szerintem nem csak 1 IGAZI van. Igazi típusok vannak. Aztán már a 2 emberkén múlik, hogy mennyire becsülik meg egymást, mennyire egyeznek az igényeik azaz mire viszik.
Egy csúnya elméleti megközelítéssel kezdve:
A Földön már ~ hatmilliárd ember él. Az ellenkező nemű párkapcsolatot figyelembe véve, ha nem is ennek a fele, de mégis nagyon nagy az a szám, akik potenciálisan mint Igazi számításba jöhetnek. De hát csak egy van! Ugye milyen kicsi az esély, hogy megtaláljuk?
Az időnk meg rövid. Van hatvan-hetven év, abból nem lehet ötvenet keresgéléssel tölteni, ezért mindenki igyekszik megtalálni az Igazit az alatt a rövid idő alatt, aztán vagy megtalálja, vagy nem. Ahogy telnek az évek, ahogy túl van több ismeretségen, kapcsolaton (nem egyhetes kalandokra gondolok), egyre közelebb van ahhoz, hogy amikor találkozik az Igazival, akkor biztosan tudja, hogy azzal találkozott. És ha megtalálta, az csodálatos, akkor is meg kell becsülni, ha már talán késő. Ha 60 éves az ember, akkor is.
most tanulok külföldiül, első szó macskáúl:
sziaú-miaú.
régen hallottam felőletek és csak annyit szeretnék mondani, hogy "becsüld meg, ha úgy érzed Ő az igazi..."
Egy dal jutott még az eszembe most, hogy megláttalak:
Hogyha nékem szép pólóm lesz,
mindenkinek mutogatom,
...
amerre én járok, bámul a világ
irigylik a pólóm,...
Calliope kedves,
nem tűntűnk el, csak "IRL élünk" inkább, méghozzá felette boldogan. :-)
De különböző nickeinken azért jelen vagyunk az Asztalnál.
Viszont az utóbbi időben Te nem nagyon jársz találkozókra... :-))
Bújócska Párom, nekem is múlik a bizonytalanságom, napról napra csökken.
Jó, hogy velem vagy, és jó, amikor rádöbbenek, hogy közös jövőnket tervezem én is.
bagojj, Havária!
Naná, hogy ott nagy baj van!!!
Csakhogy ezt akkor, ott az ember lánya nem veszi észre (különben nem csinálná!)!!! Mégha beleverik az orrát, akkor sem! Mert BOLDOG.
Hiszen úgy természetes, ha Mi egy hullámhosszon vagyunk, egyre többmindenben hasonulunk. Összecsiszolódunk.
És úgy érzed, neked ez így jó.
Aztán egy reggel ráébredsz, hogy miatta saját magadat csaptad be! Annyira szeretted...
Azért remélem, nem feltétlen az első ránézésre kell lépni az Igazi felé. Mi ugyanis bár látásból ismertük egymást, évekig nem tettünk a másik felé egy tyúklépést sem... Aztán egyszer csak megláttuk egymást... Azóta rójuk együtt az élet útjait. És nem minden mindig rózsaszín, de közösek a céljaink, az elveink és valahogy átjutottunk a nehézségeken is. Talán ez tette ezt a kapcsolatot még értékesebbé. Sőt.
A be nem teljesült szerelmeknek vagy nem is lenne semmi realitása, vagy pedig egyszerűen gyávaság miatt nem jönnek össze. Semmi közük az Igazihoz.
Én egy gyáva pacák vagyok, úgy gondolom. Ritka nagy morfondírozások voltak rám jellemzők, amikor csajokról volt szó, oda nem emrtem volan menni. Aztán jött az Igazi, és mintha kicseréltek volna. Azért tudom, hogy ez attól van, mert már egyszer hittem azt, hogy Ő az, és akkor is olyan voltam, meg most is, amikor megint megtaláltam az Igazit (nem ugyanazt, mint ahogy Csülök tette). Szóval, megérzed elsőre, és lépsz. Ha nem lépsz, ha hagyod futni, akkor az vagy nem is lehetne Igazi, vagy benned van valami nagy hiba.
A be nem teljesült szerelmeknek van varázsa, benne van minden szép reményed, a tudat, hogy Vele aztán tuti boldog lennél életed végéig. És nem árnyékolja be semmilyen kellemetlen felismerés, merthogy nem volt alkalom ilyenre. Azzal egyetértek, hogy ha ez összejött volna, nem feltétlen tartozna az Igazi kategóriáb. De ezzel is gazdagabb vagy...
Én a lángolást nagyon szeretem, amikor csak Rá tudok gondolni, ábrándozom, fáj a lelkem, ha nem láthatom, de nem ez jelenti nekem az Igazit. Ez a lángolás - úgy tapasztaltam - nagyon könnyen átcsaphat az ellenkezőjébe. (Gyűlölök és szeretek ...) Valószínű azért, mert elvakult az ember és belétáplálja a másikba a vágyait, úgymond idealizálja őt.
Az Igazit már minden szinten elfogadom, szívvel lélekkel és ésszel is. Vagyis tudom, hogy Ő hozzám tartozik, az életem része, ha Rá gondolok, elönt a boldogság. A tudat, hogy bármikor számíthatok Rá, soha nem árulna el. Igazán megbecsülendő lény.
Egyetértesz?
Havária írt valamit, ami fontos. Mégpedig az, hogy be kell teljesüljön az a szerelem, hogy tudhassuk, hogy az az Igazi (vagy sem). Addig csupán azt tudhatjuk, hogy bizonyosan nem lehet, vagy talán, illetve hogy nagyon szeretnénk, ha az lenne (csak ő erről mit sem sejt). Tehát a 2mp-es, meg a plátói nem az. Van egy olyan ismérve az Igazinak, hogy azt kapod tőle amit Te adsz neki, hogy egész pontos legyek, ugyanúgy mindent megtenne érted, mint Te érte.
Calliope: Ott valami bibi van, ahol te elveszel az érte való rajongásban. A hagymában nem az a lényeg, hogy mindketten egyétek, csak mert az egyik szereti. Ha egy ilyen lánnyal hozott volna össze a sors, nem tudtam volna megvárni, hogy teljesen "átalakuljon", mert nem bírom, ha valakinek nincs egyénisége, nincs tartása. Én dobtam volna ki jóval hamarabb (Kevésbé karcos esetem volt is).
Calliope, le vagyok nyűgözve. Ez nagyon szép volt.
De én őszintén hiszek abban, hogy van amikor ennek nem kell bekövetkeznie. Mégpedig abban az esetben ha nem kezdesz hagymát zabálni csak azért mert a másik szereti. Biztos vagyok benne, - saját szüleimen látom - hogy van olyan amikor két ember nem arra használja fel a másik teljes megismerését, hogy megváltoztassa, hanem hogy "bánni" tudjon vele. Azt pedig hogy a "bánás" ne legyen bántó, semmi másra nics szükség mit szeretetre (nem szerelemre!) és tiszteletre. Nem is a másik kvalitásait kell tisztelni, hanem csak az embert benne. Azt az embert akit szeretünk. Lehet, hogy butaságot írok, de talán az a titka, hogy fel kell ismerni azt amikor elmúlik a lángolás, és meg kell vizsgálni magunkban, hogy szeretetté, vagy közönnyé szelídült-e. Ha az előbbi, akkor van esély egy hoszú, akár családban folytatódó kapcsolatra. Ha az utóbbi, akkor pucolás! :)
Szerintem fel lehet ismerni, már az első találkozás alkalmával is. Persze az egyáltalán nem biztos, hogy akkor tudatosul bennem, hogy valóban VELE hozott össze a sors. De, ha később visszagondolok, rájövök, hogy már akkor tudtam, akkor éreztem, hogy Ő az, de nem tettem magamévá ezt a kósza érzést, gondolatot.
Amikor valami megmagyarázhatatlanul vonz felé, s most nem elsősorban a testi vonzódásra gondolok, hanem arra, amikor úgy érezem, hogy a lelkem felé repít.
Aztán, ahogy a kapcsolat kezd kibontakozni, teljessé válni, egyre jobban érzi az ember, hogy IGEN, ez az, amire mindig is vágyott.
Ezzel is elég furcsán vagyok, de azt hiszem hogy csak akkor derül ki valakiről hogy igazi-e ha már a kapcsolat beteljesedett. Lehet, hogy már nem vagyok kamasz - bár azt nagyon sajnálnám, ha ez derülne ki. :) - de én mindig akkor ismerem fel, hogy szerelmes vagyok, amikor már túl vagyunk az első néhány nap nagy szenvedélyein. Akkor amikor először hiányzik annyira, hogy fáj tőle a gyomrod és legszívesebben a falhoz vágnád a klaviatúrát és őt is kirángatnád a melóhelyéről, csak hogy együtt lehessetek.
Az Igazi. Becsüld meg.
Sok szépet írtatok róla, és igazatok van. Csakhogy van a dolognak egy másik oldala is. Amikor annyira szerelmes vagy belé, hogy mindenben szeretnél eggyé válni vele, gondolataiban, érzéseiben, rezdüléseiben, mindenben, mert neked ő a tökéletes pár, az Igazi. És eljön a nap, amikor vele falatozod a hagymát, pedig korábban utáltad, de mivel ő szereti, ezért Te is. És ez jó így, sokáig-sokáig.
Aztán eljön egy nap, amikor először érzed meg (újra), hogy a hagyma büdös, és rossz ízű. Próbálsz nem figyelni rá, próbálod továbbra is kettőtök összhangjáért jóízűen veleenni. De egyre kevésbé bírod.
Aztán egyszercsak rájössz, hogy ebben a fene nagy odaadásban Te magad elvesztél. Az Igaziért föladtad saját magadat. És akkor kiköpöd a hagymát, és soha többé nem fogod tudni Vele falatozni. Ez fáj, és bánod, és bánt, mert elvesztetté valami csodát, de nem tudsz rajta változtatni.
Sz. P.: Búcsúzóul
Mostmár megint tudom milyen,
Amikor feljajdul a szívem,
Ó, azért annyira nem szerettelek,
Hogy meg se szerezve elveszítselek,
Hogy úgy érezzem, kicsentek
Lelkemből valamit a szentek.
Nem fáj olyan nagyon nekem,
Széjjelszórni szeretetem,
Mint visszakapni tőled a szívemet,
Amit még át sem tudtam adni neked,
S lemondó mosolyod hamar
Mélyen meleg szívembe mar.
Ne gondoljál többet velem,
Sokba kerül az már nekem,
Ó, azért annyira nem szerettelek,
Hogy most mondani bírjam: ég veled,
Csak annyira, hogy tudtam,
Miattad magamnak hazudtam.
Így gondoltam én is, csak talán körülményesebben fogalmaztam (akárhányszor lesz szerelmes az ember, mindig azt hiszi, akkor szerelmes igazán.)
Mi a véleményetek a be nem teljesült nagy Ő-ről? Tudod, hogy Ő az, aki úgy szeretne, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek, de mégsem tudott beteljesülni. Hogy látjátok ezt, kedves jólelkű, sokat tapasztalt Tasztaltársak?
Arról is lehet megismerni az Igazit (sajnos, csak utólag), hogy rá mindig emlékezni fogsz. Az első Igazim több, mint 11 éve hagyott el, de még mindig szinte minden percre élesen emlékszem, bennem él teljesen, mintha még mindig velem lenne, pedig évek telnek el, hogy nem is hallok felőle. A legutóbbi Igazival még inkább ez a helyzet; azt hiszem, ő volt az Igazibb, és félek is tőle, hogy mi lesz, ha majd ő is mindig ugyanennyire bennem él majd (tudom, hogy így lesz), nem megy-e ez az esetleges új kapcsolat kárára. Mindig érdekelni fog, mi van vele, boldog-e (mert megérdemelné). Írtam már egy másik topicban, hogy annyira "együtt voltunk", annyira értettük-éreztük egymás minden rezdülését, hogy szinte fájt. Teljesen meztelennek éreztem magam előtte, mintha a bőröm sem lett volna rajtam, annyira ismert, mindenem az övé volt, és fordítva. Bármire képes voltam érte, és ez itt most tényleg úgy értendő, hogy bármire, gondolkodás nélkül. Most úgy érzem, ilyen nem lehet több, de persze éreztem már így az előző elvesztésekor is, tehát tudom, hogy meg fog ez változni. Ugyanezek az érzések nem voltak meg ennyire intenzíven más kapcsolataimban, és ez különbözteti meg az Igazit a nem annyira igazitől. Ők már visszavonhatatlanul életem részeivé váltak; a legkülönbözőbb helyzetekben és dolgokról Ők jutnak eszembe. Egy hely a városban, egy zeneszám, egy film, vagy csak egy szó - itt élnek velem, körülvesznek, mint a levegő, ugyanennyire természetesen és magától értetődően. Talán ezért nem tudok leszokni a dohányzásról sem, mert mindketten cigiztek, és minden szál cigaretta egy kicsit rájuk is emlékeztet.
Becsüljem meg, ha úgy érzem, ő az Igazi? Persze, hogy megbecsülöm. Ezért (is) szerettem őket, mert pont a legjobbat tudták kihozni belőlem, pont értük voltam képes olyan dolgokra, amikre egyébként nem, mert olyan szemét önző, semmire sem jó alak vagyok nélkülük.
Persze, hogy létezik Igazi. Nekem már volt kettő is. Tényleg. Szerintem lehet több is belőlük. És közben tudtam is, hogy ők azok, mert ezt érzi az ember. Akik nem voltak igaziak, azokkal pont az ölte meg a kapcsolatot, hogy nem éreztem őket Igazinak - abba is hagytam, relatíve rövid idő után. Az Igaziak mellett viszont kitartottam. Úgy értem, elég sokáig. Mondjuk az egyik elhagyott, tehát ott nem volt mit tenni, illetve korábban kellett volna, de akkor ezt még nem tudtam.
Most már megtanultam, hogy tényleg jobban oda kell figyelni, nem elég a tudat, hogy mindketten az Igaziak vagyunk egymás számára.
Ezt megkönnyíti bagojj tökéletes meglátása (saját interpretációmban), hogy az Igazi számára nem nehéz bármilyen áldozatot is meghozni, ebből tudni, hogy ő az.
Havária:meg fox lepődni, én találkoztam 2 mp-es Igazival (persze itt az Igazi rugalmasan értelmezendő...). csak elmentem mellette és egy pillanatra rám nézett, mosolygott, de azt a mosolyt soha nem felejtem el, azonnal szerelmes lettem :) persze megállni már nem volt bátorságom :(
más. a lányok kicsit könnyen mondják valakire, hogy Igazi. tőlem a barátnőm 1 hónap után kérdezte meg, hogy ő-e számomra az Igazi, mert neki én vagyok. aztán 2 hónapra rá mégis ő dobott.
egy barátom örök érvényő mondása: akárhányszor lesz szerelmes az ember, mindig azt hiszi, akkor szerelmes igazán. és ez igaz, így higgyétek el.
