Bizony , az ido minden sebet begyogyit 8-)
Nem konnyu tultenni magunkat egy kapcsolaton , legfobbkepen , ha par (2-3) evig tartott , es nem a mi szandekukbol szakadt vege ...
Faj , persze hogy faj , neha nem is kicsit .
Foleg ha a kozelben lakik es egyfolytaban az uj baratjanak akar bemutatni . Nehez eldonteni ,hogy haragudjunk-e ra vagy ne .
Talan izgalmasabb a dolog ha evfolyamtarsunk is az ex es utana meg evekig nap mint nap latjuk egymast , hat nemtudom , nagyon komplikalt dolog ... mindegy ...
Tartjuk a kapcsolatot , kozos jo baratok reven ez nem is lehetne mashogy , es igenis faj meg mindig ha az uj baratja is jon es olelgetik egymast a szemem elott ...
hat a legkomolyabb exem akkor szakitott velem amikor en nagyon,de meg annalis szerelmesebb voltam bele,igy igazabol ugy dontottem megszakitok vele minden kapcsolatot.
amugy azota beszeltunk,a kapcsolat jo,amig el nem kezdunk a multrol beszelni..de ezt manapsag ionkabb kerulom..mert nekem faj
az elotte levo legeny kulfoldon el,se hire se hamva,az elozovel jo,
Az elejével dettó így vagyok. Fáj, hogy mennyire jól érzi magát másokkal, és néha úgy elküleném ezért a ... vagy nem is ezért, hanem mert szvsz "elárult". Ha nem is mondott, soha, senkinek és emmit arról, ami köztünk valaha volt -nem hiszem, hogy így van- akkor is árulónak érem. Fuj.
Ugyanakkor... áhh.
Volt, hogy én is beszóltam neki, csak 2 szót, és egy fikarsztnyi csúnya beszéd nem volt benne, sőt, az első az csak a "van" szó volt, de nem szólt semmi, csak felhúzta az orrát, és elhúzott.
Ja, és tényleg teljesen kifordult magából. Legszívesebben felpofoznám, hogy hogy van pofája... de nem érnék el vele semmit, sőt...
Azért jó olvasni titeket, mert bennem is ezek a gondolatok merülnek fel, és kapok egy csomó -igaz, szinte semmit sem segítő - választ.
assault gunboat! Igen, egyik barátomnak is mondtam, hogy úgy várom, hogy jöjjön, és bocsánatot kérjen tőlem, és akkor olyan jólesne képen röhögni.
Úgyhogy kb. 3-6 hónapig ne is kérjen még szvsz!
A kutya nemtom, mit segítene, de nekem most lett egy kurva tücsköm, vagy sáskám, vagy mim, nemtok tőle aludni, pedig ma akartam korán! Ez a dög meg csak úgy berepült ide, oszt elbújt!
Ja, és a macskám sem kapta még el. Lehet, hogy büdös! :-)
szerintem kell egy kis idő, míg az ember felejt, aztán később már lehet értelmesen beszélgetni. de szünet mindenképpen kell, mert belebolondul az ember lánya/fia.
vannak ám belőlünk is hűségesek, nemcsak a kutyákból! azért egy partin elég furán néznél ki egy kutya partnerrel! :o) szerintem a szüleidnek sem tetszene! :o)
Hát előfordul.
Idézet tegnap esti beszélgetésünkből életem legnagyobb - uszkve cvancig 11 évvel ezelőtti - szerelmemmel, osztálytalálkozó előtt.
"ÉLSz: Szia, mi van veled?
Én: Hát, dolgozom, meg ez és ez van.
ÉLSz: Komolyan? Hát te tiszta hülye vagy!
Én: Kedvesem, ha le akarsz velem feküdni hamarabb célba érnél ha udvarolsz, mintha hülyézel"
No persze ő olyan, akinek ezt meg lehet, sőt meg kell mondani. Nagy szerelem volt. Olyan diákféle. Akinek volt, nyilván tudja miről beszélek. Egy kicsit meglepődött, majd nevetett egy jót. Történetünk volt. Múlt idő.
HTF
Nagyon is van benne valami :))) De kezdek rájönni, hogy annyit nem ér meg ez az egész... Igyekszem ezt a baráti viszonyt fenntartani, ami most van. És pasi helyett lehet hogy beszerzek egy kutyát... Azok egy életen át hűségesek :))
Hát, nem tudom hogy mi lenne a jó találkozás szempontjából. Mert nem tudok rá úgy nézni, mint egy "idegenre", mint egy barátra. És nem is tudok vele úgy beszélgetni, ez ma is kiderült. Fáj, hogy látom hogy milyen jól érzi magát, miközben én ebbe majd belepusztulok. Egyszerűen nem bírom megállni epés megjegyzések nélkül. Azt akarom, hogy neki is fájjon. Hogy fogja fel legalább, amit tett. Mert szerintem nem érzi a súlyát. Közben meg tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak még jobban eltaszítom magamtól, azt pedig nagyon nem akarom.
Pont, mielőtt hazajöttem, sikerült egy olyan megjegyzést elengednem, amivel jól megsértettem. Pedig nem az volt a célom, csak nem bírtam megállni. Egyszerű helyzet: ő megkért, hogy hazafelé ha úgyis megyek a postára, fizessek be neki egy csekket. Egy cigi közben azonban megfogant a fejemben a nagy kérdés: ugyan miért nem a kis barátnője fizeti be, elvégre úgyis ráér, nincs munkája. És én hülye meg is kérdeztem. Persze, csak annyit hogy miért nem a csajszi intézi a dolgot. És még én éreztem magam nyomorultul emiatt...
És most is nyomorultul érzem magam, mert láttam hogy baromi rosszul esett neki a dolog, vagy csak simán megsértődött, vagy valami ilyesmi. Mert mostanság úgy kifordult önmagából, hogy már nem tudom mikor mit gondol.
Hülye vagyok, mi? :(((((
És szerintem azért nem jó mindennap találkozni, mert így nem tudod elfelejteni. Én szivesen találkoznék vele akár minden nap, de szerintem ez szemétség lenne vele. Eleinte gyakran felhívtam, aztán elmondtam neki, hogy nem akarom, hogy ne tudjon elfelejteni ha akar, ezért most én már nem hívom, nem keresem, csak "különösen indokolt" esetben, viszont mondtam neki, hogy bármikor kereshet nyugodtan, ha beszélni vagy találkozni akar. Szokott is néha-néha.
Hát szomorú, de ebből is magamra ismertem, hamarabb érezte, hogy baj van, mint én. Féltékenykedett a másikra, és én azt mondtam hülyeség, mert tényleg úgy gondoltam. Aztán egy idő után már nem voltam annyira biztos benne, hogy nincs rá egy pici oka...
Mi is szoktunk azért találkozni és telefonon beszélni néha, de ultimátumot kaptam: addig áll szóba velem, míg a másikkal nem fordul a dolog komolyabbra. Mert az még nem annyira komoly, de attól félek csak idő kérdése. Bár nagy visszatartó erő az ultimátum, mert én nem haragszok rá, és nem szeretném elveszteni MINT BARÁTOT, csakhát nem vagyok szerelmes belé.
A durva, hogy kb 1-2 héttel a szakításunk után megbeszéltük a problémáinkat, és ha azután visszamegyek akkor tuti jobb lett volna a kapcsolatunk, mint előtte. De erre azt mondtam, ha már szakítottunk várjuk ki, hogy mi lesz később, még az sem kizárt, hogy valamikor lesz újra valami (de hülyén fejeztem ki). A kivárásnál az ő érdekeit is néztem, mert nem szeretném azt tenni, hogy visszamegyek hozzá, hogy próbáljuk meg, aztán 2 hét múlva újra otthagyni. Ha biztos leszek magamban, hogy akarom csak akkor megyek vissza, elég szar neki nem kéne mégegyet belerúgni. Csak annyi a rizikó, hogy esetleg mire vissza akarnék menni, addigra már nem kellek, de én voltam a mocsok, ennyi rizikót vállalnom kell.
Azt viszont nem tudom megmagyarázni, hogy miért mondtam neki, hogy ááá semmi baj, csak nincs jó kedvem, majd megváltozik... talán bíztam benne, hogy tényleg megváltozik, azt pedig nem tudtam megmondani, hogy mi a baj a kapcsolatunkkal, csak éreztem, hogy nem az igazi. Tulajdonképpen jó volt vele, csak szemétségnek tartottam, hogy vele vagyok, ahelyett, hogy hagynám hogy keressen olyat, aki szerelmes bele, mert 26 évesen már lassan ideje lenne megismerni a leendő férjét.
Na ezt elég részletesen kielemeztem... jajj jó ötlet volt ezt így leírni???
minden ex-emmel nagyon jóban vagyok (mondhatni, barátok maradtunk)... persze ez annak is köszönhető, h sohasem vártam meg, hogy egy kapcsolat véres csatákig fajuljon. ha valami nem ment, inkább nem erőltettem tovább.
Szia szöcske!
Légyszi, akkor meséld már el nekem, hogy hogyan is működik mindez. Mert tényleg nem értem. A férfiak így működnek? Megszökni a probléma elől? Miért olyan nehéz leülni megbeszélni a dolgokat? Mert én próbáltam, amikor nekem úgy tűnt, hogy baj van. Erre ő: ááá, nincs baj. Semmi baj. Csak most: fáradt/nincs kedve/fáradt, meg különben is, ne zaklassam már, majd ha gond lesz szól....
Erre nesze nekem... Remélem azért nem az én készülékemben van a hiba.
Különben azért jó, hogy minden nap találkozunk, mert így valamennyire tudunk beszélgetni. Igaz, csak szinte semleges témáról, ügyesen kerülve a mi kapcsolatunkat. Persze annak is el fog jönni az ideje, majd ha már ő is tud értelmesen gondolkozni. Most ugyanis szerelmes. Mert amíg nem értem meg, hogy MIÉRT, addig nem tudok megnyugodni. Ti mennyi idő eltelte után tudtátok megbeszélni?
Exnejemmel akivel 12 évig éltem olyan mintha egy járókelő, vagy mondjuk egy osztálytárs lenn. talán kicsit több mert van 4 közös "produktum" . A volt kedvesekkel nagyon jó kapcsolatom van bár nem túl sűrű az érintkezés. De szerintem ez normális.
Jézusmária, te az én barátnőm is lehettél volna...
Abszolut ugyanez van velünk, csak én a másik oldalról nézed, de amit magadról leírtál az mind igaz a lányra.
Nagyon szeretem, de nem volt az igazi, ezért otthagytam, de máig nem vagyok benne biztos. Inlább megbveszélni kellett volna a problémákat, amit meg is tettünk mostmár, csak mostmár késő. Már gáz lenne újra próbálkozni egy másik lány miatt, akiben legalább annyira nem vagyok biztos, hogy akarom, mint amennyire bizonytalan vagyok a régivel.
Nagyon gáz a helyzet. Sajnos/szerencsére minden nap azért mi nem találkozunk. Nemtudom jó lenne-e. nekem talán igen, de neki biztos nem. Ráadásul a másik lányt is ismerte, jóban is voltak, bár azért nem nevezném barátságnak. De közös a társaság, és most a két lány nem bírja elviselni egymást. Mindkettő féltékeny a másikra, és ez a mostani kapcsolatot is ki fogja nyírni. Szal nehéz ügy ez a másik oldalról is...
A köszönésen kívül én is csak a legszükségesebb esetekben szólok hozzá...
Nem tudnék hozzá normálisan beszélni, mert biztos valamelyik végletbe esnék...
Szia tehénbogyó! (Hogy lehet téged becézni? :-)
Na, most komolyan akarok írni, no!
Szóval nálunk is a közös imerősök dettó így viselkedtek, aki mindkettőnkel jobban vagy, az azt mondja, hogy hagyjam, mert így lesz jó mindkettőnknek, meg hogy jobb, hogy még most megtörtént. Persze, hogy jobb, de Ő azt mondta, hogy már fél éve gondolkodott rajta.
Hát akkor miért nem tette meg akkor, vagy ha akkor nem tette meg, akkor egyáltalán miért tette meg?
Meg még valami, amit nemtom, miért írok le: Már amikor összeismerkedtünk, láttam nála egy kicsi táblácskát, amit valamikor egy barátnőjétől kapott, de már az első pillanattól kezdve győlültem azt a táblát. Az van rajta nagyjából, hogy: "Ha igazán szeretsz valakit, engedd szabadon. Ha szeret, visszatér, he nem, akkor sosem szeretett."
Utálatos szöveg, szvsz, olcsó kifogás, meg biztos nem fedi a valóságot, antibölcsesség.
És nem ezt dugta az orrom alá "aznap"... :(
Tomi
Semleges. Amíg nem az lenne, nem találkozom a delikvenssel, amikor meg már igen, akkor meg "minek"? Ha összefutunk olyasmiről beszélgetünk, mint azokkal, akikkel csak nagyon felületesen ismerjük egymást.
Igyekszem véglegesen befejezni valamit, a félig befejezett dolgokból tapasztalatom szerint csak gubanc származik.
hát gyerekek, sehol sem vagytok. már 3 éve próbálok felejteni és nem megy. nálunk az volt a probléma, hogy az elején egy helyen dolgoztunk, és a lány utána eljött onnan. addig sem találkoztunk sokat, de onnantól. az állandó telefonálgatások, smsek, a megbeszélt, majd be nem következett randik. a mellébeszélés, reménykedés, kitörés, majd újra elölről minden. szóval a viszony most olyan, hogy kint van, én meg nem akarok vele beszélni, mert fáj, hogy már nem szeret. időről időre persze - mikor már túl nagy a késztetés - felhívom, de olyan más minden, hogy jobb lenne, ha nem tenném. csak úgy szeretném hallani a hangját...
UUUUUUUUUUUU de szar ugy!
bocs.
ilyenkor tudom ertekelni, hogy most eppen 9 idozona van koztunk es abszolut semmi kommunikacios lehetoseg...
en egy eve szenvedek es most kezdek magamhoz terni....
lehet talalnod kene egy masik allast....
Tomi!
Igen, úgy éreztem hogy őszinte a kapcsolatunk. Hát tévedtem. Csak az a legfájóbb, hogy nem csak én éreztem így, hanem az egész környezetünk. Mindenkit villámcsapásként ért a hír. Főleg engem. Mindenki azzal vígasztal, hogy a páromnak elment az esze. Még a saját szülei is ezt mondják. Lehet, hogy így félreismertem valakit?
Nem tudom, hogy mivel tud többet nyújtani neki az a lány, mint én. És bár tudom, hogy értelmetlen ezen gondolkozni, mégis állandóan ez jár a fejemben. Istenigazából a miért-re lennék kíváncsi. Mert konkrétan nem beszéltük meg. Ha ezt tudnám, lehet, hogy könnyebben fel tudnám dolgozni. Lehet, hogy nem. De így csak kínlódok...
A legszebb az egészben, hogy a lánynak szintén volt egy többéves kapcsolata, amit csak úgy dobott. Jó kis kezdet, mi? :((
Tehénbogyó, Sz Tamas, Lamarck:
Szinte ugyebben a cipőben járok én is. Nálunk is a lány dobta be a törölközőt. Annyi a különbség, hogy én szinte teljesen elszakadtam attól a környezettől, amiben az exem mozog. Én 4,5 évig voltam együtt vele és az utolsó 1 évben már folyamatosan együtt voltunk. Én annyira komolyan gondoltam azt a kapcsolatot, hogy nem sokkal azelőtt, hogy vége lett, még az eljegyzést fontolgattam. Kicsit több mint fél éve szakítottunk és én még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni ezt az egészet. Úgy éreztem, hogy minden rendben és erre kiderül, hogy még távolról sincs rendben semmi.
Valahol tipikusnak nevezhető ez a szakítás, mert akkor sikerült elhatároznia magát a csajnak, amikor én a seregben voltam. Egy hétvégi eltávon lepett meg ezzel a "csodás" hírrel. Mit mondjak erre? Nem akarom már szeretni, de nem megy. 4,5 évig nagyon szerettem és ezt most nehéz semmisnek vennem. Néha úgy érzem, hogy szeretnék haragudni rá, de iagzán ezt sem tudom megtenni.
Nagyon nehéz 4,5 évi boldogságtól elszakadni.
Nekem is 3 év volt, de kb fél év után nem csak hogy együtt jártunk ide-oda, hanem együtt is aludtunk, hol náluk, hol nálunk.
Nem tudom, mennyi idő lesz, de azt igen, hogy még eltert egy ideig, amíg túlteszem magam rajta.
Én meg állandóan olyan szakítós zenéket hallgtaok. Most is. Igaz, szinte mind népzene, de tán annál igazabb érzéseket fejez ki.
Szinte ugyanezt éltem át, csak - mint Tominak - nekem is a barátnőm mondta ki, hogy vége, ráadásul derült égből villámcsapásként ért, azt hittem, hogy minden a legnagyobb rendben (3 év után). Nem akarlak elkeseríteni, de nekem kb 1 évig tartott, amíg magamhoz tértem, remélem, hogy Neked hamarabb sikerül (hozzáteszem, hogy mi is szinte minden nap találkoztunk, rendszerint nem véletlenül, eljártunk kettesben ide-oda esténként), de azt hiszem, hogy most már belenyugodtam abba, hogy vége és nem lesz folytatás. (vagy mégis?;) :(
(A legszomorúbb az volt, amikor a szakítás után még együtt megnéztük a Kapcsolat vége c. filmet, így utólag belegondolva kicsit morbid ötlet volt)
Teljesen meg tudlak érteni. Segíteni nem tudok, mert én is szinte ebben a cipőben járok.
Nálunk a lány mondta ki a végső sót, de nagyon sűrün egy haelyen vagyunk, mert a közös társaságunkat nem hagyom ott a világ minden kincséért sem. Az "Újrakezdeni"-től a "Nem akarom szeretni sem"-ig én is írhatamm volna. Utána is, de uygebár nemcserével.
MA este is, miutána hugától, meg a huga ismerőseitől elváltam, Ő is ott volt, de csak annyit tudtam mondani neki, a messzi távolból, hogy: "Sziasztok!". Szóval nem volt egyedül.
Miért nem tudok hozzá egy normális szót szólni?
Félek, hogy ha mondanék valamit, valamely irányban torzítaná -még ezen felül is- a meglévő kapcsolatot. Pedig a barátomra hallgatva nem akarom magam mögött a hidakat felégetni...
A q..a életbe, tanácstalan vagyok. Más lánnyal meg szinte nem tudok kapcsolatot teremteni, pláne nem direkt.
Véletlen majdnem összejött, de ő meg igen messze lakik, és...döntötrtünk, inkább csak -mivel csak néha látjuk egymást- haverság, vagy mi lesz köztünk.- De ne is volt mély a kapcsolat.
Te is úgy érezted, hogy komoly és őszinte a kapcsolatotok? Mert én igen, erre fel... át vagyok ba..ltázva. Ennit az ön- és emberismeretmről!
Tomi
Még nagyon friss az elválás.... Két és fél évet együtt éltünk, éjjel-nappal együtt voltunk. Egy helyen dolgozunk. Ő mondta ki a végét. Azt mondta, beleszeretett másba. Azt is mondta, hogy engem is szeret, csak másképp. Mint a testvérét. Miközben én még mindig szeretem.
Nagyon fáj. Azóta is minden nap találkozunk a munkahelyen. Nem tudok nem haragudni rá, miközben teljesen elveszteni sem szeretném. Újrakezdeni - ha egyszer úgy döntene, hogy hülyeséget csinált és megpróbálna visszajönni hozzám - már nem tudnám. Egyenlőre még nem tudok vele anélkül beszélni, hogy ne érezze: gyűlölöm azt a másik lányt. Tudom, hogy nem hozzá való, tudom, hogy egyszer annak a kapcsolatnak is vége lesz. És azt akarom, hogy szenvedjen ő is. Hogy átélje azt a fájdalmat, amit nekem okozott. De közben még mindig szeretem valahol, és nem tudom hogyan fogom őt elfelejteni. És nem akarom azt se, hogy szenvedjen. Miközben persze szeretném szenvedni látni. Hol szeretem, hol gyűlölöm. De nem akarom gyűlölni. Nem akarom szeretni se.
Nem tudok rá annyira haragudni, mint a lányra, miközben tisztában vagyok vele, hogy mindketten bűnösök a dologban. És az egészben az a legfájóbb, hogy azokat a dolgokat, amiket ő a kapcsolatunkban problémának érzett, nem beszélte meg velem. Hanem inkább azzal a lánnyal beszélgetett rólunk. És tulajdonképpen még most sem tudom, talán soha nem is fogom megtudni, hogy mitől érezte úgy, hogy megfullad ebben a kapcsolatban. Igyekszem vele megtartani valamiféle barátságot. De nem tudok bízni benne. Nem bízom abban, hogy a lány ezt hagyni fogja.
És azt sem tudom, hogy hogy fogom ezt az egész fájdalmat túlélni. Persze, túl fogom élni, hisz annyi mindent túlél az ember. Csak nem tudom, mikor múlik már a fájdalom...
Azt hiszem egyenlőre ennyi.
Hogy milyen a viszonyom a volt barátnőmmel? Tömören: Semmilyen. Tavaly novemberben szakítottunk, azóta csak annyit beszéltünk egymással, hogy boldog karácsonyt, meg buék, és semmi többet. Ahhoz a """haverhoz""" aki miatt lelépett a nő, még ennyit sem szóltam.
