Keresés

Nem hittem, hogy Lovasnál aljasabb, mocskosabb lehet valaki, "főműsoridőben"!
Tévedtem.
Ennyire megy az önigazolás?
Inkább használjon Őjelségét, meg egyebeket.
Tiborc

Még egyet, az idetévedők tájékoztatására.
Köszönöm a csótányka elnevezést, egy „nemierőszakra gerjedő” frusztrálttól szép teljesítmény!
Anno szétvert egy topicot a gondolán, és a demokratikus eljárásra figyelmeztettem.
Erre jött ezzel a csótányka megjegyzéssel.
Élhet vele, nem tudok mit tenni ellene, de megkérem, inkább Őjelsége, herr nemierőszak Lovassal élvezkedjen, ne velem.
Remélem, kielégül vele is.
Ha már a holokauszt irodalomban járatlan.
Tiborc

Ez viszont kódolatlan zsidózás .
Tiborc

Kedves frusztrált elvtársnő!
Nem tévedés, elvtársnő!
Mint azok, akik állandóan a „herr nemierőszakról” ábrándoznak, amikor puha liaisonokat tartanak Bolgár Györggyel!

Szóval, sok köze van.
Szűcs Tamás nem tévedett, mert ezt a hiányolt részt leírta.
Anno, pindiy-el volt egy eszmecserém, és bizony irigyeltem a zsidó állam mai lakosának harcosságát. Valami régi –1990 előtti – könyve találtam, abból idéztem.
Feltámasztás: bizony, hiányolom a magyar eleink írásbeliségét, és szeretettel fogadom mindazokat, akik ezt szeretnék feltámasztani. Néha tévúton teszik, meglehet.
Nekem ők is eleim, hiába vezethető vissza eredetem valamelyik erőszakos ősöm tette miatt Kr. után 9.-ig.(Tanult történelmet, biztosan megérti a dátumot, tisztességes kérdés esetén segítek.)
Csendesen megjegyzem, a topic többszáz beírást élt meg, amire a vitatott cikket linkelés helyett bemásoltam. Korrekten.
Bizony, a mostani is ide illik.
Korrekten.
Írtam, Lovas engem is félrevezetett (?), és a népirtásokról szóló ismereteimet megosztottam a topic hozzászólóival.
Anno, Arany is készpénznek vette Osszián dalait.
Lovas is hasonlót tett, mint anno Mac Pherson.
Másokra is odafigyeltem, hiszen ők is embertársaim, nemzettársaim, keresztényi testvéreim, stb.
Ide tartoznak.
Valamikor, valamelyik utódunk - no nem kiskegyeddel, csak általánosságban írom (!) – Ph. D. fokozatot fog elérni a témakörből írt tanulmányával.
Legyen innen is merítése.
Tiborc

Mocskolódáson kívül ért valamihez?
Tiborc

Elég tisztességes voltam, és nem említettem, de ha felhozta kiskegyed, megjegyzem, hogy a holokauszt ügyében igen egyoldalúan tájékozott. Nem érdemes hörögni, és hőbörögni, csúnyán beégett.
Pedig kérdezhetett volna!
Elemi tisztesség, hogy ne sértsük meg azokat, akik nem érdemlik meg:
"most spec. arra qrva büszke, hogy talált valami endrelászló névrokont, és hetente elélvez azon, hogy milyen ügyesen alátett mindenkinek"

Endre Lászlónak van tisztességes neve, volt rangja is, leírtam.
Nem "valami endre lászlónak" kellene aposztrofálni.

Nagyon frusztrálttá tette leégése?
Tiborc

"Nem érdekel, tegyék, ha eddig a kussolásra futotta. "

Franz Werfel

Musza Dag negyven napja

Es ha jol tudom -mar pedig miert ne tudnam jol- Werfel nem ormeny szarmazasu volt.

Ez is ide tartozik, főműsoridőben!

Folytassuk a véralgebrát, mert ismétlés a tudás anyja.
Az idézett rész a XX. század első holokausztja – a beszélgetés teljes szövege, 2004. október 20., szerda 10:02 Kossuth Rádió szövege.
Hja kérem, a Mindentudás Egyeteme nem vonatkozik a topiclakókra, igaz, ez az adás a Gondolat – Jel adás része volt.
Tiborc
Az adás szövege:
„Szűcs Tamás ókortörténész:– Azok közül az ókori keleti népek közül, akik máig is élnek, igazán két különleges – és egymásra némileg hasonlító – eset van, a zsidóság és az örménység. Ami ezt a két népet kiemeli a már eltűnt népek, és a most a Közel-Keleten élő népek közösségéből, az az, hogy ennek a két népnek van igazán élő történelmi kontinuitástudata. Kétféle kontinuitásról beszélhetünk a történelemben. Az egyik egy tudattalan, az életformában megnyilvánuló kontinuitás – a Közel-Kelet nagy részén ez mutatkozik meg. Egy mai beduin törzs élete gyakorlatilag semmiben nem különbözik alaplétformáiban a két-háromezer évvel ezelőtt ott éltek életétől, viszont a mai beduinoknak semmi kontinuitástudatuk nincs a két-háromezer évvel ezelőtt ott éltekkel. A zsidóság és az örménység abban tér el az összes többi ott élő néptől, hogy a kontinuitása nem a létformáiban mutatkozik meg: egy mai budapesti zsidó vagy örmény nem él úgy, mint az időszámításunk előtti I. évezred nomád hegylakói, vagy sivatagi beduinjai, de hordoz magában egy olyan tudatot, hogy ezekkel az emberekkel közössége van. Minden népnek, nemzetnek más hosszúságú a történelmi kontinuitástudata. A magyarságnak nagyjából a honfoglalásig megy vissza. Igazán két olyan nép van, amelyik a modern világot összeköti azzal, amit hagyományosan ókori Keletnek mondunk, ez par excellence a zsidóság a Biblián keresztül, és az örménység, amelyiknek a szép árammítoszon és a többi az örmény kultúrába még a kereszténység előtti a kereszténység által átvett törvénykultúrába felszívódott mítoszon keresztül mély kapcsolatai vannak Uraltuval, és az örmény hegyvidék korábban ott élt népeivel.

– Mi az oka, hogy ez a kontinuitás nem szakadt meg, hogy fennmaradt több ezer éven keresztül?

– Ennek az oka elsősorban az, hogy két népnél az etnikai, nemzeti identitástudat sokkal korábban alakult ki, mint más népeknél, ennek pedig elsődleges oka a nemzeti vallás, a nemzeti egyház kialakulása. A zsidóknál a nemzeti vallásosság egy nagyon régi dolog; az örményeknél kicsit később – történelmi léptékkel kicsit később – jelenik meg, de így is egy nagyon fontos történelmi időszakkal korábban, mint bármely más európai népnél. Ez pedig a középkor, elsősorban a kora középkor időszaka: az örményeknek a nemzeti egyháza kialakul már a miáltalunk klasszikusnak tekintett időszakban, és át tudja emelni az örménységet azon az időszakon, amelyik teljesen megváltoztatja Európa tudati etnikai térképét, és a Közel-Kelet tudati etnikai térképét is.

– Az írásbeliségnek milyen szerepe van a két nép életében; tehát hogy saját nyelvvel, saját ábécével rendelkezik szinte változatlanul?

– Igazság szerint a héber és az ivrit gyakorlatilag ugyanaz, de a zsidóság a diaszpórában elvesztette a nyelvi kontinuitását. Nem beszélték a hébert – míg az örmény közösségekben a beszélt örmény fennmaradt, és máig is látom, hogy akár itt, Magyarországon is él az örmény nyelv, aminek én nagyon örülök: nagyon fontos. A nemzeti egyház – és akkor az írásbeliség elsősorban egyházias, bár az örmény lírában és a zsidó lírában is sokkal korábban jelennek meg a világi műfajok, a világi líra, világi epika, mint Európa más irodalmaiban –, de elsősorban ez az egyházi írásbeliség, és az, hogy az írott szónak megvan a becsülete, az irodalomnak megvan a becsülete, a tanultságnak megvan a becsülete; ez kiemeli a középkori Európából ezt a két népet. Megtartja azt a tudati kontinuitást, hiszen a tudati kontinuitás igazság szerint a modern világban már igazán az írásbeliségen alapul, tehát a leírott szón. A középkorban mindkét nép – a zsidók korábbtól, az örmények későbbtől – egy terület nélküli államot alkottak. Az államterület megszűnt. Fennmaradt a közösség tudata a diaszpórában, a saját ország iránti vágyakozás, ez folyamatosan termelte a vallásos politikai gondolkodókat, és folyamatosan újra termelte a két nép szellemi potenciáját, annak ellenére, hogy igazán nem tűnt reálisnak sem a zsidók hazatelepítése a Szentföldre, sem nagyon hosszú ideig a független, önálló Örményország megteremtése a nagyhatalmi politikában. Mégis, a nemzeti idealizmus, romantika megteremtette azt a fajta gondolkodást, ami alapja lehetett a nemzetté válásnak. Ami nagyon fontos: hogy ennél a két népnél sokkal korábban jelenik meg a modern európai értelemben vett nemzettudat, mint azoknak a területeknek a más népeinél, ahol végül is a két nemzetállam kialakul. Ennek természetesen az az oka, hogy a zsidó és az örmény nemzettudat Európában, az európai diaszpórában formálódik – elsősorban nem a Közel-Keleten és nem a Kaukázus vidékén, hanem egy európai exporttermék oda. Ezért viszont nagyjából párhuzamos, illetve csak kis késéssel követi a legkorábbi európai nemzettudatok kialakulását. Tehát a XIX. század közepén-végén már kialakulnak azok a fejlett ideológiák, illetve azok a mozgalomkezdemények, amik képesek az európai szellemi áramlatokat transzferálni a Közel-Keletre.

– 1915-ben lezajlott az örmény holokauszt. Hitler Lengyelország lerohanása előtt egy vezérkari ülésen hivatkozott az örmény holokausztra – amiről már nem beszél senki. Most a ’15-ös örmény és a II. világháború alatti zsidó holokausztot próbáljuk egymás mellé tenni.

– Ez egy borzasztó párhuzam tulajdonképpen, igazán nem lehet összemérni; viszont én nem hiszek azoknak a II. világháború utáni elemzőknek, akik azt mondják, hogy a zsidó holokauszt az egyedi és megismételhetetlen a történelemben. Megismételhetetlennek nagyon remélem – bár sajnos nem hiszek benne – de biztos, hogy nem egyedi. Sajnálatos módon nemhogy már nem lehet beszélni… hogy mi már nem beszélünk az örmény holokausztról – de szinte soha nem is beszéltünk róla. Mondjuk úgy, hogy sokkal kisebb volt a publicitása mindig is, mint a II. világháborús eseményeknek. Ennek az oka időbeli és a térbeli eltérésben rejlik. Nem illik ezt kimondani, de a nagyhatalmi politika, sőt, a nyugati közvélemény egészen máshogyan áll hozzá ugyanahhoz az eseményhez, vagy egy ugyanolyan jellegű eseményhez – és különösen egészen máshogyan állt hozzá ugyanolyan jellegű eseményhez mondjuk a század első felében –, ha az egy általuk civilizáltnak tartott vidéken zajlik – mondjuk Európa közepén –, mint ha olyan vadnak, civilizálatlannak és egzotikusnak tartott vidéken, mint Kelet-Törökország. Hogy ezek után később miért nem kerül arra sor, hogy Törökországot éppúgy rászorítsák egyrészt a bocsánatkérésre, másrészt akár az anyagi és erkölcsi jellegű kompenzációra, az ismételten a nagypolitika: Törökországot mindenki támogatja, ki ezért, ki azért. A szovjet politika a húszas évek elején, s a németek a két világháború között támogatják, mert legalább semleges velük szemben. A II. világháború után mindenki támogatja Nyugaton, mert a nyugati szövetség szilárd tagja, a szovjetellenes koalíció vezető ereje a Közel-Keleten, biztos amerikai támaszpont. A török nemzet mindenképpen egy kicsit frusztrált. Egyrészt nagyon nehezen jött létre, nagyon későn, nagyon magányosak a törökök a Közel-Keleten. Az iszlám közösség nem fogadja el őket, mert megtagadták az iszlám közösséget. Nagyon erősen vonzódnának a Nyugathoz. A Nyugat nem fogadja be a modern török nemzetet; mert nagyon fontos nekik a nemzettudat fenntartása, tulajdonképpen mesterséges eszközökkel. A törökök ebben még nem jutottak el olyan szintre, mint az európai nemzetek, hogy képesek legyenek, mondjuk mint a németek, vagy mint akár a magyarok, a saját bűneiket is bevallani.”


Lehet hallgatni, mert ez az adás nem az indexes értelmiség színvonala!
Szétoffolják?
Nem érdekel, tegyék, ha eddig a kussolásra futotta.
Tiborc


XX. század első holokausztja – a beszélgetés teljes szövege
2004. október 20., szerda 10:02
208 olvasás



Szűcs Tamás ókortörténész:– Azok közül az ókori keleti népek közül, akik máig is élnek, igazán két különleges – és egymásra némileg hasonlító – eset van, a zsidóság és az örménység. Ami ezt a két népet kiemeli a már eltűnt népek, és a most a Közel-Keleten élő népek közösségéből, az az, hogy ennek a két népnek van igazán élő történelmi kontinuitástudata. Kétféle kontinuitásról beszélhetünk a történelemben. Az egyik egy tudattalan, az életformában megnyilvánuló kontinuitás – a Közel-Kelet nagy részén ez mutatkozik meg. Egy mai beduin törzs élete gyakorlatilag semmiben nem különbözik alaplétformáiban a két-háromezer évvel ezelőtt ott éltek életétől, viszont a mai beduinoknak semmi kontinuitástudatuk nincs a két-háromezer évvel ezelőtt ott éltekkel. A zsidóság és az örménység abban tér el az összes többi ott élő néptől, hogy a kontinuitása nem a létformáiban mutatkozik meg: egy mai budapesti zsidó vagy örmény nem él úgy, mint az időszámításunk előtti I. évezred nomád hegylakói, vagy sivatagi beduinjai, de hordoz magában egy olyan tudatot, hogy ezekkel az emberekkel közössége van. Minden népnek, nemzetnek más hosszúságú a történelmi kontinuitástudata. A magyarságnak nagyjából a honfoglalásig megy vissza. Igazán két olyan nép van, amelyik a modern világot összeköti azzal, amit hagyományosan ókori Keletnek mondunk, ez par excellence a zsidóság a Biblián keresztül, és az örménység, amelyiknek a szép árammítoszon és a többi az örmény kultúrába még a kereszténység előtti a kereszténység által átvett törvénykultúrába felszívódott mítoszon keresztül mély kapcsolatai vannak Uraltuval, és az örmény hegyvidék korábban ott élt népeivel. – Mi az oka, hogy ez a kontinuitás nem szakadt meg, hogy fennmaradt több ezer éven keresztül? – Ennek az oka elsősorban az, hogy két népnél az etnikai, nemzeti identitástudat sokkal korábban alakult ki, mint más népeknél, ennek pedig elsődleges oka a nemzeti vallás, a nemzeti egyház kialakulása. A zsidóknál a nemzeti vallásosság egy nagyon régi dolog; az örményeknél kicsit később – történelmi léptékkel kicsit később – jelenik meg, de így is egy nagyon fontos történelmi időszakkal korábban, mint bármely más európai népnél. Ez pedig a középkor, elsősorban a kora középkor időszaka: az örményeknek a nemzeti egyháza kialakul már a miáltalunk klasszikusnak tekintett időszakban, és át tudja emelni az örménységet azon az időszakon, amelyik teljesen megváltoztatja Európa tudati etnikai térképét, és a Közel-Kelet tudati etnikai térképét is. – Az írásbeliségnek milyen szerepe van a két nép életében; tehát hogy saját nyelvvel, saját ábécével rendelkezik szinte változatlanul? – Igazság szerint a héber és az ivrit gyakorlatilag ugyanaz, de a zsidóság a diaszpórában elvesztette a nyelvi kontinuitását. Nem beszélték a hébert – míg az örmény közösségekben a beszélt örmény fennmaradt, és máig is látom, hogy akár itt, Magyarországon is él az örmény nyelv, aminek én nagyon örülök: nagyon fontos. A nemzeti egyház – és akkor az írásbeliség elsősorban egyházias, bár az örmény lírában és a zsidó lírában is sokkal korábban jelennek meg a világi műfajok, a világi líra, világi epika, mint Európa más irodalmaiban –, de elsősorban ez az egyházi írásbeliség, és az, hogy az írott szónak megvan a becsülete, az irodalomnak megvan a becsülete, a tanultságnak megvan a becsülete; ez kiemeli a középkori Európából ezt a két népet. Megtartja azt a tudati kontinuitást, hiszen a tudati kontinuitás igazság szerint a modern világban már igazán az írásbeliségen alapul, tehát a leírott szón. A középkorban mindkét nép – a zsidók korábbtól, az örmények későbbtől – egy terület nélküli államot alkottak. Az államterület megszűnt. Fennmaradt a közösség tudata a diaszpórában, a saját ország iránti vágyakozás, ez folyamatosan termelte a vallásos politikai gondolkodókat, és folyamatosan újra termelte a két nép szellemi potenciáját, annak ellenére, hogy igazán nem tűnt reálisnak sem a zsidók hazatelepítése a Szentföldre, sem nagyon hosszú ideig a független, önálló Örményország megteremtése a nagyhatalmi politikában. Mégis, a nemzeti idealizmus, romantika megteremtette azt a fajta gondolkodást, ami alapja lehetett a nemzetté válásnak. Ami nagyon fontos: hogy ennél a két népnél sokkal korábban jelenik meg a modern európai értelemben vett nemzettudat, mint azoknak a területeknek a más népeinél, ahol végül is a két nemzetállam kialakul. Ennek természetesen az az oka, hogy a zsidó és az örmény nemzettudat Európában, az európai diaszpórában formálódik – elsősorban nem a Közel-Keleten és nem a Kaukázus vidékén, hanem egy európai exporttermék oda. Ezért viszont nagyjából párhuzamos, illetve csak kis késéssel követi a legkorábbi európai nemzettudatok kialakulását. Tehát a XIX. század közepén-végén már kialakulnak azok a fejlett ideológiák, illetve azok a mozgalomkezdemények, amik képesek az európai szellemi áramlatokat transzferálni a Közel-Keletre. – 1915-ben lezajlott az örmény holokauszt. Hitler Lengyelország lerohanása előtt egy vezérkari ülésen hivatkozott az örmény holokausztra – amiről már nem beszél senki. Most a ’15-ös örmény és a II. világháború alatti zsidó holokausztot próbáljuk egymás mellé tenni. – Ez egy borzasztó párhuzam tulajdonképpen, igazán nem lehet összemérni; viszont én nem hiszek azoknak a II. világháború utáni elemzőknek, akik azt mondják, hogy a zsidó holokauszt az egyedi és megismételhetetlen a történelemben. Megismételhetetlennek nagyon remélem – bár sajnos nem hiszek benne – de biztos, hogy nem egyedi. Sajnálatos módon nemhogy már nem lehet beszélni… hogy mi már nem beszélünk az örmény holokausztról – de szinte soha nem is beszéltünk róla. Mondjuk úgy, hogy sokkal kisebb volt a publicitása mindig is, mint a II. világháborús eseményeknek. Ennek az oka időbeli és a térbeli eltérésben rejlik. Nem illik ezt kimondani, de a nagyhatalmi politika, sőt, a nyugati közvélemény egészen máshogyan áll hozzá ugyanahhoz az eseményhez, vagy egy ugyanolyan jellegű eseményhez – és különösen egészen máshogyan állt hozzá ugyanolyan jellegű eseményhez mondjuk a század első felében –, ha az egy általuk civilizáltnak tartott vidéken zajlik – mondjuk Európa közepén –, mint ha olyan vadnak, civilizálatlannak és egzotikusnak tartott vidéken, mint Kelet-Törökország. Hogy ezek után később miért nem kerül arra sor, hogy Törökországot éppúgy rászorítsák egyrészt a bocsánatkérésre, másrészt akár az anyagi és erkölcsi jellegű kompenzációra, az ismételten a nagypolitika: Törökországot mindenki támogatja, ki ezért, ki azért. A szovjet politika a húszas évek elején, s a németek a két világháború között támogatják, mert legalább semleges velük szemben. A II. világháború után mindenki támogatja Nyugaton, mert a nyugati szövetség szilárd tagja, a szovjetellenes koalíció vezető ereje a Közel-Keleten, biztos amerikai támaszpont. A török nemzet mindenképpen egy kicsit frusztrált. Egyrészt nagyon nehezen jött létre, nagyon későn, nagyon magányosak a törökök a Közel-Keleten. Az iszlám közösség nem fogadja el őket, mert megtagadták az iszlám közösséget. Nagyon erősen vonzódnának a Nyugathoz. A Nyugat nem fogadja be a modern török nemzetet; mert nagyon fontos nekik a nemzettudat fenntartása, tulajdonképpen mesterséges eszközökkel. A törökök ebben még nem jutottak el olyan szintre, mint az európai nemzetek, hogy képesek legyenek, mondjuk mint a németek, vagy mint akár a magyarok, a saját bűneiket is bevallani.

Hutterer Ingrid

Köszönet, Tiborc!

Helyesbítés.
2001. szeptember 9.-én a Magyar Televízió útifilm sorozatában megemlékezett Molnár Máriáról. A Misis Doktor szigetén volt a címe.
Lukács András várpalotai református lelkész Úr az anyakönyvi adatok alapján pontosította a születési adatot: Várpalota, 1886. szeptember 12.
A téves lexikoni adatért szíves elnézést kérek.
Tiborc

Nem találom hónapok óta a helyét.
Szenes Hanna utáni keresés közben találtam, emlékeztem apám néhány utalására.
Talán ide besorolható.
Elvégre nemsokára lesz születésének 115. évfordulója.
Nem érdemes ezért új topicot nyitni. Ez is népirtás.
Nem tanulmány, megemlékezés.
Életrajzi adatok:

MOLNÁR MÁRIA

Győr 1886. szeptember 11. - Csendes - Óceán 1943. március 18.
Református diakonissza, 1927-től misszionárius, 1928-ban érkezett az Admiralitás szigetcsoport Manusz szigetére, ahol missziós tevékenysége mellett egészségügyi és oktatási teendőket is ellátott a melanéziai pápuák között.
1943-ban a szigetet megszálló japánok több misszionárius társával együtt egy torpedórombolóra vitték, agyonlőtték és a tengerbe vetették őket. A pápuáktól származó számos emléktárgyát Sárospatakon őrzik. Missziós tevékenységét ref. folyóiratokban és almanachokban írta meg.
Irodalom: Iványos Lajos: Hét év a kannibálok földjén (Bp.1941)
Draskóczy László: Mindhalálig (Bp. 1948)

Az idézett rész Horányi Gábor és Pivárcsi István Magyar világjárók kalandjai című, a Palatinus kiadónál megjelent ISBN 963 9259 23 3 könyvből van idézve.
"Molnár Mária halálának rejtélye
A japán katonai megszállók minden európait összegyűjtöttek az elfoglalt szigeteken és internálótáborokban zsúfolták őket össze. Erre főként azért került sor, mert a japánok arra gyanakodtak, hogy esetleg kémek lehetnek közöttük. Az internáltak sok féle nemzetből kerültek ki és nemcsak a japánokkal hadban álló angolok, franciák, amerikaiak, hanem semleges országbéliek, sőt a japánokkal szövetséges államok polgárai is voltak közöttük, mint például németek, vagy a magyar Molnár Mária. A hadi helyzet miatt az internáltak nem tudtak kapcsolatot teremteni sem hozzátartozóikkal, sem pedig országaik hivatalos képviselőivel. Mivel nem katonák voltak, hanem főként telepesek és misszionáriusok, ezért formálisan nem is számítottak hadifoglyoknak. Kiszolgáltatva a fanatikus katonáknak, csak a japán hadvezetés jóindulatában reménykedhettek, és abban a hiszemben voltak, hogy életüket nem fenyegeti veszély. Mikor 1943 nyarán Nimitz tengernagy seregei megkezdték előretörésüket a Salamon-szigetek térségében, akkor az internáltak egy 62 fős csoportját az egyik japán hadihajóra szállították. Közöttük volt Molnár Mária is. A hajó kapitánya egy lezárt borítékban azt a parancsot kapta a hadvezetéstől, hogy végezze ki a foglyokat.
A hajót a kapitány utasítására teljes sebességbe kapcsolták, és így a motorok zaja elnyomott minden más hangot a fedélzeten. A kapitány a hajó orrában egy paravánt állíttatott fel, és így az eseményeket csak ő láthatta a hajóhídról, valamint a kivégzéseket irányító egyik segédtisztje. A paraván mögött vesztőhelyet alakítottak ki, oly módon, hogy a fedélzetet gyékényekkel takarták le, hogy ne legyen véres, valamint egy állványra csigán mozgó kötelet feszítettek ki, amelynek a végére vaskampót erősítettek. A foglyokat egyesével hozták fel, hogy ne törjön ki pánik. A kivégzések 12 órakor kezdődtek. A hajófenékből felhozott foglyokat a ruhájukba akasztott kampóval felhúzták, majd agyonlőtték őket. Először a férfiak kerültek sorra, azután pedig a nők. Egy - egy kivégzés mintegy három perc alatt zajlott le, ezért a mészárlás egészen 3 óráig eltartott. A papokról először levetették a csuhájukat és csak utána végezték ki őket, A holttesteket és a véres gyékényeket az óceánba hajigálták; így akarván eltűntetni minden nyomot.
Molnár Máriát az utolsók között végezték ki, és neki is a Csendes-óceán lett a sírja. Ennek az ügynek sok részlete mind a mai napig rendkívül homályos. A kapitány által kapott iratot három japán tiszt ellenjegyezte. Mivel a szöveg nem maradt fenn, így az sem tudható, hogy valójában parancsot tartalmazott-e a lezárt boríték, vagy csak valamilyen leiratot. Nem világos, hogy a kivégzés milyen célt szolgált, illetve kinek állt érdekében, mert úgy tűnik, hogy semmi nem indokolta a tettet, mivel a kivégzettek között a japánokkal szövetséges német állampolgárok is voltak. A foglyokat ráadásul várták a számukra kijelölt internáló- táborban és az is szóba került, hogy hazaküldik őket. Lehetséges volna, hogy kivégzésűkre a japán hadvezetésen belüli ellentétek miatt került sor? A valódi indítékok kiderítése ma már azért is nagyon nehéz, mert a kivégzéseket követően nem sokkal később a hajót találat érte. Ebben a támadásban életét vesztette a kivégzéseket elrendelő hajóskapitány és a kivégzésekért felelős tiszt is."
Tiborc

És még ez tartozik hozzá.

Huszár Ágnes - Veres Péter
Az ÖRMÉNY GENOCÍDÍUM ÉS UTÓÉLETE

"Hogyha továbbra is megelégszünk helyi kivégzésékkel, hogyha ez a tisztogatás nem ölt általános és végleges formát, károkat fog okozni nekünk. Ezért feltétlenül ki kell az örmény népet irtani, hogy egyetlen örmény se maradjon földünkön és Örményországnak még a neve is eltűnjön. Háborúban állunk és kiváló alkalom mutatkozik erre."
Ezeket a letagadhatatlan, borzasztó szavakat Nazim bey mondta 1915 elején Isztambulban a Török Egységért és Szabadságért Párt titkos ülésén. Ő egyike volt azoknak, akiket még 1914 októberében megbíztak az örmények kiirtásának megtervezésével és megszervezésével. Az előkészületek azonban már 1914 májusa óta folytak, vagyis még az első világháború kitörése előtt megkezdődtek. Ez nagyon fontos történelmi tény, mert ez azt jelenti, hogy az örmények elleni genocídiumot alapvetően tévedés kapcsolatba hozni kizárólag a háborús körülményekkel, mint ahogy ezt a hivatalos török szervek állandóan tették és most is teszik. Az előkészületek ugyanis már akkor megkezdődtek az örmények kiirtására Anatóliában, amikor még senki sem sejthette a világháború kitörését.
Eddig ugyanis nem volt ismeretes, hogy az örmény nemzet tragédiájában sajnálatos módon a nagyhatalmak imperialista jellegű, Törökország felosztására törekvő, egymással vetélkedő felelőtlen külpolitikája is szerepet játszott. Így a cári Oroszország a boszporuszi szorosok megszerzésére való törekvése is. Az örmény kérdést a cári diplomácia lelkiismeretlenül ki akarta használni a birodalmuk terjeszkedése érdekében. A szovjet történelemkutatás több mint hetven éven át hallgatott Oroszország háború előtti tragikus lépéséről, amely összefüggésben áll az örmény genocídium kérdésével: Az orosz kormány ugyanis 1913 nyarán egy diplomáciai jegyzékben fegyveres beavatkozással fenyegette meg a török portát, amennyiben az nem tesz eleget az oszmán birodalomban élő keresztény örmények kelet-anatóliai területén a megígért reformok bevezetésére. Ennek jogi alapja a berlini kongresszuson elfogadott, a világon első, ráadásul a nagyhatalmak által szavatolt nemzeti, illetve etnikai kisebbségvédelmi nemzetközi egyezmény volt. Ezt Ausztria-Magyarország is aláírta. Ez önmagában pozitív lépés lehetett volna, ha nem fegyveres beavatkozással fenyegetett volna és ha közben nem tört volna ki az első világháború, amelynek kirobbantásában Oroszország vezető szerepet játszott. Az orosz fenyegetés hatására a török kormány ugyan kénytelen-kelletlen egyezményt írt alá, amelyben kötelezték magukat az örményeknek adott kisebbségvédelmi jogok megadására és az etnikai autonómia biztosítására. Ez azonban csak diplomáciai elterelő művelet volt, miközben előkészületet tettek a Törökországban élő örmények megsemmisítésére. Az orosz diplomácia ily módon üres fenyegetésével akaratlanul is az ifjú török pogromlovagok kezére játszott, akik csak az alkalomra vártak, hogy leszámoljanak az oszmán birodalom területén élő örményekkel, akik nemcsak keresztények voltak, hanem a törökökénél fejlettebb kultúrával rendelkeztek és a polgárosulásuk révén az esetek többségében jobb módúak voltak, mint a környező muzulmán lakosság. Ráadásul az örmények tiltakoztak nemcsak az őket ért diszkrimináció, hanem az egyre gyakoribbá és véresebbé vált pogromok miatt. Ez ugyanis a véreskezű Abdul Hamid uralkodása óta rendszeressé vált a belső szociális problémák etnikai összetűzésekkel való levezetésére, amit volt szövetségeseik ellen az ifjú török vezetők szívesen alkalmaztak. Törökországban 1914 augusztusában, a háború megindulásakor azonnal kommandós csapatok kiképzését kezdték el az örmények elleni hadmozdulatokhoz, annak ellenére, hogy az örmény vezetők lojalitásukról biztosították az isztambuli kormányt és örmény önkéntesek és besorozott katonák a várakozáson felül hősiesen harcoltak a török hadsereg soraiban a kaukázusi fronton. Később mégis a 16 és 60 éves kor közötti összes örmény férfit kényszermunka- osztagokba sorozták be. Sokan ezek közül már ott életüket vesztették az embertelen körülmények következtében, a többieket később kivégezték. 1915 februárjától az örmény nemzetiségű állam- hivatalnokokat felfüggesztették állásukból, az örmény katonatiszteket eltávolították a katonai szolgálatból és főbe lőtték őket, vezető örmény politikusokat pedig nyilvánosan fölakasztottak. Ezt követte az örmény intellektuális elit ellen irányuló tömeges letartóztatási kampány. A brutális kínzások alatt a hatóságok katonai zenekarokat vetettek be, hogy a jajkiáltásokat zenéjükkel túlharsogják. Az örmény lakosság további részére "áttelepítés" várt. A borzalmas deportálás már 1915 februárjában elkezdődött, ezt utólag a török kabinet egy 1915. május 27-i keltezésű "gyanús személyek deportálásáról szóló ideiglenes törvény" - nyel emelte jogerőre. 1915 szeptemberéig az egész török szultanátus területét három szakaszban átfésülték és az örmény lakosságot összegyűjtötték. Az Eufrátesz körüli félsivatagos területen menetelő örmény deportáltakat, védtelen nőket, gyermekeket, öregeket az éhség és a járványok, valamint az ellenük uszított muszlim lakosok megtizedelték, a lemaradókat pedig megölték. Aki túlélte a halálos menetelést, koncentrációs táborba került, ahol az embertelen körülmények között hamarosan elpusztult. Ezen szerencsétlen deportáltak egy részét kőolaj- tartalmú barlangokba zárták, melyeket aztán felgyújtottak. Csak a Setdaije melletti úgynevezett "örmény barlangban" 40 ezer ember veszítette így életét. A konstantinápolyi német követség adatai szerint 1916 októberéig a szultanátus területén élő 2,5 millió örményből 1,5 millió lelte így halálát. A későbbi pogromok és az 1918 és 1920 közötti török intézkedések következtében ez a szám megközelítette a 2,5 milliót. Az örmény túlélők életüket csak az előrenyomuló orosz csapatoknak és az oldalukon harcoló örmény önkénteseknek köszönhették.
Ők aztán az elfoglalt törökországi települések főterein szabályszerűen gúlákba rakott örmény koponyák ezreit-tízezreit találták kaukázusi előnyomulásuk során. Szomorú tudománytörténeti tény, hogy V. V. Bunák, neves orosz antropológus ezen véres koponyák számbavétele alapján írta meg az első komolyan vehető tudományos munkát az örmények sajátos elő-ázsiai (armenoid) embertani típusáról. Néhány helyen az örmények halált megvető bátorsággal vették fel a harcot a török katonákkal és a melléjük szegődő kurd nomád lovasokkal. Egy ilyen epizódot örökít meg Franz Werfel világhírű regénye, a Musza Dag negyven napja. Az életben maradt védőket három francia hajó vette fedélzetére, az ellenállás vezetője azonban nem volt hajlandó otthagyni ősei földjét, ahol az örmények már több ezer éve élnek. Legtöbbször azonban ezek a harcok sem vezettek eredményre, a polgári lakosságot, nőket, csecsemőket is kegyetlen módon, válogatott kínzások közepette gyilkolták le a török katonák és a vallási fanatizmussal feltüzelt muzulmán segédcsapatok. A török területen tartózkodó európai és amerikai civilek beszámolóiból, sőt fénykép- és filmfelvételekből ismerjük a kegyetlenkedések részleteit. Egy örmény püspököt például izzó lópatkóval patkoltak meg kínzói. A mosszuli német konzul Aleppo felé tartva az úton sok levágott gyermekkezet látott, ezek csaknem az egész utat beborították: Bitliszben 1915 júniusában fiatal örmény nőket meztelenül keresztre feszítettek. Ezek mellett a középkori jellegű kegyetlenségek mellett megjelentek a modern emberirtó gépezet tervszerű hadműveletei: Az 1915-16-os örmény népirtás nemcsak az örmény vallási felekezet ellen irányult, hanem minden örmény ellen, akiket kártevőknek, alsóbbrendű embernek neveztek. A kiirtandó embereket ;,kártevőknek", "baktériumoknak" nevező szóhasználat, a munkatáborokba gyűjtés, marhavagonokban való szállítás, az embertelen orvosi kísérletek előre vetítik a náci népirtás retorikáját és technológiáját. Trapezundban például örmény gyerekeket egy gőzfürdőnek álcázott teremben gázosítottak el. Ezek az egyezések nem a véletlen művei. Adolf Hitler pontosan informálódott Erwin von Scheubner – Richtertől az örmény genocídium részleteiről; így ötleteket is merített belőlük. Az örmény genocídium időpontja egybeesett az első világháború Európát sokkal jobban érdeklő eseményeivel. A már említett Nazim bey 1915-ben leszögezte; hogy az esetleges külföldi tiltakozásokat vagy beavatkozásokat "nem kell figyelembe venni; még ha ezek be is következnének, akkor is befejezett, méghozzá mindörökre befejezett tényekkel állnának szemben". Tiltakozások egyébként alig voltak. A Törökországgal szövetséges Németország nem vett tudomást az örmény mészárlásokról: Annak a Lepsius lelkésznek; aki részletes dokumentációt készített az örmény genocídiumról és azt a német parlament minden képviselőjének elküldte; Hollandiába kellett menekülnie hazájából. A német parlamentben egyetlen kérdés vagy interpelláció sem hangzott el az örmények ügyében.
Az első világháborút Törökország vesztesként fejezte be. A győztes szövetséges hatalmak kezdeményezésére vizsgálatok indultak. 1919-ben az a különleges török hadbíróság, amely az örmények ellen szervezett genocídium során elkövetett atrocitásokat jogszerűen és elfogulatlanul megvizsgálta, -az örmények kiirtását szervező uralkodó párt vezetőit, Enver és Talat pasát távollétükben halálra ítélte. Vagy egy tucat tömeggyilkost és a legvérengzőbb főtiszteket és katonákat szabályos bírósági eljárás keretében halálra ítélték. Az ítéleteket az esetek többségében végre is hajtották. 1923-ban azonban a megváltozott politikai körülmények következtében minden gyanúsított amnesztiában részesült.
A hallgatás évtizedei következtek; amikor a török kormány külpolitikai érdektől vezettetve megpróbálta elfelejtetni a világgal a Törökországban élő örmény nemzeti kisebbség teljes kiirtását.
Az említett török hadbíróság ítélete azonban ebből a szempontból messzemenő következménnyel járó jogi precedenst teremtett. Ezt a jelenlegi török hatóságok sem hagyhatják figyelmen kívül, hiszen a genocídium ellenes törvénynek, amit a nemzetközi közvélemény és az ENSZ tagállamai elfogadtak, visszamenőleges hatálya van. Az örmény genocídiummal kapcsolatos minden ferdítés, beleértve ebbe a genocídiumnak mint ténynek a tagadása, s annak polgárháborús eseménnyé való bagatellizálása csak a nemzetközi közvélemény megtévesztését szolgálja. Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen az 1908-as forradalom óta, amelyben az örmények is aktívan részt vettek, különösképpen Dasnak szociáldemokrata párt tagjai, Törökországban a francia mintájú alkotmány értelmében a hatalmi ágak egyértelműen el vannak választva egymástól. Így a török bíróság 1919-ben hozott ítéletét sem a kormány, sem pedig a török sajtó vagy oktatásügy nem bírálhatja felül. Itt ugyanis a legnagyobb bűnről, az emberiesség ellen elkövetett szörnyű bűntényről van szó, vagyis népirtásról, amelyre nem vonatkozhat semmiféle amnesztia, így az 1923-as dekrétum sem, ebben a bűntettben köztudomásulag nincs elévülés, mint ahogy az angolszász, latin és német jog sem ismeri el a tömeggyilkosság, a genocídium elévülését.
Az etnocídiumot, amelynek áldozata 1,5-2,5 milliónyi török állampolgárságú örmény etnikumú személy volt, nemcsak Török- országban hallgatták agyon, hanem a szovjet tagállam Örmény Köztárságban is. Csak Sztalin halála után szűnt meg a csend: Az áldozatokra való emlékezés a jereváni Jerern emlékműben öltött testet; amelyet csak nagy késéssel, a genocídium megtörténtének ötvenedik évfordulója után emeltek. Ekkor az örmény értelmiségiek kezdeményezésére egy bátor csapat Jereván utcáin tüntetést rendezett, nyilvánosan siratva elhunyt hozzátartozóikat, akikről eddig tilos volt megemlékezni általában, de különösképpen április 24-én, a genocídium évfordulóján. A világ azonban csak a 80-as években vett hivatalosan is tudomást az örmény népirtásról. 1983- ban elsőként az Egyházi Világtanács, 1984-ben pedig az Amerikai Egyesült Államok parlamentje, 1985-ben az ENSZ Emberjogi Bizottsága és 1987-ben az Európa Parlament Politikai Bizottsága ítélte el az örmény genocídiumot. Mint Heinrich Potthoff írja, a német nyilvánosság az örmény genocídiumot szinte a mai napig nem veszi tudomásul. Pedig ami 1915-ben és 1916-ban történt, az az emberek faji alapon való, államilag szervezett, szisztematikus kiirtása volt. Az örmény tragédia különössége éppen ebben az agyonhallgatásban rejlik. Az Örmény Köztársaság ugyan 1990-ben elfogadott egy törvényt "a genocídium elítéléséről" és április 24-ét állami gyásznappá nyilvánította. Mint Potthofftól tudjuk, öt évvel később azonban, 1995-ben a kultuszminisztérium utasításra töröl- tette az örmény genocídiumot az iskolai tantervekből. Állítólag ez azért történt, hogy ne terheljék az örmény fiatalokat a múlt szörnyűségeivel, valójában azonban inkább azért, hogy ne rontsák a politikailag gyenge ország nemzetközi kapcsolatait. Az örmény nemzeti katasztrófa utóéletéhez tartozik az is, hogy a sztalini tisztogatásoknak az Örmény Szocialista Köztársaság 300 ezer polgára esett áldozatul, nem számítva ide a második világháborús veszteségeket, amikor minden második örmény férfi elesett a fronton. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az orosz polgárháború alatt sem szünetelt a Szovjetunióban az örmények üldözése. Erró1 azonban hosszú ideig hallgattak a történészek, jóllehet rendelkezésükre álltak az írásos források. Így 1920-ban, a Vörös Hadsereg katonái, akik máskülönben sem tűntek ki a polgári lakossággal való humánus bánásmóddal, Lenin és Trockij parancsára széleskörűen alkalmazták a kollektív felelősség és a túszszedés véres módszereit. Az örmények által alapított Almavir város elfoglalása után a pályaudvar mellett táborozó, törökországi genocídium poklából szerencsésen elmenekült háromszáz örmény családot mind egy szálig kiirtották. Nem kímélték a csecsemőket, nőket és az öregembereket sem. Oroszországban a későbbi Azerbajdzsán területén a polgárháború alatt, Susában és a vele szomszédos városokban több mint 100 ezer örményt öltek meg az azeri mohamedán nacionalisták és kommunisták. Lenin és Sztalin aztán az internacionalizmus jegyében a 85 %-ban örmények lakta Hegyi - Karabah (Arcah) területét, valamint Nahicseván vidékét, Örményország és Törökország között Azerbajdzsánnak juttatta, hogy kedvébe járjanak a kemalista Törökországnak, amellyel a Szovjetunió sajátos szövetségi viszonyban állt 1945-ig. Ekkor viszont Sztalin megpróbálkozott a Dardanellák megszerzésével, éppenséggel az egykori törökországi örmény területekre hivatkozva. Mivel kísérletét az USA és Anglia keményen visszautasította, a bolsevik nemzetiségi szakértő Sztalin nyomban elfelejtkezett az örmény genocídiumról, sőt a repatriált örményeket előszeretettel deportálta Szibériába és Közép-Ázsiába. Hruscsov és Brezsnyev, valamint Andropov alatt is folytatódott az örmény nemzet tragikus múltjának agyonhallgatása. A KGB árgus szemekkel figyelte az örmény kulturális mozgolódást, Andropov nem habozott keményen lecsapni az örmény ellenzékiekre, sőt nem riadt vissza a provokációtól sem, mikor a moszkvai metróban történt robbantásokat az örmény nacionalisták nyakába próbálta varrni, Szaharov akadémikus tiltakozása ellenére. A KGB a szumgaiti örmény ellenes pogromokban kezdeményező szerepet játszott. 1988. február 28-tól kezdődően, három nappal azután, hogy Sztyepanokertben, Hegyi - Karabah fővárosában deklarálták, a szovjet alkotmány egyértelműen biztosította a karabahi örmények önrendelkezési jogát. A KGB munkatársai napokon át hagyták, hogy a szándékosan provokált feldühödött azeri tömeg az említett városokban, a nyílt utcán bestiális módon legyilkoljon ártatlan embereket, csak azért, mert örmények. Elevenen, felgyújtott autókban égettek el örmény férfiakat, nőket és gyerekeket. Emeletes házak ablakaiból hajítottak ki örmény nőket, másokat az utcán, meggyilkolásuk előtt tömegesen megerőszakolva, aranyfüggőiket a fülükből kitépve, a nők melleit még élve levágva, az utcán avval futballozva kegyetlenkedtek az azeri lumpen elemek, akiket csak több nap elteltével, tankok segítségével tudtak jobb belátásra bírni a szovjet katonák. Sajnálatos, hogy az azeri értelmiség teljes mértékben kompromittálta magát azáltal, hogy nem határolta el magát a csőcselék vérengzésétől, hanem megpróbálta megmagyarázni azt. Ezáltal nagy mértékben hozzájárult az erőszak további elterjedéséhez. A nemrég elhunyt Ambarcumján akadémikus, az örmény Tudományos Akadémia elnöke, saját kezűleg mutatta meg a szerzőknek, háromszáz azerbajdzsán vezető értelmiségi által aláírt, Bakuból küldött távirat eredeti szövegét, amelyben többek között az állt, hogy kérik a neves tudóst, fékezze meg az örmény értelmiségieket, akik ebben az évszázadban immár a harmadik genocídiumot szervezték meg. Ehhez nem kell kommentár, mint ahogy ahhoz a Budapesten hozzáférhető azerbajdzsáni újsághoz sem, amelyben a következő magyarázatot fűzi az azeri újságíró a szumgaiti vérengzésekhez: A szumgaiti pogromot maguk az örmények szervezték azért, hogy lefilmezhessék azt, milyen bestiálisan viselkednek az azerbajdzsániak és így kompromittálják ezt az ártatlan török-mohamedán népet a világ közvéleménye előtt. A KGB bűnös volt az ott elkövetett bűntettekben és az Azerbajdzsán területén végrehajtott etnikai tisztogatásokban is. Ekkor több mint félmillió örménynek kellett napok alatt otthagynia otthonát, hogy megmentse puszta életét, ingóságaik és ingatlanaik az azerbajdzsánok kezébe kerültek. Az örmény kérdésben a KGB taktikája ördögi volt. Míg az emigrációban élőket arra ösztökélte, hogy támogassák Gorbacsovot és reformjait, a Szovjetunión belül viszont az örmények ellen uszított és örményellenes pogromok szervezésével a genocídium politikáját folytatta. A KGB retrográd szerepe a nemzetiségi kérdésben ebben is megmutatkozik, nem beszélve arról, hogy 1991 augusztusában a puccs szervezője volt, amely végső soron a Szovjetunió felbomlásához vezetett. A félreértések el- kerülése végett azonban le kell szögeznünk, hogy a szovjet birodalom összeomlásában a főszerepet mégsem a nemzetiségi kérdés játszotta, jóllehet a katalizátorként működött a karabahi kérdés. A Szovjetunió éppen azért omlott össze, mert a nemzeti jövedelem 60-75 %-át a katonai költségvetésre és a KGB támogatására pazarolták. Nem véletlen a KGB feloszlatása. A KGB-tábornokok azóta publikált emlékiratai egytől egyig örmény ellenesek és tudatosan dezinformálnak. Így például F. D. Bobkovnak, a KGB elnök- helyettesének memoárja az örmény történelem nem ismeréséről tanúskodik és fröcsög az örmények elleni gyűlölettől. (A KGB és a hatalom. Moszkva; 1995., Veterán Kiadó) Az örmény nép ellen elkövetett genocídium utóélete körül, sajnos, jócskán akadnak még tisztázatlanságok, így jogi problémák is. A kérdés koránt sincs lezárva. Itt nemcsak arról van szó, hogy a jelenlegi Törökország mint az "ifjú török" forradalom elismert jog- utódja nem hajlandó a múlt bűneinek tisztázását magára vállalni, s nem akar tudomást venni a népirtás tényéről, illetve az 1915-20-as anatóliai etnikai tisztogatás jogi következményeiről. Teszi ezt annak ellenére, hogy érvényben van a török hadbíróság 1919-es ítélete. Az amerikai törvényhozás sajnálatos módon a hazai török lobby hatására a genocídium 80. évfordulóján megvétózta az elnök javaslatát április 24-nek gyásznappá nyilvánításáról.
Mint ismeretes, az amerikai biztosítótársaságok és bankok mindezidáig, immár 83 éve úgynevezett "alvó számlákon" őriznek örmény pénzeket. Ezzel kapcsolatban szeretnénk felhívni a figyelmet Morgentau neves amerikai bankár 1920-ban kiadott emlékirataira. A szerző éppen a genocídium idején az USA nagykövete volt Isztambulban. A nemzetközi jog még nem figyelt fel kellő mértékben az általa publikált történelmi tényre. A következőket írja:" .Talat pasa megjelent nálam mint a kormány megbízottja és közölte velem, hogy tudomásuk van arról, hogy az amerikai és nyugat-európai bankokban 50 ezer török állampolgárságú örménynek van bankszámlája.. Ezen kívül ezekben az országokban több tízezer örmény életbiztosítással rendelkezik. Minthogy ezek most meghaltak és minden valószínűség szerint örököseik is - tette hozzá cinikusan - a török állam igényt tart a meghalt örmények vagyonára. "
Avanesian Alex, az Országos Örmény Önkormányzat elnöke, valamint a magyarországi örmény egyház világi vezetője, Karapetian Karine által a diaszpórában élő örmények közt indított mozgalom sikerrel kecsegtet a Morgentau által felvetett probléma azonnali nemzetközi rendezésére, mivel erre már van jogi precedens."

Köszönöm hogy elolvasták
Tiborc

Már egy éve terveztem ennek a dokumentumnak a közzétételét.
Pár évvel később történt, mint a Lovas István által említett tízmilliós belga-kongói holokauszt.
Tiborc

Idézet:
"POKOLI TERV
A törökországi örmények kiirtására Talaat pasa vezetésével 1913- ban az alábbi tervet dolgozták ki.
1 . Az egyesületi törvény 3. és 4. bekezdése alapján be kell záratni az összes örmény egyesületet, le kell tartóztatni azok hivatalnokait, továbbá mindazokat, akik kormányellenes nézeteikről ismertek, a bagdadi és a moszuli vilajetbe kell száműzni, és ott meg kell őket semmisíteni.
2. Az örményektől mindenfajta fegyvert el kell kobozni.
3. Nem hivatalos jellegű intézkedésekkel fel kell korbácsolni a kedélyeket a muzulmán lakosság körében. Olyan helységekben, mint Van, Erzurum és Adana, ahol az örmények viselkedésükkel már amúgy is kihívták maguk ellen a muzulmánokat, meg kell szervezni az utóbbiak összehangolt fellépését.
4. Az erzurumi, a vani, a mamüret-ul-azizi és a bitliszi vilajetekben a feladatot a népnek kell véghezvinnie, a katonaság és más szervezett erők csupán a látszólagos rendet biztosítsák. Adanéban, Burszában, Nikomidiában és Izmirben viszont katonai segítséget kell nyújtani a muzulmán lakosságnak.
5. Elsősorban az 50 évesnél fiatalabb férfiakat és iskolai tanítókat kell kiirtani. A fiatal lányokat és gyermekeket életben kell hagyni és át kell téríteni az iszlámra.
6. Az elmenekültek családját az utolsó szálig meg kell semmisíteni, hogy hazájukhoz a továbbiakban semmilyen szál ne kösse őket.
7. Kémkedés vádjával el kell távolítani minden örményt az állami hivatalokból.
8. A hadseregben szolgáló örményeket a katonai szervek meg- felelő intézkedései alapján likvidálni kell.
9. Az örmények kiirtását mindenütt egyazon időben kell megkezdeni, hogy ne legyen lehetőségük az önvédelemre. 10. Jelen parancsot szigorúan titkosként kell kezelni, és meg kell tenni a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy erről csupán az érintett szervek vezetői értesüljenek.
/Közölte a Nase Vrémja, bakui napilap 1919/81. száma) "

Tisztelt asztaltársak!

Mivel ezen topic 504. bejegyzése tartalmazza az ominózus cikket, szerény véleményem szerint az előzményeknek is itt kell szerepelnie

Nem tudhatom, miért nem a Népszabadság közölte Eötvös Pál kommentárjával.

Idézet a Magyar Demokrata 2000. november 23.-i számából.
„
A tízmilliós belga holokauszt.

A kiagyalóira visszaütött Ausztria-ellenes szankciók két "motorja" a franciák és a belgák voltak. Louis Michel, a nagyon, de nagyon liberális belga külügyminiszter volt Chirac francia elnök mellett, aki a leghangosabban követelte Ausztria elszigetelését "emberjogi" megfontolásokból.
LOVAS ISTVÁN

Akinek emberjogi vaj van a füle mögött, jobb csöndben maradnia. Igaz ugyan, hogy a világ és hazánk nagyközönsége keveset tud arról az iszonyatos népirtásról, amelyet a belgák követtek el a századfordulón II. Lipót belga király uralkodása idején gyarmatukon, Belga Kongóban, de ez nem ok arra, hogy ne ismerkedjünk meg vele. És ennek a fényében is értékelhessük a nagyon liberális Louis Michelt és külügyminisztériumát. Egészen pontosan a királyi palotától nem messze fekvő Állami Kongó Irodaházat, ahol 1908-ban orwelli történetet írtak. És amire véletlenül vetült fény. Pontosabban hő. A király fiatal szárnysegédje, Gustave Stinglhamber besétált az épületbe, mert találkozni szeretett volna egy ott dolgozó magas rangú hivatalnok barátjával. Miközben a valahová kisietett barátjára várt, Stinglhamber ráült az egyik fűtőtestre. Azonnal fel is ugrott róla. Ugyanis a fűtőtest tűzforró volt. Ami különösen azért volt meglepő, mert kinn tombolt a nyári meleg. Barátja sem tudta, mi történik, így hát hivatták a gondnokot, aki tisztelettudóan jelentette: "Uraim, sajnálom, de égetik a levéltárat". A hatalmas kemencék nyolc napon át üzemeltek, és a porrá égett kongói iratok füstté változva távoztak a kéményen át Brüsszel ege felé. II. Lipót még megparancsolta, semmisítsenek meg minden iratot magán a gyarmaton is. Az iratmegsemmisítés még a totális rezsimek történetében is párját ritkítja, oly tökéletesen végezték. De tökéletesen megsemmisíteni azért szinte semmit sem lehet. Szerencsénkre. És azon történészeknek köszönhetően, akik évtizedek munkájától, több tízezer kilométeres, kontinensközi utaktól sem elfáradva rakták össze azt a szörnyű képet, amely bemutatja, mit tettek a belgák a feketékkel gyarmatukon. Egyetlen mondattal: tízmilliós holokausztot hagytak a nyomukban.
Mivel a Demokrata olvasói köztudottan ellenzik a faji megkülönböztetést, nyilván örömmel veszik, ha a rasszizmus tomboló arcátlanságára csapást mérve, legalább egyszer megemlékezünk egy olyan népirtásról is, amelyről azok, akik folyamatosan csak egyetlen holokausztról szeretnek emlékezne, éjt nappallá téve, hallgatni szeretnek, hiszen ennek a holokausztnak az áldozatait nyilvánvalóan fajilag alsóbbrendűnek tartják amannak a holokausztnak az áldozatainál, és így elhanyagolhatónak. E náci felfogás ellen küzdeni kell. Amiből szerény eszközeinkkel kivesszük részünket.
Adam Hochschild, a kaliforniai Berkeley Egyetem történelem tanára 1998-ban jelentette meg Lipót király szelleme c. könyvét Kapzsiság, terror és hősiesség a gyarmati Afrikában alcímmel. Hatalmas munkája 1999-ben elnyerte a Duff Cooper díjat. Hochschild maga nem naiv ember. Pontosan tudta, hogy bizonyos körökben kötete milyen fogadtatásra talál. Ami nemhogy zavarta volna, de még keményebb munkára sarkalta. Sőt, provokatív módon még használta is a kiáltó párhuzamokat, amely sötét történetében rejtőzött.
"Olykor azt hiszem, én szenvedtem a legtöbbetź A történelem során a véreskezűek nem egyszer folyamodtak ilyen érvekhez. Csakhogy eljött az idő, amikor váratlan lökést kapott az a folyamat, amely fátylat igyekezett borítani azokra a gyilkosságokra, amelyeket Lipót Kongójában követtek el. Ez akkor történt, amikor Belgium maga a hódító lett áldozat. A világot megrázta, amikor Németországź lerohanta Belgiumot 1914. augusztusában, és amikor a háború kezdeti heteiben a németek sok belga polgárt megöltek. A rákövetkező négy éven át elsőként a brit, majd az amerikai kormány használta fel 'a bátor kis Belgium' szenvedését, hogy felkorbácsolja a háborús szenvedélyeket olyan országokban, amelyeket nem támadtak meg a németek. Újságcikkek, karikatúrák, poszterek és hazafias szónoklatok harsogták: német katonák erőszakolnak meg belga nőket. Azt állították, belga csecsemőket a házak ajtajára szögeznek kiź Sőt, hogy a német katonák levágják a belga gyermekek kezét és lábát. Egy emigráns belga író még verset is írt a témában. (Et quand ils rencontraient quelque Teuton frappé/Par une balle adroite, au bord d'un chemin proche/Souvent ils découvraient, dans le creux de ses poches/Avec des colliers d'or et des satins fripés/Deux petit piedés d'enfant atrocement coupés - És amikor a belgák rátalálnak egy jól célzott golyóval eltalált németre az út mentén, gyakran találnak zsebe mélyén az arany gyűrűk és az összegyűrt szatén társaságában két pici, szörnyen levágott gyereklábat.)"
A levágott bébikezek és -lábak története oly ismert volt abban az időben, hogy egy gazdag amerikai házaspár csonka belga gyerekeket akart örökbe fogadni, de a kitűzött hatalmas jutalom ellenére sem tudtak egyetlen ilyen kisbabát vagy gyereket előkeríteni egész Belgiumban. Később kiderült, hogy a tömeges nemi erőszak, a csonkítás és a keresztrefeszítés (ajtóra szögezés) mind megannyi hazugság volt. "De sem a háború alatt, sem utána a szövetséges országok közül egyetlenben sem akartak emlékezni arra, hogy egy vagy két évtizeddel korábban éppen a belgák királya volt az, akinek az emberei Afrikában kezeket vágtak le. És így azután Lipót kongói uralma és az az ellen irányuló mozgalom eltűnt Európa emlékezetéből, talán még gyorsabban és teljesebben, mint azon egyéb tömeggyilkosságok, amelyeket Afrika gyarmatosítása idején követtek el", írja a szerző.
* * *
A csöndes Hoepertingen belga falucskában éldegél egy nyugalmazott, fehérbajszú, kedélyes arcú nagykövet, aki korábban három nyugat-afrikai országban teljesített szolgálatot. Egy nap libériai állomáshelyén olvasott egy helyi lapot, amelyben valaki megemlítette, amúgy mellékesen, hogy Lipót király Kongójában tízmillió embert öltek meg. A megdöbbent diplomata tollat ragadott és írt a brüsszeli külügyminisztériumnak, hogy szolgáltassanak adatokat, mert meg akarja cáfolni a lap sztoriját, hiszen az csúnyán rágalmazza Belgiumot. Jules Marchal soha sem kapott választ hivatalos levelére. A sok nyelven olvasó diplomata ekkor határozta el, hogy utána jár a történetnek. Hatalmas türelemmel kiderítette, hogy egyes iratok túlélték a nagy iratégetést. És hogy ezeket az iratokat a brüsszeli külügyminisztérium levéltárában őrzik. Marchalt 1975-ben hívták vissza Brüsszelbe, hogy a minisztériumban dolgozzon. Első dolga volt, hogy bemenjen a levéltárba és elkérje a nemzetközi nyomásra annak idején a kongói atrocitások feltérképezésére létrehozott vizsgálóbizottság tanúvallomásait. "Lehetetlen", felelték neki. Az iratok minden egyes lapján ott állt a pecsét: "Ne pas a communiquer aux chercheurs" - kutatóknak nem adható ki. Marchal tiltakozott, hiszen a vizsgálóbizottság munkája óta hetven év telt el. Érdektelen, mondták. A belga külügyminisztérium irattárában volt egy szabály. Nem mutatható meg az a dokumentum, amely árt Belgium hírnevének. És mivel minden akkori irat árt Belgium hírnevének, így egyetlen dokumentum sem mutatható meg. Marchalnak ugyan később megmutatták volna azzal a feltétellel, hogy megígéri: nem használja fel őket. De a diplomata a kompromisszumot elutasította.
Ezt követően nagykövetként visszatért Afrikába és ott dolgozott 1989-es nyugdíjazásáig. Utána látott csak neki igazán projektjéhez. Éjjel-nappal dolgozott. És nyolc éven át ostromolta a minisztériumot, hogy korlátozás nélkül betekinthessen a kongói vizsgálóbizottság aktáiba. Közben meglátogatta a világ legkülönbözőbb helyein lévő rendházakat, ahol misszionáriusok feljegyzéseit másolta. És alsóbb beosztásban lévő fehérek leszármazottait kereste fel, hogy megvizsgálja, hagytak-e hátra valamilyen értékelhető, írásos anyagot. Hagytak.
Marchal megszállottságának egyik oka az volt, hogy húsz éven át dolgozott Kongóban mielőtt külügyi pályára lépett volna.
Hochschield könyvének egy része Marchal munkáján nyugszik, de ő maga is többszáz forrást idéz. 365 oldalas kötetének 233. oldalán azt írja, hogy 1919-ben egy hivatalos belga kormánybizottság vizsgálata szerint Belga Kongó lakosságának felét kipusztították. De ez a véleménye Jan Vansina történésznek (Wisconsin Egyetem), akit a Kongó-medence népei legkitűnőbb etnográfusának tekintenek. Vansina szerint 1880 és 1920 között Kongo népessége a felére csökkent. De mennyi lehetett a teljes lélekszám? 1924-ben tízmillió, melyet későbbi népszámlálások megerősítettek. Ami azt jelenti, hogy a becslések szerint II. Lipót uralkodása idején és a közvetlenül utána következő időszak alatt a terület lakossága tízmillióval lett kevesebb.
A könyvet döbbenetes fotóanyag egészíti ki. Az egyik felvétel 1904-ből származik, amelyen brit misszionáriusok társaságában három kongói látható, amint áldozataik levágott kezeit tartják maguk előtt. A másikon egy kisgyerek, akinek a kezét levágták, ugyanis a belga katonák csak akkor kaptak jutalmat a megöltekért, ha bizonyítékként beszolgáltatták levágott kezüket. Mivel pénzéhesek voltak, az élőknek is levágták a kezét, a golyóval ugyanis takarékoskodtak. A képek talán legmegrázóbbika egy apáé, aki maga elé meredve nézi ötéves kislányának elé dobott, levágott, apró kéz- és lábfejét.
Tízmillió áldozat? "Kevés" - mondaná Spira Veronika, a holokausztok között faji alapon válogató, náci alapvetésű pártnak, az SZDSZ-nek a tagja. „
Copyright by Lovas István.
Nem kommentálom.
Tiborc

T. Aggályos!
Buta vagyok, nem értem.
WG.

wizes válasz erre | adatok | e-mail 2000-07-14 00:29:50 (10)

Mi a véralgebra?
WG.

Aki izgalmas (élet) regényt olvasna 23 ezer karakter terjedelemben, Lovas Istvánról
annak bátran ajánlható a Lovas István topikba egyébként belinkelt

http://www.euroastra.com/lovas/

liberósok is olvashatják az agyvérzés veszélye nélkül.
Remélem teljesen hiteles.

Soha nem beszél magáról előadásain, soha nem ír magáról hihetetlen szerénysége miatt.

Kedves pvcpadlo!

A párizsi zsidó hitközség elnöke viszont a hírek szerint ott volt.
Cáfolat van?
"Egy kiábrándult kommunista írt egy könyvet amelynek első fejezetét egy Hruscsov nevű írta a XX kongresszus zártülésén , most megírta a folytatást ... "
Kire gondolt?
"Ezt a könyvet is el fogjuk olvasni és holnap egy más párt, más vallás zászlaja alatt kezdődik előlről..(rosszabb esetben a régi zászlók alatt"

Olvasó nép még a magyar?
Azt sem ismeri, amit a tevében láthat.
Asztaltársaink sem akarnak pénzt áldozni rá, Szabó Ervin áldozatkészségére számítanak. No meg elfelejteni visszavinni, mint erre buzdítás olvasható a másik topicában.

Mi van itt?

Tisztelettel
Tiborc

Kedves asztaltársak!

Az összahasonlító népírtástudomány másik oldala.

Régóta folyik a vita a véralgebráról. Nem régen tettem ide a vita alapjául szolgáló cikket.
Bár külön topicát indítottak, de ide tartozik, mert Lovassal kezdtük, és sokan elfelejtették, hogy Lovas Istvánnál nincs kettős mérce.
Legyen itt a baloldali népírtásról szóló induló cikke is. Merem bemásolni, mert a Demokrata netes változatának nincs archiv állománya. Nem másolom be a Mítosznak vége cikket, mert az a Vasujs 05_07.-i számában elolvasható.
Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy sokunk életének nagyobb része ebben a rendszerben telt el, ez hatott felfogására; saját hibáinkat nehezebb belátni, mint másokét kárhoztatni. A vétlenek is részei a rendszernek, és nem szívesen vallják be, hogy milyen volt az a rendszer.

A véralgebra megjelenése alkalmával Eötvös Pál leírta meghatározó élményeit a fasizmussal kapcsolatban. Remélem, a későbbi korszak, a háború utáni gyilkosságok, deportálások, kitelepítések áldozatai hasonló cikket fognak indukálni.

Ezek után a Demokrata 2000/19. számában megjelent írás:

"Göncz Árpád, a TV2, az RTL-Klub és Pokorni miniszter távollétében tartotta meg a XX. Század
Intézet A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának,(mely csúszott, mint minden, ami magyar és konzervatív)alkalmából május 4-én és 5-én a Gellért szállóban tudományos
konferenciáját Vlagyimír Bukovszkij,Alain Besançon, Stéphane Courtois, Nicolas Werth és más illusztris előadók részvételével.

Hogy az elsőként említettek nem jöttek el erre az egyedülálló konferenciára, érthető:
nyilván egy másik népirtás aznapi aktualitása kötötte le idejüket. Hogy az MSZP előkelőségei nem képviseltették magukat, szintén érthető,hiszen ők voltak a börtönök kulcsosai. Hogy az SZDSZ távol maradt, mutatja, hova lőtte be magát. Ami a konferencia előadóit illeti, csupa taps a szervezőknek - egyetlen kivétellel, ami arra mutat, a “másik oldalhoz” igazodás “csökevénye” azért jelen volt: Rózsás Jánost, a bestseller Gulág lexikon szerzőjét, a volt zeket,
Szolzsenyicin egykori rabtársát nem hívták meg, de meghívták Pelle Jánost, a
Hetek c. hitgyülekezetes lap, Az utolsó vérvádak meg az Antiszemitizmus és
totalitarizmus c. kötetek szerzőjét. Aki annyira illett a meghívottak közé, mint
amennyire Rózsás hiányzik egy holokausztkonferencia pódiumáról.

A Népszabadságot Hovanyecz László tudósította, aki szerint “előadást tartott a
konferencián A kommunizmus fekete könyve két szerzője, AlainBesançon és Stephane Courtois”, mely kijelentésben csupán két dolog a tévedés: Besançon nem szerzője a könyvnek és Courtois keresztneve Stéphane.
Krausz Tamás emeszmpés “történész” (nehéz nem idézőjelet használni annál, aki Fidel Castróval
vallja, hogy Allende nem öngyilkos lett a chilei puccs alkalmával, hanem Pinocheték lelőtték) Eszmélet c. folyóiratának legújabb számában (“rohanás megvenni”, ajánlotta tragikomikus leépülésének paleo-marxista fázisában Tamás Gáspár) GULÁG és Auschwitz avagy: az összehasonlító
elemzés értelme és funkciója című cikkével kedveskedett az alkalomból. De
legalább összehasonlított. Besançon is (őt, Krausszal ellentétben, szülőföldjén túl is
ismerik): “A kommunizmus bűneinek nyilvánosságra kerülése kézenfekvő módon
jelezte - mondhatni: előírta - a nácizmussal való összevetés szükségességét”
(Magyar Nemzet: A század vétke, május 6, 21. old.). Krausz számos Gulág-
relativizáló disznóságára kérdezett rá a Vasárnapi újság május 7-i kiadásában (az
interjú teljes szövege e lapban olvasható - a szerk.) a konzervatív újságírás fiatal csillaga, Molnár Balázs Vlagyimír Bukovszkijnál, aki tudatlan idiótának nevezte Krauszt. Krausz szerint Ukrajnában az éhínséget nem Sztálin indukálta. Besançon a konferencián (ld. a Magyar Nemzet
idézett számát): “Ukrajna népességét, hogy csak ezt a példát említsük, 1932-ben és
1933-ban több hullámban is ily módon tizedelték meg: a cél nyilvánvalóan nem
volt más, mint az ukrán nemzettel való végleges leszámolás”. Ennyit a szovjet
kommunizmus fajirtási “deficitjéről”. Ami pedig a bolsevik népirtás sebességét
illeti, ismét Besançon: “Két év elegendő is volt, hogy a kivégzettek száma elérje az
Endlösung áldozatainak háromötödét.” A Thürmerszalonképes Krausz: “1939-40-re
radikálisan visszaesett a kivégzések száma 4201 főre”. Bukovszkij szerint Krausz
közelebb állna az igazsághoz, ha évi egymillió kivégzést említene. Igazán “kár”,
hogy Bukovszkij levéltári dokumentumok alapján beszél.

Krausz az Eszméletben: “Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin a GULAG-nak átnevelő,’humanizáló’ funkciót próbált tulajdonítanitani.
És akkor mi van az Auschwitz bejáratán olvasható “Arbeit macht frei”-jel (A munka felszabadít)?
Mindegy. A lényeg, hogy itt voltak és a Krausz-féle balliberális sajtó nem merte őket
“antiszemitázni”. Magyarországon ha késve is, de polgárjogot nyert az összehasonlító
népirtástudomány. "

Köszönöm szives figyelmüket
Tisztelettel
Tiborc

Kedves pvcpadlo!

Hát…. Ez magas labda volt, nem én csaptam le!
Nem rosszak a fiatalok.
Lehet, az a szelet hús hiányzik, amely Jack London ökölvívójának?

Csak tőmondatokban, mert ezt a menetet ki kell bírni.

A néreuszt köszönöm, Ő jóságos öreg tengeri isten, de én maradok gyarló ember.
Tévelygő, tévedő, megtagadó, kitagadott.
A kommunista népirtásra visszatérek, amint 3 „pikobites” memóriámban lesz „ Stephane Lovas” írása!

Talán a lexikonok megemlékeznek Vu Huai Chongról, nekem csak Csong marad.
14000 szavas szótár, vietnami/orosz/magyar áttételellel.
Ma tudom csak igazán értékelni.

Szóbeli értesülés: volt a MIÉP ifjúsági csapata is a gáton.
Helyettem is.
Mind nekik, mind Önnek megköszönöm, amit tettek.
1970 már a múlt.

Tisztelettel
Tiborc

Kedves macskaköröm!
Kedves pvcpadló!

Az 507. beírásban tett macskaköröm bejegyzés igaz, nem fogalmaztam pontosan. Nem is a holocaust múzeumból hiányoltam, nem minden része tartozik oda, legfeljebb Sztálin antiszemitizmusa, de ez más eset.

A mi tudatunkból, a mi mindennapi beírásainkból hiányolom. Az „illetékesek” önvizsgálatát sem látom, és itt a hazai „illetékesekre” gondolok!
Kis túlzás, saját portánk sepergetése helyett „ordító néma csönd”, vagy cinkos hallgatás van a baloldali áldozatokról. A holokausztról parázs vita. A jelenleg folyó „saját” népirtásunk már gerjesztett egy-két topicot (abortusz, és a betelepítés, stb.), de inkább tehetetlen hallgatás van.
Három népirtás ebben a században, én némi túlzással idesorolom a boldog békeévek és a századelő kivándorlását is, kicsit(!) sok a nemzet számára.
Egyik sem dicsőség, de nem is örök bélyeg, amely megváltoztathatatlan. Az igazi jóvátétel az lenne mindegyikre, ha okulnánk, és nem ismételnénk meg egyiket sem.

pvcpadlo 509. bejegyzésére.
„Vannak, akik azt állítják, mindez nem elégséges magyarázat, hiszen az amerikaiak vietnami atrocitásai, ellentétben a lényegesen nagyobb számú afgán áldozatokkal, hatalmas publicitást kaptak.”
Ezt nem én írtam, csak adalék. Nekem nincs rálátásom a nemzetközi sajtóra.

Köszönettel
Tiborc

Kedves pvcpadlo!
Aki fegyverrel a kézben védekezik, és nem, vagy alig dokumentál, bizony ez a sorsa.
('Gyönyörű' századunk kb. ((KB.: EZ A BOTRÁNY, hogy: 'kb')) egy millió örmény kiirtásával kezdődött - ha egyáltalán befejeződött valami.)
Szeretettel: nereusz.

A Magyar Nemzetben (2000. május 6.), "A század vétke" címmel jelent meg, Alain Besancon francia egyetemi tanár és író publikációja (Szilágyi András fordításában). Gyakorlatilag ugyanazt a témát feszegeti, amit Lovas a "Összehasonlító véralgebra..." című művében. De micsoda különbség van a kettő között! A "Század vétke" kulturáltabb, simulékony - minden jóérzésű emberhez szól. Míg Lovas fikciói tönkreteszik a lehetőséget, hogy széles körben, mindenki által egyértelműen láthatóvá váljanak a kommunizmus rémtettei. Lovas kétes értékű lektűrje - a vádaskodásaival - még azokat is elriasztja a témától, akiket érdekelne. Besancon hozzáállása egyértelmű: nem hőbörögni akar, hanem az igazságot - tisztán, történelmi háttérrel, jól kidolgozva - és nem csak az "intellektüeleknek"…

Kedves Messire!
Köszönöm a figyelmet.
"A szándékos hiba teszt, elnézést érte. "

Bocsánat a szerzőtől is, engesztelésül utalok arra, hogy a V.Ú.-ban nagyon szép anyáknapi versét szavalták. Írásban is szép.

Tisztelettel
Tiborc

Kedves Tiborc!

Helyesen: Dsida Jeno.

Udv.

M.

Kedves Tiborc,

előljáróban csendben megjegyezném, hogy nem én írom az izraeli történelemtankönyveket.
Másrészt nem egészen értem, hogy a baloldali népírtás mennyiben kapcsolódik a holokauszthoz, hogy egy holokauszt-múzeumban mi keresnivalója volna.

A National Geographicban volt pár éve egy cikk a Gulágról, amiből az derült ki, hogy Oroszországban is kezdenek szembenézni ezzel a problémával.

Azt hiszem, indián-ügyben sincs teljesen igazad (habár az amerikai tankönyvekben sem vagyok szakértő), mivel az 1492-es évforduló kapcsán bizony kemény történelmi önvizsgálatot tartottak Amerika-szerte (amennyire az általam rendszeresen olvasott National Geographic, Newsweek és Time folyóiratokból meg tudtam ítélni).. Nemrég fordítottam egy tanulmányt az inkákról (angolra), és ehhez megnéztem néhány Amerikában kiadott szakkönyvet, azokban nem is próbálták szépíteni a történteket. De az indián-ügy sem egy holokauszt-múzeum témájába tartozik (szerintem).

SzVSz az önvizsgálatot az "illetékeseknek" kell megtartaniuk, kb. úgy, ahogy Cseres Tibor, Bibó István és mások magyar vonatkozásban.

Baráti üdvözlettel,

Macskaköröm

Kedves macskaköröm!

Köszönöm, de hiányzik valami.
A baloldali népírtás.
Az 1942-es doni áldozatok jó része volt olyan muszos, akinél feltüntették a származását./Ld. Vasarnapi ujsag honlap, Hősök voltak adathalmaza./
Sem a "felszabadulás" után elhurcoltakról, sem a kivégzett, kitelepített százezrekről nincs szó. Vallása, származása miatt, és annak ellenére is deportáltak embereket.
Az inkvizició bűneit teleszájjal harsogják, az indiánokról hallgatunk, mert a mostani szövetséges elődei tették. Ugyanez a diszkrét hallgatás van a régi szövetséges bűneiről is.

Valami elmozdulás látható, ez igaz. A teljességet
korai még számonkérni.

Tisztelettel
Tiborc

Félig-meddig off, off

Kedves Tiborc (és akit még érdekel),

csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy amit Lovas István az idézett cikkben kifogásolt, hamarosan orvoslást nyer.

Emlékeztetőül: Lovas ezt írta:
"Ennek a gondolkodásnak természetes, rasszista következménye a más népek által elszenvedett népirtás elkenése vagy az arról adott információ egyszerű letiltása, mint ahogyan ezt egy izraeli kormányzati történészekből összeállított bizottság tette, amikor a Merec párti oktatási minisztérium 1995-ben egy középiskolai történelemkönyvbe fel akarta vetetni az örmény és cigány holocaustot."

A jeruzsálemi Jad Vasem múzeum igazgatósága bejelentette, hogy a közeljövőben létrehozandó új Holokauszt-kutató központban és múzeumban a zsidókat ért tragédia mellett bemutatják a más csoportokat (pl. cigányok, homoszexuálisok, fogyatékosok, Jehova Tanui, stb.) ért atrocitásokat is.

Saját megjegyzés: ez ugyan a tankönyvet még nem érinti, de mindenesetre egy pozitív irányú elmozdulás, ami előbb-utóbb talán "tankönyvileg" is lecsapódik.

Kedves Mario Brekt!

Szíves hozzászólására végignéztem a „Már a Lovas is? Véralgebra főműsoridőben rovatot. Tévedhetek, nem tagadom. Az Index rovataiban nem láttam utalást arra, hogy Lovas István Úr megjelent volna főműsor időben a televízióban, de az 500 bejegyzés egyike utal arra (moga 52), hogy a sokszor kárhoztatott cikket sem olvasták az asztaltársak.

Pótolom, irodalmi hivatkozással, copyright Dzsida Jenő:
„
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!”

Ezen bevezető után engedtessék meg a hivatkozott cikk felidézése, sajnos kapcsolat nélküli munkában html idézetet nem tudok mellékelni:
„Az idézett szövegrész a Népszabadság jogi tulajdona
57. évfolyam, 54. szám 1999. március 5., péntek

Összehasonlító véralgebra és a holocaust

Rögtön az elején hangsúlyozni kell: „Auschwitz” valóban egyedi, ha a mérték Auschwitz, mint ahogyan minden népirtás egyedi, ha az adott népirtást vesszük mércéül. A paraguayi aché indiánok írmag nélküli likvidálása éppen olyan egyedi, ha a genocídium ismérve egy népcsoport maradéktalan (százszázalékos) kiirtása. Mint Elie Wiesel írta az aché indiánokról a Richard Arens szerkesztésében megjelent Népirtás Paraguayban című kötetben: „Mindeddig megtiltottam magamnak, hogy az európai judaizmus holocaustját a tőle idegen eseményekkel összehasonlítsam, de vannak itt olyan információk és tények, melyek nem tagadhatók: valóban a Végső Megoldással állunk szemben. Egyszerűen ezt a törzset ki akarják irtani. Morálisan és fizikailag. Úgy, hogy ne maradjon belőlük semmi, egyetlen sírás, egyetlen könny sem. Hatékony eljárás, amelyet máshol már kipróbáltak.” De talán az 1242-es tatárjárás sem tartozik a népirtás könnyű esetei közé annak ellenére, hogy számadatait a magyar történelemkönyvek nem túl sűrűn idézik: a benyomulók 1 millió magyart, az akkori lakosság felét mészárolták le.
Valamilyen fogódzkodóra tehát szükség van akkor, ha a világtörténelemben véghezvitt népirtások eseteit össze kívánjuk hasonlítani. Mivel a legszélesebb körben – mondhatjuk, univerzálisan – elfogadott és elterjedt, fogadjuk el a népirtás bűnének megakadályozását és büntetését célzó ENSZ-egyezményben adott meghatározást, melynek 2. cikkelye szerint népirtást követ el az, aki az alábbi cselekedetek bármelyikét követi el egy nemzet, etnikum, faj vagy vallási csoport teljes vagy részleges elpusztítása céljából:
a) egy csoport tagjait megöli, b) egy csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérülést okoz, c) olyan életkörülményeket erőltet a csoportra, amelynek célja annak részleges vagy teljes fizikai elpusztítása, d) olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek célja a csoporton belül a születések megakadályozása, e) egy csoporthoz tartozó gyermekeket erőszakkal egy másik csoportnak ad át.
A soán belül a magyar zsidóság veszteségének abszolút számai sem tűnnek tisztázottaknak: a Magyarországon leggyakrabban emlegetett hatszázezernél a washingtoni Holocaust Memorial, de főként az izraeli Jad Vasem számai (337 ezer) lényegesen alacsonyabbak. Stark Tamás kutatásai szerint a magyarországi zsidók közül négyszáz–négyszázhuszonnégyezren pusztultak el. Ami azt mutatja: a további kutatások nem feleslegesek.
A népirtások történetében igen kényes kérdés az áldozatok, illetve a népirtók faja szerinti különbségtétel. Márpedig egy olyan jelenségről van szó, amellyel éppen úgy foglalkozni kell, mint azzal, hogy az Egyesült Államokban nem is olyan régen a fehér bőrűeket főként az ország déli részén egyáltalán nem vagy lényegesen ritkábban végezték ki ugyanolyan bűncselekményért, mint amilyenért a feketéket szinte gondolkodás nélkül a halálba küldték – főként ha az áldozat bőre az erőszakot tevőtől eltérő volt, magyarul, ha egy fekete fehért ölt vagy erőszakolt meg. Talán ezért is jogos feltenni azt a nyilvánvaló kérdést, hogy az amerikai kontinens óriási indián népességének egyes helyeken szinte teljes likvidálását miért kísérte és kíséri csaknem teljes közöny. Mint például Brazíliában, ahol az eredeti, legalább 2 és fél milliós indián őslakosságot mintegy százezerre „fogyasztották” a népirtás legválogatottabb módszereivel.
De a népirtás súlyának megítélésénél nemcsak az áldozat, illetve a kollektív hóhér színe számít. A politikai, gazdasági vagy egyéb – akár ideológiai – erő vagy ezek kombinációja is igen fontos tényező egy genocídium „eredményének” elhallgatásában, eltussolási kísérleteinek sikerében vagy, ellenkezőleg, annak felerősítésében. 1915 és 1917 között, tehát két év alatt, az örmény lakosság igen nagy százalékát irtották ki a törökök azt követően, hogy két évtizeddel korábban mintegy 100-200 ezer örményt mészároltak le. Az 1915-ös gigantikus pogrom előtt az ottomán birodalomban lakó örmények számát másfél és 3 millió közöttire becsülik, melyből 1-2 milliót (a becsült alsó és felső határ) öltek meg.
A legújabb tudományos igényű felmérések szerint is a kommunista ideológiát magukénak valló kormányoknak világszerte mintegy 100 millió közvetlen áldozata volt, mint olvasható a magyarul isnemsokára megjelenő Courtois-féle „Fehér könyvben”. (A százmilliós szám nem végleges: jelenleg észak-koreaiak tíz-, ha nem százezrei halnak éhen egy ideológiai indíttatású totális elszigetelés eredményeként.) Ennek ellenére, erről a százmilliós öldöklésről (amelynek egyedül Kínában mintegy 65 millió közvetlen áldozata volt) meglehetősen keveset hallunk. Talán nem áll távol az igazságtól annak feltételezése, hogy ebben történelmi okok is szerepet játszanak: míg a holocaustért a legyőzött németek a felelősek, addig a súlyos népirtással vádolt Sztálin generalisszimusz a győztesek közé tartozott – márpedig a történelmet a győzők írják.
Vannak, akik azt állítják, mindez nem elégséges magyarázat, hiszen az amerikaiak vietnami atrocitásai, ellentétben a lényegesen nagyobb számú afgán áldozatokkal, hatalmas publicitást kaptak. Bárhogy is legyen, a világon ma folyamatosan ismétlődően, szinte naponta, egyetlen népirtásról, a soáról hallunk. Ez pedig pontosan a zsidó holocaust egyedisége miatt van így, hiszen, érvelnek, a holocaust a történelem egyetlen olyan népirtása, amelyben számos, más népirtásban nem található jellemzőt találunk. Mint a kiirtottak arányszáma, a likvidálás sebessége, a totális kiirtásra vonatkozó szándék és a megsemmisítés mechanizmusa.
Csakhogy, mint láttuk, akár a paraguayi aché, akár a braziliai indiánok, valamint több, teljesen kiirtott észak-amerikai indián törzs esetében a kiirtottak arányszáma a holocaustot éppen úgy nem teszi egyedivé, mint a likvidáltak abszolút száma. Ami a likvidálás gyorsaságát illeti, az sem igazán páratlan. Sztálin 1932 és 1934 között az ukrán lakosság mesterséges kiéheztetése során – amikor „csupán” 760 ezerre becsülik az éhenhalt (és sok esetben a szülők által megevett) gyerekek számát – „egy időegységre” számítva semmivel sem érte el lassabban a célját, mint Berlin. Melyhez még hozzá kell adni az NVKD, a szovjet titkosrendőrség közvetlen (például lelőtt) áldozatainak számát. De a hutuk is 100 nap alatt egymillió tuszit öltek meg 1994 tavaszán fegyverrel és bozótvágó késsel, vagyis naponta tízezret, 5 és fél percenként egyet, írja Nat Hentoff a Washington Post 1999. január 16-i számában és megjegyzi, közben a Clinton-kormány semmit nem tett a népirtás megakadályozására.
A holocaust egyedisége mellett felhozott másik érv a genocídium szándékossága. Vagyis, hogy az 1942. január 20-án tartott wannsee-i konferencián elhangzott, hogy Németországot – nem az egész világot – „zsidótlanítani” kell és az európai zsidókat keletre kell deportálni. Ami semmiképpen nem ítélhető egyfajta „messianisztikus” direktívának, hiszen nem egy nép teljes kiirtására vonatkozott, hanem annak egy földrajzilag körülhatárolt területen élő részére. Nem is szólva arról, hogy 1944 késő nyarán Himmlerék felajánlották, hogy az életben maradt zsidókat pénzért és felszerelésért szabadon engedik, amely „üzlet” pontosan a Nyugat elutasításán hiúsult meg, állítja Jehuda Bauer, a jeles holocaustkutató. De még akkor is, ha az egész zsidóság kiirtására adott parancsnak értelmezzük a wannsee-i jegyzőkönyvet, azt tudjuk, hogy a wannsee-ihez hasonló konferenciát tartottak Isztambulban is, a volt ottomán fővárosban, ahol, kellően dokumentáltan, öt résztvevő – három pártvezér, a kémelhárítás és a gerillák elleni hadviselés vezetője, valamint a nemzetbiztonsági hivatal feje – határozta el az örménykérdés radikális, végleges „megoldását”. Ennyit arról, hogy a holocaust e tekintetben, vagyis egy népcsoport kiirtásának szándékának meglétében, szintén nem egyedülálló. De felmerül itt az a kérdés is, vajon nem mindegy-e az áldozatnak, hogy egy kinyilvánított szándék eredményeként vagy annak hiányában ölik meg? Nem mindegy az, hogy a XIX. században Colorado és Kalifornia állam kormányzói hivatalosan szólították-e fel az állam lakosságát (ezt tették), hogy minden útjukba eső indiánt kiirtsanak, miközben állami költségvetésből finanszírozták a halálbrigádokat, vagy hogy ezt bármilyen hivatalos irat vagy kinyilvánított szándék, netán titokban tartott parancs értelmében hajtották volna végre? Nem inkább az a lényeg, hogy az észak-amerikai kontinens eredeti indián lakosságának 95 százalékát kiirtották, csecsemőket lőttek le, felnőttek nemi szervét vágták ki és tették ki közszemlére?Vannak persze, akik az indiánok kiirtását relativizálni akarják. Akiket nyugodtan nevezhetnénk „revizionistáknak” Közülük egyesek azt állítják, hogy az indiánok eltűnésének nagy részét nem lehet szándékos cselekedetek – értsd népirtás – következményének tekinteni, mivel legtöbbjük a romló életkörülmények következtében szerzett betegségekbe és a fehér embertől kapott kórokba halt bele. Csakhogy, és ezt Raul Hilberg, a holocaust egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye állítja, kétmillió zsidó pusztult el a gyűjtőtáborokon és haláltáborokon kívül, és felük betegségben. Netán őket sem kellene a teljes halálesetekbe beszámítani, mert az Endlösung „nem szándékolt” következményeiben vesztek oda?
A kettős mérce alkalmazói közül néhányan azt is állítják, hogy az indiánok „nem számítanak” a népirtás áldozatainak, mert halálukat egy hódítással szemben tanúsított fizikai ellenállás okozta. De ha a leigázás elleni harc egy csoportot automatikusan diszkvalifikál a genocídium meghatározásából, vajon mit tegyünk azokkal a zsidókkal, akik a holocaust idején álltak ellen a náciknak a varsói gettótól kezdve a lengyel erdőkig és azon túl is? Márpedig, mint Jehuda Bauer, a már idézett holocaustkutató írja, Lengyelországban a zsidók több mint száz gettóban álltak ellen fegyveresen a nemzetiszocialistáknak, és még a haláltáborokban is több, jelentős felkelést szerveztek, ami után minden esetben az ellenállás résztvevőit és, természetesen, vezetőit lemészárolták.
Az indiánok igen „hatékony” kiirtása bagatellizálásának természetesen van egy másik, igen súlyos, rasszista eleme. Mivel, a rasszista „tudósok” szemében az egyik indián úgy néz ki, mint a másik, Észak- és Dél-Amerika indiánjait egyszerűen „indiánokként” kategorizálják (ahogyan az „ázsiaiakkal” vagy „afrikaiakkal” szokásos), míg az európaiakat gondosan megkülönböztetik egymástól vallási, kulturális, etnikai és nemzeti alapon, és senkinek sem jutna eszébe például a bosnyákok etnikai alapú tisztogatását „európai” tisztogatásként általánosítani. Az indiánok esetében – akik közül például az inkáknak és a majáknak annyi közük van (pontosabban, volt) egymáshoz (indiánok), mint például az albánoknak az izlandiakhoz (európaiak) – a különbségtétel kényelmes hiánya azután ahhoz vezet, hogy egyes, a föld színéről is tökéletesen eltüntetett őshonos népeket így nem kell a „népirtás” kategóriájába sorolni, hiszen „az indiánok megmaradása” bizonyítékául egy Arizonába látogató turista is a saját szemével láthatja a skanzenben üldögélő, egyébként nyomorult, szőnyegszövő indiánokat. Vajon mit szólnának azok, akik ezt az etnoimperialista álláspontot foglalják el, hogyha valaki azt állítaná, a soá az indián népességpusztulás analógiájára „nem számít” hiszen a 400 milliós Európának csupán másfél százalékát (a zsidó lakosság aránya a teljes európai lakossághoz képest) pusztították el?
Amerika „felfedező” gyarmatosítói a helyi csecsemőket (akkor még komoly készlet állt rendelkezésre) kutyaeledelként használták, a lemészárolt felnőtteket pedig széthasított marhákként lógatták fel a verandákra, hogy, egy-egy női mellet leszelve, legyen mit főznie a rabszolga-szakácsnak a fehér betolakodó feinschmeckerek ebédjére, miközben, jeles szórakozásul, a férfiak herezacskóit pénztárcaként használták azok a conoisseurök, akik tudták értékelni az igazi egzotikumot (l. Stannard idézett könyvét). Nem mintha északabbra ne lett volna kéznél hasonló ideológia: mint Andrew Jackson amerikai elnök mondta az amerikai kongresszusnak azok számára fájóan emlékezetesen, akik nem hisznek a fajok egymás fölé-, illetve alárendeltségében: a helyi népek kiirtása lényegében „az egyik nemzedék kipusztítása azért, hogy helyet csináljunk a következőnek”, idézi Ronald T. Takaki Vasketrecek: faj és kultúra a XIX. századi Amerikában című, 1979-ben megjelent könyvében. Fröhlich Róbert tábori főrabbi a budapesti gettó felszabadításának 54. évfordulója alkalmából, tudósít a Népszabadság január 19-i száma, a zsidók legyilkolását „a világtörténelem leggyalázatosabb csapásának” nevezte: „A zsidókat először kitiltották az élet minden területéről, aztán magából az életből is. Módszeresen legyilkolták és gyári áruként dolgozták fel őket csak azért, mert Mózes hite és tanai szerint éltek.”
Mitől egyedi hát a holocaust a népirtások történetében? A megöltek számától? Mint láttuk, nem. A likvidáltak arányától? Mint láttuk, attól sem. A kipusztítás sebességétől vagy hatékonyságától? A szándékosságtól? Egyiktől sem. Azok, akik a soá egyediségét hangsúlyozzák, előre levont következtetéseikből indulnak ki, átrostálják őket a tények szitáján, majd a már eleve levont következtetésekhez érkeznek vissza és kijelentik,lám, a soá egyedi. A körkörös érvelés klasszikus esete. De ezt a logikai akrobatikát szinte minden genocídium fölött elvégezhetjük, ha a rasszizmus vagy etnocentrizmus védőhálóját kifeszítjük: Kambodzsától és Kelet-Timortól Bosznián át Ruandáig.
Vajon miért állítja Erős Ferenc e cikk elején, hogy a soá egyediségének megkérdőjelezése „botrányos” és „igazságtalan”?
Phillip Lopate szerint itt egyfajta „kiirtási büszkeséggel” állunk szemben, amely a zsidóknak „privilegizált nemzeti státust nyújt a morális kitüntetettek listáján”. Zygmunt Bauman szerint Izrael teokratikus állama, mely államalkotó népét Isten választottjának tekinti, a holocaustot „saját politikai legitimitása bizonyítékának használja, egyfajta carte blanchként múltbeli és jövőbeli politikája igazolásához és, mindenekelőtt, előlegként minden olyan igazságtalanságra, melyet majd elkövet a jövőben.” Ez az a hamis állítás – teszi hozzá Bauman a Modernitás és a holocaust című könyvében Karl Jasper „életfenntartó hazugság” kategóriáját idézve –, amelyért másoknak olyan nagy árat kellett és kell fizetniük. Ennek a gondolkodásnak természetes, rasszista következménye a más népek által elszenvedett népirtás elkenése vagy az arról adott információ egyszerű letiltása, mint ahogyan ezt egy izraeli kormányzati történészekből összeállított bizottság tette, amikor a Merec párti oktatási minisztérium 1995-ben egy középiskolai történelemkönyvbe fel akarta vetetni az örmény és cigány holocaustot.
Azok, akik saját holocaustjuknak erőszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik. Ez a fajta magatartás egyet jelent az antiszemita történelmi revizionisták viselkedésével, akik tagadják a zsidók szenvedését a soában, és akik pontosan azt állítják a soáról, mint a soá „egyediségét” fenntartók általában a többi genocídiumról: hogy a megöltek száma túlzott, a halálesetek provokáció vagy háborúzás eredményei. Az egyediség narcisztikus állítása mások szenvedésének tagadásával párosul, ami ugyanannak az értéktelen, sőt galád „éremnek” a tüköroldala. És ha van, ami mérhetetlenül botrányos, igazságtalan és egyszersmind kiirtandó, akkor az éppen ez a nézet.

Lovas István
közíró

Ennyit tegyünk meg, ha erre hivatkozunk.
A szándékos hiba teszt, elnézést érte.
Tisztelettel
Tiborc

Kedves daisy2!
Ezt nagyon sajnálom! :(
Én reszelgetem a körmeimet… :) és várom azt, aki megmagyarázza, hogy miért is íródott ez a pamflet? Csak az ortodox zsidókra vonatkozik a bírálata? stb.
Talán valaki mégis elmagyarázza…