Már Hunfalvy felfigyelt a Maros, Morva, Morava és Murafolyónevek hasonlóságára: "A folyónevek, mint a Duna, Don, Duna, továbbá Dunajecz, Donecz, az az kis Duna, kis Don, a Morva (Marus), Mur (Murus), Maros (Maris, Marisia, Marosius), Morava (Margus) stb. világos, hogy egy eredetűek, s eredetök nem szláv. A Don (Tanais) mellékein Herodotus előtt és után nem voltak szlávok, ezektül tehát nem származik a név; tehát a Dunáé sem; a Dunát pedig már a massiliai Pytheas ismerte), mikor se Schafarik, se Nestor szerint szlávok nem lehettek ott, de talán litvánok, mert a Duna lettül Dongava; lívül is Dougan; a rigai németek Donaunak ejtik, az oroszok Drinának, s ebbül lett az észt Tieva, a német Duna. Még a Fehér-tengerbe szakadó másik Duna is, mellyet hasonlóképen Dvinának neveznek az oroszok, onnan vette nevét, a honnan a Don és Duna, t. i, nem szláv népektül, hanem másoktul, kik megelőzték volt a szlávokat. Ugyanez áll a Marus, Murus, Mari, Margus nevű folyókrul, bár különböző nevűek is most némileg (éjszaki és déli Morava, Mur, Maros). Schafarik, mint látjuk, a latin mare, szláv more szóval magyarázza meg, mi lehetséges, de az, a szó nem csak a szláv nyelvben van meg."
Ha a nyelvészek egyöntetű álláspontja szerint a horvátok neve iráni, akár Kubrat révén, akár nélküle (Szeberényi Gábor: Horvátok és országuk a 7-11. században; in: História 2011/5-6.), akkor semmi meglepő nem lenne abban, ha valami hasonló a morvákról is kiderülne.
Under the name of Mouru, Merv is mentioned with Balkhinthe geography of theZend-Avesta (commentaries on the Avesta). Mouru was among the sixteen perfect lands created by Ahura Mazda. Under the Achaemenid dynasty Merv is mentioned as being a place of some importance: under the name of Margu it occurs as part of one of the satrapies in the Behistun inscriptions (ca. 515 BC) of the Persian monarch Darius Hystaspis. The first city of Merv was founded in the 6th century BC as part of the expansion into the region by theAchaemenid Empire of Cyrus the Great (559–530 BC), but the Achaemenid levels are deeply covered by later strata at the site. Margiana (Greek: Μαργιανή, Latin: Margiana, Old Persian: Marguš) was a region within the Achaemenid satrapy of Bactria, and a province within its successors, the Seleucid, Parthian and Sasanian Empires. It was located in the valley of the Murghab River.
"a feltárt szarmata temetők csontanyaga szinte kivétel nélkül nagyon rossz megtartású, ennek köszönhetően a koponya mesterséges torzítását az esetek döntő többségében nem vizsgálhatjuk"
De még ezen közismert nehézségek (a halotti bőrlepel cserzőanyaga, esetleg a sírbolygatások okozta gombás fertőzés következtében fellépő mállás, azaz a csontanyag rossz megtartása) ellenére is sikerült a Bereczki Zsolt–Madácsy Tamara–Király Kitty–Sóskuti Kornél–Paja László összetételű csapatnak 6 olyan szarmata koponyát kirostálnia, amelyeken nagy valószínűséggel trepanációs sebészi beavatkozást végeztek egykor:
"A sebészi trepanáció világszerte ismert ősi koponyasebészeti beavatkozás. Dastugue már a hatvanas években leírt egy kb. 12000 évvel ezelőtti esetet Észak-Afrikából (Dastugue 1962), később pedig több, a felső paleolitikumból előkerült leletet is ismertettek (Lisowski 1967, Margetts 1967). A neolitikumtól kezdve valamennyi földrészen, számtalan kultúrában megfigyelhető a jelenség (Bartucz 1966, Campillo 1984, Aufderheide és Rodríguez-Martín 1998, Arnott és mtsai 2003, Ortner 2003). A trepanáció – leginkább mint sebkezelési módszer – Hippokrates, Celsus, Heliodorus és Galenus munkássága nyomán az ókori Európában is ismert volt. Azonban az írásos emlékek és a nagyszámú csontvázmaradvány dacára igen kevés lékelt koponyát ismerünk a Római Birodalom területéről (Mariani-Costantini és mtsai 2000, Tullo 2010, Erdal és Erdal 2011).
A mai Magyarország területén eddig több mint 130 lékelt koponyalelet került elő, a legrégebbiek a neolitikumból származnak (Józsa és Fóthi 2007). A trepanáció magyar kutatástörténetének rendkívül részletes összefoglalója olvasható Bartucz (1966) Palaeopathologia sorozatban megjelent könyvében, és fontos leletkatasztereket és áttekintő elemzést nyújtanak Grynaeus (1996), Tomka (2000) valamint Józsa és Fóthi (2007) munkái. Ezek a művek azonban nem említenek egyetlen esetet sem a római kori Dunántúl (Pannonia Provincia) területéről.
Korábbi szakirodalmi adatokból három lékelt koponyát is ismerünk a római kori Barbaricum területéről (Bartucz 1966, Ferencz 1992, Józsa és Fóthi 2007). Az utóbbi években több újabb szarmata eset is napvilágra került (Bereczki és mtsai 2007), így a lehetséges barbaricumi leletek száma mára hatra emelkedett. A szerzők jelen munkájukban áttekintik és újravizsgálják az eddig ismertté vált szarmata kori sebészi trepanációs leleteket, és egyfajta lehetséges magyarázatot adnak az írott források és a csontleletek ellentmondásaira [...]
Az írásos emlékek tanulsága szerint az antik gyógyászati ismeretek széles körben elterjedtek voltak a Római Birodalomban, azonban az egykori Pannonia Provincia területéről eddig nem került elő egyértelműen sebészi trepanációnak tartható lelet. A Birodalom más tartományaiban sem gyakoriak a trepanációk (Mariani-Costantini és mtsai 2000, Tullo 2010, Erdal és Erdal 2011). Ezzel szemben a rómaiak barbár szomszédai között, a szarmata törzsek alföldi szállásterületeiről öt egyértelműen trepanált koponyát ismerünk, amelyek mindegyike mutat gyógyulásra és túlélésre utaló jeleket. A maradványok között három férfi és két nő különíthető el. A léziók többsége a koponyák bal oldalán és a fejtetőn található, míg jobb oldali nyílás csupán egy esetben figyelhető meg a koponya hátsó részén. Ez azzal magyarázható azzal, hogy a sebészi trepanációk valójában leggyakrabban sebkezelési eljárások lehettek, amelyet többnyire jobbkezes támadó által a bal oldalon okozott fejsérülések tettek szükségessé (pl. Arnott és mtsai 2003, Ortner 2003, Gross 2009).
Noha a szarmata trepanált koponyák száma sem túl nagy, a limes két oldalán tapasztalható különbség mégis szembetűnő. Pannonia provincia és a szarmaták között szoros kapcsolat állt fenn gazdasági, kereskedelmi, politikai és kulturális téren egyaránt (Vaday 1998, MRE 2003), amely lehetővé tehette a gyógyászati ismeretek átadását. Ha feltételezzük, hogy a római civilizáció koponyasebészeti ismeretei fejlettebbek voltak a barbárokénál, akkor a dunántúli római temetők anyagában kellene több trepanációt találnunk. A provincia temetkezéseiből azonban hiányoznak a trepanációk. Ezt magyarázhatnánk az egyes társadalmi csoportokra vonatkozó esetleges eltérő temetési rítusokkal (pl. hamvasztás – Tullo 2010) vagy a kutatottság alacsonyabb szintjével.
Véleményünk szerint valószínűbb, hogy a szarmaták nem szorultak a rómaiak kifinomult gyógyászati ismereteire, akik maguk viszonylag ritkán alkalmazták ezt a sebkezelési módszert. A szarmaták, ha ismerték is a római gyógyászati módszereket, valószínűleg gyakoroltak más, a korábbi keleti szállásterületeikről magukkal hozott eljárásokat is. A szarmata leletek, bár egymástól nagy távolságra kerültek elő, készítési technikájuk ennek ellenére hasonló, rézsútosan vésett. A Római Birodalom más területein előkerült trepanációik technológiai téren nagyobb változatosságot mutatnak, gyakran fúrtak vagy metszettek (Mariani-Costantini és mtsai 2000, Erdal és Erdal 2011). Mindezek inkább abba az irányba mutatnak, hogy a szarmaták saját fejsebkezelési hagyományokkal rendelkezhettek.
Feltételezzük, hogy az alföldi szarmaták és a pannoniaiak között azért tapasztalható különbség a trepanáció előfordulásában, mert az agressziónak gyakrabban kitett törzsi közösségek tagjai fejsérüléseket is sűrűbben szenvedtek, mint a római lakosság. A sebészi trepanáció mint a fejsebek gyakori gyógyítási módszere a fejlett gyógyászati eszközök és ismeretek hiánya ellenére sem volt idegen a szarmata gyógyítók számára, akik tapasztalásból eredő és keleti gyógyító hagyományokból is merítő ismereteiket generációról generációra átadva látták el az egészségügyi feladatokat a közösségekben. A letelepedett életmódra áttérő szarmaták valószínűleg olyan gyógyászati hagyományokat hoztak magukkal a Kárpát-medencébe, amely korábbi életvitelükkel és kultúrájukkal szerves összefüggésben formálódott, és ezt a keleti jelleget a honfoglaló magyarokhoz hasonlóan még sokáig megőrizték új közegükben is." (Szarmata sebészi trepanációk a Kárpát-medencében, in: Anthropologiai Közlemények 61, 2020, 25–32)
A mözsi temetőben elvégzett, személyes mobilitásra és táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.
"A temető alapítása nem helyben született, de feltehetően a környékről származó, pannóniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése – folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően családosan együtt mozgó, nagyobb csoport, akik magukkal hozták az úgynevezett padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját" – magyarázta a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatója
Hajdú Tamás–Bernert Zsolt: "A Kárpát-medencétől keletre, a Don, a Volga és az Ural vidékén a késő szarmata korból származó koponyákon sok esetben fedezhető fel a mesterséges torzítás nyoma. Amíg a gepida nép hazai temetőiben ez a szokás nem számít különlegesnek, addig hazai szarmata temetkezésekből származó makrokefál koponyát ez idáig csak egyetlen lelőhelyen feltárt szarmata kori szériából ismertettek. Lehetséges okként itt megemlíthetjük azt, hogy a feltárt szarmata temetők csontanyaga szinte kivétel nélkül nagyon rossz megtartású, ennek köszönhetően a koponya mesterséges torzítását az esetek döntő többségében nem vizsgálhatjuk ... A szarmata gödörből feltárt koponyát összehasonlítva a gepida egyének koponyáival megállapítható, hogy a torzítás módja alapján jelentős különbség nem figyelhető meg."
Embertani adatok a Tisza-vidék szarmata és gepida korához
Kőhegyi Mihály: "az alföldi szarmatáknál a D–É-i tájolás az uralkodó már a legkorábbi időkben, s az is marad a 4. század végi – 5. század eleji temetkezések esetében is. El kell fogadnunk azt a nézetet, mely szerint „egy-egy etnikum vizsgálatánál elsőrendű tényező a halotti kultusz konzervativizmusa. A sírok tájolása szívósan megmaradó, sokszor századokon át követhető jelenség.” Éppen ezért szenteltünk nagyobb teret ennek vizsgálatára. A D–É-i orientáció az iráni világ felé mutat."
VI. Mithridatész Eupatór pontuszi király, Róma nagy ellenfele nemcsak a pontuszi szkítákkal szűrte össze a levet, hanem szarmata segédcsapatokat is alkalmazott: "felhágott a Bithynia és Pontos határán emelkedő Skoroba-hegyre. A száz szarmata lovasból álló felderítő csapata véletlenül összetalálkozott Nikomédés nyolcszáz lovasával, és néhányukat foglyul ejtette: Mithridatés ezeknek is útravalót adott, szabadon engedte őket, hogy térjenek vissza hazájukba." (Appianos XII, 19, 71, Kató Péter fordítása)
Érdemes lenne utánanézni, hagytak-e helynévi nyomokat maguk után a Kárpát-medencében az avaroszlávokhoz hasonlóan. Az lenne a csoda, ha nem hagytak volna ilyen fokú kontinuitás mellett.
„Fóthi (1998) saw a very close similarity between the Sarmatians of Szentes-Kistőke and the Avar Period population of Szentes-Kaján. She considered the brachycran section within the Avar Period population of the Hungarian Plain of partially Sarmatian origin.”
"Több külföldi történész és régész ma már úgy véli, hogy a Kárpátok keleti felében talált leletek etnikai beazonosítása meglehetősen kérdéses. Ez azért fordulhatott elő, mert korábban egyáltalán nem foglalkoztak sok hun kori népesség, alánok, szarmaták továbbélésének lehetőségével, valamint a hunok erdélyi és más kárpát-medencei maradékait sem kutatták, így új kihívás lehet a továbbiakban a feltárt leletek újraértelmezése; illetve a történeti forrásokban szereplő adatokat is ismételten át kell nézni. A gepidák például nem uralták az egész térséget, főleg Olténiában, Munténiában, valamint a Szerémség területén éltek. Ma már egyre több külföldi kutató úgy véli, hogy késő szarmata népesség is élhetett a területen, de egyes területeken megmaradhattak a hunok is ... Nagy jelentőségű lehet Szergej Botalovorosz régész kutatása, aki a késő szarmaták nyomait keresi az 5-6. századi Kárpát-medencei leletekben ... A szkítákról vagy szarmatákról egyébként korábban Priszkosz rhétor írta le, hogy sűrű falvakban laktak, amelyek nem néptelenedhettek el hirtelen, mivel még Jordanes is tud róluk, sőt királyukról is ... A gepidák történelme sem jól datált, nemcsak a királylistájuk hiányos, az apahidai leleteken -- mely a hun divatot követi -- kívül ismeretlenek a 6. századi gepida uralkodók sírjai, amely szintén azt támasztja alá, hogy nem volt erős uralmuk a térségben ... a gepidák nem alkottak olyan jelentős királyságot, mint azt a szakirodalom említi, hiszen mind Rómának, mint a Keletrómai Birodalomnak adót fizettek. Jordanes egyaránt megemlíti a hunokat, szarmatákat és alánokat mint a felbomló birodalom népeit, akik a helyszínen maradtak. Szerinte a szarmaták egy része Illirycumban, a Tisza-vidéken élők pedig szervezetten, Babai nevű királyuk fennhatósága alatt éltek. Alsó-Moesiában alánok éltek ... a gepidák ... keleti, erdélyi központjuk meglétéről nincs adat a 6. századtól, a leletek kis, majorságszerű lakóhelyekről és kisszámú sírokról tesznek bizonyságot ... Nemcsak Nedaónál, hanem azt követő évtizedben sem alakult ki egységes uralom a Kárpát-medencében, és a források szerint tovább folyt a küzdelem a gótok, gepidák, szarmaták és hunok között"
Gyucha Attila: "A 4. század második felében a Tiszántúl területén délre húzódó gepidák fokozatosan a peremvidékre illetve a Duna–Tisza közére szorítják vissza a szarmatákat. Ennek megfelelően, főképpen a 4. század végétől a szarmata települések száma ugrásszerűen megnő területünkön is. A régészeti adatok arról vallanak, hogy a 410-es évektől hun fennhatóság alatt álló Alföldön, annak is déli részén, illetve főképpen a Duna–Tisza közén a szövetségbe kényszerített szarmaták továbbra is nagy számban éltek tovább falvaikban." (In: Marjanucz László szerk.: Üllés története és népélete; Juhász Ny. Kft., Szeged, 2004)
„a hun kori köznép egyik igen jelentős rétegét a Duna–Tisza közére, az I–III. századokban beköltözött szarmata törzsek alkotják … felsorolt lelőhelyek nagyobb részéről feltételezhető, hogy beléjük legkésőbb az i. sz. III. század második felében beköltözött szarmaták hun korig élő leszármazottjai temetkeztek … az eddigiek is meggyőzően bizonyítják az öthalmi temető népének a kiszombori csoporthoz való tartozását … Hasonlóképpen könnyű annak bizonyítása is, hogy az öthalmi temető a hun kort megérte, sőt valószínűleg át is élte … Van az öthalmi temető kerámiájának egy olyan csoportja is, amely az Alföld ókori történetének korábbi szakaszára utal. Számos, nagyjából azonos típusú durva, szabad kézzel készített, téglapiros edényt tartunk számon a temetőből … E durva kerámiának az eredete abban a dák kultúrkörben kereshető, amely politikai létének virágkorát vidékünkön az i. e. I. század idején élte. Ugyanerre a kultúrkörre utalnak a kígyófejes végződésű ezüst karperecek is … A szarmata hódítás első két századában elkülönülten él e nép, s önálló (bár szarmata hatásokat is felmutató) temetőkbe temetkezik. Úgy látszik, hogy ez az elkülönülés a III. század második feléig tart, és ettől kezdve az újabb, ugyancsak szarmata hódítók nyomása az elkülönülő életnek véget vet. Az öthalmi temető ide sorozható fenti leletei azt gyaníttatják, hogy a dák alapréteg, elvegyülten a csaknem egykorú szarmatával, jellemző sajátosságainak egy részét a hun korig megőrizte.”
„A szőregi anyag alapján kiegészíthető a korban több irányú megközelítésben kirajzolt magyarországi Dél-Alföld olyan régiója, ahol a korábbi szarmata kerámia mellett, annak továbbfejlesztett keleti stílusú és díszítésű változatai mellett újabb edénytípusok is feltűnnek, bizonyítva, hogy a hun korban a szarmata lakosság továbbélt, és kézműiparával, gazdaságával háttérgazdaságot nyújtott a nomád és katonai támadó hadjáratokat vezető hunok számára.” (Ács Csilla, Megjegyzések a késő szarmata kerámia kérdéséhez; in: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 30-32, 1987-89, 103)
A mözsi temetőben elvégzett, személyes mobilitásra és táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.
"A temető alapítása nem helyben született, de feltehetően a környékről származó, pannóniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése – folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően családosan együtt mozgó, nagyobb csoport, akik magukkal hozták az úgynevezett padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját" – magyarázta a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet igazgatója.
Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai.
A mesterséges koponyatorzításnak nevezett testmódosító eljárás Közép-Ázsia, illetve a Fekete-tenger menti sztyeppei régió irányából keleti népcsoportokkal érkezett a Kárpát-medencébe, és az 5. században – a hun korszakban és az azt követő évtizedekben – élte virágkorát. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A koponyák szándékos deformálását csecsemőkorban kezdték, fiú- és leány gyermekeknél egyaránt. A módszer lényege, hogy egy satuszerű kötéssel alakították, változtatták meg a fej formáját.
„A szarmata kori kézzel formált kerámiatöredékek – különösen, ha nem sikerült tipikus formához kapcsolni – sok vonásukban hasonlítanak az ún. durva népvándorlás kori (elsősorban avar) edényművesség darabjaihoz” (Vörös Gabriella: Késő szarmata falu emlékei Tápé-Széntéglaégető lelőhelyről; in: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1991–1992/1, 20.)
Előadásunkban most érkeztünk el egy szomszédos [ti. Indiához szomszédos – B. I.] néphez, ezek a szkíták. Eredetileg csak egy kis földterületet birtokoltak. Testi erejüknek és vitézségüknek köszönhetően sikerült nekik fokozatosan gyarapodni, nem csak, ami a terület kiterjesztését illeti, hanem sikerült nekik saját népüket is a hatalom és a tekintély egy magasabb fokára emelni. Kezdetben az Arares (Aras) folyó mentén laktak, ekkor számuk még csekély volt: akkor egy lenézett, hírnév nélküli nép voltak. Régi királyaik közül az egyik uralma alatt, aki egy harcos fejedelem és kiváló hadvezér volt, a szkíták meghódították a hegyvidéket egészen a Kaukázusig, a síkságot az óceánig és a Maiótis tóig (Azovi tengerig), és a további területet egészen a Donig. „Később (a lakosok között keringő mese szerint) volt egy a földből született hajadon, akinek a felső teste asszonyforma volt, azon alul viszont kígyó formájú volt. Zeusnak tőle született fia a Skythés névre hallgatott. Ez nagy tekintélyre tett szert, mint még soha senki előtte, és az egész nép róla nevezte el magát szkítának. Ennek a királynak a leszármazottai között volt két pompás tulajdonságokkal rendelkező testvér: Palus és Napés, akik nagyszerű dolgokat vittek véghez. A birodalmat egymás között felosztották, a nép egyik részét paluszoknak, a másikat napészeknek hívták. Nem sokkal később ezeknek az uralkodóknak a leszármazottai, akik bátor harcosok és ügyes hadvezérek voltak, és meghódítottak egy jelentékeny földsávot a Donon túl, egészen Thráciáig, majd hadjáratot vezettek a Don innenső oldalán, és kiterjesztették országukat egészen Egyiptomig és a Nílusig. Út közben sok jelentős népet meghódoltattak, úgy hogy a szkták birodalmát az egyik oldalon egészen a keleti óceánig, a mások oldalon a Kaspi-tengerig és a Maiótis-tóig kiterjesztették.” A nép ereje ugyanazon mértékben növekedett, és kiváló királyaik voltak. „Ezektől kapták a nevüket a szakák, a masszagéták, az arimaszposzok, és még más népek. Ezek királyai az általuk legyőztött népek közül sokaknak új lakóhelyet jelöltek ki. Nevezetesen azonban alapítottak két gyarmatot: az egyikhez Asszíriánból telepítettek át (ti. embereket – B. I.) Paphlagonia és Pontus vidékére, a másikhoz Médiábó jöttek, és a Donnál telepedtek le, ahol később a telepeseket szauromatáknak hívták. Sok idő múlva történt, hogy a szauromaták hatalmasokká lettek, és egy nagyobb vidéket Szkítiában elpusztítottak, a meghódított terület lakóit kiirtották, és a vidék nagyrészét pusztává változtatták.”
Szegény ember vízzel főz. Bár egyik olvtársunk szerint a szigünnák voltak a "szeginek", szóval az az etimológia már le van stoppolva :D
Vörös Gabriella: "Az az igazság, hogy ezt a korszakot, ezt a szegény népet soha nem kedvelte a régésztársadalom. Most, amikor ezeket a sorokat írom, és belegondolok, kik és mikor, hogyan karolták fel őket, és összehasonlítom, mondjuk, az avar korral, elszomorító statisztikát kapok. Ma összesen négyen vagyunk, akik »hivatásos« szarmatakor-kutatóknak számítunk Magyarországon."
Vörös, Vaday, Istvánovits és Kulcsár lenne ez a négy "amazonka"?
Lovaikat nemcsak harcra és munkára, étel- és italforrásul használták, de patáikat sem hagyták veszni. Így készült a szarmata pikkelypáncél Pauszaniasz (Kr.u. kb. 110–180) szerint:
"5. Egyebek közt itt [Aszklépiosz szentélyében] található egy szarmata mellvért is, s ha megnézzük, el kell ismernünk, hogy a barbárok legalább olyan ügyes mesteremberek, mint a görögök. A szarmaták maguk nem bányásznak, és idegenből sem vásárolnak vasat, mert egyáltalán nem érintkeznek a szomszédos barbárokkal, de ezt a hiányt találékonysággal pótolják. Dárdáikra vas helyett csonthegyet szerelnek, íjuk és nyilaik somfából készülnek, a nyilaik hegye pedig csontból. Ütközetben hurkot vetnek az ellenségre, s azután lovukat megfordítva a kötéllel rántják a földre ellenfelüket. 6. Vértjük pedig a következő módon készül. Mindenki sok lovat nevel, mert országukat vad erdőségek borítják, és nomád szokás szerint nem osztották fel egyéni birtokokra. Lovaiknak nemcsak háborúban veszik hasznát, hanem isteneiknek is lovat áldoznak, s a lovak húsát meg is eszik. A patákat azután összegyűjtik, megtisztítják, széthasogatják, kígyópikkelyekhez hasonló lapocskákat készítenek belőlük. Aki pedig még sosem látott kígyót, az is biztosan látott már zöld fenyőtobozt, s nem fog tévedni, ha a patákból készült pikkelyeket a toboz lemezkéihez hasonlítja. Ezeket azután átfúrják, ló- vagy ökörbélből készített fonallal összevarrják, és így készítenek maguknak vértet, amely éppoly díszes és tartós, mint a görögöké, továbbá éppúgy felfogja a lövedékeket és az ütéseket." (Görögország leírása; Attika 21)
"Arra céloztam volna, hogy ezek szerint nem létezett sem római központi elosztórendszer a barbárok számára, sem római "divatdiktátorok" nem voltak, hanem a több ezer km-es birodalom határvidékén, kliens államaiban ilyen-olyan antik műhelyek és hatások léteztek, ahonnan és amelyek révén a közelben élő határvidéki barbárok - és természetesen indirekt módon a távolabbi területek is - hozzájutottak ezekhez a cuccokhoz."
Ja, természetesen. Eltérések vannak Róma különböző területei között. A nyugati és keleti részek meg ugye még nyelvileg sem alkottak egységet.
"A Krím-félszigetre kik szállították az árut?"
A Fekete-tengeren aktív kereskedelem folyt végig a part mentén. Szerintem könnyen találhatsz jobb, rosszabb térképeket is a hajózási útvonalakról, én már fáradt vagyok, hogy előszedjek egyet.
Ebbe a kereskedelembe az északi part leginkább Olbián és a Krímen keresztül kapcsolódott be, míg pl. Moesiában ott voltak végig a kikötővárosok (Istros, Tomis, Odessus, Mesembria). Moesia meg ugye határos az Alfölddel meg az Al-Dunával.
Szóval akár Moesiából származott az árú, akár esetleg Pontus vagy Thracia volt az, a szarmaták lakta területeken ezek legközvetlenebbül a Krím és Moesia környékét érhették el.
A Monor határában fekvő régészeti lelőhelyen egy 2-3. századi temető harminc sírját tárták fel - a Ferenczy Múzeum közvetítésével - a Salisbury Kft. régészei, akik a sírokban az Alföldet a római korban benépesítő, keleti eredetű szarmaták emlékanyagát találták meg.
Az M4-s gyorsforgalmi út M0-s autópálya és Cegléd közötti szakaszának építése előtt a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. régészeti feltárásokat rendelt, így találtak rá az értékes leletekre. A feltárást - a Ferenczy Múzeum közvetítésével - a Salisbury Kft. régészei végzik.
Egy temető tárult fel a régészek előtt, amelynek több sírját a szarmatákra jellemzően körárok veszi körül. A halottakat pedig szarmata hagyományok szerint hátukra fektetve, nyújtott helyzetben, a túlvilági útra melléjük helyezett ételmellékletek edényeivel, markukba érmekkel, testükön pedig az öltözet különböző elemeivel és ékszereikkel együtt találták meg.
Az egyik, körárokkal határolt területen három egymással párhuzamosan fekvő sír került elő. A középsőt valaha kirabolták, ebben csak néhány csontszilánk maradt meg, a tőle nyugatra fekvő sírban viszont
egy gyermek feküdt, lábfejénél edénnyel, mellkasán bronz fibulával, azaz ruhakapcsoló tűvel.
A harmadik sírba pedig egy felékszerezett asszonyt temettek, akinek mellkasán egy aranyozott bronz korongfibula van, hosszú ruhájának láb felőli szegélyét pedig sűrűn kivarrták üveggyöngyökkel. A lába mellé egy bronzveretekkel díszített ládikát helyeztek.
A három sírban valószínűleg egy család tagjai fekszenek,
akik vagy nagyjából egy időben haltak meg, például betegség vagy egy járvány miatt, esetleg a szokásossal ellentétben nem személyenként külön körárokkal határolt területre temették őket, hanem családi parcellát hoztak létre.
A sírcsoporttól nem messze egy 3-4. századi női sír észak-déli tájolású töredékes váza is napvilágra került. Érdekessége, hogy a sír közepén, a medence helyén egy második koponyát helyeztek el. A felső koponyán egy nagy ezüst vagy bronz lemezből készült kúp alakú korongfibula volt, amelyet borostyán gombbal díszítettek. A nő két spiráldíszes római stílusú fülbevalót viselt, nyakát fonott bronz nyakperec díszítette. Lábainál a bronz karikából készült lánc a csizma éke volt, derekánál borostyán, karneol és üvegpaszta gyöngyök.
"pl. római párhuzamok miatt. Germániában meg miért kellene pont ilyen leleteknek lenni?"
Arra céloztam volna, hogy ezek szerint nem létezett sem római központi elosztórendszer a barbárok számára, sem római "divatdiktátorok" nem voltak, hanem a több ezer km-es birodalom határvidékén, kliens államaiban ilyen-olyan antik műhelyek és hatások léteztek, ahonnan és amelyek révén a közelben élő határvidéki barbárok - és természetesen indirekt módon a távolabbi területek is - hozzájutottak ezekhez a cuccokhoz. A Krím-félszigetre kik szállították az árut?
"Egyelőre még nem tartunk ott. Semmi ilyesmi nem történt, csupán idéztem két régészt, a téma szakavatott kutatóit, akik tipológiai összehasonlítást végeztek.
Amúgy sem értem, milyen "összeesküvést" lehetne ebből kihozni, legalábbis a Hérodotosz idejében a Don jobb és bal partján élők javára vagy kárára... Ez a konjurációs-konspirációs-chemtrailes dolog néha az agyatokra megy, úgy érzem."
Tudom, hogy nem történt. Annyit mondtam, hogy nem is érdemes, nem akkora kuriózum.
"Ezen miért lepődsz meg, hogy a tipológia az esetek túlnyomó többségében nem sarkítható sem minőségi, sem mennyiségi vonatkozásban? Attól még muszáj valamihez vonatkoztatni, hasonítgatni - vagy csak úgy lógjanak a korai alföldi szarmata leletek a levegőben?"
Pedig pont "minőségi és mennyiségi" vonatkozásban igyekszel most sarkítani a tipológiát (amit egyébként lehet).
Ha nincs mihez, akkor meg egyáltalán nem muszáj erőltetetten hasonlítgatni valamihez mert az sosem sült még el jól.
A korai alföldi szarmata leletek pedig nem lógnak a levegőben, főleg, hogy ezek a tárgyak csak a leletek igen kis részét képezik mint olvashattad.
(És még megoldást is adtam a dologra.)
"Azt azért nehezen hinném, hogy például a szintén rómaiakkal határos Germánia is ugyanezekkel a részben a megrendelőik ízlését tükröző, részben az eleve adott kínálathoz igazodó tárgyakkal lenne tele, különösen miután írod, hogy az első szarmaták aligha a császárság hívására jöttek. Ha pedig a pontuszi hellenizált-romanizált mesterek saját munkái ezek a darabok, akkor biztos kell, hogy legyen belőlük a Fekete-tenger melléki római városok hagyatékában is (Pontusz-Kolkhisz, ill. Moesia)."
Azt észrevetted, hogy az általad oly preferált két régész is írja, hogy római import tárgyak is alkotják a leletegyüttest? Nem véletlenül - pl. római párhuzamok miatt.
Germániában meg miért kellene pont ilyen leleteknek lenni? Nem igazán logikus.
nem érdemes annyira meglepődni vagy "összeesküvés elméleteket" gyártani
Egyelőre még nem tartunk ott. Semmi ilyesmi nem történt, csupán idéztem két régészt, a téma szakavatott kutatóit, akik tipológiai összehasonlítást végeztek.
Amúgy sem értem, milyen "összeesküvést" lehetne ebből kihozni, legalábbis a Hérodotosz idejében a Don jobb és bal partján élők javára vagy kárára... Ez a konjurációs-konspirációs-chemtrailes dolog néha az agyatokra megy, úgy érzem.
"csak bizonyos aranytárgyakra vonatkoznak és azoknál sem teljes analógiákat hanem ilyen-olyan hasonlóságokra. Egyben nem csak az Alföldön és Krími Szkítiában fordulnak elő hanem máshol is, csak ezeken a területeken a leggyakoribbak"
Ezen miért lepődsz meg, hogy a tipológia az esetek túlnyomó többségében nem sarkítható sem minőségi, sem mennyiségi vonatkozásban? Attól még muszáj valamihez vonatkoztatni, hasonítgatni - vagy csak úgy lógjanak a korai alföldi szarmata leletek a levegőben?
"a tárgyak egy része római import ... az Alföld és a Krím a két rómaiakkal legközvetlenebb kapcsolatban álló terület"
Azt azért nehezen hinném, hogy például a szintén rómaiakkal határos Germánia is ugyanezekkel a részben a megrendelőik ízlését tükröző, részben az eleve adott kínálathoz igazodó tárgyakkal lenne tele, különösen miután írod, hogy az első szarmaták aligha a császárság hívására jöttek. Ha pedig a pontuszi hellenizált-romanizált mesterek saját munkái ezek a darabok, akkor biztos kell, hogy legyen belőlük a Fekete-tenger melléki római városok hagyatékában is (Pontusz-Kolkhisz, ill. Moesia).
"Kizárólagosan őket, nem? Tőlük keletebbre meg a roxolánokat."
Igen, jazigok az Alföldön, roxolánok az Al-Dunánál.
Bár azért van egy kis kavarodás ebben, mivel i.sz. 92-ben a roxolánok semmisítik meg a Legio XXI Rapax-t, ami egy pannoniai légio volt, 89-ben vezényelték oda. Persze ezt a problémát megoldjuk azzal, hogy biztos átküldték őket az Al-Dunához harcolni, de ez csak feltételezés.
De Pannonia i.sz. 258-60-as megtámadásában már tuti részt vettek a roxolánok. Persze ez nem jelenti azt, hogy az Alföldön éltek de legalább átmenetileg jelenvoltak.
A 4. században a Bánságban, a Tisza mellett emlegetett Arcaragantes szarmatákat meg általában a roxolánokkal hozzák összefüggésbe.
De nem is erre gondoltam "jazig leletek" témában, hanem arra, hogy ha írott forrásokból tudjuk/sejtjük is kik hol voltak, nem tudunk leletcsoportokat elkülöníteni. Ha nem tudod a lelőhelyet, a legtöbb tárgyról meg nem mondod, hogy jazig vagy roxolán. Így régészeti szempontból nem beszélhetünk "jazig leletekről".
