AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Némi – pár hetes – hezitálás után mégiscsak úgy döntöttem, hogy ha már a kezdetektől, azaz az 1986-os debütálás óta megvan majd’ mindegyik szám, akkor ezt miért is hagynám ki, legalább megnézem, hol tart 2026-ban a topik névadója, a Metal Hammer (azaz a HammerWorld, lánykori nevén a „Hammer”, jó kis hunglish-sel ejtve az újságosnál, haha). Hezitáltam, mert egyrészt az utóbbi években már nem éreztem azt az afféle pavlovi reflexként működő gyermeki vágyat, mint húsz évvel korábban, hogy a centit vágva azonnal lecsapjak rá a megjelenéskor, másrészt pedig a „Legnagyobb Magyar” rockbanda ilyesfajta felülreprezentáltsága sem indította el a nyálelválasztásomat. De csak megvettem. Ott volt bennem a két évnyi hiátusból fakadó kíváncsiság, a nosztalgiafaktor, az ígéret, hogy ez majd most sokkal jobb lesz, és a többi, igazándiból nem is kell ezt túlgondolni. Mert hát a digitális lapszámokat fásult rezignáltsággal lapoztam át, mintsem régi fanatizmusból – biztosan ez a korral is jár, nem tudom, mások talán éppoly lelkesek 40, 50, 60 fölött, mint a kamasz éveikben, nálam kissé bizony egy ideje már megcsappant ez az ifjonti rajongás.
Szeretném jelezni, hogy még nem rágtam át magam alaposan a lapszámon, így aztán csak az első benyomásaim alapján beszélhetek a visszatérésről. Abba most bele sem mennék, hogy miként változott a stáb, ezt mindenki tudja szerintem, és könnyen utána is lehet járni. Na, de milyen is lett Az Újság két évnyi hiátust követően (ami ugye a nyomtatott lapra vonatkozik)?
– Borító: ránézésre valóban egészen mutatós, jól néz ki, a Csapda-tagok szinte lemásznak a borítóról (Vörös Attilának még a homlokán duzzadó erek is roppant kemények), így aztán az újság úgymond eladja magát, de ha azt nézem, hogy milyen volt a jobb létre szenderült, és csak néhány számot megélt Rock Power magyar kiadása a ’90-es évek első felében, akkor azért olyan forradalmi újszerűséget és színvonalbeli ugrást mégsem látok. (Apropó, ki emlékszik a Rock Powerre, illetve a Poster Powerre? Én imádtam a papír- és a fotók magas minősége miatt, még ha a bénácska szövegi tartalom bőven hagyott kívánnivalót maga után.) No meg aztán a német Rock Hard már 1996-ban komolyabb külalaki, azaz nyomdai nívót képviselt, mint most a magyar Hammer ’26-ban, de értem én, az a nyugat, mi pedig... Az meg, hogy éppen kik vannak a borítón, az nyilván ízlés kérdése, nem tagadom, egy két esztendő után visszatérő, és jubiláló HammerWorld esetében a szintén pont negyvenéves Master Of Puppets sírköves frontképét sokkal inkább el tudtam volna képzelni oda, főleg, hogy még egy terjedelmes cikk is arról szól. És még egy szubjektív vélemény: sosem szerettem a túlzsúfolt borítókat, legyen az magazin vagy könyv, meg koncertplakát; és itt is az a helyzet, ahogy a korábbi lapszámoknál, hogy a központi fotót teljesen megfojtja a nyomasztó betűhalmaz. (Az meg már csak az én egyéni, férfiúi hülyeségem, hogy Fejes flegma ábrázata helyett inkább nézném Simone Simonst az Epicából...)
– Papír- és nyomdatéma: nos, a lapok olyan hártyavékonyak, hogy szinte csak csipesszel merek hozzáérni, lapozáskor az az ember érzése, hogy könnyen kitéphet egy darabot belőle; óvatoskodni kell tehát, és ez nem túl kényelmes megoldás. És itt megint nyugodtan idecitálhatom a 35 évvel (!) ezelőtti, hazai Rock Powert – az nagyon is rendben volt! Az itteni betűk pedig olyan aprók, hogy nem segítik elő az olvasást, érdemes szemüveget bekészítenie annak, akinek a látása ezt már megkívánja. (Ha meg jóval nagyobb betűmérettel nyomtatták volna ki, akkor bizonyára a 114 oldal felduzzad legalább 200-ra, és háromezer magyar pénz helyett most ötezret fizetnénk érte... Kérdés megint csak az, hogy úgy jobban járnánk-e.) A cikkeknél a bandák nevét egyen betűtípussal szedték mindenhol, pedig szerintem ha a saját logójukat teszik be, az vagányabban nézne ki – de ez is a „kinek a pap, kinek a papné” tipikus esete, nem ezen múlik a dicsőség.
– Tartalom: nem érheti szó a ház elejét, a srácok igyekeztek nagyot dobni a jeles alkalomra, remek dolog a kooperáció a külhoni magazinokkal, és én személy szerint nagyon örülök a Karnivool- meg a Puscifer-interjúknak vagy a már említett terjedelmes Metallica-cikknek, még akkor is, ha – valljuk be – a Masterről sok új információt bizonyára már nem kap az emberfia az internet korában. De kell az ilyen is, szó se róla. Végignézve a kínálatot azonban némi hiányérzetem támad, mert az egész kissé homogén lett: húsz-, harminc- és negyvenéves bandák dominálnak, mintha 2016-ot írnánk, ráadásul sem a progresszív rock/metal zenék, sem a death, doom és black metal műfaj nem kaptak teret e helyütt. (Megint van poszter. Fogalmam sincs, manapság van-e olyan hithű arc, aki kiteszi a falára, de miért is ne? Virágozzék minden virág.)
– Hangpróba, albumkritikák: itt is csak azt tudom mondani, mint egy sorral feljebb, hogy a repertoár nem elég sokszínű. Nem feltétlenül az egylemezes üzbég black metal bandákat hiányolom (ebben a Fémforgács tényleg megsüvegelendően kimagaslik!), a hazai és a nemzetközi underground azonban nem igazán van jelen, ezt kár is tagadni. És akkor az értékelés: a stáb nyilvánvalóan az aktuális termésből merít, a pontozás viszont újfent felveti azt a már klasszikussá vált kérdést, hogy mi a fenének az 1-től 10-ig terjedő skála, ha ezt egyik stábtag sem használja ki. Értem én, hogy inkább azokat a lemezekről írnak, amelyek a leginkább hozzájuk szólnak, de hogy harminc éve még mindig ott tartunk, hogy szinte minden album 7-10 pont között mozog, az szerintem nonszensz. Mi van a 2-5 pontos anyagokkal? Nekem ne mondja senki, hogyha egy lemez valaki szerint kurva szar, az is 6-osnál megáll nála! Ennek fényében a tízes skála igazándiból 5 pontnál kezdődik, sőt, az 5 pont is ritka, mint a fehér holló, úgyhogy legyen az átlag a jó kis akolmeleg hetes-nyolcas. Kurvára unalmas.
Konklúzió: bár tényleg nem olvastam el még mindent, amit eddig írtam, az csak az első benyomás. A megújult Hammer mindenképpen egy minőségi magazin, ezt senki sem veheti el tőlük, és ha a későbbiekben a zenei palettát kiszélesítik, akkor még inkább izgalmasabb jövő elé nézünk. Gonosz leszek, de 2026-ban ne feltétlenül csakis a dinoszauruszoknak adjanak teret, hanem nyissanak az elmúlt évek feltörekvő tehetségeinek is. Köszöntem.
Lunar Shadow - The Pall Of A Past World Végre ehhez is eljutottam. Ez most megint egy derék heavy metal lemez, így az előző albumukat betudom valami félresikerült próbálkozásnak, amit ők is beláttak és korrigáltak. Beleillik ebbe a Hällas, Phantom Spell, Gjenferd, Wytch Hazel, Sumerlands, Spell (jövő héten új lemez!) stb. sorba, amik a Wishbone Ash-ből, korai Rushból, Heepből és hasonlókból merítették az ihletet, én ilyeneket mindig szívesen hallgatok. Elsőre nem érzem benne a The Smokeless Fires ösztönös zsenialitását, de jó lesz ez.
"Luckily, we recorded vocals for the demos for the new album before all of this happened. The last version of the vocals, the ones that will end up on the album, were recorded in ONE day, mostly one takes, the DAY before the surgery, just to make sure we HAD the album, so to speak. So the vocals were actually recorded BEFORE the rest of the album…. a bit different, but it felt good to have it done."
Vannak amúgy jó ötletek, csak a hangzás túl szar, meg úgy az egész produkció túl amatőr (ének pl.): ahhoz, hogy az ilyen fos hangzás pozitívum legyen, több gonoszság és dzsidzsi kellene, erre így még én is azt mondom, hogy jobban kellene szólnia, hogy igazán tudjon érvényesülni. Van azért így is egy hangulata, éjjeli őr vagyok egy lepukkant állami hivatalban vagy tévészékházban, napfelkeltekor félálomban fekszem a székemben, közben halkan szól a Pink Floyd VHS, valami ilyesmi. De azért ha beteszem utána a Brave Murder Day-t, rögtön érződik... a különbség a 3 csillag és a 4,5 között, hogy a RYM-nél maradjunk.
Nem tartom túl szerencsésnek ezt a lemezcímet, főleg ha Tompa halála után találták ki. Amúgy jelentkezzen valaki, ha hall itt bármi érdekeset.
Einar Solberg - Vox Occulta
Einar Solberg belenézett a tükörbe, megigazgatta az amúgy is tökéletesre belőtt frizuráját, a még tökéletesebbre nyírt szakállát, gyorsan skálázott tizenhét oktávot, miközben azt figyelte, vajon elég jól mutat-e így nagyra tátott szájjal is, végül elégedetten kacsintott egyet a tükörképének. Ma reggel, százszázalékosan egyetértve önmagával, akinek amúgy is mindig igaza van, eldöntötte, milyen lesz a következő lemeze: Művészi! Most megmutatja azt, amit ő mindig is érzett, sőt tudott, hogy ő a legnagyobb, ilyen hangja senkinek sincs, így énekelni senki sem tud, és ehhez végre igazán méltó körítést is ad. Nagyzenekar, mi más! No persze nem fog majd különösebben eredeti témákat írni nekik, még mit nem, nagyon nem is képes rá, de nincs is erre szükség, hiszen mégiscsak ő és az ő hangja itt a lényeg. Elég lesz valami dagályos filmzeneszerűség, amire ő ráénekelheti élete dallamait, tizenhét oktávon.
De milyen címet is adjon a nagy műnek? Nyilván valami latin kellene, az olyan intelligens, persze jó lenne, ha a "hang" benne lenne. Vox Occulta, hát persze, ez annyira nyilvánvaló, hogy a fenébe nem jutott az eszébe eddig! Frappáns, izgalmas, sokatmondó, szimbolikus, rejtélyes. Illik a személyiségéhez. Búcsúzóul felmutatta hüvelykujját saját magának, még gyorsan a helyére pöndörítette egy félreálló szakállszőrét, aztán útnak indult.
Az elődje egyenes folytatása. Kicsit nekem még jobbnak is tűnik így első hallásra, noha mind az erények, mind a gyengeségek hasonlóak. Továbbra is hol izgalmasan, hol bizarr módon disszonáns, ahogy a helyenként kifejezetten extrém riffelésre dallamos női énektémákat próbálnak ráhelyezni. Helyenként egyébként a késői Abigor is beugrott a technikás, kvázi progresszív black-thrash témákról.
A Stranger in a Strange Land egy Robert Heinlein-könyv címe, ezért nem annyira meglepő, hogy több ilyen című dal is írodott. Magyarul amúgy Angyali üdvözlet címen fut a könyv, és relatíve nehéz beszerezni, dehát ilyen ez a magyar könyvkiadás. Mondanám, hogy reménykedem, hogy most talán ez is megváltozik, de ezt azért nem hiszem és nem is várom el.
Btw, egyszer tervbe vettem, hogy az összes Maiden által megénekelt könyvet/filmet elolvasom/megnézem, de egyelőre még nem vágtam bele a projektbe.
Azt hiszem, kicsit félreértetted az AOTD-t. Nem ad hoc ajánlgatunk egymásnak lemezeket, hanem néhány évvel ezelőtt az elmúlt kb. ötven évről készítettünk saját listákat, majd ezeket összesítve összeállt egy irtó nagy halom album, és abból választ a Gépünk mindennap egyet. Erről az egyről ír, aki akar (sajnos egyre kevesebben), na, ez az AOTD.
Érdekes módon a hangulata a megelőző AOTD-re emlékeztet, ez a szomorkás nyugodalmasság. Egy kicsit még a másik AOTD, az Amorphis-féle Am Universum is beugrott róla. A két sláger ismerős (nem ez megy valamelyik reklámban?), de valahogy sosem tudott megfogni a Coldplay, nem tudom elképzelni, hogy egy arénakoncerten hogy működhet ez.
Köszönöm a befogadást! Elnézést, hogy csak most írok,de elég zsúfolt volt az elmúlt hét. Azért kérdeztem, hogy van-e lehetőség arra, hogy ajánljak lemezt,mert én elsősorban más zenei stílusú (pl. klasszikus rock, progresszív rock, rhythm and blues,stb.) albumokat ajánlanék.
Szóval, akkor az
Iron Maiden- Somewhere in time
A Dicikinson- érából -a Powerslave mellett- ez a lemez a kedvencem. Az egyiptomi koncepció után ugye itt a sci-fi. Érdekes, hogy a lemez első dala általában a legkönnyebben befogadható, itt pedig nem ezzel nyitnak. A Wasted years az album nagy slágere, érdekesség, hogy B. Tóth László is elég sokat játszotta a Poptarisznyában.Ezen a lemezen kezdenek gitár szintetizátorokat használni, ami eléggé kockázatos lépés volt, mert kérdéses volt, hogy elfogadja-e a közönség. Egyébként erről jutott eszembe, hogy érdekes, hogy vannak olyan hangszerek, illetve effektek,amelyek egy időben nagyon népszerűek,aztán eltűnnek.Ilyen volt a korszakban a nyakba akasztható szintetizátor, amin itthon Berkes Gábor (Első Emelet), illetve Presser játszott,azután a '90-es évek elején eltűnt, akárcsak az a szintetizátor, amin lábbal játszottak, ezt a Saga használta. (1982-ben ők nyitották a BS-t.) Az 1960-as években ilyen effekt volt a volume pedal, amit- többek között-George Harrison használt olyan, 1965-ös Beatles- dalokban, mint a Yes it is, az I need you, valamint a Wait, de hallható az Ian and the Zodiacs nevű korabeli beatzenekar This empty place című, szintén '65-ös dalában. Aztán jött a wah wah, és a volume tone eltűnt.Visszatérve a lemezre: a Stranger in a strange land nagy meglepetés volt számomra, ami a címét illeti, ugyanis a U2 öt évvel korábbi lemezén (October) szerepel egy ilyen című dal, a másik meglepetés volt a The loneliness of the long distance runner, sokáig nem tudtam, hogy az azonos című film ihlette.Az utolsó dalban itt is megjelenik az ókor, Egyiptom után Macedónia.Ennek a lemeznek a turnéján járt a zenekar másodszor Magyarországon. (A koncert plakátja megtekinthető a Rockmúzeumban.) Ez pedig egy korabeli beszámoló. (Forrás: Rock '86 címet viselő kiadvány.)
Nekem semmi bajom a korai Rhapsody-lemezekkel, viszont a Theriont sosem tudtam igazán megszeretni, holott min. 3x koncerten is láttam őket; primitív zenei alapokra mennek a giccses szimfotémák, áriák, és sokszor az énektémák is betonszürkék. Persze vannak olyan számaik, amik tetszenek, de összessegében egy túlértekelt bandának tartom.
Az egyik legizgalmasabb szimfonikus metal: Tryptikon - Requiem (Live At Roadburn 2019).
Amúgy mindig izgalmas ez a klasszikus komoly zenei megoldások a rockzenében kérdéskör. Nálam például elég sok kedvenc albumomhoz kapcsolódik ilyesfajta attitüd, kapásból egy top10:
1. Tomita - Cosmos
2. Emerson Lake and Palmer - Pictures at an Exhibition
Fogalmam sincs, milyen lehet ez mai füllel megismerve, Varsit olvasva valószínűleg tényleg nem ugyanazt adhatja, mint amit a maga idejében adott. És akkor rögtön el lehetne kezdeni polemizálni, hogy "de hát az igazán jó zene kortalan" stb. Én nem kezdek, szerintem is az, viszont nálam ez is kortalan, aminek a legjobb bizonyítéka, hogy bár a Decoryah-t idestova három évtizede ismerem, csak pár éve hallgatom rendszeresen. A maga stílusában ez és a Wisdom Floats, sőt az EP-jük is átlagon felüli zene.
Kétségtelenül metál, nem véletlenül voltak a Metal Blade-nél, legyen gothic/doom metal zenekar, ha már mindenhol így szerepelnek, vannak gitárszólóik (jók!), ilyesmik, ha ezek számítanak valakinek, de a legnagyobb érdemüknek én azt tartom, hogy dicséretesen mértéktartó ízléssel sikerült a metálba integrálniuk a klasszikus zenét. Nem az akkoriban metálkörökben meglehetősen népszerűvé váló, felszínessé degradált szimfonikus zenét, hanem a bensőségesebb, vívódásokkal teli, nehéz lélegzetű kamarazenét. A végén a Wept in the Woods például egy unorthodox fuvolatrió. Nem véletlenül a vonósnégyes hasonlítható leginkább egy rockzenekar felállásához, ezek távoli rokonok. Megkockáztatom, a klasszikus zene egybeolvasztása a metállal - ha már mindenképpen muszáj - ebben a megközelítésben sokkal autentikusabb, életképesebb és persze szimpatikusabb számomra, mint a Therion, Rhapsody és hasonlók enyhe megalomániája. (Eszembe jut a nemrég belinkelt Fabio Lione-koncert, és kiráz a hideg.)
Itt egyetlen hegedű, mélyhegedű és fuvola képviseli a nem rock/metál hangszereket, plusz szoprán vokál is van (nem Nightwish-féle!), szerintem mégis komolyabb, mélyebb gondolatokat és érzéseket tud közvetíteni így, mintha egy százfős nagyzenekar plusz kórus vesztené a szemfényt. Valóban van egy álomszerűsége, egy összességében kellemes, habár néha sötétben úszó álomé, ami azonban soha nem válik rettegéssé. Még a reszketeg, erőtlen férfi énekhangot is sikerült jól beépíteniük, sőt a maguk javára fordítaniuk, ma már elképzelni se tudnám más vokállal. Nem aranyos zenének mondanám, inkább emberközelinek. 10/9
Hát ez igazán megtisztelő! Egyébként tényleg olyan kis ártalmatlan, álmodozós, aranyos lemez nagyon ködös, távoli hangulattal. Ma már lehet, sőt biztos, hogy nem lenne rám akkora hatással, mint 25-30 éve, nem is hallgattam meg évek óta, de akkor is örök szerelem.
Én ezt pont nemrég hallgattam meg, mert valahol olvastam, hogy Kátai kedvenc albuma, hát annyira nem jött be, inkább olyan ARANYOS kicsit, de lehet próbálkozom vele még.
