AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Cloven Hoof – Never A Prophet In Your Own Land (2026)
Harry Conklin neve számomra egyet jelent a nagybetűs Metallal. Mondanám, hogy tőle aztán simán jöhet a napi vízállás-jelentés is, de ha az itteni pontszámra tekintesz, akkor máris árnyaltabb a kép. Mert nyilván egy felsőligás énekes sem menthet meg egy bűnrossz lemezt, oké, tudjuk, nem is erről van most szó. Emberünknek ez a második albuma a Cloven Hooffal, amely két évvel követi elődjét. NWOBHM a játék neve, ám ki-kikacsingatva a hard rock és az US power metal felségterületeire is. A megmosolyogtató borító alapján lánccsörgetős, hősies heavy metalt vizionálhatnánk, itt azonban nem erről van szó. A két kedvencemet mindjárt el is lövik az elején: a Terror From The Sky egy power/speed metal darab dús Hammonddal és Conklin-sikolyokkal, a lemez talán legjobb száma, a Conquistador pedig egy epikus, középtempós és harcias himnusz, nagyon rendben van mindkettő.
Egészen változatos anyag lett ez, szó se róla, bár mintha ezek a veterán arcok nem tudták volna eldönteni, hogy akkor most hard rock, hagyományos NWOBHM vagy power metal legyen a fő csapásirány. Ami nem is lenne probléma, csupán nekem kissé eklektikus az összkép, és a fent említett pároshoz hasonló, power metalos tételből elviseltem volna még többet is a könnyedebbek helyett. Merthogy inkább ez utóbbiak felé billen a mérleg: a Never A Prophet balladisztikus kezdése a Manowart juttatja az eszembe, hogy aztán egy laza, hard rockos témával folytatódjon, a refrén viszont egy igazi arénasláger. Az úgyszintén hammondos, Deep Purple-hatású Gypsy Roller még tetszene is, de a refrén számomra elég egyszerűcske. Érdekes módon a The Man In The Iron Mask Stratovarius-szerű europower, ám itt is a túlságosan alapra vett refrént kifogásolhatom. Phantom Chaser: ezeket a riffeket már megírta anno a Judas Priest, utánuk pedig az Ossian is száznegyvenszer, és ennél újfent a kétszavas refrén az, amely nem tud kellőképpen kiemelkedni – bár el tudom képzelni, hogy valakinek éppen ez okoz ejakulációt. No, de a Flying Dutchman! Rövidke epikus doommal nyit (miért nincs ebből több?), fel is vontam a szemöldököm egy pillanatra, aztán jön egy lírai rész, amit pedig egy remek Iron Maiden-es galoppozás követ egy igazán kiváló, epikus refrénnel megkoronázva. A gitárszóló is Steve Harriséket idézi. Tetszik, na. A Prodigal Son megint csak más: ez a napfényes jelleg nem annyira az én világom, Conklin azonban a sztratoszférába is felmegy a hangjával, óriási respekt neki!
A hangzás lehetne harapósabb, főleg a pergők szólnak tompán, erőtlenebbül a kelleténél. Harry Conklin viszont fölényesen kurva jól énekel, lenyűgöző ez az ember hatvannégy évesen! (Remélem, a stúdióban nem nagyon buherálták meg a hangját!) A Cloven Hoof tizenegyedik albuma nem a szürke, átlagos középszer, ám sokkal nem is érzem erősebbnek, Tyrant úr remeklése ide vagy oda. De ne nekem higgyetek, hanem a saját fületeknek, mert ez sokaknak simán lehet nagy kedvence.
Újabb erős versenyző érkezett az év végi listára, egész pofásan alakul ez a 2026 zeneileg. A The Hour Grows Late elsőre kiemelkedik, elkéspesztően jó szám. A többiek között is vannak lúdbőröztető részek bőséggel. Parádésan érzik a vibe-ot ezek a finnek. Rendkivül üdítő olyan zenével találkozni melyben kompromisszum mentesen érezheted, hogy minden hang pontosan ott van ahol lennie kell. Nincs ide oda csúszkálás, kétes kizökkenések, vagy jól és gyengén sikerült részek kétesélyes váltakozásainak végtelen sora. Az Insomnium esetében a magas alapszínvonal magától értetődő és aztán erre pakolják még rá a cizellált gitár és egyéb rétegeket igazán remek érzékkel az arcok. Rég volt már mikor nem tudtam legalább nagyjából ilyentájban mi lesz az év végi befutó, de ez az év pontosan ilyen.
A Triosphere pedig jó kis ajánlás volt, köszönet! Látom, jól rákészültek erre a negyedik lemezükre, helyes is, hamari munka ritkán jó. Kíváncsi lettem az előzőre, azt is bejelöltem.
Kifejezetten csak a death metal műfaj kedvelőinek való lemez, ha nem bírod az old-schoolt, teljesen felesleges próbálkozni vele.
Kerek darab, tisztességesen szól, tud mindent, amit a ligában kell, és pont ez jelenti a határait is. Azok a villanások, egyéni jegyek, izgalmasabb betétek, amelyek mondjuk egy Nile-t vagy Morbid Angelt kiemelnek, itt számomra hiányoznak. Egy körre jó volt.
Régi motoros a hazai színtéren az Age of Agony, megbízható death metal intézményként tevékenykednek immár negyedszázada. Old school érzésvilág, old school death metal, meglepetések kizárva. A debüt War, Hate, Blaphemy-től kezdődően van szerencsém követni munkásságukat így nekem nem meglepetés sem a felesleges sallangoktól mentes darálás, sem az, hogy a háborúk állnak szövegeik középpontjában. Nincs túlcicomázva semmi, viszont jól mutatja in-your-face hozzáállásukat, hogy koncerteken olyan klasszikussá érett rothadásokat is játszanak a saját dalok mellett, mint pl. a Dawn of Eternity a Massacre debütlemezéről. Egy előző életben, 2009-ben láttam őket a Nunslaughter előtt a Yukban, tökéletes megidézése volt a régisulis death metal szellemnek. Ugyanakkor nem lehet elvitatni tőlük, hogy saját kereteik között igenis tudtak továbbfejlődni, módfelett korrekt ez a tíz évvel ezelőtti anyag, amit bár rég hallgattam, de ma reggel kétszer is végigpörgött. 10/8,5
A Winter’s Gate és a Heart Like A Grave lemezeiket hallgattam, szimpik voltak, de azért nem annyira, hogy a listámra is felkerüljenek. Ez is jobbfélének tűnik, jólesett ez a fagyos finn lehellet a nyakamba így reggel, legalább felébredtem rendesen. Kicsit egykaptafák a számok, de biztos kibontják magukat többedjére, többen érzem erre a potenciált. Divcsy, kapás van! :)
Zeneileg szerintem inkább "A liga", de értelek, mert az ismeretségüket tekintve valóban másodvonal. De ha úgy nézzük, még így is izgalmasabbak, mint a DT elmúlt 20 éve. Mégis Portnoyék az egyetlenek a műfajban, akik arénákat töltenek meg a rémes LaBrie-vel, a casiós Rudess-szel és az egykaptafa, semmitmondó kortárs lemezeikkel. (Mondom ezt úgy, hogy nálam a DT ordas nagy kedvenc volt egészen a TOT-ig, ami ugye 2003-as.)
Ok, underground vonalról a Nunslaughter és a Sabbat (JAP) is el van látva kiadványokkal százas nagyságrendben, de ez a csóka… na neee. Senki sem fogja megetetni velem, hogy ez normális, pláne komoly nívót képviselő dolog. Oké, szerencsés, mert van ihlete dögivel, meg ideje és pénze is ezeket mind felvenni és kiadni, de ha csak ezt a lemezt nézem kábé tényleg bágyadt pilinckázás. Az első tíz percben még elment, hm, nem is rossz agykontroll gyakorlatokhoz, de utána kifejezetten fárasztó és idegesítő lett, számomra nem közvetít semmit, „mélysége” meg pláne nincs. Végigszenvedtem egyszer, valószínűleg örökre így marad. 10/2
Oh, hát ez a fajta progresszív metal – a DT-vel egyetemben – nem igazán hozzám szól, bár a színtér kétségkívül kitermelt pár klasszikust a '90-es években. A Threshold munkássága viszont még így is jobbára elment mellettem, ugyanakkor a March of Progress még nálam is polcon van, rendkívül jól sikerült alkotásnak tartom majd’ másfél évtized távlatából is. A szóban forgó második lemezüket most hallottam első ízben, de különösebben nagy hatást nem váltott ki. Kicsit terjengősnek érzem a stílushoz képest is, aprólékos, de ízes zenei megoldásokkal vértezve, nem irritál Glynn Morgan énekhangja sem, bár a fentebb említett MoP-n Damian Wilson stílusa szerintem jobban egységbe forr a zenével. De ez már csak szőrözés, tényleg jól esett meghallgatni, viszont szinte biztosan nem ehhez nyúlok, ha néhanapján Threshold-ot szeretnék hallgatni. 10/7
Odatehetjük a sorba a Subsurface-t, bár sajnos az AOTD-sége óta nagyon keveset hallgattam, de az is rendben van.
Az első öt CD-jük megvolt, abból hármat szívfájdalom nélkül eladtam, amikor leltároztam, a Psychedelicatessen és a Clone maradt meg, azokat tartottam erre érdemesnek. Pontos magyarázatot ne várj, a másik három akkor már nem annyira tetszett, muszáj volt szelektálni, ennyi. A későbbieket pedig nem hallottam, vagy ha igen, nem hagytak maradandó nyomot. Szerintem ők is elmondták az elején nagyjából mindazt, amit elmondhattak, de ez csak sejtés, szerintem már nem fogok utánajárni. Összességében, még ha szimpatikusak is, sohasem tartottam annyira izgalmas zenekarnak.
Tekintve, hogy szerintem rossz lemezük nincs, ebben Panda is megerősített, nem értem, hogy ezen a kettőn kívül bármely másik albumuk hogyhogy nem hatott meg, de persze nincs mindenre egzakt válasz. Mondjuk azt aláírom, hogy a B-ligában fociznak, de annak a legeslegtetején.
Ma az a ritka dolog történt, hogy frissen ébredtem, és ehhez az életérzéshez ez a laza gitározgatós zene jól csúszik. Nem teljesen értem a palit, valószínűleg gondolt egyet, és gyorsan felvett egy lemezt. Valószínűleg semmi olyan nem hangzik el, amit az univerzum előtte ne talált volna ki, sőt azt se zárom ki, hogy önmagát is újrahasznosítsa, de aki ilyen dallamokat pakol fel csak úgy, mint a Sled Ride, ott az alapok rendben vannak.
Különben a wiki szerint július 1-gyel bezárólag 810 lemeznél tart, de az utóbbi időben csak ilyen 20-30 perces pikareszkeket adott ki. Nem tudom, az ér-e.
Fater ezt a bágyadt pilinckázást egy Death Angel és egy Heathen lemez közé szuszakolta be a listáján, bizonyítva ezzel, hogy ő egy Igazán Nyitott Fülű Thrasher. Igazán nem kellett volna. Látom, a múltkori Buckethead lemeznél nem mentetek el szó nélkül a vödörfejű faszi durván beteges zenefosása mellett, én eddig ebből mindenestül kimaradtam, és mikor a RYM felajánlotta, hogy megmutatja mind a 694 albumot (mire ezt leírom, már lehet hogy megvan a 700. is), rémületemben inkább bezártam az oldalt. 5/10
Nincs középszerű lemezük, nemhogy rossz, ami elég nagy dolog! Amikor megjelent az első albumuk (Wounded Land), a Hammerben úgy írtak róla, hogy "Anglia válasza a Dream Theaterre"... Kár, hogy ez a fajta prog metal vonal mintha jó ideje kiveszett volna a színtérről, holott úgy kb. 1995 és 2005 között nagyot ment, sőt, még idehaza is.
A Threshold Karl Groom gitáros és Richard West billentyűs szerelemgyereke, akik a kilencvenes évek eleje óta igazi angolos higgadtsággal és eleganciával szállítják elképesztően egyenletes minőségben a lemezeiket, épp csak minimális színvonalbeli különbségekkel (mellesleg ideje lenne egy új lemeznek, kérem tisztelettel, már négy év eltelt a legutóbbi óta!). Ezen a lemezen még az a Glynn Morgan énekel, aki ezután kilépve laza 23 éves szünetet tartott, és csak 2017-ben került vissza a frontemberi posztra, és ez az a lemez, ami nekem még kevésbé jön be, de igazából ha agyonütnének se tudnék rámutatni az okára. Pedig ezzel ismertem meg őket, az első CD-im között volt ez a lemez is, sokat is ment, de igazából a Subsurface-től kezdtem jobban rájuk cuppanni (és most döbbentem rá, hogy a Clone-t lehet hogy sose hallottam, azonnal pótlandó hiányosság). Fogós témákat még kevesebbet sikerült itt találni, és talán a kelleténél picit hűvösebb, és távolságtartóbb ez az anyag, de simán lehet, hogy ezt csak beleképzelem. És azért kitartás is kell a közel egy órás játékidőhöz, négy 7 perc feletti dal is akad. Na persze mindezen kifogások ellenére repül rá egy masszív 8/10.
Vajon a ‘91-es Jeunet film, a fincsi Delicatessen közrejátszott a lemezcím szójátékában?
Ez kissé meglepett. A Nights in White Satin-ről olyan emlékeim vannak, hogy nagyon komoly, de ugyanakkor nagyon édeskés izé volt, ehhez képest itt kifejezetten humorizáltak Livingstone-nal meg Timothy Leary-vel. Az intro-ról még Michael Palin prédikációja jutott eszembe az egyik Motörhead albumról. Jó sok Beatles is hallatszik belőle, de akkor gondolom majdnem mindenkiből hallatszott :-) A végére azért kicsit elborult az album, lehet, hogy akkora ütöttek be a drogok.
Mondjuk, ez még semmi a Scorpions Virgin Killer eredeti borítójához képest, amit még a Google képkereső sem szeret, ahogyan a Rate Your Music sem, a Discogs pedig egyenesen letiltotta a képet. A Metal Archives adminjai viszont "bátorak", ott az látható. Állítólag Klausék mossák kezeiket, hogy ők aztán nem tehetnek róla, sajnálják, mert a kiadó döntött helyettük arról a borítóról. Ez általában fordítva szokott lenni: a zenekar akar valami olyat, amit a kiadójuk túl "erősnek" ítél. Bár azt meg nem értem, hogy akkor pl. egy Butchered At Birth hogyhogy nem csípi a szemét a fent felsorolt platformoknak. Na, mindegy.
