Szóról szóra
"Végre olyan kormány van, amely nem felszólító és kijelentő mondatokban beszél, hanem olyan mondatokban, ahol a végén van három pont." (Gyurcsány Ferenc, Népszabadság, aug. 19.)
Sajnos nem vagyok elég képzett politológiailag, és egyébként is az agyamra húzódott a nyári influenza, de most kicsit meg vagyok zavarodva, mert emlékeim szerint eddig olyan kormányunk volt, amelyik – például a választási kampány alatt és előtt – felszólító és kijelentő mondatokban kommunikált (nagyon helyesen), majd most, amikor végre kormányoznia kellene, mutatnia némi határozottságot, azonnal elkezdi három pontokkal befejezni a mondatait, és utána néz hülyén, hogy valaki befejezze. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint a tekintélyelvű, papás-mamás Fidesz-stílus, de négy hónappal a választások után talán ideje lenne kijelentő módban beszélni, mert ha a kormány képtelen befejezni a mondatokat, akkor nem kellett volna elvállalni a kormányzást, hanem találni helyette valami más elfoglaltságot, például kertészkedést, multilevel termékforgalmazást vagy kéményseprést.
Erre a kormányzásra a koalíció két évig készült, amikor Gyurcsány Ferenc színre lépése után időhúzásra rendezkedett be, és csak várta, várta a választásokat. Ezen idő alatt lehetett volna találni néhány szakembert, aki esetleg ötletelgetett volna a gazdaságról, a reformok mibenlétéről, aki számokat adott volna össze, hogy a kormányalakítás ne érje váratlanul a szocikat.
Emlékeim szerint még a baloldalon is elenyészően kevés olyan ember akadt, aki elsődleges szempontként jelölte volna meg szavazata leadásakor, hogy olyan kormány akar, amelyik majd nem felszólító és kijelentő formában beszél, hanem befejezetlenül hagyja a mondatait. Mellesleg mint író is utálom a három pontot, mert az sugallja, hogy a szerző nem tudja, mit akar, belekezd egy gondolatba, aztán képességek, tehetség, szókincs híján képtelen befejezni, és az elkenés módszerét választja, látszólag az olvasóra bízza a végkifejletet, mintegy összekacsint, sejtet, sumákol.
Ha szabad kérnem, velem a kormány ne kacsintson össze, ne próbáljon úgy tenni, mintha osztoznánk a felelősségben és a nyereségen, hanem kormányozzon, vagy húzzon a vérbe.
Para-Kovács Imre főmunkatárs
"Ha és amennyiben Püspök úr minden valószínűség ellenére interjút adna mondjuk egy pornográf bulvárlapnak (igénytelen magánvéleményem szerint egyébként e fórumon jóval nyitottabb közönséget tudna megszólítani, mint a kifejezetten pogány igékre szomjas, de azok ellen legalábbis nem nagyon tiltakozó Magyar Nemzet vásárlói között)..."
Szellemharc
Révész Sándor, 2006. május 13.
A kampány heteiben egészen groteszk vita alakult ki a megosztott "jobboldalon" arról, hogy ki képviseli igazából Antall József szellemét: a Fidesz, vagy az MDF. A "baloldalon" csöndben kibiceltek az MDF-nek, és senki nem firtatta, jót jelent-e egyáltalán ezt a szellemet képviselni. Ezt bizony élénken tagadta a társadalom jelentős többsége tíz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor ez még eleven kérdés volt, a jelen kérdése volt.
Antall József kormányozni kezdvén igen gyorsan lecsúszott a népszerűségi listák aljára; pártja is, kormánya is elvesztette támogatóinak túlnyomó részét, s a miniszterelnök halála után néhány hónappal a Boross Péter által "Antall József szellemében" tovább vezetett kormány sokkal nagyobbat bukott, mint azóta bármelyik. Antall népszerűtlenségnek éppenséggel nem az volt az oka, hogy szigorúbban értelmezte a gazdasági racionalitás követelményeit, a demokrácia játékszabályait és szigorúbban zárkózott el az "ordas eszméktől", mint a gyarló tömeg, mely fölött lebegni vélt, hanem éppen az ellenkezője. A sodródó, bizonytalan, a válsággal szemben tehetetlen gazdaságpolitika, a szélsőjobbal szembeni kétértelmű magatartás és a demokrácia minőségének rombolása, mely a médiaháborúban csúcsosodott ki.
Ha a "baloldalon" azért változott volna megengedő közönnyé a hajdani ellenszenv, mert megváltozott az értékrend, akkor ennek a változásnak Orbán Viktor értékelésére is ki kellene terjednie. Hiszen Orbán Viktort éppen azért "nem szeretjük", amiért Antall Józsefet "nem szerettük". Kétségtelen, hogy Orbán túltett Antallon, de a túltevés nem változtatja ellentétességgé a hasonlatosságot. Amit Antall nem egészen dicsőségesen kezdett, azt folytatta Orbán teljes dicstelenséggel.
A megengedő közöny mögött nincs átértékelés, nincs értékváltás, csak felejtés. Ez a felejtés pedig nem ártalmatlan, hiszen elidegeníti azokat, akik ma Orbán Viktor populista, tekintélyelvű nacionalizmusával hadakoznak a köztársaság elemi érdekeiért, ennek a harcnak a gyökereitől, a kezdeteitől, melyek az Antall-érába nyúlnak vissza.
Az elfelejtett történelem kiszolgáltatott történelem, át lehet benne rajzolni az előjeleket, hogy a folyamatosságból színváltás, a színváltásból folyamatosság legyen.
Orbán Viktor nem sokkal azután, hogy az elhíresült hangfölvételen kampánycsendsértésre biztatta magát és híveit abban az - egyáltalán nem hamis - tudatban, hogy ezt büntetlenül tehetik ("az OVB biztos elmarasztal, a jogászok megvédenek, oszt jó napot!"), a Hír TV-ben, a kampánycsend előtti utolsó órában szembenézett azzal a kérdéssel, miért is nem gondoskodtak a rendszerváltás hajnalán arról, hogy a választások körüli kurrens törvénysértéseknek komolyabb következményei legyenek. Azt mondta - és mondhatta anélkül, hogy bárkinek föltűnt volna és bárkit ellenvetésre ingerelt volna - azért, mert 1990-ben a demokrácia normális felfogása működött Magyarországon, amíg a szocialisták ezt le nem rombolták. A rendszerváltó erők hittek a rendszer öntisztító képességében, és azt gondolták, hogy ha valaki mocskos dolgokat tesz, politikailag megsemmisül az emberek szemében.
A valóságban Orbán Viktor 1990-ben egészen másképp reménykedett. Így: "Egyszer már volt részünk olyan mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF." Ezt azon a sajtótájékoztatón jelentette ki, melyet az (Orbán szerint Antall József pártja által) lezsidózott és lekommunistázott MSZP, SZDSZ és Fidesz tartott abból az alkalomból, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter kétségbe vonta nemzeti és demokratikus elkötelezettségüket. Abból az alkalomból vonta kétségbe, hogy Bossányi Katalin kolléganőnk (Isten nyugosztalja!) interpellált, amiért a kormány Antall József személyes irányításával, az ellenzék befeketítésével durván beleavatkozott a Magyar Nemzet privatizációjának folyamatába, s elindította a lapot azon az úton, melyen eljutott odáig, ahol most áll. A három ellenzéki párt elhatárolódásra és külügyminisztere menesztésére szólította fel Antall Józsefet, aki természetesen külügyminisztere álláspontjával azonosult.
Jeszenszky Géza most is fölszólalt: Antall József híveinek a Fidesz mellett a helyük (Antall József üzenete, Magyar Nemzet, április 21.). Nem is kétséges: ha Orbánnak igaza volt egykoron, akkor Jeszenszkynek is igaza van most. Hiszen most leginkább a Fideszre ismerhetünk rá abban a képben, amit Orbán Viktor másfél évtizeddel ezelőtt Antall pártjáról alkotott. A legyalázott párt legyalázója helyébe lépett.
Jeszenszky cikkének hátoldalán Körmendy Zsuzsanna azt írja, hogy "Antall József miniszterelnököt kormányzása idején pontosan olyan közellenségként kezelték, mint ma Orbán Viktort." Orbán Viktor bizony már az Antall-érában is úgy érezte, hogy közellenségként kezelik, mégpedig Antall József kormányának pártjai, melyek - 1992-es pécsi kongresszusi beszéde szerint -: "nyílt háborút hirdettek a Fidesz ellen. Egyre több jel mutat arra, hogy politikai ellenfeleink ugyanolyan kíméletlenül, ugyanolyan gusztustalan eszközökkel indítanak ellenünk offenzívát, mint tették korábban az SZDSZ ellen." De a "kíméletlen" Antall József se véletlenül alkalmazta azokat a "gusztustalan eszközöket", hiszen Orbán Viktor és Kövér László társszerzők olyasmiket írtak róla szóló cikkükben (A koalíció én vagyok, 1991. december 4.), hogy "ma nincs felelős kormány"; "kormánypárti oldalon bevett szokássá válik a politikai ellenfelek lehazaárulózása"; elenyészni látszik az "esély arra, hogy a józan, mérsékelt erők kompromisszuma elejét tudja venni a demokratikus berendezkedés destabilizálódásának"; végül pedig: "Antall mindmáig ügyesen kihasználta azt az MDF-es populista dalnokok által keltett, ébren tartott, majd hisztériás rohamokká fokozott pszichózist, amely szerint az ország végvárát már csak néhány megmaradt, igazi avantgárd magyar védi a kommunista hatalomátmentők, a kozmopolita-hazaárulók, bolsi apák, bolsi fiúk, liberális cafrangokba öltözött ellenzék egyesült hadai ellen, (hogy most ne is beszéljünk a fennen köröző karvalytőkéről)." Antall József ügyességét ma Orbán Viktor tanúsítja valóban. Aki ezt az örökséget értékelni tudja, annak mellette a helye.
Antall József gazdaságpolitikája változékony volt, eklektikus, következetlen és sokszor esetleges. Egymást kergették az egymásnak ellentmondó, egymást kioltó és hatályon kívül helyező gazdasági programok. Az eredeti kormányprogramja illúziókra épült és pillanatok alatt összeomlott. Amit Rabár Ferenc (Isten nyugosztalja!) a helyébe állított, azt még az illúziók fogságában elvetették. Rabár lemondólevelében kifejtette, hogy a kormány gazdaságpolitikája jellegtelen öszvérpolitika, és nem is lát reményt rá, hogy a kormány konzisztens gazdaságpolitikát folytasson. Őt igazolta utódjának, Kupa Mihálynak és a Kupa-programnak a sorsa. Amit Kupa vezetésével vérrel és verejtékkel javítottak az ország pénzügyi helyzetén, azt 1992-től egy katasztrofális "élénkítési" politikával lerombolták, és 1994-ben egy válság felé rohanó országot hagytak hátra hatalmas költségvetési hiánnyal és külkereskedelmi deficittel, rohamosan növekvő államadóssággal. Az Antall-kormány gazdaságpolitikái közül nyilván egyikre sem mondhatjuk, hogy Antall szellemét képviselte, mert ő csak történelmi távlatban és általában tudta, hogy mit képvisel (valami olyasmit, mint Röpke és Erhardt), de gazdaságpolitikai gyakorlatában Antall konkrétan a tétovaság és tanácstalanság szellemét képviselte. Szellemi örökségének erre a tételére sajnos többen is számot tarthatnának, de érdemes ezért veszekedni?
Mindenki úgy tesz, mintha utólag nem igazolódott volna az a médiaháborús izgalom, ami az Antall-érában fogva tartotta az országot. Holott látván látjuk, hogy a háború máig tart. Igaz, hogy azóta majd mindenki beleszennyeződött (ha nem is egyenlő mértékben), de ez emelné ki a bűnösök sorából azt, aki első volt a sorban, aki a háborút elindította, aki (részben, de egyáltalán nem csak, a pártjába egyre beljebb törekvő nemzeti radikálisok vérszomjának kielégítése végett) hadjáratot indított a legszélesebb körű egyetértéssel megválasztott rádióelnök és tévéelnök ellen? Emlékszünk még, hogy ez a hadjárat bornírt és minden elemében hazugnak bizonyult koncepciós perbe torkollott, melyre Antall a saját hitelét is feltette? Emlékszünk még, hogy Gombár Csabát és Hankiss Elemért a közmédiák anyagi önállóságának alkotmányellenes fölszámolásával kényszerítették lemondásra, és így vált az állam tévéje és rádiója a kormány és a nemzeti radikális szellem alázatos szolgájává? Emlékszik még valaki, milyen eszközökkel sajátították ki és tették kormánypártivá Antall József megbízottjai a Magyar Nemzetet, a Pesti Hírlapot, a Pest Megyei Hírlapot, a Magyarországot, az Esti Hírlapot, a Ludas Matyit, a Valóságot? Számon tartja még valaki, hány lapot, tévé és rádióműsort tettek tönkre, züllesztettek le és hány gerincet törtek el ezekben az években?
Sorjáztathatnánk még a kérdéseket oldalakon keresztül, de kevés oldal van a lapban, másra kell. Egy ellenvetést azonban számba kell még vennünk, mégpedig azt, hogy Antall József szelleme és öröksége nem határozható meg miniszterelnöki tevékenysége alapján, mert azt társadalmi és politikai kényszerek határozták meg. Kiét nem? Persze van, akiét nem ilyen mértékben. Ám ezt a sorsot magának választja, aki vezérséget vállal egy heterogén, de többségében tőle idegen szellemiségű (antiliberális, nemzeti-radikális, harmadik utas, populista) pártban, mert ott van akkora vezérhiány, hogy nélkülözhetetlen legyen. Lehet választani: nem lesz miniszterelnök, vagy olyan miniszterelnök lesz, mintha nem ő lenne. Az első esetben nem fognak pártok és miniszterelnök-jelöltek versengeni a nevével jelzett szellemért, de nem is fogják azt magukhoz hamisítani. A másik esetben versengés is lesz, hamisítás is lesz. De jó lenne, hogy ha legalább azok, akik a versengésen kívül állnak, a hamisításon is kívül állnának.
Az elmúlt hetekben többször hallhattuk: a Fidesz javaslatai mögött hárommillió-kétszázezer ember véleménye szolgál nyomatékul. Ennyien vettek részt a konzultációs folyamatokban, a javaslatok kidolgozásában, a tervek megvitatásában. A vasárnapi választási eredmények szerint majdnem egymilliónyian meg is értették a javaslatok problematikus, legalábbis vitatható vonásait, hiszen úgy találták, hogy eszük ágában sincs e programot szavazataikkal támogatni.
<!--
var ord=Math.round(Math.random()*100000000);
document.write('');
//-->
Lehet százféle módon értelmezni az első forduló adatait, s nem kétséges, hogy tanúi leszünk még további képtelen belemagyarázásoknak is. Még tíz napig. Azután meg bele kellene törődni abba, ami most is világos annak, aki ezt hajlandó észrevenni, hogy tudniillik nem sikerült társadalmi többséget szerezni az ellenzéki alternatíva kormányzativá válásához. Korábbi tapasztalataink alapján sejteni lehet, hogy a jobboldali szavazótábor jelentékeny része hosszú ideig képtelen lesz elfogadni a választási realitásokat. A csalástól a magyar fátum legkülönbözőbb rettenetei kerültek elő négy évvel ezelőtt is, amikor az októberi önkormányzati eredmények hatalmas pofonja kellett ahhoz, hogy a hangok elcsendesüljenek.
Érdekes, s jelen írásunktól távoli területekre mutató kérdés annak boncolgatása, hogy mi lehet az oka annak: a baloldal kétszer vesztett választást, és nem könnyen, nem örömmel, de különösebb hisztéria nélkül elviselte a vereség tényét és következményeit. Mi lehet az oka a jobboldali választó-tömeg merőben más viselkedésének?
1994-ben érteni véltem azt a keserűséget, amit a rendszerváltás történelmileg kijelölt balekjaiként érzett e tábor, hiszen az ő nyakukba varrtak számtalan olyan következményt, amiről nagyon kevéssé tehettek, mert többségük a történelmi fordulatból fakadt. 2002-ben már érthetetlenebb volt a tömeges hisztéria, ugyanis elsikkadt a lényeg. Arról egyáltalán nem esett szó, hogy a Fidesz a négyévnyi kormányzás egésze miatt vesztett, ehelyett ezredrangú, aktuális, a végeredmény szempontjából tökéletesen érdektelen magyarázatok tömegével vezették félre magukat, illetve a vezetők a saját táborukat. A választási vereség elemzése helyett mindenféle legendák, mítoszok gyártásával foglalták el magukat, s nem akarták megérteni a lényeget: hogy Magyarország népének többsége nem őket választotta. Orbán Viktornak a rögeszmék termelésében és terjesztésében kitüntetett szerepe volt - ekképpen a jelenlegi vereség előkészítésében is -, és a legújabb hisztériák útnak indulásában is eminens a politikai felelőssége. A mostani vereség egy tőről fakad a múltkorival, illetve annak be és el nem ismerésével. Van abban valami báj, hogy az idei választások éjszakáján, négy év után először vallotta be Orbán Viktor a 2002-es választások elvesztését. Ezek szerint van némi remény arra, hogy 2010-ben megtudhatjuk tőle, mit gondol az idei választások végeredményéről...
Ám, ami az utcán, a boltokban, a piacon, a lépcsőházakban, a villamosokon és minden elképzelhető nyilvános színhelyen mostanság zajlik, az teljesen új értelmezés után kiált. Nemcsak arról van szó, hogy a jobboldali szavazótábor - önként - a nyilvános terekbe hordja kozmikus csalódását, nemcsak ama sajnos jól ismert, hangoskodó indulatokról, fenyegető stílusú provokációkról, riasztó attitűdről, amit végül is ismerhetünk a 2002 februárja és augusztusa közötti hónapokból, hanem többről is, másról is.
Többről annyiban, amennyiben a fenyegető jelleg, a lincsközeli hangulat kitermelése szerves, mondhatni mindennapi élménnyé válik. (E sorok írója naponta használja a tömegközlekedést, ezért reggeltől estig tucatnyi példáit kénytelen elviselni a szervezett, irányított hisztéria mindennapi produktumainak.) Fiatal és idősebb csoportok keresik alkalmi áldozataikat, hangoskodnak, véleményeket provokálnak számtalan olyan mindennapi helyzetben, amelyet az emberek általában egyáltalán nem gondolnak politikai-hatalmi diskurzustérnek. Ezek a megfélemlítő akciók nem sok jóval biztatnak, bár remélhetőleg elmúlnak.
Nem fog elmúlni viszont a jobboldalon a jelenlegi, történelmi jellegű vereség élménye. Nekik azt ígérték, mondták, azt magyarázták éveken át, hogy ők a többségi Magyarország, ők az igazi nemzet. Úgy tudták, hogy egy kiszes-tolvaj-nemzetáruló, szűk banda csak ideiglenesen bitorolja a hatalmat, de ez a csalás csak április kilencedikéig tart, s akkor eljön az igazság pillanata...
A korábbi évekhez képest a legfontosabb különbség, hogy a jobboldal kiépítette, hatékonyan működtette a maga szeparált politikai nyilvánosságát, azt a szférát, amelyben Pitti Katalintól Eperjes Károlyig vitathatatlan tekintélyű, jelentős kulturális teljesítményt felhalmozó honfitársak tömege tudatosította bennük a várakozás ethoszának, a különbözőség értékének a fontosságát, valamint a politikai Megváltás kivárásának közelségét. Az a jobboldali, tudatos közösséget választó és vállaló állampolgár, aki évek óta a Kossuth rádió-Hír TV-Magyar Nemzet-Demokrata-Heti Válasz médiasokszögében tájékozódott, az megdöbbenve értesült múlt vasárnap arról a tényről, hogy a szűk, globalista, nemzetellenes csoportocska legalább akkora, több mint kétmilliós támogatottságot mutatott fel. S ami még elviselhetetlenebb: lehet, hogy aktuálisan ők vannak többen...
E felismeréssel többévnyi média- és kulturális szegregáció után elviselhetetlen lehet szembesülni mindazoknak, akik évek óta úgy tudják, hogy a nemzet elsöprő többsége ugyanúgy gondolkodik, mint ők. Valami nagyon nincsen itt rendjén - gondolhatják. S ez az egyetlen dolog, amiben tökéletesen igazuk van. De ettől még lehetne otthon is maradni. Nem az utca erre a legmegfelelőbb válasz.
A mostani indulat már egészen más, mint a négy évvel ezelőtti. Ettől jobb lenne távol maradni, a politikai vezetőknek pedig távol tartani a polgárháborús hangulatot szítókat. Van ilyen felelősségük is.
Aki nem ájult imádattal tekint Orbán Viktorra -- idézet a cikkből: >> A Vezér, akit környezete szinte isteni tulajdonságokkal ruházott fel. "...hálát adunk a Mindenhatónak - írta róla Marton Béla, a párt ügyvezető főtitkára -, hogy az ország sorsdöntő órájában adott a nemzetnek egy államférfiút, vezérünket, Gömbös Gyulát, aki magyar lelkének nagyszerű erejével felismerte a történelem parancsszavát és rávezette a nemzetet az egyedüli helyes útra; gazdasági, kulturális, lelki és politikai egységének, tehát a Nemzeti Egység megteremtésének útjára." << -- abban óhatatlanul is felmerül a párhuzamOrbán és Gömbös között. Ehhez azonban az kell, hogy akinek -- esetleg -- híve vagyok, azt is képes legyek józanul, kritikus szemmel nézni.
Elkeserítő, de sajnos ez a helyzet: ha nem tudatosan csinálja, akkor is törvényszerűen idejut.
Az utóbbi szókapcsolattal gyakorta találkozhat manapság az olvasó. Az előbbi az 1935-ös parlamenti választások előtt másfél hónappal jelent meg. Megalkotója, egy 32 éves fiatalember, Béldi Béla szerint "leglényegesebb tartalmi eleme a nemzet erős szervezete, amelyben a nemzet minden rétege és minden tagja a nemzeti öncélúság jegyében aktív munkaközösségben egyesül és dolgozik".
Béldi a kormánypárt propagandafőnökeként Gömbös Gyula miniszterelnök politikai krédóját hirdette.
Gömbös "beszélő" nevet adott pártjának, a Nemzeti Egység Pártja (NEP), mely legtöbbet hangoztatott gondolatát fejezte ki: a magyarság valamennyi bajának legfőbb forrása széttagoltságában, a nemzeti érzés meggyengülésében keresendő. A megoldás: a nemzeti egység megteremtése határozott szervezőmunkával. Mindenkit hívott - "felekezeti, osztály- és pártkülönbség nélkül". Egyaránt számított a birtokosokra és a gazdákra, a tőke uraira és a munkásokra. Ezt szimbolizálta a párt jelvénye, a fogaskeréken áthúzott búzakalász, hátterében a nemzeti trikolórral.
Mindenkit hívott - de feltételekkel. A nemzeti egységet csak azok képezhették, akik az általa megfogalmazott eszméket és célokat követték. Akik egyéni törekvéseiket a Vezér - nem csak a párt, hanem a nemzet Vezére - által megfogalmazott nemzeti érdeknek rendelték alá, megteremtve az "egész nemzet egyetlen, megbonthatatlan munkaközösségét", melyben "mindenki egyért és egy mindenkiért dolgozik". Ezt nevezte Gömbös "a nemzet szolidáris munkaközösségének", s ez volt az általa sokat emlegetett nemzeti öncélúság tartalma.
A "Nemzeti Egység" fölépítése végett mozgalmat hirdettek, mely pártok felett állva fogja egységbe a nemzetet - s közben pártot szerveztek. A hagyományos választói párt helyett szorosan szervezett tömegpártot. Minden településen kialakították helyi szervezetét, a választókerületekben és a megyékben pedig választmányait. A szervezőktől elvárták, hogy minden választópolgárt betereljenek a NEP-be - függetlenül addigi politikai szimpátiáiktól. Különböző kedvezményekkel is csábították őket.
A belépők nyilatkozat aláírásával fogadalmat tettek, miszerint "a Vezért célkitűzéseiben és munkájában minden erőmmel támogatni kötelességemnek tartom", s szigorú pártfegyelmet vállaltak magukra. A legkisebb falusi szervezet elnökét és titkárát is a Vezér nevezte ki. Az "élharcosnak" titulált kinevezettek a díszes megbízólevélhez mellékelt, nyomdailag előállított, Gömbös Gyulának címzett nyilatkozaton fogadták meg: "tisztségemet Vezérem iránti feltétlen hűséggel fogom betölteni".
A belépés, a feladatvállalás nem egyszerű szervezeti kötődés volt, hanem etikailag minősített cselekedet. A Nemzeti Egységhez tartozás pedig erkölcsi mérce. "A Nemzeti Egységnek és együvé tartozásnak nemes gondolata ott parázslik minden becsületes magyar lélek mélyén" - harsogták a helyi szervezetek alakuló gyűléseinek szónokai. A kinevezett vezetők pedig "becsületes magyar lelkükre" fogadtak feltétlen hűséget a Vezérnek. Aki tehát nem így érzett, nem így cselekedett, nem számított becsületesnek, mi több: magyarnak sem. Ezt a becsületes (maga)tartást volt hivatva szimbolizálni a pártjelvény kötelező, állandó viselése. És egyben a megkülönböztetést, az elhatárolódást - a "nem magyar becstelenektől".
A NEP-ben ismeretlen volt a demokrácia. Minden központi vezérléssel zajlott - vezéri utasításra. "Egy pallér kell", a többi csak "téglahordozó" legyen - hangoztatta Gömbös beszédeiben. A Vezér, akit környezete szinte isteni tulajdonságokkal ruházott fel. "...hálát adunk a Mindenhatónak - írta róla Marton Béla, a párt ügyvezető főtitkára -, hogy az ország sorsdöntő órájában adott a nemzetnek egy államférfiút, vezérünket, Gömbös Gyulát, aki magyar lelkének nagyszerű erejével felismerte a történelem parancsszavát és rávezette a nemzetet az egyedüli helyes útra; gazdasági, kulturális, lelki és politikai egységének, tehát a Nemzeti Egység megteremtésének útjára." Hívei szerint minden jó, ami az országban történt, az ő érdeme volt, s legfeljebb még a Nemzeti Egység kormányáé.
A pártszervezés eredményeként - ha nem is járt a Gömbösék által remélt teljes sikerrel - hatalmas szervezet jött létre. 1934 nyarára minden településen létezett a NEP helyi csoportja. 1935 márciusában pedig már mintegy kétmillió regisztrált párttag volt. Politikai erő sem előtte, sem azóta nem támaszkodhatott ekkora szervezett tömegre Magyarországon.
Mire kellett ez a mozgalomnak álcázott párt?
Nem a számos vonatkozásban korlátozott parlamentáris demokrácia erősítésére. Gömbös a különböző érdekek megjelenítésére módot adó plurális rendszerben akadályt látott, s csak kényszerből fogadta el. Nem kiteljesítésére, hanem korlátozására törekedett. Mussolini példáját követve - korporatív jelleggel. Sikertelenül.
Gömbös miniszterelnökként ritkán szólalt meg a képviselőházban. Annál többet népgyűléseken, főleg vidéki pártszervező nagygyűléseken. És az új technikai lehetőséget - a vezető politikusok közül Magyarországon először - kihasználva: a rádióban. Beszédeiben inkább lelkesített, mint érvelt. Mozgósítani akart, nem meggyőzni. Mozgósítani: a "pallér" utasításait követő "téglahordozásra".
Minden szervezetet köteleztek, hogy a választókat "...helyes irányba vezesse és nevelje, választáskor pedig (a párt jelöltjét) győzelemre vigye". Elvárásuk volt, hogy "a jelöltek a szervezet elnökeiből és titkáraiból kerüljenek ki", mert "aki a Nemzeti Egység Mozgalmának, illetve a Vezérnek exponense lehet, az kell, hogy a törvényhatósági tagságra is alkalmas legyen". Az eredmény: az 1935-ös választáson a mandátumok 69 százalékát megszerző NEP 170 képviselője közül mintegy száz főt Gömbös elkötelezett híveként tartottak számon. Ezt követően vált világossá, mire kell a kiépült szervezet.
1935 nyarán az egész országra kiterjedő szervezőmunkába kezdtek - a társadalom életének totális megszervezése érdekében. Az országos központtól a legkisebb faluig minden szinten létrehozandó úgynevezett "társadalmi tevékenységi" (női, ifjúsági, gazdasági, népművelési és propaganda) csoportokat arra kötelezték, hogy a település életének minden fontos részletére kiterjedő tevékenységet folytassanak: a munkaalkalmak teremtésétől, egyes foglalkozásokra történő szakmai felkészítésen, a termelés, az értékesítés megszervezésén, a legkülönbözőbb népjóléti, közegészségügyi és nevelési feladatok ellátásán, a testnevelés és sport szervezésén át a helyi hagyományok őrzéséig és a kulturális élet mindenre kiterjedő összefogásáig. E célokat szolgálták volna a NEP önálló intézményei, együttesei (a Nemzeti Egység műhelye, népkonyhája, szülőotthona, napközije, testedző csapata, műkedvelő gárdája, énekkara, zenekara, kölcsönkönyvtára, népi gyűjteménye stb.), a hasonló funkciókat ellátó egyesületek és intézmények helyett.
A deklarált "végső" cél az volt, hogy "a jövőben ezek a különálló akciók teljesen szűnjenek meg és mindenféle... akciót a Nemzeti Egység kezdeményezzen, illetőleg hajtson végre". Ha mindez megvalósul - megszűnik a társadalom önszerveződésének minden lehetősége. Miként a Dopolavoro mozgalom nyomán a korabeli Olaszországban, és a Kraft durch Freude nyomán Németországban.
Gömbös tehát arra tett kísérletet, hogy a választók nagyobb részét tömörítő, az ország minden településén helyi szervezettel rendelkező, erősen centralizált, a Vezér akaratát ez által érvényesítő kormánypárt segítségével: parlamentáris eszközökkel, de az érvényes alkotmányos kereteket megkerülve, azok sérelmére kisajátítsa a politikai hatalmat, s annak birtokában a maga céljai szerint szervezze meg a társadalom egészének életét.
A tervek ezen is túlmutattak. A Nemzeti Egység Országos Központi Irodája tevékenységét - szervezeti felépítésének és munkarendjének "bizalmas" leírása szerint - "annak a célkitűzésnek tudatában végzi, hogy egész állami életünknek mihamarabb elválaszthatatlanul egyet kell jelentenie a Vezérnek az ország jövőjét biztosítani hivatott Nemzeti Mozgalmával". Amikor a fenti sorokat tartalmazó füzetet 1933 augusztusában a Vezér "bizalmas" munkatársai kezükbe vehették, Németországban már javában folyt a bennük deklarált cél megvalósítása - a Führer által.
A legnagyobb ellenzéki párt vezére, Gömbös egykori fajvédő fegyvertársa, Eckhardt Tibor a választásokat követően (1935 áprilisának végén) arról beszélt, hogy a választások során "...az állami és helyhatósági igazgatás legtöbb ágazata ... a kormánypárt politikájának egyoldalú eszközévé alacsonyíttatott le, országunk a pártállam visszataszító állapotába süllyedt."
A tervek beteljesülése elmaradt. Nem a tervezők és a megvalósítók józan belátásának köszönhetően. A társadalom nagy részének és jeles - többek között konzervatív - politikusok ellenállása következtében.
Szabadság, testvériség, SZDSZ Népszabadság • Hell István • 2006. február 1.
Bőhm András nehezményezi, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége elfeledkezni látszik emberi jogi és szegénypárti hagyományairól, azaz baloldaliságáról (SZDSZ: esély és veszély, január 14.).
"Egyre határozottabban megjelenik az a nézet - írja -, hogy időszerű újragondolni a rendszerváltó SZDSZ emberi jogi hagyományait, és ezek helyett egy libertáriánus gazdaságpolitikának kell elsődlegességet adni (...). Ráadásul egyre türelmetlenebb hangok követelik, hogy mindenestül dobjuk sutba azt az SZDSZ által eddig képviselt gondolatot, miszerint a szolidaritás eszméje a liberális gazdaságpolitika szerves részét képezi."
Valóban, az SZDSZ megalapítása óta a szabadság és a szolidaritás pártjaként definiálja magát, szellemi elődei között elvi nyilatkozatában baloldali - polgári radikális, szociáldemokrata és népi - szervezeteket, mozgalmakat is megnevez.
Napi politizálásban a párt ugyanakkor - és nem csak újabban - éppen a legrászorultabbakkal bánik szívtelenül. Elég az elmúlt évekből a VII. és a IX. kerületi kilakoltatási botrányokra gondolni, ahol helyi szabad demokrata politikusok fordultak szembe a legszegényebbekkel való szolidaritás eszméjével. (Hol van már az az idő, amikor az SZDSZ egykori elnöke, Pető Iván levélben köszönte meg a székesfehérvári szabad demokratáknak, hogy sikerrel akadályozták meg a Rádió utcai romák kitelepítését?)
De célravezető-e a legszegényebbekkel való szolidaritásért a tőke működését korlátozni - például meredeken progresszív adózással? Érdemes-e a szolidaritás eszméjét a gazdaságpolitika részévé tenni? Nem volna-e helyesebb, ha a középosztály fogyasztását korlátoznánk inkább, és ebből működtetnénk a szociálpolitikát? A szolidaritás - az én szótáramban - azt jelenti, hogy a tehetősebb honpolgárok vállalnak áldozatot bajba került honfitársaikért, bibliai szóval: testvéreikért.
Ez alternatívát jelent a versenyt korlátozó, a tőkét magas adókkal megsarcoló szociáldemokráciával és a "perverz újraelosztás" jobboldalával szemben. Az utóbbi - miközben cinikusan munkát "ajánl" a nyomornegyedek népének - közönnyel nézi bukásukat, s erkölcsi magasabbrendűsége tudatában ujjal mutogat a bűnözésbe süllyedő kirekesztettekre. A tőke mértéktelen megsarcolása pedig munkahelyek megszűnésével jár, és a szétosztható bevételeket is csökkenti. A szegények magukra hagyása viszont lehetetlenné teszi a társadalmi mobilitást, a kiemelkedést a nyomorból, és tagadja a nemzeti összetartozást.
Amikor az MSZP jellemzően a politikailag aktív alsó középosztályt (a nyugdíjasokat, az alkalmazásban álló szakmunkásokat és középvezetőket), a Fidesz-MPSZ pedig a sikeres fiatal "yuppi" felső középosztályt, a "családokat" támogatja - természetesen szavazatvásárlási szándékkal -, akkor korlátozzák a gazdaság teljesítményét, és még nagyobb nyomorba taszítják a jellemzően nem szavazó "underclass"-t.
Sem az egyik, sem a másik, hanem a működésében kevéssé korlátozott gazdaság és a legszegényebbekre összpontosító újraelosztás párosítása a hosszú távon fenntartható politika! Csakhogy az SZDSZ ebben a ciklusban is olyan programokat hirdetett és valósított meg (vagy olyan döntésekbe sodródott bele), amelyek ezzel ellentétesek.
Elhibázott volt a Sulinet Expressz bevezetése, a diplomás-minimálbér programja, és időszerűtlen a "száznapos programok" megszavazása is, amelyek az Orbán-kabinet felelőtlenül osztogató politikáját folytatták, és a középosztálybeliekkel vállaltak - mind a nyomorgók, mind a szabad verseny kárára - állami "szolidaritást".
Ennek következményei vannak: aki ma a maastrichti kritériumok teljesítése mellett teszi le a voksát, az beszélhet ugyan egykulcsos szja-ról, de nem beszélhet hitelesen nettó adócsökkentésről, és nem hallgathat arról, hogy így is, úgy is a politikailag aktív középosztálynak kell viselnie a korábbi osztogatások terheit. Az orbáni értelemben vett "emberek" szavaznak - és ők is fizetnek.
Az SZDSZ említett elvi nyilatkozata: papír. Csak akkor érvényesülhet, ha a párt eszméinek elkötelezett mozgalom áll mögötte. ("Hiú az erő nélküli harag" - írta Balassi Bálint 1578-ban a selmeci városi tanácsnak.) A mozgalom, amely az elmúlt években Szabad Tanácskozás néven vonult be az SZDSZ történetébe, ma - a kampánylogikának megfelelően - szünetelteti tevékenységét. A stratégiai kérdések nyilvános tisztázása ezért már csak a választások után lehetséges.
Így tehát publicistánk megválik a gondolától. Köszönjük gondolatait, sokszor kíméletlenül őszinte véleményét. Ám van úgy, hogy a tűréshatárt átüti a hazai politikai közélet ingerlő stílusa.
A gondola mégsem arra vállalkozott, hogy ebbe az adok-kapokba beszálljon, hanem hogy higgadt elemzésekkel segítse a tisztánlátást.
Ennek jegyében kívánjuk folytatni, és erre biztatjuk a gondolát elhagyó publicistánk utódját is.
szerk.
Ez így elég nevetségesen hangzik: nemcsak Reichert, hanem a többi szerzőjük sem
a higgadt elemzést művelte...
És mi lesz a 77 néven írogató Molnár Pállal például?
A maga nemében mindkét írás igazi "gyöngyszem": a legösszeillőbb hagyományok esetében is ritkaság, hogy így szervüljenek a bolsi-nyilas-ku-klux-klanos tradíciók.
"…immáron mértéktartó demográfiai prognózisok valószínűsítik, hogy a XXI. században földrészünk elveszítheti fehér és európai jellegét, és a színes bőrű jövevények többségbe kerülhetnek." (Gazdag István, Orbán Viktor kedvenc hetilapjában)
Ha nem látnám a századot, könnyen gondolhatnám, hogy toprongyos őseinkről nyilatkozik valamelyik honfoglalás korabeli őslakos barom, de látom a századot, és őszinte csodálkozással figyelem a szellem igyekezetét, ahogy találkozik a valósággal, és értelmezni kívánja, mert nem érzi jól magát. Nem sikerül – mindenhol rémek: színes bőrűek, más vallásúak, más kultúrájúak, más nyelven beszélők, csak jönnek, vagy vannak, és nem lehet gettókba zárni őket. Ezt azért a Mein Kampf óta nem olvastam ilyen szabatosan megfogalmazva… "Szót emelni a fajkeveredés ellen, leleplezni az egalitarista szentírás kánonjait, párhuzamot vonni a bevándorlás és a bűnözés között – manapság automatikusan rasszizmusnak számít…" – folytatja a szerző, és látszik: tisztában van avval, amit cselekszik, de nem képes ellenállni, egy belső erő, mely kitörni készül belőle, arra kényszeríti, hogy elmondja az igazságot. "…hosszú távon ki lehet küszöbölni a járványok vagy háborúk okozta hekatombák hatását is, a vérkeveredést, a meszticizációt azonban nem lehet meg nem történtté tenni, mert az már egy visszafordíthatatlan állapot." Nos, ismerek még egy visszafordíthatatlan állapotot, melyet elhülyülés néven ismer a nagyközönség, azonban erről most nem szólnék részletesen, mivel sokkal jobban érdekel, hogy a polgári szövetségnek (melynek vezetője máig is fenntartott felhívással fordult a nagyközönséghez az idézett lap előfizetésére) van-e valamiféle programja, tervezete, esetleg megoldása a fajkeveredések elkerülésére, a meszticizáció megállítására, a színes bőrű jövevények megfékezésére. Hamarosan kezdődik a kampány, és úgy mégsem csaphatunk bele, hogy nem tudjuk: a polgári erők győzelme esetén marad-e ez a fajkeveredéses, meszticvilág, vagy rend lesz végre, és a színes bőrű jövevények, valamint helyi szálláscsinálóik odakerülnek majd, ahová valók, ööö, Afrikába? Pokorni Zoltán szerint is Fekete Pákó az egyetlen akadálya a nagy magyar összeborulásnak, és ha mindannyian követjük a Gidáját elrejtő, majd lecserélő Sz. Róbert példáját, akkor béke és boldogság tölti el ezt az országot? Gyors választ szeretnék.