Nekem a húgommal (aki csak anya részéről testvérem) nagyon szoros a kapcsolatom, (ő 25, én 32 éves), de van egy probléma, amit nem tudok kezelni. Bizonyos időszakokban akármit akárhogy teszek, azt kritizálja, vagy csak egyszerűen minden átmenet nélkül megsértődik, volt olyan, hogy "shoppingolás" közben egyszerűen fogta magát, otthagyott és hazament. A hibát alapvetően a magam készülékében vélem felfedezni: ha rossz a hangulata, vagy (szerintem) ok nélkül bánt, teljesen leblokkolok, értetlenül állok, nem vagyok képes védekezni, vagy egyszerűen tudomást sem venni róla, hanem kétségbeesetten próbálom jókedvre deríteni (mindenféle dolgokról fecsegve, csak hogy végre megszólaljon), vagy a (belső) könnyeimet nyeldesve szó nélkül hallgatom, ahogy "kioszt" - holott én meg vagyok róla győződve, hogy jót tettem neki és "nem csináltam semmi rosszat". Ha viszont az ő viselkedése nem tetszik nekem, azt valahogy nem merem szóvá tenni, pedig elég gyakran előfordul - inkább hallgatok. Ha találkozunk, vagy telefonon beszélünk, mindig szorongva várom, hogy most éppen milyen a hangulata, gondosan ügyelek arra, mit hogyan mondok, nehogy megsértődjön, vagy összevesszünk.
Na, ez elég zavaros lett, nem tudom, értitek-e? Valahogy mintha érzelmileg a befolyása alatt állnék, vagy mi, mindig igyekszem megfelelni és igazodni hozzá, pedig nem mindig kellene. (Régebben úgy gondoltam, ez azért van, mert nélküle nemigen lenne társaságom, de mostanra már boldogan éldegélünk a párommal, vannak barátaink, akikkel összejárunk és ez az érzés még mindig megvan.) Egyébként nagyon jókat tudunk beszélgetni, mert a legtöbb dologról hasonló a véleményünk, meg félszavakból is értjük egymást, de nem tudok mit kezdeni a kiszámíthatatlanságával.
Volt már Nektek is ilyen érzésetek? Szerintetek mi erre a megoldás?
Én 1ke vagyok :-((, és olyan jó olvasni benneteket, de azért egy kicsit fáj is a szívem!
Annyira szerettem volna mindig kistesót, hogy egyszer az oviban el is meséltem a óvónéninek, hogy nekem is lesz ám húgocskám/öcsikém! :-))))))) Örült ő is nagyon, gratulált is az anyunak, amikor jött értem! :-)))))))))))))))))))))
Csavarka, amit sokkal később (15 évesen) tudtam meg: épp egy évvel lenne fiatalabb a testvérem, ha anyu és apu nem ésszel, hanem szívvel dönt, és lakás nélkül, kis keresettel vállalják a második gyereket.
nemcsak neki tok jo, a csaladnak is :). Anyam megfogalmazasaban a majus-junius igy nezett ki nala: "Hugod csendes, kedves, nem cincalja a csalad idegeit. Magyarul: baromira be van szarva a vizsgaktol." Amugy jol erzi magat, tobbnyire ebed kozben meseli boncolasi elmenyeit, amit ossznepi dijazas kovet :). Nagyon sokat tanult, sajnos meg ket vizsgaja van hatra augusztusban, anatomia es kemia :(. Addig is julius folyaman Belgiumban sutteti a hasikajat a dog. :)
Teged is erdekel az orvosi?
nem allas, csak nyari gyakorlat, oszinten szolva nagyon nem is kerestem, jar nekem is egy kis pihenes, mert meg kommunikaciora is felveteliztem a jogi vizsgaim utan. Hat megyek augusztusban 3 hetre az ORTT-hez, ezz van, es jovo nyarra marad meg 3 het. Nem baj, legalabb ara'nyosan el van osztva. Koszonom, hogy korbekerdezted, borzaszto aranyos vagy!
Banyus (szereted ezt a becézést? szerintem kedves, de ha nem tetsz, elhagyom), köszi a bíztatást.
Témához visszatérve, állítólag anno nálunk is volt szó, hogy a bátyám velünk éljen, de aztán (nemtom miért) végül mégsem. Hogy akkor mikor/hogyan tudtam volna meg, hogy a mamánk nem közös... Hát... Valszeg én is számolgatni kezdtem volna egy idő után, aztán így haladtam volna előre.
Ja, és valahogy nálunk sem ez a favorit téma, amit tudok, azt a nagyanyám (apám anyja) mesélte, de az se sok.
Nekem nagy megdöbbenés volt tudni, hogy apám már valaki mást is szeretett az anyám előtt (hiába, az ember lánya 11 évesen még igencsak idealista :)), és az hiszem meg is ijedtem, hogy most mi lesz, megváltozik alapjaiban az életünk?
De mivel semmi nem történt azóta sem, hát szépen a feledés homályába vonult a dolog, és évek óta szóba se került.
banyaéletemértelme,
hogy Neked mijjen tökjó topicjaid vannak! :)
Nekem két bátyám volt. Gyerekkorunkban soha nem álltak szóba velem, arrafelé a korosztályos osztódás volt a törvény, hess a kicsikhez!- ez volt az alapállás. Persze azért voltak bensőséges események, az egyik kilőtte a jobb szemem, a másik(?) életemben először egy kővel betörte a fejem. Aztán valami konfliktus miatt az egyikkel másfél évig nem álltunk szóba 1mással.
Valahogy később azért normalizálódott a helyzet, de azt a "bizonyos" testvéri érzést én csak sokkal később éreztem, sajnos csak néhány évvel egyikük halála előttől. A másik külföldön él, ha hazajön, akkor érzem igazán, hogy van testvérem.
Szóval bonyolult az élet, és a hozzászólók egy része igen megnyugtatókat írt számomra ........ :)
Szvsz érdekes a kérdésed, ez engem is érdekelne...
Az én helyzetem kicsit más, szóval a családi legenda:
Édesapám (aki vidéki) elég korán megnősült, 1950-ben megszületett első leánygyermeke, 1953-ban a második. Majd kb 1955-ben (pontos dátumot sose tudtam kinyomozni) egy szép nap délutánján a felesége a nagyobbik gyereket lefektette aludni, a kicsit ráültette a bilire és mivel tudta, hogy apu kb. 10 percen belül hazaér, hát kiírt egy cédulát a konyhaasztalra, hogy "Elmentem, többet ne várjatok.". Így aztán apu ott maradt két gyerekkel. (Tudtommal a nővéreim az anyjukkal azóta kb. kétszer vagy háromszor találkoztak.)
Eltelt néhány év, közben nyilván elváltak, lényeg, hogy 1959-ben másodszor is megnősült és elvette az anyumat feleségül, és így együtt nevelték tovább a lányokat egy hangulatos szoba-konyhás lakásban. Ismét eltelt pár év, és 1967 februárjában (Vízöntők rulez!!) megszülettem én. Tehát már édes ötösben éltünk. Szóval én belecsöppentem ebbe a helyzetbe és tök természetes volt, hogy a tesóim nyüzsiznek körülöttem, igaz kicsit furcsa volt, hogy miért hajatnak ki a szobából, ha fiú van náluk... :)) A nagyobbik nővérem elég korán elköltözött otthonról, de a kisebbiket én adtam férjhez, ill. mikor a leendő sógorom megkérte a kezét, akkor apu helyett én válaszoltam: Vigyed! :)) (Ekkor hatéves voltam.) Hétévesen nagynéni is lettem... :)))
Mindenesetre olyan 11-12 éves korom körül kezdtem gyanakodni meg számolni, hogy anyu milyen korán szült volna... Meg egyszer a kezembe akadt a nővérem személyije és más volt az anyja neve, mint ami valóban anyánké...
Aztán tőlük, meg nagyanyámtól érdeklődtem, de elég szűkszavú válaszokat kapta. Apu meg sose hajlandó erről mesélni... :(
Na és a poén:
két éve hírét vettük, hogy a volt feleség meghalt, nos családi kupaktanács összeült, hogy most mi legyen? (Persze engem jól kihagytak belőle!!) Apu nem volt hajlandó elmenni, viszont akét tesóm elment a temetésre, ahol kiderült, hogy van még hét (!!!) féltestvérük! Hét különböző apától... Na, ez viselte meg a nővéreimet eléggé.
Lényeg a lényeg: nem érdekel, hogy más vérségi anyánk van, egy anyát tekintünk közösnek, innentől fogva nem érdekel, hogy ki mit mond, nekem ők a testvéreim.
Banya kedves, nem akarom elvinni a témát (nem érne meg új topicot asszem a kérdésem), de azért érdekelne pár hozzászólás erejéig:
Szülők, válás, új feleség/férj, kivel mész/maradsz, új testvérek. Ismerős történet. De.
Mi van, ha Te vagy az új testvér, és egyszercsak kiderül, hogy nemcsak Apuci+Anyuci+Te vagy a világon, hanem Apucinak/Anyucinak valahol volt már egy családja, volt már gyereke, akivel megszakadt minden kapcsolat.
Konkrétan: 11 évesen tudtam meg, hogy van egy nálam 8 évvel idősebb bátyám. Ez is csak "véletlenül" derült ki. Aztán eljött hozzánk, furcsa volt, mert nagyon hasonlított a papámra, és a tudatot, hogy van egy féltestvérem, nehezen tudtam felfogni, és az egészet megemészteni. Sosem találkoztam vele többet, és sajnos azóta sem tudok róla semmit. Most mégis úgy érzem, hogy elvesztettem valami értékeset (ami tulajdonképpen sosem volt az enyém, és mégis így érzem!).
A kérdésem tulajdonképpen az lenne, hogy Ti hogyan tudtátok meg, hogyan éltétek meg, milyen azóta a kapcsolatotok velük?
Jelentem: 1 hug (19) es 1 occs (15 mindjart). Ocsemmel kulonosebb gondok sose voltak, csak gyakrabban szeretett volna a szobamban tartozkodni, mint ami nekem megfelelt volna - nalam volt a szamitogep :). Baratnom pont nalunk volt, mikor egyszer sor kerult egy ilyen radikalis kitiltasra. Ocsi benyit: "bejohetek?" Hugommal egyszerre kialtottuk: NEM!!! (Ebben mindig is nagy volt az egyetertes.) De amiota neki is van, azota meg annyi gond sincs vele, mint eddig. Hugommal teljesen mas volt a helyzet. Egeszen pontosan 1998. szeptember 7-tol beszelunk egymassal, azota minden nagyon szep, minden nagyon jo, mindennel meg vagyunk elegedve. Addig viszont... Kb. hat eves koratol rengeteget veszekedtunk, foleg a "kinek a cucca" cimszo kereteben. A csalad, rokonsag keson jott ra, hogy nalunk a "kozos" nem mukodik. Aztan ez odaig fajult, hogy mar nem is veszekedtunk - egyszeruen nem beszeltunk egymassal, ami az egesz csaladnak megaszar volt. Nekunk is. De ha ket ennyire kemenyfeju no talalkozik... Azert koltoztunk el, hogy vegre kulon szobaba keruljunk. A konfliktusok nem csokkentek, csak konnyebb volt kikerulni egymast. Karacsony, szuletesnap... Ezek voltak a legrosszabbak. Ajandek persze mindig, _ugy illik_, de csak beraktuk a fa ala vagy a masik a'gya'ra. Hogy mitol jott rendbe? Nem tudom. Tavaly szeptember 7-en hazajott egy honap Belgium utan es elkezdte az orvosi egyetemet. Azota - es napra pontosan csak azota - minden rendben es tok jo.
Annyi szépet írtatok itt...:-)
Az én esetem sajna egy kicsit más:-(((
No, azért ennyire mégsem súlyos a helyzet:-)))
Szóval 3 testvérem van: egy hugi és két öccs. Csak a nálam 2 évvel fiatalabb öcsém az édestestvérem. A szülők új párokat találtak maguknak, itt is, ott is született egy-egy tesó. Anyuéknál voltam otthon, a hugimmal és már említett öcsémmel együtt. A másik öccsel 11 éves koráig nem is találkoztam. (Csúf válás, anya látni sem bírja apát, stb.) 21 éves voltam, mikor "ráleltem" apura és 7 évvel fiatalabb öcsémre. (Apu, aki felnevelt is szeretnivaló!) Imádom a két "féltestvéremet"!:-))) A gond az, hogy az egyetlen "édestestvérem" viszont fényévekre, nagyon távol van tőlem. Nem találjuk meg a hangot, és azt hiszem, ő nem is próbálkozik. A legrosszabb az, hogy lassan én sem... Nem kívánom senkinek, hogy ilyen legyen a kapcsolata a tesóval.
De végülis szerencsés vagyok, hiszen van két imádnivaló testvérem is!:-D
Jó látni, hogy milyen sok mindenkinek van jó testvére! :)))
1ébként nem vagyok 1ke... :))
Érdekes sztori ez, kicsit olyan, mint a mesebeli lányka, aki hozozz is, nem is, kapott is, nem is...
Szóval van két nővérem (képzeljétek el szegény apánkat! :)) ), jó nagy korkülönbséggel (17 és 14 év), ebből adódóan sosem voltak meg azok az események, ami "normál" tesóknál van, nem játszottunk, nem vitatkoztunk, stb. Mégis a testvéreim: néha összejövünk, jókat röhögcsélünk, stb. Számos kedves családi sztori szól rólunk...
Ja, és nem vagyunk édestestvérek, az apukánk közös, de ezt olyan 12-13 éves koromban tudtam meg, igazán azóta sem érdekel, nekem ők a testvéreim.
Nekem van 1 hugom és 1 öcsém. Öcsit imádom a legeslegjobban ezen a világon, őbenne megismétlődnek a dolgaim, teljesen olyan, mint én voltam ennyi idős koromban. Vagy még sokkal jobb. Jólelkű, vagány, jóképű, intelligens, kedves, érzékeny, makacs, családcentrikus, és kitűnő ízlése van. Jaj, órákig bírok róla beszélni. :-) Abszolut egy hullámhosszon vagyunk, megértjük egymást szavak nélkül. Ölni tudnék érte. Olyan nagyon persze nem mutatjuk ki ezt a nagy imádatot, de hát nem is kell erről beszélni. Mindketten tudjuk, hogy mennyire szoros szálak fűznek minket egymáshoz az ő születése óta. Amikor elköltöztem egyedül, nem bírta sokáig, jött utánam, és az a pár hónap nagyon jó volt. Mintha a lelki alteregómmal laktam volna egy fedél alatt.
A hugom ugyanolyan, mint anyu: türelmetlen, hisztis, hangos, ideges, mi pedig pont ellenkezőleg, nagyon nyugodtak vagyunk, szeretünk elvonulni a szobánkba olvasni, zenét hallgatni, egyedül lenni, ők meg csapkodják az ajtókat, kiabálnak, utazgatnak, csavarognak. Tűz és víz. Persze keresztbe-kasul nagyon szeretjük egymást mindannyian (nagyon összetartóak vagyunk), de köztünk Öcsivel van valami egészen erős lelki kapocs, amit nem lehet überelni. Szerintem ha lesz egyszer gyerekem, azt fogom ennyire imádni.
Maga a szó is gyönyörű szerintem. Testvér. :-)
A voltbarátom viszont 15 évig nem állt szóba a nővéreivel, pedig egy fedél alatt éltek. Még csak nem is köszöntek egymásnak! Az én szememben ez felfoghatatlan, döbbenetes szentségtörés, amit sose fogok megérteni. :-( Persze ők elég zavaros körülmények között nőttek fel, az anyjuk megszökött egy másik pasival, otthagyta őket az iszákos, büdösbunkó apjukkal, voltpasim ezzel magyarázta a dolgot. Meg azzal, hogy világéletében azt hallotta, hogy a testvéreit szeretnie KELL, muszáj, kötelező, és közben velük kivételeztek (szép kis ikerlányok), és ő volt a fekete bárány, akire mindent rá lehetett kenni, és ezt a lányok alaposan ki is használták... Hát, nem tudom. Én is azért szeretem a hugomat, mert a testvérem, és a testvérét szereti az ember. Csak én bánthatom. Ha bárki más egy rossz szót szól rá, kikaparom a szemeit. :-)
Báttyám van. Hat évvel idősebb. Kicsit nagy a korkülönbség, de amikor már elmúltam 20-éves, már nem tűnt soknak. Nagyon jóban vagyunk. Sok olyan témát megbeszélünk, amit anyukánknak sem mondanánk el. A felesége próbálta megrontani a kapcsolatunkat, de nem sikerült neki...
Nekem egy hugom van, aki nálam 3 évvel fiatalabb. Kisebb korunkban normális testvérek voltunk, szerettük is egymást, meg vitatkoztunk, veszekedtünk, ahogy azt kell. No mega 3 év néha nagyon sok volt. Aztán eljött egy pillanat, amikor a három év szinte megszünt különbséget jelenteni. Azóta mégjobb a kapcsolatunk. Sokat vagyunk együtt, rengeteget beszélgetünk, olyanok vagyunk mint a legjobb barátnők. Azt hiszem, hoyg nagyon nagy jót tettek velem a szüleim, amikor kistesóval ajándékoztak meg. Én nagyon örülök neki, hogy megélhetem azt a helyzetet, hogy van egy hugom, akire a világ minden dolgában számíthatok, és tudom, hogy ő is így van ezzel. Csuda jó dolog. Szerintem nincs még egy ilyen típusú kapcsolat az ember életében, mint amilyen a testvéréhez fűzi.
Hali,
Nekem van 1 bátyám. Mint a tűz és a viz. Senki nem mondja meg, hogy testvérek vagyunk. Most távol vagyunk, és napi egy e-mail a minimum. Jókor váltunk el, mielőtt még megutáltuk volna egymást. Sokszor egymásra voltunk utalva, s ezért szertjük egymást. Csak más a stilusunk, és rosszak voltak a körülmények. De ez megváltozott... Ha a bátyámnak élne a nővére én most nem lennék. De vagyok, szerintem ennek a bátyus is örül.
(Egyébként mindig figyelem, látom hol tart, s tudom honnan indult. És azt is tudom, most hol vagyok...)
Egy családon belül is adódnak teljesen különböző testvéri kapcsolatok, erre példa az én familliám is. Két öcsém van. A nagyobbik és köztem másfél év korkülönbség van, a kisebbik és köztem öt év. A nagyobbik öcsémmel soha nem értettük meg egymást, állandóan marakodtunk, teljesen különböző mentalitás és különböző értékrend jellemzett minket, pedig a szüleink nem így neveltek bennünket. Volt olyan időszak, amikor közel fél évig egymáshoz sem szóltunk, és ha véletlenül mégis, az csak támadás volt a másik fél ellen...Nagyon hülyék bírtunk lenni. Így utólag sajnálom azokat az éveket. Ez a helyzet aztán lassan megváltozott, szerencsére, de ez csak azután következett be, hogy elköltöztünk otthonról, én a páromhoz, ő pedig albérletbe. Távolról már lehetett szeretni...Mostanra annyira jó lett a kapcsolatunk, hogy időnként összejárunk, beszélgetünk (és legnagyobb csodálkozásomra van miről!), sőt ha egy nap nem írunk egymásnak mailt, már hiányérzetünk van. Meg kellett tanulnunk olyannak elfogadni a másikat, mint amilyen. Megváltoztatni úgyse tudom...haragban meg nem lehet leélni egy életet.
A kistesómmal más a helyzet, kiskora óta olyan, mintha szellemi ikertestvérem volna, időnként szavak nélkül is megértjük egymást, elég egy szemvillanás, egy grimasz, bármi. Nem bírjuk ki, hogy ne kommunikáljunk valahogy. Nagyon egy hullámhosszon van velem, azonos értékrendje van, mint nekem, azonosan szoktunk megélni dolgokat, azonos módon reagálunk szituációkra. Nagyon jó a kapcsolatunk.(És a macskáim is szeretik :-)))
Nekem nagyon jó, hogy vannak testvéreim, lehet, hogy egykeként nem tanultam volna meg egy csomó dolgot az emberekről, családról, stb.)
Nekem igen jó a kapcsolatom a nővéremmel, a barétaim úgy is szokták emlegetni, hogy "az imádott nővér". Emlékeszem rá, mikor férjhez ment, én még csak 18 voltam, igaz ő is csak 20, de férjének legalább egy évig nem bocsátottam meg, hogy elvette tőlem. A kapcsolatunk most is nagyon jó, bár én 2 éve más városban lakom 220 km-re, de rendszeresen beszélünk telefonon, és mikor otthon járunk, mindig találkozunk. Igaz, nekünk az egész családunk eléggé összetartó.
Nekem igen jó a kapcsolatom a nővéremmel, a barétaim úgy is szokták emlegetni, hogy "az imádott nővér". Emlékeszem rá, mikor férjhez ment, én még csak 18 voltam, igaz ő is csak 20, de férjének legalább egy évig nem bocsátottam meg, hogy elvette tőlem. A kapcsolatunk most is nagyon jó, bár én 2 éve más városban lakom 220 km-re, de rendszeresen beszélünk telefonon, és mikor otthon járunk, mindig találkozunk. Igaz, nekünk az egész családunk eléggé összetartó.
Hát, az én esetem ebből a szempontból spec. egy kicsit, ugyanis 13 évig egyke voltam, aztán jött az öcsikém. Imádjuk egymást, de inkább vagyok többnyire pótmamija, mint ténylegesen testvére - egyszerűen a jócska korkülönbség miatt.
Hogy mennyire leszünk összetartók a későbbiekben? Nem tudom, valszeg nagyon, mert most is mindig én vagyok a mentsvára, ha baj van.
1. bátyám egy más világ, egyáltalán nem értem meg őtet, ő se engemet. Persze ha valami baly van, kölcsönösen számíthatunk egymásra, de "békeidőben" nem nagyon érintkezünk, anyánk nagyobb bánatára.
2. házastársam: négyen vannak testvérek, ebből három depressziós (anyósom is), kettő abszolút feketebáránynak számít. Szóval nem mindegy, ki neveli aztat a gyereket, mer hiába "egymást nevelik", ha nincsenek meg a kellő alapok.
Mindig is irigyeltem a lyó testvéreket, és egy ideig lelkiismeretfurdalásom volt a bátyám miatt, demár elmúlt, hiszen nem báncsuk egymást.
