Néhai magyartanárom jut eszembe róla. Tőle tanultuk a kétszintes drámát. A Madrapur egy kétszintes dráma, csak regényben, és a felső szint a Föld, az alsó a repülő.
Látom, már jó régen nem írt senki sem a topikba, de én azért megpróbálkozom vele.
Úgy érzem, szeretem Merlét, tetszik a stílusa, a legelső könyvem tőle a Mesterségem a halál volt, amit nagyszerű könyvnek tartok. Pár hete ismét feltámadt bennem a kiváncsiság az íróval kapcsolatban s valahogy ráakadtam, ahogyan egy fórumon dicsérték a Védett férfiakat. De emellett a Madrapurról és a Malevilről is csak pozitív véleményeket olvastam, így másnap reggel benéztem a kedvenc antikváriumomba, és csodák csodájára, mindhárom könyv meg volt. persze pont ekkor nincs elég pénzem, így csak az első könyvet vettem meg.:)
És a lényeg, ami miatt írok: igazán szeretnék valaki olyannak beszélgetni, aki értette a Madrapurt. Én hiába igyekszem és hiába tudtam gördülékenyen elolvasni, olyan befejezetlennek tűnik és nem is tudom, tovább kéne még gondolnom vagy ismét elolvasni, mert nagyon nem értem a lényegét.
Bár ahogy láttam, itt sokan hasonlóan vélekednek.
A következő állomás a Védett férfiak lesz, vagyis azt tervezem, bár az lehet, hogy csak a szerdai mikró zh után fog következni:) Mondjuk, ahogy ismerem magam, nem bírom elképzelni, hogy ellen bírnék állni a kísértésnek. Ezt leginkább a sztorija miatt vettem meg, nagyon tetszett az egész alaptörténete és szeretem is a hasonló témájú könyveket. Pedig eredetileg az volt a tervem, hogy gyorsan elolvasom és kölcsönadom barátnőmnek, aki "nagy feministának" tartja magát. Kiváncsi lettem volna a reakciójára:D
Na, de már lépek is, remélem azért sikeresen összeakadok majd egy olyan emberrel, aki beavat majd engem Madrapur titkaiba:))
Végtelenül szomorú vagyok. Amikor Párizsban jártam, elmentem a Nanterre-i egyetemre, hogy megnézzem, hol játszódott az Üvegfal mögött. Merle az egyik utolsó művész volt, aki a foglalkozás rovatba beírhatta volna, hogy "francia értelmiségi". Legyen neked könnyű a föld!
Én már a 10. kötetnél tartok a Francia Históriából, és kezd siralmas lenni a színvonal. Egyo ldalon belül fent 1626, lent meg 1622 van, egyik oldalon Párizsbna van már a főszereplő, 2 oldallal később még csak indul Párizsba...
De bizony, kerlekszepen, en ennyire ostoba vagyok...
Élemedett koromra foghatok egy-ket szazalekot, meg arra, hogy allandoan baszkuralnak, így nem csak szenilis, de figyelmetlen is vagyok.
Nem volt egyertelmu, így rutinbol a sajat hozzaszolasomra gondoltam. Boccccs...
Szentabéke?
Voila, itt is Merle! Kevéssé szerény stílusban nyomja az öreg, de hát épp eleget tett le az asztalra hozzá...
Mesélni nehéz
Robert Merle a velünk született adottságokról, a történelemro´´l és az írói mesterségro´´l
Ferch Magda
Magyar Nemzet
2001. április 28. , 34 . oldal
Az idei hazai könyvfesztivál Budapest nagydíjasa, Robert Merle a világ egyik legolvasottabb írója. Nemrég lezajlott betegsége miatt nem tudott eleget tenni a rendezo´´k meghívásának, ezért telefonon kértük beszélgetésre. A budapesti Francia Intézetben felvett, itt közölt interjú a könyvfesztivál megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.
Egyetemi oktatóként kezdte pályafutását, negyvenéves elmúlt, amikor megjelent elso´´ regénye, a Két nap az élet. Hogyan lett szépíró?
– Gyerekkoromtól írni akartam. De azt a leheto´´séget is meg akartam adni magamnak, hogy ne valami odúban, hidegto´´l vacogva kelljen írnom. Arra gondoltam, ha nem akarok bohém, romantikus életet élni, kell hogy legyen valamilyen mesterségem. Leérettségiztem, diplomát szereztem filozófiából, letettem a legmagasabb szintu´´ vizsgát angolból, így lehettem középiskolai tanár, majd hat év alatt doktori értekezést írtam Oscar Wilde-ról, így lettem egyetemi oktató. Nagyon szerettem ezt a munkát, de jutott ido´´m másra is. Franciaországban az egyetemi oktatóknak kevés órájuk van, nekem, ha jól emlékszem, az utolsó helyen, ahol tanítottam, négy volt hetente. Hála ennek az érdekes, so´´t izgalmas munkának, a diákokkal való kapcsolatnak, eléggé szabad lehettem ahhoz, hogy könyveket írjak. A hosszú nyári vakációkat is az írásnak szenteltem. Korán kialakult bennem az írói elhivatottság, de kompromisszumokat is kellett kötnöm. Amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, otthagytam a felso´´oktatást. Attól kezdve csak írtam. Legalább ötven könyvem jelent meg.
– Bizonyára tudja, hogy Magyarországon három és fél millió példányban keltek el a mu´´vei, ön az egyik legnépszeru´´bb író nálunk.
– Franciaországban és másutt is, Cseh- és Németországban is. Ha valaki olyan sorozatot ír, mint az én Francia históriám, amelynek másfél évente jelenik meg új kötete, általában azt figyelhetjük meg, hogy az elso´´ kötetek nagyon jól fogynak, a késo´´bbiek kevésbé. Az én esetemben nem így történt.
– Mivel magyarázza ezt a jelenséget?
– Azt hiszem, az egyik ok az, hogy nagyon lelkiismeretesen gyu´´jtöm a történeti adatokat a könyveimhez. Nem tartozom azok közé, akik félvállról veszik a történelmet. A másik az, hogy van egy adottságom, és azt is tudom, kinek köszönhetem. Az anyai nagyanyámnak. Rendkívüli asszony volt. Azok közé a francia no´´k közé tartozott, akik akkoriban telepedtek le Algériában, amikor ott szinte vadnyugati élet zajlott. Nagyanyám nagyon bátor és jóságos volt. Ha veszedelmes állatok kerültek a közelünkbe, fogta a puskát, és lelo´´tte o´´ket. A faluban, ahol élt, nem volt orvos. Ápolt mindenkit: a fehér telepeseket, ami természetes volt, és az arabokat is, ami abban az ido´´ben rendkívülinek számított, az anyákat, a gyerekeket. Mindenki szerette. Nagyon ido´´s korában halt meg, kivételes életero´´ volt benne. Hét-nyolc éves lehettem, amikor naponta találkozhattam vele. Sokat beszélt az algériai kis fészekben töltött életéro´´l, érdekfeszíto´´en, izgalmasan mesélt, volt hozzá tehetsége. Mesélt a veszélyekro´´l, a lövöldözésekro´´l, arról, hogyan ápolta a gyerekeket. Szájtátva, csodálattal hallgattuk.
– És ön örökölte ezt az adottságot...
– Ön gondolja... de én tudom! És azt is tudom, hogy az adottság semmi. Egyszerre nagy dolog és semmi. Az adottságnak elhivatottsággal kell párosulnia. Bennem ez hamar kialakult. Emlékszem, tizenegy éves koromban, ha fogalmazást kellett írnunk, az osztálytársaim három-négy órát szántak rá, én két-három napot. Soha nem voltam elégedett vele, újra meg újra átírtam. De az én fogalmazásaimat mindig fel is olvasták az osztályban. Az írás mu´´vészet, de ezért a mu´´vészetért, a mesterség elsajátításáért keményen meg kell küzdenünk.
– Ha ilyen hatalmas anyaggal dolgozik, vajon vannak-e segíto´´i, vagy egyedül dolgozza fel a forrásait?
– Azelo´´tt sokat jártam Párizsba, a Bibliothcque Nationale-ba. Ha most szükségem van egy könyvre, megkérem o´´ket, hogy másolják le. Meg is teszik, másolatot készítenek azokról a mu´´vekro´´l, amelyek elengedhetetlenek számomra, mert kiváló történeti munkák, de csak a szakemberek ismerik o´´ket. Elég sokba kerül, de így legalább írásos adatgyu´´jteményem van. Soha nem „vettem fel” senkit, hogy helyettem kutasson. Azért nem, mert az illeto´´ nem ugyanarra volna érzékeny, amire én, nem ugyanaz érdekelné, nem ugyanaz fogná meg, ami engem. Körülbástyázom magam szótárakkal, lexikonokkal, van XV., XVI., XVII. századi francia szótáram, ott a Robert, a Larousse, van görög, latin, angol, olasz szótáram. Vannak történeti lexikonjaim, gyakran forgatom o´´ket, de az adatgyu´´jteményem legfontosabb része az, amelyet a párizsi Bibliothcque Nationale-ból szerzek be.
– Hogyan dolgozik, ha fikciót ír?
– Akkor a képzeletembo´´l építkezem. A Malevil például teljes egészében fikció. A szigetnek van valós alapja, mégsem lett történelmi regény. Megtörtént esetet dolgozok fel, de ero´´sen regényesítve. Az eredeti negyvensoros hír arról tudósít, hogy angolok fogságba ejtették a hajóskapitányukat, és menedéket kerestek az angol admiralitás elo´´l, mert ha az megtalálja o´´ket, mind akasztófán végzik. Találtak egy lakatlan kis szigetet, Pitcairn a neve, ahova tahitiakat is vittek magukkal, férfiakat és no´´ket, de a dolog rosszra fordult. Faji háború tört ki, mert az angolok alsóbbrendu´´ekként kezelték a tahitiakat, és ebbe o´´k nem nyugodtak bele.
– A XVIII. századi Bounty-lázadás indította el a képzeletét. Mi érdekelte ebben a történetben?
– A rasszizmus mint a háborúk, polgárháborúk kiváltója. Megírásában segített, hogy jól ismerem az angolok mentalitását. És Tahitin is jártam.
– A sziget abban a formában, ahogyan megírta, fikció. De mit gondol, miért szeretik annyira az emberek a történelmi regényeket ma?
– Korábban is voltak népszeru´´ történelmi regények. Dumas mu´´vei. Dumas rendkívül érdekesen tudott mesélni, de nem szerette a történelmet. Habozás nélkül megváltoztatta. Amikor ezt a szemére vetették, így válaszolt: „Igen, megero´´szakolom a történelmet, de szép gyerekeket csinálok neki.” Még szebbeket csinálhatott volna, ha nem követ el ero´´szakot. Az embereket érdekli a történelem, de fontos, hogy az író hu´´séges maradjon a tényekhez, és jól mesélje el a történetet. Úgy látom, nekem ebben sikerült eredetit kitalálnom. A korabeli, persze némileg egyszeru´´sített nyelven mesélem el a történetet. A XV., a XVI. és a XVII. század nyelvén, árnyaltan. Ha olyan emberekro´´l beszélek, akik a Dordogne vidékéro´´l, Périgord-ból jöttek, beleteszek a szövegbe néhány okszitán nyelvu´´ kifejezést is. A Francia história elso´´ kötetének megjelenése elo´´tt reszkettem, az járt a fejemben: az emberek soha nem fogadnak el olyan könyvet, amelynek a nyelve nem egészen egyezik az övékkel.
– És így történt?
– Éppen ellenkezo´´leg, mert ez volt a könyv sikerének egyik oka. Értheto´´, mert a történelmi regényekben épp az a zavaró, hogy a XV., XVI. századi szereplo´´k úgy beszélnek, mint a XX. század emberei.
– Hogyan lehetséges, hogy önt soha nem befolyásolták a francia irodalomban rendszeresen feltu´´no´´, majd eltu´´no´´ irányzatok?
– Engem ezek az iskolák hidegen hagynak. Idegenek to´´lem. Divatok csupán, amelyeket eszes újságírók, eszes írók teremtenek, és rájuk aggatnak valamilyen „izmus” nevet. Csakhogy egy könyv értékét az író tehetsége adja meg, és nem az, hogy megfelel-e valamilyen receptnek. Én teljesen független vagyok abban az értelemben is, hogy soha nem pályáztam semmire. Nem pályáztam a Francia Akadémiára, nem pályáztam arra, hogy párizsi legyek, pedig csak negyven kilométerre lakom Párizstól, nem ismerek egyetlen irodalmi kört, nem ismerek szinte senkit, és ez hasznomra vált, mert mu´´vészi szempontból tökéletesen függetlenné tett.
– Népszeru´´sége töretlen egy olyan világban, ahol az emberek állítólag egyre kevesebbet olvasnak.
– A sikeremet valószínu´´leg annak köszönhetem, hogy jól mesélem el a történetet, úgy látszik, tényleg van hozzá tehetségem. Mesélo´´nek lenni nagyon nehéz. Az emberek nem értik, hogy ennek az adottságnak mesterségbeli tudással kell párosulnia. Vannak, akik nem nagy írók, például Somerset Maugham, de tökéletesen profik. Tanulmányozták a régi szép, nagy mintákat, az orosz, francia, angol regényeket, olvasták Flaubert-t, Victor Hugót, Balzacot. Nem azt akarom mondani, hogy utánozták o´´ket, hanem azt, hogy o´´ket olvasva megértették, nem lehet akárhogy írni. Megértették, hogy portrét kell festeni az alakokról, életre kell kelteni o´´ket, azt kell mondani, amit o´´k mondtak volna, szóval megértették, hogy mesterségbeli tudás nélkül nem megy. Az emberek gyakran hiszik, hogy meglehetnek szakmai tudás nélkül. A mu´´vészet nemcsak mu´´vészet, hanem mesterség is. És ha még tehetség is van, annál jobb. Egy festo´´to´´l nem várják el, hogy az elso´´ képe remekmu´´ legyen. A festo´´k között is azok az igazán sikeresek, akikben van tehetség, zsenialitás és elég kitartás ahhoz, hogy kiváló mesteremberek is legyenek. Az emberek épp ezt hagyják figyelmen kívül: a mesterségbeli tudást, a tanulást, kutatást. Azt mondják, „tehetséges, zseniális”, de nem látják, mi van a tehetség, a zsenialitás mögött, nem tudják, mennyi tanulást, tapogatózást, olykor hiábavaló próbálkozást jelent mindez.
– A professzionalizmus hajtja ma is?
– Igen. És az a tudat, hogy soha nem szabad elengednünk magunkat. Soha nem szabad túlságosan elégedettnek lennünk azzal, amit írunk. Kritikusnak kell lennünk. Megírok egy-két oldalt – naponta általában két és fél oldallal készülök el úgy, hogy csak reggel dolgozom három-négy órát az íróasztal mellett –, de ez nem jelenti azt, hogy ezt a két oldalt másnap nem vetem alá ero´´s kritikának. Lehet, hogy teljesen átírom.
– Sokat javít?
– Igen. Nem szu´´röm át a „beszélo´´kémen”, mint Flaubert, amit leírok, nem olvasom fel a szövegemet, de sokszor átírom. Addig, amíg elégedett nem vagyok vele.
– Hogyan látja az irodalom és a könyv jövo´´jét a számítógépre, az internetre épülo´´ korban? Ma gyakran halljuk: a könyv meghal.
– Ez ostobaság. A könyv soha nem fog meghalni. Amikor a televíziózás elo´´tt megjelentek a rádióban a beszélo´´ sorozatok, voltak, akik azt mondták, ó, micsoda csapás ez a könyvre, de nem lett igazuk. Amikor jött a televízió, voltak, akik azt mondták, ó, mindenki tévét néz majd, és nem lett igazuk. A jó könyvkiadók ma is virulnak, és virulni is fognak. Négy éve már jártam Magyarországon, budapesti utamat akkor a francia nagykövetség szervezte. Tudja, hogy háromszáz ember állt sorba az aláírásomért egy könyvesbolt elo´´tt, a járdán?
– Tanúsíthatom. Lehet, hogy többen is voltak.
– Utána Németországba mentem, ott ugyanez ismétlo´´dött meg. Mi mást jelentene ez, mint azt, hogy mindig vannak emberek, akik olvasnak. Emlékszem, néhány éve meghívott egy barátom Prágába, és elvitt sok szép helyre. Ültünk valahol egy kis vidéki bisztró teraszán. Letelepedett mellénk egy parasztasszony két nagy kosárral az oldalán. Hallotta, amint cseh barátommal beszélgetünk. Egyszer csak megkérdezte, nem franciául beszélünk-e. De igen – válaszolta barátom. „Ó, Balzac, Balzac... mennyire szerettem Balzacot!” – így a parasztasszony. Az emberek tehát olvasnak.
– Reméljük, hogy hamarosan viszontláthatjuk.
– Ha újra alkalmam nyílik rá, elmegyek az önök szép országába, és újra átmegyek Budáról Pestre azon a csodálatos Duna-hídon, mint négy éve. Tudja, hogy álmodom arról a hídról?
– A Lánchídról beszél, Budapest elso´´ hídjáról...
Merlének mondjuk én is örültem volna, mert szvsz nagyon tud írni az öreg, még ezt a Francia históriát is mennyire eltalálta, nem említhetô egy lapon a korábbi munkáival, de akkor is. Remélem, még legalább két-három kötetet össze tud hozni az öreg, mielôtt eljönne az ideje.
