"A lélek a Tízezerbőrű Tűz gyermeke. Pyripais myriodermatikos. Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen. Minden vedléssel kisebb lesz, a tűz nagyobb. Fizika és kémia és biológia és pszichológia és filozófia és vallás, mind kéreg. Páncél, burok, álarc, kamra, fegyház, elv, doktrína, világnézet. Mind rövidzárlat. Defekt. Az intelligencia tevékenységének leállítása. Minden befejezettnek vélt helyzet okkult szituáció. Következménye dermedés, babona, vakság, szorongás, határok, tételek, sötétség, sötétség. Felbontani. Levetni. De, ha nem kéred a Hatalmak segítségét, ki se bírod. Veszélyes, nem ajánlható, csaknem tilos. Irtózom attól, hogy szüntelenül asztrálkarmámat verklizzem. Átvalósulni. Ezt pedig csak fölfelé lehet. Más út nincs. Az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzák. Egyébként semmi értelme."
HB: Egy csepp a kárhozatból
(Drága Ervin, nagyon hiányzol. Ervin alakú lyuk van a világban.)
Régen sokszor voltam úgy Hamvassal, hogy nem értem, túl magas volt nekem. Most viszont arra gondoltam, talán újra kellene olvasnom a nemértem könyveit. Vagy azokat, amiket érteni véltem :)
"Mondd, kinek könnyebb meghalni: annak, aki a családból, dédelgető baráti közösségből, földi dolgait a törvény szerint betöltve, övéiről gondoskodva távozik, vagy annak, aki senkitől sem tud meghitt búcsút venni?
Hallom válaszodat: kinek könnyebb átúszni a folyót, a bundába, csizmába bugyoláltnak, vagy annak, aki mezítelenül veti magát az árba? Értem válaszod, akár ideátról, akár onnan túlról jön, a kérdés velejét kicsordítja – értem, hogy akitől elbúcsúzunk, azokhoz jobban hozzánövünk, nem engedjük, hogy tőlünk elváljanak, és maszkjaik súlya alatt magunk is a folyóba veszünk. De mi, mi, ugye, én kedvesem, mi nem búcsúztunk el? Így el sem válhatunk."
Magamat nyitva hagyva, feledtem, hogy kívül nem csak dolgok s teljesen magukhoz szokott állatok élnek, s szemük sem több kerekítésnél, kinyúlik életük kerekségéből nem máshogyan, akár egy keretezett kép; hogy magamba folyton pillantásokat szakítok: nézést, véleményt, kíváncsiságot, ki tudja: szemek képződnek részvételemmel is a Térben. Ó, csak hozzád-szorítva nincsen kiállítva az arcom! Benned nő, folytatódik sötét határtalanja védett szívedben.
II.
Ahogy szövetet szorítunk a fojtott levegő elé, vagy inkább a sebre, honnan teljesen s egyhuzamban kívánkozik el élet, így tartottalak magamhoz, látva: pirulsz tőlem. Ki mondja ki, mi történt velünk? Behoztunk mindent, mire idő sosem volt. Furán érleltek rügyeim késett ifjúságot, és, Kedves, te a legmerészebb gyerekkort a szívemen viselted.
III.
Kevés emlékezni, bennem tisztán kell állnia minden pillanatnak a mérhetetlenül zsúfolt megoldás kifejleteként. Mert nem kívánom azt, ami kedvedért megérintett. Nem képzellek, ahonnan jöttél, a szomorún kihűlt helyekre, hanem, hogy nem vagy itt, mégis meleg tőled, valódibb és több, mint a nélkülözés. Gyakran torkoll bizonytalanba a vágy. Miért vetélem el, miközben hatásod könnyű, akár holdfény az ablakszegélyen.
Köszi. Régóta csak a boltok, antikváriumok ajánlatait néztem, de tegnap megtaláltam a helyi könyvtár adatbázisában, van 2 példányuk belőle, nem számítottam rá..
Én sem gondolkoztam, csak eszembe jutott EZ a részlet:
"Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz fel rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindig dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik előről.
Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasútaimon neki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal neki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind neki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Úgy elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak dőzsölésre. Hízlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a földön, mind eléje szórnám.
Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. S a jólétbe eddig még minden nép belehalt.
Ilyesmi jutott az eszembe. Nem tudom, helyes, vagy helytelen, nem is gondolkozom rajta."
Hűűű.... Henoch! Dörzsölgetem a szemem! :) Kísértetet látok?
Nem tudom... Érdektelen idők? Ezt magam vigasztalására mondtam. Mondjam azt, hogy margarinnak, májkrémnek jók akármilyen kenyérre így is, tehát fényűzés Hamvassal kínlódniuk? És ez nem a lebecsülésük. Ennyi az "alternatívákról". :(
Nem kezdem mesélni, hogy mikor kezdtem H. B.-t olvasni, mert érdektelen az az idő fiataloknak. És érthetetlen is. Pécsett jelent meg a Szellem és egzisztencia. Bp.-en az Esszépanoráma 1-3 kötet., abban Kierkegaard Sziciliában és a Fák. Azzal lehetne kezdeni.
[..]"A dolog nem azon múlik, hogy a titkot a világi hatalmak védik. Aki ilyesmit gondol, bolond, sőt Istent kísérti. Ő maga a titok megvédelmezésére éppen elég."
(Jakob Böhme: Psichologia vera. A lélekről szóló negyven kérdés. Ford.: Hamvas Béla)
