Valószínűleg az ország leglojálisabb és legelfogultabb U2 rajongója vagyok. 41 éve kitartok mellettük és így 50+ évesen ugyanolyan kamaszos izgalommal és lelkesedéssel fogadok 1-1 új megjelenésüket mint a Joshua Tree vagy az Achtung Baby idején. Általában évek múlva csillapodnak le annyira az izgalom keltette hullámok, hogy aztán reálisan tudjam értékelni a lemezeiket. Így érett meg kezdeti fanyalgásom után sok-sok év alatt a Zooropa és lett az egyik örök kedvencem. És ugyanígy esett nálam a 00-ás évek második felének két lemeze a legkevesebbre tartottak közé. Van olyan is amikor első hallgatás után tudom, hogy örök szerelem lesz. Így volt ez az Unforgettable Fire, Joshua Tree és az Achtung Baby esetén. És ezt érzem most is. Mindkét EP esetén.
Valószínűleg még mindig van bennük egy folyamatos újítási vágy, de a Poppal igazából elmentek a falig, ahhoz képest a következő két lemez biztonsági játék volt. A NLOTH megint kísérletezőbb volt, de mégis szürke lett, mint a borítója.
A SOI megint "tutira menés" volt, de tuti dalokkal is, a hangzás lehetett volna átütőbb picit.
A SOE hangzása tetszik, csak ott gyengébbek a dalok. Viszont olyan mutatványt, mint a JT-AB váltás volt, csak egyszer bír el egy karrier. És az tökéletes volt.
Plusz azért 50 év alatt, ha tetszik, ha nem, kialakultak bizonyos keretek, mi fér bele a világukba és mi áll jól nekik.
Nem is biztos, hogy úgy értik 65 éves emberek a kortárs popot, mint alig 30 évesen az AB idején. Végülis a Pop is amiatt lett felemás, mert ami működött '91-ben, az hat évre rá csak félig, 29 (!!) évvel később hogy is működhetne?
Mondom, szerintem egy erőteljesebb hangzású SOI a jó megfejtés. Az a szó legjobb értelmében vett U2 esszencia volt, baromi jó dalokkal. Újítani már nem nekik kell. Másnak se biztos: egyre inkább úgy látom, aminek érdemes volt megtörténnie a pop/rock történetben, már megtörtént.
Ez a baj, hogy hasonlítgatunk és konkrét múltbéli élmenyekhez köthető elvárásaink vannak. Én csak azt tudom, hogy mit nem akarok: Ryan Tedder. Kollaborációk DJ-kel, stílusidegen előadókkal (pl. We are the People, Ahimsa). Folkos (White As Snow), akusztikus hangzás (erre a közelmúltból sajnos van példa bőven).
Él bennem egy olyan - nyilván téves - kép, hogy Edge szíve szerint jó rockos lemezeket csinálna, csak a többiek visszafogják. Csakhogy, mivel ő a fő zeneszerző a zenekarban, ez mégse lehet igaz.
Az biztos, hogy kilenc (!!) évvel a SOE után jobbat várok, mint ez az EP.
Ha rajtam múlna, Achtung Baby-Pop (közelebbről: The Fly és Discotheque - olyan gitárok olyan effektekkel) ötvözet lenne az új album.
Szóval, hogy bebizonyosodjon a teóriám: Edge zúzni akar, végre "letépi láncait" és nem állíthatja meg senki! :))
Komolyra fordítva: egy SOI szintű lemez, annál azonban erőteljesebb dobokkal (esetleg még gitárgazdagabb formában) teljesen jó lenne. Bono pedig határozottan ritkítsa a falzettjét.
Még nem hallottam, de a "zene derült égből" koncepció eszembe juttatta '14 őszét és a SOI megjelenését.
Minden szempontból (szerelem, család, munka) vacak egy ősz volt az nekem, el se tudom mondani, mennyire megörültem, amikor szembejött a hír, hogy új "U2 lemez jelent meg most".
Zenének én még sose örültem annyira: "igen, pont erre van szükségem!"
Egy hónapig mindennap meghallgattam és elkezdtem sokkal jobban érezni magam, aztán a dolgaim is rendbejöttek lassan. De lényegesen jobb hangulatban egyszerre lettem türelmesebb és aktívabb is a rendbehozatalukban.
Szóval nekem a SOI egy fontos lemez volt, ma már ritkán hallgatom (jók a dalok, de túl homogén, tömbszerű a sound - a SOE ezzel szemben jó változatos, lélegző hangzású, viszont a dalai gyengébbek), de hiába adták ingyen, csak muszáj volt megvennem, hogy valamit visszaadjak hálából, hogy átsegített azon a vacak őszön. Tényez úgy hatott rám akkor, mintha kisütött volna a nap - a lelkemben is. <3
Most sokkal jobb passzban vagyok, de új U2 dalok mindig jól jönnek - mert a belső világom oké, de a külvilágot el kell viselni valahogyan és ha Edge gitározik a fülembe, amikor kilépek a lakásból, az már egy jó alap egy munkanap kezdetén. :)
Eddig csak egyszer tűnt fel ennyire markánsan hasonlóság két nagy zenekar között: a Santana 1969-es debütáló lemezének gitársoundja és -témái teljesen Robbie Kriegert és a Doors zenéjének hangulatát idézik meg olykor.
Na igen: egy nagyívűségéről híres (vagy megalomániájáról hírhedt?) előadó visszafogott koncepciójú önfeldolgozás-lemezt akar csinálni... és nagy visszafogottságában meg sem áll egy négylemezes boxig.
A U2 kb. "gyárilag" nem tud "low-scale" lenni: vagy a zene, vagy a mennyisége vagy a körítése mindenképpen "larger-than-life" lesz.
És talán elsősorban pont ez az oka, hogy nem működik a SOS.
Egy hétnyi nem túl intenzív, de többszöri meghallgatás után ezt a 19 számot hagynám meg. A maradék 21-et, ha egész hátralévő életemben soha többet nem hallanám, azt se bánnám. Még ebben a 19-ben is van nem egy olyan ami csak azért maradt, mert úgy egyébként nagyon szeretem és legalább nem sikerült sokat rontaniuk rajta (szerintem). És a daloknak csak egy nagyon kis része van itt azért mert igazán érdekes, izgalmas.
11 O'Clock Tick Tock Bad Pride (In The Name Of Love) Who's Gonna Ride Your Wild Horses Red Hill Mining Town Invisible The Miracle (Of Joey Ramone) I Still Haven't Found What I'm Looking For Electrical Storm The Fly Until The End Of The World All I Want Is You Lights Of Home Cedarwood Road I Will Follow Two Hearts Beat As One Miracle Drug The Little Things That Give You Away 40
Tényleg jó, és talán meglepő, de kedvet adtál hozzá, hogy meghallgassam. Nekem pozitív csalódás a SOS. A 40 dal tényleg sok, az általad leírt dolgok egy részét én is kihallottam, de ahhoz képest, hogy az elmúlt két lemezről szinte semmit nem tudok felidézni és ezt is úgy kezeltem, hogy "csak "időt húznak"", bejött. Nem lett kedvenc, de legalább egyszer biztos végig le fog menni, hogy megtaláljam azt a pár átdolgozást, amiért másodszorra is felkapom a fejem.
Mert tényleg érződik, hogy sokat dolgoztak vele. Minőségi.
És mégse jó...
Miközben a kritikák többsége pozitív, úgy látom a hallgatók nagyja eléggé lehúzza. Mielőtt hallottam volna, azt hittem "biztos csak nem szeretik ezt a stílust és ezért igazságtalanok". Dehát nem.
Egyébként pont 20 éve az általam amúgy nem (ill. csak 1-2 dal erejéig) szeretett Bon Jovinak volt egy ugyanilyen lemeze (This Left Feels Right): akusztikus album, amin a legnagyobb energiabomba slágereikből balladákat csináltak (pl. az It's My Life-ból).
Mindenki rühellte, de minimum bizarrnak tartotta, nekem meg (egyedüli teljes lemezként az életművükből) nagyon tetszett.
Itt annyiban más a helyzet, hogy a U2-tól minden bejön (még a NLOTH-t is úgy tartom gyengének, hogy közben az album felét szeretem) - erre pont ez nem.
Próbálkozom még apránként, de hogy újra nekiülnék egyben végighallatni, az kizárt.
(Persze ennyi alapján nem lehet megalapozott véleményt mondani. Viszont az is igaz, hogy most először nem lelkesített fel az első hallgatás egy U2 lemeznél.)
Pozitívumok:
- Nagyon örültem az akusztikus jellegnek.
(Nálam sem ez a fő zenei csapásirány, viszont bármikor szívesen hallgatom a kedvenceim ilyen felvételeit - ha vannak.)
- Nagyon örültem, hogy Edge szerepe még a szokásosnál is hangsúlyosabb.
- Tetszik, hogy nem alibizés: hiába nem új dalok, érződik, milyen komolyan vették és milyen sok energiát fektettek bele.
Negatívumok:
- Sajnos valahogy nagyon steril a hangzás, az ének pedig annyira előre van keverve, hogy sokszor olyan érzés, mintha Bono a háttérben szóló hifi hangjára énekelne bele az arcomba (vagy a fülembe). Egy dal erejéig működő koncepció (pl. Oasis: Wonderwall), de négy lemezen át?
- Bono és a magas hangok: először a SOI-t hallgatva volt bántó (Sleep Like A Baby Tonight), itt sajnos többször is. Van, hogy egy dal lecsengését nyírja ki vele teljesen.
- Az az igazság, hogy az elmúlt pár évben néha olyan érzésem volt koncertfelvételeket nézve, hogy Bono valahogy nem jól öregszik, mint előadó: ami korábban karakter volt, kezd átmenni modorosságba. Sajnos ezen a lemezen pont a visszafogott zene és az előtérbe tolt ének miatt ez még hangsúlyosabban érződik, mint máskor. Sokszor mintha nem érezne rá az adott dalra: harsánykodik, huhúzik... és tudom, hogy "dehát ettől -is- ő Bono". Csakhogy más az, amikor ráérez, mikor kell "bonóskodni". Szerintem itt igen sokszor nem érez rá.
Túlhangsúlyoz, "túlartikulál" szavakat, sorokat.
Amikor mély hangot használ, akkor viszont sokszor mintha beszélne vagy "szavalna". Mintha a két véglet között (huhogós fejhang és mély beszédhang) nem találná önmagát úgymond. Edge talált új karaktert a dalok zenei részének, Bono viszont mintha elveszett volna bennük.
Mintha azt érezte volna, a más felfogású zenékhez máshogy is kell énekelnie - és ebből lett a "baj", mert sokszor mintha nem érezne rájuk.
- Nagyon szeretem a Van Diemen's Landet és mostanáig sajnáltam, hogy a Numb mellett az az egyetlen Edge énekelte dal, úgyhogy felcsillant a szemem, amikor olvastam, hogy itt több dalt is énekel.
Sajnos én nem a falzettjét szerettem volna hallani, hanem azt az erős és tiszta hangot, mint a Van Diemen's Landben.
A Desire-t teljesen hazavágja sajnos, de a Peace On Earth se lett jó...
- Nincs olyan dal itt, ami nemhogy jobban, de akár csak ugyanannyira tetszene, mint az eredetije. Zeneileg nincs velük baj, de nem ragadnak magukkal. A steril hangzás a baj? A keverés, hogy az ének sokszor mintha "leesne" a zenéről?
- Visszaüt, hogy komolyan vették: 40 dal túl sok ebből a hangulatból és... talán picit túlagyalták ezt az egészet. Egy 15-20 dalból álló akusztikus koncert CD/DVD felvétele tökéletesen megfelelt volna.
Persze akkor biztos megkapnák, hogy csak "időt húznak" az új lemezig, viszont a SOS-rel az a helyzet, hogy olyan is fanyalog miatta, aki abszolút célközönség. Nagyon szeretem a U2-t, nagyon szeretem az akusztikus cuccokat. Papíron kb. "év lemeze" kéne legyen nekem ez az album, közben meg pont amiatt és sajnos csak azért fogok próbálkozni vele még, mert "akusztikus U2 lemez? nem létezik, hogy ne tetsszen", nem pedig azért, mert annyira megtetszett elsőre.
Szóval sajnos pont annyira nem éreztem rá ezekre a dalokra hallgatva, mint ahogy -szerintem- Bono sem érzett rájuk énekelve...
Nem csalódott vagyok amúgy, hanem értetlenül állok a dolog előtt: kéne, hogy tetsszen ("akusztikus U2! wow!"), nagyon akarom is, hogy tetsszen (még a nem tetsző előzetes dalok se törték le a lelkesedésemet) - és mégsem tetszik...
