Tortúra
„…kívánok Neki sok Bükköt. Ott nevetni is láttam.” (Jámbor Bettiről)
„…nézd, mindent elborít az a hó,
mit vártunk lent a sár helyett
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
a szemét nem tudja nyitva tartani.
Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és vastagon kavarog.”
(Udvaros Dorottya: Hóesés, szövegíró: Bereményi Géza)
Hajnali utazás rossz előjelekkel. Kifolyt a tea a rosszul záródó tartályból, leitattam vele a papírzsebkendőket. Hamis híreket hallgatott a buszsofőr egy ellopott rádióadón, az egyiken a sok közül. Egy nő Mezőkövesden lelakatolta a kerékpárt, nem a tárolóhoz, hanem csak úgy a kereket a vázhoz. Mintha önmagát láncolná oda a semmihez, hogy még akkor se mozdulhasson, ha szökni kellene. A buszt elérte. Jobb híján azon töprengtem, miért éppen Vattára utaznak többen is, akik Mezőkövesden szálltak fel. Igaz, se nem jobb, se nem rosszabb. A Donald’s-nál Pröccre jött a 2-es busz, az udvari sátorból kaptam egy (úti) lapot, a bódészerű kisboltot meglátogattam pár aprósüteményért, papírzsebkendőért. Két tízes csomagot vettem, amiből egyet rögtön el is hagytam még a városban. Pedig még könny sem volt benne, ami földre húzza. Óra és térkép nélkül a Bükkre bíztam magam…
Nincsenek folyamatok, összerakott, előre megtervezett időszakok. Egy nap, aztán a következő. Valahogy összekötni őket, ez a teendő, a gyakran megoldhatatlannak tűnő feladat. Vártam a Bükköt, hogy megfogja a kezem, hogy befogadjon. Nem létezik rajta kívüliség. Amig itt vagyok, vagyok. Nem puszta létfenntartás, értelmetlen várakozás az egész. Nem az ablakok és ajtó nélküli szoba. A hely valamint a tél menedéket nyújt az otthontalannak.
A réten és azon túl erősen havazik. Odaint és elsuttogja, hogy ki és miért küldte. Később, mikor az út meredekbe fordul, a szél is rásegít. Van-e valaki odakint? Van-e bennünk erő? Lenni, belenézni a hókavarta égbe, nem sírni, mert megfagy az is. Van-e valaki odakint, aki ugyanígy érez?
A faluban az ilyenkor szokásos dolgok történnek: autókerekek elé hamut szórnak, latyakká silányul a főút felső rétege, a kocsma teraszáról köszön valaki egy ismerősnek, aki a helyzet dacára elindult a felső kisbolt felé.
Szeretem ezt a sárgát Bükkszentről Hollóstetőre. A hullámokban benne van az elmúlt évtizedek nyoma, föl is, le is jöttünk, nyár és tél váltotta egymást, az egyik fenyves bezárult, a másik meghalt.
És tudod, amikor kivágtok egy erdőt, nem csupán a fákat ölitek meg benne, nem. Sokkal többet irtotok ki és nem kizárólag a föld az, aminek fáj. Elveszik az illat, a madárdal, a fények játéka megszűnik létezni benne. És az ösvény, az ember útjának nyoma, ahol annyit hallgattunk és beszéltünk, futottunk rajta és sétáltuk lassan, múlhatatlannak gondolva, akiről ma már tudjuk, halott. Az ösvényt is elpusztítjátok ilyenkor. Vele pedig a tudatból egy részt, s az ember idővel magára marad, nézne, de a szemét nem tudja nyitva tartani.
„Messze az édentől, a forrástól, már mindentől
Távol az álmoktól, közel egy emlékhez, messze a várostól
Két keze az arcán
Mégis utat talál a könnye a keze alatt
Elindul és nem fordul vissza...keserűre festi a jelent…”
(Bíborszél: Egyedül, szövegíró: Fábián Zsolt)
Néha visszazökkenek a valós idejű történésbe, amikor enni kell meg inni. Ösztönökből fakad a szégyen is, nem jutottam semmire, sehová. Mindig a télre vártam. Mondja azt, hogy szép, ami másnak hideg, félelmes vagy elkerülendő. Amerre a szél jár és söpri a havat a szembe, ruhába, utakon keresztbe és nem rosszindulatból, hanem a természetéből adódóan, jótékonyan tüntetve el mindazokat a nyomokat, amit óvatlanul ott hagyunk.
A fennsík felé haladva épp annál a fánál találkozunk SzLA-val, aminél virágzó állapotában májusban és máskor decemberben is megálltunk. Szabadlábon, mondja, és pontosan érti, mi van most velem, a természet lehet gyógyír, az egyetlen lehetséges opció, ami marad, talán megmarad. Apró történetek a világról, ahol élünk, a világról, ami szerencsére nagyon messze van a valóságtól.
A Kecskeláb-réten most is megvan az a csonka fa, a fenyőkre szorgosan rakja a havat a Mester, szóval majdnem minden olyan, mint a fénykorban. A majdnem a lényeg, mert szokatlanul ritka a hegyek üstökén a haj, a fenyvest itt is eltüntették, a műút meztelen, szégyenlősen kanyarog felfelé. Az együttérzés gesztusa. Szívszorító állapot. Nem tudom, vissza akarok-e jönni bárhonnan is, bárhová is.
Hótaposva, porozva zörgetem az utat, engedjen be egy percre a tél magához, ha már így vagyok, ha már itt vagyok benne magamtól, sőt örömmel jőve. A majd’ vízszintesen hulló kristályoknak hosszabb az útjuk, amíg ég és föld között magukat kiteljesítve úsznak, akárha óriás halakat küldenél a tóban, hogy lassan, de nagyon lassan ereszkedjenek alá és fúrják orrukat az iszapba.
A Zsidó-réten mély a hó, karácsonyi lapokra kívánkozó csend és kép, katt, katt, a szívbe kerül a borókás, a messzi csúcsokon a sipka és oda kerül ez a nap mindenestül, téllel bélelt kabátban, lélekszakasztó útjaival.
A Tar-kő előtt Elvis is megjelenik, és őt meg kell hallgatni, ezt tudjuk régóta. Épp egy jéghideg dobozos kólát iszom kesztyű nélkül, mikor befúj az oldalszél a csúcs előtt. Hideg van, mégis madárhangot vélek hallani, az is lehet, hogy egy dallam vagy valami egészen más. Bordásra fagyott költemények, záróra előtti versszak, és kitárulkozik a távol, szelíd dombocskáin izgalmas fehér-nemű.
A lejtmenet során csodáljuk meg a kanyargó utakról a messzeséget! Figyeljük meg, miként éli túl az erdő, mikor fái örökre elmennek! Egy teherautó elszállítja a testet, és utána marad az őrjítő hiány. Tanuljuk hát a példát!
Miért is gondolom, hogy a hosszú utak sajátja valamiféle tanulság, esszencia születése? Amikor elfogynak a szavak és a tenni-a-kereket kötelező szabálya visz előre, alkalom adódik arra, hogy megkérdezzem: meddig még? Mert az itt és most, ez a dermedt állapot, a télnek ez az őszinte kitárulkozása rólam is leveszi a terhet. Eldobni mindent, ami felesleges, vagy azzá vált az események nyomán. Egyet hagyni meg: szeretni, szeretni, desperately lovin’ till the end…
Bevallom, már régóta szívembe zártam a Török-utat. Olyasmi ez, mint a szerelem, ami ellenszenvként kezdte vagy tán csak a párbaj része volt, később a hozzászokás végül pedig a rettenetes hiányérzet nélküle. Szeretem a hosszú eseménytelen lejtőket és emelkedőket, a ritka elágazások beköszönő útjait, a nem látható Gerzsény-házat, a Zsuzsa-forrást, ahol a Nem ivóvíz! felirat alá felírták egykor: hanem tölgyfa.
Látod, összevissza beszélek, mert hatással vagy rám. A műút beér, futók a délután magány-óráiban. Völgyfőház, gyönyörű név. És az utána sorakozó hegyek, a kilátás igérete. Egy régmúltból származó veretes emlékkönyv lapjain az illusztrációk. Eléhezett állapotban, remegő ujjakkal előadott árnyjáték. Kötődésem a helyhez nem vitatható.
Reflektor irányítja a figyelmet az eltévelygett várkúti házról a kis kulcsosra. Odabent ránctalan minden arc, mosoly és édes keksz rángat vissza egy kicsit még ide, ebbe a világba.
Jöjjön hát az út! Lámpafény óvatos jelzései, fényszikrát szóró kristályok az úton, ahová a nagy bőségben hulltak. Tudom, ki küldte és miért. Ketten vagyunk, jólesik a társaság, túl a számadáson, a kerítéshez közel. Engedd, hogy tél legyen! Havazzon, legyen fagy, ami megőrzi az ajándékot, pára, ami takarja arcom, ha sírnék, ha sírok.
A szőlőtáblák közé köves utak szorultak. Lelassítják az utazót, alkalmat kínálva arra, hogy felkészüljön a visszatérésre. Városi fényekbe ütközik a tekintet. De előtte még Csomós-tanya romja, volt úgy, hogy utcai lámpa szortyogott itt (megidézve Eliot szellemét), s most hiányos falain átrohan a szél, mutatom, ott nincs semmi, ahogy a lélekben is kiürülnek a szobák bizonyos történések folyományaként.
A várállomáson túl kis utcák zegzugaiban születnek az esti mesék Télről, Bükkről. A minarettől még pár kanyar és vége. Öröm-e a megérkezés? A lényeg az út maga, ahogy már régóta tudjuk, most meg méginkább így van. A semmi elől el kell rejtőzni odafent, havat játszani, egy kicsit nem lenni. Beérkezvén nem is tudok mondani semmi lényegeset, kifutok a minaretig, ahol a december maradék fényében eljátszom, hogy létezem.
„Valamit még tudnod kell
ha elmennél, ne ébressz fel
valahogy egészen biztos túlélem,
de ha álom legyen végtelen!”
(Bíborszél: Tudnod kell, szövegíró: Fábián Zsolt)
