A Herczog-Görgey-Magyar féle múzeum fosztogatók teljesen hülyének nézik az embereket?
Herczogék annak idején (50 éve) 210 000 dollárért lemondtak a képeikről, most mégis igényt tartanak a képekre.
Szerintem, vagy visszafizetik kamatosan a pénzt, vagy maradnak a képek.
Három év óta vissza-visszatérő sajtószenzáció a második világháborúban „elrabolt” Herzog-műkincsek örököseinek pere a magyar állam ellen. Több tucatnyi újságcikk elolvasása, tanulmányozása után az olvasóban megfogalmazódik a kérdés: az újságírók felelőssége a történelem ismerete a nevezett per kapcsán csak a cikkben leírtakra korlátozódik? Esetleg bővebb ismeretekkel is rendelkeznek, amelyeket a per kényes volta miatt nem mernek leírni, netán tiltva van a valóságot az olvasókkal közölni? Vajon miért nem lehet a párizsi békeszerződés (1947. XVIII. törvény) 27. és 28. cikkelyét közölni lapjukban? Talán félnek, hogy a tudatlan állampolgár rákérdez: miért is fizetnek napjainkban kárpótlást a második világháború idején még nem is élt polgárok?
Torkos Matild: Kártalanítás örökkön-örökké című írásában (MN, március 26.) hivatkozik a Népszavára. „Martha Nierenberg édesanyja, Herzog Erzsébet és férje, Weis (helyesen Weiss) Alfonz az SS tárgyalóküldöttségével kötött megállapodásuknak köszönhetően 1944-ben német engedéllyel elhagyhatták Magyarországot.” Az SS-szel, személy szerint Heinrich Himmler magyarországi megbízottjával Kurt Bechert SS Standartenführerrel 1944 májusában a Chorin, Weiss, Kornfeld és Mauthner családok – akik egymással szoros családi és üzleti kapcsolatban voltak – kötöttek szerződést. Milliárdos nagyságrendű vagyonukat az SS-re ruházták át s ellenszolgáltatásként egymillió pengőt kaptak és a 39 családtag Portugáliába és Svájcba távozhatott. Bizonyíték a szoros rokoni kapcsolatról, a teljesség igénye nélkül: Chorin Ferencné született Weiss Daisy, Kornfeld Móricné született Weiss Marianna, Mauthner Alfrédné született Weiss Elza.
A szerződés aláírói közt nem található Weiss Alfonzné született Herzog Erzsébet neve. Szerepel viszont az akkor húszéves Weiss Márta neve (a németeknek átadott vagyon résztulajdonosaként), aki hetvenhat évesen Martha Nierenbergként perli a magyar államot. Azt az államot, amely a már elhunyt édesanya, Herzog Erzsébet megkérdőjelezhető követelését gálánsan, kamatostul megfizette. Azt az államot, ahol a nevezett családok vagyonukat szerezték, amelyet lelkiismeret-furdalás nélkül a németekre ruházták át, elősegítve a szerényebb anyagiakkal bíró sorstársaik tragikus végzetét.
Több mint fél évszázad elmúltával ideje lenne a valóságnak megfelelően újraértelmezni az „utolsó csatlós”, a „bűnös nemzet”, a „háborús bűnök” fogalmát. Csoma István, nyugdíjas, Szászvár
Én csak azt hallottam, hogy Nizorál nyanyának jelképesen már át is adtak egy képet. És ő jelképesen vissza is adta a Szépművészeti Múzeumnak.
Megható, milyen nagylelkű.
nem attól hiteles, hogy az interneten van, hanem attól, hogy ott vannak a perdokumentumok, stb., vagyis magad is meggyőződhetsz arról, hogy Zsoltika nem a teljes igazat mondta el...
Zsoltika cikkének most csak egyetlen szépséghibájára hívnám fel a figyelmet:
a Bloch-Bauer család nem önként és dalolva adta át a képeket az osztrák államnak, hanem azokat az osztrák nácik nemes egyszerűséggel "árjásították", azaz lefoglalták 1938 után...
dokumentumok, stb. a következő honlapon:
http://www.adele.at/
Krisztust megfosztják ruháitól (2.)
Akit már kártalanított a magyar állam és akiket nem
Bécsben, a jó öreg Bécsben időszaki kiállítás nyílt, méghozzá a Belvedere patinás, monarchiás falai között. Klimt mester képei is ott függenek. Ott látható például Adele Bloch-Bauer portréja – átkozottul jó volt portréfestésben is Gustav –, ám jó lesz sietnie annak, aki meg akarja nézni, ugyanis eltűnhet Adele, bármelyik pillanatban.
Ennek van most ideje: eltűnnek a képek Európa múzeumaiból... Adele Bloch-Bauer Gustav Klimt festette portréja alatt megjelent a felirat, megjelent a rém: „per alatt”; ezt írták jó Adele arca és teste alá, mert hát tudjuk milyen az, amikor egy üzlet beindul... Történt, hogy a Bloch-Bauer család egy madárfüttyös, pacsirta- dalos napon úgy döntött, Adele portréját, továbbá még négy, Gustav Klimt festette tájképet az osztrák államnak adományoz. S lőn. Az adományozás megtörtént, megitták az áldomást, mindenki mosolygott, volt rengeteg kézfogás meg köszönetnyilvánítás, a képek felkerültek a múzeum falára, a Bloch-Bauer család meg nyugodni tért békés, adományozós, jóságos hangulatban.
Nnna...
Ezt az öt festményt perlik most vissza az Amerikában élő Bloch-Bauer leszármazottak. De hát hogyan perelhetik vissza a képeket, amelyeket az elődök – ismételjük meg bátran, sokat fogunk ma még ismételgetni! – a húszas években az osztrák államnak adományoztak? Szinte kísértetiesen ugyanezt a kérdést tette fel magának az osztrák állam is, meg az összes osztrák múzeumigazgató, meg az összes normális osztrák állampolgár. És a válasz nem is váratott sokáig magára. Az Amerikában élő Bloch-Bauer leszármazottak a következő indoklással indították meg a pert: ha az ősök tudták volna, mi fog történni 1938-ban, biztosan nem ajándékozzák a festményeket az osztrák államnak. Jó, jó, tudom, hogy nem hiszik el így első olvasatra, ezért megismétlem: ha az ősök tudták volna, mi fog történni 1938-ban, biztosan nem ajándékozzák a festményeket az osztrák államnak...
Ne nevessenek kérem, és ne is vagdalják bele papucsaikat a velencei tükörbe. Ahogy a dolgok ma kinéznek, egy rakás Bloch-Bauer ott Amerikában még viszszakaphatja Adele néni portréját, meg azokat a tájképeket. Most ugyanis úgy áll éppen, hogy Martha Nierenberg visszakapja a Szépművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában őrzött képeket, néhai Herczog Mór Lipót egykori gyűjteményének darabjait.
Úgy egy esztendeje voltam bátor ezzel az üggyel foglalkozni e lap hasábjain. Beszámoltam a fellendült „műkincsvisszaszerző buliról”, amelyben tevékeny szerepet játszik a Zsidó Világkongreszszus direkte erre szakosodott bizottsága, elmeséltem, hogyan foglalták le az Egyesült Államokban azt a két Schiele-festményt, amelyeket az osztrák Leopold-gyűjteménnyel vittek vendégszerepelni New Yorkba, ahol is a Rothschildok egyszerűen bejelentették a tulajdoni igényüket, és erre az amerikai hatóságok teljesen jogtalanul elkobozták a képeket. (Jelentem, azóta bebizonyosodott, hogy a Rothschildok hiába akarják a két Schiele-képet, nincs hozzá semmi közük, de az amerikaiak ennek ellenére mind a mai napig csak az egyiket szolgáltatták viszsza Ausztriának.)
Megírtam önöknek egy éve, hogy azért a Rothschildok leakasztgattak a Kunsthistorisches Museum faláról tizenegy nagy értékű festményt, majd kisvártatva piacra is dobták mindet a Christie’s aukciós ház segítségével, a következő szlogennel: „Itt a lehetőség, hogy egyenesen a Kunsthistorisches Museum és az Albertina falairól vásárolhassunk magunknak festményt!” És ezt írtam egy éve, befejezésképpen: „Ilyen előzmények után Martha Nierenberg joggal gondolhatta, hogy a Christie’s következő árverése ezzel a címmel fog nyitni: Itt a lehetőség, hogy egyenesen a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria falairól vásároljon festményt!”
Nem fog ilyen címmel nyitni.
Van ugyanis néhány probléma. Először: a most visszakövetelt műtárgyak felettébb kalandos utat jártak be Magyarországon – s azon kívül is. A lényeg, hogy a per tárgyát képező képek egy részét az itthon maradt örökösök hivatalosan eladták a magyar államnak. Más műveket viszont szintén hivatalos engedéllyel kivittek az országból. Megint más tárgyakat pedig Herzog Istvánné Kiss Ilona és Bethlen Istvánné kicsempésztek az országból, ezért perbe fogták őket, s a Legfelsőbb Bíróság által is megerősített ítélet teljes vagyonelkobzás volt. Az ítélet 1948-ban született, akkor pedig nem volt Magyarországon zsidóüldözés, vagyis tökéletesen értelmetlen arra hivatkozni, hogy a bíróság ítélete faji diszkrimináción alapult.
Végül pedig említsük meg azt az „apróságot” is, hogy Herzog Erzsébetet, Martha Nierenberg édesanyját az 1973-ban életbe lépett magyar–amerikai vagyonjogi megállapodás részeként kártalanították. Festményeinek értékét New York-i műkereskedők és igazságügyi szakértők akkor 210 ezer dollárra becsülték, s ezt az összeget a magyar állam KI-FI-ZET-TE.
Elhiszem én, jó lenne a pénz mellé megkapni a képeket is, most, így az ezredforduló táján, de reméljük, erre mégsem kerülhet sor. Reméljük, mindennek van határa...” Nos, ezt írtam egy éve. Naiv vagyok, hiába. Nincsen határa semminek. Martha Nierenberg el fogja rakni a kártérítés mellé a festményeket is, egyetlen reményünk, hogy jelen lesz a sajtó, amikor ez a kedves asszony (aki két évig csöndben egyezkedett Magyar Bálinttal, majd a kormányváltás után mindjárt elérkezettnek látta az időt a magyar állam beperlésére, mert hogy az „Orbán-kormány nacionalistább és kevésbé nemzetközi, mint elődje” (!) leakasztgatja a falakról El Grecót meg Alonso Canót, reméljük, készül majd fénykép, készül filmfelvétel, mégis jó, ha marad jel, ugye... Már csak azért, hogy vizuálisan is be lehessen mutatni az alkotmánybíráknak a precedenst.
És most aztán jöhet mindenki.
A Festeticsek visszakapják Keszthelyt. Az Esterházyak grófi ága Gannát, a Batthyányak Zalaszentgrótot, a Széchenyiek Nagycenket, a Brunswickok Martonvásárt, Fertődöt a herceg Esterházyak, a Héderváryak Hédervárt legalább, a Rákócziak Sárospatakot – gyakorlatilag tokkal-vonóval –, a Forgáchok Szécsényt, a Teleki-Dégenfeldek Szirákot, a Tiszáknak is visszajár Geszt, ez aztán tényleg a minimum. S ha végeztünk majd a nagyokkal, jöhetnek a kisebb kúriák, udvarházak, azután a boltok, műhelyek, sarokházak, gyárak, a Kurucz kovács meg a Patyi lakatos házacskája, s ha megvan mindenki, akkor jöhet a Bayerék minden birtoka Mosonszolnokon. Igényt tartok a régi malomra is, a kocsmákra is, a földekre is.
Van jogcímem, mindjárt kettő.
Az egyik így szól: ha őseimet nem verik össze, nem rugdossák meg, majd pedig nem zsúfolják bele egy marhavagonba mintegy húszkilónyi csomaggal, amelyben magukkal vihették Németországba egy élet munkáját, akkor őseim biztosan nem adták volna a magyar államnak mindenüket.
A másik indokom nem szól sehogy, a másik indokom a Martha Nierenberg elsőfokú ítélete. Az mindannyiunk indoka. Mindazoké, akiktől elvettek mindent, akiket „államosítottak”, de Martha Nierenbergékkel ellentétben nem 210 ezer dollárt kaptak, hanem verést, kínzást, orrbeverést, fogkirúgást, Recsket, Hortobágyot meg malenkij robotot, és Martha Nierenberggel ellentétben legjobb esetben elértéktelenedett kárpótlási jegyeket őrizgetnek az almáriumban...
Hát ezért.
És aki azt gondolja, hogy ez vicc, az bizony nagyon téved. Ez véresen komoly. Mint El Greco Krisztust megfosztják ruháitól című festménye...
Hát a "hölgynek" más tervei vannak. Egy részét eladja, mert kell a pénz, egy részét ki akarja rakni othon a falra, mert emlék.( Azt nyilatkozta, hogy gyerekkorában járt néha abban a lakásban, ahol a képek voltak, de nem szeretett odajárni, mert vigyázni kellett mindenre )
Egy része meg talán itthon maradhat még nem tudja.
Többet meg nem irok, mert még a végén kimoderálnak..
Felesleges a habverés. Az állam fellebezet, és a képek egyébként is védettek, nem vihetők sehová. A tulajnak itt kell birtokolnia, gondoskodva a rendszeres közszemlére bocsátásól.
nem egészen értem a válaszodat, meg a Baueres utalást sem, de biztos bennem van a hiba...
a Rákosi-korszak alatt államosított dolgok orvoslására meg mintha született volna néhány kárpótlási törvény... javíts ki, ha nem így lenne...
Ne aggódj, visszaszerezzük nekik, habár mondjuk Szálasiékat speciel nem tekintem magyar államnak. Elöttük meg senki nem vett el senkitől, semmit. Mindegy. Ha megvédeni nem is tudtuk, de kárpótolni tudjuk a magyar zsidóinkat. A külföldiekkel egy kicsit gondban vagyok, de egye fene. Csak azt látnám, hogy baueréktól is visszaszerzik ennek a többszörösét, bár erre biztos azt válaszolod, Rákosiékat viszont ne tekintsük magyar államnak. Ilyen dialektikus a gondolkodásod.
ezzel a javaslatoddal szerintem a NKÖM-hez fordulj.
aztán majd oszdd meg velünk, hogy mit léptek a javaslatodra....
(a logikád amúgy abban sántít, hogy egy részét annak, amit az oroszok vittek el - egyébként jórészt szervezetten, ezt talán Mravik írta meg valamelyik magyarul publikált tanulmányában - azt előzőleg a magyar állam vette el jogtalanul a tulajdonosaiktól, tehát elvárható lenne, hogy a magyar állam is szerezze vissza nekik)
Én nem keverem: ami itthon van, azt csak egyszerűáen leakasztják és viszik. Így csinálták Londonban is. Tiszta sor. De amit a ruszkik elvittek, mimeg gazsulálunk és ellentételezünk, hogy adják már vissza, azok közül bizony ki kell hagyni azokat, amiket majd csak úgy leakasztanak és elvisznek. Ilyen egyszerű.
és ugyancsak érdekes Mravik László cikke a New Hungarian Quarterly-ben, ami a SzU-ba került magyar műkincsek sorsáról szól (ezek között van pl. a Hatvany-gyujtemény egy része is)
A zsidóktól jogtalanul elvett műkincseknek egy része jelenleg valóban a SzU-ban található, más részük - mint erre Jankovich Dénes rámutatott - a jogtalan államosítás után hazai gyűjteményekbe került.
A kettőt nem kellene összekeverni.
A műkincseket nem a magyar állam vitte el, hanem a felszabadítók. Tőlük kell visszakérni a tulajnak. Ha ittmaradt volna, mi már rég visszaadtuk volna. Mi köze ennek a jogállamhoz? Az ÁVH által összerabolt műkincseket mikor adják vissza Bauerék?
a "kétes eredetu" műtárgyak egyébként nem csak Magyarországon képezik vizsgálat tárgyát, hanem Európában és Amerikában is. Akit érdekel, itt egy teljes bibliográfiát talál, közte számos on-line is elérheto cikkel.
http://www.nara.gov/research/assets/bib/lootart.html
néhány ezek közül, ami azt mutatja, hogy nem csak Magyarországon zajlanak ilyen jellegu perek, hanem másutt is, illetve néhány magyar vonatkozású cikk:
24. Art with a dubious past (The Irish Times). August 14, 1998.
Note: The dispute over two Egon Schiele paintings detained in New York City after they were borrowed from European owners for a MoMA show in January has created a dilemma for museum directors who fear that the issue of art stolen during the Holocaust will over-burden museum personnel with research into the provenance of artworks and affect the amount of European art available to international audiences.
Online: http://museum-security.org/reports/04998.html#1.
26. Beck, Ernest. "Hungary asks Russia for missing art treasures". ARTnews 91, no.4(April 1992): 45+.
Note: Thousands of missing art treasures looted from Hungarian Jews during WWII have been located in Russia.
27. Bittman, Alexander. "Spoils of war". History Today 49, no.1(January 1999): 3.
Note: Over one million Hungarian artworks were looted from Hungarian Jews by the Red Army; some of these pieces are on display in Moscow and Budapest. Although a restitution agreement was signed in 1992, Russia and Hungary have yet to agree on the matter.
37. Buomberger, Thomas. "The baron's share?". ARTnews(November 1998): 75.
Note: Over forty art objects seized from Baron Eduard von der Heydt during the Holocaust are to be returned to the rightful owners.
48. Czernin, Hubertus. Die Ausl"schung: der Fall Thorsch (The extinction: the Thorsch case). Vienna: Molden, 1998.
Note: The "extinction" of the name of Alphonse Thorsch who held a prominent position as the founder of a Vienna bank was accomplished when the family fled the Nazis who then expropriated all the Thorsch private and business property in Austria and those foreign properties within the Nazi sphere of influence. After the death of their parents, the Thorsch children sought restitution. Their experiences with the Austrian authorities are an example of what victims and heirs have had to go through.
49. Czernin, Hubertus. "Law of return?". ARTnews(November 1998): 80.
Note: The Austrian government is researching a number of paintings in Osterreichische Galerie believed to have been looted from Jews during WWII to determine their rightful owners.
88. Fodor, István. "The restitution of works of art in Hungary". In The spoils of war - World War II and its aftermath: the loss, reappearance, and recovery of cultural property, 92-94. New York: Harry N. Abrams, 1997. (Paper presented at international symposium, The Spoils of War, sponsored by Bard Graduate Center for Studies in the Decorative Arts, New York, January, 1995).
Note: Hungary's cultural treasures suffered from the Nazis, the Hungarian Facists, and the Soviet Army. In the 1980s, the Soviet Union secretly returned some paintings. In 1992 a commission was set up whose task was to plan the return of works taken from Hungary and held in Russia. A 40,000-item database of lost art has been set up in Budapest where the first meeting of a joint Hungarian-Russian restitution working group met in 1994.
131. Heirs sue museum for painting: art dealer's family says Seattle Art Museum isn't right to delay return of Matisse work (Universal Time). August 14, 1998.
Note: The heirs of Paul Rosenberg, considered the most important art dealer in 10th and 20th cantury art between WWI and WWII, are suing the Seattle Art Museum, for possession of an Henri Matisse painting, "Odalisque". The painting was left behind when the Rosenbergs fled to New York from Paris upon the Nazis invasion of France in 1940. The painting was sold in 1954 by a Paris gallery to a New York City gallery where a Seattle man purchased it; in 1991 the man donated the painting to the Seattle Art Museum.
Online: http://museum-security.org/reports/04798.html.
166. Huebner, Jeff. "Landscape of pain: the fight over Daniel Searle's Degas which a Jewish family says was stolen by the Nazis". Chicago 47, no.5(May 1998): 24+.
Note: An Art Institute of Chicago trustee is the owner of Degas' Landscape with smokestacks which is the object of a claim by the heirs of Nazi victims.
230. LeBor, Adam. "The last Nazi art scandal". Independent(November 18, 1998).
Note: The fact that governments are finally taking action to address the fact that many art collections belonging to Jews were looted by the Nazis before and during WWII will be looked at by the Conference on Holocaust Era Assets participants to be held in Washington. Countries have made commitments to identifying looted art in databases in order to ensure the art's return.
238. Lipman, Thomas W. "44 nations pledge to act on art looted by Nazis". Washington Post(December 4, 1998): A2.
Note: The Holocaust-Era Assets Conference participants in Washington approved guidelines for restoring ownership to looted art worldwide. Filed in Library at L8.
314. Robinson, Walter V. "Art buyer fights Holocaust heirs". Boston Globe(May 18, 1997):
Note: The number of lawsuits, involving heirs of WWII Jewish victims, is growing at the same time that lawyers and museum officials are calling for more rigorous inquiries about ownership in the art trade.
remélem a jövőben se fog zavarba hozni az a tény, hogy Magyarország egy jogállam...
bármi is lenne erről privátim a kegyed véleménye...
és az se zavarjon különösöbben, hogy a "nemzeti vagyon" egy része az államosítás előtt magántulajdon volt, mint erre az NKÖM tisztviselője rámutatott...
Erre csak annyit, hogy miután tárgyalások folynak egyes műkincsek csere útján való visszaszerzéséről Oroszországgal, remélem ez az ügy más megvilágításba helyezi a dolgokat és nagyon utána nézünk, mely műkincsek valóban a mieink, amikért majd ellentételezést adunk az oroszoknak. Nincs szükség arra, és felháboírtó lenne, hogy amerikai állampolgárok számára történő vagyontárgy visszaszerzés érdekében a magyar állampolgárok tulajdonából, a nemzeti vagyonból áldozzunk egyetlen fillért is. A tulajdonosok fordulhattak volna most is egyenesen Oroszországhoz is a műkincsekért, nem kellett volna előbb bennünket megfejni. Most ráadásul lesz pénzük az oroszokkal való pereskedésre is. Mindenesetre az ilyen "magyar-amerikaiakat" akkor lássuk, amikor a hátunk közepét.
1. A Herczog gyűjtemény zömét mint zsidó vagyont 1944-ben lefoglalták, a tárgyak zöme a náciktól a SzU-ba került. Pár tucat jutott idővel magyar közgyűjteményekbe.
2. Az alperesek arra hivatkoztak, hogy egy 1954-es jogszabály értelmében a festmények állami tulajdonba kerültek és egy 1973-as magyar-amerikai vagyonjogi egyezmény keretében a magyar állam már eleget tett a kárpótlási igényeknek.
3. Felperes jogi képviselője szerint viszont a képeket nem vehették jogszerűen állami tulajdonba.
4. Németh László bíró az elsőfokú ítélet indoklásában rámutatott: egyértelműen igazolódott, hogy a Herczog örökös ... a képek kizárólagos tulajdonosa, az alperesek (tehát a Szépművészeti Múzeum) ... sem elbirtoklással, sem más módon nem szereztek tulajdonjogot.
5. A 7 millió az a perköltség (amit mindig a pervesztesnek kell kifizetnie - ezt én tettem hozzá).
Ami még érdekes ebben a vonatkozásban:
Jankovich-Bésán Dénes, a Nemzeti Kulturális Örökség Igazgatóságának vezetője ... elképezlhetőnek tartja, hogy a bírói ítélet felgyorsítja a múzeumok anyagának átvizsgálását és egy régóta tervezett hazai "restitúciós" törvény megszületését. Az NKÖ Minisztérium még tavaly nyáron rendelte el, hogy az országos és megyei múzeumok adjanak számot az 1945 után kétes körülmények között hozzájuk került műtárgyakról. Első körben 15 ezer tárgyról érkezett jelentés. Ezek többsége a hazai kastélyokból, kúriákból származó darab volt, és 10 sem érte el azon műalkotások számát, amelyek eredeti tulajdonosai a holokauszt áldozataivá lettek.
Az igazgató elmondta azt is: az NKÖM vezetői nem fogadták el a felmérés eredményét és további vizsgálatra kötelezték őket. Az idei adatgyűjtés nem hozott markánsan más eredményt, feltűnő viszont, hogy a KÖI ellenőrzésre érkező szakembereit sok esetben nem engedik be a múzeumi raktárakba. Jankovich-Bésán Dénes úgy látja, hogy a közgyűjtemények vonakodnak feltárni a náluk levő, esetleg visszakövetelhető anyagot. Pédaként a Szépművészeti Múzeumot említette, amely máig tizenöt, a restítúciós körbe tartozó műtárgyról tett jelentést, de az elmúlt fél évszázadban kiadott nyomtatott katalógusok tanúsága szerint a 150-et is eléri az elkobzott zsidó vagyonból odakerült, 1954-ben beleltározott képek száma.
Kedves bean,
a törvény ma is él. Védett műtárgyat kivinni az országból bűncselekmény. Persze könnyebb ezt megtenni egy érmével, egy könyvvel, tehát kisebb méretű tárgyakkal, mint méteres festményekkel.
Ugy olvastam, hogy a visszaadandó festmények nem mindegyike védett műtárgy. Azokat a tulajdonos szabadon elviheti, a többit nem.
