Most az Anderson-szólóalbumokról írok, ahogy én látom őket.
A Walk into Light színvonala gyakorlatilag megegyezik a szintén '83-as Tull-albummal. Ugyanaz a sekélyesség, igénytelenség, a dobgép és a szekvencer gátlástalan használata, de ugyanúgy akadnak itt is tetszetősebb mozzanatok, mi több dalok.
Előbbiek szinte minden számban akadnak, ha csupán pár másodperces zenei betétek, vagy érdekesebb hangszerhasználat formájában is.
Utóbbiak közül ilyen dal a Made in England (elsősorban a refrénjével, és benne Anderson tipikusan Broadswordös hajlításaival), a Black and White Television (az erősen new-wave-es jellegével és a relatíve összetettségével), valamint a Different Germany (az atmoszférájával és az instrumentális betéttel, ami amúgy az album zeneileg legerősebb pillanatait adja).
A Divinities tizenkét tételből álló "spirituális utazás" korok, kultúrák és stílusok között. Anderson mindegyik dallal egy adott kultúra, (világ)vallás hangulatait, színeit közvetíti, mutatja be, nyilván szubjektív módon. Indiai, kínai, közel-keleti, afrikai, kelta ízekkel, és több helyütt barokk elemekkel átitatott, kizárólag instrumentális dalok, melyekben a fő szólam a fuvoláé, a kíséretet pedig klasszikus nagyzenekar adja, szintetizátorral itt-ott kiegészülve.
Ami az anyag számomra legnagyobb erénye, az a nagyfokú melodikussága. Jó hallgatni ezeket a hangulatos dalokat, tételeket, mindazonáltal ez így hamar unalmassá válhat, lévén - jellegéből adódóan is - eléggé izgalommentes zene. Még az utolsó, a leghosszabb dal az, ami igazán mélységgel, összetettséggel bír.
Szép, háttérzenének ideális album.
Anderson dalszerzői zsenialitása jópár korábbi Tull-album után a The Secret Language of Birds-ben ismét elemi erővel mutakozik meg. Egyszerű, rövid dalok ezek, kristálytiszták és lehengerlően frissek, erőtől duzzadóak. Az album a Tull hetvenes évekbeli folkjára hasonlít, itt-ott a Roots to Branches-re, de főleg a három évvel későbbi Christmas Album dalaira.
A zene alapja persze ütősök és basszus, a főszerep pedig Anderson akusztikus gitárjai, fuvolája és hibátlan éneke. Mindemellett bőven vannak itt billentyűk, plusz tangóharmonika, mandolin, marimba, buzuki... A dalok egytől-egyig kitűnőek, hangulatosak és igen melodikusak, emiatt kedvenc dalt nemigen tudok kiemelni, de ha nagyon kéne, akkor ilyen a The Water Carrier, a Sanctuary, a The Jazmin Corridor és a The Habanero Reel.
A Rupi's Dance a Secret Language vonalát viszi tovább, mégis más ez az album. A dalok hangzásukban eklektikusabbak, sokkal heterogénebbek, mint ott. Egyértelműen komplexebb anyag, és sokkal inkább hasonlít a Tullra, mint az elődje (vagy pláne mint az azt megelőző kettő).
A dalok döntően itt is akusztikus alapúak - amin azt értem, hogy nem rockalapúak, azaz nem az elektromos, hanem az akusztikus gitár viszi a ritmust -, mégis erőteljesebben, erősebb basszussal szólalnak meg, mint a Secret Language-ben. Valamivel több itt a szintetizátor, és megjelennek a vonósok is, mindezzel közelítve a zenét a Tulléhoz.
És megjelenik a rock. A Lost in Crowd emberünk saját neve alatt első ízben megszólaló rockszáma, ami egy helyre kis progrock is egyben - és mint ilyet, állati jó hallgatni! Kitűnő, Tullos (prog)rock az A Hand of Thumbs és a Pigeon Flying... is.
Míg a Secret Language nagy erénye a dalok friss hangzása, megszólalása, a Rupi's erénye az, hogy az - amúgy persze szokásosan melodikus - dalok változatosak és jellemzően összetettek. Döntő többségük minden további nélkül elférne a Tullnak nem csupán a Christmas és Dot Com-albumain, hanem a Heavy Horses-en és a Songs-on is. Ami nem kis szó.
És jött 2012. Nem gondoltam volna, hogy egy ekkora dobással tér vissza a Mester. Hogy még ennyi kreatitivitás és életképes ötlet van benne. A Thick as a Brick 2 szerintem egyértelműen méltó folytatása a Thicknek.
Ez egy ízig-vérig progrock lemez, és mint ilyen, a Broadsword, de inkább a Minstrel óta az első, ami Anderson kezei közül kikerült. De a lényeg nyilván nem ez, hanem hogy a TaaB2 egy kitűnő album, kristálytiszta hangzással és friss energikus megszólalással. Úgy hozza a nagy korszak soundját, hogy közben végig modern marad. A zene a tizenhét dal ellenére is koherens egész, vissza-visszatérő témákkal, az előzményalbumra való utalásokkal, egy-két ismerős riffel, és "persze" remek dallamokkal.
Az album témáját, a szöveget illető tényeket hanyagolom, hisz ezekkel valószínűleg mindenki tisztában van. Erről csupán annyit, hogy számomra kifejezetten szórakoztató a Gerard személyén túlmenő mondanivalónak a tálalása, mely szerint a saját életünkben adódó végtelen számú lehetőség mekkora hatással tud lenni a további életünk alakulására.
S így már csupán egy pici sajnálkozás marad a végére. A lényegen ugyan semmit nem változtatna, ám valahogy jobban tetszene, ha az album a Jethro Tull neve alatt jött volna ki. Giddingsszel, Perryvel, de főleg Barréval... Mindegy persze, ha annyira zavar, akkor Tull-albumnak fogom fel, kész. A Tull lényegében maga Anderson.
