azert a legkozelebbi lehet meg tundermese, csak bizni kell es hinni azt hiszem:), ja es nagyon szeretni es nem talalkozni senki massal, hm talan egy lakatlan sziget, vagy valami...
és még mindig tetszik a mennyasszonyom.. hűhaaaa
lehet, hogy el fogom venni feleségül?
És miért kell az eljegyzés?
Mert a házasság elötti utolsô legcsodálatosabb dolog az életben, mert én nagyon jól érzem magam, mert lehet szokni a gyűrűt, a hivatkozást, a mosolyt, ami nem változik, de mégis... (-:
Aki az eljegyzésről és házasságról akar olvasni és az azzal kapcsolatos vitákról, az szedje elő a Véleményeket kérek! topicot. Bár lehet, hogy megteszem én...
Görögországban nyaraltunk a kedvesemmel. Athénban sétálgattunk, amikor egy ékszerbolt kirakatában igen kedvező áron karikagyűrűk tömegét pillantottuk meg. Bementünk, kiválasztottuk, gravíroztattunk bele mintát, hazavittük, 2 évig pihentettük, majd egy bensőséges családi ebéd után egymás ujjára húztuk. Újabb fél év múlva elrebegtük az igent, ennyi. Azóta boldogan élünk, amíg a halál el nem választ.
Macskamati!
Bizonyos értelemben szerintem is van szükség eljegyzésre:
* mindketten felvállaljátok a világ előtt az egymás iránti elkötelezettségeteket,
* a férj-jelölt szokja a 'rabság' gondolatát /érzését,
* a menyasszony-jelölt tudja, hogy a krapek meg van fogva, lehet dolgozni a 'kelengyén',
* a család is tudja, hányadán álltok, mikorra kell a nászajándékra valót összeszedni,
* lehet készülődni az esküvői meghívókkal, vacsorával, terembérlet, bejelentkezés anyakönyvvezetőhöz.
Amit hülyeségnek tartok, az az egy évnél hosszabb /pláne a sokéves/ jegyesség. Na, annak szerintem semmi értelme. Lehet együttélni 1/2, 1 v. 2 évig /annál tovább is hülyeség, addigra az ember eldönti, hogy akarja-e tartósan a másikat/, de a jegyesség az már az esküvőt előzze meg /néhány hónappal/.
Én egyébként azt mondtam az asszonynak egy gyenge pillanatomban, hogy 'Szeretlek és veled akarok élni, örökre'. Erre ő megkérte a én kezemet azzal, hogy 'Jó, de akkor házasodjunk össze'. Erre én igent mondtam, vagyis elvettem. Fél évi ismeretség után. Tíz évvel ezelőtt. Nem bántam meg. Sosem fogom. :)
/De a példám követését csak annak ajánlom, aki száz százalékosan biztos a maga és a partnere érzéseiben. Azoknak viszont nincs mire várniuk. Ilyen egyszerü./
En egyelore nem tervezem, mert meg van egy-ket megoldando problema. Amugy egyszer mar felvetette egy baratnom (egy rozoga helykozi buszon utazva), hogy vehetnenk gyurut, aztan latva, hogy sehol nem talalom az allamat hozzatette, hogy csak ugy, egy sima gyurut, de azert jelentse azt, hogy osszetartozunk. Onnatol tudtam, hogy ennek nem lesz jo vege. Nem is lett....
Sziasztok!
Mi még nem tartunk az eljegyzésnél, csak most kezdjük az együttlakást. De: érdekelne, hogy szerintetek van-e szükség az eljegyzésre. És ha igen, miért? (Szerintem is van, de sok ismerősöm szerint nincs.)
A mi történetünk eleje eléggé rendhagyó.
Először nyáron történt a leánykérés eléggé rendhagyó körülmények között, aztán úgy döntöttünk, hogy ezt majd a család előtt is megismételjük már gyűrűvel és virágcsokorral, ahogy illik. Erre viszont csak februárban került sor.
Aztán azt követően szeptemberben (amint azt már mindenki tudja errefelé :-)) ) az esküvő is létrejött.
Az én sztorim:
Tán 3 hónapja járhattam a szerelmemmel, mikor egy szép őszi napon elmentünk ebédelni. Beszélgetés (és ebéd közben) egyszercsak azt találta mondani, hogy "mi lenne, ha karácsonyra megvennénk a gyűrűket?". Nekem a falattal együtt kis híján a villa is lecsúszott a torkomon... De pechje volt, mert igent mondtam! :))))))))
Néhány nap múlva "hivatalosan" is megkérte a kezem a szüleimtől. Ezen ünnepi aktus a következőképp történt: a párom odaállt a szüleim elé egy csokor virággal a kezében és azt mondta: szeretném banyus kezét megkérni és feleségül venni. Mire az én áldott apukám (kinek harmadik - egyben legkisebb - leánygyermeke vagyok) vizslatóan visszakérdezett: Ez biztos?? Jól meggondoltad?? :)))))) Hja kérem, ő már ismert... :))))
Ezek után nem sokkal megvettük a gyűrűket, megtartottuk az eljegyzést (október vége), szűk családi körben, következő héten összeköltöztünk és 8 hónap múlva megtörtént az esküvő is.
Ennek 12 éve...
Viselem bizony...
és örömmel, én most vagyok 2 napos (-:
remélem leszek 102 meg 202 meg 302 napos is...
aztán meg
mi jövô nyárra esetleg pontosan 07.07-re tervezzük az esküvôt... úgyhogy január közelében el kell kezdenünk a szervezkedést...
nagy esküvôt szeretnék.. Ö szolidat, de tuti lesz közös megoldás...
Nekem nem jött be.
Ugyan arra jött rá a hölgy amiket felsoroltál.
Aztán, eljegyzés után három hétig tartott az amúgy hetedik évét taposó(akna) kapcsolat.
Mi múlt szombaton ünnepeltük a jegyességünk kéthetes "hétfordulóját".
Én valami csodának élem ezt meg, nálunk is együttélés előzte meg azt az "eseményt".
Hogy hogyan zajlott?
Néhány hónapja végigjártunk együtt jónéhány ékszerboltot, kedvesem árgus szemekkel vizsgálta (gondolom én), hogy melyik jeggyűrűtípus tetszik nekem, én időközben megálmodtam az ő gyűrűméretét (bejött!), majd egyszer, kocsiban ülve, megkérdezte, hogy mi lenne, ha a közeljövőben történne valami?
Szóval így tudott ő titkot tartani.
Mindketten tudtuk, hogy mire fog sor kerülni október 23-án, de addig nem ejtettük ki a jeggyűrű vagy eljegyzés szót, csak "kerülgettük" boldog várakozással. Egy hét telt el a vásárlás (mármint amikor ő nélkülem megvette a gyűrűt) és a gyűrűfelhúzás között, de kibírtuk!
Mi a Dionysosba mentünk el aznap este ezt megünnepelni.
És imádom az ujján látni a gyűrűm párját!
És annak is örültem, hogy csak mi ketten tudtunk róla, a legközvetlenebb családot is csak utólag értesítettük.
Nálatok esküvő?
Nálunk kb. egy év múlva.
Timot, viseled a gyűrűt?
Ja, és előbányászhatjuk az Esküvő topicot.
Hi all,
tulajdonképpen nem is biztos, hogy sírnak, lehet hogy megkönnyebbültek, föleg az a pici kis nyilakat szóró, hogy is hívják? cupido... na mind1
a tény ettôl még tény, hosszú együttélés után egy vasárnapi délután, se szó se beszéd, honom alá kaptam, elmentünk kinéztünk egy pár gyűrűt, hazamentünk isteni ebédet varázsoltunk (sajttal, dióval töltött csirkemell, vmi szósszal forrázva...), ittunk rá jó cuvee-t, majd mint aki jól végzi dolgát, megkértem a kezét... ez a buta lány meg igent mondott.. hmmmm. most meg olyan vagyok mint a kihalásra itélt védett költözô madár, meg vagyok gyűrűzve... de talán nem is bánom...
Hajrá!
Az érdekelne, hogy Ti hogy éltétek meg, illetve, ha még nem történt meg, hogy fogjátok, szeretnétek megélni... azt a pillanatot (mert hiszem, hogy a hosszú folyamat ellenére, amig kialakul az érzés, tuti van 1 pillanat amikor rádöbbensz) amikor tudatosul benned, hogy az a lány, adott esetben fiu, esetleg férfi, asszony, mamika, öregúr, aki veled szemben áll, az a valaki aki majd odahozza a járókeretet 50-70 év múlva, ha a szobawc-hez akarsz totyogni...
szóval amikor rájösz, hogy Ö az, aki megérdemli a szerelmet, a mindent, életet és halált, szomorúságot és boldogságot, mindent ami oly giccses, romantikus, érzékeny, bensôséges és akármilyen ebben a plastic-cyber világban...
