AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Úttörő lemez, több szempontból. A Genesis pályafutásában mindenképpen, ezen játszott ugyanis először Phil Collins és Steve Hackett. Collins énekel is a For Absent Friendsben (nem ide tartozik, de szerintem örökre a doboknál kellett volna maradnia, a későbbi szólókarrierje engem sajnos őrjítően idegesít). Hackett pedig Eddie Van Halen elismerten legnagyobb példaképe lett, egyedi játéka már ezen a lemezen teljesen más dimenzióba helyezi a zenekart az egyébként általam szintén nagyon szeretett, de valóban sokkal finomabb, folkosabb Trespasshoz képest.
Négy kulcsdal is van itt: a fantasztikus dallamokkal megtámogatott The Musical Box, az igazán innovatív The Return..., a B-oldalt nyitó Seven Stones (akkor még tényleg nagy jelentősége volt, hogy a második lemezoldal is a lehető legerősebben kezdődjön), valamint az önálló darabként és igazi albumzárásként is jól funkcionáló, mellotrondús The Fountain...
Peter Gabriel korának egyik legjobb szövegírója volt, amellett, hogy igazi különcnek tűnt, a színpadi szereplést színházi fellépésnek tekintette, ha meg úgy tartotta kedve, a koponyája tetején homloktól nyakig kopaszra borotválva mutatkozott. A bonyolultan kanyargó zenékhez különleges történeteket írt, amiket még különlegesebb alakok népesítettek be. Elég ránézni a borítóra, amin a csalafinta lány egy emberfejjel krokettezik, és vannak ott még érdekes dolgok, az ehhez tartozó szürreális-horrorisztikus sztori pedig meg is van írva a The Musical Boxban.
A Genesis a Nursery Cryme-on - amiről Keith Emerson is roppant elismerően nyilatkozott - tulajdonképpen lehelyezte a mai napig ezernyi banda által játszott neoklasszikus progresszív rock alapjait. Még nem a mesterművük, de már közelítenek hozzá. 10/9
A Wolfheart megjelenésekor óriási kedvencem volt a portugáloktól és ennek megfelelően rommá is hallgattam, utána viszont nem igazán értettem miért mentek el ilyen gótosabb irányba a második koronggal. Hosszú távon nézve viszont egyértelműen az Irreligious A Moonspell lemez nálam (pedig későbbi anyagaik közül is sokat szeretek), amely kiforrottabb, egységesebb és hangulatosabb, mint a debüt. Irtózatos mélységekbe képes rántani, ugyanakkor mégis valami sajátos lelki táplálék, ami majd’ harminc év távlatából sem vesztett semmit az értékéből és az erejéből. Ismerőseim többsége elsőre az Opium/Full Moon Madness párost dobja be kedvencként, nekem viszont olyan darabok a favoritok, mint a nem gyengén Type O-hatású Ruin and Misery, vagy a Mephisto. 10/10
Az ilyen lemezeknél, amik egy bizonyos életszakaszomban rengeteget jelentettek, sokszor tartok attól, hogy milyen hatással lesznek rám évekkel, évtizedekkel később, amikor már megkopott minden hozzájuk fűződő emlék, öröm, koncertélmény, akármi. A portugál black metalt amúgy is mindig oximoronnak gondoltam (mi a búbánattól sötétkednének azok ott, amikor napi 25 órát süt a nap, meleg van, tenger, türkizkék ég, nyugalom stb.?), de a Moonspell az első két lemezén hitelesen adta elő ezt a blackben gyökeredző gótikus-darkos metált. Égett bennük a tűz, volt koncepció, és hát piszok jó dalokat írtak.
Az Opium, a Ruin & Misery, a Raven Claws, a Herr Spiegelmann óriási slágerek, a Mephisto meg jó kis fülledt atmoszférájú mediterrán metál, az album egyik csúcspontja. Az Opium amúgy engem sohasem hatott meg különösebben, a rögtön utána következő, érdekes ritmizálású, rövidsége ellenére is monumentális Awake volt az, ami miatt igazán elkezdett érdekelni ez a lemez. A záró Full Moon Madness pedig még az előző 35 perc fényében is váratlanul hatalmas, epikus heavy metal, pazar gitárszólóval, igéző hangulattal.
Jobban élveztem, mint reméltem, sőt ki merem jelenteni, hogy a régi szépségében tündökölt és klasszikussá nemesedett. 10/9
Mindig is nagy becsben tartottam ezt a némileg black-es gothic alapvetést. Sokrétegű, perfektül hangulatos és zsigerekig dallamtapadós album. Talán ma épp nem voltam hozzá a pont megfelelő hullámhosszon, de így sem tudok levonni ebből semmit. Kultikus legenda született anno az addig nem kifejezetten metalos portugáliában is.
Hosszas mérlegelés után az Atheistet ajánlanám, na meg a Sceptic's Universe-t a Spiral Architechttől. Ezek olyan háromtestes kozmoprogok. Meg mondjuk Neurosis.
Most olvasom a Hyperion bukását. Az első résznél nem is a művel, hanem a kiadással voltak gondjaim, hogy egyáltalán nem helyezték kontextusba Keats-et, persze a neten utána olvastam, de azért nem ártott volna egy alapos lábjegyzet, vagy előszó azok kedvéért, akik az angol romantikus költőknél hiányoztak az iskolából. A folytatást is kiadják idén díszdobozban majd valamelyik könyves banzájra. Először a tavalyi kiadás borítóján a Shrike-ot olyan bénának gondoltam, úgy álltak ki belőle a pengék, mint valami elbaszott svájci bicskából, aztán ahogy megnéztem egy csomó Shrike-ábrázolást egyre jobban megszerettem ezt a magyar verziót, van benne valami megfoghatatlan, fapados pusztulat.
Egyszer szedtem egy allergia elleni gyógyszert, amitől két-három hétig nem volt libidóm, kicsit ilyen ez is, csak nem a farkad, hanem a füled nem áll fel semmire. Tudod, hogy szar ez így, de nem érzed a hiányát.
Fura ez a 3-test hájp. Én olvastam pár éve, de semmire nem emlékeztem belőle, csak valami kínai szálra meg valami kihaló civilizációra. A Hyperion pl sokkal tovább velem maradt, szerintem az irodalmi szempontból is értékesebb talán.
Ez érdekes, én a múltkor egy BME-s kvantummechanika ismeretterjesztő előadás közben jutottam arra a megfigyelésre, hogy a P.Mobil a multiverzumot énekelte meg az Újra Kezdeném-ben:
A hétre kiirattam magam, bszottul fáj a torkom, holnap talán már olyan állapotban leszek, hogy tudok olvasni (úgy, hogy fel is fogom). Nálam éjjel-nappal megy a zene, nagyrészt munkahelyen is, ha tehetem, fülessel. A 3. kötet közepénél tartok, élveztem eddig minden oldalát. 2-3 nap gondolom elég lesz a maradékhoz, a katarzisélményhez szerintetek milyen zene fog passzolni. Most 3 napja King Crimson-t hallgatok (Beat-Discipline-Three of a perfect pair), de ide lehet másra lesz szükség. Ilyen Elend-Pan-thy-monium-Mekong delta-Ulver-Burzum-Bathory szerű világvége zenén gondolkodom.
A Mobil pont nem, de értem miféle élményre gondolsz. Tudom, mert tapasztaltam az ilyen együttálások sokat érhetnek bizonyos megmagyarázhatatlan pillanatokban. Az adott egyén számára kiemelkedő irodalom, film, festmény, szobor, zene vagy akár egy érdekes tudományos elmélet, érzékletes műszaki leírás, netán egy kósza hír vagy valami lappangó gondolatfoszlány felbukkanása a tudatalattiból, váratlan megvilágításba helyezheti a dolgokat. Cixin Liu munkájának átfogó szerteágazósága különösen elősegítheti a gondolati aranymetszetek létrehozását.
Neked a második kötetnél nem jutott eszedbe a P. Mobil? Egészen pontosan az a sor a Honfoglalásból, hogy: "Rajtad a sor, hallod, mondd tovább, Énekes!" ? Lehet csak én dimenzionálom túl, de nekem ez egy ilyen nagy, évtizedeken platformokon átívelő együttállás volt, amikor két egymástól tökéletesen független mű egy pillanatra összekacsintott a végtelenben.
Egyszerű, mint a faék: all-time W.A.S.P. top3 nálam a debüt és a The Headless Children mellett, hangulattól függően bármelyik lehet első. Annak idején engem nem tántorítottak el a negatív kritikák, felhangok, sőt, elsőre is kifejezetten tetszett a beborulós jellege és a kimértebb hangvétel. Értem én, hogy az első három lemezhez képest ez sokak számára óriási csalódás, én viszont imádom mai napig. 10/10
Type O Negative – Slow, Deep and Hard
Naná, hogy én is a Bloody Kisses örökbecsűjénél ugrottam fel a vonatra és csak sokkal később vettem a fáradtságot visszaásni, de talán jó is ez így. Pláne, hogy addigra már alaposan megbarátkoztam a punk zenékkel, így sokkal könnyebb volt befogadni ezt is. Csírájában már érezni itt is a később kiteljesedő sötét varázslatot (bár lehet annak idején időrendi sorrendben hallva nem mondtam volna ezt), itt még káoszos diszharmóniába csomagolva, Peter éneke is kevésbé cizellált. Nem a kedvencem tőlük, de havi egyszer biztos lepörög még mostanság is. 10/8
Én sajnos nem igazán hallgatok zenéket mostanában, lemezeket pl. egyáltalán nem. Vannak ilyen fázisok, remélem vége lesz hamar, de sajnos hetek óta nem érzek semmi késztetést. Se újra, se régire, se metalra, se popra, se klasszikusra. Egyáltalán nem érdekel az egész.
Viszont ma kiszállítják a Háromtest-probléma második kötetét, nagyon várom.
Te meg miről hadoválsz itt megint? Nektek ez valami becsípődés lehet, vezető, Tizek Társasága és hasonlók, ez nem egy szekta, ide nem kell guru, jól elvagyunk egyenrangú felekként. Az állítólag be nem fogadott újak is írhatnának akármit, pl. AOTD-zhetnének is, senki sem tiltakozna, sőt örülnénk. Lásd Old Danube-ot, hogy csak egy példát említsek, őt vajon miért nem küldte el senki a halál faszára? Inkább legyen itt két hét csend, mint napi harminc alkoholmámoros beírás, vagy teljesen irreleváns yt-videó.
No meg hát ha az új csak arra képes, hogy belepofázzon valamibe, amikor azt sem tudja, miről van szó, arra nehéz bármi jót reagálni. Vagy legalább venné a fáradságot, és hármat visszaolvasna, hogy rájöjjön, a Tool-koncertről írogatunk, amin csak ülőhelyek vannak.
Ha egy közösségbe a régi tagok nem engednek be újakat, ám a régiek kihalnak/megunják az addigi tevékenységet a közösségben, akkor a közösségi tevékenység és a közösség elsorvad.
Ez történik akkor is, ha a közösség vezetője begyepesedett, aki fél a változástól (ezek az újak, akik csatlakoznának a közösséghez), illetve a közösség régi tagjai az ő iránymutatásainak igyekszik megfelelni. Mert a régiek kihalnak/megunják/elfáradnak/másik közösséghez csatlakoznak/máshol fejtenek ki tevékenységet - esetleg a régi közösséggel megegyezőt - és emiatt a közösségi tevékenység és a közösség elsorvad.
