Szeretnék most veled lenni, szeretnélek egy életen át csókolni. Nélküled életem céltalan, nélküled végzetem hasztalan.
Bárcsak itt lehetnél most velem, bárcsak ott lehetnék most veled...
Mert boldog az kinek sok adatott de boldogabb az akinek egy szerelem adatott. Várok rád életem, várok míg el nem jő a nap. A nap mikor együtt lehetünk.
Hisz bizonyítanám neked menyire szeretlek, s bizonyítanám menyire kellesz nekem.
Testem a testedhez simulna, lelkem a lelkeddel szorosan összefonódna. Így égnénk el forró vágytól perzselve, s mikor a nap felkel, hamvainkból, mint a főnix madár úgy kelnénk új életre.
Magammal én már elvégeztem Minden dolgát az elmulásnak. Felgyújtottam lelkem csillárját, Hogy halottan is fényben lássad, Akit egyszer szeretni tudtál.
Akit egyszer szeretni tudtál, Az élettől ne várjon többet. Vigan szóljon: minden betellett S a halálágyú düböröghet, ...Csak ne tudnálak szomorunak.
Csak ne tudnálak szomorunak - Jöhetne már az örök semmi. De igy még nem szabad meghalnom - Mert olyan szomoru tudsz lenni - S visszavisz a szomorúságod.
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
Zimonyi Zita
(hiába)
hiába hallgatsz: egész tested,
minden érzéked, porcikád
azt súgja, vallja, kiáltja: ölelnél,
törzsed törzsemhez fordul,
csípőd csípőmhöz beszél,
ajkad ajkamhoz lopakodik,
ott fénylek szemed égboltján,
hiába teszel fel kérdéseket,
faggatsz értetlenül, ámultan,
hiába lepődsz meg zavartan
kitárulkozó vallomásaimon,
engem ugyan nem csapsz be,
csak hazug magad vágod át,
hiába próbálod szemlesütve
fedni félszegen előlem óhajod,
hiába mutatsz kielégültséget,
süt belőled a hiány, a sóvárgás,
furdal az elfojtott kíváncsiság,
űz, hajt a kiéletlen élni akarás,
a gyönyör, mámor utáni vágy
Ott, ahol mély barázdák szelik át a homlokokat, Ahol, kecskekörmök borítják a Balaton-menti partokat Ott vársz rám. Mint egy hajóra, ami vissza sosem tér. Ott várok rád, mint egy cölöpre, amihez kikötni nem lehet. Ott állunk, törékeny naplementébe burkolózva, Kitéve hullámok játékának a sárga fényben: Hogy csapódnak a partokhoz, a küzdelmet sosem feladva, Mint mi, akik valószínűtlenül állunk most egymással szemben: Karnyújtásnyira, de szakadékkal lábunk előtt, Lábujjaink közé nyomódott mélyszürke iszapban. Otthon vagyok és távol nagyon az otthonomtól, Miközben félni kezdek riadt szemeid láttán: Pont akkor veszítelek el, mikor a legközelebb vagyunk - Egymáshoz.
Olyan vagy nekem, Mint sötétnek a fény, Nélküled nem létezem, Nélküled értelmetlen lennem, Nélküled sohasem voltam és sohasem leszek Ha Te kihunysz, Veled én is semmivé leszek.
Olyan messze vagy,olyan nagyon távol, Nem tudom gondolsz-e rám valahol máshol. Nem tudom,meddig bírom az életet, Nem tudom meddig tűrőm a tehetetlenséget. A tehetetlenséget,amit miattad kell elviselnem, Mert nem lehetsz mellettem, Nem lehetsz az enyém! A mi szerelmünk maga a paradicsom lenne, De a szenvedélyünk a lehetetlen gyümölcse, Viszont ígérem a szívem tied lesz örökre, Szeretlek és tudnod kell:TE VAGY AZ ÁLMOM GYÖNYÖRE!
Remélem tetszik,ez a vers saját és szívemből szólt....!
Én ott éltem, hol hangos szerelmespárok csöndesen elhagyták egymást, S én a sírás éjjelén ott esküdtem haragot, hol az élet szeretete az ajkamhoz ért.
Én ott éltem, hol a senki hős volt s csak a hazugság sarkantyúzta a bolygót, És a csillogó szemek roppant magányát, a város mélyén, szétmálló falakra írták.
Én ott éltem, hol a végtelen porszemmé aljasult s a némaságban névtelen Kőarcok mozdulatlan tűrték, hogy szép szívemet makacsul dobozba zárjam.
Én veled éltem, gyönyörű kedves, semmiért, mohón, igazgyöngy a földnek. Én veled éltem, mint hazug, mint bátor, mint lelkekre feszített öngyilkos mámor.
Álom a valóság, koldus az idő. A napról álmodom - ragyogjon! S közben zuhogjon az eső.
szeretlek, szeretlek nagyon rád gondolok sok magányos napon. nemtudom emléked feledni nem tudok nélküled élni, lélegezni hiányod fojtogat mardossa a szivem nem tudom mit tegyek és némán elviselem. kopár napokon mikor a magány mardossa szivem rád gondolok közben a multat felidézem.
ül egy galanb fön az ágon senkije sincs ezen a világon. feje nehéz, szive hideg vajon meddig tart a szenvedése? de majd egycer kisüt a nap és ujra boldognak érzed ön magadat. fütyülve járod az utcákat és nem lessz gondod ezen a világon.
Ezt egy lányhoz irtam,Egy Tarnamérai lánynak,akit nagyon szeretek!Keresztesi Nikolettnek!kérlek benneteket segitsetek elmondani neki,hogy mennyire sokat jelent nekem!!Myvipen megtehetitek! Domboróczki Kálmán vagyok!Ez a vers egy rövid története a kapcsolatunknak,volt benne sok öröm és bánat is!De nem tudom feladni,mert szeretem!!Köszönöm nektek!!
RAGYOGOTT ÉS NEM LÁTTAM
Egy nyugtalan érzés,fáj tőle a szivem! Elveszítem azt,akiért élek? Elkezdödött csendben,szemébe néztem! A lány még nem tudta,hogy rögtön szerelmes lettem! Már akkor tudtam,ő kell nekem! Éreztem,hogy kedvel engem, Mikor szemembe nézett mélyen, Hevesebben vert a szívem! Mikor először mondta szeretlek, ilyet még nem éreztem! Így kezdődött egy szerelmes végzet! Csendben,titokban kezdtük! Szép volt jó volt minden, De közénk álltak idegenek! Harcoltunk foggal,körömmel! Nem adtuk fel,és most sem teszem! Elvitték tölem a szürke végtelenbe, Ekkor nem talaltam sehol a helyem! Húztak minket jobbról balról! Itt hibáztam jó nagyot! Megfertöztem kapcsolatom, De ha megengedné rendbe hozom! Sokat tettem már én érte, De eltol töle messze! Volt hiba,mit elkövetett, De megbocsájltom, Mert töle jobban,senkit sem SZERETEK! Nem érdekel se böszkeség se semmi más! Szerelmes szívem csak ö rá vár! Hibáztam én is sokszor,ezt is tudom! De esélyt kérek,ugye kapok? Nem tudtam,hogy mit akarok, Kerestem,pedig mindig ott ragyogott! Ragyogott és nem láttam, Szemem ki nem nyitottam, Mert vakított ragyogása! Most messze van,távol tölem! Nem vakít semmi,kinyitom szemem! Nem találom sehol,most már tudom mit is kerestem! Egy kívánságom ha lehetne, Őt kérném a szívemnek!! Bocsásson meg nekem,mert most nem hibáztam,s SZERETEM!
Átragyog
Mosolyod átragyog
téren és időn, meg
távolságon, lelked
itt van, velem, érzem
felém áradni a
szerelmed: ölelj át,
örökre velem…
Álmodjunk egymásnak
egy csodás világot
összefonódó testünk az
álom valósága.