"Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma" /Pilinszky János/
–Te szereted Metost. Minden pillanatban annyira szereted őt, amennyire képes vagy. Ez így tökéletes. Azt adtad neki, amit adni tudtál. Ő sem várta, hogy magadat bántsd azzal, hogy többet adsz, mint amit őszintén és fájdalom nélkül adni tudsz. Ha úgy adtál volna neki, ahogy az neked nem jó, azt nem tudta volna elfogadni, mert szeret téged. Azért tudtad boldoggá tenni, mert örömmel adtad azt, amit adtál. Ha azt látom, hogy már nehezedre esik bármit is megtenni, ha bármi fájdalmat, gondot vettem volna észre rajtad, amikor visszatérsz tőle, akkor biztosan megpróbállak lebeszélni róla. De minden alkalommal jólesett neked, hogy boldoggá tudtad tenni. Láttam, örültél annak, hogy tudtál neki adni. Én csak meglátni segítettem ezt önmagadban. A szerelmet nem lehet irányítani. Sem a létét, sem a lángolását. Metos nem tehet róla, hogy felgyulladt benne irántad, és te sem tehetsz róla, hogy iránta nem ugyanazt érzed, mint irántam. Ha a Városban születsz sem biztos, hogy mindkettőnk iránt egyforma tűzzel lobban fel benned a szerelem. Ez nem ettől függ, ezt nem lehet irányítani. Ha mindkettőnket ugyanazzal a teljes szerelemmel szeretnél, akkor lehetnénk boldogok együtt mind a hárman. Akkor alkotnánk együtt egy harmonikus, boldog családot. Ez a Város lényege. Itt mindenki azt élheti meg, ami a szívében van. Mindenki azt adja, amit tud, és nem vár többet a másiktól, mint amit a másik adni képes. Metost az tette boldoggá, hogy ennyit tudtál adni neki anélkül, hogy önmagadon tettél volna erőszakot. Téged az tett vele kapcsolatban boldoggá, hogy tiszta szívvel tudtad adni mindazt, amit adtál. (Ilama Árgilus:AN-KI Végtelen szerelem)
"Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetjük azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar. Szerelem! Ez volt az a szó, amelyről annyira mást gondoltam, mint Popper Péter és a legtöbb pszichológus. Sőt, józan fejjel néha még én is mást gondolok róla, mint szerelmesen. Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Néha valóban kóros. Szétrombolhatja az ember életét. Tudjuk. Ismerjük az életből és az irodalomból. Néha meg akarjuk menteni a szegény szerelmeseket egymástól, de főleg a részeg önmaguktól. Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat. Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Sohasem érezte még ezt a fajta űrt. Mindig azt hitte, hogy jól vagy rosszul, de megvan egyedül is. Kicsit szürkén, józanul, de éldegél. Most meg nem! Kell a másik. Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki - egy másik ember! - viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is. Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy! Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett félkarod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza - de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte. "
Tetszik az idézet. A szerelmes úgy érzi, hogy nincs is ennél nagyobb szabadság. Nem a gondolkodás, a szív dönt mindenről. Hová kívánkozna szabadságra, aki a legjobb helyen van? Mint ha egy jól tartott kutyát kitennének a kapu elé, hogy mehet szabadon.
"Úgy tűnik, a hang fontos eszköze a szexnek. Nemcsak a nők képesek búgó hangon ágyba csábítani a kiszemelt jelöltet, de a férfiak is képesek ilyen mutatványra. Az, hogy a hang kiemelt szerepet játszhat az erotikában, nem új keletű gondolat. Az emberi hang képes módosítani az érzelmeinket, a hangulatunkat, megváltoztatja a pszichikai feszültséget, sőt a biológiai folyamatokat is lehet befolyásolni a hangok segítségével."
Ahogy a víz reszket õszi éjszakákon, Úgy reszketek én is, mikor rád várok. Hideg lenne? Szél fújna? Vagy csak a vágy az, ami ráz újra meg újra?
Nézem az eget, hogy mily szép, ahogy az meghasad, s a Nap vére kifolyik... S közben szívem nyíl így szét...
Ölelni akarlak! Ölelni, utat adni a vágynak. S érezni azt, ahogy a szádnak nem kell más, csak az én bőröm... Légy hát te az én börtönőröm!
Csókolni akarlak! Csókolni, hogy érzem ajkad melegét, S halljam hangod, ahogy elcsuklik... s kér. Testem ad, lángot ígér.
Azt akarom, hogy folyj belém! S tested váljon testemmé. Véred vérként száguldjon bennem, mint fékevesztett folyó, aminek nincs medre, s arra folyik, amerre a kénye kedve viszi, mert így jó neki.
Szomjazom. Mert már hetek óta nem iszom... Pedig víz van elég, csak merítenem kellene még... s még.
S míg várok rád, az ég elvérzik. A vágy meg egyre csak vétkezik. Vétkezik, mert nőttön-nő, s vágyként lobogva az ölemből tör elő.
Jöjj hát, ne várass tovább! Mert az éjszaka lángot ád. Lángot, melyet használni kell, mert most éget, most perzsel. Akarom, hogy perzseljen! Mit perzseljen! Égessen! S úgy égjek porrá kezedben, hogy a vágyakozást lássam két szemedben.
Az Ég rendelte így! Hogy sose legyen meg, pedig hogy vágytuk, mi meg nem adatott Te maradj aki vagy: élő emlékem, én is maradok az, aki vagyok.
Mit kerestél volna házam küszöbén, régvolt örömök porlepte testét, mit annyiszor eltiport a gaz ellenség, s mit rosszakarónk prédájukként lesték?
Hát nem, nem lesz igaz az a drága perc, melyben küszöbömön át lép drága lábad, pedig úgy vágynám látni, ahogy mersz, nem, nem muszájból - mert ide űz vágyad!
Még életben láttad volna valahavolt énem, még láttál volna mosolyt üde arcomon, most maradj aki vagy: élő emlékem, s én ki átesett túl ezer harcokon.
Az Ég rendelte így! Hogy sose lehess nékem igaz hitvallásom, élő menedékem!
"Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem keveset mondtam vele, hanem egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondanom, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, rémült, boldog, nyomorult, ...A sejtjeim is szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké élni veled! ... De hogy jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!
