elnezest, ha kicsit hosszu lesz, de szerintem ez egy nagyon jó vers.
Reviczky Gyula
Magamról
........
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed';
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? ... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved',
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhitod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived:
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Mig, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe';
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod' búban éled;
S csak ha lelked' szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő sziv sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sohajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.
"Csillaghálóban hányódunk partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap...
... s éjfélkor talán étek leszünk egy halász asztalán"
Bocs, ha nem pontos az idézet már nagyon rég nem találkoztam vele. Legközelebb majd bővebben.
Különben nagyon tetszik ez a topic!
Ment a pusztában egy ember s egy korty vizet se
Lelt. Egy este megállt a tengerár előtt,
Látja a sós habot s szomja még égetőbb.
Az ember vágyam, az ár szíved győzedelme.
Kékbe öltözve, bár éjfekete a lelke,
Szép maszk szív egy bitó lábánál levegőt,
Mintha szerelmet - e zöld-sárga lebegőt,
Iszonyú kárhozat varázsa sütögette.
Az akasztott, a szép maszk és a szomjazó
Pokolra száll alá, mit magam ások egyre,
S a pokol mindig ez: "Szeretném, ha szeretne!"
S más már soha nem is lesz kedvemre való,
Csak ez a szép halál, ha nem lehet szerelmem.
Mondd csak, honnan tudod, hogy halandó a lelkem?
Holdvilág
Mézzel itat a hold eszelős ajkakat,
A kertek és faluk ma éjjel szomjasak
A lugas levelén fényszűrte méz csöpög le
S ügyes kis méhei a csillagok fölötte
Mert édesen s ahogy az égből hullva száll
Valahány mézsugár mind egy-egy mézsugár
S én rejtve készülök a mézédes kalandra
Arcturus-méhe tűz fullánkjától riadva
Csak áltatták kezem csalárd sugarai
És holdmézét a szélrózsából lopta ki
És végül az egyik legeslegkedvesebb...:
Rajnai éj
Mint láng remeg a bor csordultig a pohárban
Halld lent egy csónakos lasan szálló dalát
Épp azt énekli hogy látta a holdsugárban
Hét asszony fonta zöld lábig hulló haját
Teltebben ezt a dalt vígabban ezt a táncot
A csónakos dalát nem halljam többet én
És gyertek lányok ó ti büszke szőke lányok
Füzérbe font hajúk hajoljatok fölém
Tükrében ring a táj a Rajna Rajna részeg
A gyémánthajú éj színére inni száll
Lenn tébolyítva zeng a villikről az ének
Hogy zöld hajuk zizeg s megittasul a nyár
Ha elmút tavaszod, s többé már nem leszel szép,
Gonosz szemű anyó, soványka, vagy kövér,
Sokgyermekes anya, kiben már nem is emlék
Az infánsnői lány, ki verseimben él,
Békés lelked ölén fölsejlik néha-néha
Egy kép, a képem, ám nem ez az idei,
mert szépségét, amit tőle vár a poéta,
Bármily rút, az idő megadja neki.
A nők szemében meg a láng lassan kihamvad,
Halántékukat is szarkaláb lepi már,
Festék rejti koruk, amit be sose vallanak,
Szégyenletes hasuk mégis csúful kitár.
S furcsa gondolatok támadnak benned akkor.
- Kilencszázegyben egy poéta szeretett...
Töprengő vén anyó, nincs emlékem, csak arról,
Hogy rút volt, hallgatag, s szótlanul szeretett.
Hát igen, én ma rút vagyok, s te gyönyörű szép,
Várod a megigért ragadozót, aki
Mellett elönt a mont-gibeli gyönyörűség,
Hogy ketten vagytok és álmotok foglyai.
Ricombre-ok hajtanak előtted sírva térdet,
Gyűrűjük az örök csókért kínálva fel,
És szegény híresek adnák el árnyuk érted,
S távol, tűnődve, tört szíjvvel halnának el.
S jönnek kalandorok, karjukban csupa rózsa,
Jönnek és lomha port kavarnak lovaik.
Egy este egyikük dús hajad kibontja,
S "Ő az!" - kiáltod, és ő lesz az másnapig.
Mert másnap jönnek új lovagok, egyre jönnek,
Bajszos hízelkedők, s durvák egymás után,
S ó öröm! győznek és ó Örömem! legyőznek
Lágy csókkal vagy kemény korbáccsal is talán.
S akkor tán eljön a búbánat kora; holdas
Körmöd keservesen tennen húsodba fog
Tépni és szíved "Ó rég volt, ó messze volt az!"
Sóhajtaj sírva, és homlokod ráncolod.
S jönnek özvegy napok beleszőve az évbe,
Temetői napok véres péntekjei,
H aküzd a fény meg az esős égbolt sötétje,
Mikor az ördög a feleségét veri.
De - köszönöm neked, ki szemem látni tártad -
Már tudom, hogy nem él szeretve lenn az ős
Árnyban, hová a végromlás gubóz csupán csak
A jó vers, az örök s nyugodtan elidőz.
S valóban nincs egyéb vágyam, hacsak nem innom
A holdat, szíva az egy-emlős éjszakát,
S midétig élni már logikus, szent Nazírom,
Bár a földön csupa érzéki csók a vágy.
Nem, nem kell az olyan szív, amit odaadnak,
Se hűtlen szív kegye, mi oly könnyen terem,
Sem a vigasz, mit a madonnák osztogatnak,
Sem a sok bajt hozó emberi szerelem.
Tisztátlan tudomány s bús ékszer valahány még,
S átkos a szerelem mindazért, amit ad.
Nincs egylőre még anarchista ajándék,
Csupán a béke van, ha véget ért a nap.
Van a riadt anyák rebbenő szeme - kékje,
Vannak a nagy ebek, s rejtélyes istenek,
Van a kétely, a düh, s a költők neve végre,
S öröklétük a nem múló márvány felett.
A műfordítások után kerestem néhány hazai gyöngyöt is:
József Attila: Uram!
Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.
Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.
Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.
Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.
1923.VII.28.
József Attila: (Csak az olvassa...)
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
1937. V-VI.
Zalán Tibor: Átfújhat a szél
Boldog vagyok
bordáimon átfújhat a szél
szemgödrömből szárba szökkenhet a fekete rózsa
mindegy és mindegy
Átkarolhat a halál is az élet is
megudvarolhat tajtékos zölddel esővel a nyár
szivárványt köthet tarkómtól az ágyékomig - - -
emlékezem a hajadra
sörényedre mely átzuhog múltból jelenbe
mából átzuhog barnán a jövőbe - emlékezem
egykori hajad egykori csapdosó illatos szerelmed
tegnapi szíved tegnapi gyönyöröd fonódik vissza rám
Bordáimon átfújhat majd a szél
és elköszönhetsz végleg: mosolyogva nézem ahogy
kiveszik az időből hátad lágyfényű melled
mert hirtelen veled is nélküled is mindegy
lett már - ha boldog vagyok
És ráhallgat mosolygó arcomra a borospohár
kezem megkeresi a símogatást - combtöved íze
és szőrzeted alkonyi csöndje árad szét számban
ahogy öledben kialudt néha sugárzó fejem
anyjához menekül így a riadt gyermek vissza
lányához zavartan lüktető szégyenével az apa
Egykori hajad csapdosó illata egykori szerelmed
tegnapi gyönyöröd tegnapi szíved? miről mesélt a kezed
akkor
Fénylik a szemem mint eső után
az elnyugodott vizek - látom és látom közeledni
messziről magam:
tétova árnyék hajlong a fény hintázó ágai között
jön-jön hátán kék zsákkal s nagyon kék a szeme
s mögötte az ég is kék és az is kék nagyon
átfújhat bordáin már a szél
szemgödréből szárba szökkenhet a rózsa
mindegy és mindegy
ha boldog ha boldog nagyon és nem tudja miért
Szijasztok, nekem is a szivem csücske ez a villongó, csavargó francija költő, ezér be is másolom eztet ide:
"Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
a halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig árad már a sár.
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár..."
Tovább nem írom, mert innét egy kicsit leereszt.
Na meg ez nem is Villon, hanem Faludy. Well, de mit is számít az.
Itt az idő, hogy eme méltatlanul hamvába temetkezett rovat ismét fennen szárnyaljon, ezért hát igyekszem valamit hozzátenni:
Michelangelo Buonarotti: Márványtömbszonett
Nincs a legkülönb művésznek se terve,
hogy ott ne élne bármely kőbe zárván -
csak kéz akadjon s ihlet, mely a márvány
feleslegét az álomról leverje.
A rosszad s jód, bontatlan s elkeverve,
Minden, midtől menekszem s midre vágynám,
így rejlik benned Díva! s jaj mi vár rám:
nem azt bontja ki vésőm, mit szeretne.
Nem szépséged hibás hát, s nem szerelmed
nem szidhatok balsorsot, rossz szerencsét,
nem foghatom végzetre, sem haragra,
ha szívedet, hol halált hordsz s kegyelmet,
kontár szobrászod én rosszul szedem szét -
mást, mint halált onnan ki nem faragva.
(ford. Rónai Mihály András)
Pierre de Ronsard
Immár, Paszitheám, gyűlölsz-e vagy szeretsz-e,
mindegy, megyek tovább megkezdett ösvenyen.
Mint kockákon, forog szerelmem és szivem:
ha jó, ha rossz esély, szerencsém már kivetve.
Ha lelkem, a tüzek s fagyok megszenvedettje,
megsejtheti baját, látom, reménytelen
a láz, mely végemig elvánszorog velem,
s úgy száll le éjszakám, hogy meg se jött az este.
Én Ámor táborát mint lovagja lakom,
nekem már ismerős lett minden fájdalom,
s a kínba öltözöm, mint rámszabott ruhába.
Akármilyen rideg lehetsz, hogy megalázz -
vagy másodszor akarsz megölni? mindhiába,
mert bennem második szívet már nem találsz.
Emberszivü az irgalom
A Jóság - földi test.
Szeretet? Menny-föld-arcot ölt.
S a Béke - földi mezt.
William Blake: A tapasztalás dalai
Isteni képmás
Kegyetlenség: emberi szív,
Féltékenység: emberi kép,
Terror: istenember-alak,
Titok: emberi öltözék.
Ember-öltözék: vert acél,
Ember-alak: kohó, s lobog,
Ember-kép: zárt kemenceszáj,
Ember-szív: éhes torok.
Szentmártoni János: A halálról
Olykor előfordul még, ágyamban fekve,
hogy napraforgóként szétnyílt kézfejem ötágú ünnep.
Irigylem a rácsodálkozást az ébredő csecsemőktől.
A párizsi pantomímművész szerelmi történetére emlékezem:
csendben és színpadfényben, fekete bársonytenger-mozdulata
a visszahozhatatlant rögzítette emlékművé szemhéjam alatt.
Gyerekkoromban, mikor barátommal az épülő lakótelep homokdombjai közt
Ásni kezdtünk, ősi ereklyét remélve a föld alatt,
váratlanul egyszerre dermedtünk szoborrá:
minél mélyebre ásunk, annál közelebb kerülünk önmagunkhoz;
minél jobban fölénk magasodik a napfényben szikrázó homoktenger,
annál közelebb érezzük az eget.
Akik egymásra zsúfolva itt laknak, éreznek-e majd hasonlót?
Meghallják-e az időn - éjjeli egérneszként - átrezgő gyereklapát-ásást?
Hogy itt, alattuk, két fiú egyszer végzetesen közel került Istenhez?
Hatévesen egy éjjel halk neszre riadtam.
Elősször azt hittem, szél mocorog a két ablak közé zárva. De nem.
Lélegzett valaki.
Szüleim és nővéreim éjszakai fújtatását jól ismertem
- a Hang nem tőlük származott.
Olajkályhánk mennyezeten lobogó fényjátéka nem altatott vissza, mint máskor
- hideg papucsba bújtatva lábam, a Hang irányába elindultam.
(Azóta látok sötétben is, mint a denevér:
ismeretlen áramok vezetnek faltól falig.)
A padlásról jött.
Amint félretoltam a kotlósként gubbasztó lábasokat
és óvatosan fellépdeltem a lépcsőn, egyre erősödött.
Drótok és összehányt fésűkként meredező antennák közt
valami tompán fehérlett.
Közelebb mentem. Egy angyal volt. Szárnyai fennakadtak a csövek szürke erdején.
Vérzett. A levegőt kapkodva vette.
Soha nem láttam még hozzá hasonlót. Mellé ültem.
Nézésétől egy cserép meglazult, a Hold fehérbe öltöztette őt:
felkavart padlásporban ragyogott.
Iszonyú volt. Gyönyörűszép.
Azóta rendszeresen meglátogat. Kérlel, menjünk fel a padlásra.
De még nem merek vele egyedül maradni.
Ha majd az ablakba állsz, és a túlvilág ráncokba feszül szemed alatt,
és hajad lobbanva szétpereg, mint a gyermekláncfű ejtőernyőköteléke,
és kitárt arcod felé fölgyújtott vonatként robog a tűzgyomrú Nap,
alig lesz látható, ahogy a párkányon áthajolsz.
Egy ideig ülsz még az éj falán, mint fénybe borított papíron a vízjel,
de végül lekopsz róla is, eltűnik alakod: pantomímművész árnyjátékaként ellebeg.
Már hiába kiáltasz, hang nem jön ki torkodon.
Hiába szeretnéd megsímogatni kutyád fejét,
hol ablakon fennakadt tekintettel nézi hűlt helyed
- hiába szeretnéd olajkályhafényben elmagyarázni neki, csak trükk volt az egész,
és együtt indulnátok éjszakai vadászatra.
Nem mehetsz vissza többé.
Még vonz a hátsó-udvar indiántábora:
a fahasábok lángbaborult erdőként ropognak,
abban a tűzben, ahol gyerekkorod szalonnái égtek
s a forró zsírtól felsikító hagymáskenyeret két kézzel tömted a szádba.
És vonz a női test éjszakai ágyon-fehérlése, álomszerű kontúrjai
- Hold - szemhéja alatt áramlik a világ:
jelzőtüzek gyúlnak, szél csapkodja a szárítókötél kövér lepedőit,
nyakán kitapintható az idő
(láthatatlan zenekar-ritmusa a vérnek);
mellei havasán villámok cikáznak;
köldöke köré örvényeket rajzol a sötét;
de félsziget-combjai közt elcsitul minden-
kikötöttél, asszonyi csend a válasz.
Majd kiüresedsz, mint nyáron az iskolapad.
Fiókjából kóbor kutyák és hajléktalanok rángatják szikkadt uzsonnád.
De ezt te már nem is érzed. Füstként hátrálsz a temető fölött.
"És az az érzés, hogy mindennek vége szakad, a zenének, a létünknek, a holdnak, mindennek. És az, ha az ember a dolgok mélyére hatol, örökké és mindenütt csak szomorúságra talál; de gyönyörűséges, ezüst szomorúságra, mint egy Krisztus arc.
És a szomorúságot tudomásul venni. Tudni, hogy minden vidámság tettetés, csalás. Csalás mindenkivel szemben, aki szomorű e pillanatban, s a mindenkori bánkódókkal szemben, és csalás az ilyen zene, az ilyen igazság iránt is."
(John Fowles: A lepkegyűjtő)
Tudom, nincs semmi vagyonom,
csak a gondolat, mely száll szabadon
a lelkembol kiszakadva,
meg a pillanat, melynek gyönyörét
néha jó sors, a kegyes ég
fenékig üriteni hagyja.
Mintha Villonnak sem lett volna teljesen egyértelmu, hogy hol is van.
Otthon vagy nem? : ))
De nem azért, mert túl sokat tudott, hanem...
"Csak azt nem tudom, ki vagyok."
Na, akkor nem állom meg, hogy a másik kedvenc Villonomat ne osszam meg veletek:
(Apró képek balladája):
Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az új tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom az urak nyakdíszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mely fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj- s kártynyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom, mely csap mily bort ereszthet,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek , mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
MIndent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.
sofelhasznalo, Villon tenyleg nagyon mainak hangzik, de a ballada forma es "Herceg, kegyes jóságod lássa meg:" nagyon arulkodo.
mindenkinek, aki mar huszonevesen oregnek erzi magat:
Lonci narancssárgában
Lonci már nyolcvan éves, még mindig remek az alakja.
Loncin senkisem látja, hogy elmúlt nyolcvan éves,
férje halála óta ruháit próbálgatja,
csak a ruhák érdeklik, nem menne újra férjhez.
Hetvennek sem hihetnéd magasnyakú ruhában,
csúcsos-tollas kalapban hatvanötnek sem látszik,
Loncit a széles övvel hatvannak vélhetnéd bátran,
olasz és spanyol cipôkben a lába ifjan virágzik.
Lonci a téli lakást két napig szellôztette,
amikor prosztata-rákban elhalálozott férje,
majd öltönyeit eladta, fátylat vett pityeregve,
a fátylas arcát a tükörben pityeregve nézte.
Loncihoz a világos még most is jobban illik,
a világosszürke és a halványzöld különösképp,
a sötétebb árnyalatok némelyest öregítik,
Lonci narancssárgában a viruló öröklét.
Szomjan halok a forás vize mellett,
Tűzben égek és mégis vacogok,
Parazsas kályhánál vad láz diderget,
Hazám földjén is száműzött vagyok,
Csupasz féreg, díszes talárt kapok,
Hitetlen várok, sírva nevetek,
Az bíztat, ami tegnap tönkretett,
Víg dáridó bennem a bosszuság,
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek,
Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes szememnek
S ami világos, mint a nap: titok
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog,
Mindig nyerek és vesztes maradok,
Fektemben is fölbukás fenyeget,
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát,
Várom, senkitől, örökségemet,
Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok,
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott,
Barátom, aki elhiteti, hogy hattyúk csapata a varjú-sereg,
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt,
Mindent megőrzök és mindent feledek,
Befogad és kitaszít a világ.
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.
