Persze, hogy nem kíváncsiak Rád. Arra kíváncsiak, ami hasznosítható belőled. Nem tudom, ez mennyire a korszak sajátossága, és mennyire tartozik hozzá az emberhez általában. Értem én, ha gyengeséget mutatsz vagy panaszkodsz, azonnal ujjal mutogatnak rád, mert minek rontod a levegőt, különben is, aki valamiért nem tud változtatni a rossz helyzetén, az hibás, rest, aki nem állja a versenyt, az pusztuljon...
Tegyük fel, hogy tudnál változtatni az életeden. Mit éreznél nehezebbnek: a külső körülmények megváltoztatását, vagy a gondolkodásodét (például azokat a helytelen dolgokat, amiker belédneveltek) ?
Hmmm... Erosnek tunsz... :O) Igen mindenki ezt latja, ezt gondolja. Mert ezt kell, hogy mutasam. Talan ez is egy olyan dolog, ami nem tetszik a mai vlagban. Erosnek kell tunni, mosolyogni, mert valojaban senki erted senki nem kivancsi rad, arra, hogy ki is vagy valojaban. Ugy itelkeznek, hogy nem is ismernek. Meglat vki, elso a borszin (en semmilyen kisebbseghez sem tartozom szerencsere, nekik meg milyen szar lehet), aztan a kulso ruhazat, alak, hajszin, iskolazottsag... Az, hogy mindezek mogott ki rejtozik, hmm... nem lenyeges. Erre a legjobb peldam, amit mar 1x le is irtam, a 'ne sirj, nincs semmi baj' szamomra ez = a 'fejezd be a hisztit, mert senkit nem erdekel a bajod' mondattal. Csak ezt persze tarsadalmilag nem illendo kimondani. Szal megtanultam erosnek latszani. Engem soha senki nem lat sirni, pedig szoktam, nem is keveset.
Oszinten es egyszeruen irok... Igen. Minek hazudjak? Itt viszonylag egyszeru oszintenek lenni, mert nem ismerjuk egymast. Nem kell erzelmeket ebreszteni, bizalmat kiepiteni senkivel. Aki elolvassa elolvasa, aki nem az nem. De valojaban hosszu evek (tudatos?) munkaja, hogy eddig eljutottam. Regebben azt sem tudtam mi a gaz velem. Mindig lazadtam minden ellen, szuknek ereztem a korlataimat, a lehetosegeimet, az eletemet nem en iranyitottam - megjegyzem most sem - . Persze mindig az volt a valasz erre, hogy kezelhetetlen rossz problemas gyerek vagyok. Velem nem lehet semmit kezdeni. Es ha nem valtoztatok ezen, akkor semmire sem viszem. Valtoztatni? De min es hogyan, mikor azt sem tudtam mit erzek, miert erzek igy. Na es persze ha az ember nap naputan ezt hallja, maga is elhiszi, hogy vele van a baj. Pedig csak mas vagyok. Sokkal de sokkal erzekenyebb es mentalisan serulekenyebb, mint a "normalisak". Aztan volt egy baratom, aki ezoteriaval foglalkozik.Imadtam hallgatni, vmi eszmeletlen volt, ahogy bszelt ezekrol a dolgokrol. Valojaban o volt, aki kimondott dolgokat, es pont ugy ereztem, mint Te. Azt gondoltam soxor, hogy te jo eg ezt en Nehez dolog volt beismerni magam elott, es evek kellettek ahhoz, hogy ki is tudjam mondani. Igy leirni egyszerubb, mint vkinek szemtol szembe elmondani. Persze nem azert, mert hazugsag. Nem, bar csak az lenne, de hidd el minden egyes betu igaz, amit itt az indexen leirtam....
Én igazából nem azért írtam, mert kedveskedni akarok, hidd el, az távol áll tőlem. Csak valahogy szíven ütnek az írásaid. Olyan egyszerűen és őszintén írsz a félelmeidről meg a sötét gondolataidról. Olyan egyszerűen fogalmazol meg egy csomó mindent, amit én is hajszálra pontosan így élek meg. És erősnek tűnsz... az embernek önkéntelenül jólesne valami hasznosíthatót mondani, ami persze butaság, nyilván nem ezért fordultál ide, meg mit lehet mondani így ismeretlenül...
Kedves vagy, de en nem is jotanacsokert fordultam ide. Pusztan neha jol esik csak igy ismeretlenul elmondani a nyagyvilagnak, hogy mi bant. Tudod a nem mondom el senkinek, elmondom hat mindenkinek...
En mar nem is tudom mitol rettegek jobban. Most annyira ossze vagyok zavarodva. Annyit gondolkodom ezen. Nagyon nem erzem jol magam itt ebben a testben, ebben a kornyezetben, es elethelyzetben, hogy el sem tudom mondani. Mar irtam egy parszor, hogy amit szeretnek, es amit en vhol legbelul magamban eletfeladatomank erzek, annak elerese szinte eselytelen. Amerre meg a lehetosegeim es az elet visz, nem kell, mert feleslegesnek erzem. Es eddig ugy ereztem, hogy nem akarok elni, meg akarok halni, es talan ujrakezdeni. Mert ez a reinkarnacios filozofia all hozzam legkozelebb, ezt tudom leginkabb hihetonk erezni. Egyebkent az is furcsa, hogy ha nezek a tv-ben egy 17 - 18. sz.-ban jatszodo filmet vagy meg regabbit pl. kozepkorit, akkor vmi beteges vagyodast erzek, hogy ott akarok elni, ott erzem igazan otthon magam, ott van az igazi eletem. Ez hihetetlenul fura. Imadom az ilyen filmeket, megnyugtat. Szal ezert erzem, hogy ki kell lepnem innem, itt nincs helyem ebben a rohano penzhajhasz stresszes mindenkit letaposunk vilagban.
Ugyanakkor egy par hete megfogalmazodott bennem az is, amit eleg sokaig nehez volt kimondani, hogy nem kell nekem senki, se pasi, se gyerek, se allat. Ez egyik oldalrol igen onzo dolog, ugyanis magamat vedem azzal, hogy ha nem szeretek senkit illetve nem kotodok senkihez, akkor nem faj elveszteni sem. Masreszt nem is annyira onzo, mert ha nem szeret engem senki, es nem kotodnek hozzam, akkor nekik sem faj, ha en meghalok. Es most teljesen mindegy, hogy 1 ev 20 ev vagy 50 ev mulva halok e meg. Eleni viszont emiatt felek. Mert ez igy egy hatalmas eroditmenybe zarva magam maganyosan nem elet, es en nem vagyok (vagy csak nem voltam) olyan ember, aki szeret egyedul lenni. Nekem mindig fontos volt, hogy legyen melletem vki, aki szeret es akit en is szerethetek. Nem is olyan reg meg azert akartam kicsinalni magam, mert ugy ereztem, hogy haszontalan az eletem, mert senkinek nincs szuksege ram, ma ott tartok, hogy azert akarom megtenni, hogy meg veletlenul se legyen senkinek szuksege ram. Es nem tudom mi tortent velem. Probalok ugyanugy gondolkodni, mint regebben, amikor meg nem voltam ennyire depis, de nem megy. A halatol meg azert felek, mert nem tudom mi van utana. Felek, hogy fajni fog. Pedig nem a halal fajdalmas, hanem az odavezeto ut.
Neha egy-egy jobb pillanatomban eszembe jut, amit 1x olvastam vhol a neten, 'meghalni nem is olyan rossz, de masnap szornyen erzed magad.' vagy a masik hasonlo "ekes" gondolat 'Nem mintha felnek meghalni, csak nem akarok ott lenni, amikor bekovetkezik.'
Szoktalak olvasni, és az a véleményem (egészen őszintén mondom), h kár lenne érted. Szinte fáj, hogy az égvilágon semmilyen jótanácsot nem tudok adni neked.
Nagyon kedves vagy, de sajna ezt nem igerhetem meg.
Viszont jelentem meg elek (sajna). Es meg egy kis ideig fogok is. Ugyanis megigertem a Dilidokimnak, hogy adok meg egy uccso eselyt magamnak, es probaljuk meg kozosen megoldani a dolgot, O mindenben segit. Es ezt latom is rajta. Igy az O kedveert meg elvegetalok egy kis ideig. Veszteni valom nincs, ennel rosszabb mar nem lesz.
Most off leszek de mind1. Az előbb olvastam az öngyilkosos topicot és amit írtál (a vonatos stroy) az teljesen kikészített. Én elég sok dolgot el szoktam viselni, de valamiért úgy kétségbeestem az irásod elolvasása után tíz perccel, hogy úgy dobogott a szívem, azt hittem infarktust kapok. SOHA az életbe velemi még nem volt ilyen. Nem ismerlek, de nagyon szépen megkérlek, hogy NE nyírd ki magadat. Nem tudom, h engem miért érdekel ez az egész meg mi közöm van hozzá, de légyszives ne csináld.
Nem egyaltalan nem ulok allandoan itthon,nehogy vmi bajom legyen. Sot soxor az jut eszembe az utcan , hogy milyen jo lenne, ha elutne a villamos, vagy kisiklana a vonat vagy csak vki megolne. Nem ellenkeznek, sot meg meg is koszonnem. En igazabol nem is a halaltol felek, mert utana ha emlexem ra ha nem, akkor is csak jobb lesz mint most itt. Es tudom, hogy nem a halal faj, csak az odavezeto ut. Azt hiszem gyava vagyok megtenni, azt szeretnem, hogy a halal pillanataban ne legyek egyedul... Ez olyan nehez es tudom en, hogy nem normalis dolog ilyenen agyalni 24 evesen.
Nem akarok túl nagy okosságokat mondani, de... Egy japán harcművész mester tanácsolta egy tanítványának anno, h minden reggel amikor felébred gondolja el, h hogyan fog meghalni. Minden nap találjon ki mást és élje is át az érzést. (Megfullad, levágják, ilyesmi...) Aztán képzelje el, h a halál ott ül a vállán minden pillanatban. Ahogy idővel a tanítvány hozzászokott a halál gondolatához már nem is félt tőle. Érdekes módon az élettől való szorongása is elmúlt.
Különben meg más kultúrákban az emberekben nem is halál, hanem életfélelem alakul ki. Az élettől lehet félni, van akinek iszonyú szenvedés végig, ezt meg tudom érteni. De figyi, ha meghalsz akkor mi van? Ha semmi akkor azon mit kell problémázni? Mi az hogy "olyan véglegesnek túnik a halál"? Ha nem létezel akkor ennek a véglegesség fogalomnak mi értelme?
Én egyszer kajakozás közben majdnem belefilladtam a tiszába. Kapálóztam is rendesen meg szar is volt sokáig. Életösztön természetesen működött. De fel se merült bennem, h én többet nem megyek vízre. Azóta is járok kenuzni. Pesze azóta ésszel csinálom. (Ez azért nem teljesen igaz:)) ) Minden életveszélyes, ülni akarsz egész nap a szobádba, nehogy elcsapjon egy autó? És ha a házadra pottyan a Nemzetközi Űrállomás akkor mi van? Szvsz sokkal több múlik itt a véletlenen mint mi azt szeretnénk hinni.
Szal' nem kell mindig ilyeneken parázni, hogy mi lesz ha meghalok... Először éljél légyszives.
Ez a félelem reális: a fizikai én félelme. De mikor ott legbelül érzed, hogy a halállal nem ér véget minden, akkor azt valódi éned sugallja. Ő tudja a választ és nem rejti el, ha figyelsz rá. Biztos ismered a vonatkozó passzust: "Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a Mester pillangónak nevezi." Jól érzed, hogy a halál egy kapu: átjáró valahová. Ha már tudja az ember, mi vár a túloldalon és milyen lesz az út, bátrabban vághat neki. A félelem pedig - jelen esetben - egy hajtóerő az erről szóló tudás felé, hogy többé már ne legyen hatalma fölöttünk. Legalábbis az én értelmezésemben.
"Elkezdtem olvasni a Bekes atmenet c. konyvet, ami a tudatos halalrol szol. Remelem ez segit."
Segít. De azért előbb még élj meg minden pillanatot... :))
Azt írod, nem akarsz kötődni senkihez és szeretnéd, ha hozzád se kötődne senki. Pedig ezek azok a "kötelékek", amik pont a maguk - akár végletekbe sodró - lendületével a fejlődés, kiteljesedés lehetőségét hozzák.
Hoztam egy kis vigaszt, Viktor E. Frankl néhány gondolatát:
"Éppen ott, ahol egy szituációt nem változtathatunk meg, az a követelmény, hogy önmagunkat változtassuk meg, érjünk és növekedjünk, érjünk túl önmagunkon! És ez a halálig lehetséges. (...) Még ha csak egy pillanatról van is szó, már a pillanat nagyságán is mérhető egy élet nagysága. Egy hegylánc magasságát sem valamely völgyfenék magassága szerint adják meg, hanem kizárólag a legmagasabb hegycsúcs magassága szerint. Ugyanígy az élet értelméről annak csúcspontjai döntenek, s egyetlen pillanat képes visszaható jelleggel értelmet adni az egész életnek. Soha nem lehet egy emberélet hosszából az értékességére következtetni. Egy életrajzot sem a »hossza« után szoktunk értékelni: nem a betűk száma, hanem tartalmi gazdagsága szerint ítéljük meg. Hány »befejezetlen« is tartozik a legszebb szimfóniák közé!"
Sajnos napjainkban nem lezárul egy élet, hanem abbamarad. És igen, egyetértek az előttem írtakkal: attól félünk, amit nem ismerünk. Márpedig a halálról korunkban nem beszélünk, tabu témává vált, emiatt inkább féljük, mintsem készülünk rá. Készülni rá nem azt jelenti, hogy végig azon meditálunk, mi lesz velünk halálunkkor, hanem tudatosítani az életfeladatot, és megélni minden pillanatot.
Tanatológusok egybehangzó tapasztalatai szerint a haldokló emberek - most értelemszerűen nem baleseti vagy hirtelen halálról beszélek - azonos, rendszerbe foglalt állapotokon mennek át. Ez az időszak az átértékelésé, ilyenkor kerülnek előtérbe az igazán fontos dolgok, amelyek mibenlétét ismerve az ember megkönnyítheti saját majdani feladatát. (És bizony a meg nem élt vágyódások is felszínre kerülnek.)
Igen, a tudatos halál fontos. Ennél már csak a tudatos élet lényegesebb. :))
Hmm... Ez jo kerdes. En hiszek abban, hogy a halal az csak egy kapu, olyan mint a szuletes. De... Megis rettegek a halaltol. Nem tudom miert. Pedig tudom, erzem, hogy nincs helyem itt ebben a vilagban, Szeretnek innen kilepni/tovabblepni. De a hala megis olyan veglegesnek tunik, es mi van utana? Nem vagyok kulonosebben vallasos, de a bibliat szoktam olvani. Es ha azon gonolkodom mi van utana, es ramtor a retteges, akkor eszembe szokott jutni az a mondat: "Boldogok, akik nem latnak, megis hisznek", illetve a "hiszem, ha latom, es a latom, ha hiszem".
Most pillanatnyilag ott tartok a halalfelelmemmel, hogy nem akarok se csaladot, se gyereket, se allatot. Nem akarom, hogy barki kotodjon hozzam es nem akarok en sem kotodni senkihez. Lehet, hogy onzoseg, de en nem akarom, hogy megegyszer fajjon, hogy vki meghal, akit szeretek, es nem akarom, hogy masnak fajjon, ha en meghalok. Elkezdtem olvasni a Bekes atmenet c. konyvet, ami a tudatos halalrol szol. Remelem ez segit.
Klönböző dolgokról beszélünk. Az idézet nekem azt jelenti, hogy nem kell állandóan minden fölösleges dolgon aggódnunk. Ráadásul nem olyanokon amik ellen nem tehetünk semmit.
Véleményem szerint mincs halál, csak az élet megszünése. Vajon ettől miért pánikolnak olyan sokan, mind azok, akik ettől a félelemtől neurotikussá (idegi sérültekké) válnak?
Most téged olvastalak - Huxley-t pedig már sokkal régebben :-)
Gondolkodásra és az Élet tudatos szemlélésére indítottam a témát, persze asszociációk mindig és mindenkor létrejönnek, de ez ellen nem érdemes védekezni.
Amikor gondolunk valamire,érzünk valamit,stb. akkor csak a mindennapi,köznyelvi szóhasználat értelmében mondjuk azt, hogy lelki folyamat vagy lelki tevékenység zajlik. Valójában minden lelki folyamat az agyban lejátszódó fizikai-kémiai folyamat,ezért lehetséges, hogy az egészségi állapotot befolyásolhatják a gondolatok.De csupán fizikai hat fizikaira; a szó szoros értelmében nem létezik olyan,hogy lélek.
Kedves xset es Angi!A Ti beirasotok fogott meg a legjobban es kesztetet arra hogy hozzaszolo legyek.Szoval ketfele kene valasztani a dolgot.Lelki halal illetve fizikai halal.Lelki halal szerintem nem igen letezik kivetel bizinyos eseteket,de szvsz ez sem letezhet mert meg a legelvetemültebb gyilkosnak is van lelke.Fizikai ertelemben amit xset megirt ahhoz az elmelethez csatlakozom.Az utobbit is meg az elöbbit is megtapasztaltam eletem soran.Egyszer apam halalakor masodszor amikor a katonai szolgalat alatt megsebesültem.Az utobbi esetben fizikai oldalrol is.Apam az erettsegim utani nap halt meg.Hosszu ideje gyötörte egy ismeretlen kor.Nem volt fitatal de meg öreg sem 56 evet elt.Az eretsegim utan megalltam az agyanal es azt mondtam:Papa leerettsegiztem.Masnap meghalt.Elözö harom nap mar nem komunikalt a vilaggal csak neha nyitotta fel a szemet akkor is csak rövid idöre.Az orvosok akik lattak mar regen lemondtak rola es vartak a halal bealltat.Nos szvsz ez mar joval elöbb megtörtent fizikai ertelemben,mert akkor miert csak a bejelentesem utan halt meg?Ezt nem lehet a veletlen egybeesesenek betudni.Annyi törtenhetett,hogy lelekben nem tudott megnyugodni amog nem közöltem Vele a hirt.Tehat kvazi valmi belsö motor addig tartotta eletben amig nem nyugodott meg hogy egy bizonyos dolgot amit kitüzött maganak,hogy csak a fiam eretsegijet hagy eljem meg,/ez volt a szava jarasa eleteben/Miutan igy a lelke megnyugodott mert nem tudok masra gondolni akkor szünt meg fizikai ertelemben tovabb elni.A ket dolog nem ugyan az de megis összetartozik.Ime alljon itt egy regi mondas "Epp testben epp lelek"/ha pontatlan akkor sorry/A masik amiröl irni akarok szemelyes tapasztalat.Negy evvel Apam halala utan kikerültem Izraelbe.Miutan bevultam katonanak ami mindenkinek kötelezö kapcsolatba kerültem azzal amit csak a hiradokbol ismernek az emberek.Öldökles pusztitas ertelem nelkül.Az egesz egy baromsag,mindket reszröl.Soha nem voltam vallasos söt egyenesen kritizalom a vallasosokat.A 21.szazadban ez egy bizonyos terror mely ramakarja kenyszeriteni a sajat vilagmegvalto baromsagat es ehhez minden eszközt felhasznal.Ha valaki hisz valamiben azt tisztelem,söt lehet hogy bizonyos gondolataival egyet is ertek de amikor egy szelsöseges csoport ez ramakarja eröszakolni attol menekülök.Ezert jöttem el Izraelböl es elek egy semleges helyen minden ilyesmitöl mentesen.Merta a politikai meggyözödes is egy bizonyos fokig vallas illetva hit.De elkanyaradtam a tematol elnezeseteket kerem.Tehat a katonaskodas alatt egyszer sulyosan megsebasültem.Mar lemondtak rolam söt en is azt mondtam magamba hogy nem lenne jobb befejezni mont itt kinok kinja közt fetrengeni.Legyen mar vege igy vagy ugy.Ekkor ugrott be a Felesegem es a Gyerekem kepe.Azt mondtam magamban a legnagyobb fajdalmak közepette;a fene egy e meg hat mi lesz Velük nelkülem,mi a feneböl fogja eltartani a gyereket hogy fog tovabb menni az eletük nem adhatom fel.Ez elindithatott agy belsö reakciot mert kesöbb a dokik is azt mondtak hogy a fektelen elniakarasom taretott meg a fizikai ertelembe vett eletben.Lehet nem tudom.Döntse el mindenki felfogasa szerint.Nekem az a velemenyem/es gondolom ez alapjan nyilt a topic/hogy amivel ez az amerikai kutacsoport foglalkozik az igen is letezik es van csak meg nem tudtak veglegesen bizonyitani.szerintem csak idö kerdese mint annyi mas dolog napjainkban.Varom a velemenyeiteket:
Sorry az esetleges "sületlensegekert"KIVANCSI KACSA
Sziasztok!
Régen észrevettem már a Tasztalon a topicot, mégis csak most olvastam el. Talán nem szívesen gondolkodom a halálról…
26 évem alatt nagyon sok ember halt meg környezetemben. Életkoromtól, hangulataimtól és életfelfogásomtól függően nagyon különbözőképp reagáltam rá.
Édesanyám hároméves koromban halt meg, évekig tartó szenvedés után, rákban. Emlékszem rá, ahogy Apu ült az ágyon, nagyon gyűrött arccal és halkan csak ennyit mondott: „Anyu meghalt”. Nem hiszem, hogy az értelmemmel felfogtam, apám szavaiból, hangsúlyából mégis úgy éreztem, hogy valami borzalmas dolog történt. Kb. 10 éven keresztül, ha édesanyámat említették, zokogásban törtem ki. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy nekem nincs anyukám. Ez alatt az idő alatt elég gyakran kérdeztem Aputól olyat, hogy te ugye nem fogsz meghalni? A haláltól való félelmem ebben az időszakban kizárólag hozzátartozóim halálára vonatkozott, nem tudtam elképzelni, hogy én is meghalhatok. Féltem, hogy egyedül maradok, elhagyatva.
Középiskolás koromban merült fel bennem először, hogy én is halandó vagyok, de ez annyira távoli lehetőségnek tűnt, hogy nem foglalkoztatott különösebben.
1991-ben volt először igazi halálfélelmem. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy maradandó vagy halálos sérülést szerezzek. Mikor bevillant a gondolat, hogy „ a fenébe, én ebbe belehalhatok”, minden felgyorsult körülöttem egyetlen pillanat alatt. Soha annyira tisztán és világosan nem láttam magam. Számomra óráknak tűnt, míg elmenekültem, valójában talán fél perc lehetett.
Az állatok egy része veszélyhelyzetben mozdulatlanná dermed, én felgyorsultam. Szvsz a stresszhelyzetekben adott reakció erősen személyiségfüggő.
1992-ben, 19 éves koromban meghalt Apu. Anyuval ellentétben, aki hosszú ideig betegeskedett, így a család kezdte elfogadni az elfogadhatatlant, Apu három nap alatt halt meg, teljesen váratlanul. Agyvérzése után bementem hozzá a kórházba, mikor megláttam, tudtam, hogy meg fog halni. Elképesztően fájt az elvesztése. Magamat sajnáltam és iszonyúan dühös voltam rá, hogy magamra hagyott. Évek múlva voltam képes arra, hogy magamban megbocsássak neki. Űrt hagyott maga után.
Ugyanebben az évben halt meg valaki, aki sokkal több volt számomra, mint egy barát. Szintén teljesen váratlanul, erőszakosan, huszonévesen. Ekkor tagadtam meg Istent. Igazságtalannak éreztem, hogy valaki, aki fiatal, akit imádtam, akivel közös terveink vannak, egyszerűen nincs többé. Fásult lettem, komolyan foglalkozni kezdtem az öngyilkosság gondolatával. De féltem saját halálomtól, féltem az elmúlástól.
Szintén ebben az évben, decemberben meghalt Nagyim bátyja, 86 évesen. Négy nappal halála előtt beszélgettem vele. Nagyon beteg, gyenge volt, feküdt, de megpróbált felkelni, ami persze nem sikerült neki. Néhány szóban összefoglalta az életét, elmondta, hogy mindent befejezett, elintézett, s hogy hamarosan felesége mellett lesz, ott fenn. Elfogadta a halált, tudta, várta. Magamban csodálkoztam, hogy így is lehet? Görcs és félelem nélkül.
Nagymamám márciusban lesz 88 éves. Szívbeteg. Jónéhány rosszullétét végigasszisztáltam. Láttam a halálfélelmet, a pánikot szemeiben, láttam a „most én meghalok” érzést. Ő kissé másképp viszonyul a halálhoz, mint mi. Egyszerre szeret élni és szeretne meghalni. Hatalmas élniakarás van ebben a törékeny öregasszonyban. Fél a haláltól, valószínűleg az ismeretlenségétől. Az évek során egyre gyakrabban mondja azt, hogy belefáradt az életbe, túlságosan sok a fizikai fájdalom, szeretné már befejezni. Ugyanakkor mégsem.
Azt hiszem, ez a kettősség mindannyiunkban megtalálható.
Az utóbbi egy évben nagyon sokat változott az életfelfogásom. Megtanultam elfogadni a halált, az élet – egy folyamat – részeként. Nem félek attól, hogy meghalok. Az általam ismert természeti törvények alapján ez be fog következni. Nem biztos, hogy lesz időm felkészülni rá, nem biztos, hogy be fogom tudni fejezni a dolgaimat, de nem tudok semmit tenni ellene, így inkább nem pánikolok miatta.
Talán OWO véleménye áll hozzám a legközelebb. Nem múlok el nyomtalanul, hiszen része vagyok a Világegyetemnek.
hat nagy csalodas volt megtudni, hogy miert indult ez a topic eredetileg...szazszor izgalmasabb es erdekesebb elmelkedni a halal felettt csak ugy, minden cel nelkul.
egyebkent ajanlom elolvasasra huxleytol a szep uj vilagot...
Meggyőztetek róla, hogy a topic címe valóban a halál és a félelem kapcsolatának taglalására buzdít mindenkit. Emellett elsikkad az a gyakorlatias igény, ami miatt a topicot indítottam, mármint hogy tegyünk közösen valamit a halállal kapcsolatos félelem kialakulása ellen. (De úgy-e, ez túlságosan hosszú cím lett volna?)
Ha gondoljátok, visszatérhetünk ennek megbeszélésére, azaz használjuk fel a topicot arra, hogy egészség-károsodásunk megelőzésének egyik eszköze legyen. Ez főleg a gyerekek számára lenne hasznos, mert mi már úgyis megtanultuk sajnos, de esetleg a beszélgetés adta tudatosodással, a további hatások ellen mi is jobban tudnánk védekezni.
Ha érdekesebb fonalnak tartjátok, ami mentén most haladunk, akkor kövessük tovább ezt.