Szia! Lehet, hogy későn reagálok leveledre, de én csak most olvastam ezt az oldalt. Szeretnélek arra biztatni, hogy próbáld meg pozitívabban felfogni az életed és a sorsodat, mert ha ennyi negatívot hordozol magadban nem fognak sikerülni a dolgaid. Lehet, eddig azért nem találkoztál számodra megfelelő partnerrel, mert még nem volt itt az ideje. Ne add fel keresd a jó oldalát: lehet, hogy még egy kicsit várnod kell, hogy az igazit megtaláld. Ehhez kívánok neked sok sikert és ha van kedved beszélgetni, ismerkedni az mail címemet megtalálod, publikus.
Párkapcsolati téren katasztrófális, és ez rányomja magát a többire is. Amíg nem tudom elviselni a magányt, addig semmi máshoz nincs erőm/kedvem/motivációm. Leírom ide is a nyomorom, hátha tud valaki valami konstruktívat.
25 éves lány vagyok.
17-18 évesen elhatároztam, hogy teszek az önbizalomhiány ellen. Lefogytam, befestettem a hajam, igyekeztem kedves és normális maradni zavaró külső körülmények ellenére, kitöltöttem az életemet célokkal, sportoltam, felvettek az ország legjobb egyetemeire, megtanultam két és fél nyelven, néha énekelni jártam, biciklitúrákra és kirándulni, verset írtam, meztelenül fürdőztem a Velencei-tóban, külföldi ösztöndíjat nyertem, elmentem tíz országba, ötmillió könyvet elolvastam, ittam-buliztam-füveztem... semmi nem maradt ki az életemből, amit a fiatalok szoktak, kivéve a párkapcsolatot. 20 évesen belementem egy kompromisszumkapcsolatba, kb. azért hogy már legyen, ő volt az első barátom.
Amióta ennek vége, két és fél éve, olyan vagyok, mint egy hülye tinilány, folyamatosan rinyálok, hogy miért nem néz rám senki. Leálltam a hasznos és értelmes tevékenységekkel is, passzívabb vagyok, mint valaha, ami naná, hogy nem vonzó. De egyszerűen NEM HISZEK benne, hogy ha megint nekiállok felturbózni magam kívülről-belülről, akkor az ér valamit, attól majd hirtelen jobb nő leszek. Tényleg ennyire számít a külső és tényleg ekkora baj, hogy nincsen csinos pofim???
Valaki segítsen, mert nagyon el vagyok keseredve. Tisztában vagyok vele, hogy sok mindent (bármit?) el tudok érni, hogyha teszek érte. Csak azt nem, hogy ne legyek ilyen nagyon magányos. Úgy érzem, nekem ezekről a dolgokról, mint párkapcsolat, le kell mondanom, mert talán alkalmatlan vagyok rá :((((
vettem egy jó könyvet "Ki, ha én nem?" címmel. Mostanában jelent meg. Szemléletesen mutatja be, mi a különbség önbizalom és önbizalom között, honnan jön az önbizalom, hogyan lehet fejleszteni és egészséges önbizalmat építeni. Nagyon jó, a mindennapi életből vett példaszituációk vannak benne, amiket lehet elemezni. Érdemes megvenni :)
Olvasgattalak titeket és úgy érzem, valamit feltétlenül el kell mondanom. Bizonyos szinten én is az önbizalomhiányos emberek közé vagyok sorolható. De azt gondolom, nem mindegy, hogy az ember milyen temperamentumú egyénekkel veszi körül magát. Ha ugyanis valaki alaphangon visszafogottabb, otthonülőbb, csendesebb, akkor ezt elég élesen fogja érezni egy pörgős, nagydumás társaságban. És butaság lenne hozzájuk mérnie magát. Vannak, akik kifelé élnek és vannak, akik befelé. Az ember mindig viszonyíthat, felfelé is, lefelé is: vannak dumás, szórakoztató, akár önbizalomtól duzzadó arcok, akikhez mérve még jobban elbizonytalanodhat valaki, és vannak, akikhez képest még ő maga is fényévekkel előre jár. Azt kellene tudni, melyik az a nekünk optimális állapot, amiben legjobban tudjuk adni azt, amit szeretnénk. Aztán ennek megvalósításába már hosszabb idő is beletelhet, de lehet, hogy már mindezek tudata segít. Fontos tudni, hogy kihez/mihez méri az ember magát.
Bennem is sokáig megvolt az az örömtelenség. Hogy semminek nem tudtam örülni, mindig csak a sötét oldalát láttam a dolgoknak. Igazából még most is csak nagyon kevés dolog tölt el jó érzéssel, de tudom, hogy fokozatos a dolog. Próbálj meg kitalálni olyan dolgokat, amiket korábban -gyerekkorodban akár- szívesen csináltál. Mondjuk nézz meg egy filmet, amit régen nagyon szerettél (ha nincs meg otthon, hozd ki tékából) Vagy menj el egy olyan helyre ahova régen nagyon szerettél járni! Én régen nagyon sokat jártam fel a Várba, csomó jó élményem kötődik hozzá, de az elmúlt években nem jártam ott. Nemrégiben elkezdtem vágyni rá, és elmentem oda egyedül. Nagyon jó érzés volt!
A régi élmények felidézése visszahoz olyan dolgokat az emberben, amik korábban jól működtek, a személyiség alapvonásait mozgatják meg, azokat a működőképes részeket, amik kirángatnak a rosszkedvből. Ha szorgalmasan feltárod ezeket a részeidet előbb-utóbb kilábalsz az érdektelenségből.
Alvásproblémák, nehezen felkelés, rosszkedv ellen: olvastam, hogy az ilyesmit magnéziumhiány is okozhatja, de legalábbis fokozhatja a tüneteket. Elkezdtem magnézium-pezsgőtablettát inni, napi 1-et, és 3 nap után elmúltak a felkeléssel és alvással kapcsolatos problémák, meg az örökös fáradtság. És kialakult egy normális alvásritmus, mindig ugyanakkor fáradok el, és ugyanakkor kelek - pedig azt hittem már teljesen reménytelen a helyzet...
jó,de mi van akkor ha nem tudok örülni semminek.néha még az ágyból is alig tudok kikelni.volt mikor egy évig délután ötkor kelltem,de azt is nehezen.és nem a lustaság miatt.abban az időben legszivesebben kikapcsoltam volna magam hogy ne tudjak és ne érezzek semmit.
Én úgy csináltam, hogy minden napra kitaláltam magamnak valamit, amit jólesik csinálni, valamit, aminek örülni tudok. Pl. egyik nap elmentem úszni, a másik nap főztem valami nagyon finomat (a párom ezt különösen tudja szeretni :)), a harmadik nap kilakkozta a körmömet (soha nem foglalkoztam ilyesmivel, de rájöttem, hogy tökjó szórakozás :o)). És egy kis naplóban vezettem, hogy mik azok, amiknek örülnék, és hogy hogyan sikerült megvalósítani, hogy hogyan reagáltam rá, és milyen terveim vannak még. Néha kimaradt egy-egy nap, amikor ahhoz sem volt kedvem, hogy kitaláljak valamit, de előbb-utóbb nagyon jó hatása lett a dolognak.
Néha egyébként pont az tud jó érzést okozni, hogy valami hasznosat csinálsz. Pl. a fürdőszoba-takarítás nálam nagyon bejön ebben a témában :)) Ez is önmagad kényeztetése, mégpedig lelkileg tesz jót, úgy érzel csináltál valamit, ráadásul rögtön látható eredménye van.
s hogy kényeztessem magam?hiszen én nem érdemlem ezt meg.még attol is lelkiismeret furdalásom van ha eszem egy sütit.már igy is túl sokat foglalkozom magammal és nyavalygok ahelyett hogy valami hasznosat tennék.
hát,jó volt olvasni amiket írtál és ténleg úgy érzem hogy görcsösen igyekszem megfelelni,ami persze nem megy.sajnos az élet úgy működik hogy a legtöbb dolgot meg KELL tenni.ha nem teszed meg azt mondják rád hogy lusta,buta.mindenki elvárja hogy megfelelj.amit a párkapcsolatomról írtál,hát ténleg úgy volt hogy egy nagyon rossz helyzetből egy másik rosszba menekültem,vagy talán nem is lenne olyan rossz ha én nem lennék ilyen.
A kapcsolatoddal egyébként minden rendben van, és csak az a probléma, hogy a párod nem érti a betegségedet?
>mert ha igy viselkedtek velem a szüleim akkor mit várjak idegenektől
Nagyon nehéz megszabadulni a múlttól, tudom. Nekem is nagyon rossz élményeim voltak a szüleimmel, ezért az első adandó alkalommal, amikor elég erősnek éreztem magam, eljöttem otthonról. És még azóta sem tudtam teljesen megszabadulnia rossz élményektől. Egy jó párkapcsolat ebben nagyon sokat segíthet, viszont egy rossz kapcsolat rossz menekülési útvonal. Egyik problémás helyzetből a másikba menekülni, csak tovább szaporítja a problémáidat.
Írhatnék még sok okos tanácsot, de ami kezdetben igen sokat segíthet, azt egy kedves ismerősöm már leírta egyszer, ezért most tőle idézek:
"Az ember lényege, az ember önmaga nem azonos a teljesítményével. (Ha vallásos volnál, úgy mondanám: Isten azért szeret Téged, mert vagy, létezel, és ha csak üldögélsz a napsütésben és nem csinálsz semmit, akkor is nagyon szeret. Ahhoz, hogy Isten szeressen, nem kell extra jócselekedeteket végrehajtani és attól, hogy bűnöket követsz el, tévedsz, vagy hibázol, még ugyanúgy szeret Téged.)
Ahhoz, hogy szeretni tudjon Téged más ember (és most mindegy, hogy a férjed, a pasijelölt, vagy valaki egészen más), meg kell tanulnod elfogadni a szeretetet. Annak meg az az útja, hogy megtanulod szeretni önmagadat. Nem megfelelni kell! - senkinek, még magadnak sem kell megfelelned. Azt az embert tanuld meg szeretni, aki vagy. Kényeztesd. Ne akkor szeressed magadat, ha 3 kg-mal kevesebb leszel vagy 2 órával többet dolgozol vagy 5 cuccal többet szerzel be vagy megszerzed álmaid pasiját, mert HA feltételhez kötöd önmagad elfogadását, sosem leszel képes önmagadat szeretni.
Most legyél elég jó önmagadnak. Követsz el hibákat? Naés. Minden hiba jó valamire. Nem arra, hogy utáld magadat, arra fölösleges használni. Tanulni viszont lehet belőle.
Dicsérd meg önmagadat! Nézz bele a tükörbe, és keresd meg, mi minden szép van rajtad, és örülj neki! Nem kell, hogy bárki észrevegye. Nem más emberért vagy szép, hanem saját magad örömére!
Csinálj olyan dolgokat, amelyek jól esnek. Amelyek _csak Neked_ számítanak, és nem is kell, hogy bárki tudjon róla, vagy bárki kommentálja. Azért vegyél egy csinos ruhát, hogy csinos legyél, és fütyülj rá, hogy ki mit szól és fog-e tetszeni valakinek. Ülj be nyugodtan egy moziba, és végre olyan filmet nézz meg, amely Téged érdekel. Nem kell alkalmazkodnod se a férjedhez, se a pasijelölthöz. Foglalkozz magaddal, beszélgess magaddal. Főzz magadnak valami finomságot. Tanuld meg magadat szeretni!
Írd fel egy cetlire és olvasd el sokszor: "Én nem vagyok azonos a teljesítményemmel. Azért születtem, hogy boldog legyek, és nem azért, hogy másokért feláldozzam magam vagy másoknak megfeleljek. Szeretetre méltó vagyok MOST, így, ahogy vagyok."
Persze, hogy hosszú tömött sorokban tudnád ismertetni, hogy miért nem vagy szeretetre méltó, és milyen keveset teljesítesz. De honnan veszed, hogy nem tévedsz? Mi van, ha a világ _valójában_ sokkal egyszerűbben működik, csak Te bonyolítod agyon, mert a szüleid így neveltek fel? Ki mered próbálni, hogy nem csinálsz semmi különöset, nem teljesítesz senki kedvéért, nem jársz senki kedvébe? Mert előfordulhat, hogy nem dől össze a világ... "
szia lúzer,nehéz beszélnem a problémáimról,még igy a neten keresztül is.a problémáim okai :elvált szülők,paranojás idegbeteg,zsaroló anya(akit nagyon szeretek mert mégis az enyém),rossz mostohaapa,lelki terorok,veszekedések.a házunkban förtelmes volt a hangulat,amit felváltott néha egy hangos ivászat.valahogy elszabadultam onnan de kisért a múltam,a párommal nem tudom megértetni magam ,de erről már írtam.munkám nincsen,nem birok emberek közé menni,mert ha igy viselkedtek velem a szüleim akkor mit várjak idegenektől.a jövőmet jó fényben el se tudom képzelni,ugy érzem hogy kudarcok sora vár mg rám.
a rokonaim ha depressziósról hallanak rögtön rávágják hogy hülye.ebből gondolom hogy nem tartanak engem se normálisnak,pedig nem tudják mi a bajom,de furcsa lény vagyok nekik.csak a páromnak beszéltem erről,de hozzászólni ő képtelen ,csak ül és bambán néha bologat vagy meg akar simogatni,ami még rosszabb,mert ettől levadulok már.rájöttem hogy csak én segithetek magamon,de képtelen vagyok össze szedni magam.a problémám okait tudom,a megoldásokat is,például pszihiáter,csak éppen nem hiszek benne.
Nem tudom én se sajnos. Nálunk is hasonló a helyzet. A párom meghallgat, ad egy csomó jótanácsot, aztán meg reklamál, hogy miért nem úgy csinálom, ahogy ő mondta. persze a tanácsai nem tartalmaznak semmi konkrétat, semmi alkalmazhatót, csak elméletek, pl. hogy ne próbáljak megfelelni mások elvárásainak, meg hasonlók. Ráadásul már annyit beszélgettünk erről, hogy ő maga is unja a témát, viszont más meg nincs, akivel ezekről beszélhetnék. De attól még szeret, tudom, csak nem tud mit kezdeni vele, hogy nem viselkedem következetesen, néha mondok valamit, aztán fél perc múlva már nem is úgy gondolom.
Sajnos rá kellett jönnöm, hogy senki nem segíthet. Magunknak kell kitalálnunk az okokat, megkeresnünk a válaszokat és a megoldást. Úgy érzem, egyre jobban javulok a korábbiakhoz képest, tegnap pl. már egy teljes napig jól éreztem magam, de pl. vasárnap meg teljesen kiborultam, és ma is van bennem valami feszültség, aminek nem kéne. fogalmam sincs, miért.
sziasztok,rám illik majdnem minden téma:önbizalom hiány,szociális fobia,depresszió,de gondolom ti is igy vagytok vele.azt érzem senki nem ért meg és tiszta hülynek tart,főleg a rokonaim.én vagyok a család fekete báránya.a párom tud mindenről de nem törödik vele,megy a maga útján és szarik rám miközben azt mondja hogy szeret.megkérdezte miben segithet de erre én sem tudom a választ.ti tudjátok?
Társaságban én is szoktam néha feszélyezett lenni. Nekem a szerencsém az hogy úgy tűnik jól elő tudom adni magam, és baromi lazának tűnök. Belüről azonban stresszelek, de ez nem látszik, csak engem nyomaszt. 2 whiskey után viszont már eltűnnek a gátlásaim, kontroll azért marad de akkor kiengedem a gőzt :-)))
Pofonokban nálam sem volt hiány. Tűrtem is rendesen sokáig, abszolút bíztam magamban. Pedig volt pl. olyan helyzet, hogy ki kellett költözni az albérletből, még nem volt új lakás, pénz kaucióra meg egyáltalán nem, erre kitettek az állásomból is, és elfelejtették kifizetni, ami jár. Két héten belül találtam másik munkát, sokkal jobbat, és egy lakást, sőt még a kaucióra is sikerült összeszedni a pénzt. Fel sem merült, hogy nem fog menni, képtelen vagyok rá, és egy percig nem voltam tanácstalan vagy bizonytalan. Nekiálltam és csináltam. Mindez elsősorban annak volt köszönhető, hogy volt egy társam, akiért érdemes volt talpraállni, maga a tudat, hogy ő van és szeret engem, erőt adott és önbizalmat. Meg persez volt bennem bizonyítási vágy is a szüleim felé, hogy nehogy azt gondolják, nem vagyok képes eltartani magam.
Mégis egyszercsak rádöbbentem, hogy bizonyos helyzetekben egyszerűen nincs önbizalmam. Pl. társaságban egyszerűen túl görcsös vagyok, nem tudok feloldódni, beszélgetni, inkább visszahúzódom, és mivel mindig negatív tapasztalataim vannak, ezért egyre jobban félek az ilyen helyzetektől, de ugyanez pl. a munkában nem okoz problémát, az megszokott terep.
Szerintem ez simán alkat kérdése. Én kaptam már életemben annyi pofont, hogy attól sokan padlót fognának és elásnák magukat. Az elmúlt 10 év alatt éltem annyit, mint normális ember kb. 20-30 alatt. Szerintem ez mot 1 rohadt kemény világ. Anno a Tesco kp-ban mondta először 1 manager, hogy most már nem úgy van mint régen hogy élni és élni hagyni. Hanem vagy te vagy a másik!
Ez annyiban ONtopic részemről, hogy szvsz pláne Budapesten nyírják egymást az emberek. És akinek nincs kellő lelki erejé, hite önmagában azaz ÖNBIZALMA azt eltiporják. Csak azt lehet tenni, hogy ha nincs elég adottságod hozzá akkor trenirozod magadat, hogy ne szivd mellre a dolgokat.
Persze előtte célszerű leülni és magadban is tisztázni, hogy ki is vagy, honnan jöttél, hova tartasz stb.
Fontos még a társ is. Pl. az én párom pontosan az én ellentétem. Szerény, csendes, dolgos, preciz, joindulatú stb. Nehezen is viseli a megpróbáltatásokat, de én igyexem segíteni neki. Ezt ő úgy mondta hogy neki ez tök jó, mert az én árnyékomban boldog, mert tudja hogy rám számíthat és amit lehet és amit nem azt is elintézek helyette...
Talán azért, mert az önbizalom alapból adott az embernek, de a másoktól elszenvedett bántások képesek elvenni belőle - éppen ezért csak őáltaluk képes növekedni is.
Rossz esetben ebből alakulnak ki aztán az olyan állapotok, hogy ha nem érzem magam hasznosnak, akkor a létem kérdőjeleződik meg.
Bizonyára nem ismeretlenek előttetek az olyan helyzetek, amikor valaki mindenáron tagja akar lenni egy társaságnak, gyakorlatilag rátukmálja magát a többiekre, csak hogy velük lehessen, vagy mondjuk folyton segíteni akar, akkor is, ha nincs szükség rá, mert szeretné ő is hasznosnak érezni magát, és legfőképpen: Valakinek érezni magát. Sokunknak csak akkor van önbizalma, ha tartozhat valahová, egy csoporthoz, ahol jólérzi magát, ahol elismerik, szeretik - ez eddig teljesen természetes, betegessé csak akkor válik, ha valaki nem bír úgy élni, ha nem mondhatja el magáról, hogy tartozik valahová, és kényszeresen keresi azt a csoportot, ahová tartozhat.
Előttem sem ismeretlenek ezek a dolgok, sajnos :((
Úgy látom, rendes kis belterjes OFF topicunk lesz. Ez már régen nem (csak) az önbizalomról és annak hiányáról szól, hanem inkább arról, hogy mitől lesz EMBER az ember. Ez fontos, nagyon fontos, különösen ebben a kissé megbuggyant világban.
Valóban az a fontos, amit annyian annak tartanak?
Valóban képmutatónak kell lennünk, amikor azt hisszük, ezt várja el a környezetünk?
Valóban hazudnunk kell?
Tudunk szeretni?
Tudunk szeretetet elfogadni?
Áh, néha nem is próbálunk meg ezekre választ találni... Pedig milyen jó lenne.
Végülis a legtöbbet mindig magunkkal harcolunk és nem a világgal. Ez nagyon igaz mondat volt, bölcsesség érződik mögötte.
Sokszor annyira elmerülünk a saját magunkkal vívott rövidebb-hosszabb csörtékben, hogy nem vesszük észre, odakint elmúlt a vihar és a többiek csak arra várnak, hogy feléjük forduljunk.
Szomorú.
Szerintem nem lehetünk sajátmagunk legjobb barátja, mert akkor nagyon önzőek és elfogultak lennénk.
Vagypedig lehetünk, de akkor csakis egy nagyon szigorú barátunk.
Végülis a legtöbbet mindig magunkkal harcolunk és nem a világgal.
