"Még meg sem köszöntem
Hogy megszülethettem én
És ülhetek az élet vonatán
Nem király, de mégis
Ember lettem én is igazán
Még meg sem köszöntem
Hogy játszadozhattam én
És álmodozni tudtam azelőtt
S hogyha fáradt voltam
Akármikor kaptam pihenőt
Kiskoromtól oktatott
És felnevelt két ember
Az egyik ember sajnos már nem él
Azután csak egy maradt
Ki annyit fáradt értem
Így neki tartozom most mindenért
Még meg sem köszöntem, hogy élek
Még meg sem köszöntem,
Hogy áldoztál reám
Meg sem köszönhetem,
Helyette dúdolok neked egy dalt,
Ahogy te dúdoltál nekem hajdanán
Kiskoromtól oktatott...
Még meg sem köszöntem, hogy élek
Még meg sem köszöntem,
Hogy gondoltál reám
Meg sem köszönhetem,
Helyette dúdolok neked egy dalt,
Ahogy te hajdanán, ó, hajdanán
Még meg sem köszöntem, hogy élek
Még meg sem köszöntem,
Hogy vigyáztál reám
Még meg sem köszöntem
Azt, hogy van hitem, hazám,
Most mindezt köszönöm neked: ANYÁM!
"Minden jó, amit megérdemeltünk." - írta valahol Pilinszky. És mi az, amiről, ha alázatos az ember, azt meri mondani, hogy nem érdemelte meg. Köszönök hát mindent. Mindenkinek.
Köszönetet mondok egy Párnak, mert segítettek ( mégha ezt ok nem is tudták ) átgondolni az életem. Rájöttem arra, hogy nagyon meg kell becsülni a JÓT, s nem szabad hirtelen felindulásból egy csöppnyi izgalomért összekuszálni az életem. Annál sokkal többet ér az én PÁROM.
Ezúton köszönöm a Páromnak, hogy elvisel engem, mégha olykor nagyon hülye vagyok is. ( igaz, ezt már párszor elmondtam neki, de nem lehet eleget..)
Fogalmam sincs miért nem tudtam, s tudom kimondani Neki - gyermeki dac, vagy mifene -, szóval, ANYUKÁM nagyon SZERETLEK és köszönök mindent, még a pofonokat is. Kellettek azok is.
"Köszönöm, hogy Te vagy. Az órát köszönöm,
amelyben fényül nyert e világtalan világ.
Köszönöm, hogy kezed kinyujtottad felém,
s árnyául elfogadtál, sugárzó életednek."
(Uhh, nagyon jó ez a topic. Remélem sikerült pontosan idéznem Mórát.)
Köszönöm, barátaim. Soha nem lehet ezt így kimondani, de köszönöm, hogy léteztek. Nélkületek a pokolban lennék.
Köszönöm, én szerelmem, hogy megtanítottál fájni és önzetlenné válni.
Azt nem köszönöm, hogy egyszer írtál egy verset, aminek úgy kezdődtek a sorai, "köszönöm". És azt írtad, ha én nem vagyok, sose írod meg.
De valójában köszönöm, hogy voltál.
Köszönöm Boros Lajosnak, hogy létrehozta a Danubius Cappuccino HP-ját, ahol naguyszerű emberekkel ismerkedtem meg. És így köszönöm a vőlegényemnek, hogy vette a bátorságot és megírta azt a bizonyos első lvelet, ami idáig vezetett minket.
Akinek szeretnék köszönetet mondani, sajnos már nem látogatja a törzsasztalt! Köszönöm neki, hogy segített talpra állni és megtanított élni! Köszönöm neki, hogy nem engedett elmenni, hogy nem hagyta, hogy feladjak mindent! És nagyon szeretném, ha megbocsátana azért, hogy amíg csak a saját problémámmal foglalkoztam, nem vettem észre, hogy kikészül ő is teljesen. Köszönöm, hogy vigyázott arra az emberkére
aki számomra a legfontosabb. Köszönöm, hogy fontosak vagyunk neki. Köszönöm, hogy megtanított szeretni.
