Még fájnak az érted legördülő könnycseppek,az álmatlanul átvergődött éjszakák!Még fájnak a hazug szavak,mondatok,az őszintének hitt mozdulatok!Még fáj,ha találkozunk,ha látlak,hogy esténként hiába várlak!Még fáj,hogy nem vagy itt velem,hogy nem fogod meg gyengéden a kezem!Még fájnak az emlékek és a gondolatok,a soha ki nem mondott mondatok!Még fáj minden,ami hozzád kapcsolódik,minden ,amiről te jutsz az eszembe!Még fáj,de egyszer elmúlik talán...s,akkor már nem vágyik majd szívem a szíved után!
leckék az életből
1.
nem vagyok még nagy
totyogok, szineket eszek
számba veszem azt
amit épp nem lehet
megeszem a vaságyat
fogamat csikorgatom
kedvenc vonatom fújom
emlékekből állok fel
alulról nézem a világot
az ovónéni rózsaszínjét
emlékszem a dugóra
a gumiszaga agyamban
óriási, minden de egyedül
ordítok a bejáratnál
nem jött senki, felemeljen
megetessen, lefektessen...
2.
nagyot léptem az időben
az első dobbanás, pillanat
álom csupán, egy fuvallat
éreztem valamit, fontosat
hosszú haja, az ablaknál
korán jöttem, egy villanás
mozgásban egy táncban
forogtunk mint két bolygó
felfedeznivaló, hámozatlan.
megérkeztem tudatlan
a nehéz rögöt elnyomtam
levegőmért fel, elindultam..
3.
nem térek ki, nem csúszok
mégis megállok, nem kapkodok
csak akarlak, nézz rám
könyörgök, ne fordulj el
kitép az, gyökerest, virágost
megkönnyezem, bocsánat
ha van még ilyen benned
könyörtelen a semmi éjjel
megszállnak a démonok
nem hagynak el, szeretnek
oh csak tudnám levenni
megsimítani a simíthatatlant
melegíteni a melegíthetetlent
könyörgöm nézz még egyszer
érted vagyok, értelmetlen
minden más annyira nélküled
Az első szerelemre tisztán emléxem,
óvodás voltam,
6 éves éppen,
amikor - nem is oly ártatlan
csókunk elcsattant
az óvoda udvarán.
Azután eltűnt a lány.
Iskolába mentem, másikba
és tanítás alatt unatkozva,
nagyokat ásítva
a lányokat néztem,
fürkésztem,
ki lesz a következő áldozat.
Én lettem. És azóta
hányan törték a szívem apró darabokra,
de mindig akadt
aki ápolta, megragasztotta.
Várok Rád, ki tudja meddig,csak várom, hogy beteljesüljön újra egy álom, éhes testem kíván, mint télvíz idején a reszkető koldus: csak egy kis melegség, egy falat száraz kenyér , mindegy csak túlélni ezt a fagyos éjszakát, majd csak megjössz, és veled újra jön a nyár, ha kell várlak, mint a temetőben nyugvók, türelmesen, a feltámadást, a végítélet napját, és hogy közben lángra kap a világ - mit nekem, én saját lángomat őrzöm, amit Te gyújtottál, csak azzal törődöm, és mikor majd újra karjaimba fonlak, nem érdekel már, milyen volt a tegnap egyedül, milyen volt nélküled, a kisded sem tudja milyen volt, mikor még meg nem született, a jelen, a jövő, ez marad nekünk, s hogy ebből mit hoz ki szerelmünk, mint szobrász, a durva márvány mélyén meglátja Krisztust és Máriát, s világra segíti verítéke és vére árán, úgy alkotunk majd halhatatlanságot magunknak, új csodás világot.
Olyan verset keresnék, ami elég hosszú és a boldogságról szól, nem arról, hogy: nem vagy itt, nem jöttél el... Meg hasonlók. Házassági évfordulóra kellene. Ha tudtok ilyet, légyszíves írjatok ide.
Énekek éneke
Fölém hajolt, tenyerébe
vette a reszkető, kicsi
halmot, úgy suttogta:
de szép! Nem azt látta,
amit én, a közelmúlt
lefelé futó, még meg
sem gyógyult műtéti hegét.
Másképp nézek magamra,
mióta egy gyengéd férfi
mellemet kezébe fogta.
Szulamithoz hasonlatossá
lettem, illatoznak
a mandragórák
sosemvolt kertemben.
2007.02.23.
És mert ez szerelmes vers topic:
Mert amíg remény van,
addig van minden,
hittem.
S hitem,
hogy visszatér a múlt
nem csorbult
még,
a szándék,
hogy legyek neked,
s olyan,
mint fehér lovam
hátán sárkánnyal vívó
hős,
ki szabad idejében
szonetteket költ:
Az vagyok!
Vedd észre hát
koldusgúnyám alatt
a királyi ruhát!
Múló pillanat, mi összeköt, s old,
sorsokat romba, életet kiolt,
többet várt, mint kapott,
- hálátlan ! - kérne még,
még több szerelmet,
még több szerencsét,
mit az Úr adott.
Beérhette volna,
leélhette volna
az életét,
mint paraszt, ki földjét szántja,
s legnagyobb boldogsága
maga a lét.
Túl magasra vágytam,
s a nap megolvasztotta
viasz-ragasztott szárnyam.
RDG
Zongora
Nagy az ívem, tágul a kör, ahogy lépünk, megy veled is
bár a színház nincs messze, a bohóc is most dalol
nagyon nagy sugár, a falakig ér, de a kezünk összeér
kikerüljük a bútorokat, de valahogy a zongora középen
és csoda történt, mindenki tudja, igen az, a ritmus megszólal
a hangokat látjuk, mint madarak a kékben, úszó felhők...
Ahogy jöttem, csak visz hátra, jön előre minden
lemaradok, te jó Isten, mi van köröttem
már a falak is előznek, a zongora éppen
a képek leválnak, az ablakok kinyílnak, hova,
hova menjek, ne hagyjatok ó emlékek magam
olyan magas, olyan semmi alattam, feketeség
ingovány, kapaszkodnék, megfognám a kart
ki nyújtja felém…
Szemed száz hideg csillaga hullt rám, s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam a valóságszálak hálóján át. Közelségedre szívemben felcsendült a mindenség kék harangja, s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái fénytelenül pattantak le rólad, kérleléseimből hiába szőttem hálót a tátongó semmi fölé. Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam, tétovaságod tengere hűvösen zúdult akarásom égig érő tüzeire, s közben lázas szelek lobogtak szerte
Mondatok hóval takart jegén botladoztam vissza hozzád, esélyem sikoltva tört kétkedéseiden. A náladnélküliség kősivatagján virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged naptalan égboltja alatt hervadtam: nem fordítottad felém arcodat, csak a kezed súgott reményt…
Nyugtalanító vörös akár a tűz úgy éget, simogató fekete így látlak téged Szeretnék sikítani kiadni mindazt amit érzek mégis ülök és csendesen nézlek
Behunyom a szemem
Az érzékek vad tánca, illatok, érintések élednek a homályban fejvesztett kusza gondolatokban elveszve remegőn két karodban simulni csókra éhesen nem dacol most az értelem csak Te, és csak Én Vörösen, feketén
Kinyitom a szemem
-Figyelsz egyáltalán rám? Vagy elaludtál???- Pillanatnyi álom csak tűnő képzelet Lopni kicsit tőled csak vakon merek.
Behunyom a szemem
Őrület, hisz ott vagyok ahol vörösek az éjek s feketék a nappalok Napként a két szemed ragyog lángoló éjben kacagnak a csillagok a vágyak angyala rebbenti rőt színű szárnyát csak 2 pillanat volt, elszállt..
Kinyitom a szemem
- Mi bajod van?- -Gondolkodtam..- -Hallottad amit mondtam?- -Ne haragudj, nem itt voltam.- Gondolatban két karodban elveszve önnön magamban, Elveszve a szenvedélyben át sem élt csókok tüzében. Tova tűnt a józanság.. minden szavam hazugság Álarc, titok, rejtelem ne lásd ahogy szenvedek.
Hordozlak magamban, minden pillanatban, benne vagy a vízben a kimondott szavakban, Benne élsz a fényben az éji sötétségben, ott vagy minden dalban, hordozlak magamban
Hordozlak magamban, szólok gondolatban hiszen ott vagy benne minden mozdulatban Ott lapulsz meg elmém rejtett zeg-zugában benne vagy a dalban hordozlak magamban
Hordozlak magamban titkos álmaimban el sosem eresztlek önzően szeretlek amikor csak tudom kutatlak, kereslek ott vagy minden dalban, örökre hordozlak magamban.
Hajt a vérem, éget a vágy mégis mormolok egy imát..
Ne kísérts, ne tedd..
Vagy mégis tépj szét, csókolj halálba, lobbanjak, mint a gyertya lángja Szeress, míg csak kedved tartja egy kis időre repíts magasba ha már nem kellek meguntál , vess le, kérlek, vess meg, gyűlölj, és én akkor is szeretlek.
Imádkozom, hisz nem szabad..
És lázadok, beléd akarok marni, hogy érezz, hogy fájjon, és inni a tested melegét, hagyni sodorjon az ár, ahol az ész már messze száll és az ösztön az úr.. Hol nincs más csak az élvezet, S a kéj vezeti két kezed.
Újra imádkozom csak miattad, érted hogy hajtson hozzám a végzet tied vagyok..
