Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Elnézést a fura párhuzamért, de nekem Arany és Petőfi jutottak eszembe, mint ugyanazon érme két lehetséges oldala. Az egyik a szorgalmas és pallérozott stíluskirály, a másik az indulatok vezérelte ösztönember, aki körül mindig forr a levegő. És mind a kettő megkerülhetetlen zseni.
Tökéletesen írod, Lennon volt a vezér, első időkben a banda húzóembere, Lennon Macca nélkül is híres lett volna, de valszin nem legendás, mert nem lett volna az ismert Beatles.
A banda nevét, a kinézetét, mindent ő talált ki (bőrszerkók), Macca csak ment az események után, saját maga vallotta be hogy nem lett volna a kezdeti időkben mersze bandát sem alapítani, félénk volt. Lennon sosem félt, és nagyon felvilágosult, és tudatos volt már korán is, 63-ban már lebaxta a királynőt is, míg Macca az se tudta mi a helyzet, nem is olyan okos mint Lennon, viszont ragyogó ösztönös zeneszerző volt, de az nem elég, kurázsi és vezéregyéniség, rámenőség is kell, különben mehet mosogatni...
Ráadásul az első időkben igen gyenge szövegeket írt Paul, nem volt jó szövegíró, Lennon mindig segített neki kijavította, de hát ő zseniális költő volt. Aztán az évek alatt megtanulta a szöveget is jól megírni.
De sztem még zenéből is átvett sok mindent, pl. Dylant is John fedezte fel maguknak, Paul már csak utána fedezte fel, tehát John vezette az újítások egy részét is egy ideig (kábszerek, Tomorrow never knows..., és akkor tudjátok mikről írok).
Ettől még persze John igencsak csodálta Paul zenei tehetségét, nem véletlen volt kölcsönös tisztelet köztük.66-ig amire John nem adta áldását az nem történhetett a Beatles berkeiben, pl. ha kábszert ellenezte volna, nem lett volna.
Egy jó példa John vezéregyéniségére a White Album, John számát a Revolution 9-t fel kellett tenni, pedig még a kiadó is tiltakozott. Viszont Paul zsengéit amiket a első szólólemezre is feltett, de nem érte el a szintet (pedig a Rev 9-nál jobbak...), nem tehette az albumra, a többiek leszavazták, John-t viszont nemigen tudták leszavazni, az Anthologián is hallani, hogy mik maradtak le? Paul számai pl. That means a lot és társai, John számai nemigen maradhattak le, abból gond lett volna, ha vmi akar és leszavazzák.
De hazánkban is a 60-70 években megkérdezel bárkit, a Beatles John-t jelenti főleg, és mindenki őt akarta utánozni, Szörényi a hajával, szemüvegével egy az egyben követni akarta, meg még hányan..
Amiket mondasz, abban bőven vannak véleményalapú kijelentések, engem pl. le oldschoolozol (ok, boomer), előtte meg kijelented, hogy McCartney nélkül Lennon ki se tette volna a lábát Liverpoolból. Ez egyik se "puszta tény", ez mind vélemény.
Én kb. 10 éve nem hallgatok más zenét, kizárólag Beatlest és a szólókorszakukat. Korábban is legföljebb elvétve hallgattam mást, de az elmúlt 10 évben mást tényleg nem (leszámítva, amikor a gyerekeim nyomatják a mai menőket, de az nem szándékos zenehallgatás). Maccát is láttam jó pár koncerten. Ezzel együtt tartom, hogy a Beatles központi figurájának évtizedeken keresztül Lennont tekintették (függetlenül attól, hogy tényleg McCartney a jobb, a technikásabb és a sokoldalúbb zenész), ez az utóbbi másfél-két évtizedben fordult át Macca irányába. Aminek az egyik oka az, hogy Lennon halála óta eltelt 40 év, felnőttek új nemzedékek, akik számára Lennon megsárgult fénykép, miközben McCartney hálistennek nagyon is eleven. A másik, hogy a világ is elég sokat változott az elmúlt ötven évben ahhoz, hogy most Maccának legyen nagyobb respektje. Hangsúlyozom, számomra legalábbis ez egyik se azt jelenti, hogy egyik vagy másik a menőbb. Egyszerűen így alakult.
Ez nem elfogultság kérdése. :) Te az old school Lennon centrikus Beatles mítoszt tartod valósnak (legalábbis ezt szűrtem le), annak ellenére, hogy a tartalmának hitelessége egyenlő a nullával. Abszolút elfogult vagyok McCartney-val kapcsolatban, viszont, a vita kétlem, hogy parttalan lenne, hiszem amiket leírtam, azok puszta tények, nem pedig véleményalapú megjegyzések.
Ilyen beszámolók a másik oldalon is vannak (ezt a félénkséget meg nem tudom honna szedted; sem Paul-tól sem mástól nem hallottam ilyet):
“It is no exaggeration that Paul is said to have been held in very high regard at the Institute. He was – his sheer charm ensured that. You might have thought that the charm was a self-defense mechanism. But it wasn’t: it was absolutely natural, quite extraordinary and quite irresistible. Paul is a very complex person. People feel that it was John who was the complex Beatle. But in the first place, Paul has this extraordinary dualism: at any given moment he could be so easy-going and so casual yet there was also this toughness: he would hold the class entranced. He was a born leader, so gregarious, so popular. And he had this extraordinary faith in his own star. Yet at the same time he had an ironic detachment from what he was doing.” - Jack Sweeney, Paul egyik tanára.
"[...] in the early days that shaped the life of a young and starving band, [Paul] offered talent, a creative edge, and unswerving commitment to excellence.
But there was another contribution—his role as a leader. He cheerfully learned to endure and persist with his mission, along with his new friends, while they jointly faced the indignity, humiliation, and conditions of life as a band without a home." - Larry Kane.
Volt erről talán Shenk-nek egy gondolata, miszerint a többiek Johnt követték, John pedig Pault. Ez is egy leegyszerűsített valami, de a lényeg ugyanaz. Lennon sose volt az, akinek be akarja állítani az összes szerző által már évtizedek óta felzabált és visszaöklendezett mítosz. És ebben a bandatagok, és a körülöttüklévők (nameg John...) értenének legjobban egyet. Meg amúgy is, az 58-as vagy - a szintén egészen más - 62-es helyzetet nem lehet copy pastelni pl 64-be. Egyrészt Lennon valós énje az évek során egyre jobban kijött, McCartney meg, na, felnőtt. Plusz a kettejük között mindigis egyensúly volt, a nap végén egymásra hallgattak és ketten ültek a Beatles tetején. Nem tudom milyen forrásokból tájékozódsz, de én ilyen rajongók és bandatagok általi interjúval még nem találkoztam. Na meg maradjunk annyiban, hogy McCartney nélkül Lennon Liverpool határát sem lépte volna át.
Ez nem a "mai világnak" köszönhető. Köztudott, hogy ez a 69-71 közötti időszak egy páratlan PR menet volt a John&Yoko békeproduktumnak. Itt nem arról van szó, hogy nem hinnénk el, amiért kiállnak stb, hanem, hogy John esete elég speciális. Egyrészt tudjuk, ez egy agresszív, kétségbeesett és kalkulált út- és identitáskeresés volt a részéről. Másrészt a békét eladni big brain moment, szóval gratula nekik, jól sikerült (de egyszer ez a gépezet is akadozni kezd). Milliónyi interjút adtak ez alatt az idő alatt. Profi média-coachingot kaptak. Konkrétan tudjuk, hogy az általuk eladott love story (miszerint Yoko nem is ismerte Johnt stb) tele van hazugsággal. Konkrétan a sztorinak a PR oldaláról beszélni tabu. Olyan jól építették fel az új John Lennon imidzsét, mint még senki soha. Ha valaki ma 2020-ban elolvassa a Lennon Remembers-t (aminek a könyvbeli kiadása ellen 71 őszén már maga Lennon is tiltakozott, Wenner meg szembement vele, és innentől Lennon megutálta), meg a hasonlókat, és egy őszinteséget, értéket képviselő radikális elme jut az eszébe, az szépen meg lett vezetve. :) Lennon azt a három évet Yoko-val a jobbján végigbullshitelte, utána meg a politikai akciózgatása megszűnt és a mítosz a mai napig ebből a 3 évből él, elég ránézni a közösségi médiájukra. A múltkor botlottam bele John Spotify oldalán lévő leírás ezen részletébe:
Szép, nemde? :D
Persze, Macca sikere nem ér semmit mert a 70-es évek amúgyis szar korszak volt/a korszak volt szar mert ő sikeres tudott lenni. Jajjjjj. :D A Wings egymás utáni öt No 1 albuma, vagy az atom világturnéja is csak a véletlen műve volt. Ízlés kérdése mit gondol valaki a zenéjükről, de a tény az tény. Azt meg nem értem, George és Ringo John-hoz húzása miért számít itt? Ez egy interperszonális dolog. Beálltak Klein mögé, aztán ott maradtak hárman egymásnak (ennyit a Beatles breakup-ról? most akkor elegük van egymásból, vagy csak Paul-ból? na hát akkor ki is lépett le?) Paul meg elment Skóciába, New York-ba, Jamaikára és köszönte szépen nem kért belőlük. Egyébként például George a Concert for Bangladesh-nél felkérte Pault is, hogy játsszon, szóval ennyit a "csak 73-ban jutott ez valakinek eszébe"-féle valamiről... Paul azért sem akart ilyenekben résztvenni, mert a másik három mögött még mindig ott volt Klein és ez volt az, ami hátráltatta dolgokat. Erről mindig is konzisztensen vallott. És látjuk is, miután a trió megvált Klein-től, máris minden más volt. Na meg kétlem, hogy mindazok után ami lement köztük Paul annyira vágyódott volna a társaságukra. Ő volt, aki beperelte őket és ki akart szállni ebből a cirkuszból. (Too Busy being John and Paul: George Harrison's Role in "How Do You Sleep? szintén érdemes meghallgatni.)
Ijesztő elfordulás vagy sem, '71 szeptember és november:
"It’s a bit sad now that Apple is in the position all four of us planned three years ago. I just wish Paul would use the studio if he wants to. It’s silly not to. […] I can’t see the four of us working together again, but I’d like us to be friends. We all own the business and it’s doing well. I’d like all four of us to enjoy it now." - George
"Ringo talked about his first face-to-face meeting with Paul in many months, on a plane, on the way to Mick Jagger’s wedding [in May], and then said, “I love Paul, you know. I really do.” And for a moment, all the neatly printed legal statements I’d pored over, so formal, signed by all the Beatles, one against another, and entered in evidence in the English High Court, numbering the reasons the partnership should or should not be dissolved, seemed strange and distant. Even Klein, in Western gear, a prop holster and six-gun on his waist, the toughest, fastest wheeler-dealer in town, any town, sat there stuttering a moment when Ringo was finished. The drummer’s eyes were moist." - Craig Vetter
Na, hát pont erről beszéltem :) Lennon provokatív akcióit a mai közfelfogás már marketingakciónak és önfényezésnek tekinti, a közösségi oldalak és a lájkok világában eszünkbe se jut, hogy ilyesmiket akár komolyan is lehet gondolni. Ma már nem hiszünk eszméknek és gondolatoknak, de talán érzéseknek sem, öntudatlanul marketingnek és számításnak vélünk sok mindent. Ez elég nagy baj, Beatlestől függetlenül is.
(Ízlések és pofonok, de ha Macca volt a hetvenes évek legsikeresebb zeneszerzője, az szerintem rossz hír az amúgy is szürke hetvenes évekre, szerintem a Wings-korszak volt McCartney pályájának mélypontja. De, ismétlem, ízlésekkel nem illik és nem szabad vitázni, úgyhogy ezen nem érdemes veszekedni :) .)
Hogy mire alapozom a véleményformáló szerepet? Nem, nem a Playboyra és a Rolling Stone-re. Lennon egyszerűen a hatvanas évek egyik meghatározó alakja volt minden tekintetben.
Maccától az első években a feloszlás után ijesztően elfordultak a többiek, Harrison és Ringo is rendre ott lebzseltek Lennon körül, az, hogy McCartney-val is csináljanak együtt valamit, Ringónak jutott eszébe elsőként 73-ban.
Nagy nudlit. Az akkor interjúkban megkérdezett rajongók is John tartották egyértelműen a vezérnek, sőt a banda tagja is, Ő találta ki az együttest is, és ő alapította, Paul saját bevallása szerint is nagyon félénk volt, nem is gondolt rá hogy bandát szedjen össze még a legelején sem, John nélkül lehet hogy sima polgári foglalkozása lenne, ennyit erről. John viszont már 10 éves korában is azt mondta Miminek, hogy világsztár lesz és mindenki ismerni fogja. Tudatosan készült erre, és ehhez vezérnek kellett lennie...
Öö, Lennon max a Quarryment alapította... :D Erősen kétlem, hogy a többi három meg még zsolozsmázott volna John irányába 69-ben, ennek még a puszta gondolata is abszurd. Ahogy azt is, hogy John nagykegyesen "átengedte" volna a vezetést Paulnak. Egyszerűen 65 után Lennon olyan önbecsülési és még sorolhatnánk milyen problémákkal küzdött - amit Paul kreativitása és függetlensége csak tovább fokozott - hogy konkrétan azért hurcolta be Yokot magával a stúdióba, hogy erősebbnek érezze magát, és ott legyen neki valaki, aki megerősíti az ő álláspontját, illetve, akire támaszkodni tud stb.
Én mindig úgy gondoltam, hogy az ő kapcsolatukban és a bandában, egyszerűen nem volt vezér. John és Paul egyenlőnek tartották és úgy is kezelték egymást. Kétségtelen, hogy Johnnak a kezdetben nagyobb hangja volt, hiszen egyrészt ott volt kemény külső - ami bevallottan csak egy páncél volt a külvilág felé, az Oscar Wilde-féle oldalának védelmében - másrészt a kor is valamennyit számított a társaságban. Viszont annyit nem, hogy ez az egymás közötti barátságot és tiszteletet befolyásolja, úgy mint mondjuk Paul és George vagy John és George helyzetében, ahol ez az egész életükben megmaradt. Plusz ehhez az egész "naakkorkiisvoltavezér" kérdéshez hozzá tartozik, hogy abban az időben, a 60-as évek elején az volt a módi, hogy minden zenekarban van egy személy, aki köré épül a banda, ezért pl a Johnny and the Moondogs név, illetve az is, hogy Epstein egyértelműen Johnt favorizálta ebben a szerepben (hát bele volt zúgva na, és ennek rendre Paul itta meg a levét).
De… Amikor Paul beszállt a Quarrymen-be, nem háttérgitáros lett. Egyből John mellett játszott, mint dalszerző páros egy csapatot alkottak, Paul volt az, akinek a megérkezésével egy csapásra komolyabb zenekarrá váltak. Pl odament és elintézte, hogy a következő gig-en egyforma ruhában játszanak. 15 éves srácként. (És illik megjegyezni, két emberen van zakó a bandából, nem csak John-on.)
John a Hunter Davies-féle könyvben, a hamburgi időkről: "Paul was telling me the other day, that he and I used to have rows about who was the leader. I can’t remember them. It had stopped mattering by then. I wasn’t so determined to be the leader at all costs. If I did argue, it was just out of pride. All the arguments were just trivial, mainly because we were fucked and irritable with working so hard. We were just kids."
(Hozzátenném, a hamburgi fanok a színpadi képből ítélve Astrid elmondása szerint, Pault látták a banda vezetőjének. George Martin is, az első alkalommal nem tudta eldönteni, hogy akkor most John vagy Paul a No 1.)
Illetve egy, a könyv írása alatti érából (67-68) származó részlet Davies-től: [Paul's] way of making an effort has been especially vital to them since Brian Epstein died. Paul today makes most of the running. This is why it is true to say that, in some ways, Paul is the leader today, not John, though talking seriously about a leader of the Beatles is as pointless as it ever was. Paul is the businessman, he’s the pusher, he gets things done and wheedles the rest along with him. But no big decisions are ever taken unless they all agree.*
*ezért is volt különösen gáz, mikor 3 az 1 arányban leszavazták Pault a Kleinnel való szerződésnél.
A Beatlesben egyszerűen soha nem volt meg az a hierarchia, ami más bandákban. John és Paul mindketten ott voltak mint vezérek, akik egymás véleményét tartották a legfontosabbnak. Lehet mondani, hogy a stúdióban és a zenével kapcsolatos dolgokban inkább Paulnak volt nagyobb szava, míg más területeken Johnnak, de nem hinném, hogy ezt így fel lehet osztani. Ez szimbiózis volt. És ameddig működött a gépezet, George és Ringo is rendre ott voltak mint keményfejű palik.
----
Annak ellenére, hogy "Lennonra odafigyeltek, és a Beatles-tagok közül leginkább az ő megnyilvánulásai számítottak" (bár nem tudom ezt mi alapján állítod; a Rolling Stone és Playboy nagyinterjúk nem számítanak mércének ; )…), mégis McCartney fejezte be a 70-es éveket a világ legsikeresebb zeneszerzőjeként. Lennon a '69-71-ben lefolytatott példaértékű marketinges menetnek, a rock sajtó konstans támogatásának és Yoko özvegyi tevékenységének köszönheti, hogy a köztudatban megmaradt, mint radikális mártír ikon. Persze vitatkoznék, hogy a vietnámi háború elleni kiállás mennyire nem radikális, illetve az érme másik oldalán, full on hülyeségekről papolni nagyinterjúkban szintén messze van az értékes megnyilvánulásoktól... Heroinra akadva ész nélkül szembemenni a fennálló hatalmi rendszerrel - csakmert fuck the establishment - egyszerűen nem nagy cucc. És ez az, amiért megcsappanni látszik az érdeklődés. Mert nincs igazán tartalma az estate által tolt képnek + mert kezdenek átlátni a szitán az emberek és a John&Yoko mártírmítosz már nem eladható. (A vicc meg az, hogy egy hihetetlenül érdekes és szeretnivaló emberről van szó John személyében, és az igazi sztorija százszor érdekesebb, mint ez a termékként agresszívan reklámozott békekampány).
Paul-nak megvoltak a maga "provokációként" kategorizálható tevékenykedései, elsőként vetette bele magát a londoni "counterculture"-be, LSD-s interjú, füvet legalizáló hirdetés pénzbeli támogatása a Timesban, Give Ireland Back to the Irish, Hi Hi Hi, kb ötszöri rajtakapás marihuánával, a környezetvédő kampányok már 90 óta stb… Attól, hogy valaki diplomatikus és általában tartózkodik az extremintástól, nem tudom miért ér kevesebbet, annak ellenére, hogy zene terén abszolút kreativitást, újdonságot és kíváncsiságot mutatott egész életében. Vagy fordítva, ha valaki cél nélkül provokál, miért képvisel automatikusan több értéket mint művész?
A Let It Be-ben lévő irritálóságra, meg arra, hogy ezt majd "átszabják" inkább ki sem térek. :D
Az alábbi podcast (Another Kind of Mind) feloszlással kapcsolatos részei (L/M breakup series) nagyon jól kontextusba helyezik a történteket, csak ajánlani tudom őket mindenkinek, aki egy kicsit is a dolgok mögé szeretne látni. Tényleg megéri végigmenni rajtuk, egyrészt a kronológiai oldal is igényesen össze van rakva, másrészt a Johnt és Pault érintő személyes részek is ki vannak vesézve. És nem a szokásos, 50x megismételt, egyébként teljesen nonszensz, old shool módon. (Mert legyünk őszinték, a Beatles végét a Lennon-McCartney vége jelentette, és George valamint Ringo szerepe itt csupán abban állt, kinek az oldalát választják.)
Szerintem két esemény van, amelyek alapján Paul elkönyvelte a végét. 1. '69 május 9, "the crack in the Liberty Bell", - és ezt egyébként ő maga emeli ki, mint helyzetet, ahonnan már nem volt visszaút - amikor a négyük és Klein vitába keveredtek az új szerődés miatt, amit Paul nem akart aláírni (a meeting után pedig Paul beszállt a 'My Dark Hour'-ra dobolni), 2. Amikor John, kb Kleinen keresztül bejelentette, hogy "I want a divorce", és Paul onnantól kezdve szerintem egyértelműen azt mondta, hogy oké, akkor megkapod. Voltak itt még levegőbe feldobott ötletek mindegyik oldalról, de helló, "The End", emberek...szerintem nem volt itt foggal körömmel kapaszkodás benne. Plusz mivel ott volt neki Linda, aki támasza volt, és tekintve, hogy százszor jobb társaságnak bizonyult, mint a bajos Beatles circle, szerintem sokkal könnyebb volt az elválás. Illetve a McCartney-ba való belekezdés is egyértelműen az új korszakot jelentette.
Amikor pedig Paul a breakup utáni depresszív érzéseiről beszél, érdemes kontextusba helyezni, miért is annyira fontos neki ezt hangsúlyozni. A 70-es és 80-as éveket egyértelműen uralta az a nézet, hogy Paul egy érzéketlen, PR mester manipulátor valami volt, és a nagyközönségben benne a volt a "Paul a hibás" jelmondat. Ezek után, érthető, miért érzi szükségesnek újból és újból elmondani, hogy igen, pocsékul érezte magát, és szar volt, amikor vége lett és a három haverja ellene fordult. Ez pedig sokakban azt az érzést keltheti, hogy jajj hát akkor nonstop depresszió veszi körbe a mai napig, ha a Beatlesre gondol... De ha meg ránézünk a helyzetére, láthatjuk, hogy a sokk faktor a kvázi "munkanélküli" állapotból jött, plusz a Klein-féle biznisz fiaskó okozta 3 az 1 ellen helyzetből. Szerintem Paulnak a Beatles kurva sokat jelentett, de amikor eljött a pont, hogy tovább kell lépni, akkor kész és képes volt továbblépni. Nem is akárhogy. (Egyébként a 70-es évekbeli interjúiban konkrétan alig alig esik említés a Beatles-ről. Míg John szó szerint órákat beszélt Beatles dalokról, ki írta ezt, ki írta azt, stb. (Na meg 68 és 72 között életének kb legrosszabb periódusán ment keresztül lelkileg.)) Szóval az, hogy Paul máig ne tudta volna megemészteni... erős túlzás :D
Egy érdekes interjú-részlet 1980-ból: Playboy: "Why Don't We Do It in the Road?" Lennon: That's Paul. He even recorded it by himself in another room. That's how it was getting in those days. We came in and he'd made the whole record. Him drumming [sic]. Him playing the piano. Him singing. But he couldn't—he couldn't—maybe he couldn't make the break from the Beatles. I don't know what it was, you know. I enjoyed the track. Still, I can't speak for George, but I was always hurt when Paul would knock something off without involving us. But that's just the way it was then.
Két fontos dátum. Az 1980 azért, mert itt John, a 70-es évek eleji bullshit áradattól eltérően, már sokkal tisztább fejjel nyilatkozik. A másik pedig, hogy Johnban már a White Album alatt(!) ilyen képzetek voltak. Ez azért sokatmondó. Ott volt neki Yoko, a mítosz szerint már ki nem állhatta Pault és szabadult volna a bandából, erre azon aggódott, hogy Paul lesz az, aki lelép, miközben '69/70-ben ő maga csak húzta vonta a kilépés kérdését. Ha annyira utálta a bandát, miért nem hagyta ott őket, úgy, ahogy Paul tette? "Tessék, itt a vége, nem kell belőletek több." A kérdés költői, mivel kétlem, hogy John ezt így tervezte volna, ahogy történt, vagy hogy képes lett volna felállni, és elsétálni a csapattól, és főleg Paultól. Előttem már rátapintott rubbersoul1968 a lényegre. Őszintén kétlem, hogy Johnnak a Beatles feloszlatása bármikor is tényleges és valós szándéka lett volna. (Érdekesség még pl, utolsóként, nagy noszogatások árán írta alá a felbomlásról szóló szerződést.)
Szintén egy sokatmondó részlet Derek Taylor, 1970 júliusi interjújából: If Paul were to approach [John] and say, “Let’s do it together again,” he probably would; with no more words, he probably would do it.
Szerencsére nem kell aggódni, Lennon 500 év múlva is istenverte zseni marad, míg a mai politikusok, meg percemberek nevére sem fognak emlékezni, a Beatles meg örök marad, talán amikor elkezd a nap felfúvódni akkor fog csak eltűnni, de talán akkor már elvisszük egy más világba is, hogy tovább éljen mindörökké.
Mind a négyen a Beatlesnek köszönhetik azt, amit elértek. 51 éve éppen baromira unták a Beatlest, de nélküle, önállóan jóval gyengébbek dalszerzőként és előadóként is. Amit a szólóévekben elértek, az is a Beatles miatt volt, az emberek zöme az ex-Beatle-k lemezeit kereste és keresi most is a boltokban és megy el Macca meg Ringo koncertjeire.
A legenda ma már a nagy túlélőre, McCartney-ra épül, de a Beatlest Lennon alapította, és igaz, hogy az utolsó években átengedte a karmesteri pálcát McCartney-nak (aki tényleg elég irritáló a Let It Be-ben, szerintem az elhalasztott filmben ezt is igyekeznek átszabni), azért a többiek akkor se felejtették el, hogy ez eredetileg Lennon bandája volt, ahova bevette őket. A feloszlás után, addig, amíg Lennon át nem költözött Amerikába, Harrison és Ringo is hozzá húzott.
Van valami bonmot arról, hogy ha ma forgatnák le a Star wars-ot, akkor Skywalkerék felforgató huligánok lennének, a Birodalom pedig a rend őre. Ez kb. a Beatlesre is érvényes. A mai hangulatba és közvélekedésbe jobban beleillik Macca pragmatikus mérték- és távolságtartása, miközben Lennon radikalizmusát hebrencs kivagyiságnak akarjuk látni. Pedig a művészetnek egyik lényegi eleme, hogy provokáljon. (Macca alkatától ez messze állt mindig is, de hát ő a Brexittel kapcsolatos véleményét is annak idején diplomatikusan elkente.) A hatvanas években és az évtized fordulóján Lennonra odafigyeltek, és a Beatles-tagok közül leginkább az ő megnyilvánulásai számítottak. Man of the decade stb. Azóta sokat változott a világ, a hagyományos apák és fiúk szembenállás jegyében az újabb nemzedékek szembefordultak a hatvanas évek lázadóival, mára 68 is szitokszó lett, és mindez sokat rontott Lennon ázsióján is.
Abba a szóló lemez felvételbe 1969. december elején fogott bele. Szerintem a kezdeti időszakban nem igazán volt az kristályos, hogy itt kérem szépen szóló album készül. Demózgatott, tesztelte a berendezést. Amikor 1970. januárjában még utoljára pár órára összejöttek hogy az I Me Mine-hoz hozzátegyenek ezt-azt, Lennon tojt az egészbe, nem volt ott. Ezután nem csodálom, ha Paulban megszületett a döntés, hogy itt a vége. De nem hiszem, hogy előbb. És addigra már Lennon és Harrison is túl volt szóló lemezeken. Az én meggyőződésem az, hogy Paul volt az aki a végsőkig a legelkötelezettebb volt a Beatles felé. Persze az is igaz, hogy bizonyos kérdésekben azt szerette volna, hogy minden az ő elképzelése szerint alakuljon (gondolok itt elsősorban a mendzsment kérdésre) és ez sem segítette az együtt maradást.
Epstein halála után igen, McCartney azon dolgozott, hogy a Beatles együtt maradjon. Azután jött Lennon bejelentése ("válni akarok, ahogyan elváltam Cynthiától"), amelyet vagy komolyan gondolt, vagy nem - nem tudni, hogy a hebrencs természetűnek ismert Lennon mennyire beszélt megfontoltan, sőt nem szánta-e inkább csak puszta szeretetmegvonásnak, amivel McCartneyt akarta bántani (v.ö. nárcisztikus személyiségzavar). Nekem az a benyomásom, hogy McCartney bátran bízhatott abban, hogy Lennon nem gondolta komolyan a dolgot, de ő mégis szólólemezbe kezdett, márpedig egy szólólemez nem csak azért jelent válságot egy együttes életében, mert a kiadó így teszteli, hogy az adott előadó sikeres volna-e egyedül, hanem mert a zenész részéről is kiútkeresésről árulkodik egy működésképtelen helyzetből. Szerintem McCartney mondott le az alkotásra alkalmatlan, ám annál önérzetesebb zenésztársairól, és amikor bejelentette, hogy a Beatlesnek vége, Lennon nem csak hiúsági okokból gurult dühbe, hanem azért is, mert a Beatles feloszlatása ellentétes volt a szándékaival. Szerintem a világmegváltás mellett Lennon anyaegyüttesként meg akarta tartani a bandát.
Száz százalékig meg vagyok róla győződve, hogy Paul az utolsó pillanatig csak Beatlesben gondolkodott. Közismert tény, hogy 67-től ő volt a motor, aki folyamatosan ösztökélte a bandát. Ez az úgymond vezér szerep teljes mértékben megfelelt neki, esze ágában sem volt kifelé kacsingatni. Az más kérdés, hogy ezzel mennyire ment a többiek idegeire.
Szerintem McCartney pont egyben akarta tartani bandát, ő bukott ki leginkább a szétválás miatt. Nem mellesleg ő is sokat köszönhet annak, hogy épp akkor volt mellette egy olyan nő, mint Linda, aki ugyanolyan erős személyiség volt, mint Yoko.
Lennon meg azért volt mérges, mert Macca elvitte előle a show-t, ő még napokkal az Abbey Road megjelenése előtt bejelentette a többieknek, hogy kiszáll, igaz, ezt nem hozta nyilvánosságra. McCartney már egy nem létező együttesből lépett ki '70 áprilisában.
Egyetértek, és kiegészíteném azzal, hogy a Beatles legbelsőbb kreatív közegét Yoko mellett még az is szétrombolta, hogy
- John Lennon a How I Won The War/Strawberry Fields Forever idején teljesen tönkretette magát az LSD-vel (na jó, nem teljesen, mert az Syd Barrett volt), ami után már csak töredékeket volt képes írni (zseniális töredékeket, de töredékeket), valamint a gitárjátéka is leromlott;
- George Harrison nem volt hajlandó zeneileg fejlődni, soha nem tanult meg tisztességesen gitározni, de az egója (dacára a sok keleti tannak) olyan hatalmasra duzzadt Lennon és McCartney társaságában (csak éppen az övékhez hasonló teljesítmény nélkül), hogy még a legbarátibb kritikán is megsértődött;
- Ringo Starr türelmével a másik három tag megengedhetetlen mértékben visszaélt. Session zenészeket kellett volna bérelniük fillérekért, nem pedig egymással packázni a One After 909 ötszázadik take-jén is;
- McCartney pedig osztott-szorzott, és arra jutott, hogy a Beatles brandnek nincs akkora kreatív/anyagi értéke, hogy megérje ezt az egészet a hátán cipelni.
Érdekes felvetés. Tény, hogy az Indicát Macca baráti köre üzemeltette, és Macca gyakrabban fordult meg ott, mint Lennon. Dunbar és Miles voltak azok, akik meghívták Yoko Onót ott kiállítani, Macca akkoriban sokat lógott velük, szabadidejében tulajdonképpen többet, mint a Beatlesszel. Tehát ilyen szempontból akár jobban is beleillhetett a képbe. Azt nem tudom, hogy személyesen mikor találkozott először Yokóval.
A kulcsmondat mellett számomra Presserrel egyetértve ez az ami mellbevágóan fájdalmas: "...ez a kíméletlenül éles fickó összekeveri a hitét és álmait Yoko Ono világméretű slef-marketingjével..."
Zenészként Presser tökéletesen jól látja mitől mitől funkcionált a Beatles, mint zenekar és mennyire fontos volt George Martin szerepe.
A legfontosabb kulcsmondat: "Érdemes megnézni a hírhadt fényképet, amin Yoko a Get Back felvételei közben a stúdió közepén ül. Fontos dátum, ezen a napon esett darabjaira a Beatles".
És igen! A Beatles feloszlása körül mindig is ez volt a lényeg. Csak az utóbbi 25 évben a "peace & love" jegyében a Beatles történetírás (élén a Antholgy-val) ezt a kérdést igyekszik eltussolni amennyire ez csak lehetséges. Az az általános közmegegyezés a politikai korrektség jegyében, hogy a Beatles Yoko Ono nélkül is feloszlott volna. És valóban, amikre hivatkozni szoktak - az anyagi gondok, a menedzser kérdése, a különböző személyes ellentétek és a személyiségük különbözősége - mind okozhatták a Beatles feloszlását. Épp csak azt felejtik el, hogy ezek az indokok messze elmaradnak attól a problémától, hogy Yoko megjelenése a Beatles legbelsőbb kreatív közegét rombolta szét, négyük intim alkotói szférájába tolakodott be. Ráadásul nem is valamiféle passzív kártevőként bomlasztott, hanem teljes zenei antitalentumával belepofázott és folyamatosan véleményezte a stúdióban munkát. És ezzel egy év alatt tönkre is tette az egészet. Már sokszor elmondtam ezen a fórumon (is), ezt a problémát vagy ennek a valódi súlyát egy átlagos hallgató / rajongó nem igazán érti. Zenészként éveket kell lehúzni levegőtlen próbatermekben és végig csinálni az alkotófolyamatok minden kínját és szépségét ahhoz, hogy valóban megértsük milyen hatással van egy zenekari közösségre, ha egyszer csak beül oda egy Yoko-féle személyiség. A Beatles létezésének legfontosabb eleme sérült, az egésznek a fő gyökere. Ennek pedig az lett a vége, hogy idővel az egész növény kiszáradt és elhalt.
Presser pontosan érti ezt és a fent idézett mondattal tökéletesen jól világít rá a lényegre.
