Félek, hogy a távolság szakít el minket Ha elmegyek vége, ha maradok vége. Mit tegyek? Ó mondd mit? Azt mondod mennyek, de én nem akarok, Maradni akarok veled, veled egy helyen. Mit tegyek? Ó mit? Azt mondod mennyek, Mennyek váltsam valóra az álmaim. De nekem Te vagy a legnagyobb álmom. Értsd, meg kérlek! Ha elmegyek valóra, válthatok egy kisebbet. De Téged elveszítlek. Hol jó ez nekem? Mondd hol? 4 nap, 5 nap nem láttalak. Arcod, mosolyod elfelejtem, S megszakad a szívem, hogy elvesztem kit legjobban szeretek.
Remélem hogy örökre együtt maradunk, Bár nem bízom el magam, Mert dönthet bármi egy apró fordulat. Lehetnek nálam jobbak, Sőt biztos vannak.
Sziasztok! Olvastam a verseiteket. Grat mindenkinek. Ügyesek vagytok. Ha gondoljátok látogassatok el az én honlapomra is. És jelentkezzetek a pályázatra www.szepversekk.eoldal.hu
Tudom rég volt már, mikor szerelmet vallottál, Erősebb volt az az érzés amikor szakítottál, S kénytelen voltam elfogadni, Amíg nem tudtad megindokolni.
Hiányod azóta tetőzi életem sorsát, Elszakított tőled a távolság, S ezért gyötrően kinoz az igazság, Hogy nem kellettem neked, még ugy sem, mint egy barát.
Az idő sok vihara, elmosta belőled a létem, Már arra sem emlékszel, hogy valaha éltem, Ha néha kereslek,s beszélni akarok, Meg se hallgatod, hogy mit is mondhatok.
Elmennék hozzád ebben a pillanatban, S táncot járnék a szemed előtt a diszkóban, Addig néznélek s táncolnék, Amíg szívedig eljutna, hogy ki is volnék.
Csak még egyszer szeretnélek látni, S csak akkor tudnálak örömmel elengedni, Örökre a szívemből kitörölni, S a múltat elfeledni...
Mikor oly jó voltál hozzám, S kedvesen néztél rám, S erősen magadhoz szorítottál, Hogy ne válasszon el a halál.
S most fáj, hogy ennyire eltávolodtál, Mondanom sem kell, hogy mennyire megváltoztál, Épp elég az a fájdalom, hogy mást választottál, De a legjobban az fáj, hogy soha többet nem látnál.
Így jár az aki igazán szeret, Kedvesed a szakításkor elhozza a szürkeséget, Amíg a lyukból kimászol, s közben tapogatod a sötétséget, Vigyázz mire gondolsz, mert egy rossz érzés és feléget.
S kénytelen leszel újból felfelé mászni, Tapogatni, s a fényt keresni, Már ráébredtem, ha ki akarok innen jutni, Jobb lesz őt, minél előbb elfeledni, S nehezen, de továbblépni, S az új lépéseket követni, Mert csak így tudok, újból életben maradni.
Van aki szerencsétlenebb, S van aki szerencsésebb, A szerencsés boldog lehet, A szerencsétlen keresi, hogy miért is élhet.
Aki többször csalódott, Annak sorsa csak rosszabbodott, Nehéz megmondani mit is kell ilyenkor tenni, Mert ritka az az ember aki szeret másra hallgatni.
Inkább tanul a saját hibáiból, S elköveti őket újból s újból, Mire egyszer megérti, Hogy jobb lett volna más tanácsait elfogadni, S most a szíve, nyugodtabban tudna élni!
Képeidet nézve megremegtem, Éreztem valamit ami elűzhetetlen, Akkor még csak álom voltál, Gondolataimban csak te jártál.
Vártam a napot, hogy valóra válj, S hogy az álom ajtaján mellém állj. Amikor remegő testem rád várt, Próbáltam elűzni a magányt.
Nem hittem volna, hogy meglátsz, S hogy oly hirtelen valóra válsz. A kép most életre kelt, Ami tiszta érzéssel felemelt.
Szavaid oly igazak voltak, A kezed érintése, a rejtelmek ébredése, Olyan belső érzelmet éreztem előtörni, De visszatartottam az ajtót, s nem engedtem kijönni.
Vártam, hogy ajkad az ajkamhoz érjen, Olyan gyorsan történt minden, Sietve elengedtem a kezed, De ott hagytam neked, Egy kis részt magamból, A szivem legrejtettebb fiókjából.
Egyszer minden álom valóra váll, Egyszer minden csókom rád talál, Csak hinni kell benne, s körbevesz az álomvilág.
Szivemben kicsi lakat, Kulcs ami nyissa nálad maradt, Ez a szív csak érted dobog, Nélküled csak sírva szorong. Érintéseid s csókjaid tartanak még életben.
Küzdök a vágyak ellen, De a lelkem annyira védtelen, Elég egy rossz szó, S meghal a szerelem.
Életemben voltak rossz napok, S velük együtt múltak el a hónapok, Amik évekbe tömörültek, s regényekbe iródtak, Hogy a közeledbe minnél előbb eljussak. S a könnyeim közé szorítsalak, Amik a szememben itt maradtak.
Mikor végső búcsút adtál a szavaidnak, Arra vártál hogy ezek az érzések gyorsan elmúljanak, S amikor azt mondtam, hogy te is sírhatnál, Szerelmes pillantással bólintottál, Majd lassan továbbálltál.
Hiába nyúltam már utánnad, Hiába fogtam meg a vállad, Levegőért kapkodtam, Könnyeimet megtartottam, Miközben beléd karoltam.
Hogy megtudjam mi is a vád, S leirjam mit ejt ki utoljára a szád, De te arra kértél várjak még rád, Ez adott csak reményt, S csak ez tartotta vissza az újból kihulló könnycseppeket. Ez tartotta még bennem az irántad érzett szeretetet.
Hogy az emlékek rólad örökké megmaradjanak. Nehogy az idő múllássával ők is elmosódjanak. S Írni kezdtem, hogy a szavak utat mutassanak, De az idő csak telt, s múlt, A regény gyötrően megvalósult, S amikor a könyv megvastagúlt.
A szívemben ezernyi gondolat, Megragadta újból a tollat. Hogy ne legyen még vége, Ne ragadjon még el, a szereteted múlló ereje, S az írás a szívem ritmusára ütemezett, Mikor a sorok közé kergetett, S megéreztem, hogy ő ebben a percben keresett, De már hiába sietett, A regény befejeződött, S ő örökre elveszett.
Szeretnék most veled lenni, szeretnélek egy életen át csókolni. Nélküled életem céltalan, nélküled végzetem hasztalan.
Bárcsak itt lehetnél most velem, bárcsak ott lehetnék most veled...
Mert boldog az kinek sok adatott de boldogabb az akinek egy szerelem adatott. Várok rád életem, várok míg el nem jő a nap. A nap mikor együtt lehetünk.
Hisz bizonyítanám neked menyire szeretlek, s bizonyítanám menyire kellesz nekem.
Testem a testedhez simulna, lelkem a lelkeddel szorosan összefonódna. Így égnénk el forró vágytól perzselve, s mikor a nap felkel, hamvainkból, mint a főnix madár úgy kelnénk új életre.
Magammal én már elvégeztem Minden dolgát az elmulásnak. Felgyújtottam lelkem csillárját, Hogy halottan is fényben lássad, Akit egyszer szeretni tudtál.
Akit egyszer szeretni tudtál, Az élettől ne várjon többet. Vigan szóljon: minden betellett S a halálágyú düböröghet, ...Csak ne tudnálak szomorunak.
Csak ne tudnálak szomorunak - Jöhetne már az örök semmi. De igy még nem szabad meghalnom - Mert olyan szomoru tudsz lenni - S visszavisz a szomorúságod.
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
Zimonyi Zita
(hiába)
hiába hallgatsz: egész tested,
minden érzéked, porcikád
azt súgja, vallja, kiáltja: ölelnél,
törzsed törzsemhez fordul,
csípőd csípőmhöz beszél,
ajkad ajkamhoz lopakodik,
ott fénylek szemed égboltján,
hiába teszel fel kérdéseket,
faggatsz értetlenül, ámultan,
hiába lepődsz meg zavartan
kitárulkozó vallomásaimon,
engem ugyan nem csapsz be,
csak hazug magad vágod át,
hiába próbálod szemlesütve
fedni félszegen előlem óhajod,
hiába mutatsz kielégültséget,
süt belőled a hiány, a sóvárgás,
furdal az elfojtott kíváncsiság,
űz, hajt a kiéletlen élni akarás,
a gyönyör, mámor utáni vágy
Ott, ahol mély barázdák szelik át a homlokokat, Ahol, kecskekörmök borítják a Balaton-menti partokat Ott vársz rám. Mint egy hajóra, ami vissza sosem tér. Ott várok rád, mint egy cölöpre, amihez kikötni nem lehet. Ott állunk, törékeny naplementébe burkolózva, Kitéve hullámok játékának a sárga fényben: Hogy csapódnak a partokhoz, a küzdelmet sosem feladva, Mint mi, akik valószínűtlenül állunk most egymással szemben: Karnyújtásnyira, de szakadékkal lábunk előtt, Lábujjaink közé nyomódott mélyszürke iszapban. Otthon vagyok és távol nagyon az otthonomtól, Miközben félni kezdek riadt szemeid láttán: Pont akkor veszítelek el, mikor a legközelebb vagyunk - Egymáshoz.
Olyan vagy nekem, Mint sötétnek a fény, Nélküled nem létezem, Nélküled értelmetlen lennem, Nélküled sohasem voltam és sohasem leszek Ha Te kihunysz, Veled én is semmivé leszek.
Olyan messze vagy,olyan nagyon távol, Nem tudom gondolsz-e rám valahol máshol. Nem tudom,meddig bírom az életet, Nem tudom meddig tűrőm a tehetetlenséget. A tehetetlenséget,amit miattad kell elviselnem, Mert nem lehetsz mellettem, Nem lehetsz az enyém! A mi szerelmünk maga a paradicsom lenne, De a szenvedélyünk a lehetetlen gyümölcse, Viszont ígérem a szívem tied lesz örökre, Szeretlek és tudnod kell:TE VAGY AZ ÁLMOM GYÖNYÖRE!
Remélem tetszik,ez a vers saját és szívemből szólt....!
Én ott éltem, hol hangos szerelmespárok csöndesen elhagyták egymást, S én a sírás éjjelén ott esküdtem haragot, hol az élet szeretete az ajkamhoz ért.
Én ott éltem, hol a senki hős volt s csak a hazugság sarkantyúzta a bolygót, És a csillogó szemek roppant magányát, a város mélyén, szétmálló falakra írták.
Én ott éltem, hol a végtelen porszemmé aljasult s a némaságban névtelen Kőarcok mozdulatlan tűrték, hogy szép szívemet makacsul dobozba zárjam.
Én veled éltem, gyönyörű kedves, semmiért, mohón, igazgyöngy a földnek. Én veled éltem, mint hazug, mint bátor, mint lelkekre feszített öngyilkos mámor.
Álom a valóság, koldus az idő. A napról álmodom - ragyogjon! S közben zuhogjon az eső.
szeretlek, szeretlek nagyon rád gondolok sok magányos napon. nemtudom emléked feledni nem tudok nélküled élni, lélegezni hiányod fojtogat mardossa a szivem nem tudom mit tegyek és némán elviselem. kopár napokon mikor a magány mardossa szivem rád gondolok közben a multat felidézem.
ül egy galanb fön az ágon senkije sincs ezen a világon. feje nehéz, szive hideg vajon meddig tart a szenvedése? de majd egycer kisüt a nap és ujra boldognak érzed ön magadat. fütyülve járod az utcákat és nem lessz gondod ezen a világon.
