Azért az mennyire durva, így belegondolva, hogy több mint 5 éve majd minden reggel, mondjuk 364-ből 350 reggel úgy kezdődik, hogy kinyitom a Tasztalt, ez majd' 2000 reggel, kétezer nap ami innen indul... durva na.
Mit is jelent a Törzsasztal nekem?
Sokat tűnődtem rajta, de talán még most sem tudom.
Pedig éppen ma egy éve, hogy először összeszedtem annyara a bátorságomat, hogy írtam ide (persze először egy olyan topicba, ahol - a kudarcok elkerülése végett - számíthattam rá, hogy választ kapok...):-)
Aztán volt, amikor a Tasztal a barátom volt, a pszichológusom, megnevettetőm, felbosszantóm, vagy egyszerűen csak a társaságom. Néha meghatódtam, néha felháborodtam.
Elgondolkodtatott, és arra késztetett, hogy utánanézzek dolgoknak.
Itt is éltem.
Majdnem függő lettem, de aztán ettől a lehetőségtől annyira megrémültem, hogy mégsem.
A legnagyobb élményem a Törzsasztallal kapcsolatban mégis az, hogy itt nemegyszer visszaköszönnek (sokszor sokkal találóbb, frappánsabb megfogalmazásban) azok a gondolataim, amikről még a hozzám tartozókkal sem beszélek. Köszönöm mindazoknak, akik megfogalmazták helyettem - nekem is.
ui. Ez az 500. hozzászólásom, és úgy érzem, ez a szám megérdemel egy ilyesfajta hozzászólást.
Nagyon megváltozott a helyzet Tasztalügyileg. Ahogy magánéleti vívódásaim lecsengtek, megoldódtak, gyökeresen megváltozott a Törzsasztalhoz fűződő viszonyom. Kicsit mindig is a pszichológusomként tekintettem rá, "akire" szerencsére mostanában semmi szükségem. Ez persze nem azt jelenti, hogy elhúztam vagy egyáltalán elhúzni szándékszom innen, aki majd csak baj esetén -- mint a tékozló fiú -- tér vissza. Abszolút nem. A Törzsasztalhoz -- és ami fontosabb -- az emberekhez, barátaimhoz fűző szálak amúgy is túl erősek ehhez. Azt hiszem, mostanában pusztán szórakozásra, információszerzésre, emóciók kisugárzására és más emberkék megismerésére használtam. Sajnos-szerencsére időm sincs már arra, hogy annyira benne legyek a körforgásban mint egyetemista koromban. Nem vagyok már Törzsasztalfüggő sem, s ez a legérdekesebb. Valahogy kevésbé tölti ki életemet ez a virtuális világ mint mondjuk egy éve. A valós világ sokkal de sokkal dominánsabb szerepet kapott, s ez így van rendjén, azt hiszem. Szerencsésnek érzem magam, hogy elmondhatom, szebbnek, tartalmasabbnak és mélyebbnek is látom ez utóbbit.
röviden:
Az önátadás nem azt jelenti, hogy alacsonyabbrendünek és ostobának könyveljük el magunkat, de azt sem, hogy fel
akarunk emelkedni a magasztos, mélységes tudással biró személyek szintjére. Az önátadásnak semmi köze a szintekhez és önmagunk értékeléséhez. Ehelyett egyszerüen átadjuk magunkat, mert szeretnénk kapcsolatot teremteni a világ valóságával. Ne tartsuk magunkat sem tudosnak sem ostobának. Ha ismerjük önmagunkat, és tudjuk, hogy hol tartunk, akkor megtesszük az önátadás és a megnyilás mozdulatát, ami kommunikációt és kacspolatot jelet.
Közvetlenül kommunikálunk odaadásunk tárgyával. Nem szégyenkezünk nyers, durva, vagy éppenséggel szép és tiszta tulajdonságaink tárháza miatt.
Semmit sem rejtünk el. A szellemi baráttal való együttmuködés elöfeltétele a nyitottság és az önátadás. Felismerjük és tudomásul vesszük alapveto benso gazdagságunkat, ahelyett, hogy létünk képzeletbeli sivárságán keseregnénk. Tudjuk, hogy érdemesek vagyunk a befogadásra és arra hogy kihasználjuk
a tanulás gazdag lehetoségeit.
Ha megnyilunk és hajlandoak vagyunk megválni a gyüjteményünktöl, akkor megtörténik a beavatás. Nincs szükség "szent" ceremoniákra.
Ha a beavatást szent dolognak tekintjük akkor valojában csapdába estünk. Ha szent dolognak tekintjük a beavatást, akkor a pontosság és az élesség
elhalványul, mivel elkezdtük értékelni és osztályozni a dolgokat.
Szerintem mindketten felismertük, hogy a nyitottság a világon a legjelentéktelenebb dolog. Abszolut hétköznapi. Amikor képesek vagyunk igy látni
a világot, akkor magátol megtörténik az átadás.
Engedd meg, hogy ezek után neked ajánljam a költoi versenyünk 3. témájában átköltött Törsztalfüggoség címu muvemet :)))
(Részletek a Társkereso tapasztalatokban)
