Egy igazán értékes programot hadd ajánljak a figyelmetekbe.
A plázákban vetítik a Gravity (Gravitáció) c. filmet George Clooney és Sandra Bullock főszereplésével. Annak ellenére, hogy Hollywood-i filmről van szó, a világűr szerelmeseinek egy igazán kellemes meglepetést szerezhet a film. Semmit nem árulok el róla (mindenkit biztatok, hogy trailert, filmelőzetest se nézzen előtte), csak azt, hogy a pénzt megéri a mozi.
3D-ben ajánlom, az 5-8 sor közepéről, és kora délutáni előadást, lehetőleg hétköznap (ha valaki megteheti), hogy minél kevesebben legyenek... így egy popcornrecsegés mentes, néma és belnsőséges magány hangulattal fűszerezve a világűr képei elképesztőek lesznek egy nem semmi jó történettel és rendezéssel megfejelve. A Hold c. film óta a legjobb űrhajós film (pedig azóta pótoltam a 2001 Űrodüsszeiát - ez tényleg kultfilm, de nekem Kubrick ellen oltottságom van, nem értem a filmjeit, mert szerintem csupán hatásvadászat és blöff keveréke mind, az absztrakt elemek öncélúak, sosincs mögöttük érthető üzenet, csak sznobizmus, hogy te vagy a hülye, hogy nem érted, pedig szerintem Kubrick maga sem érti, csak röhög a markába... Ja, és a Clooney-s féle Solarist is láttam, de nem volt jó, csupán a nő volt megragadó, mert szeretem az arcát és a kerek szomorú bociszemeit, az páratlan...)
Én sem láttam, amit 5621 alatt föltettem, ezért megismételtem, így lett egy 5622-es hsz-om is. Hogy, hogynem, akkor már láttam az 5621-eset is.......... :(
Töröltettem is itt a duplikátumot, nincs már fent az 5622-es :)
2013. október 7-én(most hétfőn) a Srácok megtartották az after party-t :o))
Csaba ezzel tette föl a fotójukat a FB-ra:
"egy hónappal a felejthetetlen szeptemberi MÜPA koncertek után - újra összejött a Solaris egy jó kis étteremben, ahol már a jövő évi koncertről is beszélgettünk. / Gömör Laci is ott volt, csak a képről maradt le. /"
Ezekhez a képekhez hallgassátok meg a Solaris c. kompozíciót úgy, ahogyan pár nap alatt elkészült, hogy indulhassanak vele a PM tehetségkutatóján! 1980. február 20-án megalakultak és mindössze 6 nap múltán már kész is voltak :o)) Őrület, hogy ilyen rövid idő alatt meg tudták írni azt a kompozíciót, amely azóta is fémjelzi a muzsikájukat! Erre csak ZSENIK képesek! És bár ebből a dallamtobzódásból a tavasz folyamán elhagytak pár részletet, amelyek aztán később más számaikban bukkantak elő újra, de február végétől májusig már annyira letisztult a dallam, hogy az akkor kislemezre rögzített változathoz képest lényegi változás már nem történt a továbbiakban:
És hallgassátok meg azt a bizonyos élő rádióközvetítést is, a salgóbányai alkotótáborból, Victor Máté kritikájával: "... nem kell megkímélni a hallgatót attól, hogy egyszercsak megszólal egy dallam is" :o)
2013-09-30 | Kategória: Zene | Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor
Az instrumentális progresszív rockot játszó Solaris hét év után tartott újra koncertet szeptember hetedikén a Művészetek Palotájában. Az eredetileg egynek szervezett koncertből végül kettő lett, mert volt rá igény. A másodikat elhallgatva ez teljesen érthető: a zenekar ugyanis stílusához képest megdöbbentően lazára vette a figurát. Ez lett a legnagyobb érdemük.
A progresszív rock eredetileg valami fura kis híd volt a hetvenes-nyolcvanas években a könnyű-, és a komolyzene között. Az ezt követő időszakban azonban rétegzenévé vált: ez a bizonyos híd egyre jobban kezdett leszakadni a könnyűzenéről, és lett belőle valami, aminek az egyik fele komoly, a másik fele meg lóg a semmiben. Érthetőbben szólva: elkezdte túl komolyan venni saját magát, így vált egy rövid korszak szép emlékévé, és az abban élők nosztalgiájává illetve sznobizmusává. Majdnem minden értelemben leszakadt arról, ami könnyű. A műfaj történetének valahol a második felében akadt egy megdöbbentően szép és nagy szelet a Solarisnak: adott egy sci-fi rajongókból álló instrumentális progresszív rockzenekar a nyolcvanas évek Magyarországán, és létezik hivatalosan hat évig. Az ő vadhajtásaikból alakul a későbbiekben a jóval populárisabb Első Emelet, illetve a Napoleon Boulevard. Az talán már ennyiből is látszik, hogy a műfaj minden komolysága ellenére a Solaris tagjai nem zárkóztak el a könnyebb megoldásoktól sem, és hiába művelték ezt látszólag más formációkban, azért az anyazenekarnak is bőven kijutott belőle.
A zenekar létezése alatt egyetlen nagylemeznyi anyagot sikerült megjelentetni, ez a Marsbéli krónikák, amelynek a kiadói jogait felvásárolta a japán King Records. 1995-ben egy váratlan telefonhívás zökkentette ki a zenekar tagjait mindennapi életükből: a – hivatalosan már nem létező – Solarist Los Angelesbe hívták koncertezni. Így kezdődött el a zenekar második sikerszériája, ez azonban már sokkal inkább külföldre korlátozódott. Itthon közben egyre erősebben kezdett kialakulni a Solaris-kultusz, amelynek az egyik mozgatórugója az, hogy a Solaris egy progresszív instrumentális rockzenekar – ez ugye már önmagában is milyen jól hangzik? A másik pedig az, hogy olyan magyarok, akik a maguk kategóriájában világhírűek külföldön – jól jön az ilyesmi a népléleknek. Arról, hogy a Solarist könnyen is lehetne hallgatni, szó sem esett. Jómagam 1992-ben születtem, tehát pár évvel a kultusz kialakulása előtt, és ezekben az években leginkább csak édesapámtól hallhattam a zenekarról, aki tősgyökeres Solaris-rajongóként a zenekar hangzását – nem szakavatott füllel, de – a komolyzenével állítja párhuzamba. Amikor a zenekar hosszú idők után végre ismét Magyarországon játszott 2006-ban, a MÜPA nagytermében, szintén inkább egy lerombolhatatlan, erős, komoly kultzenekar érzését keltette, mint jókedvből játszadozó zenészek társaságát.
Ez azonban csak az életmű egyik fele. A másik fele archív kiadványokból áll. Ezek egy része évekkel később kiadott rádiófelvétel (Solaris 1990), a maradék pedig a legkülönbözőbb minőségű koncertfelvételekből összemixelt anyag (Solaris archív 1-2, és az azóta is megjelenésre váró 3). Ezekből az archív felvételekből – na meg az ezekhez fűzött visszaemlékező szövegekből – derül ki igazán, hogy a vérkomoly kompozíciók mögött rengeteg játék, humorérzék, és vicces történet lapul. A legvirtuózabb Solaris-számok abban az időszakban születtek, amikor a zenekar még jórészt kis klubokban és építőtáborokban játszott (az instrumentális zenei humor mintapéldányaként ajánlom a Magyar tánc című szerzeményt).
A 2013. szeptember 7-i dupla koncert halhatatlan érdeme, hogy mind a zenészeket, mind a közönséget ebbe az időszakba repítette vissza. Ehhez adott volt a MÜPA nagyterménél jóval kisebb és barátibb Fesztivál Színház, illetve azok a sztorizgatások a tagok részéről, amik egy-egy szám között elhangzottak. Már az első pillanatban, amikor Erdész Róbert billentyűs felblattyogott a színpadra, kezében egy kockás pokrócba csavart kisebb szintetizátorral, lehetett tudni, hogy ez a Solaris nem az isteni kultuszmagaslatokba emelt Solaris lesz. Sokkal inkább egy olyan örömzenekar, ami akár a próbaterembe is engedhette volna a közönségét. A pokrócba csavart hangszeren egyébként cirill betűkkel volt olvasható a Solaris felirat, mindez pedig megadta a múltidézés alaphangulatát: vissza a nyolcvanas évekbe, és ezt – feltételezem, akaratlanul – még a színpad hátteréből világító lámpák is erősítették, amiknek időnkénti kékes fénye a klasszikus kék metrót juttatta eszembe.
Noha a korai korszak eredeti felállása már nem tudott megjelenni a színpadon (az alapító gitáros Cziglán István 1998-ban, az alapító dobos, Tóth Vilmos pedig idén augusztusban távozott az élők sorából), az őket pótló, a zenekar későbbi korszakaiban szerepet vállaló Bogdán Csaba és Gömör László a maximumot nyújtották. Kronológiailag a korszak mindkét basszusgitárosa jelen volt a színpadon: az első felállásban játszó Seres Attila után Kisszabó Gábor csapott a húrok közé, a beszélgetés alatt pedig kiderült róla, hogy éppen a földön fetrengve basszusgitározott egy osztályteremben, amikor a zenekar örökös menedzsere, Tereh István először találkozott vele. A Solaris-univerzum legfontosabb eleme a változás, így több – azóta lemezre került – Solaris-művet meghallgathattunk a lemezre kerülés előtti állapotában, sőt, két olyan kompozíciót is eljátszottak a fiúk, amit valószínűleg a nyolcvanas évekbeli megszületése óta soha: azÚjjászületés című ős-Solaris-számot, illetve az eredetileg első nagylemeznek szánt NOAB első felét. Minden Solaris-koncert elengedhetetlen poénforrása, az E-moll concerto ismét elhangzott. Ennek körítéseként a tagok lemennek a színpadról, majd egyenként felszólítva visszajönnek, hogy az amúgy fuvolista Kollár Attila levezénylésével eljátsszák az egyébként abszolút rock hangzású számot. Finom, elegáns fricska azoknak, akik túl komolyan veszik a Solarist. Ortodox progresszív rock-rajongók talán haragudnának azért a pár tévesztésért, ami a koncert közepe táján lezajlott, mert Erdész jól érezhetően félrenyúlt egy szintiszólamnál, ugyanakkor talált annyira gyorsan magára, hogy a szám gyakorlatilag minden feltűnés nélkül folytatódhasson. Ott volt a hiba, de mintha ott se lett volna: így lehet körültekintően téveszteni.
A körültekintés mellett pedig a fiúk még jól is érezték magukat. Ha a Solaris nem egy olyan zenekar lenne, ami a maga műfajában világhírű, és ez a műfaj történetesen nem a magát nagyon komolyan vevő progresszív rock lenne, akkor ezt nem lenne fontos kiemelni. De ezeknek a magyar fiúknak szerencsére tényleg kijutott a jókedvből és a bőségből. Pont úgy álltak a színpadon, ahogy harminc éve állhattak valamelyik kis pesti klubban. A progresszív rockot ilyen lazasággal művelni pedig amellett, hogy vagány dolog, sokkal szerethetőbb is, mint elérhetetlen Istenként állni a színpadon. Most ez a vagányság a Solaris legfontosabb érdeme.
Hét év nagy idő, akár el is lehet felejteni valakit, de nem a Solarist. Ugyanis ennek a zenének az eredetisége és igényessége egyszerűen megunhatatlan. Talán 4-5 évvel ezelőtt egy közönségtalálkozón elhangzott, hogy nem lesz több koncert, ezért is hatott meglepetésként a visszatérés a MÜPA-ba.
A szolíd díszleteket nézegetve biztosra vettem, hogy a zenén lesz a hangsúly, de nem tudtam megfejteni, mit keres a színpad szélén két kis asztalka három székkel. Majd bejött Erdész Robi egyedül egy pokrócba csavart szovjet Szoljarisz szintivel és elkezdett mesélni. Azon kaptam magam, hogy szinte szóról-szóra ismerem a történetet, de mégis izgalmas volt és csak fokozta a várakozást. Később Kollár Attila és Seres Attila folytatta a visszaemlékezést, bemutatva a legelső harmóniatöredékeket, hogyan is indult az egész a semmiből. Bevallom, szinte már tűkön ültem, amikor végre felhangzott maga a Solaris, a bemutatkozó számuk. És itt rögtön álljunk meg egy pillanatra.
1980 februárban, lelkes amatőrnek mondható fiatalok elkezdenek zenélni, szemben az akkori trendekkel, stílussal és nagyjából mindennel, majd pár nap alatt összedobják a Solarist. Nyilván tökéletesedett és teljesedett valamennyit a későbbi lemezfelvételre, ahogy igazából azóta ismerjük és belénk ivódott, de mint entrée – elsőrangú! Szabályos ötletbörze, mint a legtöbb számuk, tele felfedezésre váró motívummal és amiért a legnagyobb elismerés illeti: abszolút időtálló. Ahogy az egész Solaris együttes.
Az Újjászületés és az Ellenpont következett, egyre kevesebb bevezető szöveggel, majd az Édenre már Kisszabó Gábor vette át a basszust sajátos, alkotó játékával. Ezután Bogdán Csaba zongorán mutatta be a Mickey Mouse témáját, amit együtt is eljátszották, rendkívül ötletesen.
Kollár Attila briliáns fuvolajátéka különösen szépen érvényesült a Ha felszáll a köd kompozícióban. Rendkívül érett és pontos a játéka. Nincs sok értelme hasonlítgatni sem a tagokat, sem az együttest ismert külföldi példákhoz, de ez a produkció a világon bárhol megállná a helyét! Minden hang a helyén van, egyszerűen csodáltam azt az összeszokottságot, ami esetükben ugyan fából vaskarika, de mégis hihetetlenül kellemes élményt jelentett a fülnek. Nem tudom mennyit készültek erre a napra, de azt lelkiismeretes alapossággal tették.
A koncert eddig sem volt unalmas, de a Legyőzhetetlen végképp magával ragadott. Gömör Lacit még itt sem vitte el a hév, pedig micsoda kihívás ez a tempó egy dobosnak, mégis pont jó volt, se több, se kevesebb a kelleténél. A látvány egyébként szinte abban merült ki, hogy a dobfelszerelést nagyon szépen világították meg minden oldalról, a színpad ékköve volt. A színpadképet teljesen érthetően a zenének rendelték alá, szükségtelen lett volna bármilyen hókusz-pókusz. A koncert lendülete itt érte el azt, amit vártam, amiért jöttem. Pokolba a szép szavakkal, ezt hallgatni kell!
Az Ózt virtuóz módon szólózták körbe, talán Erdész Robit lehet kiemelni, de azt hiszem éppen ez a lényeg, a Solaris egy tökéletesen egységes zenekar, itt senki nem fontosabb a másiknál. Mindenki tele van ötletekkel és magabiztos hangszeres tudással, de az egész számít. Soha nem magukat ünnepelték, hanem mindig a zenét. Az egymás iránti végtelen tisztelet és szeretet, ahogy figyelnek egymásra, jól érződött végig. Kisszabón akkor is látszott a zenei alázat, amikor nem játszott, mozdulatlan áhítattal olvadt bele abba a csodába, amit a Solaris igényes zenéje jelent.
Cziglán Istvánra a Personal Gravity vetítésével emlékeztek meg, tényleg ott volt velünk. Mint mindig. Jól illeszkedett ezután egy basszusgitár-fuvola átirat (Duó), majd a NOAB sejtelmes témái, amiben Robi tanári módon járta be az összes hangszerét. A Marrakech különösen jól sikerült, majd egy újabb nagyágyú, az Apokalipszis következett. Néhány számot igazán jól eltalált fináléval fejeztek be, örömzenélés volt ez már a javából.
A Magyar tánc szebbnél szebb dallamai ismét felidézték a gyökereket és a műfaji korlátok teljes hiányát. Az alap program A viking visszatérrel fejeződött be. Fantasztikus ritmusváltások és alaposan kidolgozott szólók jellemezték az egész koncertet, a Solaris kezdeti időszakát mutatták be, elemi erővel. A dalok időtlensége lenyűgöző. Jól esik az egekbe dícsérni valamit, ha tényleg jó.
A ráadások az E-moll concertoval kezdődtek, Kollár Attila karmesterkedésével. A finom humorról még menet közben Tereh Pisti (az egyik első magyar zenei manager) is gondoskodott, kellemes, rövid beszélgetésekkel, közel hozva a hátteret. A közönségnek ennyi persze nem volt elég, de a repertoár is véges lehetett, ezért jött még egy Solaris, majd az Apokalipszis, mindnyájunk gyönyörűségére.
A MÜPA kényelmes lépcsőin hazafelé indulva két gondolatra tisztult le bennem a koncert élménye: végtelenül emberi és vérprofi előadást hallottunk. Akik szeretik a progrock zenét, azoknak ez a koncert egy non plus ultra varázslat volt.
Hét év nagy idő, sejtszinten minden kicserélődik bennünk. Senkinek nem lenne jó, ha újra ennyit kellene várni a viszontlátásig, szerencsére erre egy ígéret-féle is elhangzott. Jövőre veletek ugyanitt – és irány a Mars!
Youwine , azt mondtam, hogy ahol T.G mentorként szerepel, amikor még a színpadon sem bírnám elviselni, nos azt a műsort nem nézem. Ehhez tartom is magamat! Sajnálom, a sarkos véleményem szerint T.G. A TOP5-ban van a legkevésbékedvelt (jaj, de finoman fogalmaztam!!!) médiasztárok közül, még Pákó és Győzike is kedvesebb számomra.
Robi nem sokkal éjfél előtt osztotta meg az örömét a FB-on :o)))
"Ma, 11:34 perckor hivatalosan is nagyszülők lettünk. Mostantól lehet csókolommal köszönni, átadni a helyet a trolin, és érdeklődni az egészségi állapotunkról az SZTK bejárata előtt. A mai nappal a lányunk gyerekkora is véget ért. Van viszont egy 3500 grammos, új jelentkező a szerepre: 2013. szeptember 21-én fogadjátok szeretettel Vaskuti Marcit!"
És nemcsak a kis pöttömnek, hanem Attilának is születésnapja volt tegnap!
Isten éltesse sokáig a kicsit is és a nagyot is! :o)
Álljon itt Attila, Jata és Csaba megemlékezése is Tóth Viliről, szintén a FB-ról!
Kollár Attila:
"2006-ban nagyon örültem, hogy Vili is, borzasztó energikusan - ahogy mindig - velünk együtt játszott a MÜPA-ban! Most viszont hiányzott mindannyiunknak a szeptember 7-i Solaris koncerten...... és ez már többet nem pótolható! Robi már írta ugyan, de iszonyú nehéz szavakat találni arra, hogy leírja a szomorúságunkat. Kedves Vili! Köszönjük, hogy szívvel-lélekkel zenéltél velünk együtt. Bennünk él majd továbbra is a zeneszereteted, a játékod, az emberséged! Isten veled!"
Jata (Seres Attila):
"Hihetetlenül figyelmes, mosolygós, alkalmazkodó volt az életben és a zenében is, minden rezdülésemet pontosan követte, a legbonyolultabb ritmusképleteket is kigyúrta percek alatt. Tele volt konstruktív ötletekkel, szinte repítettük egymást a dinamikus, feszes tempójú témákban. Amikor 7 éve a próbák alatt, majd a színpadon is pár percre még egyszer megadatott nekem ez a katarzis, nem sejtettem, hogy az utolsó alkalom lesz. Viszlát Vilikém, búcsúzóul itt az egyik kedvenc témám, amit 2 napja raktam fel, akkor még csak Czigi emlékére:"
"Vili elment ! Rá emlékezve videókat kerestem. Alig találtam. Ő közös zenei létezésünk azon részének volt nagyon aktív, építő eleme, amiről kevés lenyomat maradt. Az igazi emlékek csak a mi agyunkban, szívünkben élnek örökre. Két zenekarban is játszottam vele. Aranyos, szerethető, mindig vidám, tehetséges ember volt, mégis csak a kezdeti harcos évekből jutott neki, a sikerből már csak morzsák. Pedig megérdemelte volna. El sem gondolkodtunk rajta, mit érezhetett látva, hogy aranylemezeket veszünk át és utazunk a világ távoli pontjaira koncertezni. Talán, ha újra együtt zenél velünk és átéli a csodát, amit most újra éreztünk a Müpá-ban, erőt adott volna neki. Talán ... De a történések visszafordíthatatlanok, s bennünk csak a hiánya maradt.Nyugodj békében Vili !"
Szintén Csabi, egy másik helyen:
"Egy dal az örök vidám, jókedélyű Tóth Vili emlékére, aki a Solarisban és az Első Emeletben is zenésztársunk, dobosunk, barátunk volt. Nyugodj békében Vili !"
"Erre nincsenek szavak. Év elején még úgy volt, hogy Vili is ott lesz velünk a MÜPÁ-ban. Májusban fölhívott, hogy megszakad a szíve, de nem tud jönni, mert aznap lesz a keresztlánya esküvője, és ő a násznagy. Nagyon rosszul esett. Még kétszer visszahívtam, hátha meg tudom győzni. Azt latolgattuk, hogy mi van, ha az előadásra "elszökik", és csak a lagzira megy vissza. 150-km-re. Kilátástalannak tűnt. Föladtuk. Aztán augusztusban eszembe jutott, hogy, mivel időközben 2 előadásra bővült a program, hátha legalább az elsőre el tud jönni. Nagyon szerettem volna, hogy ott legyen velünk. Nem vette föl a telefont. Még többször próbálkoztam, de egyszer sem vette föl. Nem is hívott vissza. És én csak ma tudtam meg, hogy miért. Iszonyú érzés. Arra gondolni, hogy ott viccelődünk, ünnepelünk a színpadon, és közben Vili, akivel együtt alapítottuk a zenekart, aki elválaszthatatlanul hozzátartozik a történetünkhöz, már nincs többé. Csaknem egy hónapja nincs. Ismét itthagyott bennünket valaki a legfontosabbak közül. És azt, persze, csak azok tudhatták, akik ismerték: Vili fantasztikusan jó ember volt. Nem is próbálom körülírni, hogy mennyire. Nagyon. Annakidején szomorú szívvel hagyta el a zenekart, és úgy érezte, mi is hibásak vagyunk ebben. Már sohasem fogjuk tudni kibeszélni a dolgot. Mától neki van igaza. A mi csomagunk pedig a mai naptól egy jó nagy kővel lett súlyosabb. Amit soha többé nem tudunk letenni sehová. Kedves Vili! Kései és fölösleges, értelmetlen és céltalan, amit érzek, de megszakad a szívem miattad.