A gyertyafényhez, tipikusan pl. szülinapi tortán stötéten, nálam villan az alacsonyra állított vaku, softbox-al a mennyezetre, mert környezet is kell. Aztán lrben radiálfilterrel megoldom a gyertya színhőmérsékletét, ha hideg lenne. Esetenként a softba teszek a vakura narancsszűrőt, de ez nem igazán jön be, mert itt a retusnál rendesen kell vakarózni hogy mi legyen. A jó öreg szürke kártya az égzengés előtt, a legvalószínűbb helyekre odaállítáva sok fejfájástól megszabadítja az embert,ha cirka 800 kattintással tér haza egy ilyen buliról.
Ahogy Soká írja, a vakuzás alatt nem villámlást kell érteni, csak derítést. A fényviszonyoknak megfelelően megsaccololom a legmagasabb iso-t, a bokehoz a blendét, és ezután jön a vaku belövés. A vendégek, akik maguk is fotót szeretnének, még egyszer sem csipogtak ez miatt, főleg hogy a társaság 99 százaléka nyomula tokos telókkal, a kis szutyok vakukkal, telibe villantva.
640 és nem 6400, 3200-ra az iso-t még ff-en se tolom fel... Használok vakut. Van a gépen egy rendszervaku, softbox-al, ami hülyén néz ki, de nagyon jó derítő vakuzáshoz, ha meg is mosolyogják. Az 1,8 - 2,2 blende akart lenni... Semmi bajom a vakuval, a fotózáshoz fény kell. Állványon softbox és bele a vaku a gép beépítettjéről vezérelve, ide-oda helyezhető, de rendezvényen, ahol 60 ember van, állófogadáson például,a azért necces. Itt csak a nyitott blende + iso játszik, de ha 2000-re kell húzni, már megint csak keresem a derítésre a lehetőséget. Ez általában a beépített, vagy az sb 700 a gépen, 1/64, 1/32 -re lehalkítva, ha a mennyezet alacsony, vagy van mögöttem fal, arről visszaverve, ahogy írtad nem a vendég orcájába. Nem tudom milyen elvekkel fér össze, hogy valaki nem vakuzik, elvégre a fotózáshoz fény kell... Az apsc egy rendezvényteremben szokásos fénynél, már gyakran 400-as isonál is csak olyan képet állít elő, amit meg kell őrizni, azért ami vagy aki rajta van. Persze ez is fényforrás ereje, helyzete függő. 1200 fölött is fotóztam már úgy hogy használható lett. Használható, nem top.
A fix obit a nagy blende miatt használom. A zoom, ami egyáltalán 2,8-ra nyit, nagyon drága, és ahhoz képest igen korlátozottan használható. A zommolással zárja a rekeszt, és ha bokeh kell, az van vagy nincs. Fixel odalépek és klatty.
Színházban nem fényképezek. Ehhez engedély kell, és mindenkit zavar, az egyéb fellépéseken, táncház, kórus etc. meg van elég fény, és a zene elnyomja a klattyot.
Ebben teljesen igazad van. Elfogadom, hogy például ez olyan eset, amikor legjobb a fényerős eszköz. De azért én továbbra is úgy gondolom, hogy az esetek jelentős részében segíthet a megfelelő világítás. És ha most lenne kedvem, időm, akkor a gyertyafényes sztorit is kipróbálnám minimális + világítással.
De majd reméljük, készül egy teszt jellegű fotó ugyanarról apsc+ff géppel és láthatjuk, hogy a kevesebb zaj kontra nagyobb felbontás milyen eredményt mutat. :)
Nem, erről írtam: a gyertya fénye annyira alacsony színhőmérsékletű (1500-1700K), h a legtöbb gépen nem is lehet beállítani (általában 2000K az alsó határ), így meleg színezetű marad a kép - amivel nincs is baj, ilyennek látjuk élőben is.
Ha erre rádurrantasz a 4500K körüli színhőmérsékletű vakuval, hazavágod a kép hangulatát! Csak úgy lehetne, h színszűrő fóliával eltolni a vaku fényét - de az max. előre rákészülve, műtermi körülmények között reális, nem egy baráti vacsorán. Ott fényerős obi, nagy ISO és stabilizátor a praktikus megoldás.
Én nem állítom, hogy nincs olyan amikor tényleg csak a ff, fényerő és magas iso a megoldás, de azért még egy gyertyafényes fotón is valójában segít(het) egy kis derítés.
Nem arra gondolok, hogy vakuval napfényesre kell varázsolni a képet, éppen csak annyit besegíteni, amitől elviselhető mértékűre lehet csökkenteni az iso-t.
Adott esetben pont az a lényeg, h ne hamisítsd meg vakus derítéssel a hangulatot... mint pl. egy gyertyafényes beszélgetés során. Mivel ilyenkor nem jellemzőek nagy, gyors mozgások, egy stabilizátor is aranyat ér, és persze fényerős objektív: ezekkel kis szerencsével ISO 1600-on is lehet pár jó képet lőni, és az még bármelyik rendszeren vállalható minőség (de általában a 3200 is, hiszen ezeket úgysem 100%-ra belezoomolva fogod visszanézni)
Hát, Te tudod. Nem állítom, hogy minden részletében értettem, amit írtál. ("1,8- 2,2 mm" - "isot, főleg este, 640-re fel kellett húzni" ??) Gondolom az egyik blende akart lenni a másik 6400 :)
Odáig oké, hogy az apsc több zajt generál (bár ha visszabutítod 12Mp-re mondjuk 24-ről, akkor azért a különbség is csökken) de azt például nem nagyon értem, hogy miért akarsz olyan sötét helyen fotózni, ahol iso6400 kell full nyitott rekesz mellett? Az esetek döntő többségében mód és lehetőség van elhelyezni rendszervakut vagy vakukat úgy, hogy deríteni tudj kicsit. Erre most légyszi ne mond azt, hogy Te elvből nem akarsz vakut használni. Azt még megértem, hogy csak fixeket használsz, de azért a vaku nem egyenlő azzal, hogy a beépített vakuval jól pofán nyomod az alanyt :)
Számomra segítség lenne ha illusztrálnád fotóval is, hogy hol mikor válik használhatatlanul zajossá az apsc. Én max. 3200-ra szoktam felnyomni az ISO-t, de ez már csak ritkán és kompromisszummal történik meg, az 1600-at is csak nagy szükségből használom. De ilyen szituációban már mindig keresem a lehetőségét a derítés használatának.
Egyébiránt tudok példát mondani, természetesen egy színházban, táncelőadáson, komolyzenei koncerten nem vakuzhat az ember, igaz itt már az is gondot okoz, ha az embernek "kattogós" gépe van, szóval ide még FF-ből is csak milc felelne meg. Ilyen helyen kétségtelenül megáll a tudományom. Vagyis a felszerelésemé. De egy esküvőbe belefér a villantás.
A 12 és 24 mpx közötti különbség engem még ff és ff között is izgat, igazából nem erről van szó. Rendezvényeket, összejöveteleket terveztem fotózni, és a aps-c nagyon zajos. Mivel nem használok zoomot, az először fotózás, utána portrézás, objektívcserével nem igazán jön be. A 20 mm-es Sigma volt az apsc-n, a 85 mm-es a 750-en, de kisebb helyiségekben, az 1,8- 2,2 mm nagyon gáz volt, 3,2-3,5-el kellett volna fotózni, és ott már az isot, főleg este, 640-re fel kellett húzni. Iszonyatos zaj van ennél az iso-nál aps-c-n, kevés fénynél. A 12 mpx mindenre elég, majd ha kicsit több időm lesz, kipróbálom őket hogy összehasonlítsam. Ami a D5500-at illeti, már most is szinte eladhatatlan. Egy üzeltben 70 eurót akartak adni érte... 50 000 expo alatt veszik csak át, az enyémben 47 000 volt. Angliában az mpb.com cég beszámította 280 euróval a 700-ba, és így nagyon olcsón megúsztam a cserét. A D700 egy hét alatt megjött, fele annyi expo sincs benne, és tényleg szép állapotban van. Szóval ez inkább zaj és nem mpx sztori. Az egyik vázon 35 mm a másikon 85 lesz. Van egy hevederem, amire két gépet tudok rakni, elvileg működnie kell. Május 11-én lesz egy eksüvő, addigra be kell járatni a dolgot.
Olyan nagyon nem osztottad meg a közönséget, ahogy elnézem...
Jófajta 12mp sok mindenre elég. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mondjuk ugyanazzal a jó objektívvel mit nyersz vagy veszítesz egy 12Mp-es ff vagy egy 24Mp-es APS-C esetén rajzolatban?
Lehet hogy megint meg fokom osztani a kedves topiklakókat, de a d5500 helyett D700 lesz a második gépem. Az aps-c kevés fénynél magas iso-val nagyon zajos tud lenni, az 1,4-1,8-as blende pedig ritkán megfelelő. Találtam egyet 24 ezer expoval, 440 euróért. És megmondom őszintén: szeretném látni a 12 megapixelt egy ff szenzoron...
Ez ugyan nem apróhirdetős oldal, de eladó a kis Nikim, 47200 expoval, két akksival, markolattal, töltővel, kábellel, megőrzött szép állapotban. 2016-ban vettem újonnan. Az irányár 105 000, mehet lejjebb, de csak amennyit muszáj. Második gépnek akartam megtartani, de ff kell, elég sokat mozgok ott ahol kevés fény van, és az 1,4-es 1,8-as blende jól hangzik, de ritkán jó, kell egy olyan gép, ami 2000-es iso körül is jó képet készít. Csak ezért adom el.
Az "ízlést és beállítottságot" nem érintem, egyedül annyit mondok, hogy a maradandó témák 90%-tól megfosztod magad ezzel. De, ez a Te utad, te tudod, hogy miért döntöttél így, én csak azért mondom ezt mert ha megnézel egy fotótörténeti albumot, akkor a képek többségén találsz majd embert is. A döntő többségén pedig legalább emberalkotta dolgokat. A természet önmagában legfeljebb akkor érdekes hosszú távon, ha olyan környezetet mutat, amit az ember közben megváltoztatott, lerombolt. Ilyen értelemben viszont a képnek nem fotográfiai, inkább csak dokumentum-értéke van.
Én valamikor 20 éves korom körül jöttem rá, hogy milyen elcseszett módon fotózgatok. Addig az utazásaim során (ez még rendszerváltás előtt volt) kényszeresen az épületeket, "'híres dolgokat" fotóztam. Most, amikor kezembe akadnak ezek a régi diák és papírképek, fogom a fejemet, hogy alig akad olyan kép, amin látszunk mi, akik akkor ott voltunk. Csináltam egy rakás _érdektelen_ épület és tájfotót.
A Daróczi Csabát egyszer felhívta a Máté Bence, hogy ürgék vannak az apja telkén, érdekelné-e mint fotótéma. Érdekelte. A Bence egy pecabottal sárgarépát rángatott az ürgék előtt le-föl, hogy ugráljanak. A Csaba negyedóráig nem bírt fotózni a röhögéstől, de amikor összejött, a sok száz kép közül kiválasztott egyet és átverés vagy nem nagyon jó kép lett. Amit elfelejtünk, amikor a technikáról beszélünk, hogy egy nekifutásból hazavihetsz 600 képet egy napfelkeltéről, vagy egy sáskáról, és formatálás után másnap újra előadhatod. A filmes világban azért ez nem így volt, még akik ebből éltek, azok se engedhettek meg maguknak húsz tekercset egy óra alatt. Ezért van több fotó, több fotós - és nincs több jó kép mint akkor, még a nagy számok törvénye sem mindig műxik.
A természetben SEMMI nem ismétlődik meg. Teljesen mindegy hogy készül a kép, csak megismételhetetlen legyen, olyan, hogy ahogy ránézel, nem látsz mást. Ezek a fotósok tisztában vannak a kompozícióval és szabályokkal, és teljesen mindegy hogy a szaharában készül, vagy egy vadasparkban. Egy magyar fotós srác, talán húsz éves ha volt, a vadat üldöző gepárdot és a többi hasonló fotókat letarolta, egy pintyről készült képpel. Olyan jókor volt ott, a fények, ahogy a madár ült az ágon, etc, hogy mindenkit letarolt, pedig nemzetközi pályázat volt.
Erre elég sok mindent írhatnék, de nagyon messzire vezet a Digitális fényképezéstől.
Csak annyit, hogy az ember arra van programozva, hogy az emberi arcra legyen érzékeny. Érthető, hogy evolúciós okokból ez így alakult ki, ráadásul tanult dolgok is ezt erősítik. Nem véletlen, hogy míg nekünk minden "kiskínai" olyan egyformának tűnik (akárcsak a feketék...) addig a környezetünk arcait nagyon jól meg tudjuk különböztetni egymástól. Mert ezt tanultuk. Ahogyan minket meg a kínaiak látnak olyan egyformának.
A látásunk nagyon erőteljesen tanult folyamat eredménye.
"A művészetben nincsenek szabályok, csak a versengő műfajokban, lásd sport." Anno dacumal 1976-1984 között - a "Nimród" fotóklub tagjaként - magamat is természetfotósnak véltem, és pont az általad leírtak miatt (bár én nem tudtam ilyen szabatosan megfogalmazni:) hagytam abba. Nem láttam értelmét, hogy pár száz esetleges érdeklődő miatt gyorsan feledésbe merülő képeket kattintgassak. Sok száz, vagy inkább több ezer nagy közönségsikert elért ún. "természetfotót" láttam, de igazából konkrétan egyre se emléxem - míg az Emberekről készült képekből elég sokra.
Oké, én természetesen rosszul látom. Még szerencse, hogy te biztosan jobban :)
Mert természetesen abban semmi mesterséges (értsd visszatetsző) sincs, hogy művi úton megteremtem azt a környezetet, amivel "beetetve" az állatokat lépre lehet csalni őket úgy, hogy közben elmondhatom, ezzel nem avatkoztam be a környezetbe, nem zavartam meg az állatokat.
Csak hogy lásd a természetfotó öncélúságát és élettartamának rövidségét, látogass el fotóarchivumokba és nézd meg az ottani természetfotó gyűjteményt. Leginkább nem találsz majd semmit, főleg nem olyat, ami ma csak egy kicsit is érdekességnek számítana. Ha nem egészen tiszta, miről beszélek, nézd meg a közkedvelt fortepan.huoldalt, ahová régi fotók kerülnek fel. Olyanok, amik közérdeklődésre számot tarthatnak. Nos, keress nekem itt régi természetfotókat! Ha sikerül, folytathatjuk azokról a képekről a diskurzust.
De tedd meg nekem, vegyél elő egy mondjuk 40-45 éves folyóiratot (csak azért ezt mondom, mert erre már emlékszem gyerekkoromból) és nézd meg a képi világát. Ha netán mosolyogsz rajta, akkor megnyugtatlak, 40-45 év múlva a mostani nagy természetfotósok képeit fogják az akkoriak kedvesen megmosolyogni. Ez van, ha valami technikai sportág és nincs benne az a craft, amit művészetnek nevezünk.
Persze, a dolog bonyolult, mert manapság nagyon sok olyan dolgot neveznek művészetnek, amit teljesen felesleges ezzel a fogalommal felöltöztetni. De ez már egy másik történet. Ha esetleg van egy filozófus a környezetedben, akkor esetleg faggasd ki arról, hogy mit takar ez a fogalom és, hogy a természet látványa önmagában (ami a természetfotó témája, szigorúan embermentes módon), hogy ez eleve művészet-e? (oda akarok kilyukadni, hogy a művészet - ha úgy tetszik - egy kellően önző műfaj, csak az lehet művészi, amiben ott az Ember. (ugyanakkor nem minden művészet, amiben benne van az ember, lásd háború, táplálkozás, sport, stb.)
Tudom, messzire keveredtünk a topik témájától, én a magam részéről be is fejezem. Tudom, kicsit nyers voltam, csak azért, hogy kicsit szöget üssek a fejekbe és érdemes legyen elgondolkodni kicsit más szemmel a természetfotónak nevezett hobbitevékenységről.
Szerintem rosszul látod. Nem átverik, illetve nem úgy verik át a vadállatokat. A kép minőségét a beállítás és a kompozíció adja. Egy vadállathoz olyan helyre eljutni, ahonnan igazán jó kompozíciót lehet találni vagy olyan perspektívából fotózni meg nem lehet csak ha eleve úgy alakítod a környezetet. Ez persze mesterséges környezetet jelent, de ide az állatokat nem telepítik hanem maguktól jönnek és teljesen természetesen viselkednek. Adott esetben észre sem veszik a kép elkészültét és ez is egy teljesítmény! Mondjuk azt, hogy a kép tartalmaz művészi értékeket, de az odáig vezető út meg rengeteg teljesítményt.
Addig amíg nem beállított fotókat készítenek, addig tudom benne látni a szépet, az érdekeset és becsülni a mögötte lévő rengeteg munkát. Szerintem a kép nem avul el, maximum később sokkal, vagy inkább csak kicsit könnyebben, egyszerűbben lehet majd megcsinálni valami hasonlót. De pontosan ebben van a trükk, hogy ha készítek egy remek kompozíciójú képet vagy sorozatot, akkor azt már sokan nem fogják megismételni, mert abban már alig lesz újdonság. Az új technikákkal inkább másabb kompozíció van perspektíva lesz elérhető.
De hát, ahogyan én látom, arra szűkítették le sokan a természetfotózást, hogy - megint nem tudok finomabban fogalmazni - sportot űzzenek abból, hogyan lehet átverni a fejét egy-egy vadállatnak. Valójában nem maga a kép "díjazódik", hanem a mögötte felvonultatott technikai rafinéria. Ami szép-szép, de lévén technika, úgyis elavul mert holnapután jön jobb. Ezzel együtt, aki ebben leli örömét, ám tegye, vitatkozzanak jót azon, hogy mi etikus, mi nem, de a világon egyébként van ezeregy fotótéma, ahol nincsenek ilyen butácska játékszabályok.
...hát, elég sajátságos nézeteid vannak, de nagy általánosságban a "csak a végeredmény számít" mentalitás irtja ki a morális megfontolásokat. Pl.: egy természetfotóban érték az ha az elkészítése nem zavarja meg az állatot amiről készül és nem is kényszeríti természetellenes viselkedésre. Egy mesterséges tónál megfelelően álcázott lesből is készülhet értékes természetfotó, hiszen ha az állatnak megfelel akkor odamegy, ha nem akkor meg nem...
Nekem kívülállóként nagyon nevetséges az, amikor a természetfotósok küzdenek a maguk állította játékszabályokkal, hogy mi fair mi nem fair az állatfotózásban. És ez mindig rávilágít arra, hogy ez az egész inkább sporttevékenység és nem művészeti alkotás. Csak ha ezt mondom, akkor mindenki jól megsértődik, pedig de. Semmi gond nincs azzal, hogy egy technikai sportág, amibe a jobbak képesek egy kis esztétikát is belevinni. Amikor megy a vita azon, hogy milyen körülmények között készült a fotó, akkor nevetek magamban, mert ezek az emberek tutira kizárták volna Dürert a grafikusok sorából mert nem átallott rácshálón át rajzolni,
vagy Munkácsytmert képes volt fotó után festeni.
Már csak azt nem értem, hogy mi a különbség egy vadasparki szarvas fotózása és egy műtóval, beültetett háttérrel, földbe épített üveges bunkerből, betetetett madarak fotózása között? Urambocsá' vakuval villantgatva. Szerintem semmi. Pont az világít rá a műfaj anakronizmusára, hogy nem a végeredmény számít, mint egy festménynél, szobornál, versnél, épületnél, hanem, hogy milyen körülmények között készült a fotó. A művészetben nincsenek ilyen szabályok, csak a versengő műfajokban, lásd sport.
