Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Egyetlen Ok miatt várom a Jackson-féle filmet, hogy tudniillik azzal párhuzamosan az eredeti Get Back filmet is felújítják/bemutatják/kiadják. Számomra az tényleg része a Beatles történelemnek, ez az új film amolyan érdekességnek jó, de számomra nem igazán fontos. Ahogy a Let It Be lemez is - minden hibájával együtt - sokkal inkább része az életműnek, mint a Naked album.
Ma két éve jelentették be, hogy készül a Get Back film, de még mindig nem láthattuk...
Mintha átok ülne azokon a felvételeken: a Let It Be lemeznek is volt vagy három verziója, majdnem másfél évig tologatták a megjelenést, harminc évre rá pedig átfazonírozva jött ki, a film kálváriáját már nem is említem.
Mind a lemez mind a film sorsa teljesen példátlan a Beatles életműben. Ehhez zárkózik épp fel Jackson mozija...
Leginkább az döbbentett meg, hogy Jackson alig egy hónapja azt nyilatkozta, hogy a munka felénél járnak.
Két év alatt, ráadásul úgy, hogy réges-rég leforgatott anyaggal dolgoznak... Tudom, hogy a tavalyi év ennek is betett, de még azzal együtt sem értem ezt a tempót...
Hosszú-hosszú idő után újrahallgattam a Some Time In New York City-t és arra jöttem rá, mennyivel jobb lett volna ez az album EP-ként vagy Magical Mystery Tour-módra kislemezekkel LP-vé hízlalva, valahogy így:
1. New York City
2. Attica State
3. Angela
4. Woman Is the Nigger of the World
5. John Sinclair
6. The Luck of the Irish
1. Power To The People
2. Cold Turkey
3. Instant Karma (We All Shine On)
4. Happy Xmas (War Is Over)
5. Give Peace A Chance
És hogy az eredeti formátum azért mégse sérüljön, a második lemez Some LIVE In New York City címmel az az év augusztusi koncert anyaga lenne (akár az, ami '86-ban kijött végül).
Mivel a koncertek később voltak, mint a lemez amerikai megjelenése (és az angol is csupán két héttel utánuk), ehhez el kellett volna tolni a kiadást október-november tájára.
Ebben a formában se tartanánk persze a szólókarrier csúcsának ezt a duplaalbumot, de kb. százszor jobb volna a megítélése szerintem.
Kicsit szomorú a számomra,hogy a leginkább a régi,"békebeli" McCartney-t idéző dal a lemezen már a kilencvenes évek elején is létezett.Lehet kicsit soványkának(blaszfémia) nevezni a végső formáját a cédének zeneileg,de többszöri odafigyelő meghallgatás,és máris megszerettette magát.Például Lavatory Lil:örömködős,jamelgetős rock szösszenet.
Afféle etűdöcske.Persze belevettem volna a dologba Steve Miller-t a '97-es jó emlékekből kifolyólag.
Osztom a producerek fontosságáról szóló véleményt.Ment is a plusz.
Most jutott eszembe.
Mi van,ha a nagy melódiáit a musicaljére tartogatja?
A tagok közül magasan McCartney a kedvencem amióta csak ismerem őket. Amennyire lehet, próbálok elfogulatlan és tárgyilagos lenni vele kapcsolatban. Azt hiszem, ez rajongói szinten valamelyest meg is valósul, egy kívülálló szemében nyilván fanatikusnak számítok. Szinte minden muzsikát szeretek, amit az elmúlt 50 évben kiadott. Természetesen van amit jobban, van amit kevésbé, de egy átfogó, mindenre kiterjedő tetszési listát biztos nem tudnék felállítani Még úgy sem, ha a korszakait különválasztva kellene rangsorolnom azokon belül a lemezeit. A Tug of War óta jelenidőben ismerkedtem meg a lemezeivel, gyakorlatilag mindet rongyosra hallgattam a megjelenésük után. A történelmi távlat természetesen letisztította a hozzájuk való viszonyomat, így aztán mégis csak elmondhatom, hogy vannak köztük jobban és kevésbé preferált lemezek. Az 1970-nel kezdődő és a Wings végével záródó korszakból számomra az At The Speed of Sound lóg ki lefelé (a sok nem általa előadott töltelék szám miatt), a Ram pedig felfelé (egyébként talán meglepő, de nekem a McCartney III valamiért leginkább ehhez hasonlít). De a főbb kedvenceim között van a Red Rose Speedway és a Band on the Run is. Érdekes, hogy a Red Rose Speedwayt sokáig nem sokra tartottam, kb. az elmúlt 10 évben szerettem meg. Szintén az utóbbi pár évnek köszönhető, hogy ez eddig kimondottan gyengének gondolt Wild Life-ot és London Town-t is megszerettem. A korszakból még nem említett lemezeket mindig is szerettem, nincs ez másképp ma sem. McCartney II-val semmi bajom, de nem tartom akkora durranásnak, mint ahogy manapság szokás. A Tug of War számomra különleges lemez, mint írtam ez volt az első, amit a megjelenésekor ismertem és szerettem meg. Sokáig ez volt számomra a No. 1 McCartney lemez, mostanság azért árnyaltabb a kép. A Press to Play-t szerettem, nem szerettem, most éppen szeretem (igaz az A oldal utolsó két nyálas számáért kicsit kevésbé lelkesedek). Most jön a kakukktojás. A 89-93 közötti korszakát nem szeretem, nagyon keveset hallgatom. Egyszerűen nem tetszik azok hangzása, valamint az akkori kísérő zenészeinek játéka, stílusa. A Flowers in The Dirt-öt még elviszik a hátukon a slágerek és a néhány rejtett gyöngyszem (mint pl. a Distractions), de pl. egyben ezt a lemezt nagyon nehezemre esik meghallgatni. Az Off the Ground-ra ez hatványozottan igaz. A Flaming Pietól napjainkig tartó időszak valamennyi lemeze közel áll hozzám, talán a Chaos and Creation-t nem szeretem annyira mint a rajongók java része. Az utolsó Fireman lemezt imádom, különösen a Sun is Shininggal kezdődő második felét. Számomra ez a legjobb muzsika, amit a Beatles utáni időben valaha lemezen kiadott. A New-val kezdődő öreg Paul korszakban egy feladatom volt, megbarátkozni az énekhangjának korlátaival. Ma már egyáltalán nem zavar és őszintén élvezni tudom a legutóbbi 3 lemezét. A McCartney III még annyira új, hogy nem tudom megmondani, melyik polcra kerül majd pár év múlva. De annyi biztos, hogy néhányakkal ellentétben, nem csak 5-6-szor, hanem már vagy 50-szer meghallgattam a megjelenése óta és egyelőre nagyon élvezem.
Igen, nagyrészt hasonló véleményen vagyok az ott leírtakkal, de én még csak kb. 5-6 meghallgatásnál tartok. Persze mindenkinek mások a preferenciái. Nálam a McCartney II és a Press to Play számít a két mélypontnak a lemezei közül. Ezeknél én jobbnak tartom az új albumot. A New-t pedig kifejezetten erős anyagnak gondolom.
Áttekintve az 50 éves szólókarriert az a határozott megállapításom, hogy McCartney albumok színvonala a leginkább a jól megválasztott producer(ek) függvénye. És ebben a szerepben ő maga nem igazán jeleskedik. A Wings-érában és a szólólemezeken többnyire egyedül ő volt a producer, aztán a nyolcvanas évek elején csinált 3 csúcs albumot George Martin irányítása alatt. Aztán jött a 80-as évek sztár producere Hugh Padgham, aki egyébként zseniális lemezeket csinált a Genesis-szel, Phil Collins-szal vagy Stinggel, de a Press to Play-el ez valahogy nem jött össze. Ezt valószínüleg Paul is így értékelte, mert nem dolgoztak többet együtt és a Flowers esetében már más-más producerrel készítette a dalokat, aminek az eredménye ismét egy csúcs lemez lett. Az Off the Ground Julian Mendelsohn közreműködésével nagyjából ugyanezt a zenei vonalat vitte tovább, de kevésbé volt átütő. A Flaming Pie album hosszú időn át készült és egy bensőségesebb hangvételű lemez lett, sok akusztikus hangszerelésű dallal. Jeff Lynne volt a fő producer de George Martin is közreműködött a vonós hangszereléseknél. Nagyjából ez volt az utolsó komolyabb mérföldkő a sorlemezek között. A 2000-es évek első évtizedében három közepes színvonalú lemezt készített, ebből kettőt David Kahne-nel, a Chaos-t pedig Nigel Godrich-sel, aki a alternatív brit pop világából ismert. A 2013-as New-nál probálkozott ismét a Flowers-hez hasonlóan a sok produceres módszerrel és ez be is vált, mert szerintem mindenképpen jobb lett a lemez, mint az azt megelőző három. Az Egypt Station két társproducerrel készült, a McCartney III-nál meg értelemszerűen ismét egymaga volt a producer. Ezért lehet, hogy ha egy külső "zenei rendezővel" vette volna fel a dalokat egy jobb végeredmény születik.
ha a Beatles tagok munkásságát hasonlítgatjuk egymáshoz, akkor nálam minden kategóriában (szerző, előadó, énekes, hangszeres tudás) Paul az abszolút favorit
Lennon-rajongóként ugyan csak a negyedikben egyezik a véleményünk, az viszont egy objektív dolog, hiszen Paul az egyetlen négyük közül, aki egymaga, kvázi egyszemélyes zenekarként fel tudja venni a lemezét, a szó szoros értelmében szólóalbumot alkotva (még akkor is, ha az újon épp van egy kakukktojás dal, ott sem volt "indokolt" a közreműködés, megoldotta volna Paul azokat a részeket is szerintem), ebben ugyanúgy nem ér nyomába a másik három ex-Beatle, mint siker tekintetében.
(Egyébként én nagyon szeretem olvasgatni az ilyen hosszabb lélegzetű kommenteket itt a fórumon, általában tök érdekes vélemények vannak.)
Megírtam egy lapban, mit gondolok róla, kb. az a lényege, hogy az előző kettő albumot is viszonylag nehezen szerettem meg (a Egypt-et sokkal nehezebben, mint a New-t), ezt a mostanit is eleinte ijesztően rossznak éreztem, aztán végeredményben megkedveltem, bár ezzel együtt is azt gondolom, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, és ennek a mostanság sokat emlegetett trilógiának ez a leggyengébb darabja (nálam a tetszési sorrend megegyezik a megjelenés sorrendjével: 1, 2, 3). Vannak benne jó részek, de talán az a nagy erénye, hogy effektek és egyebek nélkül vállalja az érezhetően beszűkült hangját (a Women and wives-ban elhangzó "lover" szóban van talán a valaha is legmélyebb McCartney-énekhang). Osztva-szorozva azt hiszem, az utóbbi húsz év leggyengébb McCartney-albuma, ennek ellenére a megjelenés óta meghallgattam vagy 10-szer.
Úgy láttam nagyon pozitív a rajongók körében a fogadtatás, ezért inkább nem akartam véleményezni, mert az én benyomásom sokadik meghallgatás után sem közelít a többségi véleményekhez. De ez már Egypt Station-nel is így volt. Valószínüleg bennem van a hiba. A másik ami engem pl. kifejezetten zavart ez a végtelenségig túltolt mesterséges hype a különböző színű vinyl kiadásokkal és egyértelműen a rajongók lehúzására kitalált kampány. Hááát komolyan... ki nem sz@rja le hányféle színben lehet legyártani ugyanazt?? Szerintem már régen rossz ha erről szól az egész. Valahol nagyon szomorú, hogy úgy érik el a kívánt eladott példányszámot, hogy a rajongókkal kapásból 4-5 példányt vetetnek egyszerre. Ráadásul szerintem pont Paul McCartney az, aki nem szorul rá az így megszerzett plusz bevételre. Nyilván nem is ő találta ki, hanem a kiadó, de mindegy is. Ahogy Archive Collection elrugaszkodott áraival, úgy ezzel a trenddel sem kívánok lépést tartani.
Hogy mennyire számítok "nagy McCartney-rajongónak" nem tudom, de ha a Beatles tagok munkásságát hasonlítgatjuk egymáshoz, akkor nálam minden kategóriában (szerző, előadó, énekes, hangszeres tudás) Paul az abszolút favorit. A múlt héten láttam egy YouTube videót, ahol valaki a Top 10 Beatles szóló albumokat rangsorolta. Ennek alapján én is elkészítettem a sajátomat, de Top 20-as listát írtam, hogy legalább 1 Ringo lemez is legyen a felsorolásban. A lista erősen szubjektív persze és a sorrend is ugyanez lenne, de ha koncert és válogatás lemezeket is ide vennénk akkor az elsők között szerepelne a Working Class Hero, a Live in Japan, a Wingspan és a Photograph is. A Traveling Wilburys és Broad Street szerepeltetése így is erősen vitatható, de mindegy... végülis sorlemezekről van szó és nálam a leghallgatottabb Beatles szóló lemezek között vannak. De a lényeg, hogy nálam elég szembetűnő a McCartney túlsúly. Számszerűen az arány engem is meglepett, de mindenesetre jó móka volt listázni a lemezeket és eldönteni melyiket kedvelem jobban a másiknál.
01. Paul Mccartney - 1989 - Flowers In The Dirt 02. George Harrison - 1987 - Cloud Nine 03. Traveling Wilburys - 1989 - Traveling Wilburys vol.1 (Ez nyilván kakukktojás, de..) 04. Paul Mccartney - 1983 - Pipes Of Peace 05. John Lennon - 1972 - Imagine 06. George Harrison - 1970 - All Things Must Pass 07. Paul Mccartney - 1973 - Band On The Run 08. John Lennon - 1970 - Plastic Ono Band 09. Paul Mccartney - 1982 - Tug Of War 10. Paul Mccartney - 1970 - Mccartney 11. Paul Mccartney - 1984 - Give My Regards To Broad Street 12. George Harrison - 2002 - Brainwashed 13. Paul Mccartney - 1971 - Ram 14. Paul Mccartney - 1997 - Flaming Pie 15. George Harrison - 1973 - Living In The Material World 16. Paul Mccartney - 1993 - Off The Ground 17. Ringo Starr - 1992 - Time Takes Time 18. Paul Mccartney - 2013 - New 19. John Lennon - 1974 - Walls And Bridges 20. Paul Mccartney - 2005 - Chaos And Creation In The Backyard
Megvolt a brit első hely, egy hét után, de ennek a jelek szerint az volt az oka, hogy már-már követhetetlen számú, színben és bónusztartalomban eltérő kiadásokat dobtak piacra, és ezeket a gyűjtők az első héten mind megvették. Vagy ő találta ki, vagy remek marketingesei vannak, mindenesetre csillagos ötös a húzásért.
Kis híján a komplett 200-as listáról is kikerült, nemhogy az első százból: az utolsó helyen áll éppen. :(
De szerintem nem ezt kell nézni, hanem, hogy a második helyen indított. 50 évvel a Beatles után ez igenis szép eredmény, arról nem is beszélve, hogy az első helyet is megcsíphette volna, ha nincs az új Taylor Swift-album.
Valószínűleg Amerikában is kikerül a héten. Így alakultak a helyezései eddig: 2-37-90.
Naiv voltam, mert azt hittem, ha az első héten nem lesz No. 1, majd a másodikon...
Viszont feltűnt, hogy a fórum nagy McCartney-rajongói (2-3 topiktárs ugrik be, aki kimondottan Paul-fan) hallgat a lemezről. Nem tetszik vagy nem akartok elhamarkodott véleményt mondani? :)
Ha a rockzene hőskorát nézzük, akkor ott van néhány... khm gyilkossághoz hasonlító/előidéző stb eset, még kedvenceink körében is.
hehe a míítúú tuti elsöpörte volna az egész 60-as éveketXD
Sztem a Cold Turkey simán hozza a Beatles szintet. Gondoljatok bele, a Walrus sem Beatles szint... mondhatnánk '66-ban... aztán... szvl ha Beatlesként jelent volna meg, ComeTogether vonalban emlegetnénk ma.
(bár én nem szeretem. Akkor már ink a Ballada hangulata számomra, pedig az tényleg egy 0 zeneileg, mégis...)
Spector zseni volt. De tény, hogy nem volt teljesen "százas". Az, hogy gyilkos volt-e, arról azért erősen megoszlanak a vélemények. Nem véletlen, hogy az első tárgyalás sorozat után nem született ítélet, mert az esküdtek egy részét nem sikerült meggyőzni róla, hogy valóban ő húzta meg a tavaszt. Új tárgyaláson, új esküdtekkel másodjára ítélték el. Az Ál Pacino főszereplésével készült film is azt a teóriát támasztja alá, hogy inkább felelőtlen baleset volt, mint szándékos gyilkosság. Ettől függetlenül Phil Spector sokszor kiszámíthatatlan őrült módjára viselkedett, a nőkkel kegyetlen és erőszakos volt. Ha a per során nem kerültek volna nyilvánosságra a viselt dolgai és nem ítélik el, akkor pár éve valószínűleg a ME TOO mozgalom söpörte volna el. Szóval a közvélemény negatív megítélése így is, úgy is elkerülhetetlen volt.
Mindez persze semmit nem von le a 60-as évek elején a könnyűzenére gyakorolt hatásáról. Az akkori újításai a mai technológiai környezetben már inkább megmosoyogtatóak, de akkor forradalminak számítottak. Egyébként a híres "Wall of sound" hangzást a legtöbbször tévesen határozzák meg. Tény, hogy az egyik újítása volt, hogy egy-egy hangszer szólamát egymásra rétegezve vastagabb, tömörebb hangzást hozott létre. A felvételeken gyakran egyszerre 3-4 zongorista, két dobos és nagy fúvós szekció játszik. Az így lérehozott sűrű hangzást egyfajta "falként" lehet érzékelni. Ezt "sound on sound" metódusnak hívták, valójában semmi köze a Wall of sound-hoz. Az valójában egy visszhangos pincehelyiség volt a stúdió épület alatt. Ide levittek egy nagyteljesítményű mono monitor hangfalat és megszólalt rajta a zenekar a stúdió feljátszóhelyiséből. Közben egy mikrofonnal vették a falakról visszaverődő visszhangot és megfelelő arányban hozzá keverték a felvételhez. Eredetileg ezt jelentette a Wall of sound. Más elnevezés szerint "echo chamber". Később aztán összességében Wall of sound-ként hivatkoztak a Spector által megteremtett hangzásra, aminek csak egyik alkotóeleme volt a pince falairól visszaverődő hang.
A Spector névjegyévé vált visszhangos sűrű hangzás elsősorban a mono korszakban tudott érvényesülni, de ő maga valószínüleg később se nagyon tudott szabadulni a koncepciótól. Lásd George Harrison: Wah-Wah. De pl. az Imagine felvételén is a bevezető után már három zongora szól egymáson, bár kétségtelen, hogy maga az album hangzása már letisztultabb Spector korábbi munkáihoz képest. De talán az sem véletlen, hogy két remix újra kiadás is napvilágot látott belőle az elmúlt 15 évben, amivel igyekeztek kicsit a XXI. századi viszonyokhoz igazítani a hangzást. Gyanítom az All Things Must Pass jubileumi remixe is a "spectortalanítás" jegyében készült.
Mindenkinek ajánlom megnézésre a fent említett filmet (eredeti nyelven felirattal, a magyar szinkron csapnivaló), valamint meghallgatásra a Back To Mono válogatást.
Az az igazság, hogy meg tudom érteni, hogy visszadobták a Cold Turkeyt.
Nem is fért bele a Beatles-imázsba egy heroinelvonásról szóló dal és minimálisan sem tudott vele azonosulni a zenekar többi tagja.
Lennonban lehetett volna annyi belátás, hogy eleve szólóban akarja kiadni.
Aztán ki tudja, ahogy a még ennél is sokkal személyesebb és szólódal-szerűbb The Ballad of John and Yoko-t felvette vele Paul '69 áprilisában, lehet ezzel is megtette volna, ha akkor írja meg Lennon és megkéri rá.
Fél évvel később viszont már más idők jártak (sajnos).
Spectorral kapcsolatban pedig sokatmondó, hogy hiába volt Lennon szólóéveinek egyik kulcsfigurája (hiszen négy lemezét is producelte), a hivatalos Facebook-oldala nem emlékezett meg róla, pedig sok Lennon számára egyébként kisebb fontosságú emberről már igen.
De egy gyilkost -érthetően- senki sem fog sajnálni, Lennon örökösei meg aztán pláne nem.
Ő is rosszfiú a Beatles-rajongók szemében (függetlenül a börtönnel zárult ügyétől, már azelőtt az volt), pedig egyszerűen elvégezte, amivel megbízták. A saját ízlése és füle szerint rakta össze a Let It Be-lemezt, de hát ha őt bízták meg vele, akkor várható volt, hogy a saját ízlésvilága szerint fogja megcsinálni, nem pedig úgy, hogy utánozza Martint.
Még egy érdekes jelenet az And in the end című könyvből: Lennon 1969. szeptemberi kijelentését, miszerint kilép az együttesből, direktben az előzte meg, hogy McCartney és Harrison offolták a Cold Turkey-t, mondván, ez nem fér bele a Beatles-imázsba. Lennon ezután megcsinálta Ringóval, Claptonnal és Voormannel a számot, a kreditből kihagyta McCartney-t, és úgy döntött, hogy részéről vége. Föltehetően az offolás az egóját is sértette. Idevág kicsit az az 1962. október 28-ai rádióinterjú, amiben a riporter megkérdezi Harrisont, hogy amennyiben ő a szólógitáros, akkor ez azt jelenti-e, hogy ő a Beatles vezetője. Harrison erre elkezd cinikuskodni, hogy "tudod, öregem, van egy másik gitárfajta is", McCartney válaszol helyette, mondván, hogy az együttes vezetője John. (In: George Harrison on George Harrison) Hét évre rá ők ketten offolták Lennon számát.