AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
A modorosblog szerzői valószínűleg nem ismerték az Amorf ördögöket, különben azonnal beszüntették volna a tevékenységüket. Ilyen töménységben ugyanis még szándékosan sem lehet űzni a műfajt.
Annak idején 2-3 lemezüket letöltöttem (köztük ezt is), de sosem ment végig egyik sem, egyszerűen nem érkezett meg a várt "most aztán valami nagyon formabontóan menőt hallgatok" érzés. Most inkább neki sem ugrottam, éppen elég volt pár hete egy Emil rulez!-be belefutnom, ami rettenetesen idegesített így húsz év után.
Most írták ki, hogy 2024. június 23. után kampó neki. De legalább már le lehet menteni faszául OPML- fájlba a feliratkozásokat és aztán át lehet exportálni. Eddig egy podcast-izét próbáltam ki, a Castboxot. Az ingyenes verzió elég jónak tűnik, 100 feed-et enged és csak egy rögtön kinyomható bannert dob fel néha a kezelőfelület. Nyilván nem olyan fasza, mint a Google Podcast, de hát nyilván semmi nem lesz már olyan fasza.
Senki nem írt erről? Thorcsinak van bent egy kósza pontszáma egyedül (szöveg nélkül), nem tudom, nem valami hiba miatt van az is egyáltalán.
Valami csoda folytán, ez a lemez már a Superunknown előtt is megvolt kazin, fogalmam sincs miért, mert annyira nem volt talán a köztudatban. A Garden szerintem annak ellenére is alulértékelt, hogy amúgy nagyot futott akkoriban, főleg a Black Hole Sun-nak köszönhetően. Szerintem az emberek 99% nem is tudta, hogy az egész lemez egy csoda, sőt a BHS messze nem a legjobb track a lemezen. A Badmotorfinger nemigen marad le a Superunknown mögött szerintem. 100/88.
AOTD off
Mellesleg kinek mi a sorrendje a nagy grunge bandák esetében? Nálam kb
Pearl Jam > AiC > Garden > Nirvana
De úgy, hogy a PJ mostanában lett nagy kedvencem, az új dolgaik is jók, de a Ten se lett ciki mára, sőt, tegnap is végigtoltam egyszer, hibátlan.
A többi (Candlebox, Mudhoney, Mother Love Bone, Stone Temple Pilots) egyáltalán nem kapott el.
Tipikusan magyar, alteros idétlenkedés, fogadok, hogy csupa jófejekből áll a zenekar. Már akkor féltem amikor a számcímeket végigolvastam, de ekkora modoros faszkodásra azért nem számítottam. Ez az egyetemi klubok zenéje hajnali kettő után, mikor már csak a talajrészeg, 10 éve az egyetem harmadik félévét koptató réteg van jelen. Picit bíztam abba, hogy valami Belgához hasonlót kapok, de hiányzik a jó zene és a tartalmas szöveg, na meg a tehetség. 100/1. Azért 1 pont, mert a 0-t úgy tekintem, hogy valaki egyáltalán nem pontoz, ebben latzi a nagymester.
Az új Kaiser Chiefset a második számig bírtam, kíváncsi vagyok, bejön-e bárkinek is...közben megnéztem, RYM-on 1,89-en áll, úgy látszik, másoknak sem ez lesz a kedvenc idei albumuk.
Az általad felsorolt zenekarok közül Killers sosem szerettem. Az Arctic Monkeys viszont az AM lemezig nagyon jó, utána viszont (számomra) hallgathatatlan. A Kiaiser Chiefs idén adott ki új lemezt. Még nem volt hozzá szerencsém, de ha lesz időm belehallgatok.
Valahol a Spice Girls tájékán vesztettem el a fonalat a mainstream popzenével és képtelen vagyok megkülönböztetni ezeket a 2000-es években indult gitározós popzenekarokat (AM, The Killers, Kaiser Chiefs, stb.). Még annyi egyéniséget sem találtam bennük, mint mondjuk a 80-as évek hajmetál (gitározós pop)-zenekarjaiban, akik legalább Playmate-ekkel jártak.
Az a "Fapados Űrutazás" szám ismerős volt rádióból, utána nem sokkal adtam fel. Nem azért, mert olyan szörnyű vagy hallgathatatlan, csak ez a bölcsész-zene nem az én világom. Tényleg emlékeztetett helyenként a Quimby-re.
A 2000-es évek elején voltam középiskolás. Akkor nagyon mentek ezek az ilyen álértelmiségi zenék Emil Rulez, Kistehén, Hiperkarma, stb. Az Amorf Ördögöket is többször láttam Hegyalján és a mezőtúri fesztiválon valami sátorban, amit egy cigaretta márka reklámozott. Valószínűleg az elfogyasztott csapolt borsodi és unicum együttes hatása miatt, de végignéztem a koncerteket. Ezt a lemezt viszont nem bírtam, ahogy valószínűleg egy fentebb említett zenekar lemezét sem.
Az első „dalt” hallgatva magamban elkezdtem fogalmazni az újabb felkérdezést Old Danube felé, hogy már megint mégis mi a tököm ez. Aztán nem volt szükség rá, hogy le is írjam, mert kurva jó a lemez! Soha életemben nem hallottam erről a zenekarról (sem), nagyon kellemes meglepetés. ’73-hoz képest keményen, céltudatosan riffelnek a Dreams and Nightmares első részében, ezáltal van a számnak egy jóleső lüktetése, amikor pedig a szólisztikus rész alatt a szaxofon is belekezd, alatta-mellette pedig megy a szinte proto metálos vágta, az igazi progrock-ínyencség. Meg úgy az egész dalnak van egy jól átgondolt koncepciója, az ilyeneket kedvelem én inkább az ereszdelahajam jammelésekkel szemben.
A Turn Over! egy jobbára instrumentális átvezető, megint szaxizással és némi beszéddel, szerencsére sokkal fogyaszthatóbb, mint az intro. A Sighban is sok minden történik, ez egy elmélkedősebb, lassabb darab, máshogy jó, mint a Dreams, de ebben is vannak kifejezetten metálos megoldások, amire persze szinte azonnal ráfúj mindenfélét a szaxis, és ettől megint csak crimsonos feelingje lesz a zenének, sajnos mindössze néhány másodpercig. Príma! A Dreams... második, szintén 13 perces része megint csak csemege. Teljesen más jellegű, mint az első, többféle hangulatot villant fel, de összességében tipikus prog. rock, jóféle.
A King Crimson, a Bang és mondjuk a Leaf Hound felől közelítők is bátran próbálják meg ezt a lemezt, érdemes. Első fülelésre 10/8, aztán majd meglátjuk.
11 Cd, 3 BR, 5 DVD. A stereo mellett 5.1 hangzás. Bonuszdalok, koncertek, újrakevert változatok, eddig ki nem adott dolgok. Irdatlan mennyiségű zene. Úgy tudom több ilyen box is van nekik, biztosan korszakonként. Nekem ez a legizgalmasabb.
Beszereztem tőlük az On and off the road 19 hanghordozóból álló hihetetlen mennyiségű zenét, koncertet tartalmazó fantasztikus, ezt a korszakot felölelő boxot.
Ja, erősebb volt a Sötét erdő, mint az első kötet. Nem mondom, hogy nincsenek egyáltalán kisebb-nagyobb fenntartásaim, de minden könyv-erények legfontosabbja megvan: egy olyan világot hoz létre, ami beszippantja az embert.
Beszereztem tőlük az On and off the road 19 hanghordozóból álló hihetetlen mennyiségű zenét, koncertet tartalmazó fantasztikus, ezt a korszakot felölelő boxot. Nem lehet megunni. Fripp gondolkodását nem lehet követni, zseni minden szinten, tudta, hogy miért vette be Belew-et. Ha az ember alaposan belemélyed, már nem tűnik skizová Belew, kellett a vérfrissítés, bele kellett dobni egy követ a mármár állóvízzé váló helyzetre. Talán a legkedvesebb zeneszámon is e korszakból való: Matte Kudasai (na jó, az Epitaph után)
Elvileg én lettem volna a Rockinform fotósa-elötte én voltam Zeltwegben Van Halen-en.
De addigra felépűlt a hivatalos fotós.
Itt is a BEAT után voltak-gyorsan megnéztem a pólót-THRAK Attack volt a turné.
VROOM album.
MAstoletto-Bruford-Levin-Trey Gunn-Fripp
Voltak azokon a lemezeken (80") jó pillanatok- a Heartbeat pl. zseniális-de annyira más lett minden, a Talking heads-es Belew érkezésével. Eltünt a posztapokaliptikus hangulat, a néha melankólikus, csodás dallamvilág-ami gyakran változott skizofrénné (pl. Starless-vs.RED)
Ezután kezdte Fripp a 3 dobos variációkat, sajnos Bozziot nem láthattam.
Igen, amint megtudtam, rákerestem, de valóban csak USA-pontok vannak.
A King Crimson 2018-ban egy fantasztikus koncertet adott a MüPá-ban. Az alapító-gitáros Fripp mellett három dobos, Pat Mastelotto, Gavin Harrison és Jeremy Stacey, a billentyűs Bill Rieflin, a gitáros-énekes Jakko Jakszyk, a basszusgitáros Tony Levin és a szaxofonos-fuvolás Mel Collins alkotta a zenekart. A koncertjükön megidézték a King Crimson valamennyi korszakát, a dalok között hat olyan darabbal, amelyet korábban koncertjeiken nem játszottak, megtoldva mindezt a legújabb, immár három dobosra írt szerzeményeikkel.
Ez a koncertkörút NEM King Crimson koncert lesz. A KC volt két tagja Adrian Belew és Tony Levin fog kiegészülni Steve Vai és Danny Carey-vel. A műsor a KC egyik - szerintem méltatlanul alulértékelt - 80-as évekbeli korszakát fogja idézni. Beat - Discipline - Three of a perfect pair albumokat játszák. A túrné egyenlőre csak USA-beli helyszinekre van bejelentve, de nagyon bízom benne, hogy néhány koncert erejéig át fognak ugrani...
Magyar zenészek egy jelentős csoportja máig párás szemmel emlékezik vissza a MR2 Petőfi indulására, mint valami nagy zenei kiteljesedésre, pedig az ott befutott zenék leginkább csak a jópofáskodó sznobizmus szótári megfelelői voltak. Az Amorf Ördögök is pontosan oda tartozik: vicceskedő, retrospektívnek szánt körúton belüli kardigánozás, marsózás, amire az Emil Rulez-fanok is önfeledten mosolyoghatnak. Ez a népzenés, klezmeres, macskajajos katyvasz zenei alapként még nem is lenne annyira rossz, csak hát a modoros ének teljesen hazavágja az összképet, mintha félhülye munkásőrök énekelnének rajta. Az első pár szám után az ének ritmizálása miatt volt egy kis Quimby-feeling, de itt alapvetően teljesen tét nélkül folyik az eklektikus alteroskodás. Az ufók-pufók rímpár megalkotóját nagyon durva kínzásoknak vetném alá. A Nagy meleg pulóver kifejezetten kellemes, mint ahogy a Boris részek is elmennek, de az ének ellenére még így is a Dióhéj hajós a lemez legjobbja, amibe valami folk metálos, csujjogatós témát is sikerült belecsempészni. Annyira rossznak nem mondanám a lemezt, nagyjából értem is, hogy mit esznek rajta, csak hát minek hallgasson az ember ilyet, ha ezrével vannak sokkal jobb zenék még ebben a szegmensben is. Úgyhogy az Amorf Ördögökről továbbra is nagyjából csak annyi fog az eszembe jutni, hogy Péterfy Borit sunáznám.
Genesis – Nursery Cryme Gyerekkoromban, valamikor a rendszerváltás előtti 1-2 évben indult el a kettes csatorna, és délutánonként mindig klippeket adtak rajta, és Phil Collins meg az akkori Genesis ment orrba-szájba. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy még életemben nem hallgattam meg egy lemezüket sem, mert a Genesis névről mindig a kamerával szemező Phil Collins ugrik be, amit annak idején benyomtak egy Pet Shop Boys meg egy CC Catch közé. Szóval ez az első album, amit hallok tőlük, és ráadásul pont az aranykor, minden idők talán legjobb évjáratából. Mióta kipörgött, minden nap végig ment egyszer, de még nagyon távol vagyok a kiismerésétől, leginkább azért, mert háttérben hallgattam és még csak részletek ragadtak meg. Az biztos, hogy a korszak általam ismert brit prog bandáinál nem voltak ilyen durván arcbamászó szólisztikus részek, mint például ami a The Musical Boxban megy. Hosszú, kifejtős, koncepcióra felhúzott zene, néhol kicsit terjengős. Az egyik számomra legkomfortosabb dal a Harold The Barrell, ami pattogós-zongorás hangulata alapján az ARC-lemezre is felfért volna. Nem sajnálták belőle az anyagot, fogom még hallgatni, nem biztos, hogy most, mindenesetre az egyik warezre pont most rakosgatták ki a Genesis diszkót, ez talán valami égi jel lehet.
