Rég olvastam valamit dr. Del Medico Imrétől, de a mai Népszabiban megint van egy levele, és ő se mondja, hogy bakfitty. (Nem úgy, mint itten bizonyos Diolen és Lewinfiú kartácsok.)
Aszongya, díjazza, hogy lemondott a Herényi.
hát, hogy erkölcstelen vagy, vagy sem, azt ne tőlem kérdezd... :)
Ahhoz, hogy Princz lyól megkínáljon valakit frankó hitelekkel, az eddig névsor alapján szerintem az kellett, hogy elősegíthesse némi közpénz, ún. konszolida Postabankba folyását, és/vagy reklámozza a bankot. Elég volt a lehetőség, akkor már kapott, kaphatott.
"Majd egyszer kérni fogunk magától valamit, Virág elvtárs."
Namost, ezt én a "megveszlek kilóra" c. mondás gyakorlatba átültetésének tartom, de amióta kiderült egy csomó cocilistáról meg újságíróról, hogy ők is: azóta mást se hallok, mint hogy nincs is ebben semmi rossz.
Ti tudjátok...
Mindenesetre se a konszolidázott újságíróknak, se a konszolidázott politikusoknak a magam részéről nem hiszem soha többé egyetlen szavukat sem. Honnan tudjam, hogy amit most mondanak, az a véleményük, vagy már megint megvette őket valaki?
A kérdés, ha jól értem: mi kell ahhoz, hogy valaki belefusson a Princzbe, azaz lyól megkínálják frankó hitelekkel és ő meg el is fogadja?
Valószínűbbnek tartom, hogy olyanok, akik nem gazdagok - (mint igen helyesen rávilágított HAME kollega a Juszt család régóta gazdag) - könnyebben futnak bele ilyesmibe, mint a gazdagok. Másrészt azok akik valamit tudnak cserébe adni szintén könnyebben kapnak ilyen hitelt.
Sőt, a kérdést tovább boncolva, ha nem adott cserébe semmit valaki, akkor is erkölcstelenség felvenni a hitelt?
Én pl símán elfogadtam volna - habár nem volt semmi amire a Princznek szüksége lehetett volna. Én akkor most erkölcstelen vagyok, vagy csak okos?
nem akarok veled vitatkozni,
de egy jólinformált ismerősömtől én úgy tudom, hogy Juszt (család) már azelött is gennyesen gazdag volt...
De lehet, hogy nem biztos.
Hát nem tudom, mi csípi a szemedet MÁ-ban. Csinált egy olyan rádióműsort, amit egy ország hallgatott - jó először Ipperrel, de aztán egyedül - csinált egy olvasható hetilapot. Markáns és tehetséges szereplője a hazai média világnak. Nem lett gennyesen gazdag, mint Juszt Laci vagy Pintér Dezsőke - nyilván ezért is futott bele a Princzbe.
Mi ez a karteziánus indulat? Arra emlékeztet, mint amikor a félig érintett bunkók lemennek az aluljáróba és homokosokat vernek. Kimaradtál valamiből Speakerke? Mi fáj neked? Az, hogy nem vagy tehetséges, vagy az, hogy ő az?
Nem vagyok hajlandó. Mérnök vagyok nem újságíró.
A "firkász" hagyományos cikiző elnevezése az újságíróknak. Nem véresen komoly sértés, de ha valakit zavar visszavonom.
Viszont fenntartom a véleményemet, hogy az idézettek sem komoly politikai publicisztikák, inkább napi politikai intimpistáskodás, jólértesültködés, fontoskodás, fikázás- kaserolás.
Az elsőként beidézett cikkben összesen 4 kisebb nyelvi (ebből 3 központozási) és 1 stílushibát találtam. Hajlandó volna Ön egy kb. harmadekkora saját szövegét is efféle vizsgálatra bocsátani? Aztán szívesen visszatérek azon kérdés megvitatására, hogy ki, mennyire tud írni, meg hogy ugyan, mit jelent az a szólás, hogy "Bagoly mondja verébnek: Nagyfejű!" Értelmezhetjük a "firkász" fogalmát is...
"Na és még egyet a rezsőarchívból. Azt, amelyikben felajánlja magát Orbánnak. Ő pedig ugyanúgy nem fogadta el, mint
korábban Antall. "
Kar volt ezt a cikket beidezned, mert ebbol szamomra teljesen vilagos lett hogy nemcsak irni , hanem olvasni sem tudsz. Azt hiszem felesleges volt koptatnod a bolcseszkar padjait Szegeden.
Na és még egyet a rezsőarchívból. Azt, amelyikben felajánlja magát Orbánnak. Ő pedig ugyanúgy nem fogadta el, mint korábban Antall.
168 22 sz. jún.02
PUBLICISTÁK
KLUBJA
"Igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz"
Orbán és keresztje
Bár magánügy, mégis leírom: nem a Fideszre szavaztam. Volt idő, amikor lelkesedtem értük, és volt, amikor csalódtam bennük, most meg azok közé tartozom, akik nem szavaznak olyan pártra, amely - akár csak kényszerből is - kormányzati pozícióba emeli Torgyán Józsefet és a kisgazdák populistáit. (Köztük például azt a Csúcs Lászlót, aki - MIÉP-támogatással! - eszement politikai tisztogatást rendezett a Magyar Rádióban még 1994-ben.) Egyszóval, nem vagyok elkötelezett híve a Fidesz - MPP-nek, arcuk változását sem fogadtam rokonszenvvel, és nem voltam média-előkészítője a fiatal demokraták kormányra kerülésének. Számos aggályom és fenntartásom csak akkor adom fel velük kapcsolatban, ha nem ellenzéki nyomulás, hanem kormányzati működés közben látom majd őket, és ha impresszióim azzal győznek meg: érdemesek voltak arra a közbizalomra, amelyben nincs benne az én szavazatom.
Nem kedvelem az emocionális körbepörgést. Az értelmiség távolodása egy párttól és közeledése egy párthoz különben is rendkívül bonyolult dolog. Politikai "beleszeretések" és "kiszeretések" következtében az ember nem radikalizálódik, hanem egyszer csak tele lesz a puttonya az egész közéleti vircsafttal. Viszont az is igaz, hogy míg az egykor borzas kamaszpolitikusokhoz lehetett érzelmileg viszonyulni, a felnőtt, jólfésült profikhoz csak racionálisan; hevületek, túlzott hitek és rajongások nélkül. Még világosabban: egyszer én már hallgattam a szívemre, de most az eszemre szeretnék. És csak saját tapasztalataimnak hiszek.
Mindezt pedig azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert attól tartok, lesznek, akik félreértik, amit mondani szeretnék. Eszem ágában sincs feladni régi elvemet a sajtó kritikai attitűdjéről; változatlanul úgy gondolom, hogy ki kell tenni a mindenkori kormányt az indoklási kényszernek, és igen rossz véleményem van azokról a szakmatársakról, akik minden politikai változáskor "áthúznak" az új hatalomhoz. Ám megátalkodottnak és ostobának tartom azokat is, akik rögzült véleményüktől egy centire sem hajlandók elmozdulni, mert az hiszik, hogy kialakult álláspontjukhoz lesznek hűtlenek, ha elfogadják azokat a tényeket is, amelyek nem igazolják a "kőbe vésett" teóriát.
Mármost a hosszúra nyúlt eszmefuttatás csupán bevezető egy nagyon rövid észrevételhez: nekem tetszik a leendő miniszterelnöknek a választást követő, nyilvánosság előtti viselkedése. Nincs benne a "megörökölhető" méltóságteljesség, és híján van az indokolatlan hetykeségnek is. Magabiztos, de nem önhitt. Dinamikus, de nem erőszakos. Világosan, érvelve beszél. Nyíltan szól a kormányalakításról is, nincs ellenére, hogy a lehető legkisebb részletig követhessük a fejleményeket. Nem titkolódzik: átalakítások, átszervezések lesznek - mondja arra a kérdésre, hogy hány embernek kell majd távoznia az apparátusból. De hozzáteszi: "Minden használható, az adott beosztásban kötelességét, munkáját ellátni képes emberre szükségünk van. Tehát politikai tisztogatást nem tervezünk, ez a mostani helyzettől is idegen, meg a mi szándékunktól, gondolkodásunktól is."
A külföld gazdasági, politikai stabilitást követel tőlünk, és azt, hogy ne változzék kedvezőtlenül a szomszéd országokkal fenntartott viszonyunk - figyelmeztet a bécsi Die Pressére a tévériporter, és Orbán helyesel: "Jó az, ha egy kormány megfelel a külföld által támasztott fontos szempontoknak." De hozzáteszi: "Minderre szükség van, de nem azért, mert ez a külföld elvárása, hanem azért, mert ez a magyar polgárok érdeke." És - talán a félreértések elkerülése végett - még arról is beszél, hogy ő is folytatni akarja azt a viszonyt, amely a korábbiakhoz képest "nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, diskurzívabb" kapcsolatra ad lehetőséget Magyarország és Románia között.
Nekem rokonszenves, hogy bár Orbánnak vannak fenntartásai a Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban, de hallgat a szakember Pokorni Zoltánra, aki szerint "a NAT-ot nem lehet kihajítani az ablakon, hanem változtatott formában kellene működésbe hozni". Ez korrekt és elegáns. A hozzá tartozó magyarázat pedig azt sugallja, hogy itt nem csupán egy részletkérdés van átgondolva, hanem az egész kormányváltási metodika, amely minden tantervnél sokkal bonyolultabb leckéje a demokratikusan működő felnőtt társadalomnak. Orbán ugyanis azt mondja: "Úgy kell módosítani a Nemzeti Alaptantervet, hogy az eddig végzett munka ne vesszen kárba. Nem lehet mindent állandóan lebontani, és a következő kormánynak újra kezdeni az építkezést."
Gondolom, ez nyitásként több, mint biztató. Viszont kíváncsi lennék, mit szól ehhez a koncepcióhoz a kormányba készülődő Torgyán doktor, akinek ugye, korábban a hatalomváltásról a féregirtás jutott eszébe. Vagy mit szól Orbánnak ezekhez a mondataihoz a nagy fenomén: "A mi programunk évente 200 ezer új munkahelyet céloz meg. A Szocialista Párt programjában évi 260 ezer új munkahely-teremtési elképzelés szerepelt. Én most még egyszer alaposan át fogom nézni az ő programjukat, mert ha abban vannak olyan elemek, amelyek több munkahelyet tudnának teremteni, mint amennyi a mi tervünkben szerepel - akkor érdemes átvenni annak néhány elgondolását."
Mit mondjak? Nem lesz könnyű elfogadtatni a nagy történelmi tetteivel dicsekvő kisgazdavezérrel, hogy a gaz liberálbolsik programjában is lehetnek használható ötletek. Torgyán persze most még nem foglalkozik ilyesmivel.
Taktikai okokból látszólag ő is középre tart. Mondhatnánk: önmagához képest csendes. De később lesz nagy csörömpölés, lesznek még zajos, szégyellnivaló fölugrálások, kivonulások, fenyegetések és napirenden lesznek az elhíresült "napirend előttiek". Attól tartok, mindezzel számolni kell.
Orbán azt állítja: tisztában van azzal, hogy ha a kisgazdapárttal alakít kormányt, az körülbelül milyen következményekkel jár. Szerintem ez ügyben érik majd kínos meglepetések. Sőt, úgy gondolom, az MSZP-SZDSZ "együttműködés" csöndes templomi áhítat volt ahhoz képest, amilyen lármás lesz a most készülő politikai kényszerházasság. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a Fidesz-vezér fiatal kormányfőként naiv lenne. Amikor azt kérdezik tőle, enged-e majd Torgyán erőszakosságának, határozott választ ad: "Nem. Erőszakoskodásnak nincs helye semmifajta kormányzati munkában. A kormány az egy munkahely."
Ez a kijelentés nekem még akkor is tetszik, ha közben kétségeket ébreszt. Több okból is. Először azért, mert az ifjú miniszterelnök diplomája megszerzése után azonnal belecsöppent a politikába, munkahelye (a szó hétköznapi értelmében) igen kevés lehetett. Mindegy, az önmagában is tetszik, hogy úgy gondol magas közjogi méltóságából következő hivatalára, ahogyan bármely fiatal ember jövendő munkahelyéről spekulál. Hogy aztán az általa elképzelt munkarendet hányszor és hogyan fogja megzavarni a nagy fékezhetetlen, a saját attrakcióitól mindig megmámorosodó közéleti szónoklóművész - az megint más kérdés. Ő valószínűleg úgy képzeli a mesebeli kormányzást, hogy gyakran megkérdezi majd tőle az ifjú Orbán: "Mit parancsolsz, kisgazdám?" Én úgy hiszem, ez ritkán fog előfordulni, habár sokkal többször, mint amennyiszer azt a kormány első számú embere szeretné.
De most még nem tartunk itt. Egyelőre azon tépelődünk, hogy miként tolerálja majd a fideszes miniszterelnök kisgazda keresztjét az ellenzék, és hogyan közvetíti, kommentálja majd az eseményeket a mérvadó elektronikus média- és sajtóvilág. Bizonyára kritikusan - hogyan másként? Csak a kifejezetten kormánypárti sajtó ígérhet lojalitást. Mindenki más csak türelmet és moderált hangot. Orbán Viktor - első megnyilatkozásai alapján - ezt megkapja. A többit meglátjuk.
(Mester Ákos Rendkívüli bejelentés 168 óra című hetilap
A parlamenti vitának becézett szokásos gyilkolászás folyt éppen. A jobboldal megint bekészített egy pukkanó petárdát, de a durrogás nem volt erősebb, mint máskor. Egyébként kora délután volt, meleg, ilyenkor már a hevültebbek is csak rutinból szítják a görögtüzet, és a kormányoldalon a komoly, szőke tárca nélküli miniszter asszony is fáradtan oltogatott, mentette, ami menthető. Hogy milyen volt szőkesége, nem tudom már, de olyan szavak buktak ki belőle, hogy portfólió, meg hogy közfeladatok ellátása, meg az időközben fölmerült kérdések, meg a vagyonelemek értékarányos cseréje és néhány más, hasonlóan érdekfeszítő buborék. Ami, persze, ugyancsak pukkan, de hát ez inkább csak fékezett habzás ahhoz képest, amikor igazán formába lendülnek mindkét oldalon a fékeveszettek, az igazi nagy habverők.
Szóval, viszonylag csendes, unalmas kora délután volt, ebéd utáni plenáris szieszta, csupán az interpellálni készülők kezdték fölfényesíteni magukat a tévészerepléshez, amikor a soros elnök egyszer csak váratlanul megadta a szót Eörsi Mátyás külügyminisztériumi politikai államtitkárnak. (Halljuk! motyogták udvariasan, minden különösebb érdeklődés nélkül az ébredező magyarok.) Eörsi pedig ezt mondta: Tisztelt Országgyűlés! Tudom, hogy szokatlan ebben az időpontban a kormány részéről szót kérni, mégis bízom abban, hogy olyan rendkívüli eseményt tudok bejelenteni, amelynek időzítését a parlamentben egy párt sem fogja kifogásolni. (A parlamenti jegyzőkönyv precízen közli: tizennégy óra ötven perc.) Ebben a parlamentben igen gyakran esett már utalás történelmi pillanatokra. Úgy ítélem meg, hogy most valóban egy történelmi bejelentést tehetek: Madridban a NATO-csúcson végre felszállt a füst, annyi év munkája után a NATO legmagasabb szinten meghozta döntését, és bejelentették, hogy Magyarországot Csehország és Lengyelország társaságában meghívták a csatlakozási tárgyalásra.) (Parlamenti jegyzőkönyv: Kitörő taps. Közbekiáltások: Éljen!)
No, tehát, történt valami. Egész pontosan az történt, hogy egy kormánypárti politikus bejelentését őszinte lelkesedéssel fogadták mindkét oldalon, és szavait horribile dictu még az ellenzék is megtapsolta. Ez bizony komoly dolog, amit az is mutat, hogy a gyorsírók följegyezték az eksön (lásd: action) pontos idejét, végtére is: ki tudja, mikor lesz részünk legközelebb ilyen politikai megmámorosodásban ha ugyan ez itt a helyénvaló kifejezés. De még mindig nincs vége.
Újabb csodák következnek. Mert a támadó kedvűek, az ugrásra készek, meg a már semmi jóra nem számító szkeptikusok papírformát vártak. Azt ugyanis, hogy Eörsi papírból fog szónokolni, hogy koalíciós tárgyalásokon előre egyeztetett szöveget fog kiprintelni a száján és, persze, hogy a jelenlegi kormány diplomáciai erőfeszítéseinek fogja tulajdonítani a madridi döntést. Amire aztán lehet majd füttyögni, hurrogni, félhangosan anyázni (jegyzőkönyv: érthetetlen közbeszólások jobbról), és lehet csattogva, attraktívan kivonulni.
Ám nem ez történik. Eörsi így folytatja: A NATO ezzel a döntésével Magyarország hétéves erőfeszítését honorálta, hiszen az első szabadon választott parlament kormánya volt az, amely hivatalosan a magyar külpolitika célkitűzéseként megfogalmazta a NATO-csatlakozást megjegyzem, az összes parlamenti párt támogatásával , majd a szocialistaszabaddemokrata koalíció folytatta a megkezdett munkát, és vitte sikerre ezeket az erőfeszítéseket. Úgy ítélem meg, hogy ebben a pillanatban köszönet illeti a magyarországi kormányokat azért a munkáért, amelyet az ügyért folytattak. Köszönet illeti a parlamenti pártokat. Hiszen nagyon sok vita volt közöttünk a dolgok mikéntjéről, hogyanjáról, de abban a kérdésben, hogy be akarunk lépni a NATO-ba semmilyen vita nem volt a parlamenti pártok között.
A parlamenti jegyzőkönyv persze megint tárgyszerű és száraz, sőt extra dry, mert csak annyit közöl két zárójel között, hogy általános taps!. Holott nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Az utolsó úgynevezett általános taps talán akkor volt, amikor kimentek az oroszok. Na jó, ne mozogjuk túl a helyzetet, ne hasonlítsuk egy valóban történelmi pillanathoz ezt a mostanit, de legalább annyit nyugtázzunk, hogy valami történt. Ami lehet, hogy nem nagyon felkavaró, de mondjuk ér annyit, mint egy pohár víz, melyet a teremőr hoz be alumínium tálcán, a sivatagos parlamenti viták idején, két politikai homokvihar között.
És a varázslatnak még nincs vége. (Hosszú, lassú kortyokban szürcsöljük, nincs jobb az elnyújtott örömnél.) Július 9-én, szerdán (ha valakit érdekel: 09. 23-kor adta ki az MTI) Lezsák Sándor elnöki nyilatkozatot (? a szerző) ad ki, amelyben ez áll: A Horn-kabinetet elismerés illeti, mert méltó módon fejezte be az Antall József által megkezdett folyamatot, melynek eredményeként hazánkat a madridi csúcstalálkozón meghívták a NATO tagjai közé.
Igen, higgyenek a szemüknek: az ellenzéki pártvezér dicséri a kormányt. Éppen úgy, éppen olyan megengedő magatartást tanúsítva, és épp olyan gesztusértékűen, mint ahogyan azt a kormány reprezentánsa tette a parlamentben, amikor közös sikerként értékelte a NATO-behívót. Szinte hihetetlen. A demokrácia nyolcadik évében, az agyagba döngölések, a féregirtások, a pufajkázások után mégiscsak eljutottunk valahova. A végén még ráébredünk arra, hogy igenis megkülönböztethető egymástól a radikális hang és az ideggyenge politikai rikoltozás; hogy a különböző nézőpontú és szemléletű táborok között is lehet érdekazonosság, amennyiben ez az érdek pártok felett áll, és nyugodtan nevezhetjük akár nemzetinek is. Talán addig a felismerésig is eljutunk egyszer, hogy világlátásunk különbözősége dacára is azonosak lehetünk egymás akceptálásában, és ellenvetéseink fenntartásával is tolerálhatjuk a miénkhez képest más véleményt.
Habár ezen tűnődve az embernek az a tévképzete támad, mintha mindössze két (kettő) párt lenne ebben az országban. Az egyikben: kizárólag monomániásak vannak, feltűnési viszketegségben szenvedők, örökké lázas lobogású, izomból szónokló ricsajozók. A másikban higgadt, derűs, kiegyensúlyozott, érvelően vitatkozó úriemberek, akik nemcsak azt tudják, hogy sötét öltönyhöz milyen nyakkendő illik, hanem azt is, hogy milyen modor és milyen hangvétel. Mármost ez a két párt nem a képviselőházi ülésrend szerint néz szembe egymással, hiszen a két kvalifikáció hétfelé szerveződött.
Aminek persze az a következménye, hogy a sajtópáholyban vagy a tévé előtt ülve hiába meresztgetjük a szemünket; nem lehet rájönni arra, hogy hol ülnek a mieink. Meg aztán néha ők is olyan orbitális marhaságokat mondanak, egyáltalán nem csöndesen és civilizáltan, hogy az ember elbizonytalanodik; biztos, hogy a kultúrember sosem brutális és arrogáns?
Gondolom: érthető, hogy most már kicsit apatikusan figyeljük a fejleményeket, és hiába pattog a politikai tűzijáték, mi gyakran belealszunk ebbe a közéleti szappanoperába. Hiszen előre tudjuk: mikor, milyen szereplő, milyen módon lép majd színre, és egyáltalán nem számítunk már váratlan fordulatra. De azért ez a mostani érdekes volt, és az általános taps legalábbis figyelemre méltó. Az, hogy a kormány egy adott ügyben elismeri az ellenzék érdemeit, és hogy egy ellenzéki pártvezér ugyancsak elismeréssel szól a kormány teljesítményéről lehet, hogy nem különösebben nagy szenzáció. Hacsak azért nem, mert mindez itt és ilyen előzmények után történt. És hogy velünk történt 1997 nyarán.
Kedves Figyelő!
Kopizz már be (ha ide nem akarod, akkor a mazsolázásba) valamit ettől a zsenitől. Én áttanulmányoztam visszamenőleg a 168- órát ameddig lehet online, de elkeserítő az eredmény.
Mondom, mint szervező-szerkesztő elmegy, de mint firkász?
"MÁ ügyes és tehetséges szerkesztő, de nulla újságíró. Én speciel még egyetlen épkézláb sorát sem olvastam soha."
Kedves speaker, lehet, hogy olvasni sem tudsz? Hogy írni nem, az fölöttébb
valószínű /bár lehet, hogy itt csak alámerültél a többiekhez/...
Írod: "A 168 óra c. rádióműsor Mester Ákos felelős szerkesztésével páratlan _újságírói_ teljesítmény"
Na látod, ez a kaserolás egyik fele. Lefogadom, rövidesen hogy jön a másik is.
Egyébként a kaserolás úgy hatásos, ha mindig egy vetélytárs tisztességtelen lebunkózásával jár együtt. Erre is példát mutattál.
Effajta skatulyázást a rovargyüjtők szokták alkalmazni, csak ők mielött szúrnak éterrel elkábítják a delikvenst. Egyébként a média pankrátorok is hasonló a módszerük. Különösen tetszik például, hogy Kocsi L. Mihályt egyszer kíválónak, máskor jellemferdének nevezed. Csak MÁ az egyenes jellem. No hiszen! Én emlékszem például az MÁ által felfújt (önszurkáló) Hanákné ügyre, vagy a Csoóri Sándor leantiszemitázására "csórikámozására", Antall kigúnyolására stb.
A kaserolás meg úgy is történhet, hogy kizárólag az én érdekkörömből származókat hívom mikrofon elé, és annyit hagyom őket beszélni, hogy másoknak ne jusson már idő, és akkor tehetlenséget mutatva széttárom a karom, erre futotta.
Akkor nem voltam elég világos.
A 168 óra c. rádióműsor Mester Ákos felelős szerkesztésével páratlan _újságírói_ teljesítmény.
És abszolúte kaserolásmentes.
Vagy kéretik megnevezni az érintetteket.
Esetleg Tóth Illésre, vagy Babiczky Klárára gondolsz? ;o)
Valóban minek, hiszen az effajta csoportosítások szubjektívek. Én nem Mester Ákos önmagában értékelhetelen újságírói teljesítményét kifogásolom, hanem azt, hogy nálunk a "kíváló újságíró" képzete pusztán egy elvtársi közösség kölcsönös kaserolásával megalapozható és létrehozható. (Én szépetz írok rólad, te szépet írsz rólam, ha minden alakalmat kihasználva tesszük, minketten hamarosan szépek leszünk.) Ebbe az elvtársi közösségbe meg különleges specifikus tulajdonságokkal lehet csak bekerülni, melyek egy része adottság, más része kapottság.
Vannak rádiós újságírók, tévés újságírók és újságíró újságírók.
Ezek között vannak kiválóak (Mester Ákos, Vitray Tamás, Kocsis L. Mihály), középszerűek (Molnár Dániel, Betlen János, Bodor Pál) és kritikán aluliak (Fekete Edit, Mélykuti Ilona, Seszták Ágnes).
Szakmailag.
Ami a jellemet illeti (mert azért hébe-hóba van ilyen értékelés is) a szakmai teljesítménytől függetlenül.
Következetes emberek, mint Mester Ákos, Bölcs István, Tamás Ervin, Farkas Zoltán, Kondor Katalin, Hanthy Kinga, Rékai Gábor, Friderikusz Sándor
és elferdült jelleműek: P.Szabó József, Császár Attila, Feledy Péter, Franka Tibor, Kocsis L. Mihály, és ezt a sort jóval hosszabban folytathatnám.
MÁ ügyes és tehetséges szerkesztő, de nulla újságíró. Én speciel még egyetlen épkézláb sorát sem olvastam soha. Az igaz, hogy szervezni, szerkeszteni és önmaga arculatát építgetni nagyon jól tudja.
A nagycirkusz porondján a a cikuszigazgató a politikát osztotta rá, (biztos rejtett hajlamai predesztinálták erre), de kaphatta volna az irodalmat, a kultúrát, vagy a szexet is, vagy a porondmester a siker számok közül az ugráltak még csoportba is oszthatta volna.
Mindenesetre jó lenne, ha egyszer már (10 évvel a "rendszerváltozás után")végre nem bohóctréfák szintjén művelnék nálunk a politikai publicisztikát, és a nemzeti tortacsatában nem a "ki fizet többet" döntené el a találatok számát.
Milyen kár (elvtársak) hogy nincs neki.
Mert ha lenne, akkor akadna némi zöld sziget a mocsok tengerében,
megszakítaná egy színes paca a tenger szürkeséget,
felvillanyozná csipetnyi szellem a judeoplutokrata sajtólobbi-sújtotta nép-nemzeti gerincet
és satöbbi!
De.
Attól tartok, rezső az egészet nem vállalná, hiszen őt nem lehet megvásárolni.
Nyílt levél mester Ákosnak című topicban utasítaná vissza a felkérést és vele együtt a zsíros állást, a biztos megélhetést.
Marad hát az index.
Jaj neked, mesterákos!
(és jaj nekünk ;o))
