Vagy úgy! :-))))))
Bocsánat... ezt tényleg félreértettem akkor! (Már akartam is kérdezni, hogy a hivatali ügyeket hogy tudtátok keresztülverni a hatóságokon.)
Egyébként MOSTANSÁG mennyi ideig tart egy ilyen örökbefogadási procedúra. Amikor (e topicban már említett) kollégám fogadott örökbe, akkor legalább fél év volt a várakozási idő, plusz ez idő alatt a totális "lekáderezés" (környezettanulmány stb.). Most is ilyen nehézkes?!
Mindenesetre, magyar vagy román, akkor is nagy dolgot vittetek véghez, szép és nemes dolog, és persze azért, mert egy totál elmebeteg és extrém eset ismertetésével indítottam ezt a topicot, azért jó érzés, hogy TERMÉSZETESEN vannak egészséges kapcsolatok is. Az pedig vitathatatlan, hogy az örökbefogadott gyerekek legalább annyi szeretetet tudnak adni, mint a saját, igényelni meg még sokkal-sokkal több szeretetet igényelnek. :-)
(Megnézem majd a szóban forgó topicot is.)
Csinnka! Köszi a kedves szavakat, egy félreértésed volt, nem romániai gyerekeket fogadtunk örökbe, hanem magyarokat, csak az elindítást adták ezek a romániából való képsorok.
Egyébként, ha valakit a történeteink érdekelnek, az Örökbefogadás topicban benne vannak.
Visszaolvastam a "nosztalgikus"-ominózus hozzászólásodat! :-)
Hát igen, azóta több, mint két év telt el.
Én ezután vesztettem el a babámat... :-( ... Te pedig időközben megtaláltad a keresett, hozzászólásodban említett férfiút, és most már hamarosan hárman lesztek!
Neked nem lesznek "Babát a bababoltból" gondjaid! ;-) :-*
CSÜTÖRTÖKÖN randi?
Na jó, gyorsan én is befejezem az OFFolást! :-)
Mellesleg -utóiratként-:
a topicnyitó konkrét eset azóta sem "javult" sokat. :-/
Gyrmur!
Szabimról visszatérvén én is csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz: szép és nagy dolgokat vittetek véghez. Minden elismerésem a tiétek a bátorságotokért, a nemes cselekedetetekért, s azt kívánom, hogy százszoros és ezerszeres boldogsággal ajándékozzanak meg benneteket a kis csöppségek! :-)
És hát igen: miképpen a topicindítóban szereplő pár az egyik végleg (valamiféle furcsa "újgazdag" abszurditásukkal), a ti példátok mutatja, hogy mindezt lehet teljesen normálisan, egészségesen is, sőt... az, hogy több babát fogadtatok örökbe, ráadásul román árvákat, valahogy még meghatóbbá teszi (számomra) az egészet.
Egyébként én is láttam azt a bizonyos filmet (emlékezetem szerint tényleg többször is leadták). Valóban megrázó volt, szerintem nagyon sokak számára. Pont arra gondoltam én is, hogy sok magyar falusi gazdaságban az állatokat nagyobb becsben, nagyobb megbecsülésben tartják, több figyelmet és szeretetet kapnak, mint azok a kis szerencsétlenek. Nagyon szívszorító képsorok voltak, szerintem minden jóérzésű embert megráztak.
És úgy gondolom - erősítsd meg vagy cáfold -, hogy talán pontosan a Te példád volt az, aki elmondhatja: végigjártam a poklot, én biztos, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt annak érdekében, hogy legyen saját gyerekem! Szerintem ez azért fontos, vagy hasznos érzés, mert -egy pszichológiával foglalkozó szakkönyvben olvastam- talán így, éppen ezáltal tudja az ember a "kapott" gyereket teljes mértékben sajátjának tekinteni. És ez szerintem nagyon jó dolog! Mert ha nincs benned a "mi lett volna, ha..." vagy a "mi lenne, ha..." kezdetű kétség, akkor minden szeretetedet a kicsik felé tudod fordítani és teljes értékű szülőkké válhattok.
Nem tudom, hogy e topicban írtam-e vagy egy másikban, de van egy ismerősöm, ahol az egyik testvérnek nem lehetett gyereke. Pedig majd belegebedt, annyira akart, fizikailag, lelkileg, idegileg totálra kikészült. Nehezen fogadta el, hogy nem lehet. A testvérének meg lehetett. Még egész kicsi volt a baba, amikor egyszer -éppen ő vigyázott rájuk- a szülőket egy karambol során halálos baleset érte, mindketten meghaltak. Szörnyű dráma, minden ismerőst felkavart a tragédiájuk. Nos, ez a csaj csak hónapokkal később egy beszélgetésünk során mondta ki először (talán önmagának is, vagy elsősorban önmagában), hogy csak most értette meg, hogy neki miért nem lehetett gyereke: az volt a sorsa (karmája?), hogy a testvére gyerekét nevelje fel.
Végül is a ti három babátok életében ti voltatok az a szerencsecsillag, akik megmentettétek őket, és ez így talán kicsit hülyén hangzik, meg túlságosan magasztosan, de ha belegondolsz, hogy mi lett volna velük (belőlük), milyen élet várt volna rájuk, akkor tényleg főnyeremények vagytok nekik. Az pedig eléggé köztudott tény, hogy az éveken át sóvárgó, "gyereket nagyon akarók" sokkal-sokkal több szeretetet tudnak adni, akár örökbefogadott gyermekeiknek is, mint a "csak véletlenül beszaladt" vagy "férjfogási szándékkal" fogant gyerekek szülei.
KÍVÁNOM, HOGY LEGYETEK NAGYON-NAGYON BOLDOGOK! :-)
Thor!
Elgondolkodtató, amit mondtál, és sok igazság lehet benne.
Igazából csak azért nem stimmel, mert ezt a dokibá nekem mesélte (igaz, mások kapcsán).
Nekem, aki a fogamzásgátló abbahagyása után 3 hónappal nyomban teherbe estem, időzített bombaként épp az első házassági évfordulónk éjszakáján, mint a nagykönyvben! :-)
Igaz, kihordani nem tudtam! :~ (
De ezzel együtt lehetséges, hogy alapvető célja mégiscsak a nyomatékosítás volt, azt pedig szerintem mindnyájan tudjuk, hogy az orvosok könnyen esnek túlzásokba, főként ha saját hitelüket és zsenialitásukat akarják példáikkal bizonygatni. :-)
Kedves Thor és tengeri!
Köszönjük a kedves szavakat, bár nem az elismerésre vágyódás vezetett bennünket a hozzászólás megírásakor.
Egyszerűen csak az volt a cél, hogy legyen legalább egy valóságos dolog is amiről esetleg lehet tovább beszélgetni,ha valakit ez a dolog izgat, ne csak teóriákat állítsunk fel.
tengeri
A kérdés bennünk is felmerült, de még akkor, mikor az egész "vállalkozásba" belefogtunk. Akkor már arra a következtetésre jutottunk, hogy mindenképpen megmondjuk a gyerekeknek. Ha másért nem is, azért biztosan, mert elég sok ember ismer bennünket. A tapasztalatunk ezzel kapcsolatban az volt, hogy tök ismeretlen faluban vagy városban is előbb-utóbb találunk olyan embert akit vagy személyesen ismerünk, vagy ő ismer valami ismerősünket. Ez külföldre, belföldre agyaránt igaz.
Szóval nem akartuk kitenni sem a gyerekeket, sem
magunkat egy olyan kellemetlenségnek, hogy valaki
véletlenül elszólja magát. Arról már nem is beszélek, hogy esetleg szándékosan, bár azt gondolom, ilyenre tán nem kerülne sor.
Tehát a mosti állapot az az, hogy mindhárman "tudják" hogy örökbefogadottak. Egyrészt mert megmondtuk nekik, másrészt mert néha-néha szoktam nekik mesélni arról, hogy hogyan kerültek hozzánk.
Arra már egyébként én is gondoltam, hogy majd
csinálunk egy nagy bulit mindazok részvételével, akik valamilyen módon hozzájárultak ahhoz, hogy a babáink hozzánk kerüljenek. Azt gondolom, hogy ezzel még 1-2 évet várhatunk, mert még mindhárman elég kicsik (19,29,39 hónaposak), hiszen újszülöttnek kerültek hozzánk.
Kedves Thor és tengeri!
Köszönjük a kedves szavakat, bár nem az elismerésre
vágyódás vezetett bennünket a hozzászólás megírásakor.
Egyszerűen csak az volt a cél, hogy legyen legalább
egy valóságos dolog is amiről esetleg lehet tovább
beszélgetni,ha valakit ez a dolog izgat, ne csak
teóriákat állítsunk fel.
tengeri
A kérdés bennünk is felmerült, de még akkor, mikor az
egész "vállalkozásba" belefogtunk. Akkor már arra a
következtetésre jutottunk, hogy mindenképpen
megmondjuk a gyerekeknek. Ha másért nem is, azért
biztosan, mert elég sok ember ismer bennünket. A
tapasztalatunk ezzel kapcsolatban az volt, hogy tök
ismeretlen faluban vagy városban is előbb-utóbb
találunk olyan embert akit vagy személyesen ismerünk,
vagy ő ismer valami ismerősünket. Ez külföldre,
belföldre agyaránt igaz.
Szóval nem akartuk kitenni sem a gyerekeket, sem
magunkat egy olyan kellemetlenségnek, hogy valaki
véletlenül elszólja magát. Arról már nem is beszélek,
hogy esetleg szándékosan, bár azt gondolom, ilyenre
tán nem kerülne sor.
Tehát a mosti állapot az az, hogy mindhárman "tudják"
hogy örökbefogadottak. Egyrészt mert megmondtuk nekik,
másrészt mert néha-néha szoktam nekik mesélni arról,
hogy hogyan kerültek hozzánk.
Arra már egyébként én is gondoltam, hogy majd
csinálunk egy nagy bulit mindazok részvételével, akik
valamilyen módon hozzájáruktak ahhoz, hogy a babáink
hozzánk kerüljenek. Azt gonodolom, hogy ezzel még 1-2
évet várhatunk, mert még mindhárman elég kicsik (19,
29,39 hónaposak), hiszen újszülöttnek kerültek
hozzánk.
gyrmur,
szeretnek kerdezni valamit az orokbefogadassal kapcsolatban: (ha tul szemelyes, nem kell valaszolni ra :)
mikor mondjatok meg majd a gyerekeknek es hogyan hogy nem ti vagytok a biologiai szulok?
en sokat gondolkodtam az orokbefogadasrol, es ismerek tobb csaladot is akik orokbefogadtak.
egy helyen nagy titkolozas volt, es a kislany vegul sajnos az ovodaban, a tarsai csufolodasabol jott ra hogy ot orokbefogadtak. egy masik csaladban (ahol egy 2 eves kislanyt es egy 4 eves kisfiut fogadtak orokbe akik testverek voltak) ahogy hazahoztak a gyerekeket, rendeztek egy osszejovetelt,ahova elhivtak a baratokat, rokonokat,hogy megunnepeljek hogy a gyerekek veluk vannak, es kezdettol fogva mindenki (a gyerekek is) tudta,hogy a gyerekeknek nem ok a biologiai szulei. azt hiszem hogy ez utobbi a jobb megoldas, de hat ez olyan nehez kerdes, es erdekelne a velemenyed, foleg hogy Te mar gyakorlo anyuka vagy.
Végig olvastam a topicot és talán csak a miértekre tudnék nektek egy fajta választ adni, ami persze csak a mi válaszunk, hogy miért választottuk az örökbefogadást.
Tehát a kiindulás a következő volt: Nekem az első házasságomban már volt egy méhen kívüli terhességem, amit kb. 2 hónapos korban vettek észre, így odalett az egyik petevezetékem, mivel abban volt elakadva a gyerek.
Mikor a párommal összetalálkoztunk és eldöntöttük, hogy ezentúl együtt akarunk lenni, nem sokra rá összejött egy újabb méhen kívüli terhesség, ami szintén kb. 2 hónapos korban derült ki. Újabb műtét, a petevezetékek száma nullára csökkent.
Nem maradt más, mit a beültetés, amire persze min. fél évet kellett várjunk a műtét után.
Az egész procedúra ideje alatt én olyan voltam, mint egy kibiztosított kézigránát. Csak a párom türelmén múlt, hogy nem repkedtek otthon a tányérok általam. Az első beültetés nem sikerült, valószínűleg az egyik oka az volt, hogy szerintem a szükségesnél kevesebb gyógyszert, injekciót kaptam.
Nagyon nehezen tettük túl magunkat ezen a „sikertelenségen”.
Aztán a következő fél év többek közt ennek jegyében telt.
Aztán egy rendezvényen volt egy filmvetítés ami erdélyi árvaházakban készült felvételeket mutatott be. Talán néhányan közületek láttak ezekből a felvételekből részleteket, úgy emlékszem, mintha magyar csatornák is leadták volna.
Hát az ottani állapotok kritikán aluliak voltak. Itthon a disznókat jobb körülmények közt tartják, mint ott a kisgyerekeket, csecsemőket. Nagyon megrázó volt. Az itthoni körülményekre is volt már némi rálátásunk és innen már nem volt olyan messze, hogy eldöntsük, örökbe akarunk fogadni.
A másik, ami szerepet játszott ennek az eldöntésében, az az volt, hogy a párom egy az egyben ott volt velem a beültetés minden fázisánál és azt mondta, hogy őneki nem létkérdés a saját gyerek, azon az áron, hogy én mit élek át, mind fizikailag, mind lelkileg. Azt tanulmányainkból, olvasmányainkból, egyéb helyekről tudtuk, hogy nem az számít, hogy ki szüli a gyereket, hanem az, hogy milyen körülmények közt nő fel.
Hát így esett, hogy örökbe fogadtunk eddig 3 gyereket, és még szeretnénk.
Üdv. gyrmur
Én azt hiszem, ez csak azért hangzott el a dokibácsitól ilyen túlzó formában, mert bátorításból tényleg mondanak túlzó dolgokat. Gondolj bele, nektek, és más nemző-gyerekszülőképességében bizonytalan párnak mennyivel megnyugtatóbban hangzik ez, mint ha azt mondja, hogy "nagyjából...", vagy "majdnemhogy nincs is olyan pár" vagy " a párok mintegy 10%-át leszámítva ..."
Ugye? :)
Na még egyszer megismétlem: ez a kijelentés viszont eredetileg nem az én számból hangzott el, hanem egy olyan meddőséggel foglalkozó szülész-nőgyógyász-endokrinológus szájából, aki történetesen 30 éve napi 14 órán keresztül ezzel foglalkozik (magánrendelését is beleszámítva). Nem gondolod, hogy egy picikét azért ért hozzá?! (értem ez alatt, -vélhetőleg- tudja is, hogy mit beszél, noha egyetértünk: kemény kijelentés volt.)
És tényleg nincs mindenkinek 2 millás kocsija, viszont az sem véletlen, hogy a TB 5 lombikot támogat: általában ennyi elegendő, mert 3.-ra, 4.-re összejön. Tényleg van, akinek csak 10.-re és csak tisztelni tudom az elszántságukat, ha ennyire elmennek a végsőkig (és persze ha van miből, mert egy barátnőm azért hagyta abba a baba-projectet, mert most fél évig spórolnak a folytatásra... nem vicc... hát ennyibe kerül). Szóval ez elég bonyolult kérdés ám.
(Általad említett könyvet egyébként nem olvastam, de utánanézek. Régen jelent meg? Úgy értem, kapható még, vagy inkább könyvtárakban próbálkozzak?)
Tenyleg van sok olyan par aki feladja, mert lelkileg nem tudja feldolgozni az elso sikertelensegek terhet. Nem tudom olvastad-e Steinbeck La'ngola's cimu regenyet? Erdemes es erdekes olvasmany, kicsit bepillantast enged abba, hogy egy ferfiban hogyan csapodhat le, mekkora lelki traumat okozhat, ha elettelen a magja. Masreszt meg ugye nem mindenkinek van 2 millas autoja amit el tud adni...
Azonkivul itt nem azzal volt a problema, hogy azt mondtad, hogy sok parnak azert nincs, mert nem birjak vallalni a muvi probalkozas terhet( legyen az lelki, anyagi stb). Hanem az, a durva kijelentesed, hogy ma mar nincs meddo, csak lusta es uninteligens ember.
SZÁLKA:
Azt mondtam, hogy "csaknem", tehát én sem 100 %-ról beszélek, csak egy azt megközelítő értékről. És hát sajnos igen, vannak, akiknél a gyerekproject komoly anyagi áldozattal jár. Nekem speckó az unokatestvéremék adták el a 2 millás autót annak érdekében, hogy a százezres nagyságrendű beavatkozásokat finanszírozni tudják. De egyébként majdnem "egy malomban őrölünk". Történetesen én is pontosan azt akartam megvilágítani, hogy azért aki tényleg akar gyereket, és nem riad vissza sem anyagi áldozattól, sem a tortúrával járó lelki traumáktól, azért az esetek döntő többségében eredménnyel jár a kitartásuk.
És nekem tényleg a doki mondta, hogy elképesztő, milyen sokan feladják az első kanyarban, talán nem is akarnak igazán gyereket, mert a legelső akadálynál meghátrálnak, és gyorsan-gyorsan elterjesztik az egész ismerettségi körükben, hogy "nekik nem lehet gyerekük". Tessék, lehet őket sajnálni, de persze kéretik tapintatból csak a hátuk mögött tenni mindezt, hogy az egész téma oly kényes és kínos, nem szeretnének beszélni róla. Pláne azért nem, mert esetleg kiderül, hogy lehetne ugyan gyerekük, de 1: sokba kerül, 2: meg kell érte szenvedni, 3: elég nagy próbatétel lenne számukra, sok egyéb tekintetben is. Inkább nem! De a meghátrálást meg szégyenlik bevallani, ezért jön ez a mindenkinek beadható hazugság, hogy nem akarnak vagy nem lehet. Orvos mondta, nekem ebben nincs akkora rutinom, nem az én kezem alá fekszik naponta 50 nő ezzel a problémával.
SZILVÁSGOMBÓC:
Pontosan, hogy tudom, milyen küzdeni egy gyerekért, és éppen azért nyitottam anno ezt a topicot, mert irritál az, hogy egyesek egy kisbabát "árucikként" kezelnek. Tudod, ez a bizonyos: "Nézd, nekem sokkal szebb ruhám van, mint neked!"-hozzáállás. Szóval azért kiválasztani egy kislányt örökbefogadásnál, mert "olyan kis egzotikus", ez valahogy azt kelti bennem, mintha kiskutyát vettek volna. "Mit vegyünk drágám? Yorkshire-i terriert vagy selyempincsit? Jaj, inkább pincsit, az olyan egzotikus!"
Lehet, hogy tényleg szélmalomharcot vívok, mert nem tudom megértetni magam veletek, két okból: senkit és főként senkinek az érzéseit, főként nem ennyire bensőséges és érzékeny érzéseit nem akartam megbántani azzal, amit leírtam. Ha ez mégis bekövetkezett, ezennel ünnepélyesen bocsánatot kérek az érintettektől. Nem állt szándékomban bántóan fogalmazni, viszont kétségtelen, hogy a történet főszereplőinek ismerőjeként heves indulatokat váltott ki belőlem ez az egész, ezért talán tényleg keményebben fogalmaztam, mint kellett volna.
Csak éppen felháborodtam azon, hogy egyesek úgy vesznek babát a bababoltból, mint mások kenyeret a péktől. Na és az elv, ugye, hogy félti az alakját stb. Hát akkor most döntse el: vagy anyaság, vagy "bombázás"! Mellesleg sok szerencsés nő megőrzi az alakját, tehát ez is csupán elvi kockázat, igaz, csak utóbb derül ki, hogy mi lesz belőle.
A másik... hát nem tudom, hogy esténként ad-e neki jóéjt puszit, csak azt, hogy közületek egyedül én láttam a sokkos kislány megdermedt pillantását, amikor az "anyja" ráripakodott. Félelmetesen szívszorító volt, s szemmel láthatóan nem egyedi eset.
Igy aztán, ha már hajlottam volna arra, hogy azt mondjam: igazatok van, a lexarabb anya is csak anya, akárhogy is, mégiscsak anya... és biztos jobb egy xar anya teljes "szeretetét"(?) élvezni, mint egy csordultig telt szívő csecsemőgondozónő egykilenced szeretetét... de az a jelenet, amit legutóbb láttam, valamelyest megerősített a vélt (vagy valós igazamban): ebben a nőben nem sok szeretet van, s amennyi mégis összesöprögethető, az sajna nem a kis egzotikus mandulaszemű félvér iránt, még csak nem is a férje iránt, hanem egyedül önmaga iránt. Márpedig ez esetben nem biztos, hogy olyan jó ennek a kislánynak az élete. Magántanára soha nem lesz, ennyit azért nem áldoznak rá, a bébiszittereket meg szerintem máris jobban szereti, mint az "anyját", és igazad van, a végeredmény pozitív: egy gondozónő nem egykilenced, hanem szabott időre 100 %-os, teljes figyelmét, törődését, szeretetét élvezheti. (Abban meg totálisan igazad van, hogy ez a nő a vér szerinti gyerekével sem lenne jobb. Ez tuti!)
A cigány kisfiú családjában meg hát az van, hogy anyuci nem háztartásbeli, hanem apucival együtt egész nap szorgalmasan güriznek, mint állat. Ők igazából csak egy átlag, normál család, na jó, az átlagtól esetleg kicsit jobb anyagi kondíciókkal. S ha időben, figyelemben, törődésben valamelyest kevesebb is jut a gyerekre, náluk azért minden este van ágyban estimesélés, jóéjt puszi, és a 7végeken igyekeznek bepótolni a 7közben ellopott időt. 7közben meg besegít a korrepetítor. Ez van. Aki nem született milliomosnak, annak hajtania kell a pénzért. A gyerektelen előéletükben (ami majdnem 10 év volt) megszokták az "elég jó" anyagi körülményeket, a gyerek most nyilván sokat visz el (öltözködés, suli, korrepetítor stb.), tehát most még jobban hajtanak. Persze nem kóros mértékben, csak éppen "eléggé nagyon". Ha érted! Érted?! :-)
Háát, csinnnKA ez a kijelentésed engem is eléggé meglepett - hisz Te is olvasod a meddőség - lombikbébi topicot, tudod jól, hogy milyen küzdeni 1 gyerekért.. és milyen nehéz.
Úgy gondolom, hogy az a "mandulaszemű kislány" legalább kapott egy esélyt. Lehet, hogy az a nő nem szereti anyaként - lehet később fogja. Lehet, hogy nem kapja meg a fogadott szüleitől a szeretetet, de lehet megkapja mástól (bejárónő, magántanár, más rokon stb.), de legalább van esélye rá. Lehet ez a nő a vérszerinti gyermekével sem bánna másképp - és nem tudhatom én legalábbis, hogy pl esti lefekvéskor megöleli és ad Neki jóéjt puszit, ilyenek, attól még lehet anya.
A másik példadban említesz egy példaértékű családot, akik "mindent megadnak" stb a kis cigány kisfiúnak, viszont kitűnik az írásodból: hogy a gyerekre fordított időből hiány van. Lehet, hogy pl ezért nehezen kezelhető a kisfiú.
Persze nem ismerem egyik családot sem és ez csak 1 vélemény.
szalka utóbbi hozzászólásával pedig egyetértek.
Tudodolyan,hogy 100% akkor sincs,meghanayon-nagyonsokaknakmar segitenitudnanak. De nemart egy kis anyagi vonzat felmeres. Sok babavaro baratom van es eleg sokat nezegetunk a ilyenhozzasegitesrol is anyagokat elmenybeszamolokat,illetve chat ezerrel babat varoparokkal,sok kozuluk lombikos. az egyik par iszonyu szerencsesen az elsobeultetese sikeresvolt- az elso 5 "ingyenes". Csakhogy akulonbozo rasegito hormongyogyszerekre 250 ezer!!!! ft-ot koltottek. Az egyetlen beultetes alatt. Az elso 5 beultetes utan erre rajon beultetesenkent kb 125 eyer beultetes ara. Szoval ha egy par elprobalkouik egy masfel evet mert mondjuk a 8. beultetese jon oszze az csupan 2,3 M ft-ot kolt a dologra(250 ezer a gyogyo /beultetes + az 5. utan 125/beultetes)
Szoval amindenkinek lehet, csak akarni kellbe olyan sokminden belejatszik,pl ez is. Es minnel nagyobb a baj,annal tovabb tart es annaltobbe kerul.
Isten ments, senkit nem akartam megbántani, csupán egy olyan orvos szavait idéztem (bocsi, de kb. szó szerint!), aki 30 éve ezzel a témával foglalkozik, és az ország egyik legnagyobb szaktekintélye (mondjuk az első 10-ben, 15-ben tutira benne van, még ha hátulról is). Mondom harminc éve foglalkozik ezzel! Ő mesélte nekem, hogy azokon a párokon, akikkel még talán alig 5-10 évvel ezelőtt azt közölték, hogy sajnos nem tudnak rajtuk segíteni, ma már műtéttel vagy nagy-nagy türelemmel (értsd: több hónapos, akár 1-2 éves orvosi kezeléssel) csaknem 100 %-os siker garantálható!!!
S ő mondta azt is, hogy azoknál a pároknál, akiknél nagyobb zűr van, szinte tendenciózusan megfigyelhető, hogy ál-kifogásokat keresnek kényelemből, inkább önsajnáltatásba kezdenek, s mindenféle ál-dumákkal etetik a környezetüket, mintsem küzdjenek és kitartóan harcoljanak azért a gyerekért, akit az orvos szinte garantálni merne nekik!
Mindez persze nem jelenti azt, hogy egészen kicsi százalékban nem lennének olyanok, akiken még MA SEM tudnak segíteni. De az orvostudomány ezen a téren évről-évre nagyságrendeket fejlődik. Szóval itt azért nem azokról szól a dal, akiknek tényleg isten bizony nem lehet gyerekük, hanem azokról az álszent emberekről, akiknek valójában lehet, csak eléggé strapás módon, és ezt már nem vállalják fel, inkább hazugságokkal fedezik a dolgot.
Továbbá arról a nőről, aki (a topicnyitó elbeszélés alapján talán kiderült) tulajdonképpen egy élő játékbabát "vásároltatott" magának a férje pénzén (egy kis egzotikus mandulaszeműt), mert nem akart szülni. (Ez is szíve joga. Csak akkor könyörgöm, ne nevezze magát anyának, amikor a kislány legkisebb hibája kihozza belőle a fékeveszett állatot. Bocs, én voltam ott, én hallottam, én láttam... a szobában megfagyott a levegő, a kislány -a kis "szerencsés" örökbefogadott- percekig reszketett a sokkos állapottól. Persze biztos jobb egyetlen "anya" magából kivetkőzött üvöltését hallgatni (és elszenvedni!), mint tizedmagával állami gondozottként felnőni. De azért az a jelenet nem volt semmi, higgyétek el! :-(
Sajnálom, hogy nem tudom jobban szemléltetni, talán fel kellett volna venni videora az egészet, de szerintem az lett volna a durva, ha pedagógiai-pszichológiai ismeretanyagként használnám fel az életüket. De az tényleg durva volt!)
S valahol talán még azt is elfogadom, hogy valakinek lehet gyereke, de nem akar maga szülni, mert annyira félti az alakját. Ám legyen! Viszont ha egy idegen gyereket magához vesz, akkor azért a gyerekért szerintem legalább annyira felel, mintha tényleg a sajátja lenne. S szerencsére szép számmal akadnak pozitív példák is, egy ismerős házaspár 11 éve kínlódik a cigány származású, örökbefogadott gyerekükkel, mindent megadnak neki, mindent megtesznek érte, a gyereket ált. iskola 2. osztályától korrepetítor készíti fel, hogy ne bukjon meg, mert elfoglalt sikeres szülőknek nincs idejük. Szóval ők pl. minta-szülők, és a környezetükből csakis elismerést vívtak ki, mindenki tisztelettel beszélt az ő "tettükről". Viszont ők tényleg, láthatóan sajátjukként szeretik a gyereket, és csak azon rettegnek, hogy a "vér szava" mit hoz majd ki a gyerekből, mert már most is nagyon nehezen kezelhető. Egyébként minden háváj! :-)
Jujjj, félre értettük egymást. Először nem is értettem miért engem hurrogsz le. Én BBöbe hozzászólására bólintottam rá, hogy igaza van, hogy valóban, szerintem is a Csinnka kijelentései erősek. Teljes mértékben BBöbe, és a sorstársaik mellett vagyok. Nagyon sajnálom, ha ez nem így derült volna ki a soraimból.
"nem, csak éppen egy kicsit kötözködős hangulatomban voltam:) " Akkor jó, már megijedtem! :-)))
"nem egészen egyértelmű számomra, hogy intelligencia kérdése lenne az, hogy beszél-e valaki arról, hogy problémája van" Igen, talán itt túl keményen fogalmaztam, nem feltétlenül intelligencia hiánya, ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb a dolog. Amióta mi is a gyerek-projecten dolgozunk, egyre másra tudtuk meg az ismerőseinkről, hogy kinél hogy volt ez, s hogy sokkal több házaspárnál ez időigényesebb és nagyobb türelmet igénylő folyamat ez, mintsem gondolnánk (vagyis gondoltuk volna teljes kívülállóként). Én -megmondom őszintén- ezen a téren mostanában teljes nyíltságot és őszinteséget tapasztalok, az amúgy szégyenlős barátunk olyan természetességgel mesélte el a felesége mesterséges megtermékenyítése körüli hacacárét, mintha egy fogászati beavatkozásról mesélt volna... sőt, a saját "anyag-leadási" procedúrájának elmesélése vetekedett az ilyen típusú amerikai vígjátékok humorával.
Aztán az ellenpélda (még elég friss): 41 éves, gyermektelenség miatt kissé melankólikus házaspár ismerős, ahol a nő szomorú beletörődéssel mesélte el, hogy nem lehet gyerekük. Mivel az elmúlt másfél év alatt a téma nagy szakértője lettem, tapintatosan, de kissé rámenősen kifaggattam, hogy mi a problémájuk. Nehezen nyílt meg a csajszi, de végül is kiderült, hogy "apuval" van a baj, ami örök gyermektelenségre kárhoztatta őket. Tőlem (érted? nem az orvosától vagy egy másik, harmadik, negyedik orvostól, hanem TŐLEM) tudta meg, hogy manapság már sperma sem kell a megtermékenyítéshez, mert egy kisebb műtéti beavatkozás során a heréből nyert őssejt segítségével is képesek az orvosok megtermékenyíteni a petesejtet. Nem ragozom, ráálltak az ügyre, és még a 24. órában össze is kalapáltak egy gyereket... miután 15 évi házasságuk alatt abban a hitben éltek, hogy nem lehet gyerekük. (Mondjuk lehet, hogy efféle eljárás még tényleg nem létezett 15 évvel ezelőtt.) Na, erre mondom, hogy ma már nincs meddő házaspár, csak türelem-hiány, lustaság, együgyü (kényelmes?) beletörődés, vagy intelligencia-hiány. Mellesleg nyilván kényelmesebb azt mondani, hogy nem lehet gyerekem, mint orvostól-orvosig menni, hosszú éveken át kezeltetni magát, reménykedni, elcsüggedni, újra reménykedni és ezalatt szép apránként egy jó autó árát kifizetni a dokiknak.
Szóval én csak azért fogalmaztam ilyen keményen, mert ennek a csajnak a savanyú, mártírom pofikája jutott eszembe, mivel ő volt az ismerőseim között az utolsó olyan ember, aki "szégyellt" erről beszélni... most bezzeg büszkén mutogatja az ultrahang képeket, és készül az őszi szülésre. :-)
"nekem is vannak olyan ismerőseim, akiknél az a szöveg, hogy a gyerek kötöttség, nincs elég pénz, karrier" Szerintem ezek az emberek nem is igazán akarnak vagy akartak gyereket. Ugyanis ezek tények. Nem is tudom hirtelen, melyik híres ember (talán valami színésznő volt?) mondása az, hogy "a világ legrosszabb befektetése a gyerek: először tönkre tesz belülről, széttapossa a beleidet, a vesédet, megnyomorítja a belső szerveidet, aztán kitágítja a lukadat, szétrágja a cickóidat, tönkreteszi az éjszakáidat, aztán ha túlvagy az első, legnehezebb éven, utána már csak egy életen át szívja a véredet, csapolja a bankszámládat és borzolja az idegeidet... mindezért cserébe semmit nem ad, még egy kutyától is több szeretetet és megbecsülést kapsz... mégis minden nő erre vágyik, az anyaságra". Hát valahogy így van ez! :-))))))))))))))))))
Ha az ember racionálisan nézné a gyermekvállalást, kihalna a Föld. De vajon szabad-e így gondolkodni. Mert akkor meg kéne állapítani, hogy mennyibe kerül egy szippantásnyi babaillat, mi az árfolyama az első csilingelő bébikacagásnak, a tiszta-pelus és fürdetés utáni boldog rugkapálásnak, az első simogatásnak és ölelésnek. Szóval talán mégsem kéne financiális megközelítésből nézni ezt az egészet. Persze egy gyermektelen házaspár számára magyarázkodásnak és kifogásnak valóban kiváló! :-)))
Mintha csak a férjemet hallanám! :-)
Ő is azt mondta, hogy akármilyen is Barbie-mama, akkor is MAMA, nem pedig gyermekgondozónő, és Barbie-mama sorvadt és sajátságos, önző szeretete is garantáltan többet ér, mint egy elhivatott, "szent" gondozónő odaadó szeretetének egytizennyolcad része.
Azt hiszem... igazatok van! :-)
Csak reagálnék a történetre röviden.
Egy kívülálló nem tudja egy jelenet alapján megállapítani, hogy milyen a valós helyzet, bár előfordulhat, hogy a gyereknek az otthonban jobb volt, de nem ez a jellemző. Jó példa az öcsém, aki örökbefogadott gyerek, mellesleg tudja is az első perctől kezdve. Már 22 éves, és ha valaki hallotta, ahogy anyánkkal beszélt, amikor még velük lakott, rémülten hátrált ki a lakásból, oda-vissza gyönyörű dolgok mentek, persze mindenkinek a maga szintjén, nem is a szavak, hanem a hangsúly... Egyszóval olyan volt, mint ha a levegőben lógott volna az a kijelentés, hogy 'bár hagytalak volna ott', de én emlékszem, hogy annak idején én is megkaptam a magamét, amíg nem költöztem el. Azóta nagyon jóban vagyunk, ahogy az öcsémmel is rengeteget javult a viszonyuk a szüleinknek, pedig csak a hónap eleje óta lakik más címen.
Ne felejtsd el, hogy az a hangszín, ami neked szívfájdalmat okoz, az másnak lehet mindennapos, nem feltétlenül helyes, de így van. Lehet, hogy a kislánynak nagyon rosszul esett az esetleges igazságtalanság, de este mégis van, aki betakarja, és elmond neki egy mesét. Szerintem csak ez számít.
