Írtátok páran, hogy elhagyott az Igazitok vagy ő nem úgy érezte rólatok, mint ti róla. Szerintem viszont az Igazi többek közt arról ismerkszik meg, hogy nem hagy el, illetve mi sem hagyjuk el. Lehet, hogy egy életben több Igazi van, de lehet, hogy nem csak egy élet van.
Tegnap még azt hittem, Ő az igazi, és olyan közel is voltunk egymáshoz.
Még mindig lehetne talán az IGAZI, csak már sokkal távolabb van, úgy érzem. Pedig egyre fontosabb kezdett lenni a számomra...
:-(
Nem altalanosits az en tapasztalatom alapjan. A masfel honap nem olyan nagy ido... Az en esetemben masfel eves baratsag utan nem lett szerelem. Az azert mas, azt hiszem. Remelem, hogy az elmult masfel hetben inkabb boldog, mint banatos voltal. Szoritok Neked.
A célirányosságot kifejezetten arra értettem, amiket ide beírunk, amiken és ahogy gondolkodunk. Ha valami problémát meg akarunk oldani (ha egyáltalán probléma az, és nem csak úgy kreáltuk), akkor nem igazán célravezető elveszni olyan kérdésekben, mint pl. "Létezik-e egyáltalán Igazi?", vagy "Hány Igazi lehet?". Meg akarjuk találni azt az egyet, akivel életünk végéig együtt akarunk élni, és kész, innentől kezdve nincs szükség elméleteket gyártani. Az, hogy úgy érzem, az lehet azért, mert még friss a kapcsolat, nem merem biztosra mondani, bár minden okom meglenne rá, stb. Nyilván, 100% csak az, hogy a végén meghalunk, meg hogy a tehénszar sosem esik élére, csak a lapjára. De ha aggályoskodunk minden olyan kapcsán, ami nem 100%, akkor az értelmét veszítjük el. Van olyan is, hogy epszilon sugarú környezet, ha azon belül vagyunk, akkor jó.
Az ismérvekről: Ha megkérdeznek, hogy mitől jó a kapcsolatom Kedvesemmel, akkor fel tudnék sorolni sokmindent, tehát meg tudnám fogalmazni. Nem biztos, hogy mindegyiknek pontosan meg tudnám mondani a kiváltó okát, de el tudnám mondani, és azt is, hogy mi az ami ha másképp lenne, akkor nem lenne olyan jó. Tehát vannak.
Elnézésedet kérem a "rögeszmefuttatás" kifejezésért, nem volt semmi negatív szándékom vele.
Korra kevésbé, tapasztalatra inkább lehetne hivatkozni, bár az sem feltétlenül mérvadó. Ismerek olyan embert, aki ötvenes éveire nem tud egy normális párkapcsolatot felmutatni, több zátonyra futtatott házasság után. Tapasztalatai vannak, csak nem tudja, nem tudta hasznosítani, alkalmazni őket, nem tanult belőlük.És ismerek olyan embert is, aki ugyan az átlagosnál jóval mozgalmasabb életet él, de huszonévesen olyan gondolkodásmóddal bír, és olyan tapasztalatokkal, amit negyvenesek szoktak produkálni.
bagojj, Kedves,
most mondhatnám, hogy úgy vagyok én ezzel a kérdéssel, mint a korábbi hozzászólásomhoz egyel fentebb írt csülök kollegám, szóval, elkenhetném a kérdést, utalhatnék a koromra, tapasztalatomra és a különböző élethelyzetekben hordott szemléletmód-változásokkal bizonyíthatnám az általam leírtakat (vigyázat, nem az igazam), de nem teszem, inkább részletesen válaszolok.
Anyám is mindig azt szokta mondogatni, hogy édes fiam, vigyázz, nehogy így maradj, mármint agglegény. Én azonban - ellentétben vele - nem félek ettől, de még ha így is lenne, nem tartanám katasztrófának. Valószínűleg Te és én közöttem is, akárcsak Anyám és én közöttem - gondolom a nemi különbségből fakadó szemléletmód-béli másságon kívül - ez a legnagyobb különbség. Hogy ti. milyen értelmet adunk a célirányosságnak és (rög)eszmefuttatásnak, amit a bejegyzésedben említesz. (Jut eszembe: az igaziban való hit nem lehet rögeszme?) Szóval rögeszmefuttatás? Nem hinném. Inkább realizmus és pragmatizmus (és ha hivatkozhatok rá, végül is miért ne, ide a saját tapasztalatunkon alapuló véleményünket írjuk: tapasztalat és kor). Célirányos? Nos ez már fogasabb kérdés és talán összefügg a már említett felfogásbéli különbséggel: mi az életem célja? Célja-e a szerelem? Célja-e az igazi keresése és megtalálása? Hogyan függ mindez össze saját életem vitelével? Én azt hiszem, megpróbáltam empirikus alapokról bebizonyítani, hogy a legfőbb dolog: saját magunk és értékrendünk állandó képviselete, hiszen változunk, változik az ízlésünk, az életünk, a szerelmünk, változnak az érzéseink.. De talán mindez igaz lehet. Mert ha egy ember életében igaz, akkor már igaz. Ugyanúgy, mint ahogy Te bizonyítod: ha úgy érzed (látod: még Te is és mindenki ezt a kifejezést használja: érzi, nem: tudja, biztos benne), hogy megtaláltad az igazit, akkor az van is. Persze azért bonyolult ez, mert itt érzésekről beszélünk, amelyek nem konvertálhatóak igen-né és nem-mé, nem bizonyíthatóak, nem kutathatóak, tételesíthetőek, hanem csak érezhetőek, ehhez pedig másnak halvány lila köze sincs. Én mégis megpróbálom saját életemet egyrészt empirikus tapasztalatok alapján, másrészt igen-nem-hez, fekete-fehér-hez hasonló szélsőséges gondolatok mentén pragmatikusan leélni, mert úgy vélem, hogy könnyebb és tisztább játszani, ahol szabályok vannak. Az életet én játéknak veszem, mert ha komolyan venném, már befuccsoltam volna.
Hadd mondjak még egyet: nem telhetetlenség az állandó keresgélés, legfeljebb néhány ember „buta” hóbortja. Általában azoké, akik megértik: nem arra valók, hogy monogám életet éljenek vagy ha rájönnek, hogy ez az élet Vele már nem az az élet, akkor van bátorságuk kilépni. Az Igazi megtalálása az állandóság érzetét hordozza magában, márpedig semmi sem állandó, mint tudjuk. Végül is az ember életében az „állandó” keresés sem állandó; addig tart, amíg révbe nem ér, vagy (igazi:) vagy úgy (halál).
És szvsz nincsenek ismérvek, pontok. Tudod: csak pontokká nem konvertálható érzések. Persze azok is változhatnak, mint a pontok, ismérvek, hiszen az „igazi” ismérve: a változó (kedvű, hangulatú, élethelyzetű, korú, stb.) embernek való megfelelés, talán. De én ezt kicsit cinikusan úgy fogalmaznám meg, hogy az örök optimális kompromisszum.
De azért abban egyetértek, hogy meg kell becsülni azt, aki van, még ha nem is az igazi.
Annak ellenére, hogy jól megérdemlem a sorsom :) remélem nem maradok két boglya között, cserébe Neked hosszú és kiábrándulás-mentes kapcsolatot, üdv.
en egyik hetveget a baratnommel toltottem, es hat nem volt vmi kedves...
az utana levo heten elutaztam, es o gondolkodott...
vegul tegnapelott a kezembe nyomott egy idezetet:
"Megprobaltalak levegonek nezni, de ra kellet jonnom, h levego nelkul nem lehet elni"
Ilyenkor az van, hogy nem vagyunk egyformák, nyilván nem teljesen ugyanúgy működünk. Flame felsorolása nagyon jó, persze nem mindegyiket érzem én sem, de a lényegi dolgokban teljesen ott van. Nincs gyűrűje, hát világos, egyszerre kell hogy legyen nektek, egy megfelelő. Az autót is be lehet helyettesíteni mással, ha épp nincs neki. Az pedig, hogy róla beszélek másoknak, teljesen jó. Vanak olyanok (őket nevezem barátaimnak), akikkel tudunk örülni egymásnak, ha egyikünket valami örömteli éri, annak a másik örül, stb. Nekik szívesen beszélek Kedvesemről, főleg hogy még kíváncsiak is rá, meg arra, hogy mi van velünk. Ez így gömbölyű.
Nem tudom most hirtelen, hogy mi az a csapda amibe estél, visszaolvasom a topikot.
Flame:
1. Ha minden percben Rá gondolsz, amikor egyedül vagy.
Stimmel
2. Ha mindig Róla beszélsz, mikor nem vagy egyedül.
Nem
3. Ha a gondolataid oly' szorosan és makacsul fonódnak Hozzá (Köré?), hogy éjjel nem tudsz elaludni miattuk.
Néha. Sőt! Inkább gyakran.
4. Ha annyira vágyakozol Utána, hogy nem bírsz enni sem.
Na ezt azért nem!
5. Ha életedben el?ször elkezdesz t?n?dni a házasság gondolatán.
Sokat tűnődtem már...
6. Ha gyereket akarsz T?le, hogy lásd, amir?l lemaradtál (lásd ?t gyereknek), és bepótold azt a 20 évet, amíg nem ismerted.
Nem.
7. Ha megállsz minden pici baba és kicsi gyerek mellett, hogy így próbáld jóllakatni a saját utáni vágyad.
Inkább nem.
8. Ha nem szereted az ékszereket, de mégis minden vágyad egy olyan aranygy?r?, aminek a párja az ? kezén van.
Nincs gyűrűje.
9. Ha csapongó alkatod és forró véred ellenére alig várod, hogy h?séges lehess Hozzá.
Igen.
10. Ha, amikor Vele vagy, mindig becsukod azt a szemed, amelyikkel a rossz dolgokat szoktad látni.
???Ezt nem értem???
11. Ha kisüt a nap, amikor meglátod.
Ahogy mondod. Tényleg!
12. Ha a lelkiismereted az ? hangján kezd szólni hozzád.
Nekem olyan nicsen.:)))) Na jó. Inkább nem.
13. Ha egész nap a T?le kapott dolgokat babrálod.
Passz.
14. Ha már attól is megdobban a szíved, ha olyan márkájú autót látsz, mint az övé.
Nnics autója.
15. Ha „arcának varázsa csordultig betölt, s egy pillantásáért is sorvadsz”.
Bizony.
15+1. Ha képes vagy hajnali 1-kor ide irkálni, csakhogy Róla beszélhess.
:)))))))Az e-mail címem mellé tessék nézni. Jobbra fönt. CET időzónában vagyok.
Akkor. Ez most 5 igen, 5 nem, 6 értékelhetetlen. Ilyenkor mi van?
Tényleg nem tudom mit akarok. Próbálok máshol vígasztalódni de az nem az igazi. Nagyon csúnya csapdába estem bele. Magammal kell megkűzdenem. Könyörgöm valaki irjon, aki érzett már hasonlót, mint amit alább írtam, mert én még ilyen emberrel nem találkoztam.
Úgy ne járj, mint az a bizonyos szamár, amelyik a két boglya között éhendeglett. Elméleti rögeszmefuttatásod hangzatos, ám semmiképp sem célirányos, ráadásul nem is stimmel. Arra, hogy létezik IGAZI, rengeteg bizonyíték van, többek között itt, ezeken az oldalakon is, mégpedig azoktól, akik rátaláltak. Az lehet, hogy több olyan ember is van a világon, akit Igazinak tudnánk érezni, ám ezt semmi sem bizonyítja, még az sem, hogy vannak páran, akik nem először érzik úgy, hogy megtalálták. Mégpedig azért nem, mert az elsőről kiderült, hogy mégsem az, avagy olyan változásokon ment keresztül, hogy már nem az, stb.
"Másrészt arra alapozom, hogy senki, még az általunk IGAZINAK vélt személy sincs biztosítva arról, hogy nem jön neki egy IGAZIBB". Tehát mindig tovább kellene keresgélni, függetlenül attól, hogy a pillanatnyival éppen jól érzem magam? Ez telhetetlenség! Aki így gondolkodik, megérdemli, hogy soha ne találjon még olyat sem, nem hogy jobbat. Vannak ismérvek, pontok, amik mentén jó, nagyszerű egy kapcsolat. Arra az állapotra gondolok, amikor úgy érzem, hogy megtaláltam az Igazit. Ez az a pont, amikor értelmét veszti azon gondolkodni, hogy lehet-e "még igazibb" (Hülyén is hangzik, olyan mint a "legoptimálisabb"). Azt gondolom, ha valaki ezen töpreng, akkor annak nem is olyan fontos a másik.
Azt hiszem soha senki nem fog megismerni, ha nem mutatod meg magad neki. A csoda nem az, hogy valaki teljesen megismer, hanem az ha hajlandó befogadni azt amit megmutatsz neki. És a legszebb, ha mindent befogad! Valsz ez a legnehezebb is.
Szerintem valahol csodás, de valahol szomorú is az a tény, hogy az ember bárkivel (barát, barátnő, férj, feleség, szülő,stb.) is van, bármilyen szinten (barátság, szerelem, házasság, stb.)mégis lényegében egyedül van.
Ugyanis soha nem lesz olyan valaki, aki beléd tudna látni, úgy igazán a legmélyedbe, és át tudná azokat az érzéseket, gondolatokat élni mint Te.
Az, hogy pél szerelem, mindenki tudja mit jelent, de érzelmileg mindenkinél máshogy fogalmazódik meg. Lehet hasonló, de ugyanolyan sosem.
És ettől a ponttól kezdve sosem fogod tudni teljesen megosztani senkivel a lényedet, mindig marad valami hiányérzet. Valahol egyfajta magányérzet.
Valentine,
ne haragudj, rég nem jártam erre, de azért most válaszolok, jó? :-)
Én eddig sose gondoltam volna, hogy idővel beleszerethetek valakibe, ha azonnal nem történt így. Mint sok egyéb elméletem, ez is megdőlt. :-)
Sokáig "csak" nagyon-nagyon szerettem a Páromat, és fájt, hogy nem vagyok szerelmes belé, aztán egy reggel felébredtem és ahogy ránéztem, ahogy édesen aludt mellettem és álmában is megsimogatott, ráébredtem, hogy már szerelemmel szeretem. Mostanra odáig is eljutottam, hogy rettentő rossz volna, ha szakítanánk, egyre fontosabb a kapcsolatunk.
És továbbra is múlik a bizonytalanságom.
Azt hiszem, hosszabb idő kell -főleg bizonyos kor után ;-)- ahhoz, hogy elmúljon a bizonytalanság, és felelősséggel azt merje mondani az ember, hogy szeretné a másikkal élni az életét.
Szóval légy türelmes szerintem, Valentine! :-)
Érdekes, hogy ebbe a topicba szinte csak olyan ír, aki megtalálta az igazit, vagy legalább is úgy gondolja, hogy van, létezik igazi.
Nos, szerintem nem létezik IGAZI. Ez csak egy idea, utópia, rögeszme, amit mindenki szeretne elérni, megkapni. Annak az embernek, aki úgy érzi, hogy az igazival él együtt, és azt gondolja, hogy ennél már jobb nem is johet (hiszen ez az IGAZI igazi mutatója), szóval annak az embernek érthető az elragadtatása, és minden bizonnyal boldog is, ám szvsz eza dolog nem erről szól.
Persze az én „elméletem” elméleti és egy kicsit elvonatkoztatott az élettől, de mégis. Én úgy gondolom, hogy az ember fia/lánya véges számú, ámde mégis sok „igazival” képes lenne leélni az életét, ezért szerintem nincs igazi. Vannak nagy, szép, lángoló, hamis, stb, szerelmek, és vannak olyanok kapcsolatok, amelyek szinte optimálisak. Még azt is el tudom képzelni, hogy van optimális kapcsolat. De azt nem, hogy csak egy jó van.
Mindezt arra egyrészt arra alapozom, amit már egyszer leírtam: lényegében 10, 20, 100 emberrel is le tudnánk élni az életünket, mindez csak attól függ, hogy az adott pillanatban kivel találkozunk (fatalizmus :) és menniyre vagyunk önmagunkkal megalkudni. Másrészt arra alapozom, hogy senki, még az általunk IGAZINAK vélt személy sincs biztosítva arról, hogy nem jön neki egy IGAZIBB. Amíg a szerelem és annak gyümölcse, a kapcsolat két emberes meló, addig nincs biztosításunk. Ezért nem mondhatom, hogy IGAZI.
Ergo szvsz szerelmek jönnek, mennek, az adott ember az, aki egyedül állandó ebben a nyüzsiben. Ha ez az ember képes saját normái szerint élni és szeretni, akkor minden rendben van, nem kell ezt elrontani holmi igaziakkal.
nos, itt már mindenki mondott mindenfélét, van aki majdnem pont azt, ahogy én gondolkodom, van aki pont azt, amit nem lennék hajlandó elfogadni soha, úgyhogy a saját kis gondolataimmal most nem is fárasztanálak, de akit érdekel e témának az a része, hogy (és ez most kicsit leegyszerűsítés) miért annyira más a judeo-keresztény civilizáció szerelemeszménye (amibe t.i igenis belefér a nagy Ő, a lelki szerelem, az önfeláldozás) mint a többi (amik, lássuk be, eléggé hasznosság elvűek ezen a téren), illetve, hogy milyen történelmi-kultúrális hagyományok, szimbólumrendszerek okozhatják, hogy ma egyik-másik ember idealistán hisz a nagy Ő-ben, míg mások elvetik, meg hogy egyáltalán hogy is van ez, szóval erről és sok minden másról nagyon újszerű és érdekes dolgokat olvashattok a köv. könyvben:
Denis De Rougemont: A szerelem és a nyugati világ
Helikon kiadó, Universitas sorozat
Tiszta hülyeség. Nem "járunk" együtt, vagy ilyesmi (söt,együtt él egy másikkal)nem volt köztünk soha semmi olysami, mégcsak nem is csókoltam (tuk)meg (egymás?). És bár én úgy érzem, hogy nem vagyok közömbös a számára, nem hinném hogy bármi hasonlót érezne mint én. Mégis...
Mégis... valahogy... valahogy tudom, hogy Ő az!
Nagyon nagyon vágyódom utána...most is...
