jézust, amit nem fogadott el. A halála elött pedig a “Szomjazom!” kérésére ecetet (vagy a római katonák által használt ecetes vizet) adtak neki (János 19,28).
“Állítólag Jézus önként áldozta fel magát. Jézus halálfélelme azonban, melyet az evangéliumok több helyen is megemlítenek, megmagyarázhatatlannak tűnik ebben az összefüggésben. Az elkövetkező eseményeket várva Jézus így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." (Márk 14,36; Máté 26,39; Lukács 22,42) A halálra készülő mártír filozofikus nyugalommal nézne halála elébe. De Jézus végső felkiáltása "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Márk 15,34) éppen elég bizonyíték arra, hogy a keresztre feszítést aligha kívánta.” A szerző itt egy szubjektív érzést, élményt akar megmagyarázni, ezt viszont csak akkor érthetné meg, ha halála előtt pár nappal ő is megismerné a jövőt. Jézus pontosan ismerte a jövőjét és mível emberi testben volt jelen közöttünk, ugyanúgy érvényes volt rá az emberi szenvedés is, még akkor is, ha lélekben mindennek felett állt. Ugyanakkor Ő is megnyugodott az imádság után, és már nyugalommal, békével nézett szembe a sorsávall. A szerző nem veszi azt figyelembe, hogy Jézus könnyűszerrel elkerülhette volna a halálos ítéletet, ha Kaifás előtt nem vallja magát a Messiásnak.
A hangos kiáltás lehetetlen lett volna a teljes kimerültség állapotában vagy nem sokkal a megfulladás előtt, ami majdnem minden orvos szakértő szerint a halál oka lehetett. Ezt nagyon nehéz megállapítani, hisz a halál oka lehetett szívleállás is. A halál elötti pillanatokban viszont ösztönösen az utolsó erejét használja fel az ember.
De térjünk vissza ismét a lepelhez, mely sokkal kézzelfoghatóbb, mint az ilyesfajta spekulációk, és új fényt vethet ezekre a történelmi kérdésekre kétezer ével az esemény után. A lepel eredetiségében a tudománynak kétségei vannak (de ez nem az a topic), a szerző ennek ellenére bizonyítékként használja fel.
A feltételezések szerint Jézus három órán keresztül függött holtan a kereszten. Ez egyáltalán nem biztos, hisz a főpapok délután sürgetni kezdték Pilátust (ez csak János ev.-ban van), hogy töresse meg a keresztrefeszítettek lábszárát. És mi van ha csak két órája volt halott és délután ötkor vették le a keresztről, hisz a délután öt-hat óra közötti idő volt a héber időszámításban a nap tizenkettedik órája, ezután kezdődött a sabbath. (Nincsenek pontos ismereteim erról, hogy valóban este kb. hat után kezdődik a sabbath, jó lenne, ha valaki ebben megerősítene)
A thanatológia (a halál tudománya) legújabb kutatási eredményei szerint a halál beállta után elkezdődik egy folyamat, mely megmerevíti az izmokat (rigor mortis). A folyamat a halál beállta után már harminc perccel elkezdődik és három-hat óra múlva válik teljessé, a környezet hőmérsékletétől függően: magasabb hőmérséklet gyorsítja a folyamatot. A “legújabb kutatási eredményt” :o)) amit a szerző említ, azt már őseink több ezer éve megfigyelték és magyarul csak hullamerevségnek hívják.
Az a tény, hogy Jézus egyértelműen nem volt a rigor mortis állapotában, amikor levették a keresztről, elegendő bizonyíték arra, hogy nem is volt halott. Röhejes ez a következtetés úgy ahogy van, egyébként számomra csak azt bizonyítja, hogy még nem állt be a hullamerevség (például egy két órája halott embernél).
Még ennél is meggyőzőbb bizonyítékot nyújtanak a vásznon látható vérnyomok. Itt világosan megkülönböztethető a vérzésnek két eltérő fajtája: a Jézus keresztre feszítésekor kifolyt, majd megszáradt vér, és az a friss vér, mely azután hagyta el a testet, hogy a lepelre fektették vízszintes helyzetben!
Nem akarok minden részt idézni, ezért a vérzéssel kapcsolatos részeket megpróbálom röviden összefoglalni.
1. A fejbőr igen gazdag artériás és vénás érhálózattal rendelkezik. A töviskoszorú hatására az artériás vérzés lüktetve, spriccelve tör elő, ezért nem csoda az, hogy a hajzat külső részére került vér lenyomata erősen megmaradt a lepelen. A hármas szám alakú vérzés a homlokon valóban a fej enyhe megdöntésével keletkezhetett, de akkor amikor a kereszten függött. Vízszintes fekvő pozícióban más lenne a folyás iránya. Ha Jézus életben lett volna amikor a lepellel érintkezik, akkor a vérzésnek teljesen más a lenyomata a leplen, nem ilyen 3-as szám alakú, hanem “beitatódna” foltként.
2. Felhívtam egy főorvos ismerősömet aki kórboncnoki gyakorlattal is rendelkezik, ő azt mondta, hogy egy halott sebéből még egy nap múlva is folyhat ki vér. Amikor Jézust levették a keresztről, először is megváltozott a test pozíciója, tehát az oldalán lévő kb. 4,5 cm-es sebből másodlagos vérzésként további vér és savó folyhatott ki. Amikor kihúzták a csuklójábó a szögeket, egyúttal ezzel felszakították a sebet, amely úgyszintén másodlagos vérzést okozhatott még akkor is ha halott volt!
3. A 25-40 cm-es vékony penge amely csak a tövénél szélesedik ki bőven elég ahhoz, hogy a szívburkot elérje. Nem igaz a szerző azon állítása, hogy a szívburokban csak betegség hatására képződik savó, a hat órás agóniától is megtelik a szívburok savóval. (Erre még rá fogok kérdezni)
4. A tüdő vákuumára vonatkozó elképzelése a szerzőnek szerintem hibás. Vákuum nem alakulhat ki a tüdőben, hiszen a halál állapotában a légutak nyitva maradnak. De mégha így is lenne, az ödémás folyadék a mellhártya és a tüdő között jön létre, nem pedig a tüdőben. A tüdő és a mellkas között szintén nem alakulhat ki vákuum, hisz a lándzsadöfés helyén akkor is marad egy vékony rés amin keresztül a levegő beáramlik a mellkasba, főleg hogy a test “ki van feszítve”. Tehát, ha a tüdő össze is esik, a folyadék akkor is szabadon távozhat.
Azt, hiszem itt most befejezem, egyébként is tök értelmetlen mindezt pro-kontra bizonyítani, igazából csak azért írtam le mindezt, hogy rávílágítsak a szerző kontárságára (jó esetben) vagy pedig részrehajló szenzációhajhász üzleti érdekeire. Nem nevezném őt így, ha legalább “nem hallgatja el” azokat a dolgokat amelyek benne vannak a Bibliában és amelyeket én is megtaláltam.
Üdv:
álomhajós
UI: E témában még eszembe jutott valami fontos, még egyszer egy rövid hozzászólás erejéig majd visszajövök.
Van egy poros gondolatkisérlet, aki nem ismetné, annak ime:
A Tudományos Akadémia Szakbizottsága tegnap délután összeült és a következőkről tájékoztatta a jelenlévő médiákat;
A eset/ A Tudományos Akadémia hitelt érdemlően bebizonyitotta: Isten nincs. Most a tények ismertetése következik, mégpedig....
B eset/ A Tudományos Akadémia hitelt érdemlően bebizonyitotta: Isten létezik. Most a tények ismertetése következik, mégpedig...
Eddig a gondolatkisérlet. Folytatás ki-ki sajátmagának.
Saját komment:
Ha bármelyik állitás igaz a kettő közül:
A eset/ Na és akkor mi van?
B eset/Na és akkor mi van?
Történelmi háttér:
A eset/ A közelmúltban halottam ilyet, megtörtént; nagyon rossz volt.
B eset/ A mai tudományban is egyre gyakrabban vélek hallani ilyet; ha megtörténik, sajnos még az A esetnél is rosszabb helyzetbe kerülhetünk.
(Én a Nyusziknak drukkolok.)
Kopáncsi
Nos először is az utolsó elötti kérdésedre reagálnék, azaz erre: "Hát elég meggyőző, nem ?"
Nem, számomra nem elég meggyőző! :o))
Sőt a szerző cseles, apró csúsztatásokat ejt meg, mintegy "megfeleldkezve" néhány igencsak fontos részről! Amint lesz egy kis időm, utánanézek és összeszedem ezeket a gondolatokat.
Kox? (copyright Spender) :o)))
Hamarosan be lesz digizve az egész könyvecske, de addig is egy kis ízelítő:
Nem halt meg a kereszten!
Ókori szövegek szerint a hivatalos római halálos ítélet "ibis ad crucem", azaz "keresztre kerülsz" formula volt. A keresztre feszítés volt a legmegalázóbb és legkegyetlenebb kivégzési mód. Római polgárokat soha nem ítéltek erre a büntetésre, de a rómaiak által elfoglalt országokban a keresztre feszítés gyakori módja volt a lázongó nép nyugalomra és engedelmességre kényszerítésének. A zsidók számára ismeretlen a keresztre feszítés, és törvényes halálbüntetésnek csak a megkövezést, elégetést, lefejezést és a megfojtást ismerték el. A mózesi törvények szerint azonban a már halott istenkáromlót felakaszthatták egy fára, "mert átkozott Isten előtt az akasztott ember" (Második Törvénykönyv 21,23). Nyilvánvaló, hogy szabbat napján soha nem történhetett volna keresztre feszítés, a szabbat pedig az azt megelőző előkészület napjának estéjén kezdődik, mely Jézus keresztre feszítésének napja volt.
A rómaiak megszokták, hogy a lehető legjobban tolerálják a zsidók vallási szokásait a bajok elkerülésének érdekében, ezért a kivégzést is igen nagy sietséggel hajtották végre, hogy befejeződjék, mielőtt az est leszáll. A keresztre feszítés gyötrelmes, kínos és hosszadalmas kivégzési mód volt, hiszen a többi lázadó és felbujtó elrettentésére szolgált.
Ha a keresztre feszített áldozat teljes súlya csak csuklóira nehezedik, öt-hat óra múlva áll be a halál, inkább fokozatos fulladás, semmint vérveszteség következtében. Ilyen helyzetben a lélegzés ugyanis annyira nehéz, hogy a test végül nem tudja már az életben maradáshoz elegendő oxigént felvenni. Azért, hogy az ilyen "gyors" halált megakadályozzák, egy kis vízszintes támasztékot szögeltek a kereszt függőleges gerendájára a láb végénél, hogy az elítélt tartani tudja magát, amíg bírja. A lepelben levő áldozat lábán a szögtől származó sebek arra mutatnak, hogy nem volt ilyen támasztóléc, de a szög maga elegendő támasztékot adhatott a fulladás megakadályozásához. Az ortodox görög művészet a keresztet mindig egy kis támasztékkal ábrázolja. Néha a "sedile", egy kis fadarab volt az elítélt fenekénél, mely ülésféleként szolgált, s ez csökkenthette, de egyúttal meg is hosszabbította a szenvedést. Seneca, Néró udvari filozófusa írta egy levélben: "akiket ilyen halálra ítéltek, életüket cseppenként vesztették el" (Epistulae 101,14).
Az evangéliumok szerint Jézust a "hatodik órában", déli tizenkettőkor szögezték a kereszthez, és a "kilencedik órában", azaz délután háromkor halt meg. Sötétedéskor (Szent Lukács evangéliuma feljegyezte, hogy hármas csillag jelezte a szabbat kezdetét), legkorábban este hat órakor, a testet, azt gondolván, hogy halott, levették a keresztről. Ha pontosak az evangéliumok beszámolói, Jézus akkor már legalább három órája volt "halott".
Szokás volt táblát helyezni a keresztre, általában a Lábak alá, melyen a név és az ítélet oka volt olvasható. A hagyomány szerint Jézus tábláján latinul, görögül és arameusul az állt: "Jézus, nazarénus, a zsidók királya". A keresztre feszítés művészi ábrázolásain a táblán általában csak a latin "Iesus, Nazarenus, Rex Iudaeorum" szöveg rövidítése látható: INRI. Nyilvánvalóan a Jézus ellen felhozott egyik vád az volt, hogy nazarénus!
Egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy Jézus három óra múlva meghalt volna a kereszten, mivel a nazarénusok (ellentétben az esszénusokkal) nem voltak aszkéták (vö. Máté 11,19: "Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és ezt mondják: íme, falánk és részeges ember..."). Jézusról aligha mondhatjuk, hogy hetvenkilenc kilós testsúlyával vézna és gyönge lett volna.
A Jézussal egy időben keresztre feszítettek halálát élethűen írja le Szent János evangéliuma: "Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Elmentek ekkor a katonák, és eltörték az elsőnek a lábszárcsontját, ugyanúgy a másiknak is, akit együtt feszítettek meg vele." (János 19,31-32) A szöveg arra utal, hogy a két "rabló" néhány órán belül megfulladt, mert az eltörött lába miatt nem tudta megtartani a testét. "Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el..." (János 19,33)
Jézus látszólagos halálának okát néhány sorral előbb találjuk meg: "Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett! - És fejét lehajtva, kilehelte lelkét." (János 19,29-30)
Felmerül a kérdés, hogy az ecet volt-e az oka, hogy Jézus azonnal "kilehelte lelkét", és ha nem, akkor mi lehetett ez az anyag? Az ecetnek ugyanolyan időleges stimuláló hatása van, mint az illatos sóknak, sőt gályarabok felélesztésére is használták. A sebesülteknek ecetet adták, hogy erőre kapjanak. De Jézus reakciója ennek pontosan az ellenkezője volt: amint belélegezte a gőzét ill. megízlelte az "ecetet", kimondta az utolsó szót és kilehelte lelkét. Ez a reakció fiziológiailag megmagyarázhatatlan.
A zsidó szokásoknak teljes egészében megfelel, hogy egy halálra ítéltnek mirhával vagy tömjénnel fűszerezett bort adjanak, hogy annak enyhén kábító hatása könnyítse a kínt. A zsidó Talmudban megtalálható ennek leírása: "Annak, aki kivégzésre indult, egy kis darab tömjént adtak borral telt serlegben, hogy elveszítse eszméletét." (Sanh. 43a) A római katonák nemcsak hogy megengedték a kábító italt, hanem egyikük nyilvánvalóan segített is felnyújtani az italt Jézusnak (vö. Máté 27,48, Márk 15,36, Lukács 23,36, János 19,29). Azonban mindegyik evangélium szerint ecetet, nem pedig bort nyújtottak neki. Az ital valamilyen főzet volt, melynek íze olyan savanyú volt, mint az eceté: az ecet latin neve acetum, ennek eredete pedig az acidus, azaz savanyú, és az acere, azaz savanyúnak lenni.
A megközelítésnek egy másik módja is lehetséges. A perzsa Mitrász-kultuszhoz tartozott a "haoma áldozat", ami nagyon hasonlított a keresztény szentáldozáshoz. Seydel professzor a következőket írja erről: "A haoma áldozat formája megegyezett a szokásos perzsa halotti áldozatokéval. Kicsi, körülbelül egy nagyobb érme méretű kerek kenyereket ajánlottak föl és fogyasztottak el a haoma itallal együtt. A haoma eredetileg az asclepias acída szoma növény kipréselt leve volt, ezt locsolták a védikus árják is a szent tűzre. Ezt az italt az isteni élet szimbólumának, az istenek italának és a halhatatlanság italának tartották..."12 India szent szoma itala lehetővé tette annak, aki jól ismerte ezt a drogot, hogy több napra halottnak tűnjék, majd utána néhány napig tartó mámoros állapotban ébredjen fel. A vallásos önkívület ilyen állapotában megnyilatkozhatott egy felsőbb tudat, kinyilvánítva a látomások újonnan megszerzett hatalmát. A szoma italban asclepias acida és valószínűleg kender (cannabis indica), valamint más gyógynövények voltak (Zoroaszter italának ismert receptjéhez hasonlóan). Az indiai növény egy rajza megjelenik az első keresztények sírján a római katakombákban. Ez a növény az asclepias acida egy hosszúkás gyümölcsű fajtája, mely Európában sehol sem található meg.
Az asclepias acida európai változatai a méreggyilokfélék, latinul Vincetoxicum hirundinaria. A vincetoxicum jelentése "győzd le a mérget" (vince latinul = győzd le, a vincere felszólító alakja, és toxicum görögül = méreg), tehát "ellenméreg". Természetesen ahhoz, hogy valaki jól tudja használni a növényt, ismernie kell az ital keverésének fortélyait. Az esszénusok jól képzett gyógyítók hírében álltak. A növény mérgének túlságosan erős adagja Jézus életét veszélyeztette volna. Dioszkuridesz, a Kr.u. első századi görög orvos és gyógyszerész a növényt "kutyafojtó"-nak nevezte Materia Medica című művében, és azt írta, hogy a növény hússal kevert levelei még kutyákat, farkasokat és rókákat is megölnek (Mat.Med.4,80). A méreg azonban ellenméregként is használható volt mérges állatok harapása ellen (Mat.Med.3,92). Egy 1563-ban írott botanikuskönyv (Mattioli, 337. old.) szerint "ez a gyökér nagyszerű minden méreg ellen, tökéletes anyagú és minőségű, ezért is nevezik latinul Vince-toxicumnak, azaz minden méreg ellenszerének. Még a döghalál ellen is használják, borban veszik be, utána pedig erősen izzad az ember." A különösen erős izzadás és a száj kiszáradása ("Szomjazom", János 19,28) a mérgezés jellegzetes tünetei. A méreggyilokot Svájcban (Zermatt, Wallis) "mesterfű"-nek nevezik, Ausztriában (Linz, Tirol) zsidófűnek vagy (Karinthiában) fehérkereszt-fűnek. Talán a növény csodás hatásának ókori emlékezete jut kifejezésre ezekben a nevekben.
Az olyan mágikus ital, melynek az a tulajdonsága, hogy élő embereket a halálhoz hasonló görcsös állapotba juttat, semmi esetre sem ismeretlen, és irodalmi szövegekben gyakran találunk róla leírást. A legismertebb példa erre Rómeó és Júlia története. Ez a látszólagos halál egy mély alváshoz hasonló kábult állapot, melyben az életnek semmi jele, mint például légzés, szívverés vagy pulzus, nem észlelhető.
Igen sokszor felvetődött már, hogy Jézus csak látszólag volt halott, amikor úgy tűnt, hogy "kilehelte lelkét" a kereszten, de ezen elméletet sem bizonyították be nagyobb hitelességgel, mint Jézus feltámadását. Pálnak sikerült felhasználnia Jézus kereszthalálát, amikor megalapozta pogány tanítását a megváltás áldozatáról, mely minden embernek megmentést ígért a halál és a kiontott vér által. Állítólag Jézus önként áldozta fel magát. Jézus halálfélelme azonban, melyet az evangéliumok több helyen is megemlítenek, megmagyarázhatatlannak tűnik ebben az összefüggésben. Az elkövetkező eseményeket várva Jézus így imádkozik a Gecsemáné kertben: "Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." (Márk 14,36; Máté 26,39; Lukács 22,42) "Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek." (Lukács 22,44) A halálra készülő mártír filozofikus nyugalommal nézne halála elébe. De Jézus végső felkiáltása "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Márk 15,34) éppen elég bizonyíték arra, hogy a keresztre feszítést aligha kívánta. A valóságban azonban Jézust korántsem hagyták el annyira, mint ahogy panaszából gondolhatnánk (és mint később az események bebizonyították). A három szinoptikus evangélium állítása szerint Jézus hangosan felkiáltott, mielőtt kiadta lelkét. A hangos kiáltás lehetetlen lett volna a teljes kimerültség állapotában vagy nem sokkal a megfulladás előtt, ami majdnem minden orvos szakértő szerint a halál oka lehetett.
De térjünk vissza ismét a lepelhez, mely sokkal kézzelfoghatóbb, mint az ilyesfajta spekulációk, és új fényt vethet ezekre
a történelmi kérdésekre kétezer ével az esemény után. Wilson történész ezzel a mondattal fejezte be a turini lepelről írott könyvét (1978-ban jelent meg): "...kénytelenek vagyunk elhinni, hogy a lepel még fontos dolgokat tartogat s már közeleg az igazság órája.”
A leplen látható kép alaposabb vizsgálata során olyan jegyeket fedezünk fel, melyek új történeti szemléletet követelnek. Ezek egyike (amint már láttuk) a vérnyomok jelenléte a vásznon. Ha Jézust a zsidó szertartások szerint temetik el, előzőleg biztosan lemossák meleg vízzel a "holttestet". Ezt követően megkenik kenőccsel és balzsammal, a test minden nyílását lezárják, hogy lassítsák a bomlást, végül pedig a meztelen testet újra felöltöztetik. Ennek a mulasztásnak egyik magyarázata az, hogy a szabbat már elkezdődött és törvényellenes lett volna a temetési szertartások elvégzése. De ez az érv nem állja meg a helyét, mert a Mishna Shabbat Tractate (XX III, 5) szerint kifejezetten megengedett volt elvégezni "minden szükségeset" a halottért, még szabhat napján is. A Jézus eltemetésében résztvevők nyilvánvalóan a legcsekélyebb figyelmet sem szentelték a zsidó temetkezési előírásoknak.
A test leplen látható helyzete szintén feltűnő. Joseph Blinzler a turini lepel hitelességét cáfoló könyvében feljegyezte, hogy az "...nehezen képzelhető el, hogy a tanítványok ilyen illetlen és alkalmatlan helyzetben helyezték volna el a kezeket, mint ahogy a turini lepel képén látható, ha a Messiást temetik el". Két ellenvetésünk lehet Blinzler megjegyzésével kapcsolatban. Először is, sehol sem találunk említést arról, hogy a tanítványok a sírban jártak volna; másodszor pedig Jézus testének helyzete pontosan megegyezik a Holt-tenger melletti Qumranban az esszénus kolostor településének temetőjében talált csontvázakéval. "A holttestek általában ugyanolyan helyzetben fekszenek a sírokban...Közös vonásként felfedezhető, hogy a test a hátán fekszik fejel dél felé, a kezek pedig összekulcsolódnak a has fölött, vagy a test mellett fekszenek kétoldalt.”
A feltételezések szerint Jézus három órán keresztül függött holtan a kereszten. Ennek következményei abszolút biztonsággal leírhatók. A thanatológia (a halál tudománya) legújabb kutatási eredményei szerint a halál beállta után elkezdődik egy folyamat, mely megmerevíti az izmokat (rigor mortis). A folyamat a halál beállta után már harminc perccel elkezdődik és három-hat óra múlva válik teljessé, a környezet hőmérsékletétől függően: magasabb hőmérséklet gyorsítja a folyamatot. A rigor mortist összetett biokémiai folyamatok okozzák, melyeket főként a szívverés leállta után az ATP (adenozin-trifoszfát) szintjének csökkenése indít el. A csontvázat körülvevő összes izom megmerevedik a test pozíciójában, és ez az állapot csak négy-hét nap múlva szűnik meg, s csak ekkor lehet újra változtatni a test helyzetén. Állatkísérletek kimutatták, hogy majdnem tökéletes rigor mortis következett be már néhány másodperccel a mérgezéses halál beállta után: nem sokkal azután, hogy az utolsó lélegzetet kilehelték, az állatok teljesen merevek voltak.
Miután Jézus elvesztette eszméletét a kereszten függve, teste ellankadt függőleges helyzetében (amit a lábán átütött szög tartott fenn), így lábai erősen meghajlottak. Az egész testsúlyt a Jézus kezének tövén átütött szögek tartották. Feje előreesett és álla a mellén nyugodott. Rendes körülmények között teste megmerevedett volna három-négy óra múlva ebben az állapotban. A leplen levő képet vizsgálva azonban megállapíthatjuk, hogy a "holttest" hátát és fejét, valamint combját és lábszárát egészen laposan fektették a lepelre (1. illusztrációt).
Ugyanez figyelhető meg a karok helyzetéről. Jézus karjai szintén a keresztre feszítés közbeni helyzetükbe próbáltak volna visszatérni. Néhány sindonológus fölvetette, hogy a
kezeket esetleg összekötötték a csuklónál. Mindazonáltal, ha ez történt volna, a vérzést a kezek tövénél eltakarta volna a kötés. A vér azonban világosan látható. Monsignore Giulio Ricci, a Római Sindonológiai Központ tagja, hasonló megoldást talált a problémára, azzal a feltételezéssel, hogy a leplet kötéssel szorosan a merev és meghajlott test köré rögzítették, ls De ez a magyarázat képtelenség, hiszen a kép világosan mutatja, hogy a leplet simán kiterítették a test alatt és fölött. Máskülönben torzulások volnának láthatók a képen mindenütt. Az a tény, hogy Jézus egyértelműen nem volt a rigor mortis állapotában, amikor levették a keresztről, elegendő bizonyíték arra, hogy nem is volt halott.
Még ennél is meggyőzőbb bizonyítékot nyújtanak a vásznon látható vérnyomok. Itt világosan megkülönböztethető a vérzésnek két eltérő fajtája: a Jézus keresztre feszítésekor kifolyt, majd megszáradt vér, és az a friss vér, mely azután hagyta el a testet, hogy a lepelre fektették vízszintes helyzetben!
Először nézzük a fej vérzését. A gúnyból Jézus fejére nyomott éles töviskorona, kicsi, de mély sebeket hagyott a vékony fejbőrön. Amíg a töviskorona a fejen volt, az egy-két milliméter átmérőjű sebeket szinte teljesen elzárta. Az a kis vér, mely esetleg kifolyt a tövisek körül, rögtön megalvadt és a hajba tapadt, amint ez megfigyelhető minden ilyen kis seb körül a leplen látható nyomokból. A képen jól láthatók a megszáradt vér minden irányban szétfolyt, nagyobb csíkjai. Ez a vér biztosan nem érintkezett a lepellel addig, amíg a töviseket el nem távolították, nem sokkal azelőtt, hogy a testet a vászonra fektették. A fejbőrben csak nagyon finom véredények vannak, melyeket a sértetlen keringési rendszer lát el. Ha a szív működése megszűnik, a vér kissé visszahúzódik a bőr felülete alatti kapillárisokból (mivel a keringésben létrejött negatív nyomás miatt a vér nem emelkedik a szív magassága fölé). Ezért lesz az arcszín "halálsápadt". A halál beállta után vér már nem távozik az ilyen kis sebeken keresztül, mivel ekkor az éren belüli alvadás már megkezdődött.
A vászon elején látható Jézus-képet figyelve fölfedezünk egy visszájára fordított hármas szám alakú vérnyomot a homlokon. Ez a bizonyos nyom csak a fej enyhe megdöntésével keletkezhetett, mintha kispárnán nyugodott volna. A sűrű vér Jézus homlokán egy ráncig haladt, ezután kicsit szétterjedt és egy következő ráncig folyt, mivel a vér tovább csorgott a sebből. A homlokon levő seb, melyet szintén a töviskorona okozott, a testnek azon a részén volt, mely a legmagasabban nyugodott. Még ha bizonyos körülmények között lehetséges is, hogy egy holttesten levő nagyobb sebek tovább vérezzenek, semmiképpen sem folyik vér a homlokból, ha ez a test legmagasabb pontja. Csak működő vérkeringés esetén lehetséges ez.
Az összekulcsolt kezek csaknem egy magasságban nyugszanak a fejjel, mely majdnem olyan magas, mint a fej. Itt látható a legmeggyőzőbb bizonyíték arra, hogy friss vér is, és alvadt vér is került a lepelre. A kéz tövénél három vérszivárgás fedezhető fel (l. illusztrációt), különböző irányokban. Egyszerű szögméréssel információt nyerhetünk arról, hogy hogyan keletkeztek. A bal kéz a jobb fölött nyugszik, eltakarva a rajta levő szög ütötte sebet, ezért a számítások csak a bal kéz látható sebére vonatkoznak. A vér egy része visszafelé is folyt az alkar megfeszített izmai közötti barázdába, végül oldalt lecsöppent a gravitáció törvénye szerint. Az alvadt vér vékony függőleges csíkjai majdnem párhuzamosak egymással, és ebből ki lehet számítani, hogy a karok milyen 'szöget zártak be a kereszt vízszintes gerendájával: körülbelül 25. A megszáradt vér két csíkja függőlegesen folyt ki a kéz sebéből, és ezek körülbelül 20-os szöget zárnak be egymással, ami azt jelenti, hogy az alkar különböző szögeket zárt be egyenes és elernyedt helyzetében a kereszten (l. illusztrációt).
Nagyon különös, hogy a látható harmadik vérfolyásról egyik elismert sindonológus sem tesz említést. Bár a harmadik vérnyom nyilvánvaló és minden laikus számára könnyen felismerhető, egyszerűen figyelmen kívül hagyták! Ennek igen egyszerű a magyarázata: a 3. vércsík formájával és irányával azt bizonyítja, hogy a vérzés csak akkor kezdődhetett el, amikor a szöget kivették a sebből. Ekkor ismét vér kezdett folyni belőle, ezúttal mindenfelé szerteágazva a kézen, mely laposan nyugodott. Ezenkívül világosan látszik az is, hogy a 3. vérfolt határvonala sokkal kevésbé erős, mint a másik kettőé, főleg az 1. vérnyomé. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az 1. és 2. vérnyom teljesen száraz volt, amikor a testet a lepelre fektették, és csak a lepelben levő áloé lágyította meg. Ezzel szemben a friss vér 3. nyoma körül vérsavógyűrű látszik. Savógyűrű csak akkor keletkezik, ha a vérben jelen levő fibrin aktív. Az előzőleg már megalvadt vér körül ez nem jön létre, hanem éles körvonalú kép alakul ki. Egy holttestből bizonyos körülmények között mégis kifolyó vérben sem lehet aktív fibrin. Annak lehetősége, hogy ebből a sebből a halál beállta után folyt volna vér, nyugodtan kizárható, hiszen a kéz a test fölött feküdt, s csak a gravitáció ellenében működő aktív vérkeringés hozhat létre vérzést egy ilyen helyzetű sebnél.
A leplen a jobb kar valamivel hosszabbnak látszik, mint a bal. Az ilyen kisebb torzulások a lepel elején azt mutatják, hogy a vászon nem olyan mereven feküdt a testen, mint egy sima deszka, hanem bizonyára kissé begyűrődött vagy benyomódott. Ha nem történt volna meg ez a kis gondatlanság azok részéről, akik Jézust eltemették, nem lehetett volna megfigyelni a test oldalán látható sebet, mely a leplen jól kivehető. Szent János evangéliuma szerint a seb egy katona lándzsájától származik: "Hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki." (János 19,34) Fontos, hogy a katona lándzsaszúrását az eredeti görög szöveg fordításai különbözőképpen írják le. Még a Vulgata fordítói is félremagyarázták a görög szöveget, hiszen a görög waaew - sajnos nincs görög fontkészletem, ezért ez csak a végleges verzióban lesz jó - szó inkább könnyű karcolást, horzsolást vagy szúrást jelent, és nem teljes erővel adott döfést, még kevésbé a testen ütött mély sebet. A test oldalán látható körülbelül 4,5 cm-es seb ad némi támpontot ahhoz, hogyan keletkezhetett a sérülés. Abban az időben a római katonák által használt lándzsa leggyakrabban "hasta" vagy "pilum" volt, melynek kicsi, vékony pengéje 25-40 cm hosszú volt és csupán a tövénél szélesedett ki a nyél közelében (1. illusztrációt). Az ilyen, stilettóhoz hasonló pengével könnyen ejthettek egy kisebb sebet, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a keresztre feszítés áldozata már nem reagál. Ez az eljárás volt a halál hivatalos megerősítése, és valószínű, hogy az evangéliumokban említett kapitány az ellenőrzést maga végezte. Ha egy tapasztalt katona Jézusnak a végső döfést akarta volna megadni, egész biztosan nem jobb oldalról szúrt volna keresztbe a szívéhez, amely természetesen bal oldalon van, hanem szemből, halálos pontossággal. Az exegéták számtalan magyarázatot gondoltak ki a "vér és víz"-re, mely Szent János evangéliumának leírása szerint ömlött ki. A víz szerintük vérsavó lehetett, mely a vér felbomlásának kezdetén keletkezett. Ez a felbomlás azonban csak legalább hat órával a halál beállta után kezdődik meg.
Egy másik magyarázat szerint ödémás folyadék választódott ki a tüdő és az azt körülvevő mellhártya közötti résből. Ezen elméletet is figyelmen kívül hagyhatjuk, mert ha a mellkast valóban átszúrják, a tüdő azonnal összeesik, helyi vákuumot okozva, mely megakadályozta volna mindenféle folyadék eltávozását. A harmadik lehetőség szerint a víz a szívburokból származó folyadék volt, mely a lándzsa útját követte a bőr felszínéig, miután a lándzsát kihúzták a testből a szív megsebesítése után. A két utóbbi elmélet feltételezi, hogy Jézus nagyon beteg volt vértanúságát megelőzően, másképp nem keletkezhetett volna ilyen "víz".
Valójában azonban a "vér és víz" szavak inkább egy idiomatikus kifejezés, melyet az esemény hangsúlyozására használtak. Ha valaki "vért izzad", az nem jelenti azt, hogy vér folyik a pórusaiból. A keresztre feszítés szemtanúja, akinek tanúságtétele halhatatlanná vált, egyszerűen a vér nagy mennyisége fölötti megdöbbenését akarta drámai módon kifejezni. A Kr.u. második század kezdetén a Szent János evangélium szerzője megemlíti a keresztre feszítés egy ismeretlen tanúját: "Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti higgyetek." (János 19,35) A "halott" oldalsebéből valóban hihetetlen mennyiségű vér folyt ki. Ezt a lepel megfelelő helyei nyomatékosan igazolják. Igen nagy mennyiségű vér gyűlt össze a sebből a hát és az ülep között, még a temetés után is.
A legbőségesebb vérzés a láb szög ütötte sebeiből származott. A vér elhagyta a sebet, lefolyt a sarokhoz, ott összegyűlt, majd jobb oldalra elfolyt, ahogyan a friss vér egyre tovább táplálta (l. illusztrációt). A 17 cm hosszú vérfolyás egy helyen megszakadt, ahol a vér lecsöppent a lepel egy gyűrődésébe, s azután továbbfolyt jobb felé. Egy több órája halott holttestből származó vér soha nem ömlik és alvad meg ilyen módon. A szív és a keringési rendszer egész biztosan sértetlen volt, még akkor is, ha a légzés nem volt észrevehető.
A vérfolyásokból, melyek "pozitív" képként jelentkeznek az anyagon, kétségtelenül az derül ki, hogy a vér csak a temetés után került a lepelre. Mivel a vásznat átitatta a gyantás áloé, a vért nem tudta fölszívni az anyag, ezért csak szétfutott a felszínén. A vér ezt követő alvadása során a vér szilárd alkotórészei összegyűltek a vérsavó világos körvonalain belül.
Ez a folyamat jól megfigyelhető egy üveglapon levő vércseppen. A vérsavó udvarként veszi körül a vér részecskéit. A testen található megszáradt vércsomókról, melyeket az átitatott anyaggal való érintkezés felpuhított, egészen másfajta kép keletkezett. Ezeket a vércsomókat nem vette körül a vérsavó, ez különösen jól látható az ibolyántúli fényben, Wood-fényben és normál fényben készített fényképeken, melyeket elektronikus úton hívtak elő. A nyomok körül a fibrin határozott körvonalakat képezett.
Az általam itt felsorolt összes érvet publikálták már a turini lepelről megjelent számos tudományos cikkben, én csupán új következtetéseket vontam le a több mint nyolcvan éve folyó kutatásokból. Az eredmény először bizony meghökkentő lehet. Mindazonáltal, logikus következtetésekkel jutottam erre az eredményre, mely fölvet néhány elgondolkodtató kérdést, főleg a feltámadást illetően. A klinikai halál megállapítása még ma is nehézségeket okoz az orvosoknak. A drog használata például olyan mély kómás állapotot idézhet elő, hogy könnyen állíthatnak fel hibás diagnózist. A halál megállapításának jól ismert módszere volt, hogy egy kis sebet ejtettek a bokán vagy a csuklón. Ha artériás vér folyt, akkor a keringési rendszer még működött. A holttestek azonban nem véreznek! Jézus esetében összesen huszonnyolc seb számolható össze, melyek tovább véreztek még akkor is, amikor testét már levették a keresztről. Valós ténynek tekinthetjük, hogy Jézus nem volt halott, amikor a sírba tették.
A feltámadás történeti szempontból
Jézus keresztre feszítése és eltemetése közben olyan emberek kapcsolódtak be az eseményekbe, akik még nem voltak az Új Szerződés tagjai. A centurio, aki azt az italt adta Jézusnak, melynek olyan rendkívüli hatása volt, a katona, aki lándzsájával megsebesítette, hogy Jézus halálát igazolja, és az a centurio, aki kimondta ezeket a szavakat: "Bizony, Isten fia volt ez!" (Máté 27,54; Márk 15,39; Lukács 23,47), mind egy és ugyanaz az ember lehetett. Az apokrif Pilátus Cselekedeteiben Longinus néven emlegetik, mint a keresztre feszítések felügyeletéért felelős kapitányt. A görög legenda, "Longinus vértanúsága" szerint a Golgota kapitánya volt, aki Kappadókiából, Sandrales (vagy Sandiale) helységből származott, s egyben ő volt a sír őreinek parancsnoka is. Nyssai Gergely egy írása szerint a feltámadás után Longinus jutalmul megkapta a becses leplet (vö. 153. old., A Lepel kora, 8. bekezdés), később pedig Kappadókiában még püspökké is szentelték. A Jézus feltételezett halálos ellenségéből keresztény püspökké való csodálatos átfordulás azt sejteti, hogy a centuriónak volt valamiféle kapcsolata Jézussal és követőivel már a keresztre feszítés előtt is.
Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a keresztre feszítés egy olyan római tiszt felügyelete mellett történt, aki Jézussal szemben pozitív érzéseket táplált, és ő volt minden jelen levő katona parancsnoka, akkor magyarázatot lelhetünk a keresztre feszítést kísérő rejtélyes eseményekre. Ezeket az eseményeket nem hagyhatjuk többé figyelmen kívül, mintha csak a túlságosan aktív képzelet termékei volnának.
A keresztet eltávolították, és a temetés arimátiai József, a gazdag és befolyásos kereskedő támogatásával zajlott le. Ő tanácsoskén) és a Szánhedrin tagjaként Jézus elítélése ellen szavazott (vö, 149. old. Ötödik fejezet, 17. bekezdés). Akkor nem tudott szembeszállni a politikai túlerővel, de most végül hasznát vehette vagyonának és befolyásának. Megszerezte Jézus "holttestét" Pilátustól, valószínűleg meggyőző érvek segítségével. József fizette ki a vászonleplet is, mely biztosan drága árucikk volt, és elszállította az öntudatlan Jézust a Golgota (_ koponya-hegy, a domb alakjáról) közelében fekvő új sziklasírba. Később arirnátiai Józsefet még szentként kanonizálták is, a római katolikus egyház március tizenhetedikén tartja ünnepét. Nikodémus apokrif evangéliuma szerint később maga Jézus szabadította ki a zsidók börtönéből - [Nik.ev.12,15). Nikodémus József barátja volt, aki segédkezett a temetésnél és gondoskodott a 100 font mirha és áloé keverékéről. Őróla egyedül Szent János evangéliuma tesz említést: zsidó tanács...
Hát elég meggyőző, nem ?
Bocsi, de lehet, hogy vannak benne helyesírási hibák. De hát ez egy demo verziónál nem lehet probléma. Ugyi ?
Vedd fel a kapcsolatot Aranyviktorral !
O a honlapjára eloszeretettel tesz föl ilyesmiket. Már több ezoterikus könyv megtalálható nála.
Együttmuködésetekkel ez is megjelenhetne honlapján a köz javára, mert itt a topicban egyhamar elsülyed úgyis.
Persze, ha van kedved nyugodtan tedd fel ide is, én biztos érdeklodéssel sé örömmel fogom olvasni.
A könyvet a TEXOFT Nyomdaipari Számitástechnikai KFT BIOGRÁF Kiadója terjeszti. A Dürer Nyomda Kft. nyomtatta Gyulán. Sajnos több infó nincs róla, de ha gondolod még szkennelek. (Már 20 oldalt megint feltudok rakni, csak a fejezet 40 oldalas - így még van egy kis meló vele. Ha kell felrakom, csak szólj.)
Na itt a könyv tartalomjegyzéke. Válaszd ki, hogy mi köll:
Tartalom
Előszó 7
Előszó a magyar kiadáshoz 9
Bevezetés 11
ELSŐ FEJEZET Jézus ismeretlen élete
Nicolai Notovitch felfedezése 17
A Vízöntő Evangéliuma 25
A világi források 27
Az evangéliumok 29
Pál, a szemtanú 34
Következtetések 36
Utazásaim a Himalájában 39
MÁSODIK FEJEZET Mózes és Isten gyermekei
A héberek származása 51
Manu - Manesz - Minosz - Mózes 54
Ki volt Mózes? 56
Mózes sírja Kashmírban 62
Hódítástól a száműzetésig 65
Izrael gyermekei 69
Kashmír lenne az "Ígéret földje"? 72
Izrael tíz elveszett törzse 74
A buddhizmus elterjedése 80
Ortodox zsidó volt Jézus? 85
Buddha és Jézus összehasonlítása 87
Buddhista eszmék Jézus tanításában 89
HARMADIK FEJEZET Keleti bölcsesség nyugaton
A napkeleti bölcsek csillaga 92
Ki volt a három bölcs, avagy hogyan lelhető meg egy inkarnáció? 94
Menekülés Egyiptomba 105
Jézus, a nazarénus 106
Az esszénusok: kereszténység Jézus előtt 111
Az esszénusok tanítása Qumránban 120
NEGYEDIK FEJEZET Jézus titka 125
Reinkarnáció az Újszövetségben 127
Jézus csodái és India csodái 132
Krisna és Krisztus 138
ÖTÖDIK FEJEZET Jézus "halála"
Tárgyalás és ítélet 141
A lepel kora 150
A lepel tudományos vizsgálata 161
Nem halt meg a kereszten! 171
A feltámadás történeti szempontból 190
Pál találkozása Jézussal Damaszkuszban 197
HATODIK FEJEZET A keresztre feszítés után
Jézus ismét keletre megy 201
Az iszlám "igazi" Jézusa 215
Jézus Kasmírban 218
Jézus sírja Srinagarban 227
Bármely kísérlet arra, hogy megpróbáljuk leírni Jézus Krisztus történelmi alakját, ahhoz hasonlítható, mintha egy atomi részecske helyét próbálnánk megállapítani és meghatározni, hogy pozitív vagy negatív töltésű-e. Magát a részecskét nem láthatjuk közvetlenül, de a kísérlet folyamán vonalakat vehetünk ki, a nagyobb, mozgásban levő részecskék pályáit. Ha ezeket visszavezetjük közös eredetükhöz, kiszámíthatjuk a részecske mozgatásához szükséges erőt. Így rekonstruálható és leírható a láthatatlan ok. Jézus esetében két bonyolult tényezővel kell számolnunk. Az első az, hogy az egyház .megsemmisített majdnem minden bizonyítékot, melyet arra használhatnánk, hogy Jézus életének történelmi eseményeit rekonstruáljuk; a másik pedig, hogy Jézus kénytelen volt egész életében megőrizni titkát (valódi kilétét) azért, hogy ne kerüljön ellenségeinek kezére. Személyiségét és életének eseményeit titokzatos homály fedi, tág teret hagyva a találgatásoknak.
Ilyen sok bizonytalanság végül általános beletörődéshez vezet. A mi Jézus Krisztus természetéről és személyiségéről alkotott képünk nem annyira a dokumentált életrajzon és magának az embernek történeti megismerésén alapul, mint inkább egy koncepción, mely meghaladja a történelmet (de amelyet semmi esetre sem ingatott meg a történelem). Makacsul próbáljuk kitágítani a számunkra természetes és felfogható határait. Végül is minden kérdésünk ugyanabban a központi kérdésben foglalható össze, melyet már Jézus kortársai is feltettek: "Ki ez?" (Máté 4,41)
A Jézusról szóló interpretációk ilyen nagy változatosságának oka történelmi alakjának természete, mely rejtélyeivel és leleplezéseivel heves viták tárgya volt. Jézus intése a hallgatásra, az, hogy még a tanítványok sem tudták őt megérteni, és az Emberfia elröppenő szavai mind szerepet játszottak ebben a vitában. Hiszen még az őt közvetlenül körülvevő tanítványok sem voltak képesek helyesen értelmezni szavait vagy fölfogni üzenetének teljességét. Furcsának és rejtélyesnek tűnt számukra Jézus, aki nyilvánvalóan nem látta szükségét annak, hogy érthetőbbé tegye magát hallgatói előtt. A tanítványoknak pedig kifejezetten megparancsolta, hogy hallgassanak. Az evangélium tanúsága szerint Jézus "ekkor rájuk parancsolt, hogy senkinek ne beszéljenek őróla" (Márk 8,30). Akkor is ezzel a titkolózással találkozunk, amikor Jézus betegeket gyógyít. Sok leírásban Jézus megtiltja a lábadozóknak, hogy felépülésük hírét vigyék. Egy leprást, akit meggyógyított, ezekkel a szavakkal küldött el: "senkinek semmit el ne mondj" (Márk 1,44-től). Ugyanígy, Jairus lányának felélesztésénél is "szigorúan meghagyta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja" (Márk 5,43). Jézus Bétsaidában egy vakot, akinek visszaadta a látását, ezzel a paranccsal küldött el: "Még a faluba se menj be!" (Márk 8,26) Mindezek ellenére a csodák nem maradhattak titokban, és hírük elterjedt az egész országban. Például a néma megszólaltatása után: "Jézus meghagyta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de mennél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték." (Márk 7,36)
Jézus még a démonoknak is némaságot parancsolt, akik felismerték benne az Istent (vö. Márk 1,25 és 5,7). Ő "nem engedte beszélni az ördögöket; azok ugyanis felismerték őt" (Márk 1,34). A "tisztátalan lelkek" leborultak előtte, meglátván őt, és azt kiáltották: "Te vagy az Isten fia!", amire Jézus "keményen rájuk szólt, hogy ne fedjék fel kilétét" (Márk 3,11től).
Tehát a tanítványoknak, a gyógyítottaknak, sőt még a démonoknak is tilos volt hirdetniük tetteit, sőt kifejezetten hallgatniuk kellett azokról. "És azt akarta, hogy senki se ismerje fel." (Márk 7,24; 9,30) Ez nyilvánvalóan a tanítványokra is vonatkozott. Úgy tűnik, hogy hatalmas szakadék választotta el Jézust tanítványaitól, akik egyszerűen nem értették őt. Ez egyre világosabban kiderül az értetlenségük miatti elégedetlenség és bosszúság ismételt kifejezéséből. Például, amikor a hajót egy vihar dobálja a tengeren, azt kérdezi tanítványaitól: "Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?" (Márk 4,35-41) Vagy a kenyerek csodáját követően: "Amikor ezt Jézus észrevette, így szólt hozzájuk: Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Hát még mindig nem veszitek észre, nem értitek? Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Szemetek van, mégsem láttok, fületek is van, mégsem hallotok? Nem is emlékeztek?" (Márk 8,17-18) "Erre Jézus újra megkérdezte: Még mindig nem értitek?" (Márk 8,21)
Amikor a tanítványok sikertelenül próbálták meggyógyítani a "néma lélek"-től megszállott fiút, Jézus nyersen ezekkel a szavakkal intette őket: "Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrlek még titeket? Hozzátok őt elém!" (Márk 9,19) Utolsó kérdését úgy is magyarázhatjuk, mint Jézus utalását arra, hogy Palesztinában való tartózkodását mindig is csak ideiglenesnek tartotta és előre látta, hogy egy napon visszatér (Indiába).
Első nyilvános megjelenése Jeruzsálemben szintén rejtélyes. Miért fogadnának egy plebejus származású férfit ilyen nagy ünnepléssel a városban, ha harmincéves koráig gerendákat gyalult apja asztalosműhelyében, s ez alatt az idő alatt egész biztosan már jól ismerték volna a helybeliek. Palesztina népének lelkes üdvözlése inkább azt sugallja, hogy messziről tért vissza, igen hosszú távollét után, új, ismeretlen eszmékkel és különleges képességekkel, mint például csodatévő és betegeket gyógyító tehetsége. Ez az elmélet új értelmet adna a nazarénus Keresztelő János kérdésének: "Te vagy-e az Eljövendő, vágy mást várjunk?" (Máté 11,3)
Reinkarnáció az Újszövetségben
Az Újszövetségben több helyen is található egyértelmű utalás a reinkarnációra, de ritkán veszik észre, és szándékosan félreértik ezen helyeket. A reinkarnációban való hit a korai keresztény közösségek központi tétele volt, amíg Kr.u. 553-ban a második konstantinápolyi zsinat eretneknek nem nyilvánította és örökre ki nem tiltotta a keresztény teológiából. A lélek más testben való újjászületésének nyilvánvaló bizonyítékát megtaláljuk az Ószövetségben is. Friedrich Weinreb egy marha testében való büntető reinkarnációról beszél, amit Jónás könyve ír le, valamint Nimród egy reinkarnációjáról. Weinreb úgy magyarázza a zsidó isteni lélek, a "Nshamah" elvét, mint egy isteni szellemet, mely egyformán tökéletes minden emberben, és amelyből időről időre ez vagy az a jellemvonás kerül előtérbe.
A Meyer's Konuersationslexikon, a híres 1907-es német enciklopédia a következő bekezdést tartalmazza a "Reinkarnáció a zsidó Talmudban" címszó alatt: "Krisztus idejében a zsidók általánosan hittek a lélekvándorlásban. A talmudisták feltételezték, hogy Isten csak véges számú zsidó lelket teremtett, melyek újra és újra visszatérnek, amíg csak a zsidók léteznek, alkalmankénti büntető reinkarnációkkal állati alakban. Ezek majd mind megtisztulnak a feltámadás napján és a2 igazság testében új életre kelnek az ígéret földjén." (18. k. 263. old.)
Az Ószövetség Illés próféta reinkarnációjának megjövendölésével végződik (ahogy Kr.e. 870 körül jósolták): "Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja." (Malakiás 3,23)
Néhány évszázaddal később hírmondó jön Zakariáshoz és bejelenti neki fia születését: "De az angyal így szólt hozzá: - Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni. Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd az ő születésének, mert nagy lesz ő az Úr előtt; bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhében megtelik a Szentlélekkel, Izráel fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és előtte jár Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez; és az engedetleneket az igazak lelkületére térítse, hogy felkészült népet állítson az Úr elé."
Jézus később tanítványainak arra a kérdésére, hogy Keresztelő János-e Illés próféta, nyomatékosan így válaszolt: "Bizony mondom néktek: nem született még asszonytól nagyobb ember, mint Keresztelő János; de a mennyek országában még a legkisebb is nagyobb nála. Keresztelő János napjaitól mostanig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják magukhoz. Mert minden próféta és a törvény János idejéig prófétált. És ha el akarjátok fogadni: ő Illés, aki eljövendő volt." (Máté 11,11-14)
Sosem tudjuk meg, hol töltötte Keresztelő János a fiatalságát. Csak egyetlen sokat sejtető mondatot találunk Szent Lukács evangéliumában: "A kisgyermek pedig növekedett, és. erősödött lélekben, és a pusztában élt egészen addig a napig, amelyen szolgálatba lépett Izráelben." (Lukács 1,80)
Elképzelhető, hogy Jánosban felismertek egy magas inkarnációt, és ezért Indiában kapott nevelést. Ha ez volna az igazság, "az Úr utjának előkészítése" több mint képletes jelentést nyerne.
Egy más alkalommal Jézus azt kérdezte tanítványaitól: "»Kinek mondják az emberek az Emberfiát? Azok így válaszoltak: »Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.« Erre megkérdezte tőlük: »Hát ti kinek mondotok engem?« Simon Péter megszólalt, és így felelt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia." (Máté 16,13-16) És a tanítványok azt kérdezték Jézustól: "»Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie? Ő így válaszolt: Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő
Jánosról beszélt nekik." (Máté 17,10-13)
Az evangéliumok szerint tehát maga Jézus igazolta, hogy Illés lelke Jánosban testesült meg. Illés (neve az Elijah görög formájából származik) megpróbálta a monoteizmust hivatalos államvallássá tenni, és azt tanította, hogy Isten nem az erőszakos hatalom és rombolás alakjában jelenik meg, hanem "halk suttogás", nyugodt munka és megbocsátás formájában. Illés tipikus vándorló szerzetes volt, rongyokba öltözött, tápláléka természetfölötti forrásból származott, és ő maga is csodákat tett, például megsokszorozta az ételt és halottakat támasztott fel. Hatalmában volt másokat fölkenni, azt mondta, hogy küldetésben jár, és egész sereg követője volt. Végül rejtélyes módon eltűnt (mennybemenetel), s ötven férfi három napig kereste, de nem tudta megtalálni.
Jézus követői tudták, hogy mesterük inkarnáció, de nem tudták biztosan, hogy ki lehetett előző életében, ezért spekulálni kezdtek. Jézus maga nem nyilatkozott erről határozottan és pontosan, de közvetve megerősítette a tanítványok sejtését azzal, hogy bátorította kérdezősködésüket: "ti kinek mondotok engem?". Abban a történetben, amikor Jézus meggyógyított egy vakon született embert, a tanítványok megkérdezték: "Mester, ki követett el bűnt, ez az ember, vagy a szülei, hogy vakon született?" A feltételezés, hogy valaki vakon születhet az előzőleg elkövetett bűnök miatt, csakis az előző élet és a rákövetkező újraszületés alapgondolatában gyökerezhet. A kérdés magától értetődően a karma magasztos eszméjét is sugallja, ahol az előző élet cselekedetei határozzák meg az egyén következő létét.
Szent János evangéliumának harmadik fejezetében fölbukkan a reinkarnáció elmélete. Amikor Jézus a farizeus Nikodémussal találkozik, a zsidó vezetőt a következő szavakkal üdvözli: "Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem látja meg az Isten országát." Nikodémus, aki nyilvánvalóan semmit nem tud az újraszületés tanáról, döbbenten kérdezi: "»Hogyan születhet az ember öreg létére? Bemehet-e anyja méhébe és megszülethetik-e ismét?« Jézus így felelt: »Bizony, bizony mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába«." (János 3) Ez természetesen a végső születésre utal, a sok "állati" születés után egy tiszta szellemi életre.
1900-ban az amerikai James Morfian Pryse felsorolt olyan helyeket az Újszövetségben, ahol nyilvánvaló a reinkarnáció doktrínája. Pryse szerint Jézus tanítása egyszerűen az ókori világ alapvető tanainak és az ókori filozófusok bölcsességének megújult folytatása volt.
Az a tény, hogy az emberi lény szellemi lényege és az egész világegyetem szellemi lényege (mikrokozmosz-makrokozmosz) alapvetően azonosak, azt jelenti, hogy minden alapelem, erő és folyamat benne rejlik az emberben, anyagi és isteni értelemben egyaránt. Ez a világszemlélet feltételezi minden létező szellemi egységét, valamint Isten és a Természet elválaszthatatlanságát. Hangsúlyozza Isten mindenütt jelenvalóságát, jelenlétét mindig és mindenhol, a világegyetem minden részében. Az ember testi valójában a megkülönböztethetetlen, határtalan és időtlen isteni Egység részének manifesztációja, mely a körforgás során anyagi testet ölt a létezés összes változatos formájában. Az első és igazi Lény örökké változatlan; ezzel ellentétben a természet és a világegyetem az állandó változás állapotában van - a keletkezés állapotában.
Eszerint az ember lelke vagy szelleme örökkévaló, és folyamatos jövetele és távozása (reinkarnációi) az okok és okozatok folytonos sorozatának következménye. Hogy végül visszatérhessen isteni állapotába, az embernek meg kell értenie ezt az elvet és túl kell lépnie cselekedeteinek materiális síkján. Az életek hosszú sorozata után a testi létezésbe való karmikus bezártság meghaladottá válik, és a tökéletesség végső stádiumában a belső és szellemi én beleolvad az örökös Egységbe. Ez a reinkarnáció eredeti lényege, röviden összefoglalva.
Minden ember átlépheti a fizikai létezés szűk határait, és felismerheti saját isteni természetét még itt a földön, a tudás, a megismerés, a buzgó meditáció, az önuralom és a lemondás által.
A célt számunkra Szent Máté evangéliuma fogalmazza meg: "Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes." (Máté 5,48) A tökéletességhez vezető út azonban nagyon sok inkarnációval van kikövezve, s ezeken keresztül kell jutnia az embernek, mielőtt ráébred végül az Isten Fiának Igazságára, és úgy él, ahogyan Jézusélt. "Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz." (János 14,11-12)
Jézus csodái és India csodái
Első pillantásra az elszigetelt környezetben Jézus csodatételei egyedülállónak és példa nélkül valónak tűnnek. Az tény, hogy az emberek mindig is hittek abban, hogy ember- és természetfölötti erők rejlenek az elképesztő méretű, hihetetlen, látványos és megmagyarázhatatlan valóság hátterében, ami lehet értékes és hasznos, de veszélyes és elátkozott is. A primitív vallások első kultikus formáinak kialakulásától megmagyarázhatatlan jelenségeknek szentelte magát az ember, és azóta is így tesz. Jézus mágikus képességeit a kortárs történetírók alig tartották említésre méltónak. Jézus idejében sokfelé működtek csodatévők, gyógyítók, sőt kuruzslók is; Jézus esetében az volt a különbség, hogy ő nem azért tett csodákat, hogy híressé váljon vagy gazdagságát gyarapítsa:
Az Újszövetségben hozzávetőleg harminc csodáról szóló leírást találunk, s ezek nagyrészt a helyi gyülekezetek hittudományának termékei, így történelmileg nem értékelhetők. A Jézus ördögűzőként való működéséről szóló beszámolók azonban régebbiek, és bizonyosan léteztek már Jézus életében.
Több ezer éven keresztül nem merült föl, hogy valóban lehetségesek-e csodák; akkor kérdezték ezt meg először, amikor a világ és lakói a tudományos vizsgálódás tárgyává lettek. Csak a tizenhetedik században kísérelt meg valaki magyarázatot találni az evangéliumokban leírt csodákra. A racionalisták azonban csak azt a jelenséget hajlandók elfogadni, mely megfelel a természet törvényeinek és amelyet a tudományos
analízis szempontjából érvényesnek tartanak. A csodák olyan jelenségek, melyeknek okát nem lehet megérteni és megmagyarázni. A technológusok minden nap új szabályait fedezik föl a természetes folyamatoknak és megoldanak olyan rejtélyeket, amelyek az előző nap még megmagyarázhatatlanok voltak és csodálkozást keltettek. A teológusok a keresztény csodákat úgy határozzák meg, mint amikor "a természet törvényeit maga Isten függeszti föl".
Ezzel szemben az okkultisták nem hisznek a törvény felfüggesztésében, hanem fenntartják azt a véleményüket, hogy a csodálatos jelenségek több olyan törvény együttes hatásának eredményei, melyeket még nem fedeztek föl és nem írtak le. Minden, az univerzumban lejátszódó esemény valamilyen törvényszerűséggel összhangban történik és így megmagyarázható. A beavatottak úgynevezett csodálatos erői egyszerűen annak tulajdoníthatók, hogy ők pontosan ismerik azoknak a törvényeknek a folyamatát, amelyek a tudat belső világát irányítják. A "csoda" fogalma ismeretlen az Ó- és Újszövetségben egyaránt, ehelyett a "jel", "erő" vagy "Isten nagy tettei" fogalmakat használják.
Például a héber el (elohim) szó, mely visszavezethető a sémita alah (= erősnek lenni) eredetre, azt jelenti: "a hatalmas erő". A mágia szent hatalmának megnevezése így azonosítható az Isten lényegével.
Ugyanez a kapcsolat megtalálható az indogermán nyelvekben: a szanszkrit brahman szó visszavezethető a brh (= erősnek lenni/megvilágítani) eredetre.
Jézus csodatételei alapján úgy tűnik, hogy specialitása a betegek, tébolyultak és bénák meggyógyítása volt. Azonban más csodákat is tett, mint például a víz átváltoztatása borrá, a kenyérszaporítás, önmaga láthatatlanná tétele, a halottak feltámasztása vagy a vízen járás.
Könnyen megtaláljuk az Újszövetség csodákról szóló leírásainak s Jézus egyéb történelmi tetteiről szóló beszámolóknak a párhuzamát és irodalmi elődeit Keleten. Plinius szerint Aszklépiadész görög orvos (született Kr.e. 124-ben) csodálatosan meggyógyított embereket; Tacitus és Svetonius beszámolnak Vespasianus császár gyógyításairól. Még a korai keresztény apostolok is tudtak betegeket gyógyítani s képesek voltak bizonyos csodákat tenni, és a Kr.u. első században a tyanai Apollonius is e képesség birtokában volt. Az a próbálkozás, hogy megtaláljuk a Jézus csodáihoz hasonlóakról szóló legkorábbi beszámolókat, elkerülhetetlenül elvezet bennünket Krisna legendás csodatételeinek leírásához a védikus irodalomban. Krisna a hinduizmus Megváltója és Visnu nyolcadik avatárája. Visnu (a szanszkrit vís = áthatol] a Ráfima, Visnu és Siva alkotta hindu háromság (Trimurti) második alakja. A Rig-véda Visnut nem isteni inkarnációnak, hanem a napenergia manifesztációjának ábrázolja. Az avatóra (a szanszkrit nua = lefelé és fri = áthalad szavakból) olyan személy, akit eltöltött az isteni szellem fénye és ezért isteni inkarnációt képvisel. Ez a magasabb rendű isteni létezés túllépi az újraszületés kötelezettségét, de mindazonáltal egyszerű halandó alakban testesül meg azért, hogy az emberiség iránti szánalomból segítse az emberiséget a megváltás elérésében.
Krisna születése, gyermekkora és élete történetének pontos és részletes párhuzamait megtaláljuk az Újszövetség szövegeiben (a gyermekgyilkosság csak egy példa). Krisna és Krisztus a szent iratok legnagyobb csodatevői. Bhagvan Dass hét kategóriába sorolta Krisna csodáit:
1. látomások felidézése,
2. nagyon távoli dolgok látása,
3. kis mennyiségű étel vagy más tárgy megsokszorozása, 4. különböző helyeken ugyanabban az időben való megjelenés,
5. betegek meggyógyítása kézrátétellel, 6. a "halottak" föltámasztása,
7. az ördögtől való dolog elpusztítása.
A csodatevők egy része egy- vagy kétféle csodát tud tenni, mások többet. Mindig is voltak különböző hírű-nevű isteni hatalommal megáldott emberek, gyógyítók vagy próféták.
India mindenképpen a csodálatos dolgok hazája. The Holy Science (A titkos tudomány) című könyvében Sri Yukteswar az emberi létezés értelmét úgy határozta meg, hogy az nem más, mint törekvés az egyén Istennel való egyesülésére. Yukteswar erről az igyekezetről a következőket gondolja: "Lényegében ugyanaz, mint maga a természet működése az egyetlen valóságos létezőben, Istenben, aki hatalmas atya és az univerzum legnagyobb guruja." Egy ilyesfajta feltételezésből elkerülhetetlenül az következik, hogy minden dolog ugyanabból a dologból tevődik össze. Ez azt jelenti, hogy maga Isten, aki sokféleképp megjelenik, hiszen lényege a legkülönbözőbb módokon kifejeződik, mindenhol és mindenben jelen van. Ezt az elvet a Biblia is leírja a Zsoltárok Könyve 82, 6. versben: "Azt mondtam ugyan, istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan." Szent János evangéliuma szerint Jézus így válaszolt a zsidók ama vádjára, hogy Istenné akarja tenni magát: "Nincs-e megírva a ti törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?" (János 10,34)
Ugyanez a fogalmi tendencia van jelen Yukteswar művében, mely rávilágít, hogy a megszenteltek, akik elérik, hogy az anyagi világ fölött állnak, Istenüket vagy megváltásukat saját magukban találják meg, nem pedig külső környezetükben. Az ilyen isten-emberek végül elnyerik az élet és halál fölötti uralmat és szinte a világ teremtőivé válnak, akik mindenre képesek. Megszerzik az aszkéta tudás nyolc. fajtáját (aisvárják], s ezeknek hatalmával tehetik meg a következőket:
1. Anima = a dolgokat kívánság szerinti méretre kicsinyíteni;
2. Mahima = a dolgokat kívánság szerinti méretre nagyítani; 3. Laghima = a dolgokat kívánság szerint könnyíteni;
4. Garima = a dolgokat kívánság szerint súlyossá tenni; 5. Prapti = a kívánt dolgot az "apti" által elérni;
6. Vasitwa = a "vasa" által hatalmat szerezni minden dolog fölött;
7. Prakamya = minden kívánságot teljesíteni a saját akarat segítségével;
8. Ishitwa = ishává (úrrá) válni minden dolog fölött.
Amikor Jézus tanítványai nem tudtak kiűzni egy ördögöt, nyersen így magyarázta meg az okát: "Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen." (Máté 17,20)
A lebegés jelenségének folyamatos hagyománya van az egyházon belül és kívül egyaránt. Kétszázharminc katolikus szent ismert, akik képesek voltak többé-kevésbé szándékosan lebegni.
A múlt században Daniel Douglas Home médium különböző alkalmakkal nézők ezreit győzte meg arról, hogy "repülni" tud. Olyan hírességek is voltak a nézők között, mint Thackeray, Bulwer Lytton, II. Napóleon, Ruskin, Rosetti és Mark Tavain. Majd negyven éven keresztül rendeztek újra és újra ilyen előadásokat, hitelességüket megvizsgálták és igazolták.
A jelenség legkülönbözőbb formáiról írott beszámolóiban Francis Hitching a lebegés több mint huszonöt esetét idézi. Sőt, még a közelmúltban is találhatunk példákat lebegésekre. Maharishi jógi transzcendentális meditációjának gyakorlói azt állítják, hogy majdnem mindenki megtanulhat lebegni, azzal a feltétellel, hogy szigorúan követik mesterük módszerét; ennek bizonyítékaként a lebegő hívek fényképe körbejárta a világsajtót.
Valószínűleg a lebegés a test funkcióinak koncentráció és meditáció segítségével szokatlanul elmélyített kontrolljával idézhető elő, vagy a gravitáció időleges feloldásával a vallási eksztázis pillanataiban.
Az ilyen kisebb csodákat nyilvánvalóan be lehet mutatni pénzkeresés céljából is, és kielégíteni ezzel a közönség szenzációéhségét. Az igazán nagy mesterek természetesen mindig visszautasítanák, hogy ilyen célból tegyenek csodákat.
Sai Baba, az indiai csodatevő azt állítja (amint Jézus is ezt mondta), hogy minden ember magában hordja az isteni hatalmat, amely felerősíthető gyakorlás és tudatos életmód segítségével. Aki arra használja hatalmát, hogy elültesse az ördög magját, ördögit is fog aratni. És aki hatalmát saját előnyére
használja, elveszti azt. Néha korlátozódnak az erők, vagy hatásukban vagy idejükben, főképpen ha jóság, bölcsesség és jámborság nélkül használják őket.
Ma, éppúgy, mint több ezer évvel ezelőtt, a csodák jelentik azt a hiteles eszközt, amely közelebb hozza az isteni üzenetet a kételkedőkhöz és azokhoz, akik az anyagi világhoz kötődnek.
Majdnem mindennek, amit valaha is mondtak Jézusról, megtaláljuk a párhuzamát az ősi indiai legendákban. Az, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták az indiai és a keresztény hagyomány közötti hasonlóságokat, részben annak tulajdonítható, hogy alig akadt olyan európai, aki el tudta volna olvasni a szanszkrit nyelvű ősi indiai szövegeket; míg a nemrég megjelent fordítások kezdték felkelteni a nyugati világ érdeklődését is.
Isten egyik inkarnációjának sem sikerült még hitelességét bebizonyítania a hitetlen embereknek égi jelek és csodák nélkül. Isten minden fiának emberfölötti tulajdonságok segítségével kell demonstrálnia helyzetét a hitetlenkedők előtt.
Az indiai isteni háromságban Isten fiának neve Krisna, s ennek a névnek közös a gyökere Krisztus nevével (H. P. Blavatsky mindig a sokkal kézenfekvőbb "Christna" írásmódot használta). A "Krisztus" szó a görög krisztosz szóból származik, melynek jelentése "olajjal felkent". A krisztosz szó visszavezethető a szanszkrit krsna (krishna = mindent vonz) szóra, melyet általában "kriszto"-nak ejtenek. "Kriszto" jelentése "vonzás". Az a személy, aki mindent vonz, Isten legszentebb megtestesülése.
A bráhmanista hagyomány a következőket mondja el Krisnáról: "Három személy született az örök, békességes Istenből, anélkül, hogy egységét megbontotta volna. Bráhma, az atya (Zupitri), a mindent megteremtő Isten; az Isten fia, a Krisnában megtestesült Ige eljött a földre az emberek pásztorának. Siva a Szentlélek, a harmadik személy. Az ő szelleme az úr az élet és az átalakulás örök törvényei fölött, jelen van minden élőlényben és a természet minden alkotójában..."
Krisna Isten fiának, Visnunak nyolcadik inkarnációja, aki más formákban is megtestesült. Az egyik ilyen inkarnáció volt Gautama Buddha (Sákjamuni/Sziddhártha), akit Visnu kilencedik inkarnációjának tartanak.
Krisna és Krisztus
Az elérhető legrégibb források szerint Visnu Kr.e. 4000-ben jelent meg férfi alakjában egy szűz, Devanaki (= Istennek teremtett nő) előtt, aki a királyi család tagja volt. Devanaki önkívületben hanyatlott le, mert "lenyűgözte" az Isten szelleme, aki fenséges isteni boldogságban egyesült vele, ő pedig gyermeket fogant. Az Atharva-véda ezt az eseményt a következőképp írja le: "Áldott vagy Te, Devanaki, minden asszonyok között, légy üdvözölve a szent rishik körében. Téged választottak ki az üdvözítés művére. Ő fénylő koronával érkezik majd és örömmel tölti el a mennyet és a földet. Szűz és Anya, köszöntünk Téged, Te vagy mindnyájunk anyja, mert Te adsz életet a mi üdvözítőnknek. Krisnának fogod majd nevezni őt."
A Bhagavad Gita szerint Mathurá királya egy rossz álmában azt a jóslatot kapta, hogy nővérének lánya, Laksmi, gyermeket szül majd, aki hatalmasabb lesz magánál a királynál is. A szűz Devanaki újszülöttjével elrejtőzött a mezőn a pásztorok között, és a gyermek csodálatosképpen megmenekült a katonák elől, akiknek a király azt a parancsot adta, hogy öljenek meg minden újszülött fiúgyermeket.
Az Atharva-véda szerint, mely némi eltéréssel írja le az eseményt, Kansza, Mathurá királya hullócsillagot látott és megkérdezett egy bráhmanát annak jelentéséről. A bölcs azt válaszolta, hogy a világ gonosszá vált, az ember pénzsóvársága és bűnös élete arra indította az Istent, hogy megmentőt küldjön a földre. A csillag Visnu volt, aki a király unokahúga, Devanaki méhében testesült meg, s az isteni inkarnáció egy napon majd megbosszul minden bűntettet és új utakra vezeti az emberiséget. A király dühében megölette a bráhmanát és minden újszülött fiúgyermeket.
Nagyon sok leírást találunk Krisna ifjúságáról, és verseket, melyek erejét és kiválóságát dicsőítik. Akárcsak Jézus az apokrif evangéliumokban, Krisna is mindenféle csodát tudott tenni már gyermekként. Így menekült meg a veszélyes helyzetektől, melyeket nagybátyja, Kansza készített számára. Egyszer egy kígyó csúszott bölcsőjébe hogy megfojtsa, de a gyermek puszta kezével megölte (vö. az ifjú Herkules legendája). Később Krisna a sokfejű kígyóval, Kalifával harcolt, legyőzte és elűzte a Yamuna folyóba. Az indiai csodagyermek hősi tetteit még hosszan sorolhatnánk. Tizenhat éves korában elhagyta anyját és egész Indiában terjeszteni kezdte új szellemű tanítását. Szót emelt az emberek és az uralkodók korruptsága ellen, és azt mondta, hogy azért jött a földre, hogy minden embernek elhozza az eredeti bűntől való megváltást, elűzze a tisztátalan szellemeket, és visszaállítsa az Isten királyságát. Hatalmas nehézségeket győzött le, egész hadseregek ellen harcolt egymaga, sokféle csodát tett, halottakat támasztott fel, leprásokat gyógyított meg, látást adott a vakoknak, hallást a süketeknek, és meggyógyította a bénákat.
Végül tanítványokat gyűjtött maga köré, akik lelkesen támogatták őt és folytatták művét. Az emberek mindenhol megkeresték, hogy hallgassák tanítását és tanúi legyenek csodáinak. Istennek tisztelték és az igazi megváltónak nevezték, akinek eljövetelét atyáik megjósolták.
Krisna időről időre visszavonult társaitól és egyedül hagyta tanítványait, hogy próbára tegye őket, s csak akkor tért vissza, amikor nehézségeik támadtak. A mozgalom elterjedése nem tetszett a hatalmon lévőknek, és sikertelen kísérletet tettek elnyomására.
Krisna, Krisztushoz hasonlóan, nem új vallást akart alapítani, hanem egyszerűen a már létező vallást megújítani, és megtisztítani minden gyűlöletes visszásságától és erkölcstelenségétől. Tanításainak költői példabeszédei és aforizmái Jézus beszédeire emlékeztetnek. Ezeket a Bhagavad Gita őrizte meg, mely a Krisna magasztos világképében rejlő tiszta erkölcsiség könnyen érthető megfogalmazása. Krisna tanítványait testvéri szeretetre, önbecsülésre tanítja, arra, hogy osztozzanak a szegényekkel, hogy jó cselekedeteket gyakoroljanak és rendületlenül higgyenek a Teremtő soha nem múló jóságában. Megparancsolja követőinek, hogy a rosszat jóval viszonozzák és szeressék ellenségeiket, és megtiltja a bosszút. Vigasztalja a gyöngéket, elítéli a zsarnokságot és segíti az elesetteket. Ő maga szegénységben él, s a szűkölködők és elnyomottak megsegítésének szenteli magát. Mentes a személyes kötöttségektől, és a szüzességet pártolja. Jézushoz hasonlóan Krisna is koldusként vándorol.
Krisna is átváltozáson megy keresztül; az Isten fia sokféle isteni alakban megmutatkozik egyik legkedvesebb tanítványának, Arjunának, s azt mondja neki: "Aki az én nevemben cselekszik, aki teljesen nekem szenteli magát, aki nem kötődik az anyagi világhoz és nem gyűlöl senki létezőt, az eljut hozzám." (Bhagavad Gita, tizenegyedik ének)
Krisna története lehet a legrégebbi forrás, melyből Krisztus misztikus alakja származik. Dionüszosz (kb. Kr.e. nyolcadik század) legendájával is meglepő hasonlatosságok fedezhetők fel. Nemcsak az ókori Görögország és Róma fejlett kultúrái befolyásolták a kereszténységet, hanem az ősi Irán is, megváltófiguráival, eszkatologikus és apokaliptikus látomásaival hatással volt rá. A perzsa vallás legfontosabb alakjai Zoroaszter és Mitrasz isten-emberek voltak, akik átalakították a megmerevedett szokásokat. Zoroaszter megjelenése előtt Kelet-bánban a vallási helyzet gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az ókori Indiában.
Ja, nem arról volt szó, de nem baj.
Itt inkább arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy rengeteg téveszme van a környezetünkben. Jó volna ezeket nem csak dogmatikusan elfogadni, hanem meg is kellene azokat vizsgálni.
Mint pl. a farizeus és Jézus "ellentétei" kérdés - Máté evangéliuma nyomán.
Látod már keverlek legkisebb ugrifülessel. A témafelvetésed érdekes, én egy új aspektusára világítanék rá a kérdésnek. Jézus természetéről, szelídségéről, a zsidók korbáccsal való hajkurászásáról sokan témáztak már, Jézus személyiségét mindenki a maga tükrén keresztül látja.
Ami azonban nagyon érdekfeszítő, és sokak számára tabu téma, Jézus ún. Istensége, Istenfiúsága, ami körül sok indulat feszül évszázadok óta. A legtöbb keresztény, tán az unitáriusokat kivéve isteni személynek, az ún. szentháromság részének tartja Jézust, méghozzá legtöbbször "az Atya és én egy vagyunk" , "ha rám nézel az Atyát látod" evangéliumi kijelentések alapján, de vannak olyan konok emberek, mint pl. Mr.Spock barátunk, aki nem tudja megérteni, hogy az Isten kettéválik, a fele lejön a Földre, saját magát megbünteti az emberek bűne miatt, nem segít saját magának a kereszten, aztán visszamegy saját magához, és két részének egyetlen közös lelkével hármasban "uralkodnak".
Hát ez nekem sem megy nagyon a fejembe, noha éveken keresztül nekem is tabu volt Jézus Istensége, de elolvastam például Johannes Greber katolikus pap Kapcsolat Isten Szellemvilágával című könyvét, beszélgettem olyan emberekkel, akiknek ún. "rendkívüli" élményeik voltak, többek között kisebbik fiammal is, és magam is megtapasztaltam az Ő és én egy vagyunk érzést, így aztán nem vagyok már annyira betonbiztos ebben az egész szentháromság tanításban, de nem is tartom lényegesnek.
Lényegesnek azt tartom, hogy Jézus nyomában járjunk, mégpedig úgy, hogy az legyen a kenyerünk, hogy annak az akaratát keressük, aki küldött, tehát ne magunk próbáljunk Bibliából, meg egyéb forásokból magatrtásformákat kitalálni, hanem egész lényünkkel hegyezzük ki magunkat Istenre, minden sejtünkkel, porcikánkkal Őfelé kagylózzunk, és legyen fülünk a hallásra, vegyük észre az isteni sugallatokat, és kerüljünk egyre inkább online kapcsolatba Istennel, és majd Ő tudja, hogy mit akar bennünk csinálni.
