Köszönöm hogy mindezt elmondtad.A gyermekek agya olyan mint egy fényképezőgép.Rögzít minden eseményt mit a szüleitől lát.Ezért is nagyon fontos hogy mit látnak tőlünk,milyen példát adunk a gyermekeinknek.Hála Istennek ti jó példádat láttatok otthon a szüleitektől.Ez nagyon nagy érték,és örülök szüleid példaértékű életvitelüknek.Sajnos ez nagyon sok családból hiányzik.Viszont nem gondolom hogy testvéred gondjai csak a nősülésével kezdődtek volna.Erre utal amit írtál,ezek a "szabályos kínzások" nem hiszem hogy még az elfogadható "gyermek csínyek" kategóriába tartoznának.Ennek alapja lehet valamilyen belső feszültség vagy düh,ami agresszióban nyilvánulhat meg.Esetleg ezt kiválthatta a féltékenység,de az biztos hogy ez a feszültség és düh csak tovább gyülemlett benne,és ma ennek a "gyümölcseit" vagytok kénytelen elviselni.A pszichológusok azt mondják,hogy a személyiségünk bizonyos jellemzői akár 3-4 éves korunkra is kialakulhatnak,amin változtatni már nem igazán lehet.Viszont ezek a pszichológusok még nem hallottak a második Korintusi levél 5. rész 17. verséről:"Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre)
Létre jöhet tehát egy egészen új,annak ellenére hogy miként indult egy élet,milyen negatív hatások érték,milyen sebeket kapott,milyen negatív jegyek alakultak ki már egészen fiatalon a személyiségében.Lehullhatnak a "bilincsek",és szabadok lehetünk mindattól ami megkötözött,de egyedül csak a Krisztusban.Lehet kísérletezni sok mindennel,és lehet hogy ideig-óráig (akár évekig,vagy még tovább)működik is,de igaz lesz az ilyen emberre a következő mondat:"Nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat"(Péld 14,13)Jézus nem ezt kínálja.Az ellenkezőjét.Olyan belső békességet,ami közben lehet hogy valakinek potyog a könnye,mert az életkörülményei nem sok örömre adnak okot,viszont a szívében mégis boldogság és békesség lakozik.Ugyanis nem az életkörülményei határozzák meg a szívének az állapotát,nem az életkörülményei az uralkodok a szíve fölött,mert élete egy pontján átadta szíve fölött az uralkodási jogot Jézusnak.Új ember lett,a régi elmúlt,és valóban új jött létre.Ez az új pedig nem merül el az élet viharos tengerén,mert túl lát azokon.
Ezért hiszem ha Isten akarja,a Te testvéred is megtudja újítani.Neked és családodnak pedig kitartást kívánok,és sok sok türelmet.
Én állítom, hogy boldog gyerekkorunk volt. Dolgos, kedves, gyerekszerető szülők. Anyuka otthon volt vezette a haztartast, nevelt bennünket. Apuka pedig rengeteget dolgozott. Nem ittak soha, hangos szó sem volt. Minket tanítattak, anyagilag segítettek. Szerettek bennünket nagyon.
A baj akkor kezdődött mikor megnősült, katonaság után. A lagzi másnapján közölte ő elköltözik a feleségétől. Persze nem ment el csak fájdalmat okozott az akkor már terhes nejének. Lehet nem szerette csak kötelességből vette el? Aztán egyre jobban magába zárkózott, napokig nem szólt senkihez. Elkezdett inni is egy időben meg játékgépezni.
Apu akkor csapott az asztalra naluk soha nem hallottam hangoskodni csak akkor. Jöttek sorban a gyerekek , sógornőm emberfeletti erővel próbálta megtartani a családot. De, minden rossz volt a tesómnak mint írtam semminek nem tudott örülni. Engem soha nem szeretett, féltékeny volt rám mindenért.
Kiskoromban szabályosan kínozott néha, egy éves voltam mikor a parazsat kivette a kályhabol lapáttal és a lábamra dobta. Hónapokig kezeltek vele. Egyszer kővel dobott fejbe betört a fejem, egyszer pedig belelökött a félig befagyott tóba és ott hagyott a többi gyerek húzott ki.
Aztán már bántott mindenkit, szüleinket elmondta mindennek apuka sokszor sírt olyan csúnyán viselkedett vele. Úgy halt meg szegény, hogy halála előtti nap a tesóm azt vágta a fejéhez ha más apam lett volna orvos, ügyvéd lennék. Soha senki nem akadályozta abban, hogy tanuljon csak ott hagyott minden iskolát. Egyedül a szakmunkásképzőt végezte el. Utált mert én diploma után elköltöztem városba, utált mert külföldre kerültem. Szóval valahol a nősülese körül kezdődött, vagy mikor én megszülettem?
Most sok éve egyedül él megvalósithatta volna az álmait, de minden ugyanolyan vagy még rosszabb. Pár hónapig volt barátnője de, azt is egy idő után csak bántotta. Elmondta minden féle tenyeres talpas venasszonynak. Persze, hogy megunta a hölgy is. Sajnos egyedül magányosan fog meghalni az biztos. Lehet sokkal komolyabb baja van mint a depresszió? Mert itt ahogy olvastam a hozzászólásokat nem a szeretteiket bántják. Talán ennyi röviden, nem akarom a többieket ezzel terhelni. Köszönöm mindenkinek aki írt ezzel elköszönök és kívánom legyenek szép, vidám depi:-)mentes napjaitok.
Megértelek,és köszönöm hogy nem akarsz kellemetlen helyzetbe hozni,de őszintén engem nem zavart volna.Viszont azt én sem szeretném hogy kellemetlenséged legyen ebből,ezért inkább valóban hagyjuk.Örülök hogy barátnőd imádkozik érte,én azért érted és családodért is imádkozni fogok,mert mint írod,és egyet értek Veled, hogy elsősorban a ti nyugalmatokat kellene megőrizni.Ha jelenleg ezt máshogy nem lehet,akkor az elzárkózás által.Elhiszem hogy mindent megtettek már,és ha ő ennyire passzív minden segítségre,akkor tényleg lehetetlennek látszik.Ezért is írtam,egyedül Isten tudja őt kiemelni ebből.Egyébként azt lehet tudni,hogy miért lett ilyen?
Azt, hogy írj neki nem működik mivel nem akarlak sem téged sem magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Emese barátnőm is imádkozik érte pedig mikor legutoljára találkoztak vérig sértette őt is pont a vallásos életvitele miatt. Ő mélyen vallásos és gyakorló katolikus hívő. Köszönöm a segítségedet azt hiszem a legfontosabb anyuka nyugalmara kitalálni valamit őt pedig bármilyen szörnyen hangzik kizárom/juk az életünkből amennyire csak lehet. Ahogy anyuka öregszik egyre jobban hajlik arra, hogy hozzánk költözzön végleg akkor pedig jó messze lesz tőle. Azt hiszem ha a tesóm saját három gyereke nem ért vele szót nekem felesleges már próbálkoznom. Annyi mindent próbáltunk már, sajnáltuk, pátyolgattuk, segítettük anyagilag, orvost vittünk hozzá. De, mindenből mi jöttünk ki rosszul pl az orvosra rá akarta a kutyáit úszítani. Hogyan tud ember így kifordulni magából? Micsoda lelki teher ez a hozzátartozóknak. Köszönöm mégegyszer a kedves szavakat.
Értem,akkor ha egy lelkész nem is,de maga Isten meg tudja törni az ő kemény szívét is.Próbáljatok neki valamilyen módon egy Ige verset adni.Az előzőleg említett példámban a következő Ige találta szíven a megkeseredett férfit:"Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged...Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek" (Ézs 43,4-5)
Tapasztalatból tudom,hogy rosszat(többnyire)csak jóval lehet meggyőzni.Persze az ember ilyenkor is vallhat kudarcot,de Isten soha.Ha Ő kezd el cselekedni,ott nem a megszokott és az emberi értelemmel megmagyarázható dolgok történnek.Neki nincs lehetetlen.Imádkozni fogok hogy változtassa meg Isten a testvéred életét,és ezzel könnyítse meg a tieteket is.
Nem tudom hogy mennyire járható út,és mit gondolsz erről,de ha szeretnéd írhatok én is pár sort a testvérednek.
Egyébként gonosz a végtelenségig velünk, anyukát is sokszor megbántotta. Idegenekkel viszont rendes, kedves pl a boltban ha nagy ritkán bemegy. Ezért hiszik azt a faluban, hogy mi hanyagoljuk el legfőképp a gyerekei. Nem tudják hogyha nála vannak mit művel velük, velünk. Tegnap is oda ment anyuhoz pénzért de, mikor az megkérte, hogy kisfiam vigyél a tyukoknak vizet, azt válaszolta: mi van anyám már ennyit sem tudsz megcsinálni? Mozogjal mert rám ne számíts ha lebetegszel. Én már arra gondoltam kitiltom anyutol valahogy. 85 éves lassan végig dolgozta az életét nyugalmat érdemelne és szeretetet. De, mindig azt mondja ez is az én gyerekem.
Mi katolikusok vagyunk és bár nem sűrűn járunk templomba de, vallásosak. Ő ateistànak mondja magàt már egy ideje és a papokat elmondja ingyenélőknek, hazugoknak. Múltkor a keresztelőkor azt kiabálta a lànyànak ő abba a templomba nem teszi be a lábát, mert édesapánk szerelte a villanyt és a harangot, a paplakban is minden elektromos dolgot. Pénzt nem kért érte szívesen tette. Mikor meghalt kifizetették a temetést. Minket ez nem zavart hiszen már nem is a régi öreg papunk temette akinek ezt a szívességet tette. Harminc éve volt és neki semmi köze ehhez ez édesapánk dolga volt. Szóval ez biztos nem megy, de, köszönöm a tanácsodat.
Elég rosszul hangzik, amit írtál. Egyértelműen depressziós vagy. Vissza kellene menned a pszichiáterhez, és felíratni egy másik gyógyszert, ami tényleg hat. Vagy ha ő nem ír fel mást, akkor pszichiátert kellene váltanod. (nekem a hetedik gyógyszer hatott, kb. fél éven keresztül próbálkoztunk mindenfélével, mire megtaláltuk ezt az egyet, ami bevált)
A lényeg, hogy ne add fel, ne ragadj le egyetlen gyógyszernél és ne ragadj bele ebbe az állapotba! Hidd el, léteznek jobb gyógyszerek is, nem csupán ez az egyetlen egy, ami ráadásul nem is igazán antidepresszáns.
Szomorúan olvastam mindazt amit írtál.Nagyon nehéz lehetett Neked és egész családodnak testvéred helyzete miatt.Írtad hogy az orvosi segítséget elutasítja,és gondolom minden mást is.Mégis,esetleg nincs a családotokban egy (református,evangélikus vagy baptista) hívő,netalán lelkész?Tudom,ha valaki ebben az állapotában neki Istenről,vagy Jézusról beszélne,az olyan lenne mint ha "géppisztolyt" fogna rá,vagyis még jobban kikelne magából.Ugyan akkor azt is tudom,hogy gyökeres megoldást mégis csak az Úr Jézus adhat neki.Nem régiben hallottam egy történetet egy Isten tagadó megkeseredett férfiról,akire szintén nem hatott semmi.Egy lelkész mikor négyszemközt volt vele,csak egyetlen Igét mondott neki,mire ő sírva fakadt,és utána gyökeresen megváltozott az élete.Néha ennyi is elég.Ha még nem tettétek,próbáljátok meg.Az unokája keresztelője hol történt?Nem lehetne esetleg megkérni a lelkészt hogy beszéljen vele?
Nem tudom tudna-e valaki ezen segíteni.Az a helyzet hogy sajnos szinte teljesen érzéketlen vagyok az emberekkel, nem mindenkivel meg nem minden érzés van "elnyomja" sajnos leginkább a jó érzések amiket nem igazán tudok érezni.
A gyermekkorom nem szólt másról mint a suliban a megalázásról, itthon meg a veszekedés volt csak,piás fater idegbeteg mutter, sokszor rajtam vezette le.Legalább apám nem vert a "békés" részeg volt,de anyám ezt pótolta sajnos.Ez ment kb egész középiskoláig akkor vhogy magamra leltem addig "visszahúzodó"... Stb voltam. Meg eléggé érzékeny aztán egy félresikerült "kapcsolat" amit szerettem volna.Teljesen hazavágott azóta depressziós.. Stb vagyok és elzárkóztam mindenkitől, ha esetleg bántottak is magamba fojtottam.Olyannyira elzárkóztam hogy mikor megismertem vkit érdekelt volna,tetszett de mégse volt meg az az érzés,ha átölelem se éreztem nagyon semmit, ezt ő is észrevette.Fél évig tartott mire egyáltalán én kezdeményeztem, mire eljutottunk addig hogy sikerült megnyitnia.De azóta csak rosszabb lett,nem lett köztünk semmi és jött a féltékenység a sok veszekedés és ugyanott tartok mint előtte,sőt rosszabb.Már egy kisállat se nagyon tud kiváltani szinte semmit.Régen még megsimogattam ha elpusztult egy állatom,ma ez se rendít meg.Vannak barátok akik törődnek velem de jóformán egyik se érdekel, nem tudok egy egészséges barátságot se kötni ha vmekyiknek baja lenne se nagyon hatna meg.
És ez miatt is szenvedek nem ezt érdemlik, gyűlölöm magam érte lassan.Hogy szinte semmit nem váltanak ki,sokszor csak azért talizok velük ha keresnek csak hogy ne bántsam meg őket azzal hogy "kifejezem" a nem érdeklődésemet.
Mit tegyek? Pshihologus szerint elég a gyógyszer a tesztek alapján de annyit segít csak hogy aludni tudjak.Kventiaxot szedek enélkül szinte 2-3 óránként felkelnék és ez a munka rovására menne.
Köszönöm megnézem. Tudod ez egy lelki terror a számunkra. A gyerekeinek, anyukának, nekem. Évek óta próbálkozunk de, semmi értelme. Csak itt a nagy kérdés ha valóban anyu elmegy végleg mi lesz vele? Ahogy kinéz 190 magas volt 100 kg most alig hetven, ápolatlan. Szereztünk neki munkát is de, elsem ment az állásinterjúra. A tartalékait rég felélte. Én a saját életemet nem fogom miatta tönkre tenni, hogy magamhoz vegyem. Gyerekei ezt már rég megmondták nem élnének vele amit megértek maximálisan. Teljesen igazatok van ha ő nem akar semmin változtatni hagynunk kell bármi is lesz a vége. A faluban mindenki azt hiszi komoly beteg azért néz ki így, sajnálják.
Mindenki csak önmagát mentheti meg - ha erre semmi szándékot nem látsz tőle, akkor nehéz lesz változtatni. Esetleg családállításon rá lehet nézni, hogy van-e jogosultság dolgozni a témáján az ő távollétében.
Köszönöm! Az is baj, hogy ez kis falu és a gyerekeit szóljak meg sokan ha elhanyagolják az apjukat. Sőt volt olyan, hogy az önkormányzat anyut és a gyerekeit szólította fel a kertben lévő hatalmas gaz miatt. Akkor bementem és beszéltem a polgármesterrel ,hogy ez miért a mi gondunk? Külön él, a saját házában amit a fia vett neki mikor elváltak. Közölte a szomszédok kertjébe átmegy a gaz panaszkodtak. Tehetetlennek érzem magam. Én már hónapok óta nem voltam nála mert elmondott mindennek az udvaron kiabálva. Szörnyű ez főleg anyukának csak sír szegény, hogy mi lesz a fiával ha ő meghal. Valamikor elismert szakember volt , most mint egy hajléktalan úgy néz ki. Vannak esetek amikor nincs már megoldás. Azt hiszem a saját lelkünket kell vele szemben megerősíteni ahogy mondod, mert mindenkit tönkre tesz.
Talán az segít, ha ti keményebbek vagytok nála. Nem kell ráerőszakolni semmit, csak ugyanazt visszaadni egy hajszállal erősebben. Az, hogy kitakarítotok nála, meg rendbe teszitek a dolgokat körülötte, az csak súlyosbítja a helyzetet. A látogatásokat is megritkítanám. Anyuka sajnos gyenge láncszem ezzel a sajnálat játszmával.
Öngyilkos is akart lenni egyszer kb tíz éve. Mindenkinek bejelentette, hogy most megy és felakasztja magát majd autóba ült. Az egész falu a gyerekei, mi, mindenki őt kereste megtalálta a fia aki akkor volt 14 éves. Az erdőben ült egy fa alatt kötéllel a nyakában. Sok könyörgés után hazavittük.
Engedjetek meg, hogy egy hozzátartozó szemszögéből mutassam be a depressziót. A tesomról van szó. Mindig is hajlamos volt elszigetelődni a külvilágtól, de dolgozott, nevelte a feleségével a gyerekeket. Aztán ahogy öregedett egyre rosszabb lett. Otthagyta a munkahelyét ahol 40 évig dolgozott, elhagyta a családját, gyűlölt mindent és mindenkit. Inni mindig ivott. Mentünk hozzá rendszeresen de csak a gyűlölet fröcsög a szájából. A 84 éves anyánkon élősködik 60 évesen. Mindenre azt mondja dolgozott már eleget, semmit nem csinál még a kertben sem. Ül, szívja az egyik cigit a másik után. Hívjuk vacsorára, esküvőre, keresztelőre a saját unokajáéra, de nem jön. Orvosi segítségtől elzárkózik mondván ő nem hülye. Lefogyott csont és bőr. Kivizsgálták szervi baja nincs. Nem eszik, csak cigi és néha alkohol. Mindenki lassan elmarad tőle mert már ahogy néz ölni tudna a szemével. Aki éppen nincs ott azt szidja, átkozza. Szüleinket okolja mindenért, ők miért nem csinálták ezt meg azt ők kisfaluban laktak de miért nem hordtak őt zeneiskolába. Feleségét mert minek szült gyerekeket mikor ő külföldre akart menni dolgozni. Engem mert én szerinte ingyen élő vagyok ( mindig dolgoztam, most is). Gyerekeit mert élik a saját életüket. Lassan ott tartunk nem megyünk hozzá, minek? Ha nála vagyunk abban sincs köszönet, kitakarítunk, kimosunk,megsem köszöni. Anyu nyugdíjat elszedi mert szegény kisfiam éhen halna.
Mit tudunk tenni? Még próbálkozunk de, úgy érzem már nem sokáig. Minden tanácsnak örülök.
Ez elgondolkodtató, hogy a legelső jónak tűnő pszichodokihoz érdemes menni.
Még akár azt is jelentheti a depresszió, hogy legalább megérint a világ. Legalább tudom, hogy vannak érzéseim... képes vagyok kétségbe esni, szomorúnak lenni, megsiratni bizonyos életeseményeket. Bár valódi felszabadulás kevés esetben követi ezt. Inkább fáradtság. Olyan kényszerűnek tűnik.
Vettem egy Rudolf Steiner könyvet, majd meglátom, meddig jutok el benne, a szabadságról szól. Eddig annyit értettem meg, hogy bár az akarat, a vágy kényszerűség, tehát nem áll szabadságunkban akarni, mert minden motívumok következménye, nem akarhatunk mást, mint ami természetünkből fakad, azt mégis szabadon eldönthetjük, engedünk-e ennek az akaratnak vagy sem. Bár még nem sikerült rájönnöm, hogy a kényszeres döglés, internetezés, alvás, időnkénti céltalan kóborlás ellenében hogyan tudnám könnyedén a tevékeny, értelmes életet választani. Igaz, elég egyszerű, csak fel kell állni, és csinálni bármit, ami hasznosnak tűnik. A net olyan, mint az alkohol. Túlságosan elérhető, túlságosan beépült a mindennapokba, még a munkahelyem is a netfüggőségre kondicionál.
Bár még magamnak is nehéz bevallani, de hiányzik az emberi interakció. Kevéssel is beérem, de legyen meg az a kevés. Nyomasztó az a légüres tér, amelyben senki nem tükröz. Először nem, de hosszú, egyedül töltött évek alatt az ember állattá válik, mert senki nem tükrözi vissza önmagának, hogy ő önmaga, és nem mondjuk egy absztrakt elképzelés valahol téren és időn kívül lebegve. Vagy máshogy tükrözi vissza, más lehetőséget lát belé, ez még fájdalmasabb. Akkor talán mégsem vagyok annyira skizoid, hiszen lám, szükségem van emberekre. (nem mindegy, kikre és milyen minőségben, azt hozzáteszem) Csak nem tudom, hogyan érjem el ezeket az embereket úgy, hogy ha balul sülne el a dolog, akkor el is tudjak tűnni előlük. Ne nyomasszanak, hogy ők nagyobb részt kérnek belőlem. Nem érdekel az sem, ha ez önzőség.
Remélem nem fog senki "megkövezni" :) ,és előre bocsánatot kérek mindazoktól akiket ezzel zavarnék, de mégis bátorkodnám belinkelni Dr.Pálhegyi Ferenc református hívő pszichológus írásait a depresszióról.Tenném ezt annak reményében,hogy aki nem látja a megoldást jelenlegi problémáira,az tudja,van mégis kiút.
Igen, csak pont az a probléma, hogy az a szerved beteg (a központi idegrendszered), ami a megfelelő döntést meghozhatná. A depresszióban pont az a szörnyű, hogy az egyre nagyobb szétesettség még nehezebbé teszi azt, hogy az ember megtalálja a lelki középpontját és visszataláljon, visszaintegrálódjon a társadalomba, a neki megfelelő helyen és pozícióban. Ezért sokat nem érdemes a megfelelő segítő kiválasztásán agyalni, hanem ahogy a sportban "Just do it" jelentkezni kell egy megfelelőnek tűnő terapeutánál, rendszeresen járni hozzá, és ha mégsem eredményes a terápia, akkor közösen megbeszélni a továbbiakat. Bizalmat, önbizalmat kell találni, fejleszteni, majd visszaállítani a Világegyetembe vetett Ős-bizalmat, ami sosem megy gyorsan. Kemény, lassú, fáradságos munka a lelki sebek begyógyítása és a személyiség fejlesztése.
A depressziónak is több fokozata van. Feltehetően Te (még) az enyhébb változatban szenvedsz.
A pszichiáter (nem pszichológus!) nem fog "lelkizni" Veled, mert neki nem ez a dolga. Ő annyit fog megállapítani Rólad, hogy szükséges-e gyógyszeres kezelés vagy sem?
Legelső találkozásnál röviden elbeszélget Veled, esetleg rákérdez a felmenőidre, rokonaidra, akik szintén szenvedhettek ebben a betegségben. Csináltat Veled teszteket: Beck-féle depresszió tesztet és szorongás-tesztet. Azokból és a Veled folytatott rövid, és irányított beszélgetésből megállapítja, hogy van-e depressziód, és ha igen, mennyire súlyos. És ha kell, ír fel gyógyszert. Ha nem szükséges gyógyszer, akkor legfeljebb elküld pszichológushoz.
Ha államihoz mész, ahhoz nem kell beutaló, csak előjegyzés, de elég hosszú a várakozási idő. Ha magánpszichiáterhez, ott pedig fizetned kell, viszont általában hamarabb bejutsz hozzá.
Látom, aktiv ez a topic. Vissza is olvasgattam.. de az érdekelne, hogy szerintetek mennyire tud segíteni egy orvos, aki gyakorlatilag vadidegen? hogy zajlik az első "vizsgálat"? Valamit kell csinaljak már magammal azt hiszem, mert ez egyre rosszabb.. De hülye, lelkizős kérdésekre szerintem nem tudnék használható választ adni.
Vagy mit csináljak, hogy elmúljon már ez? Pár hétig egész elviselhető volt, aztán pár napig furán tompultan, szinte tényleg jól éreztem magam, erre tegnap este óta megint pont ugyanott folytattam, ahol abbahagytam. Nagyon jó volt ez a pár nap, pedig nem szedtem semmit, sosem szedtem még semmi gyógyszert. És akárhogy próbálom, már nem is értem, mitől volt, milyen volt..
Nem értem, másoknak ez miért olyan könnyű. Akkor ott van az az énrészem, amelyik leszarja az embereket, szereti őket, csak tisztes távolságból. Legszívesebben elvonulna valami szép természeti környezetbe, ahol élete végéig meditálgathat. Bár tuti, hogy előbb-utóbb utazgatni kezdene. Tegyük fel, korlátlan mennyiségű zseton áll rendelkezésére. :D
Sajnos egy elég jó munkahely, béren kívüli juttatások tekintetében, munkaidő-fizetés arányban, mindenben. Ha nem is keresek túl sokat, de ehhez a munkához képest ez elég jó. Inkább az, hogy nem nagyon lenne hova mennem. Árufeltöltő? Hostess? Nincs meg a megfelelő végzettségem. De még mindig nem tudom, mi akarok lenni.
Amikor 20 éves voltam, anyám kijelentette, hogy nem fog támogatni, ha az orvosira akarok menni. Nem tudom, miért határoz ez meg ennyire, de eléggé fájó pont még most is. A kórházban meg egyenesen azt éreztem, mintha azt sugallnák(aztán lehet, hogy ezt csak én gondoltam), hogy nem vagyok eléggé egészséges ahhoz, hogy emberekkel foglalkozzak, miért nem akarok pl. biológus lenni. Kb. két éve voltam egy elég drága biosz magántanárnál, akivel tök jót lehetett beszélgetni a dns metilációról. De nem fért volna bele költségvetésileg a jó beszélgetés, és az érettségire sem biztos, hogy jól felkészültem volna. Ezzel is úgy vagyok, mint a pszichológus választással, meg a ruha vásárlással. Meglátom, mennyire hatalmas a kínálat, és kifordulok a boltból. Mintha szétaprózódna az energiám. Nem tudom, hogyan szedjem össze magam. El kéne dönteni, aztán beleállni, és végigvinni. Olyan egyszerűen hangzik.
Extrovertáltként valószínűleg könnyebb lenne egy érettségivel lavírozni. Bár lehet, hogy ez csak kifogás.