Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
A Hegedűs által tulajdonolt MMC Recordsnak volt egy újságszerű, időnként megjelenő termékkatalógusa, amiből lemezeket és talán koncertjegyeket is lehetett rendelni. Olyasmi rémlik, hogy ezek közül az egyikben már meg is promózták a koncertet időpontostul.
Pedig emlékszem anno 1993-ban a Poptarisznya adásában jelentette be a nagy hírt Hegedűs László, igaz, érdekes módon Paul McCartney nevét nem ejtette ki, B. Tóth is csak utalt rá, hogy kiről is lehet szó.
Körülbelül akkora esélye lett volna, mint annak, hogy Paul McCartney fellépjen a sitkei rockfesztiválon 1991-ben a Mindhalálig Beatles előadása apropóján.
Pedig még a Vas Népe is "Paul McCartney Sitkén?" címlappal jelent meg.
Úgyhogy puhatolózások biztos voltak, de maximum ennyi.
Erre viszont most bukkantam rá az ugytudjuk.hu oldalon. :
"SITKE JÓ!" - MONDTA PAUL MCCARTNEY, DE VÉGÜL NEM JÖTT EL VAS MEGYÉBE
"A Mindhalálig Beatles bemutató kapcsán felmerült: Sir James Paul McCartney lehetne a díszvendég, A merész terv nem volt alaptalan, mert sikerült utat találni a híres zenészhez. Aki érdeklődéssel vette a dolgot. Tetszett neki a kemenesaljai szép táj, a kápolnáért mozgalom és persze a róla is szóló musical. Úgy volt, hogy bécsi koncertje után helikopteres villámlátogatást tesz a hegyen.
Aztán szóba kerültek a költségek. A zenész nem kért gázsit, de az útjával járó, szükséges kiadások élesen mutattak rá a szocialista tervgazdaság és a nyugati piacgazdaság közti, fényévnyi különbségekre. A látogatás kútba esett, de Paul így is üdvözölte rajongóit és a fesztivál közönségét (később, 2003-ban találkozhattunk vele a Budapest Sportcsarnokban)."
Valószínűleg a szerző "kissé" kiszínezte a sztorit.
Arra emlékszem, hogy Martin-Kovács Miklós a Rádió akkori amerikai tudósítója is azzal a hírrel jelentkezett be a Poptarisznyába hogy már a koncert helyszíne és az időpontja is megvan.
A Central Parkban fognak zenélni, maga Little Richard kotyogta ki, hogy ő lesz az előfellépő és Lennon-t Julian fogja helyettesíteni.
Biztos emlékeztek rá, 1995 őszén, amikor elindult az Antológia, volt szó turnéról, legalábbis a média feldobta a témát, McCartney pedig olyasmit mondott a Newsweekben, hogy Lennon nélkül nem lenne az igazi, de azért van az a pénz. A '96-os 1100 éves ünnepségek idején a magyar sajtóban az is elhangzott, hogy a Horn-kormány azt szeretné, ha augusztus 20-án a Beatles lépne fel Budapesten. És ezt komoly lapok írták akkor meg.
Szóval esélyes, hogy összeálltak volna, mármint Lennon is, lehet, hogy már előbb. Más kérdés, hogy mi lett volna akkor a mítosszal és a legendával.
Én két dolgot sajnálok egyébként Beatles-ügyben (már persze a nyilvánvaló dolgokon -azaz a haláleseteken- túl):
egyrészt, hogy nem volt búcsúturné. Bármilyen különleges volt is a tetőkoncert, de kevés: ha lett volna egy rövidebb turné vagy legalább egy hosszú, a teljes repertoárból -a korabeli technikai lehetőségek figyelembevételével- szemezgető koncert -mintegy az együtt töltött idő "megünnepléseként"-, akkor nekünk, későn születetteknek legalább lenne valami hallgatható-nézhető Beatles-koncertünk, nemcsak a sikolyok alól kihámozott Hollywood Bowl-album és mondjuk a japán koncertek.
Másrészt azt sajnálom, hogy ennek a négy barátnak sosem volt alkalma leülni és évtizedek távlatából helyretenni magukban együtt a Beatles-éveket, őszintén kibeszélve minden feszültséget, sértettséget.
Nem egészen arra gondolok, ami az Antológia volt, csak Lennonnal együtt, mert az a külvilágnak szólt, valamennyire imázsépítés is volt. Kamerák nélkül, csak ők négyen egy asztalnál 20, 25 év távlatából.
1980 szilveszterén ezt írta a naplójába az irodalomról, amire pedig az életét tette fel:
"Már megvetem az irodalmat; nincs célja, sem értelme."
Ebből kiindulva nem csoda, hogy ilyen negatívan állt valami olyasmihez is, amit eleve sem szeretett és eleve sem értett. (Amiért nem is feltétlenül hibáztatható: már a Beatles berobbanásakor is 63 éves volt. Megnéznék egy mai 63 évest, mi a véleménye a mai korai huszonévesek zenéjéről. Nem hiszem, hogy nagyon eltérne Máraiétól - bár az jelentős különbség, hogy egy mai 63 éves már a rockon szocializálódott, tehát ahhoz képest jóval több a kapcsolódási pontja, mint Márai és a rockzene között volt (mert még a legkevésbé rockos popzenének is több köze van mondjuk a Beatles-hez, mint nekik volt bármihez, amit Márai szeretett a zenében, hiszen Márai saját szocializációja idején -tehát a század tizes-huszas éveiben- semmi olyan zenét sem ismerhetett, amihez a rockot viszonyíthatta volna… 30-40 évvel később.)
De az, hogy a rockkal nem tudott mit kezdeni, egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne szerette volna a zenét és ne lett volna rá nagy hatással – csak épp Chopin zenéje. Egy részlet a Gyertyák csonkig égnek-ből (amit 42 éves korában írt, mégis ilyen szenvedélyesen fogalmaz benne):
"Konrád mindig elsápadt, ha zenét hallott. Mindenféle zene, a legközönségesebb is, oly közelről érintette, mint egy testi támadás. Elsápadt, szája remegni kezdett. Valamit mondott neki a zene, amit a többiek nem érthettek. Valószínűleg nem értelméhez szóltak a dallamok. A fegyelem, amelyben élt, nevelkedett, amelynek árán rangot szerzett a világban, amelyet önként vállalt, mint a hívő a büntetést és a vezeklést, ilyen pillanatokban meglazult, mintha a görcsös, merev tartás engedne testében. (…) Egész testével hallotta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek, zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák. Ilyenkor nem hallotta, ha szóltak hozzá. A zene felbontotta körülötte a világot, pillanatokra megváltoztatta a mesterséges megegyezés törvényeit, ilyen pillanatokban Konrád nem volt katona. (…) Mintha minden megmozdult volna a szobában. (…) Mintha a zene lázadása felemelte volna a bútorokat, mintha a súlyos selyemfüggönyöket meglobogtatná egy erő az ablak mögött, mintha minden, amit az emberi szívek eltemettek, ami kocsonyás és avas, élni kezdene, mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni. Megértették az udvarias hallgatók, hogy a zene veszélyes. (…) A "polonéz-fantázia" csak ürügy volt, hogy elszabaduljanak az erők a világban, melyek megmozgatnak és felrobbantanak mindent, amit az emberi rend olyan gondosan rejteget."
Lényegileg ez a leírás nem különbözik attól, amilyen egy Beatlemánia-hatás alatt álló tini számára lehetett a Beatles zenéje – csak épp ez Chopin-mánia volt. :)
Engem mindig érdekelt, hogy ha mondjuk Antológia idején újra összeállt volna a teljes Beatles egy koncert vagy turné erejéig, vajon a nagyon korai korai dalaik a repertoár részét alkották volna?
Köszönöm, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a 22 év alatt már tényleg minden érdekes téma minden oldalról körül lett járva és át lett rágva itt (végülis egy 41 éves interjúról hogy is gondoltam, hogy újdonságot jelenthet? :) ).
Nyilván egy új lemez vagy film (vagy könyv!) kell ahhoz, hogy kicsit felpörögjön a fórum, de idén -remélhetőleg- lesz mindegyik. :)
Egy érdekességet azért még ideírok a Playboy interjúval kapcsolatban.
Pár éve beszélgettünk itt Márai 1980. december 9.-i, Lennonról szóló naplóbejegyzéséről.
Így fejezte be:
"A beatle-produkció nem volt „zene", sem színészi mutatvány – antizene volt, antiszínház, vinnyogó rángatódzás, semmi más.
Mint az absztrakt festészet, mint a popköltészet, semmi más, csak anti.
A gyásztünetek érdekesek, egy letűnt civilizáció ütközik egy újfajta indulattal, ami már nem civilizációt akar, csak azt, hogy legyen anti."
Nyilvánvalóan az elég prűdnek tűnő Márai gumikesztyűvel sem fogott volna meg egy Playboyt ("a fehérnemű az erotika, nem az akt" - írta valahol egyszer), pedig abban a Lennon-interjúban van, ami összecseng a véleményével.
Lennonra pont azért volt nagy hatással a YES a létra tetején, mert már őt is zavarta a kor művészetének "antisága":
"Well, all the so-called avant-garde art at the time and everything that was supposedly interesting was all negative, this smash the piano with a hammer, break the sculpture boring, negative crap. It was all anti-, anti-, anti-. Anti-art, anti-establishment."
Magyarán Márai 1980-ban az antiság -egykori- vezéralakjának látta Lennont, aki peig pont ugyanúgy gondolkodott erről, mint ő (nemcsak 1980-ban, de állítása szerint már '66-ban is).
Egyébként nem értek egyet azzal a véleménnyel, hogy ha valaha összeálltak volna, az szükségszerűen gyenge dolog lett volna. A történetük mélypontja 1969 januárja volt – mégis össze lehetett belőle mozaikozni a baromi jó Let It Be Naked-et és mégis tűkön ülve várjuk Peter Jackson filmjét arról az időszakról.
Abból kiindulva, hogy még a mélypont is rejtett értékeket (azt hiszem, mindenki elismeri, hogy a tetőkoncert mennyire jól sikerült), elképzelhetetlennek tartom, hogy egy bármikori összeállás lebőgés lett volna – feltéve persze, hogy mind a négyen és szívből akarták volna.
Viszont olvasom David Sheff Lennon-interjúkötetét és nagyon érdekes dolgok tűnnek fel benne.
Egyrészt, hogy kár, hogy Yokot sokan elintézik annyival, hogy „miatta oszlott fel a Beatles” és „zenei antitalentum” volt. Utóbbival egyetértek, előbbivel legfeljebb részben. Viszont, amit senki nem szokott hangsúlyozni: Yoko nagyon okos és sok eredeti gondolata volt (épp csak ki kell bogarászni az ezoterikus-habókos-naiv megszólalásainak tengeréből), méltó szellemi partnere volt Johnnak (igaz, zsenialitás nélkül), ráadásul tényleg harmónia volt köztük (akkor, 1980 őszén – illetve addigra).
Nem titkolták, hogy meg kellett harcolniuk érte.
Azt pedig nem gondolnám, hogy egy gigantikus szerepjáték volt ez az interjú (vagy akár a kapcsolatuk külvilágnak mutatott része): három héten keresztül tartottak a riportok, Sheff pedig nagyon jó riporter, nem egyszer provokatív kérdésekkel. Egész egyszerűen ennyi idő alatt ki kellett volna, hogy bújjon a szög a zsákból – ha mégsem, akkor ez az állítólagos „John és Yoko mítosz” Oscar-díjas alakítás volt. De érdekes, hogy a szkeptikusok jobban hisznek a „bennfentesek” könyveinek, mert ők „ott voltak”. Persze, ott voltak. Ennyit tudunk róluk - és ennyi alapján gondoljuk őket hitelesnek? Fogalmunk sincs a motivációikról (legfeljebb sejtésünk: a pénz) és hogy milyen emberek.
Ezzel szemben ott van Lennon és Ono a sok interjúval és lemezzel. Ráadásul Lennont szeretjük, a zenéje miatt. Mégis hiteltelennek érzik páran a szavait, a dalait, mert olyan emberek állítanak róluk mást az anyagi haszon reményében kiadott könyveikben, akiknek a hitelességét csak az az egy dolog támasztja alá, hogy ott voltak. Nem mondom, hogy ez nem erős érv (hiszen mi nem voltunk ott), de hogy önmagában simán hiteltelenít egyesek számára egy komplett szólókarriert, az egy kicsit túlzás szerintem.
Végülis pont az őszintesége és a bensőséges, személyes hangja olyan megkapó sok-sok Lennon-dalnak, nem? (Már persze maga a zene és a zseniális énekhang mellett.)
Lennon egyébként valószínűleg kerékkötője lett volna az összeállásnak és nem Yoko hatása miatt.
1980-ban nem volt kevésbé következetes ebben, mint tíz évvel korábban. Persze, voltak interjúk (mondjuk a Mind Games idejéből az a tengerparti riport Elliot Mintz-cel), amikor azt mondta, a sebei begyógyultak és persze, ha élvezik, miért is ne jöhetnének össze zenélgetni – de ez elég távol van bármi konkrétumtól, pláne attól, hogy ő maga tett volna lépést az ügy érdekében.
1980-ban ahhoz hasonlított egy újraegyesülést, mintha visszamenne a gimnáziumba vagy elmenne egy osztálytalálkozóra. Gyorsan hozzá is teszi, hogy sosem ment el rájuk: „out of sight, out of mind”.
Mintha neki szó szerint a zene lett volna az élete: mintha csak egy-egy életszakaszként fogta volna fel a különböző zenei korszakait is (és ez rímel arra is, hogy a dalait, lemezeit naplószerűnek írta le: kiderül belőlük, érzelmileg, mentálisan „hol tartott éppen”). És van is ebben valami.
Az anyja hiába nem volt ott számára általában, mégis ő indította el a zenésszé válás útján a zeneszeretetével és ő kezdte el gitározni (bendzsózni) tanítani is (ez volt a zenei értelemben vett „gyerekkor”). Aztán jött Paul, aki ténylegesen is megtanította gitározni, ezzel párhuzamosan a zenei tanulóévek Liverpoolban, Hamburgban (mondjuk „gimnázium”), utána a Beatles befutása és karrierje („egyetem”), aztán élete szerelme és búcsú a haveroktól (véglegesen felnőtt élet).
És ez nagyjából életkorban is lekövette azt, ahogy egy ember élete általában zajlik: gimnázium, egyetem, család: és amikor az ember megházasodik (függetlenül attól, hogy Lennon házas volt már a Beatles berobbanásakor is), óhatatlanul megkopnak a legnagyobb barátságok is (rosszabb esetben eljelentéktelenednek, felbomlanak). És sokan emlegetik meglett emberként aranyéveknek a gimis vagy az egyetemi éveiket: ez is stimmel azzal a különbséggel, hogy a Beatles tagjai elsősorban külső hatásokra (újságírók, rajongók kérdései miatt) voltak kénytelenek gondolatban újra és újra végigélni azt a korszakot, nem elsősorban a saját nosztalgiájuk késztette rá őket.
Szóval Lennon radikálisan máshogy állt a zenéhez, a zenéjéhez, mint más rockzenészek általában.
Nem azt mondom, hogy igaza volt, de ha van létjogosultsága annak, hogy Mick Jagger nyolcvanhoz közel is a Stones frontembere legyen, akkor ugyanilyen érvényes az is, ha Lennon csak élete egy szakaszának tartotta a Beatlesszel töltött éveket. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy sokan „lemaradtak” a Beatlesről: „akkor Leonardo is fesse újra a Mona Lisát a kedvedért, vagy mi?”
Azt sem értette, ha valaki leragad a Beatlesnél (magyarán hitetlenkedve mosolyogna ezen a fórumon is): „ne a tegnap zenéjét hallgasd, arra figyelj, ami éppen történik.”
Aki ’63-ban Glenn Millernél volt leragadva, pont azért maradt le a Beatlesről, mert a múltra figyelt.
Abban valószínűleg igaza volt, hogy egy újra összeálló Beatles hiába lett volna jó, nem tudta volna azt hozni, mint ’67-ben, pont azért, mert a közönségük is más lett addigra és ők is. A Beatles idején azt csinálták, ami ösztönösen jött belőlük, de ha 20 évvel később összeállnak és eljátsszák azokat a dalokat, az nem az aktuális alkotó énjüket jelenítette volna meg, hanem a 20 évvel azelőtti imitációja lett volna – viszont pont ezzel meg is csúfolná az örökségüket, ami sosem volt imitáció.
Lennon óriási Elvis-rajongó volt és mégsem ment el megnézni Elvist, amikor már megtehette volna, mert a ’60-as évek közepén vagy pláne a ’70-es években már nem tudta ugyanazt adni Elvis, mint ’55-ben – és Lennonra sem hatott volna úgy, mert már ő sem ugyanolyan volt. ’55-ben kellett volna látnia az akkori Lennonnak, mert AKKOR volt rajongó, akkor volt fontos igazán számára. Tíz-húsz évvel később már minek? Szerinte akinek jó egy fénykora utáni zenész is, annak nem is a zene fontos már, hanem a személy és ezzel pont a lényeg veszik el.
Végülis értem: ha –mondjuk- a mai McCartney csak 60%-osan tudja előadni a dalait a fénykorához képest (sokan megszólták ugye itt is pár éve, hogy „erőlködés, szenvedés, szóljanak már neki”), mégis teltházak előtt játszik, akkor itt már tényleg nem a zene a lényeg, hanem a személy – és ez egy zenész szemével nézve nyilván abszurd: „mintha nem a tan lenne fontos, hanem a tanár”. A lennoni logika azt diktálná, ha a fénykorabeli McCartney, Jagger, Dylan… dalaiért rajongsz, eszedbe nem jut elmenni egy mai koncertjére.
Az is érdekes, amikor egy párkapcsolathoz hasonlítja a dalszerzésüket Paullal: volt a korai korszak, amikor szakmányban írták a dalokat (a kezdeti lángolás), aztán az érett dalszerzés korszaka ’65-től. Utóbbit kevesebbre tartja, mert addigra a sok megírt jó dal miatt akkora mesterségbeli tudásra tettek szert, hogy ösztönösen tudták, mi hangzik jól, mi működik: elveszett az izgalom, hogy vajon sikerül-e jó dalt írni vagy sem. Nem volt többé kétesélyes a dolog, mert rájöttek a nyitjára.
Szóval, amit mi a legizgalmasabb korszakuknak tartunk, az számukra már nem volt olyan izgalmas, mint a korai korszak, mert már megvolt a rutin és a mesterségbeli tudás (paradox, hogy ezek nélkül viszont a stúdiós korszak legjobb dolgai meg se születhettek volna – vagy sokkal lassabban: hiába telt rekordidőbe a Pepper, egy olyan lemezt mondjuk ’63-ban még hosszabb időbe telt volna megcsinálniuk és nem a technikai feltételekre gondolok).
Senki más zenész se gondolkodik így se a saját zenéjéről, se a zenéről általában.
Teljesen eredeti, értem is, mit akart mondani, de nem mindennel értek egyet.
Figyelek én a ma zenéjére és mégis a Beatles a csúcs.
Ha lenne ilyen mennyiségű és minőségű zene valaki mástól (és ilyen hang, mint Lennoné), nem ragadnék le a múltban. Így kénytelen vagyok és csak azt sajnálom, hogy a múlt és nem a jelen zenéje – amiről viszont könnyű szívvel maradok le, miközben a Get Back film bemutatását várom.
Ízlések és pofonok. :-D Én is a jobb albumai között tartom számon, de kapásból fel tudok sorolni legalább ötöt, amit jobban szeretek. Szóval nálam valahol 5.0/3.8 értékelést kapna. Beatles viszonylatban talán csak a Yellow Submarine-t tudom mögé sorolni.
50 éves a Ram és nem nagyon fog rajta az idő. Számomra messze a legkiemelkedőbb és legkülönlegesebb lemez a négy bogár szólókarrierjéből, és szvsz a Beatles alkotások közül is csak kevés üti meg a szintjét. Brutális és megismételhetetlen.
(Közben több infó a Rubin dokuról. Ígéretesnek tűnik, főleg, ha Paul szólóévei tényleg végre megkapják a megérdemelt figyelmet.)
A Facebookon a Beatles Gyűjtők csoportban minden pénteken megosztok valamilyen Beatles-szel kapcsolatos bootleg anyagot egy WeTransfer linken keresztül, ami 1 hétig letölthető. A dátumhoz kapcsolódva most Paul első, s valószínnűleg egyetlen budapesti koncertje került sorra. Ezt most kivételesen itt is közzé teszem:
Nagy örömömre tavaly újra kiadták a David Sheff-féle '80 őszi Lennon-interjúkból készült kötetet.
(Még régen egy könyvtárból kikölcsönöztem a 2000-ben megjelent kiadását, nagyon tetszett, azóta szerettem volna megszerezni. Szerintem a legjobb Lennon-interjú - még így is, hogy Yokóval közös.)
Egyetlen-egy dolgot nem értek. Miért ez a kép van a borítón?
Úgy értem, ez egy '68-'69 körül készült kép egy 1980-ban készült interjú kötetének borítóján.
Ráadásul sok jó kép készült róluk 1980-ban is, pl:
Tudom, hogy mindegyikükről (még Yokoról is...) a Beatles-évek alatt készült képek a legismertebbek.
Magyarán egy laikus meglátja a borítót és a felirat nélkül is rávágja, hogy "John és Yoko!"
A fenti képre ez -bármilyen jó is- nem biztos, hogy igaz.
(Pl. anyám ugyan nagyon szereti Lennont -igaz, ténylegesen rajongó mondjuk 1968 körül volt-, mégis, amikor gimis koromban meglátott egy 1980-as fotót kettejükről a gépem háttérképeként, rákérdezett, hogy hát ezek meg kik?)
Persze most eszembe jutott, hogy a 2000-es kiadás borítóján meg egy '71-es kép szerepelt:
Ez még mindig kilenc évre van a tárgyévtől, de értem én, ez valószínűleg a szólókorszak egyik legismertebb képe, plusz nyilván szempont volt az is, hogy közös kép legyen (ezért nem lehetett pl. a New York City-pólós, ami valószínűleg a legismertebb Lennon-fotó lehet).
Persze még ezzel együtt is jobb a helyzet, mint a Live In New York City koncertfilm kalóz-DVD-jének borítója esetén:
Ennek aztán végképp semmi köze a DVD-n látottakhoz: ha legalább az egy szem Beatles-dal, Come Together-korabeli fotó volna, erre két teljesen más (64 és 67, de értem én: A Hard Day's Night és Pepper: a laikus egyből rávágja, hogy ez Lennon).
Gyanakodtam is, hogy ez valami gagyi, talán tribute? Aztán láttam a hátoldalon a dalokat és leesett, hogy ez AZ a koncert lehet. Ráhibáztam szerencsére és a minősége is jó, sokszor le is pörgettem az elmúlt 15 évben, de jó lenne jövőre végre egy hivatalos kiadás.
Szóval érdekes a dolog ezekkel a borítókkal, de legalább nem tükörképet tettek fel, mint a legutóbbi magyar Lennon-életrajznál. :D
