Írtam FB-ra egy recenziót az Illumination Theory-ról, amely azt hiszem, előlépett nálam a valaha írt legjobb könnyűzenei számmá. Emitt is közzéteszem, hátha valaki elolvassa. :)
Na, azt hiszem, eleget hallgattam ezt a nótát ahhoz, hogy megpróbáljak hozzá kedvet csinálni. Ez itt egy jó hosszú bejegyzés lesz, nyilván senki érdeklődésére nem tart majd számot, mégis megpróbálkozom vele, elvégre valamivel el kell ütni az időt. :)
Megkaptam néhány kommentben, hogy ez a szám klisés, és a DT ugyanezeket az eszközöket, megoldásokat elsütötte már korábban, más albumokon, más dalokban. Igyekszem ezt is cáfolni (és igazat adni a kommentelőknek ott, ahol igazuk van), amellett, hogy nem erre lesz kihegyezve eme recenzió. Lássuk tehát.
0:00-01.20 Ez természetesen Csajkovszkij. Közel sem lopásnak mondanám, inkább tiszteletadásnak. És ha egy ilyen együttes tiszteleg valaki/valami előtt, akkor azt hiszem, nagyon jól választott a b-moll zongoraversennyel, amelynek az elején hallható vonós bevezető 6 hang erejéig pontosan megegyezik nótánk billentyűs akkordjaival. Itt az összehasonlítási alap: 0:16-0:21. Egyébként ezek után az a fura, hogy miért a mozis Lumiére neve jelenik meg a részlet címében Lelkük rajta, de nem hiszem, hogy annyira szemellenzősek lennének a DT tagjai, hogy ezt a párhuzamot nem vették észre. Ez a kezdő részlet előrevetíti azt is, hogy nem akármekkora dalba akadtunk bele, imo.
01:20-01:47 Itt egy akkora hard rock riff hallható, amekkorát azért keresni kell a hard rock irodalomban. Nem különösebben jellemző a DT-re, így aztán messze nem klisés. Itt erről most csak ennyit, mert kibontja ezt a banda a dal későbbi részében.
01:47-03:40 Ez tulajdonképpen a bevezető rész, és itt van igazság abban, hogy olyan elemekből építkezik, amelyeket már hallhattunk itt-ott. Főleg Rudess billentyűjátékára igaz ez, bár a kiállások ezzel együtt (vagy ennek ellenére) is jók, csak bevillan, hogy esetleg hallottuk már őket máshol. Ezt a részt is áthatja a hard rockos feeling, Petrucci gitározásában végig tetten érhető az egyszerűbb, de fogósabb megközelítés. Persze néha muszáj eleresztenie az ujjait, de azt mondom: csinálja utána aki tudja!
03:40-06:01 Ez itt a tulajdonképpeni verse-refrén rész. Dohog, dübörög, a hangszeresek szerintem jól és intenzíven alájátszanak az éneknek. Ének a Dt neuralgikus pontja. Ez a nóta főleg a későbbi, szimfonikus rész utáni ének és a dal vége miatt messze pozitív kivétel, de az igaz, hogy nem sok fantázia van a versében ének terén. Nem rossz, de ha nem lenne mögötte ilyen intenzív hangszeres háttér, nem tűnne fel, hogy egyáltalán hallunk valamit. :) Természetesen egy 19 perces számnak nem lehetnek kizárólag csúcspontjai, így ez tekinthető az egyik gyengébb résznek. Ugyanakkor 4:41-4:57 között van egy zongorás díszítés benne, ami teljesen más hangulatúvá teszi ezt a részt, kicsit baljóssá, ködössé óriási szerintem!
06:01-07:00 Itt jön az egyik kedvenc részem, és talán a dal egyik legjobb része is. Amit Rudess művel a billentyűn (06:26-ig), és amit utána Petrucci a gitáron, az olyan elképesztően kreatív, tele neoklasszikus elemekkel (Yngwie Malmsteen és társai, Vivaldira, Corellire és egyéb barokk zenészekre emlékez(tet)ve), hogy a szám tátva maradt. Játékosság, óriási dallamérzék, apró kis zenei játékok nagyon jó!
07:00-08:38 Erre a részre van egy külön elképzelésem. Először is ilyen pszichedelikus, elszállós progrock talán a Pink Floyd-ra meg a King Crimson-ra jellemző, nagyon érdekes, hogy a DT elővette ebben a dalban. Egy ilyen rész nyilván sehova se illik igazából, ebből következően mindenhova illik egy kicsit. :) Szóval amikor ezt a dalt először hallottam, épp a kórházban feküdtem, küzdöttem a fájdalommal, és mindenféle képeket társítottam a nóta egyes részeihez. Ez a rész számomra ez: egy hatalmas barlangba érkezünk meg, kb. 2 km hosszú és 500 m széles-magas része látszik, de az ember tudja, hogy annál sokkal nagyobb. Nincs sötét, hanem minden zöld és lila-vörös fényben-árnyjátékban úszik. Vannak cseppkövek, óriásiak is, padlótól mennyezetig érők, de minden zöld, mohaszerű növényekkel borított, és a cseppkövek körül madarak (vagy hasonlók) és egyéb, főleg repülő lények szállnak. Minden lassú, minden tökéletes nyugalmat áraszt, és mindent messziről, a barlang szájából látunk. A számban hallható csiripelő-csilingelő hangokat a lények adják ki magukból. Különleges körülmények között hallottam ezt a részt, ez tény, de nagyon így maradt meg bennem. Tökéletesen kikapcsol.
08:38-11:10 Az előzőekből következik szinte egy zeneileg konkrétabb, de hangulatában ugyanaz az ellazító, nyugalmas szimfonikus hangulat. Nagyon szép dallam. Ami egy kicsit fura (ugyanakkor a progresszivitásba bőven belefér), az az, hogy soha nem nyugszik meg a rész teljesen, kizárólag a legvégén, mielőtt jön a repülőgép Amolyan Wagner-es. Hihetetlenül harmonikus. Az utolsó részben visszatér a szám eleji Csajkovszkij részlet is, ha lehet, még konkrétabban a vonósok miatt.
11:10-12:20 Jön egy basszus-dobbal induló szaggatott rész, aminek paradox módon a legnagyobb erőssége LaBrie éneke. Ez itt csupa nagybetűvel POWER! Így ez az ember utoljára talán az Images and Words albumon énekelt, tele energiával, feszültséggel borsódzik a hátam, ha hallom. Döbbenetesen odateszi magát. Hatalmas magasak vannak, ugyanakkor közben is megőrzi a hangja az erőt. Hihetetlen, hogy összeszedte magát emberünk! A szám egyik csúcspontja.
12:20-13:06 Itt van egy átvezető rész, amiben tök érdekes a zongora-dob kettőse, de egyébként minimalista stílustanulmány, igazából semmi különös, egészen a szólóig.
13:06-14:00 Petrucci szóló úgy, ahogy csak ő tudja. Főleg a szóló második felében basszus milyen futamok ezek?? Fantáziadús, a technikáról meg minek mondjak bármit is?
14:00-15:17 Itt visszatér az elején hallható hard rock riff, de ráépül egy olyan hard rock instrumantális nóta (szinte dal a dalban), amilyet csak ritkán lehet hallani akár még a Deep Purple-től is. Nem akarok más vadászterületre tévedni, de főleg a gitárriff és a szólórész a legeslegjobb hard rock előadókat idézi, ha túl nem szárnyalja!
15:17-19:16 Ezek után jön a hosszú lezárás, amiről nem tudok eléggé jót írni. Hol vannak a szimfonikus metál csapatok, hol van a Nightwish, a Within Temptation, akik igyekeznek monumentálisat alkotni? Hát bocs, de nem ezen a színvonalon. Lehet, hogy azt, ami itt szól, sokan inkább hatásvadásznak érzik, én nem tartozom közéjük. Engem felemel, örömet okoz, ha ilyen megadallamokat, ilyen tökéletes énekdallamot hallhatok. Megint csak LaBrie vajon hova tette eddig a fantáziáját?? Ez a monumentális lezárás úgy tökéletes, ahogy van. Tökéletesen együtt élnek a hangszerek, az ének hiba nélküli.
Hát ennyi. Ez után a dal után nem szoktam mást hallgatni, mert egyszerűen nem érdemes.
Mike Portnoy azt mondta néhány éve, hogy Ők elsősorban sajátmaguknak zenélnek és hogyha ez összetalálkozik a rajongók ízlésével akkor az a beteljesült állapot. Ez nyilván így volt a Scenes From Memory-val, de nem működött a 6 Degrees of Inner Turbulence és az Octavariummal. A Train of Thought határeset. Bár nekem mindegyik tetszett kivétel nélkül, de az Octavarium néhány számát a mai napig nem tudom befogadni. Talán túl lassúak... Bár az Octavarium lemezt tisztelgésnek szánták a Yes, a Beatles, a Kansas, a U2 (what a fuck????), illetve a Pink Floyd előtt.
A Train Of Thought azért támadták merthogy gyors. Az 8vum pedig lassú. Nem lehet igazságot tenni. A napokban hallgattam meg a SCORE c. kiadványuk felét. (Sajnos ennyi van egyelőre.) Halálprofi hangzás, félelmetes technika....stb. Ami a durranás az az hogy az egyik korongon szinfónikus zenekkarral nyomják a 6 DOIT és az 8vum-ot. A ráadás a Metropolis Pt. 1.!!! Na ezek közül a Metropolist hallottam még csak. Semmi extra. A szinfónikus zenekar "csak" egy szőnyeget tesz a már amúgy is komplex témák alá. Talán ez nem durrant akkorát.
De úgy gondolom, ezen kívül nincs semmi gond a Dreammel. Vérprofi zenészek, akik most egy kicsit belassúltak, illetve kiszámíthatóak lettek. Biztos vagyok benne, hogy még fognak előrukkolni maradandóval. Sok zenekart de jure kiadott stúdióalbumok alapján ítélnek meg, de nem szabad elfeldkezni a rock, metal műfaj sajátosságáról, arról hogy ez élő hangzással teljesedik ki, koncert feelinggel. Azzal pedig nincs gond a Dreamnél. Ez tanúsítom.
"Minnél többféle zenét hallgat valaki, annál inkább fejlődhet ki az egyéni stílusa." - Jordan Ruddes
Ezt érdemes megfogadni és akinek pillanatnyilag nem jön be a DT az tegye félre és hallgason mást amíg elő nem jönnek valami új témával, merthogy előjönnek az BIZTOS!
szomorú, hogy ennyi időnek kell eltelnie az előző hozzászólás óta...
de a topic kérdésére válaszolva:
nagyon-nagyon zsír lett!
ajánlom mindenkinek!
üdv
biti
Sziasztok!
Nem tudom, hogy írtam-e már, de ha nem, akkor most mondom, hogy a primlista.hu kultúra rovatában levelezési listát indítottam, Dream Theater rajongók számára.
Üdv!
Akinek van DVD lejátszója, annak figyelmébe ajánlom a Metropolis 2000 Scenes From New York koncert DVD-t. A végén A Change Of Season valami fantasztikus (nem mintha nem lenne az egész az).
Az új Cd.
Cd1:
The Glass Prison: Elöszőr nem tetszett. Pedig tele van jó résszel, de azok az eltorzított részek ... . Nekem nem hiányoznának.
Blind Faith: Az első Cd talán legjobb száma. Portnoy alkot benne nagyon szimpi dolgokat (persze a többiek is).
Misunderstood: Kicsit elvont, de nagyon jó szerintem. A végén az a gitár kicsit talán erős.
The Great Debate: Zseniális, tetszik.
Disappear: Ez valamiért nem tetszik.
Cd2:
Lehet kritizálni, hogy mást vártunk, de szerintem ha nem ilyen lenne, akkor nem ez lenne.
Zseniális.
Öf.: Most sem csalódtam kedvenc ZENEkaromban. Alig várom a folytatást, bár hol van az még? :-(
Jo ez az uj album is, de ize, nehol horognek benne, meg sikitoznak, meg scratch is van, szoval nem tom. Meg inkabb hasonlit igy elsore nekem a falling into infinityre, az meg nem volt a kedvencem.
Letöltés alatt a teljes... Jaj csak ez a szar audiogalaxy annyira lassú, hogy alig bírom kivárni!!! De majd ha lent lesz felrakom valami gyors magyar oldalra.
Ismét aktuális a topic egy ideje! Az új DT koncertlemez ugyanis fenomenálisra sikeredett, olyan live verzióban régvárt sikernótákkal, mint a teljes ACOS, LTL, vagy az AMBI.
A magam részéről azért hiányolok egy kis TLF-t (improv. gitárszólóval!), vagy a TTT-ot, dehát minden nem férhetett fel még három cédére sem.
ugz tunik jobbhorog elvtars belepett mint egyeterto fel. hat Jumu, nekem semmi bajom sincs a Learning To Live-vel vagy a Surrounded-del, kedvenceim kozott vannak a Images-rol, de vhogy a SFAM akkor is jobban bejott. Meg csak azt se lehet mondani, hogy ezt hallottam elobb, mert a Images volt az elso amit hallottam. amit a munkaszagrol irsz... hat nem igazan ertem mire gondolsz. altalaban nem birom ha a skacok teleejakujaljak a gitart, stb, de itt meg azok a reszek is meglehetosen jol sikerultek. pl mindig behalok a barzongoratol az Eternal Dance kozepen... ami pedig a lazasagot illeti. hat lehet hogy jobban jartunk egy ijen foku kiforrottsaggal mint azzal a lazasaggal ami korabbra volt jellemzo. persze nem neveznelek teged es a tobbi Awake hivot "beszukultnek" mintt jobbhorog elvtars, de az azert nagyon eros hogy csak a home jo a SFAM-rol. ember! hallgasd meg pl. csak a Overture 1928-at es azert lehet erezni hogy nem csinaljak szarul a skacok. persze ha nalad a jo fogalma egyet jelent azzal , hogy 7 hur, es baszom torzito, es kibaszott hangero es reszeles, hat akkor telleg az az egyetlen jo szam...
Azt hiszem, hogy csak megerősíteni tudom, amit előbb írtam.
A kedvenced, a 8. szám, a lemez legdöngölősebb száma.
Továbbra is kitartok amellett, hogy a Dream Theater minden lemeze jobb, mint az előző, és ez reményeim szerint idén is folytatódik.
Az Awake is tetszik, de az még nem progresszív rock, hanem heavy metal billentyűs hangszerekkel dúsítva. Főleg a dallamvilága és az énekstílus miatt mondom ezt.
Összefoglalva:
Egyszerűen más az ízlésünk, de ez nem probléma.
A fárasztó télleg a legjobb szó a legutóbbi lemezükre. Öncélú meg a másik.
OK, jó zenészek a srácok, mindenkit meggyőztek, de könyörgöm ezt a fajta mazochista beindulásokat (20 tempóváltás/perc)tartalmazó ömlesztett virgafolyamot tartogassák a különböző szóló-lemezeikre meg projektekre olyan vájtfülűeknek, akiknek ez a szenvedés a hobbijuk.
vki azt írta itt hogy az Awake csak 2 jó számot tartalmaz (ami szerintem nem így van).
A Scenesről viszont szerintem egyedül a 8-as szám jó. Az viszont nagyon. Én csak azt az 1-et hallgatom.
Nem igazán tudok egyetérteni veled...
Nekem is nagyon tetszik az SFaM, de akkor sem tudom egy kalap alá vonni mondjuk az Awake, vagy az IaW albumokkal.
Lehet, hogy most sokan elküldenek melegebb éghajlatra nyaralni, de én némelyik számot egy kicsit "munkaszagúnak" érzem. Hiányolom azt a fajta zenei lazaságot, amit még régebben lehetett érezni. Mit nem adnék, ha a követező album is legalább olyan pörgős (és most nem a "zúzásra" gondolok) lenne, mint mondjuk az Awake vagy a IaW. Tudnék szeretni még egy Surrounded, Lifting shadow..., vagy Learning to live hangulatú számokat.
Ez a véleményem, ami az enyém.
Bocs, ha valakit megbántottak a gondolataim.
A Scenes from a memory magasan a legjobb DT album.
Akik csak az Imagest és az Awake-t tudják értékelni, valószínűleg a tipikus beszűkült ízlésű heavy metal rajongók közé tartoznak. NEm mondom, hogy azok rossz lemezek, de messze egysíkúbbak és döngölősebbek, mint a SFAM.
