Azt mondod, van egy „Khrisztosz Isten”, akit az Istene társai fölé kent, és van egy másik, asszonytól született „Messiás Jézus”, akit ez a „Khrisztosz Isten” kent föl. Tehát nem egy Krisztust vallasz, hanem két Felkentet: egy mennyei isteni Felkentet és egy földi emberi Felkentet. Ez nem finom teológiai árnyalat, hanem krisztológiai kettévágás baltával."
Először is tisztázzuk a Khrisztosz szó jelentését. A Görög Khrisztosz kifejezés a zsidók nyelvén Messiás,
magyar pedig felkent. A Zsoltárok 54. fejezete tanúskodik egy Isten felkenetéséről, társai az istenek
fölé. Itt a felkenetést egy másik Isten vitte véghez, akit a Zsoltár szerzője a Felkent Isten istenének nevez.
Egy Istennek egy nálánál hatalmasabb Isten általi felkenetését Khrisztosszá tételét az istenek közül nem én találtam ki, ahogyan azt előadod elferdítve a tényeket, hanem Korah fiainak tanításaként említi a 45. zsoltár kezdő szakasza.
Ezt a zsoltárt azóta, amióta az megírásra került énekelték előbb a Szövetség Sátorában, majd később a Salamon által felépített Úr Házában egészen annak a Babiloni sereg általi lerombolásáig. Majd az Úr Házának a felépítése után egészen addig , amíg a Rómaiak azt le nem rombolták i.sz.70-ben.
A Zsidókhoz írott levél első fejezetében Pál apostol a 45. Zsoltárt szóról szóra idézve, az Istene által társai az Istenek fölé felkent Istent a Fiú Istennel és a Teremtő Istennel azonosítja.
Izrael Istene az Úr tehát nem más lett, mint egy az Istene által társai az istenek fölé felkent Isten.
Ezért nevezte Őt Mózes és az egész Izrael háza Istenek Istenének.
5. Mózes 10: 17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Józsué 22:21 Felelének pedig a Rúben fiai, a Gád fiai és a Manassé fél nemzetsége, és szólának az Izrael ezreinek fejeihez: 22 Az Istenek Istene az Úr, az Istenek Istene az Úr. Ő tudja, és az Izrael is megtudja. Ha pártütésből és ha az Úr ellen való vétekből van ez: ne tartson meg minket e napon.
Az a tény, hogy Izrael Istene az Úr egy nálánál hatalmasabb Isten által felkenetet társai, az istenek fölé már önmagában is kizárja azt a lehetőséget, hogy csak a római császárok által alapított egyház és annak a római császárok által definiált ,háromarcú egy istenkét ábrázolt istene egyedüli istenként létezhetne.
Már az a tény hogy egy valakit, akit a Zsoltárok írója Istennek nevez, felken egy másik Isten, akit a felkent Isten Istenének nevez kizárja azt a lehetőséget, hogy egyetlen Isten létezne, akárhány arccal is ábrázolták azt. Ráadásul az Istent felkenő Isten az általa felkent Istent, társai az istenek fölé kente fel, hogy legyen azon isteneknek az Istene.
A tényállás tehát a következő:
Létezett egy egyedüli Isten, akinek nincs kezdete, akitől származtak az istenek - közöttük a Felkent
Isten - akik mindnyájan fiai a születetlen istennek. Erre a tényre az Istenek Istene figyelmeztette társait az isteneket, akik között elmarasztaló ítéletet tartott:
Zsoltárok 82
1 Aszáf zsoltára. Isten áll az istenek gyülekezetében, ítél az istenek között. 6 Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan: 7 Mégis meghaltok, mint a közember, és elhullotok, mint akármely főember.
A felséges Istenenk a fiai, akitől Izrael Istene az Úr is származik, és akit felkent társai az istenek fölé tehát mindnyájan istenek. Amikor hát a Felséges Istentől származó fiakról beszélünk, akkor istenekről beszélünk.
Izrael Istene, aki egyike a Felséges Isten fiainak azt állította a Jóbbal folytatott beszélgetése kapcsán,
hogy amikor a Földet teremtette ezek az istenek, akik a Fenséges Isten fiai már léteztek, hisz együtt
örvendeztek:
Jób 38:4 Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat! 5 Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-é; avagy ki húzta el felette a mérőzsinórt? 6 Mire bocsátották le oszlopait, avagy ki vetette fel szegeletkövét; 7 Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?
Miért nem lehet azonos a Messiás Jézus a Felkent Istennel, Izrael Istenével az Úrral?
Ennek legfőbb oka az, hogy épp a Felkent Isten, azaz Izrael Istene az Úr volt az, aki bejelentette Ésaiás próféta által a Izrael fiai messiásának jövőbeli gyermekként emberként való megszületését.
Amikor a római császárok kitalálták az általuk létrehozott állkrisztusi egyháznak a háromarcú egy isten
modelljét , nem rendelkeztek a szent próféták által megírt Isten Szavának alapvető ismeretével.
Ezért nem tudták, hogy a Mózes Istene tuljadonképen az Istene által, társai az istenek fölé felkent Isten. Ezért az általuk 380-ban kiadott Ediktumban elhamarkodottan definiálták a háromtagú egy isten modelljét, melyet az általuk létrehozott állkeresztény egyház egyedüli törvényes istenévé tettek.
A legnagyobb problémát a háromság istenmodell fiú nevű tagja jelentette, amelynek a római mitológiában megszokott húsvér istennek kellett lennie.
Csakhogy az Isten Szaval húsvér istent nem ismer. Ráadásul maga a messiás Jézus önmagát ember fiának nevezte, és az Istent,akit egy ideig a testében hordozott Istenének nevezte.
És nem elég, hogy Pál apostol idézve a 45. zsoltárt a Zsidókhoz írott levele első fejezetében Fiúként istentől származó egy istene által társai az istenek fölé felkentistenként azonosította be, és Izrael
Istenét nevezte Khrisztosznak 10:4-9-ben, hanem az emberfia Jézust Ádám után a második emberként azonosította.
1.Kor. 10: 47 Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, a mennyből való.
Így aztán a sem a római császárok által létrehozott egyházát , sem annak háromság istenmodelljét -
- bene annak a Fiú nevet viselő húsvér isten tagjával - nem lehetetlen volt az apostolok hitvallására rácsatlakoztatni, bármennyire is szerették volna.
Így nem maradt más hátra a római császároknak, mint törvény által kötelezően előírni a háromság istenmodell imádását és az álkeresztény egyházba csecsemőkorban való belekeresztelést.
Így jött létre a Sátán szellemében a római császárok közreműködésével egy embergyilkos erőszakegyház és annak háromarcúként ábrázolt istenmodellje, amelyre hivatkozva égették el az emberek százmillióit az erőszakegyház közel kétezer éves fennálása alatt.
Amióta az Föld országainak uralkodó hatalmai nem teszik lehetővé a Róma Főpapja által vezetett
egyház számára az egyház tanításával szembeforduló emberek legyilkoltatását, az egyház papjai ,apácái, gyermekek erőszakolása által szadista hajlamukat démonszellemeik örömére.
Egy 2014-es statisztikája szerint 2004 óta 848 papot zárt ki a szolgálatból, 2 ezer 572 vádlott esetében enyhébben büntetett.
Ferenc pápa azonban nem tartotta elég meggyőzőnek ezeket a jelentéseket és egy átfogó, egész világra kiterjedő vizsgálatot rendelt el az 1950 és 2017 közötti esetek feltárására.
Az eredmény lesújtó volt. Csak amerikai egyházmegyék irataiban összesen 4.392 katolikus pap ellen találtak olyan szexuális zaklatási vádat, amelyet nem vontak vissza.
Pál apostol figyelmeztette a rómaiakat, hogy a képek és szobrok tisztelete fajtalankodást eredményez.
Az Istenek Istene a képeket szobrokat, tárgyakat tisztelő papokat és püspököket kiszolgáltatja azoknak az ártó szellemeknek, akiknek a képek ,szobrok, tárgyak előtti meghajlássaé és egyébb cselekményekkel a szolgálatukba álltak. Ezek az ártó szellemek aztán fajtalankodásra késztetik
ezeket a bálványtisztelőket.
Róma 1:21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették Őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. 22 Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; 23 És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszómászó állatoknak képmásával. 24 Annakokáért adta is őket az Isten szívük kívánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; 25 Mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat imádták, és azokat szolgálták a Teremtő helyett, aki mindörökké áldott. Ámen. 26 Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra; mert az ő asszonynépeik is elváltoztatták a természet folyását természetellenesre: 27 Hasonlóképpen a férfiak is elhagyván az asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban, férfiak férfiakkal fertelmeskedvén, és az ő tévelygésüknek méltó jutalmát elvették önmagukban. 28 És amiképpen nem méltatták az Istent arra, hogy ismeretükben megtartsák, azonképpen odaadta őket az Isten méltatlan gondolkozásra, hogy illetlen dolgokat cselekedjenek; 29 Akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal; telve irigységgel, gyilkossággal, versengéssel, álnoksággal, rossz erkölccsel;
1. Most már nemcsak két Krisztust hirdetsz, hanem büszkén ki is írod a cégtáblára
Kezdjük a lényegnél: hiába próbálod eladni, hogy itt nincs Krisztus kettéhasítása, te pontosan ezt csinálod. Azt mondod, van egy „Khrisztosz Isten”, akit az Istene társai fölé kent, és van egy másik, asszonytól született „Messiás Jézus”, akit ez a „Khrisztosz Isten” kent föl. Tehát nem egy Krisztust vallasz, hanem két Felkentet: egy mennyei isteni Felkentet és egy földi emberi Felkentet. Ez nem finom teológiai árnyalat, hanem krisztológiai kettévágás baltával.
Az apostoli hit nem ismer ilyen kettős Krisztust. Az Újszövetség nem azt hirdeti, hogy van egy mennyei „Felkent Isten”, aki testében lakozik egy másik, különálló „felkent embernek”, majd azt Úrrá és Krisztussá teszi. Az apostoli tanúság egyetlen Jézus Krisztust ismer: azt, aki Isten Fia, aki testté lett, aki szenvedett, meghalt, feltámadt, és aki Úrként ül az Atya jobbján. Nem két Krisztus, nem két alany, nem isteni bérlő és emberi lakás, hanem egy személy: az örök Fiú, aki valóságos emberi természetet vett föl.
Azt írod, hogy „két önmagában létezőről” van szó: az ember Jézusról és az ő Istenéről-Atyjáról. Ezzel éppen bizonyítottad a vádat. Ha „két önmagában létező” alanyt állítasz ott, ahol az apostoli hit egy Krisztust vall, akkor nem megmagyaráztad Krisztust, hanem kettévágtad. A te rendszered nem keresztény megtestesüléstan, hanem egyfajta „isteni társbérlet”: az egyik lény lakik a másikban, használja, felkeni, majd te külön-külön számlázod őket a vitában.
2. A „Khrisztosz” szóval való zsonglőrködésed nem pótolja az apostoli krisztológiát
Azt mondod, a „Khrisztosz” szó vonatkozhat a Fiú Istenre is, meg az ember Jézusra is. Csakhogy az Újszövetségben a „Jézus Krisztus” nem két személyből álló vegyesvállalat neve. Nem az egyik „Khrisztosz” neve rá van pecsételve egy másik emberre. Jézus maga a Krisztus. A Názáreti Jézus az, akiről Péter vallja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Nem azt mondja: „Te hordozod testben azt a különálló Khrisztosz Istent, aki majd téged is Khrisztosszá nevez.” Ez már nem Szentírás, hanem saját gyártású mennyei adminisztráció.
Pünkösdkor Péter azt mondja, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette azt a Jézust, akit keresztre feszítettek. Ez nem azt jelenti, hogy egy külön „Khrisztosz Isten” utólag ráruházta egy emberre a saját nevét. Azt jelenti, hogy a megfeszített és feltámadt Jézus messiási méltósága nyilvánosan kinyilváníttatott. Aki meghalt, ugyanaz támadt fel. Aki feltámadt, ugyanaz lett felmagasztalva. Aki felmagasztaltatott, ugyanaz az Úr és Krisztus. Nem kettő, hanem egy.
A te értelmezésed pont ott bukik el, ahol a keresztény hitvallások kezdődnek: „egy Úr, Jézus Krisztus.” Nem „egy Khrisztosz Isten és egy másik Khrisztosz ember”. Nem „egy felkent isten és egy felkent Jézus”. Egy Úr Jézus Krisztus.
3. Zsidók 1 nem a te isten-ranglétrádat tanítja
Újra előveszed a Zsidókhoz írt levél első fejezetét, mintha az egy „istenek között felkent Istenről” beszélne, aki különbözik Jézustól. Csakhogy a levél eleje nem hagyja, hogy ilyen házi politeista rangsort fabrikálj belőle. A Fiúról beszél, aki által Isten a világokat alkotta, aki Isten dicsőségének kisugárzása, lényegének képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, és aki a bűnöktől való megtisztítást elvégezve leült a Felség jobbján.
Ki végezte el a bűnöktől való megtisztítást? Nem egy Jézustól különálló „Khrisztosz Isten”, aki valahol fölötte lebeg a történetnek. Hanem Jézus Krisztus, aki szenvedett és meghalt. A Zsidókhoz írt levél később ugyanerről a Fiúról mondja, hogy vérben és testben részesült, szenvedett, főpap lett, és saját vérével lépett be a szentélybe. Vagyis a levél nem két alanyt tanít, hanem egyet: a Fiút, aki öröktől fogva isteni méltóságú, és aki emberré lett értünk.
Te megpróbálod a Zsidók 1-et kiszakítani a levél egészéből, majd egy külön „Fiú Istenhez” rendelni, hogy Jézust alatta tarthasd puszta emberként. De a szöveg nem engedi. Ugyanaz a Fiú teremtő Úr, ugyanaz a Fiú tisztítja meg a bűnöket, ugyanaz a Fiú lesz főpap, ugyanaz a Fiú szenved. Ez nem a te két-Krisztus-elméleted, hanem annak cáfolata.
4. Az alárendeltségből nem következik természetbeli egyenlőtlenség
Azt kérdezed: hogyan lehet a Fiú felkent, ha a Szentháromságban a személyek egyenlők? Ez a kérdés megint abból fakad, hogy nem tudsz különbséget tenni isteni természet és üdvtörténeti küldetés között. A Fiú istensége szerint egylényegű az Atyával; emberré lett állapotában, megváltói küldetésében engedelmes, elküldött, felkent, szenvedő és felmagasztalt. Ez nem ellentmondás, hanem a megtestesülés logikája.
Amikor Krisztus azt mondja, hogy az Atya nagyobb nála, ezt a megtestesült Fiú alázatos, küldött, emberi állapotának összefüggésében kell érteni. Amikor a Fiút felkeni az Atya, az nem azt jelenti, hogy a Fiú isteni természetében kisebb isten volna, hanem azt, hogy a megtestesült Messiás üdvtörténeti küldetését az Atyától kapja. Te ezt úgy olvasod, mintha minden küldetés, felkenés és engedelmesség ontológiai alacsonyabbrendűséget jelentene. Ezzel viszont az egész Biblia nyelvét félreérted.
A fiúi engedelmesség nem teremtményi istenalattiság. A megtestesült Fiú alázata nem bizonyítja, hogy ő nem Isten. Éppen ellenkezőleg: Filippi 2 azért beszél Krisztus megalázkodásáról, mert Isten formájában volt. Nem egy alacsonyabb isten kapaszkodott fölfelé, hanem az, aki isteni méltóságban volt, önként alázta meg magát.
5. A Szentlélek elleni bűn súlyossága nem bizonyítja, hogy a Szentlélek „rangban nagyobb”
Azt írod, hogy a Szentlélek sem egyenrangú a Fiúval, mert aki a Fiú ellen vétkezik, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen, annak nem. Ez megint félig idézett, rosszul értett szöveg. A Szentlélek elleni bűn nem azért megbocsáthatatlan, mert a Szentlélek „magasabb rangú isteni lény”, mint a Fiú, hanem mert az ember a kegyelem végső világosságát, az igazságot tanúsító Lelket, a megtérés forrását makacsul és véglegesen elutasítja.
A megbocsáthatatlanság oka nem az, hogy a Szentlélek „sértékenyebb” vagy „nagyobb isten”, hanem az, hogy aki a Szentlélek tanúságát démoninak mondja, az éppen azt az orvosságot utasítja el, amely által bocsánatot nyerhetne. Ha valaki a gyógyulást gyűlöli, hogyan gyógyuljon meg? Ha valaki a világosságot sötétségnek nevezi, hogyan jöjjön világosságra?
Ebből tehát nem következik semmiféle isteni rangsor. Ez nem a te mennyei hierarchiádat igazolja, hanem a bűn végső megkeményedésének súlyosságát.
6. A Szentháromság nem „háromtagú istenmodell”, hanem az egy Isten belső személyes élete
Folyton „háromtagú istenmodellről” beszélsz, mintha a katolikus hit egy emberi mérnöki modell volna: három tag, három arc, három rész, három komponens. Ez a szóhasználatod önmagában mutatja, hogy nem a dogmát támadod, hanem annak karikatúráját. A Szentháromság nem három részből összerakott isten. Nem három tagból álló bizottság. Nem három arc egy fejen. Nem három istenből összegyúrt vallási massza.
A katolikus hit azt mondja: egyetlen isteni természet van. Ebben az egy isteni természetben az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek. Az Atya nem a Fiú, a Fiú nem a Szentlélek, a Szentlélek nem az Atya. De nem három isten, hanem egy Isten. Ezért mondja a hitvallás: nem elegyítjük össze a személyeket, és nem választjuk szét az isteni természetet.
Te ezt úgy fordítod le, hogy „háromarcú isten”. Ez körülbelül annyira pontos, mint ha valaki a megtestesülést úgy magyarázná, hogy „Isten belebújt egy húsruhába”. Lehet vele gúnyolódni, csak éppen nem az a tanítás.
7. A háromarcú ábrázolás nem dogma, hanem legfeljebb hibás vagy félrevezető ikonográfia
Újra előhozod a háromarcú Szentháromság-ábrázolásokat. Igen, léteztek ilyen képtípusok. Lehet róluk beszélni. Lehet mondani, hogy félreérthetők, szerencsétlenek, sőt teológiailag veszélyesek. Több ilyen ábrázolást később egyházi tekintélyek is elutasítottak vagy korlátoztak. De ebből nem következik, hogy a katolikus dogma szerint Isten háromarcú lény.
Egy képtípus nem azonos a dogmával. Egy rossz kép nem cáfolja a hitvallást. Egy furcsa középkori vagy barokk ábrázolás nem írja felül Niceát, Konstantinápolyt, Efezust, Kalkedónt vagy az Atanáz-hitvallás szövegét. Ha egy festő ügyetlenül vagy tévesen próbálja ábrázolni a Szentháromság titkát, az a festő vagy a képtípus problémája, nem a dogmáé.
Ez a te módszered egyik visszatérő trükkje: találsz egy torz ábrázolást, majd azt mondod: „lám, ez a katolikus Isten.” Nem. Ez olyan, mintha egy rosszul sikerült Jézus-szoborból azt bizonygatnád, hogy az evangéliumok hamisak. Nem a képekből vezetjük le a hitet, hanem a hit alapján ítéljük meg a képeket.
8. A Quicumque vult hivatkozásod önmagad ellen fordul
A hivatkozott Atanáz-hitvallás különösen kínos a számodra, mert pontosan azt tagadja, amit te rá akarsz fogni a katolikus hitre. Nem három istent vall, hanem egy Istent. Nem keveri össze a személyeket, de nem is választja szét a természetet. Azt mondja, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három örökkévaló, nem három mindenható, nem három isten, hanem egy örökkévaló, egy mindenható, egy Isten.
És ami most a legfontosabb: Krisztusról azt mondja, hogy Isten és ember, de nem kettő, hanem egy Krisztus. Ezzel szemben te kettőt hirdetsz: egy „Khrisztosz Istent” és egy „Messiás Jézust”. A hitvallás így nem a te vádiratodat erősíti, hanem annak cáfolatát adja. Te úgy idézed meg, mint vádló tanút, de amikor megszólal, ellened vall.
Az a szöveg, amely szerinted a „háromtagú istenmodell” bizonyítéka, valójában a háromistenhit és a két-Krisztus-tan ellen íródott. Pontosan azért kellemetlen neked, mert egyszerre vágja el a te henoteizmusodat és a te krisztológiai kettőzésedet.
9. A pogány párhuzamokkal való riogatásod továbbra is felszínes számmisztika
Hekaté, Trimúrti, Mithrász — szépen sorolod őket, mintha az volna az érv, hogy „itt is három, ott is három, tehát lopás”. Ez nem teológiai bizonyítás, hanem óvodai számtan vallástörténeti kalapban. A kérdés nem az, hogy találunk-e hármasságokat a vallástörténetben. Természetesen találunk. Az emberi gondolkodás szereti a hármas szerkezeteket: múlt-jelen-jövő, ég-föld-alvilág, születés-élet-halál, teremtés-fenntartás-pusztítás. Ettől még a keresztény Szentháromság nem pogány másolat.
Hekaté többarcú vagy többalakú istennő. A keresztény Szentháromság nem egy személy három arccal. A Trimúrti három isteni alak vagy istenség egy hindu vallásfilozófiai rendszerben. A keresztény Szentháromság nem három isten. A Mithrászra tett utalásod pedig homályos és bedobott félmondat: nem lesz tőle dogmatörténeti érv.
A katolikus Szentháromság-tan lényege nem az, hogy „három van”, hanem az, hogy az egyetlen Istenben három személy van, a személyek valóságosan különböznek, az isteni természet pedig oszthatatlanul egy. Mutass ilyen tanítást Hekaténál, a Trimúrtiban vagy Mithrásznál. Nem fogsz. Legfeljebb triádokat, többalakúságot, többistenhitet, mitológiai funkciómegosztást és szimbólumokat találsz. Az nem Szentháromság.
10. Paradox módon a te rendszered pogányosabb, mint amit támadsz
A legszebb irónia az, hogy miközben pogánysággal vádolod a Szentháromságot, a saját rendszered sokkal inkább emlékeztet pogány isteni udvartartásra. Nálad van születetlen Isten, született Isten, isteni társak, föléjük kent Isten, majd egy ember Jézus, akit egy másik isteni lény ken föl és ruház föl nevekkel. Ez nem bibliai monoteizmus, hanem mennyei ranglétra. Te nevezed ezt „Isten Szavának”, de inkább úgy néz ki, mint egy vallási mitológia, amelyre ráaggattál néhány bibliai idézetet.
A keresztény hit ezzel szemben szigorúan egyistenhívő: egy Isten van, nem isteni család, nem istenek társasága, nem rangsorolt mennyei istenségek. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három isten, hanem egy Isten. A Fiú nem alacsonyabb isten, nem az első az istenek sorában, hanem egylényegű az Atyával. A Szentlélek nem erősebb vagy gyengébb rangú isteni szereplő, hanem ugyanazon egy isteni természet birtokosa.
A te rendszered tehát azt kiáltja a katolikus hitre: „pogány!”, miközben a saját hátizsákjából potyognak az isteni társak, felkent istenek, rangsorolt mennyei lények és kettős Krisztusok. Ez igen különös módja a monoteizmus védelmének.
11. A bocsánatkérések nem dogmatikai önmegsemmisítések
Megint előveszed Ferenc pápa bocsánatkéréseit, mintha ezekből az következne, hogy a katolikus hit hamis. Igen, voltak súlyos bűnök. Igen, voltak egyházi személyek által elkövetett visszaélések. Igen, voltak történelmi szégyenfoltok. Ezeket nem kell letagadni. Nem is tagadom. A bűn bűn, az áldozatok szenvedése valóságos, az igazságtétel kötelesség.
De ebből semmi nem következik a Szentháromság hamisságára, Krisztus istenségének tagadására vagy a két-Krisztus-elméleted igazolására. Ferenc pápa nem azt mondta: „bocsánatot kérünk, mert a Szentháromság pogány.” Nem azt mondta: „bocsánatot kérünk, mert Krisztus nem Isten.” Nem azt mondta: „bocsánatot kérünk, mert a katolikus dogma hamis.” Erkölcsi, történelmi és lelkipásztori bűnökről beszélt, nem dogmatikai visszavonásról.
Ha Péter tagadása nem cáfolja Krisztus feltámadását, ha Dávid bűne nem cáfolja a zsoltárok ihletettségét, ha a korintusiak botrányai nem cáfolják az Eucharisztiát, akkor katolikusok bűnei sem cáfolják a Szentháromságot. A bűnökből dogmacáfolatot gyártani nem erkölcsi komolyság, hanem logikai zsarolás.
12. Nem a bűnök leplezése a válasz, hanem a hamis következtetésed leleplezése
Azt írod, hogy aki „meg nem történtekként leplezi” ezeket a bűnöket, az a saját lelkének árt. Csakhogy itt senki nem mondta, hogy ezek nem történtek meg. Ez egy szép kis retorikai csapda: először odaképzeled az ellenfeled szájába, hogy tagadja a bűnöket, majd erkölcsi fölénnyel elítéled ezért. Ügyes, csak nem igaz.
A valós válasz ez: a bűnöket el kell ismerni, a bűnösöket felelősségre kell vonni, az áldozatoknak igazságot kell szolgáltatni, az Egyháznak bűnbánatot kell tartania. De a Szentháromságot nem a bűnös emberek erkölcsi állapotából vezetjük le, hanem az isteni kinyilatkoztatásból. A dogma igazságát nem az dönti el, hogy egyházi emberek mikor mennyire voltak hűtlenek hozzá.
Te a bűnöket nem gyógyítani akarod, hanem bunkósbotként használod a dogma ellen. Ez nem prófétai tisztaság, hanem vitatechnikai haszonlesés a sebekből.
13. A proszküneó nem mechanikus „minden meghajlás bálványimádás” kapcsoló
Most térjünk rá a másik ismételt vádpontodra: a proszküneó. Azt mondod, hogy a szó jelentése „meghajolni”, ezért a „ne imádd” fordítás megtévesztő, mert Isten már a meghajlást is megtiltotta minden kép, szobor és tárgy előtt. Itt megint az a baj, hogy egy szótárjelentést abszolutizálsz, majd a teljes bibliai használatot bedarálod vele.
A proszküneó jelenthet meghajlást, leborulást, hódolatot, tiszteletadást, imádást. A konkrét jelentést mindig a szövegösszefüggés dönti el. Ugyanaz a külső gesztus más jelentést hordozhat Isten előtt, király előtt, ember előtt, angyal előtt, szent hely felé vagy bálvány előtt. A Biblia nem úgy működik, hogy minden testi meghajlás automatikusan bálványimádás. Ez a te leegyszerűsítésed.
A második parancsolatban nem a puszta testmozdulat önmagában a probléma, hanem a képmás bálványos kultusza: ne készíts magadnak istent pótló képmást, ne borulj le előtte úgy, mint isteni kultusz tárgya előtt, és ne szolgáld. A parancs nem azt jelenti, hogy minden tárgyi jel, minden szent emlék, minden vallási kép, minden kereszt, minden evangéliumos könyv, minden oltár, minden templomi berendezés automatikusan bálvány.
Ha így volna, akkor maga Isten rendelt volna bálványokat a kerubokkal, a frigyládával, a szentély képi díszítésével, a rézkígyóval, az oltárral, a szent edényekkel. Erre mindig azzal felelsz: „de ott nem a tárgyakat imádták, hanem Istent.” Pontosan. Ez a különbség, amelyet a katolikus gyakorlatnál makacsul megtagadsz.
14. A „ne imádd” fordítás nem titkos katolikus összeesküvés
Azt állítod, hogy a fordítók szándékosan elrejtik a proszküneó jelentését, hogy a laikus ne tudja meg: Isten a meghajlást is tiltja. Ez megint szép összeesküvés-elmélet, csak a nyelvészetnek ellenáll. A „ne imádd” magyarul nem pusztán belső érzelmet jelent. A bibliai és vallási magyarban magában foglalja a kultikus hódolatot, leborulást, vallási tiszteletet is. A fordító nem feltétlenül szó szerinti testmozdulatot ad vissza, hanem a kultikus értelem egészét.
Ráadásul a héber alapige, amelyet a görög fordítás proszküneóval ad vissza, maga is leborulást, hódolatot, tiszteleti gesztust jelenthet többféle kontextusban. Ugyanezzel az igei világgal találkozunk emberek előtti tiszteletadásnál is. A kérdés tehát nem az, hogy a szó valaha jelent-e meghajlást. Jelent. A kérdés az, hogy az adott parancs tilt-e minden tárgyi jelhez kapcsolódó tiszteleti gesztust, vagy a bálványos kultuszt tiltja. A bibliai egész alapján az utóbbi.
A „ne imádd” nem tökéletes minden kontextusban, de nem is a sátáni fordítói maffia bizonyítéka. Egyszerűen kultikus értelmet ad vissza. Te úgy teszel, mintha a magyar hívő a „ne imádd” hallatán azt gondolná: „ó, hát akkor meghajolhatok előtte bálványként, csak belül ne imádjam.” Ez ócska pszichologizálás. A parancs lényege a bálványos kultusz tilalma, nem egy mozdulat szótári mechanikája.
15. Élő ember előtt lehet meghajolni, élettelen tárgy előtt soha? Ez a saját szabályod, nem a Biblia teljes tanítása
Azt mondod, Isten csak élők előtt engedte meg a meghajlást, élettelen képek, szobrok, tárgyak előtt soha. Ez jól hangzik, csak túl szűk. A Szentírásban létezik tisztelet szent hely, szent rend, szent tárgy és Isten jelenlétéhez kapcsolódó anyagi jel iránt. Az ember nem azért tiszteli a szent helyet, mert a kő vagy fa isten, hanem mert Istenhez van rendelve. A szent tárgy nem önmagában isten, hanem Isten rendelése, emlékezete vagy kultikus rendje miatt részesül tiszteletteljes bánásmódban.
A frigyláda nem volt élő ember. Mégis olyan szentségi rendhez tartozott, amelyhez nem lehetett közönséges tárgyként viszonyulni. A templom nem volt élő személy. Mégis Isten háza volt. Az oltár nem volt élő ember. Mégis szent volt. A szent edények nem éltek. Mégis szentként kezelték őket. Tehát az „élő előtt lehet, élettelen előtt soha” szabály nem áll meg ilyen egyszerű formában.
A katolikus kereszt, szentkép vagy ereklye sem azért kap tiszteletet, mert az anyag isten volna, hanem mert a jelzett valóságra irányít: Krisztusra, az evangéliumra, a szentekben működő kegyelemre. Ha valaki az anyagot istenítené, az bűn lenne. De ebből nem következik, hogy minden tiszteletteljes gesztus bálványimádás.
16. A latreia és a szolgálat kérdésében megint összemosod a liturgikus címzettet a tárgyi környezettel
Azt írod, hogy a katolikusok nemcsak meghajolnak, hanem szolgálnak is a képeknek, mert hordozzák, füstölik, oltárra teszik, előttük miséznek. Itt ugyanazt a hibát követed el: összekevered a liturgia címzettjét a liturgia tárgyi környezetével.
A katolikus szentmise nem szobornak szól. Nem képnek szól. Nem ereklyének szól. Nem feszületnek szól. A szentmise az Atyának szól Krisztus által a Szentlélekben. Ha a templomban feszület van, attól a mise nem a fának szól. Ha az oltár közelében szentkép van, attól az áldozat nem festéknek szól. Ha ereklye van az oltárban, attól nem csontnak vagy ruhadarabnak mutatnak be isteni kultuszt, hanem Krisztus áldozata jelenik meg szentségileg.
A tömjénezés sem mindig imádás. A liturgiában tömjénezhetik az oltárt, az evangéliumos könyvet, a papot, a népet is. Ebből nem következik, hogy a katolikusok a papot vagy a népet istenítik. A tömjén tiszteleti és liturgikus jel, amelynek jelentése a kontextustól függ. Te viszont mindent egyetlen kalap alá söpörsz: amihez füst, csók, hordozás vagy meghajlás kapcsolódik, az nálad automatikusan bálványkultusz. Ez nem exegézis, hanem rituális mozdulatvadászat.
17. A „képek hurcolása” nem bizonyít bálványimádást
Különösen erőltetett az az érved, hogy a képek, szobrok vagy kegytárgyak „ide-oda hurcolása” már önmagában szolgálat. Ha ez így volna, akkor minden vallási tárgy mozgatása bálványimádás lenne. Akkor a frigyláda hordozása is bálványimádás volna. Akkor a szent edények kezelése is bálványimádás volna. Akkor a templomi szolgálat jelentős része tárgykultusz lenne. De természetesen nem az, mert a tárgy Isten rendeléséhez, jelenlétéhez, emlékezetéhez vagy kultuszához kapcsolódhat anélkül, hogy maga lenne a végső kultikus címzett.
A katolikus körmenetben sem az történik, hogy a szobor istenként sétáltatja magát. A jel hordozása a jelzett valóság nyilvános megvallása. Lehetnek túlzások, lehetnek népi babonák, lehet rossz gyakorlat, amelyet tisztítani kell. De a helyes elv nem bálványimádás. A „hordozzák, tehát szolgálják mint istent” következtetésed egyszerűen nem következik.
18. A Biblia elzárásáról szóló vádad megint történeti leegyszerűsítés
Azt állítod, hogy a laikusok elől elzárták Isten szavát, latinul sem jutottak hozzá, majd amikor fordítani kellett, a fordítók szándékosan elrejtették a parancsot. Ez a szokásos fekete-fehér antikatolikus történetmesélés. A valóság bonyolultabb. A középkorban a könyv drága volt, a kéziratos kultúra korlátai valósak voltak, az írástudás szintje alacsonyabb volt, a liturgia latin nyelve pedig nem azonos azzal, hogy az Egyház „eltitkolta” volna a Bibliát. A Szentírás olvasása, magyarázata, liturgikus használata, képi és prédikációs közvetítése folyamatos volt.
Voltak tiltások bizonyos engedély nélküli, eretnek környezetben terjedő fordításokra. Voltak fegyelmi korlátozások. Voltak vitatható döntések is. De ebből azt gyártani, hogy az Egyház azért fordította „ne imádd”-nak, hogy a hívek titokban meghajolhassanak bálványok előtt, már a történelmi vádirat és az összeesküvés-mese határán túl van.
A fordítási kérdést lehet nyelvileg vitatni. De amit te csinálsz, az nem fordítástudomány, hanem vádaskodó lélekolvasás: „a céljuk az volt, hogy elrejtsék.” Ezt bizonyítani kellene, nem csak hangosan állítani.
19. A Róma Főpapja elleni állandó szitkozódás nem helyettesíti a bizonyítást
Újra és újra „Róma Főpapja által vezetett álkeresztény egyházról” beszélsz. Ez a szólam nálad úgy működik, mint a dobpergés: amikor elfogy az érv, jön a főpapozás, bálványozás, démonozás. Csakhogy egy címkéből nem lesz bizonyítás. Attól, hogy egy egyházat százszor „álkereszténynek” nevezel, még nem cáfoltad a tanítását. Attól, hogy egy templomot „bálványtemplomnak” hívsz, még nem bizonyítottad, hogy ott bálványkultusz folyik. Attól, hogy te a katolikus liturgiát démonok asztalának nevezed, még nem lett az.
Az apostoli kereszténységet nem az különbözteti meg a tévtantól, hogy ki használ hevesebb jelzőket. Hanem az, hogy ki őrzi helyesen Krisztus személyét, az egy Isten hitét, az apostoli tanítást és a szentségi életet. A te rendszered Krisztust kettéhasítja, Istent több isteni lény rangsorává bontja, majd a történeti Egyházat puszta szitokszavakkal intézi el. Ez nem hitvédelem, hanem teológiai dühroham.
20. A végső kérdés: kicsoda Jézus Krisztus?
Minden mellékszál után ide jutunk vissza. Kicsoda Jézus Krisztus? Szerinted egy ember, akinek a testében egy tőle különálló „Khrisztosz Isten” szellemteste lakozott, majd ez az isteni lény fölkente és Úrrá tette. A keresztény hit szerint pedig Jézus Krisztus az örök Fiú, aki testté lett; igaz Isten és igaz ember; nem két Krisztus, hanem egy; nem isteni lakó és emberi hordozó, hanem egy isteni személy két természetben.
Ezért a te válaszod nem cáfolta a vádat, hanem megerősítette. Igen, két Krisztust hirdetsz. Igen, Krisztust két önmagában létező alanyra bontod. Igen, a Szentháromságot háromarcú karikatúrává torzítod. Igen, a képtiszteletet a proszküneó és latreia szavak mechanikus félreolvasásával próbálod bálványimádásnak beállítani. És igen, a pápai bocsánatkérésekből dogmatikai cáfolatot akarsz gyártani, miközben azok erkölcsi bűnökről szólnak, nem a hitletétemény visszavonásáról.
A katolikus válasz röviden ez: nincs két Krisztus. Nincs istenek közötti ranglétrán fölkent alisten. Nincs háromarcú katolikus isten. Nincs szobroknak bemutatott mise. Van egy Isten három személyben. Van egy Úr Jézus Krisztus, igaz Isten és igaz ember. Van jogos szentképtisztelet, amely nem az anyagot imádja, hanem az ábrázoltra irányul. És van bűnbánatra szoruló emberi történelem, amelynek bűnei nem semmisítik meg Krisztus igazságát.
Te pedig választhatsz: vagy tovább építed a két-Krisztusos, isten-ranglétrás, mindenkit démonozó magánmitológiádat, vagy végre szembenézel azzal, hogy az apostoli hit nem oda vezet, ahová te viszed. Mert az apostoli hit nem azt mondja: „dicsőség egy istenek fölé kent istennek és egy külön felkent embernek”, hanem ezt: Jézus Krisztus Úr, az Atyaisten dicsőségére.
Hogy a Biblia nyelveit nem ismerő egyháztag fel ne fedezze, hogy Isten a meghajlást is megtiltotta ezen képek, szobrok , tárgyak előtt, a bibliafordításokban a tiltó parancsot nem a fordítandó kifejezésnek(proszküneó) megfelelő magyar kifejezésre fordítják - ami azt jelenti " Ne hajolj meg azok előtt"- ,hanem a laikus olvasónak semmit mondó ne imádd kifejezésre cserélik fel, akkor az egyháztag soha nem fogja megtudni, hogy Isten már a meghajlást is megtiltotta és halálos bűnnek tartja.
Íme a példa a fordítás általi szándékos megtévesztésre a Káldi Gyögy nevével jelölt Neovulgata fordítás alapján:
2. Mózes 20: 5 Ne imádd ezeket, és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, akik gyűlölnek engem!/Káldi Neovulgáta/
Erre a megtévesztés képességeire kiképzett teológusok azt az érvet szokták felhozni megtévesztésként, hogy az Isten Szava beszámol olyan esetekről, ahol nem csak az Élő Isten előtt hajoltak meg az emberek, hanem emberek előtt is.
Igen, csakhogy Mózes Istene nem az élő emberek, illetve az ég követei előtti meghajlást tiltotta meg,
hanem az éllettelen képek, szobrok, tárgyak előtti meghajlást.
A Róma főpapja által vezetett egyházba csecsemőkorban belekeresztelt tagoktól azért volt évszázadokon keresztül elzárva az igazság az Isten eme tiltó parancsát illetően, mert a liturgia nyelvét, a latin nyelvet a laikus egyháztagok nem értették. Az Isten Szava amúgy is el volt zárva tőlük. Nem jutott hozzá egy latin nyelvű Bibliához sem a laikus ember, még ha értette volna is a latin nyelvet.
Amikor pedig rákényszerültek a nemzet nyelvére lefordítani a Bibliát, akkor azért nem tudhatták meg
a laikus egyháztagok , hogy Isten megtiltotta a képek, szobrok tárgyak előtt a meghajlást, mert az egyház parancsára a bibliafordítók ezt a lehetőséget nem adták meg nekik, hisz a "Ne hajolj meg előttük" parancs helyett azt fordították, hogy ne imádd azokat.
Most pedig rátérünk a parancsban szereplő másik kifejezés a görög λατρεύω(latreuó) jelentésére.
Ezt a kifejezést legpontosabban a magyar szolgálni szavunkra lehet lefordítani.
Ezt ez esetben a Neovulgata fordítói helyesen fordították, hisz a céljuk az előtte lévő, proszküneo kifejezés valós jelentésének az elrejtése volt, ami azt jelenti meghajolni.
DE honnan tudhatná egy laikus egyháztag, hogy hogyan is lehet egy képet, szobrot vagy kegytárgyat szolgálni, ha azt valaki el ne magyarázná neki - megint csak az Isten Szava által?
Hogy a Róma Főpapja által vezetett egyházban megsértik a tiltó parancsot, és meghajolnak., letérdelnek leborulnak képek szobrok, kegytárgyak előtt az minden igaz hitű ember számára köztudott.
DE azt, hogy szolgálnak is ezeknek a képeknek, szobroknak, kegytárgyaknak, azt csak azok tudják,
akik az Isten hamisítatlan Igéit kutatják.
Elsősorban azt a kérdést kell feltenni , hogy hogyan szolgálták az Istent, akiről Mózes és a többi próféták könyvei tanúskodnak.
Nos elsősorban azzal, hogy áldozatot vittek az Isten oltárára, akár engesztelő, akár ételáldozat formájában, és jóillatú füsttel járultak a papok ott az Isten elé, ahol az Élő Isten jelen is volt akár személyesen, az Istenek Istene, akit a szolgálat megilletett, akár a jelenlét Istene képviseletében
és természetesen, ahol az Isten által elfogadott oltár is ott volt.
Ezzel ellentétben a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban elsősorban azok a képek, szobrok és kegytárgyak vannak jelen, akik előtt az Istenek Istene megtiltotta még azt is, hogy tiszteletből meghajoljanak előttük. Nincs jelen az Isten oltára, vagy az Úr asztala.
Ehelyett ott vannak a bálványképek és bálványszobrok az oltáron, vagy asztalon mégpedig úgy, hogy ezeket előszedik egy szekrényből és oda viszik. Nos az bálványképek és szobrok, kegytárgyak ide oda hurcolása már önmagában is azoknak való szolgálatot jelent. Aki ezek előtt a bálványok előtt füstölve vagy más módon áldozik , miközben letérdel és felnéz a bálványra, sőt szólongatja a bálványokat, illetve könyörög hozzájuk, beteljesíti a Ne is szolgálj azoknak tiltó parancs ellen elkövetett bűneset tényállását.
SEGÍTSÜNK A PÁPÁK ,PÜSPÖKÖK, PAPOK ÁLTAL BÁLVÁNYKÉPEK TISZTELÉSÉRE CSÁBÍTOTT MEGTÉVESZTETT KATOLIKUSOKNAK MEGISMERNI AZ IGAZ ISTENT ÉS IGAZ KHRISZTOSZÁT,
HOGY MEGBÉKÉLJENEK ISTENNEL ELHAGYVÁN A RÓMA FŐPAPJA ÁLTAL VEZETETT ÁLLKERESZTÉNY EGYHÁZAT!
1. Most végre kimondtad, amit eddig kerülgettél: két Krisztust hirdetsz
Kezdjük a legfontosabbal: most már nem csak „félreérted” a krisztológiát, hanem nyíltan két Krisztust hirdetsz. "
Ahogyan az Isten Szava is, tanúskodik egy az Istene által ,társai az istenek fölé felkent Istenről.
Ő az Istenek közül a felkent.
És ez a Felkent azaz Khrisztosz Isten , pedig tanúskodott elsősorban az Őt felkenő Iastenről - akit senki se látott és hallott - és tanúskodott egy asszonytól emberként született Messiásról(Khrisztosz)-ról.
Te mindkettőt ,akikről az Isten Szava tanuskodik elveted, és helyette hiszel a római császárok istenmodelljének egyetlen Fiú nevű tagjában.
Ez azt jelenti, hogy neked se Istened, se Khrisztoszod.
Mert hogyan lehetne egy háromtagú isten egyik tatgja Khrisztosszá felkenve,amikor a római császárok
szerint a három tagnak egyenrangónak kell lenni ugyebár.
A Szentírá ellenben egy olyan Istenről tanúskodik, aki felkenetése következtében az istenek Istene lett, tacsra téve előre a római császárok által kiképzelgett istenmodell mindhárom tagját, függetlenül attól, hogy az álkeresztény tévtanítók az Atya, Fiú és a Szent Szellem nevekkel ruházták fel a nem létező isten háromtagú modelljét.
Egy biztos, hogy a Khrisztosz Istent az Úr Jézus hatalmasabbnak tartotta önmagánál, akinek ő szolgája volt földi életében,hordozva testében a Khrisztosz Isten szellemtestét.
Miért nem lehet az ember Jézus , akit Úrrá és Khrisztosszá tett a Khrisztosz Isten azonos a római császárok által kiképzelgett háromtagú istenének Fiú nevű tagja?
Nos azért ,mert a három tagú istenmodellben a tagok egyenrangúak.
Az Isten Khrisztosza és a Khrisztosz Isten között ilyen egyenrangúság nem létezett, létezik.
Sőt a Szent Szellem sem egyenrangú a Fiú nevű taggal.
Ezért is mondotta a Szent Szellemmel kapcsolatban az Úr Jézus, hogy aki a Fiú ellen vétkezik, annak megbocsátatik, de aki a Szent Szellem ellen vétkezik, annak sem ezen a világon, sem a másik világban nem bocsáttatik meg.
A Róma Főpapja által vezetett egyház nemcsak a bálványozása miatt vált útálatossá az Istenek Istene
előtt, hanem a három tagú, csak az ábrákon, a valóságban azonban nem létező háromtagú istenmodell imádata miatt is.
Róma háromtagú ,egy istenének ábrázolásából kiderül,hogy a tagok az egy isten arcai .
Nem képesek immár lassan kétezer éve álkeresztény tévtanítói a Róma Főpapja által vezetett
egyháznak levezetni háromságisten modelljének az eredetét a Szentírásból, mert abban ilyen istenről,
amely egyedül létező isten, de három arca van nincs említés téve.
Háromarcú istenek scak a pogány népek mitológiájában vannak.
Hekaté (görög mitológia): A legismertebb háromarcú (vagy háromtestű) istennő. A mágia, az éjszaka és a kísértetek úrnője. Három arca a múltat, jelent és jövőt jelképezi, illetve a szimbóluma annak, hogy őrzi a hármas útelágazásokat
Trimúrti (hinduizmus): A hindu szentháromság, amely egyetlen legfelsőbb istenség három formáját vagy arcát foglalja magába. A három arc a teremtésért felelős Brahma, a fenntartó Visnu, és a pusztító Siva.
Trinitás / Szentháromság (állkereszténység): Háromarcú egy isten:
"Avilai Szent Teréz idejében a zsolozsma reggeli órájában ünnepnapokon és vasárnapokon még énekelték a „Quicumque vult” hitvallást, majd 1960 után csak a Szentháromság vasárnapján."
A Róma Főpapja által vezetett egyház bűnei égbekiáltóak. Ezt Ferenc Pápa is beismerte:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
1. Most végre kimondtad, amit eddig kerülgettél: két Krisztust hirdetsz
Kezdjük a legfontosabbal: most már nem csak „félreérted” a krisztológiát, hanem nyíltan két Krisztust hirdetsz. Van nálad egy „Felkent Isten”, és van egy másik „felkent Jézus”. Van egy „Fiú Isten”, és van egy ettől különálló „ember Jézus”. Van egy, aki szerinted valóságos Isten, és van egy másik, aki szerinted csak ember, akire a másik ráruházta a nevét. Ezt nevezed te „Szentírásnak”. Nem, ez nem a Szentírás. Ez a nesztorianizmus és a henoteista fantázia sajátos házi keveréke, fórumra porciózva.
Az apostoli hit nem két Krisztust ismer. Nem egy mennyei Felkent Istent és egy földi felkent embert. Nem egy Logoszt és egy tőle különálló Jézust. Nem két külön alanyt, akik között névátadás, felkenés, testben hordozás és hatalmi delegálás történik. Az apostoli hit egyetlen Úr Jézus Krisztust vall: az örök Igét, aki testté lett, igaz Istent és igaz embert, egy személyben.
Te azt mondod: „szó sincs Krisztus két alanyra szakításáról”, majd a következő mondatokban pontosan két alanyt írsz le. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná: „nem vágtam ketté az asztalt”, miközben a két fél már külön szobában áll. Ha van egy Jézustól különálló „Fiú Isten”, és van egy másik „ember Jézus”, akkor kettéhasítottad Krisztust. Ne kend el. Ne nevezd „mélyebb bibliai felismerésnek”. Ez a keresztény hit közepének szétfűrészelése.
2. A „Khrisztosz” nem osztható szét két személy között úgy, ahogy te teszed
Azt írod, hogy a „Khrisztosz” kifejezés nemcsak a Fiú Istenre, hanem a Fiú Isten felkentjére, az ember Jézusra is vonatkoztatható. Vagyis két Krisztust állítasz: egy isteni Krisztust és egy emberi Krisztust. Csakhogy az Újszövetség nem ezt teszi. Az Újszövetség nem azt mondja, hogy van egy Krisztus nevű isteni lény, aki felken egy másik Krisztus nevű embert. Az Újszövetség Jézust nevezi Krisztusnak. „Jézus Krisztus” nem két alany összeragasztott címe, hanem egy személy neve és címe: Jézus a Krisztus.
Amikor Péter pünkösdkor azt mondja, hogy Isten Úrrá és Krisztussá tette azt a Jézust, akit keresztre feszítettek, nem azt tanítja, hogy egy korábbi isteni Krisztus ráruházta saját nevét egy tőle különálló emberre. Azt mondja, hogy a megfeszített és feltámadt Jézus messiási méltósága nyilvánosan kinyilváníttatott. Ugyanaz a Jézus, aki szenvedett, feltámadt és felmagasztaltatott, az Úr és Krisztus.
A te rendszeredben viszont Jézus mintha csak egy teológiai bérlő volna: a mennyei Logosz egy ideig lakik benne, neveket ad neki, hatalmat ruház rá, aztán te ügyesen különválasztod őket, hogy az egyikre rá lehessen mondani: „Isten”, a másikra meg: „csak ember”. Ez nem apostoli hit. Ez a megtestesülés felbontása egy mennyei-földi szereposztássá.
3. A Zsidókhoz írt levél nem két Felkentről beszél, hanem ugyanarról a Fiúról, aki szenvedett és megdicsőült
A Zsidókhoz írt levél első fejezetére hivatkozol, mintha az egy Jézustól különálló „Fiú Istent” mutatna be. De a levél egész gondolatmenete ellened szól. A Fiú, akiről az első fejezet beszél, nem valami Jézuson kívüli mennyei lény. Ő az, aki által Isten a végső napokban szólt, aki a bűnöktől való megtisztítást elvégezte, majd leült a Felség jobbján. A levél később ugyanerről a Fiúról mondja, hogy vérben és testben részesült, szenvedett, főpap lett, áldozatot mutatott be, és saját vérével lépett be a szentélybe.
Tehát nem két történet fut: az egyikben egy égi Fiú Isten teremt és felkenetik, a másikban egy ember Jézus meghal. Egyetlen történet van: az örök Fiú, aki által a világ lett, emberré lett, szenvedett, meghalt, feltámadt, és főpapként közbenjár. A Zsidókhoz írt levél nem a te két-Krisztus-elméleted tankönyve, hanem annak temetése.
Ha a Fiú, aki alapította a földet, nem azonos Jézus Krisztussal, akkor a levél egész főpapi krisztológiája szétomlik. Mert akkor ki tisztította meg a bűnöket? Ki szenvedett? Ki lett főpap? Ki ül Isten jobbján? Ki az, akinek az angyalok hódolnak? A te válaszod kusza: hol a „Fiú Isten”, hol az „ember Jézus”, hol az egyik neve a másikon. Az apostoli válasz egyszerű: Jézus Krisztus, az Isten Fia.
4. A „háromarcú isten” vádad szalmabáb, nem a Szentháromság cáfolata
Azt írod, hogy a katolikusok „háromarcú istent” imádnak, és ezt Hekatéval, a hindu hármassággal, Mithrásszal és mindenféle pogány párhuzammal próbálod megtámogatni. Csakhogy a Szentháromság nem háromarcú isten. Nem egy személy három álarccal. Nem egy isten három feje. Nem Hekaté. Nem hindu hármasság. Nem Mithrász. Nem mitológiai háromfejű szörny. A keresztény tanítás szerint egy Isten van, három valóságosan különböző személyben: Atya, Fiú és Szentlélek. A személyek nem keverednek össze, az isteni természet nem válik szét.
Éppen a hivatkozott Atanáz-hitvallás cáfolja a karikatúrádat. Ott világosan szerepel: nem elegyítjük össze a személyeket, nem választjuk szét a természetet; nem három isten van, hanem egy Isten; nem három úr, hanem egy Úr; a Fiú nem alkottatott és nem teremtetett, hanem született; Krisztus pedig nem kettő, hanem egy. Vagyis az a szöveg, amelyre te a „háromarcú isten” vádjával mutogatsz, pontosan az ellenkezőjét mondja annak, amit rá akarsz fogni.
Te háromarcú bálványt keresel, mert könnyebb egy rémképet támadni, mint a valódi dogmát. A Szentháromság dogmája nem azt mondja, hogy Istennek három arca van. Nem azt mondja, hogy három isten összeragasztva egy. Nem azt mondja, hogy egy személy három szerepben. Hanem azt, hogy az egy isteni természetben három személy áll fenn. Ha ezt akarod cáfolni, ezt cáfold. Ne Hekatéval hadonássz, mert attól még nem lesz dogmatikai érved, legfeljebb mitológiai illusztrációs gyűjteményed.
5. Hekaté, Trimúrti és Mithrász nem a Szentháromság forrásai, hanem rossz párhuzamok
A pogány párhuzamokkal az a baj, hogy éppen a különbséget nem látod. Hekaté egy istennő több arccal vagy több alakban. Ez modalista vagy szimbolikus többalakúság, nem három személy egy isteni természetben. A hindu hármasság három isteni alak vagy istenség bonyolult, nem keresztény metafizikai rendszerben; nem az Atya, Fiú és Szentlélek személyes, egylényegű, egyistenhívő dogmája. Mithrászra való hivatkozásod pedig különösen ködös: bedobsz egy állítólagos „háromarcú női aspektust”, mintha ettől a niceai hitvallás pogány másolattá válna. Nem válik.
A pogány triádok vagy három külön istenségből állnak, vagy egy istenség három módját/aspektusát jelentik, de nem azt, amit a keresztény Szentháromság tanít. A keresztény hit nem három isten, nem három aspektus, nem három maszk. A pogány hármasságok tehát nem előzményei, hanem legfeljebb felszínes számbeli hasonlóságok. Három szereplő önmagában még nem Szentháromság. Három kerék sem autó, három lábú szék sem kutya, háromfejű mitológiai lény sem niceai dogma.
Az anti-trinitárius propaganda kedvenc trükkje, hogy bárhol talál három alakot, máris kiáltja: „Lám, Szentháromság!” Ez olyan, mintha valaki a háromszög miatt pogány eredetűnek mondaná a három napig tartó sírban nyugvást. A szám nem bizonyít eredetet. A tartalom dönt. A tartalom pedig gyökeresen más.
6. A háromarcú ábrázolások léte nem azonos az Egyház dogmájával
Azt írod, hogy háromarcú vagy háromfejű ábrázolások voltak és vannak katolikus helyeken. Tegyük fel: igen, léteztek ilyen képtípusok. Ezeket lehet történetileg tárgyalni. Lehet mondani, hogy némelyik szerencsétlen, félreérthető, teológiailag veszélyes vagy esztétikailag bizarr. Az Egyházban is voltak olyan ábrázolási formák, amelyeket később joggal korlátoztak vagy elutasítottak. De ebből nem következik, hogy a Szentháromság dogmája háromarcú bálványisten volna.
Egy művészeti típus nem dogmatikai definíció. Egy hibás vagy félreérthető ábrázolás nem azonos az Egyház hitével. A dogmát nem Reddit-bejegyzésekből, nem helyi templomi képekből, nem különös középkori festményekből kell levezetni, hanem az Egyház hitvallásaiból és tanítóhivatali meghatározásaiból. Ott pedig nem háromarcú Isten áll, hanem egy Isten három személyben, személyek összekeverése és természet szétválasztása nélkül.
Ha valaki egy rossz Szentháromság-ábrázolást mutat, abból legfeljebb az következik, hogy az adott kép rossz vagy félrevezető. Nem az, hogy a Szentháromság pogány. Ahogy egy ügyetlen Krisztus-festményből sem következik, hogy Krisztus nem létezett; egy ízléstelen Mária-szoborból sem következik, hogy Mária tisztelete pogány; egy rossz teológiai hasonlatból sem következik, hogy maga a dogma hamis.
7. A Reddit nem zsinat, nem dogmatikai forrás, nem egyházi tanítóhivatal
A közösségi fórumra mutató hivatkozásoddal mit akarsz bizonyítani? Hogy valaki az interneten beszél „háromfejű Jézusról”? Ez nem teológiai forrás. Nem zsinati definíció. Nem dogmatikai kézikönyv. Nem katekizmus. Nem liturgikus norma. Egy fórumvita vagy képmegosztás legfeljebb azt mutatja, hogy furcsa képek léteznek, és emberek beszélnek róluk. Ebből dogmatikai vádat gyártani olyan, mintha valaki egy rossz templomi freskó alapján akarná megcáfolni a kalkedóni zsinatot.
A katolikus dogmát nem az internet legfurcsább képei határozzák meg. Ha így vitatkozol, akkor nem a hitet cáfolod, hanem kuriózumokat gyűjtesz. Ez lehet múzeumi hobbi, de nem teológiai érv.
8. Az Atanáz-hitvallás épp a te két-Krisztus-tanodat cáfolja
Különösen figyelemre méltó, hogy a Quicumque vult hitvallásra hivatkozol, miközben annak Krisztusról szóló része pontosan a te álláspontodat rombolja le. A hitvallás szerint Jézus Krisztus Isten és ember: Isten az Atya lényegéből időnek előtte született, ember az anyja lényegéből időben született. Tökéletes Isten, tökéletes ember. Egyenlő az Atyával istensége szerint, kisebb az Atyánál embersége szerint. És a döntő mondat: noha Isten és ember, mégsem kettő, hanem egy Krisztus.
Ez az a mondat, amelybe a te rendszered beleütközik. Te kettőt csinálsz: egy „Felkent Istent” és egy „felkent Jézust”. A hitvallás azt mondja: nem kettő, hanem egy Krisztus. Te azt mondod: az Ige Istennek nincs emberi természete, csak az ember Jézusnak. A hitvallás azt mondja: az egy Krisztus Isten és ember. Te azt mondod: a Logosz és Jézus két önmagában létező valaki. A hitvallás azt mondja: egy személyben van egység.
Tehát a hivatkozásod önmagad ellen fordul. A Quicumque nem a háromarcú bálvány tanúja, hanem annak a hitnek a tömör összefoglalása, amely egyszerre tagadja a három istent és tagadja a két Krisztust.
9. A „római császári mitológiai istenmodell” vádja történetileg üres, mert a krisztológia apostoli forrásokban áll
Megint előkerül a „római császárok által létrehozott mitológiai istenprofil”. Ez a lemez már recseg, de te még mindig forgatod. A baj csak az, hogy János evangéliuma nem római császári rendelet. Pál levelei nem császári teológiai brosúrák. A Zsidókhoz írt levél nem Damasus udvari irata. Tamás apostol nem Theodosius alkalmazottja volt, amikor a feltámadt Krisztusnak azt mondta: „Én Uram és én Istenem.”
A keresztények jóval a negyedik századi császári valláspolitika előtt imádták Krisztust, vallották isteni méltóságát, kereszteltek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, és különbséget tettek Atya, Fiú és Lélek között úgy, hogy közben megőrizték az egyistenhitet. A zsinatok nem kitalálták ezt, hanem megvédték azoktól, akik Krisztust teremtménnyé, alistenné, puszta emberré vagy ideiglenes isteni hordozóvá akarták lefokozni.
A császári kényszer, ahol volt, történeti probléma lehet. De egy tanítás igazságát nem cáfolja az, hogy később államhatalom is védte vagy rosszul védte. Ha egy császár törvénybe iktatja, hogy kettő meg kettő négy, attól még nem lesz a négy császári mítosz. A kérdés az: igaz-e a tanítás az apostoli kinyilatkoztatás alapján? Krisztus istenségére és a Szentháromságra a válasz igen.
10. A pápai bocsánatkérések nem dogmavisszavonások
A Ferenc pápára vonatkozó idézeteidet is előveszed: bocsánatkérés szexuális visszaélésekért, hatalommal való visszaélésért, gyarmatosításért, bentlakásos iskolákért, erőszakért, üldözésekért. Ezek súlyos ügyek. Ezeket nem kell takargatni. Nem is takargatjuk. Aki valóban katolikus, annak nincs szüksége rózsaszín ködre: az Egyház tagjai és vezetői között voltak és vannak bűnös emberek, sőt égbekiáltó bűnök is történtek.
De ebből mit akarsz dogmatikailag bizonyítani? Hogy a Szentháromság hamis? Hogy Krisztus nem Isten? Hogy az Ige nem lett testté? Hogy a Quicumque pogány? Nem bizonyítod. A bűn bűn. A bocsánatkérés bocsánatkérés. De erkölcsi bűnök elismerése nem dogmatikai önmegsemmisítés. Ferenc pápa nem azt mondta: „bocsánatot kérünk, mert a Szentháromság nem igaz.” Nem azt mondta: „bocsánatot kérünk, mert Krisztus nem Isten.” Nem azt mondta: „bocsánatot kérünk, mert a katolikus hit pogány.” Te ezt szeretnéd belehallani, de nincs benne.
A pápai bűnbánat éppen azt mutatja, hogy az Egyház tud különbséget tenni saját tagjainak bűnei és a hitletétemény igazsága között. Péter megtagadta Krisztust, mégsem lett hamis Krisztus evangéliuma. Júdás áruló volt, mégsem lett hamis az apostoli küldetés. Papok és püspökök bűnei súlyosak, de nem cáfolják a Szentháromságot. Aki ebből dogmatikai cáfolatot akar gyártani, az nem erkölcsi érzékenységet mutat, hanem logikai zűrzavart.
11. Nem leplezem a bűnöket; te használod őket dogmatikai zsarolásra
Azt írod, hogy aki ezeket a bűnöket „meg nem történtekként leplezi”, az kárt tesz a lelkében. Ebben az a trükk, hogy olyan bűnleplezést vádolsz meg, amit nem követtem el. Nem mondtam, hogy nem történtek visszaélések. Nem mondtam, hogy nem voltak súlyos történelmi bűnök. Nem mondtam, hogy minden pap, püspök vagy pápa szentként viselkedett. A katolikus hit nem naiv intézményi önimádat.
Amit mondtam és mondok: ezek a bűnök nem bizonyítják, hogy a Szentháromság pogány, Krisztus két személy, a katolikus templom démoni hely, vagy a képtisztelet bálványimádás. Te a valós bűnöket retorikai feszítővasként használod: „voltak bűnök, tehát hamis a dogma.” Ez ugyanolyan gyenge, mintha valaki Dávid házasságtöréséből és gyilkosságából azt vezetné le, hogy a zsoltárok hamisak, vagy Péter tagadásából azt, hogy Krisztus feltámadása nem igaz.
A bűnt meg kell vallani, jóvá kell tenni, az áldozatok igazságát szolgálni kell. De a dogmát nem a bűnös emberi viselkedésből, hanem a kinyilatkoztatásból ítéljük meg. Te ezt kevered össze, mert a botrány érzelmileg erősebb fegyvernek tűnik, mint a szövegegzegézis. Csakhogy a botrány nem exegézis.
12. A pogány triádokkal való riogatásod ugyanaz a régi anti-trinitárius trükk
Az anti-trinitárius érvelés gyakran egymás mellé rak pogány hármasságokat, triádokat, háromalakú istenségeket, majd azt sugallja: mivel ott is három van, a keresztény Szentháromság biztosan onnan jön. Csakhogy ez érvelésnek silány.
A pogány triádok három külön istenből állnak. A keresztény Szentháromság nem három isten. A pogány háromarcú istenségek gyakran egy személy három aspektusát jelentik. A keresztény Szentháromság nem egy személy három aspektusa. A pogány mitológiákban istenek szaporodnak, nemzenek, harcolnak, párzanak, rangsorolódnak. A keresztény hitben az egy Isten örök, egyszerű, változhatatlan, és benne az Atya, Fiú és Szentlélek nem három istenség, hanem három személy egy isteni természetben.
Paradox módon a te rendszered sokkal közelebb áll a pogány mitológiai gondolkodáshoz, mint a katolikus Szentháromság. Nálad vannak született istenek, isteni társak, föléjük kent isten, külön isteni személyek hierarchiája, majd egy emberi Jézus, akit egyik isteni lény felken és névvel ruház fel. Ez inkább emlékeztet mennyei politeista udvartartásra, mint a niceai hit szigorú egyistenhitére. Te vádolod Rómát pogánysággal, miközben a saját rendszered hemzseg a „társai az istenek” típusú mitológiai rangsortól.
13. A katolikus hit nem háromarcú istent, hanem egy Istent vall három személyben
Tisztázzuk újra, mert láthatóan szükséges: a katolikus hit nem azt mondja, hogy Isten egy háromarcú lény. Nem azt mondja, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek három maszk. Nem azt mondja, hogy az Isten arca háromfelé van osztva. Nem azt mondja, hogy három isten alkot egy csapatot. Nem azt mondja, hogy a Fiú egy született alisten, a Lélek pedig egy harmadik isteni lény a sorban.
A katolikus hit azt mondja: egyetlen Isten van. Az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten. Nem három Isten, hanem egy Isten. A személyek valóságosan különböznek, de az isteni természet egy. Ezért lehet az Atyát, a Fiút és a Szentlelket külön-külön Istennek vallani, és mégis tilos három istent mondani. Ez nem pogány triád, hanem a kinyilatkoztatásból fakadó, gondosan megkülönböztetett egyistenhit.
Ha te ezt nem érted, az egy dolog. Ha nem fogadod el, az másik dolog. De ne nevezzük annak, ami nem. A Szentháromság nem Hekaté, nem Trimúrti, nem Mithrász, nem háromfejű Jézus. Ezek vagy félreértések, vagy rossz művészeti megoldások, vagy rossz párhuzamok. A dogma maga nem ez.
14. A „háromarcú ábrázolás” nem cáfolja a személy és természet megkülönböztetését
A te érvelésed egyik legsúlyosabb gyengesége az, hogy képi példából akarsz dogmatikai tartalmat levezetni. Találsz egy háromarcú ábrázolást, és máris azt mondod: „lám, ez a katolikus Isten.” Nem. Ez legfeljebb egy képtípus, amely lehet hibás, tiltott, tűrt, vitatott, félrevezető vagy történetileg érdekes. De a dogmát nem ez határozza meg.
A keresztény művészet sokszor próbálta láthatóvá tenni a láthatatlant. Néha sikeresebben, néha szerencsétlenebbül. A Szentháromság ábrázolása különösen nehéz, mert Isten lényege láthatatlan, a személyek különbözősége pedig nem arcvonásokból áll. Ezért a háromarcú ábrázolások valóban problémásak lehetnek, mert modalista vagy szörnyalakú félreértést kelthetnek. De ha egy ábrázolás félrevezető, attól nem a dogma hamis, hanem az ábrázolás gyenge.
Ezt te nem akarod megérteni, mert neked nem művészettörténeti pontosság kell, hanem vádirat. De a vádiratod rossz címzetthez megy: nem a Szentháromság dogmája háromarcú, hanem némely ábrázolás próbált szerencsétlen képi jelet adni róla.
15. A te „két Felkented” sokkal súlyosabb probléma, mint bármely rossz ikonográfia
Még ha minden háromarcú ábrázolást félre is tennénk, a te tanításod problémája megmaradna: két Krisztust hirdetsz. Ez nem mellékes tévedés. Ez az evangélium szívét érinti. Ha a megfeszített Jézus nem azonos az örök Fiúval, akkor nem Isten Fia adta önmagát értünk emberi természetben. Ha a Logosz csak lakott Jézusban, de nem Jézus személye az örök Logosz, akkor a megtestesülés helyére inspiráció, megszállás vagy isteni jelenlét lép. Ha a Fiú Isten és az ember Jézus külön önmagában létezők, akkor a keresztény hit egy Krisztusa eltűnik, és két vallási szereplő marad.
A katolikus hit pontosan ezt védi: nem két Krisztus, hanem egy. Nem az istenség változott hússá, és nem az emberség szűnt meg emberség lenni. Hanem az örök Fiú személye felvette a teljes emberi természetet. Ezért lehet mondani, hogy Krisztus Isten és ember; ezért lehet mondani, hogy Mária Istenszülő, mert akit szült, az személy szerint Isten Fia; ezért lehet mondani, hogy Isten Fia szenvedett értünk emberi természetében, nem istensége szerint halva meg, hanem emberi természetében valóságosan szenvedve.
Te ezt szétszeded, mert a te rendszeredben az ember Jézus csak felkent hordozó. Ez nem evangélium. Ez a megtestesülés kiürítése.
16. A „bűnök” emlegetése nem menti meg a rossz krisztológiádat
Visszatérsz a bocsánatkérésekre, mintha azok igazolnák a krisztológiai rendszeredet. Nem igazolják. Lehet, hogy katolikusok súlyos bűnöket követtek el. Lehet, hogy egyházi vezetők bűnös módon cselekedtek. Lehet, hogy történelmi visszaélések történtek. Ezekről lehet és kell beszélni. De ebből nem következik, hogy két Krisztus van. Nem következik, hogy a Szentháromság pogány. Nem következik, hogy Jézus csak fogadott fiú. Nem következik, hogy a Logosz nem lett testté.
A bűn erkölcsi kérdés. A dogma igazsága kinyilatkoztatási kérdés. A kettőt összekeverni olyan, mintha valaki egy orvos bűnei miatt tagadná az anatómia igazságát, vagy egy matematikus erkölcsi bukása miatt tagadná a számtant. A bűn súlyos, de nem logikai bizonyíték dogma ellen.
A katolikus Egyház bűnbánata nem azt jelenti, hogy hamis a hit, hanem azt, hogy a hívők és vezetők sokszor hűtlenek voltak a hithez. Ez nagy különbség. Te ezt a különbséget szándékosan eltünteted, mert a botrány retorikailag hatásosabb, mint az, hogy ténylegesen meg kellene cáfolnod János 1-et, Zsidók 1-et, Filippi 2-t és a teljes apostoli krisztológiát.
17. Összegzés: nem a Szentháromság pogány, hanem a te istenképed csúszik vissza isteni rangsorokba
A végső kép világos. Te a Szentháromságot pogány háromarcú istennek nevezed, miközben a keresztény hit éppen tagadja a három istent és tagadja az egy személy három álarcát. Te Hekatét, Trimúrtit és Mithrászt emlegeted, miközben a katolikus dogma világosan mást mond. Te háromarcú képekkel riogatsz, miközben a hitvallás nem háromarcú istent tanít, hanem egy Istent három személyben. Te bocsánatkérésekből dogmacáfolatot akarsz gyártani, miközben azok erkölcsi bűnökről szólnak, nem a Szentháromság visszavonásáról.
A legsúlyosabb azonban az, hogy te nyíltan két Krisztust állítasz: egy Felkent Istent és egy felkent embert. Ezzel pont azt teszed, amit a keresztény hit mindig elutasított: Krisztus személyét szétszakítod. A Quicumque vult szövege éppen erre mondja: nem kettő, hanem egy Krisztus. Nem az istenség testté változásával, hanem az emberség felvételével. Nem a természetek összekeverésével, hanem az egy személy egységével.
Te tehát nem a „római császárok mitológiai istenmodelljét” cáfolod, hanem az apostoli hit központját támadod. És közben olyan saját rendszert építesz, amelyben születetlen Isten, született Isten, isteni társak, felkent istenek és külön felkent emberek sorakoznak. Ez nem tisztább monoteizmus. Ez vallási ranglétra. A katolikus hit ezzel szemben egyszerűen és keményen vallja: egy Isten van; az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy isteni természetben három személy; és az egyetlen Úr Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember. Nem két Felkent. Nem két Krisztus. Nem beköltözött Logosz és külön ember. Egy Krisztus, az örök Fiú, aki értünk emberré lett.
Kezdjük ott, ahol az egész építményed recseg: te nem egyszerűen az „örök Fiú” kifejezéssel vitatkozol, hanem Krisztust két alanyra szakítod. Van nálad egy „Ige Isten”, egy külön „Messiás Jézus”, egy külön „születetlen Isten”, továbbá valami isteni társaság, amelyben istenek születnek, rangsorolódnak, felkenetnek, majd egyikük beköltözik egy emberbe. Ez nem apostoli kereszténység, hanem vallási mitológia bibliai szavakkal kidekorálva."
Lévén, hogy két önmagában létezőről van szó, mégpedig az ember jézusról - akinek a szelleme Ádám után második emberként formáltatott - és és Istenéről és Atyjáról, akit a Zsidók 1:8-10 ben az apostol valóságos Istenként és Fiúként azonosított be, szó sincs Khrisztosz két alanyra szakításáról.
A Khrisztosz kifejezés nem csak a Fiú Istenre vonatkoztatható, hanem a Fiú Isten felkentjére az ember Jézusra is.
A Két Khrisztosz, magyarul két Felkent abban különbözik egymástól, hogy az egyi Khrisztoszt , a Fiú Istent az az Isten kente fel társai az istenek fölé, akitől született, származott. Ezzel szemben messiás Jézust,a második Ádámot, pedig maga a Khrisztosszá felkent Fú Isten kente föl, és ajándékozta néki a saját nevét , tévén őt Úrrá és Khrisztosszá.
Nos erről szól a Szentírás.
Ezt pedig ti álkeresztények a Róma Főpapja vezetése alatt nem vagytok hajlandóak tudomásul venni,
mert sem a Felkent Isten, sem a felkent Jézus külön-külön létezésük miatt nem illenek bele a római császárok által létrehozott mitológiai isten profiljába.
Nem képesek immár lassan kétezer éve álkeresztény tévtanítói a Róma Főpapja által vezetett
egyháznak levezetni háromságisten modelljének az eredetét a Szentírásból, mert abban ilyen istenről,
amely egyedül létező isten, de három arca van nincs említés téve.
Háromarcú istenek scak a pogány népek mitológiájában vannak.
Hekaté (görög mitológia): A legismertebb háromarcú (vagy háromtestű) istennő. A mágia, az éjszaka és a kísértetek úrnője. Három arca a múltat, jelent és jövőt jelképezi, illetve a szimbóluma annak, hogy őrzi a hármas útelágazásokat
Trimúrti (hinduizmus): A hindu szentháromság, amely egyetlen legfelsőbb istenség három formáját vagy arcát foglalja magába. A három arc a teremtésért felelős Brahma, a fenntartó Visnu, és a pusztító Siva.
Trinitás / Szentháromság (állkereszténység): Háromarcú egy isten:
"Avilai Szent Teréz idejében a zsolozsma reggeli órájában ünnepnapokon és vasárnapokon még énekelték a „Quicumque vult” hitvallást, majd 1960 után csak a Szentháromság vasárnapján."
A Róma Főpapja által vezetett egyház bűnei égbekiáltóak. Ezt Ferenc Pápa is beismerte:
„Bocsánatot kérünk, szégyenkezve” a szexuális abúzusokért, a hatalommal, lelkiismerettel való visszaélésért, a háborúért, a gyarmatosításért és a kizsákmányolásért, a migránsok iránti közönyért, az emberi élet méltóságának hiányzó elismeréséért; a nők elnémításáért, alávetéséért vagy kihasználásáért, különösen a megszentelt életben; a rabok magukra hagyásáért és a halálbüntetésért; a fiataloktól elrabolt reményért és a tanítás embertelen bánásmódra való felhasználásáért; az önteltség hízelkedésének való engedésért; a tekintély hatalommá tételéért. Hét bíboros: Gracias, Czerny, O’Malley, Farrell, López Romero, Fernández, Schönborn bíboros fohászkodott az egyház nevében Isten bocsánatáért az emberek sebei miatt, amelyek továbbra is véreznek, akiknek összetört a bizalmuk. A bíborosok által felolvasott intenciókat Ferenc pápa írta személyesen, mert szükségesnek tartja néven nevezni bűneinket, melyeket hajlamosak vagyunk eltakarni vagy túl szép szavakkal illetni.
Törjük meg a gonoszság láncait
"Ez a gyónás alkalom arra, hogy visszaállítsuk az egyházba vetett bizalmat, amit hibáink és bűneink széttörtek, és elkezdjük begyógyítani a sebeket, melyek ma is véreznek, megszakítva a gonoszság láncait. Ferenc pápa szavait csönd követte, majd mindenki felállt és lehajtotta a fejét. Ekkor a pápa a záró imádsággal újra bocsánatot kért Istentől: „Segíts visszaállítani arcodat, amelyet eltorzítottunk hűtlenségünkkel! Bocsánatot kérünk, szégyenkezve attól, akit megsebeztek bűneink. Mind bocsánatot kérünk, mind bűnösök vagyunk, de mind remélünk a te szeretetben, Uram”.
"Bocsánatot kérek a gonoszságért, amelyet nem kevés katolikus követett el" - mondta az egyházi bentlakásos iskolákban bántalmazott diákoknak és családjaiknak a pápa.
1. A vitád alapja nem bibliai, hanem krisztológiai kettéhasítás
Kezdjük ott, ahol az egész építményed recseg: te nem egyszerűen az „örök Fiú” kifejezéssel vitatkozol, hanem Krisztust két alanyra szakítod. Van nálad egy „Ige Isten”, egy külön „Messiás Jézus”, egy külön „születetlen Isten”, továbbá valami isteni társaság, amelyben istenek születnek, rangsorolódnak, felkenetnek, majd egyikük beköltözik egy emberbe. Ez nem apostoli kereszténység, hanem vallási mitológia bibliai szavakkal kidekorálva.
A keresztény hit nem azt tanítja, hogy az Ige Isten és az ember Jézus két külön személy, akik egy ideig együttműködtek. Nem azt tanítja, hogy a Logosz egy isteni lakó volt Jézus testében. Nem azt tanítja, hogy Jézus csak egy különleges ember, aki egy másik isteni lény neveit és hatalmát kapta. A keresztény hit azt tanítja, amit János evangéliuma mond: az Ige testté lett. Nem „beköltözött egy emberbe”, nem „összekapcsolódott egy emberrel”, nem „felruházott egy embert”, hanem testté lett. Egy személy: az örök Fiú. Két természet: isteni és emberi.
Te ezt nem magyarázod, hanem szétszeded. Ezért lesz nálad Jézusból valami mennyei eredetű, de mégis pusztán emberi személy, a Logoszból pedig egy külön isten, aki nem azonos Jézussal. Ez nem az apostolok hite. Ez az egy Krisztus feldarabolása. És amikor utána azt mondod, hogy a katolikus tanítás „hazugságon alapszik”, akkor valójában nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem azt nehezményezed, hogy az Egyház nem engedi Krisztust úgy kettévágni, ahogy a te rendszered megkívánná.
2. A „született” nem azonos a „teremtett” vagy „időben elkezdődött” jelentéssel
A legnagyobb félreértésed az, hogy a „született” szót teremtményi, időbeli, biológiai értelemben kezeled. Szerinted ha a Fiú született, akkor valamikor nem volt, majd egy napon és órában létezni kezdett. Ez emberi nemzésre igaz lehet, de Istenre így alkalmazni súlyos tévedés.
Az isteni születés nem biológiai esemény, nem időbeli keletkezés, nem az isteni családfa első bejegyzése. A Fiú születése az Atyától való örök eredés. A Fiú nem teremtmény, nem kisebb isten, nem az istenek között elsőként létrejött lény, hanem az Atyától öröktől fogva születő Ige. Ezért vallja az Egyház: született, de nem teremtmény. Ez a megkülönböztetés nem szőrszálhasogatás, hanem az egész keresztény istentan egyik alappillére.
Te ezt a különbséget nem vagy hajlandó elfogadni, mert a rendszerednek szüksége van arra, hogy minden „születés” kezdettel járjon. Csakhogy Istenben nincs időbeli előbb és utóbb. Az Atya nem előbb volt Fiú nélkül, majd később Atyává vált. Ha az Atya örök Atya, akkor a Fiú is örök Fiú. Egy Fiú nélküli „örök Atya” fogalma belső ellentmondás: olyan Atya volna, aki még nem Atya. Ez nem magasabb bibliai tisztaság, hanem logikai bukfenc vallásos köntösben.
3. A „ma szültelek téged” nem mennyei születési dátum, hanem királyi-messiási kijelentés
Te a „Fiam vagy te, ma szültelek téged” mondatot úgy olvasod, mintha Isten ezzel a Fiú isteni létezésének kezdőnapját közölné. Mintha a második zsoltár egy mennyei anyakönyvi kivonat volna. Ez azonban nem a szöveg tisztelete, hanem annak laposra vasalása.
A második zsoltár királyi és messiási szöveg. A „ma szültelek” kijelentés a felkent király isteni beiktatásának, nyilvános fiúsági méltóságának, uralkodói jogának nyelve. Az Újszövetség ezt Krisztus messiási felmagasztalásával, feltámadásával és királyi uralmával kapcsolja össze. Nem arról szól, hogy a Logosz valamikor nem létezett, aztán ezen a „napon” kezdett lenni. Az ilyen olvasat gyermeteg módon szó szerint veszi azt, amit királyi-zsoltári nyelvként kell érteni.
Ráadásul a Zsidókhoz írt levél nem engedi meg a te értelmezésedet. Ugyanott, ahol a „ma szültelek” mondatot idézi, a Fiúról azt is mondja, hogy őáltala alkotta Isten a világokat, ő Isten dicsőségének kisugárzása, lényegének képmása, ő tartja fenn a mindenséget hatalma szavával, és róla mondja: „Te alapítottad kezdetben a földet, és a te kezeid művei az egek.” Ez nem egy időben megszületett alisten képe. Ez a teremtés fölött álló, isteni Fiú képe.
4. A Zsidókhoz írt levél nem a te „Ige Istenedről” beszél Jézustól külön, hanem a Fiúról, aki megtisztította a bűnöket
Azt állítod, hogy a Zsidókhoz írt levél első fejezete nem az ember Jézusról, hanem egy tőle különböző „Ige Istenről” beszél. Csakhogy ez a szöveg első mondataiban megbukik. A levél azt mondja, hogy Isten a végső napokban Fiában szólt hozzánk, aki által a világokat alkotta, aki megtisztította a bűnöket, majd leült a Felség jobbján.
Ki tisztította meg a bűnöket? Egy Jézustól különálló mennyei isten? Nem. Krisztus, aki szenvedett, meghalt, feltámadt és felmagasztaltatott. A levél további része ezt teljesen világossá teszi: a Fiú részesült vérben és testben, halált szenvedett, főpap lett, áldozatot mutatott be, és saját vérével lépett be a szentélybe. Ez nem egy Jézustól különálló Ige Isten története. Ez Jézus Krisztus története.
Te azért választod szét őket, mert a rendszered nem bírja elviselni, hogy ugyanaz a Fiú, aki által a világ lett, emberré lett, szenvedett és meghalt értünk. De pontosan ez a keresztény hit botránya és dicsősége: nem egy puszta ember halt meg valami távoli isten megbízásából, hanem az örök Fiú vette magára emberi természetünket, és ebben az emberi természetben áldozta fel magát értünk.
5. A „Kezdet és Vég” nem azt jelenti, hogy az Ige az idő első terméke
Azt írod, hogy az Ige Isten önmagáról azt állította: ő a Kezdet és a Vég, és ebből azt hozod ki, hogy az idő kezdete az ő születésnapja volt. Ez megint saját ötlet, nem szentírási magyarázat. Amikor Krisztus azt mondja, hogy ő a Kezdet és a Vég, az Alfa és az Ómega, az nem azt jelenti, hogy ő az első időbeli esemény vagy elsőként keletkezett isteni lény. Azt jelenti, hogy ő minden teremtett valóság forrása, ura és célja.
A János-evangélium kezdete pontosan ezt mondja: „Kezdetben volt az Ige.” Nem azt mondja: „Kezdetben lett az Ige.” Ez a különbség nem apróság. Ha minden, ami lett, az Ige által lett, akkor az Ige nem lehet azok között, amelyek lettek. Ha ő is „lett”, akkor vagy önmaga által lett, ami képtelenség, vagy mégis lett valami nélküle, ami ellentmond Jánosnak.
A te rendszered ezt úgy próbálja megkerülni, hogy az Igét „született Istennek” nevezi, majd teremtményi kezdettel ruházza fel. De János szövege nem engedi, hogy a Logoszt a létrejött dolgok közé tedd. Az Ige a kezdetben már van, és minden teremtett dolog általa van. Ez az örök Fiú tanítása bibliai alapon, nem római császári fantázia.
6. A Messiás Jézus nem pusztán fogadott fiú úgy, mint minden izraelita
Azt állítod, hogy Jézus nem születése jogán Isten Fia, hanem csak fiakká fogadás jogán, mint minden zsidó és izraelita. Ez az Újszövetség látványos leegyszerűsítése. Igen, Izrael Isten fia bizonyos szövetségi értelemben. Igen, a hívők Isten fogadott gyermekei. De Jézus fiúsága nem egyszerűen ugyanez nagyobb betűkkel írva.
Jézus az egyszülött Fiú. Nem egy a sok fogadott fiú között. A Fiú olyan módon ismeri az Atyát, ahogy senki más. Mindent az Atyától kap, de nem teremtményként, hanem mint Fiú. Aki őt látja, látja az Atyát. Az Atya és a Fiú kölcsönös ismerete és egysége nem egy próféta és Isten viszonya. Jézus nem azt mondja: „én is csak úgy vagyok fiú, mint ti.” Azt mondja: „az én Atyám és a ti Atyátok” — megkülönböztetve saját fiúságát a tanítványok részesedő fiúságától.
Ha Jézus csak fogadott fiú volna úgy, mint más izraeliták, akkor az Újszövetség egész krisztológiája értelmetlenné válna. Akkor Tamás „én Uram és én Istenem” vallomása túllövés lenne. Akkor János prológusa túlzás lenne. Akkor a Zsidókhoz írt levél angyalok fölé emelő, teremtő Úrként bemutató képe érthetetlen lenne. A te olvasatod nem megmagyarázza ezeket, hanem lesöpri őket az asztalról.
7. Mária istenszülősége nem pogány istennő-mítosz, hanem Krisztus személyének védelme
Azt írod, hogy az „istenszülő” cím pogány mitológiára emlékeztet, mintha az Egyház azt tanítaná, hogy Mária az isteni természet forrása, vagy hogy Isten biológiailag tőle származik. Ez karikatúra. Mária nem az istenség forrása. Nem az isteni természetet szülte. Nem előzte meg Istent. Nem teremtette a Fiút. Az „Istenszülő” cím azt jelenti: akit Mária emberi természete szerint szült, az a személy nem puszta ember, hanem az örök Fiú, Isten Igéje.
Ha azt mondod, Mária csak egy embert szült, akihez egy külön isteni Logosz kapcsolódott, akkor kettéhasítod Krisztust. Pontosan ezt utasította el az Egyház. Nem Mária fölemelése kedvéért, hanem Krisztus egysége kedvéért. Az „Istenszülő” cím krisztológiai cím: azt védi, hogy a Máriától született Jézus ugyanaz a személy, aki az örök Ige.
Te ezt pogány mitológiának nevezed, mert összekevered a megtestesülést azzal, hogy istenek asszonyokkal közösülnek és félisteneket nemzenek. A keresztény tanítás éppen nem ezt mondja. Nem testi közösülésről beszél, nem mitológiai félvér istenről, hanem a Szentlélek erejéből való szűzi fogantatásról és az örök Ige emberré levéséről. A hasonlatod ezért nem cáfolat, hanem durva félreértés.
8. A római császárokra mutogatás nem cáfolja az apostoli krisztológiát
Megint előkerül a kedvenc nagy összeesküvési történeted: a római császárok kitaláltak egy pogány istenmodellt, Róma főpapjai ráerőszakolták a világra, a Sátán létrehozta az erőszak egyházát, és így tovább. Ez hangos, csak nem bizonyítja azt, amit bizonyítania kellene.
János evangéliuma nem 380-ban keletkezett. Pál levelei nem Theodosius udvari rendeletei. A Zsidókhoz írt levél nem a római császári teológiai hivatal terméke. Tamás apostol vallomása nem késő római mitológiai import. Az, hogy a későbbi császári valláspolitikában volt kényszer, visszaélés és bűn, nem cáfolja azokat az apostoli szövegeket, amelyek Krisztus isteni méltóságáról tanúskodnak.
Ezért a „római császárok” állandó emlegetése nálad olyan, mint egy füstbomba. Amikor János 1, Zsidók 1, Filippi 2 vagy János 20 súlya rád nehezedik, te gyorsan császárokról, pápákról, bálványokról és Sátánról kezdesz beszélni. De a kérdés nem az, hogy a későbbi keresztény történelemben voltak-e bűnök. Voltak. A kérdés az, hogy az apostoli iratok szerint kicsoda Krisztus. Erre pedig a válasz: nem puszta fogadott ember, hanem az örök Ige, aki testté lett.
9. A „ma szültelek” nem bizonyít több istenből álló mennyei családot
Te a zsoltári mondatból nemcsak a Fiú időbeli kezdetét akarod kihozni, hanem egy egész mennyei istennemzedéket: születetlen Isten, elsőszülött Isten, társai az istenek, felkent Isten, alárendelt istenek. Ez már nem bibliai monoteizmus, hanem henoteista mitológia.
A Szentírás beszél angyalokról, mennyei seregekről, isteni tanács képeiről, hatalmasságokról, „isteneknek” nevezett bírákról vagy mennyei lényekről bizonyos szöveghelyeken. De a Biblia alapvető hitvallása nem az, hogy több valódi isteni természetű isten létezik, akik között egy főisten uralkodik. A Biblia Istene egyedülálló Teremtő. Minden más, ami létezik, teremtmény. Az angyalok nem istenek ugyanabban az értelemben, mint Isten. A Fiú pedig nem egyik teremtményi mennyei lény, hanem az Atya örök Igéje.
A Zsidókhoz írt levél éppen ezt hangsúlyozza: a Fiú nem angyal. Nem egy a mennyei szolgák közül. Az angyalok szolgáló lelkek, a Fiú pedig a trónon ülő, teremtő Úr. Te a szöveget fordítva olvasod: a Fiút beteszed egy istenekből álló társaságba, holott a levél éppen kiemeli őt minden angyali és teremtményi rend fölé.
10. A képtisztelet elleni ismételt kitérőd nem válasz az örök Fiú kérdésére
A válaszod második felében megint visszakanyarodsz a képekhez, szobrokhoz, bálványtemplomokhoz, Róma főpapjához és a katolikus liturgia démonizálásához. Csakhogy ez most sem válasz az örök Fiú kérdésére. Attól, hogy te századszor is bálványnak nevezed a katolikus képeket, még nem cáfoltad János 1-et. Attól, hogy Róma főpapját szidalmazod, még nem magyaráztad meg, hogyan lehet az Ige egyszerre minden teremtett dolog alkotója és mégis kezdettel bíró isten. Attól, hogy a katolikus templomokat bálványtemplomoknak nevezed, még nem cáfoltad, hogy a Fiú alapította a földet, és az egek az ő kezeinek művei.
Ez a módszered feltűnő: amikor a krisztológiai pont szorul, előveszed a képtiszteleti vádiratot. Amikor a képtiszteleti vád ingatag, visszaugrasz a császárokhoz. Amikor a császáros történet kevés, jön Sátán. Így lehet végtelen fórumharcot folytatni, csak igazságra nem jutunk.
11. A bálványvádad továbbra is definíciós erőszak
Mivel megint előhoztad: nem, a Szentírás nem azt tanítja, hogy minden kép, szobor vagy tárgy bálvány, amely előtt valaki bármilyen tiszteleti gesztust tesz. A Szentírás a bálványos istenpótlást tiltja: amikor a teremtményt vagy képmást Isten helyére állítják, isteni hatalmat tulajdonítanak neki, tőle várják az üdvösséget, és az élő Istent megillető imádással veszik körül.
Ha minden vallási tárgyhoz kapcsolódó tisztelet bálványimádás volna, akkor Isten maga rendelt volna bálványokat: kerubokat, frigyládát, oltárt, szent edényeket, rézkígyót. Ezt nem tudod kikerülni. Mindig azt mondod: „de ott Istenhez irányult a tisztelet.” Pontosan. Ugyanezt mondja a katolikus képtisztelet is: a tisztelet nem a fában, kőben, festékben áll meg, hanem az ábrázoltra, végső soron Istenre irányul.
A katolikus hívő nem a szobrot imádja. Nem a festékhez könyörög. Nem a gipsztől vár üdvösséget. Nem a rózsafüzér gyöngyeiben bízik mint istenben. Ha valaki babonásan használná ezeket, az bűn volna. De a helyes használat nem bálványimádás. A te vádad csak akkor működik, ha előre megtiltod a jel és a jelzett valóság megkülönböztetését. Ezzel azonban nem a katolikus tant cáfolod, hanem a saját értelmező képességedet kötözöd meg.
12. A katolicitás nem bálványközösség, hanem az apostoli hit egyetemessége
Megint gúnyolódsz a „katolikus” szón: kivel vagyunk egyetemesek? Szerinted bálványimádásban. Ez nyelvi gúny, nem teológiai érv.
A katolikus szó egyetemességet jelent: az Egyház nem helyi szekta, nem etnikai különítmény, nem egy magánértelmezés köré szervezett csoport, hanem Krisztus teljes evangéliumát minden népnek, minden kornak és minden embernek hirdető Egyház. Katolikus, mert az egész hitet őrzi, nem kiválasztott kedvenc szöveghelyekből gyárt külön rendszert. Katolikus, mert a teljes Krisztust vallja: igaz Istent és igaz embert, nem egy külön „Ige Istent” és egy külön „ember Jézust”.
Te ezt úgy gúnyolod, mint aki a „katolikus” szó jelentéséből semmit nem akar meghallani. De a gúny nem cáfolat. Az Egyház nem attól katolikus, hogy te annak elismered, hanem attól, hogy Krisztustól kapott küldetésében minden néphez szól, az apostoli hit teljességét őrzi, és nem engedi széttörni Krisztus személyét sem ariánus, sem nesztoriánus, sem henoteista irányban.
13. Az „ördögi teológusok” emlegetése nem bizonyítás, hanem indulat
Azt írod, hogy a katolikus teológia annyira ördögi, hogy még a Sátánnak is kisebbségi érzése lehet. Ez lehet hatásos fórumpoén azoknak, akik a hangerőt összekeverik az igazsággal, de érvnek nulla. Egy tanítást nem az cáfol, hogy ördöginek nevezed. Egy tanítást az cáfolna, ha megmutatnád, hogy ellentmond az apostoli tanúságnak. Csakhogy amikor az apostoli tanúságot nézzük, éppen a te rendszered omlik össze.
János szerint az Ige kezdetben volt, és minden általa lett. Zsidók szerint a Fiú által lettek a világok, ő a dicsőség kisugárzása, ő alapította a földet. Filippi szerint Krisztus Isten formájában volt, és nem zsákmányként ragaszkodott az Istennel való egyenlőséghez. Tamás a feltámadt Krisztusnak mondja: én Uram és én Istenem. Ezek nem ördögi katolikus kitalációk, hanem apostoli szövegek.
Te ezekkel szemben hozol egy bonyolult rendszert születetlen Istenről, született Istenről, isten-társakról, beköltöző Logoszról, pusztán fogadott Jézusról és bálványtemplomokká átnevezett egyházakról. Ha itt valami túlburjánzó, az nem a katolikus dogma, hanem a te magánmitológiád.
14. Összegzés: a te „józan” olvasatod valójában a szöveg leegyszerűsítése
A végén tehát ez marad: te azt mondod, épeszű ember a „ma szültelek” mondatból csak időbeli kezdetet olvashat ki. Nem. Épeszű ember először megnézi a szöveg műfaját, összefüggését, újszövetségi alkalmazását, és nem csinál belőle mennyei születési dátumot. Épeszű ember észreveszi, hogy a Zsidókhoz írt levél nem egy kezdettel bíró alistent tanít, hanem a teremtés fölött álló Fiút. Épeszű ember nem szakítja ketté az Igét és Jézust, amikor János azt mondja: az Ige testté lett.
Te a magad olvasatát „a valóságban elhangzott” egyszerű elfogadásának nevezed. Valójában azonban a költői, királyi, messiási, teológiai szöveget nyers időrendi mondattá lapítod. Ez olyan, mintha valaki a „jobbomon ül” kifejezést anatómiai ülésrendnek venné, és utána mennyei bútorrajzot készítene belőle. Nem így kell Szentírást magyarázni.
A keresztény hit állítása továbbra is szilárd: a Fiú az Atyától születik, de nem teremtmény; örök Fiú, nem időben létrejött isten; az Ige testté lett, nem beköltözött egy másik emberbe; Jézus Krisztus egy személy, igaz Isten és igaz ember; a „ma szültelek” nem a Fiú létrejöttének dátuma, hanem a Fiú messiási-királyi kinyilvánításának szava. A te rendszered ezt nem megcáfolta, hanem látványosan félreolvasta.
És bármennyit szidod Rómát, a pápát, a képeket, a szobrokat és a katolikus teológusokat, a fő kérdés elől nem menekülsz: kicsoda az a Fiú, aki által lettek a világok, aki alapította a földet, akinek keze művei az egek, akit az angyalok hódolattal vesznek körül, és aki testté lett értünk? A válasz nem a te „született alistened” és nem a külön „ember Jézusod”. A válasz az apostoli hit Jézus Krisztusa: az örök Fiú, aki értünk emberré lett.
Te a „ma szültelek téged” kijelentést úgy olvasod, mintha az a Fiú isteni létezésének kezdőnapját jelölné."
Mi egyebet határozhatna meg ez az Istenek Atyja szájából elhangzott kijelentés, talán végnélküli örök
eredetet?
Épeszű ember abból a kijelentésből, hogy "Fiam vagy Te, ma szültelek téged" csakis azt olvashatja ki,
ami a valóságban elhangzott.
De hangsúlyozom ez a kijelentés, amit az istenek Atyja jelentett ki az első szülött fia esetében nem az
ember Jézusról szólt, hanem az Ige Istenről - akit Pál apostol, miután tisztázta létezésének kezdetét -
- annak születése napjára irányítva a figyelmet - beszámolt arról, hogy hogyan és miért kente fel
az istenek közül ezt az elsőszülöttet,társai az istenek fölé.
Nos erről szól az Isten Szava, ezzel szemben a Róma Főpapja által vezetett egyház tanítása minden részletében arról szól, amiről az Isten Szava nem szól.
Az Isten igazságainak hazugsággá változtatásának eszközéül hozta létre a Sátán a római császárok közreműködésével az erőszak egyházat, hogy minél nagyobb nyomorúságot okozzon a Sátán általa az emberiség világának.
Azt írod, hogy az „örök Fiú” tanítása hazugság, mert aki Fiú, az született, akinek pedig születése van, annak kezdete van. Ezzel megint ugyanazt teszed: az isteni Fiúságot úgy kezeled, mintha teremtményi, biológiai, időbeli nemzés volna. "
Így igaz, ahogy minden más tanítása a Róma Főpapja által vezetett egyháznak, úgy az őrök fiúságról szóló tanítása is hazugságon alapszik.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy a született Isten személyét összekeverik , helyesebben felcserélik
az ember Jézus személyével, aki nem születése jogán fia az Istennek Istenének, hanem fiakká fogadás jogán, mint minden zsidó és Izraelita. A Messiás Jézus ,habár Isten fiának neveztetik, de nem Istentől született.
Ellentétben az Ige Istennel, aki társaival az istenekkel együtt egy Istentől és Atyától, a születetlen Istentől születtek.
Mindkét esetben, úgy az Ige Isten esetében, mint a Messiás Jézus esetében kizárja a Szentírás az örök létezés lehetőségét.
A Róma Főpapja által vezetett egyház azért erőlteti a az ember Jézus fiúistenkénti örök létezését, mert a római császárok olyan istenmodellt találtak ki az általuk létrehozott római vezetésű állkeresztény
egyház istenéül , amely hasonlatos a pogány Róma mitológiai alakjaihoz.
Ellenben az Isten Szava kizárja egy ilyen istenmodell létezésének a lehetőségét, ahol a húsvér asszonyokat istenszülőként emlegetik, illetve az istenek testükben meghúsosodnak, megcsontosodnak.
A Róma Főpapja által vezetett egyház teológiája, amelyhez hozzátartozik a képek, szobrok, tárgyak
tisztelete és az azok istenkénti szolgálata, annyira ördögi, hogy még a Sátánnak is kissebség érzése
lehet a nagyobbnál, nagyobb hazugságokat termelő teológusokkal szemben.
1. Az „örök Fiú” elleni érved továbbra is ugyanazon a krisztológiai rövidzárlaton áll
Azt írod, hogy az „örök Fiú” tanítása hazugság, mert aki Fiú, az született, akinek pedig születése van, annak kezdete van. Ezzel megint ugyanazt teszed: az isteni Fiúságot úgy kezeled, mintha teremtményi, biológiai, időbeli nemzés volna. Azt képzeled, hogy ha az Atya Fiút „szül”, akkor előbb volt az Atya egyedül, aztán egyszer csak egy bizonyos napon és órában létrejött a Fiú. Ez nem keresztény teológia, hanem isteni valóságra ráhúzott földi szülészeti képzelgés.
A katolikus hit nem azt tanítja, hogy a Fiú teremtményi módon, időben jött létre. Azt tanítja, hogy a Fiú az Atyától születik öröktől fogva: született, de nem teremtmény; ered az Atyától, de nem kezdett létezni. Istenben nincs korábbi és későbbi úgy, mint a teremtmények világában. Ha az Atya örök Atya, akkor nem lehetett „Fiú nélküli Atya”, mert az Atya név önmagában viszonyt jelent. Az Atya öröktől Atya, a Fiú öröktől Fiú. A te rendszeredben viszont az Atya előbb nem Atya, aztán egyszer Atyává válik. Ez nem bibliai monoteizmus, hanem időbe zárt istenfogalom.
Az isteni születés nem azonos azzal, hogy valami a semmiből kezd létezni. A Fiú nem úgy születik, mint egy teremtmény. Az Atya nem „legyártja” a Fiút, hanem öröktől fogva közli vele az egész isteni természetet. Ezért mondja a keresztény hit: igaz Isten az igaz Istentől. Nem másodlagos isten, nem alisten, nem „született istencsalád” egyik tagja, hanem ugyanazon egy isteni lényeg örök Fia.
2. A „ma szültelek téged” nem isteni születési anyakönyvi bejegyzés
Te a „ma szültelek téged” kijelentést úgy olvasod, mintha az a Fiú isteni létezésének kezdőnapját jelölné. Mintha a zsoltárban vagy a Zsidókhoz írt levélben egy mennyei születési anyakönyvi kivonatot kapnánk: ekkor és ekkor, ezen a napon kezdett létezni a Fiú. Ez súlyos félreolvasás.
A második zsoltár királyi, messiási, trónra emelési nyelvet használ. A „ma” nem azt jelenti, hogy a Fiú isteni természete ezen a napon kezdett létezni, hanem azt, hogy Isten nyilvánosan kijelenti és beiktatja a Fiút messiási-királyi méltóságába. Az Újszövetség ezt Krisztus feltámadásával, felmagasztalásával és királyi uralmával kapcsolja össze. Ez nem a Logosz létrejöttének dátuma, hanem a Fiú messiási megjelenésének, kinyilvánításának és uralmának nyelve.
Ráadásul a Zsidókhoz írt levél ugyanabban a fejezetben, ahol idézi a „ma szültelek” mondatot, azt is mondja a Fiúról, hogy őáltala alkotta Isten a világokat, ő Isten dicsőségének kisugárzása, lényegének képmása, ő tartja fenn a mindenséget hatalma szavával, és róla mondja: „Te alapítottad kezdetben a földet, és a te kezeid művei az egek.” Ha ebből te egy időben megszületett, kezdettel bíró isteni lényt olvasol ki, akkor nem a Zsidókhoz írt levelet magyarázod, hanem a saját henoteista rendszeredet erőlteted rá.
3. A „Kezdet és Vég” nem azt jelenti, hogy a Fiú az idő első teremtménye
Azt mondod, hogy az Ige Isten önmagáról állította: ő a Kezdet és a Vég, és szerinted az idő kezdete az Ige Isten születésnapja volt. Ez megint saját belemagyarázás. Amikor Krisztus azt mondja: „Én vagyok az Alfa és az Ómega”, „a Kezdet és a Vég”, az nem azt jelenti, hogy ő az első időbeli esemény. Nem azt jelenti: „én vagyok az első létrejött isteni lény.” Hanem azt jelenti, hogy ő minden teremtett valóság forrása, célja, ura és beteljesítője.
A „kezdet” szó a Szentírásban nem mindig időbeli első példányt jelent. Jelenthet eredetet, forrást, uralmi alapot, elsőbbséget, princípiumot. János evangéliuma éppen úgy kezdi: „Kezdetben volt az Ige.” Nem azt mondja: „Kezdetben lett az Ige.” Az Ige a kezdetben már van. Minden, ami lett, általa lett. Ez kizárja, hogy ő maga is a „lett dolgok” közé tartozzon.
Ha minden általa lett, akkor ő nem lehet azok közül való, amelyek lettek. Ha ő is lett volna, akkor vagy önmagát hozta létre, ami képtelenség, vagy nélküle mégis lett valami, ami János szavainak ellentmond. Ezt lehet csűrni-csavarni, de a logikája kőkemény: az Ige nem teremtmény, nem időben létrejött isteni alany, hanem a teremtés előtti, teremtő Ige.
4. Jézus emberi természetének kezdete nem cáfolja az örök Ige istenségét
Azt mondod: Jézus teste Heródes idején született Máriától, ezért nem lehet örök. Erre a katolikus válasz egyszerű: Krisztus emberi természete valóban időben kezdődött. Az emberi teste Máriától született. Emberi lelke teremtett. Emberként valóságosan fogant, született, szenvedett, meghalt és feltámadt. Ezt a katolikus hit soha nem tagadta.
Amit te nem értesz, az a személy és természet különbsége. Krisztus emberi természete kezdettel bír; Krisztus isteni személye nem. Az, aki Máriától emberként született, ugyanaz az örök Ige, aki testté lett. Nem két alany van: egy „Ige Isten” és egy külön „ember Jézus”, akik egy ideig összekapcsolódtak. Egyetlen alany van: az örök Fiú, aki felvette az emberi természetet.
Te azt mondod: „az Ige Istennek nincs emberi természete, hanem csak az Úr Jézusnak.” Pontosan itt hasítod ketté Krisztust. A keresztény hit szerint az Ige emberi természetet vett fel. Nem úgy, hogy isteni természete emberivé változott, hanem úgy, hogy isteni személye magára vette a teljes emberi természetet. Ezért mondhatjuk: Isten Fia emberré lett. Nem azért, mert az istenség hússá „alakult”, hanem mert az örök Fiú személyesen birtokolja a felvett emberi természetet.
5. A te rendszeredben nem megtestesülés van, hanem isteni beköltözés
A legnagyobb baj az egész krisztológiáddal az, hogy nem megtestesülést tanítasz, hanem beköltözést. Szerinted van egy Ige Isten, aki az ember Jézus testében lakott; van egy ember Jézus, aki nem azonos vele; és a kettő együttműködött. Ez nem János evangéliuma. János nem azt mondja: „az Ige beköltözött egy emberbe”, hanem azt: „az Ige testté lett.”
A kettő között szakadék van. A prófétákban is lakott Isten Lelke; az igazakban is működik Isten kegyelme; a hívőkben is templomot vesz a Szentlélek. De ettől nem mondjuk, hogy a próféta maga az Ige testté lett személye. Krisztus egyedisége éppen az, hogy benne nem pusztán isteni jelenlét működik, hanem maga az örök Fiú lett emberré. Te ezt lefokozod egy különleges isteni lakássá, mintha Jézus csak a Logosz hordozóedénye lett volna. Ez nem keresztény hit, hanem nesztoriánus színezetű szétszakítás, még ráadásul henoteista díszítéssel is.
6. Az „Ádám után megformált emberi szellem” elméleted továbbra is bizonyítatlan spekuláció
Azt mondod, van szentírási bizonyíték arra, hogy Jézus emberi szelleme Ádám után külön meg lett formálva, majd az égben várakozott, és Mária fogantatásakor alászállt. A bizonyítékod: minden embernek van szelleme; Ádámnak Isten adott szellemet; Jézus a második ember; tehát Jézus szelleme Ádám után, de Mária előtt már létezett. Ez nem bizonyítás, hanem spekulációs lépcsőház.
Az 1Kor 15 nem azt mondja, hogy Jézus időrendben Ádám után a második létező ember, vagy hogy az emberi szelleme valahol a mennyben előre létezett. Ha szó szerint időrendben olvasnád, akkor Kain, Ábel, Sét és mindenki más előtt Jézusnak kellett volna második emberként megjelennie. Nyilván nem erről van szó. Pál tipológiai és üdvtörténeti nyelvet használ: Ádám az első emberiség feje, Krisztus az új emberiség feje. Az első Ádám a halál rendjét hozza, az utolsó Ádám az élet rendjét. „Második ember” nem időrendi második példányt jelent, hanem az új teremtés fejét.
A „mennyből való” sem azt jelenti, hogy Jézus emberi szelleme előre tárolva volt a mennyben, majd Mária méhébe helyezték. Ez megint saját mitológiád. A „mennyből való” Krisztus isteni eredetére, küldetésére, mennyei hatalmára és feltámadt, megdicsőült rendjére utal. Pál nem mennyei emberiszellem-raktárról beszél. Ezt te olvasod bele.
7. Jézus nem Ádámtól való férfiúi nemzés által született, de valóban Dávid és Ábrahám fia
Azt mondod, Jézus nem Ádám fiaként született, hanem asszony gyermekeként. Ez megint pontatlan. Jézus nem férfi közreműködésével fogant, ez igaz. Szűztől született, ez igaz. De ebből nem következik, hogy ne tartozna valóban az emberi nemhez, ne volna Ádám leszármazottja emberi természet szerint, ne volna Dávid fia, Ábrahám fia, asszony magva.
Az Újszövetség kifejezetten hangsúlyozza, hogy Jézus Dávid magvából való test szerint, Ábrahám fia, Dávid fia, Máriától született, asszonytól lett. Ha Jézus embersége nem lenne valódi, történeti, emberi nemünkből való emberség, akkor nem válthatna meg bennünket emberként. Amit nem vett fel, azt nem gyógyította meg. Ha csak egy előre megformált mennyei emberi szellem „került” egy testbe, akkor máris csúszol egy furcsa, félig doketista irányba, ahol Krisztus embersége nem egészen a mi emberségünk.
A katolikus hit itt egyszerre őriz két igazságot: Jézus szűztől fogant, ezért nem a bukott emberi nemzés rendjéből ered személye; mégis valóságosan ember, Mária fia, Dávid fia, Ábrahám fia, a mi természetünk felvevője. Te az egyiket úgy akarod védeni, hogy közben a másikat szétvered.
8. A bálványdefiníciód nem „Isten szava”, hanem a te abszolutizált olvasatod
Térjünk át a képekre. Azt mondod, nem szerinted bálvány minden képmás vagy tárgy, amely előtt meghajolnak, hanem Isten állítja ezt. Majd újra idézed 5Mózes 4-et és 3Mózes 26-ot. A baj nem az, hogy idézel. A baj az, hogy az idézetet nem magyarázod, hanem azonnal ráhúzod a saját definíciódat.
Az 5Mózes 4 összefüggése az, hogy Izrael a Hóreben nem látott alakot, ezért ne készítsen Istenről képmást, ne cserélje fel az élő Istent ember, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest alakjával. Ez a bálványos istenábrázolás tilalma. Nem minden kép, nem minden szobor, nem minden szent jel abszolút tilalma. Ha az volna, akkor Isten önmagának mondana ellent, amikor kerubokat rendel a frigyládára és képi díszítést a szentélybe.
A 3Mózes 26 tiltja a bálványt, faragott képet, oszlopot, kőszobrot, amely előtt Izrael bálványos módon meghajolna. De ebből nem következik, hogy minden élettelen tárggyal kapcsolatos tiszteleti gesztus bálványimádás. A szöveg a bálványos kultuszt tiltja, nem a jel és a jelzett valóság minden kapcsolatát. Te a tilalmat addig feszíted, amíg már a kereszt, az evangéliumos könyv, a szent tárgy, a zászló, a sírkő és minden tiszteleti gesztus bálványgyanússá válik.
9. Ha a te olvasatod igaz volna, Isten maga rendelt volna bálványokat
Ez a döntő ellenvetés, amelyet újra és újra próbálsz kikerülni: ha minden vallási célú kép vagy tárgy, amelyhez tiszteleti magatartás kapcsolódhat, bálvány, akkor Isten maga rendelt bálványokat az Ószövetségben. Kerubok a frigyládán. Díszített szentély. Rézkígyó Mózes által. Szent edények. Oltár. Frigyláda. Szent kenyerek. Tömjén. Papi ruhák. Szent olaj. Ezek mind anyagi, szent rendhez tartozó dolgok.
Erre te általában azt feleled: „de ők nem a tárgyakat imádták, hanem az ott jelenlévő Istent.” Pontosan! Ezzel kimondod azt a különbséget, amelyet a katolikus gyakorlatnál megtagadsz. A tárgy lehet jel, amely Istenhez irányít, és nem isten. A katolikus feszület is ilyen: nem faisten, hanem Krisztus keresztjének jele. A szentkép nem festékisten, hanem az ábrázoltra irányító jel. Az ereklye nem csontisten, hanem Isten kegyelmének emléke egy szentben.
A rézkígyó példája különösen világos: Isten parancsára készült, tehát eredetileg nem volt bálvány. Később, amikor bálványosan kezdték kezelni, össze kellett törni. Ez pontosan a katolikus különbségtételt igazolja: a törvényes jel és a bálványos visszaélés nem ugyanaz.
10. A csók, térdhajtás és keresztvetés nem automatikus bálványgyártó gép
Azt mondod: a tárgyak csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá, a tárgyak előtti leborulás teszi a tárgyat bálvánnyá. Ezt sokadszor ismétled, de az ismétlés nem bizonyíték. A gesztus jelentését a címzett, a szándék és a vallási összefüggés dönti el.
Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem papírt imád. Ha valaki megcsókolja elhunyt édesanyja fényképét, nem fényképpapírt imád. Ha valaki megcsókol egy keresztet, nem a fadarabhoz könyörög, hanem a Megfeszített iránti szeretetét fejezi ki. Ha valaki térdet hajt az oltáriszentség előtt, nem aranynak vagy márványnak hódol, hanem Krisztus jelenlétének. Ha valaki keresztet vet egy feszület előtt, nem tárgyat istenít, hanem Krisztus keresztjét vallja meg.
Te úgy teszel, mintha a test mozdulata automatikusan az előtte lévő anyag istenítését jelentené. Ez primitív jelértelmezés. Az emberi kultúra és a bibliai vallás sem így működik. A jel nem azonos a jelzettel. A kép nem azonos az ábrázolttal. A tárgy előtti gesztus nem szükségképpen a tárgynak mint végső vallási címzettnek szól.
11. A szentmise nem bálványoknak bemutatott áldozat, ezt hiába ismételgeted
Újra azt írod, hogy a katolikus Egyház nemcsak tiszteli a bálványokat, hanem szolgál is nekik, áldozik nekik, misézik előttük. Ez továbbra is vaskos torzítás. A szentmise nem képnek, nem szobornak, nem ereklyének, nem Máriának, nem szenteknek, nem kegytárgyaknak szól. A szentmise az Atyának szól Krisztus által a Szentlélekben. A katolikus oltár nem a szobor asztala, hanem Krisztus áldozatának szentségi helye.
Ha egy templomban szentkép van, attól az áldozat nem a képnek szól. Ha egy oltár közelében feszület van, attól a mise nem a fadarabnak szól. Ha egy szent ereklyéje jelen van, attól a liturgia nem csontnak vagy ruhadarabnak szól. Ezt egy gyerek is megérti, ha nem akarja mindenáron félreérteni. Te viszont újra és újra úgy teszel, mintha a katolikusok a festéknek, gipsznek és fának mutatnának be áldozatot. Nem ezt tanítjuk, nem ezt tesszük, nem ezt hisszük.
12. A „több mint kétszázezer bálványtemplom” nem érv, hanem indulatos számháború
Azt írod, hogy „több mint kétszázezer bálványtemplomban” tudatos bálványkészítés, bálványkereskedelem és bálványimádás folyik. Ez a mondat nem bizonyítás, hanem vádözön. Előbb minden katolikus templomot bálványtemplomnak nevezel, majd ebből levonod, hogy a katolikus templomok bálványtemplomok. Ugyanaz a körkörösség, csak most nagy számmal megtámogatva.
A keresztény templom nem azért templom, mert bálványokat őriz, hanem mert Isten igéjének hirdetése, az imádság, a szentségek és különösen az Eucharisztia helye. A szentképek és szobrok nem az istentisztelet címzettjei, hanem tanító, emlékeztető, tiszteletre irányító jelek. Ha vannak visszaélések, babonás gyakorlatok, helytelen népi túlzások, azokat javítani kell. De ebből nem lesz az Egyház egész liturgiája démoni kultusz.
Te nem különbséget teszel, hanem mindent besározol. Ez könnyű műfaj. Csak nem igazságos.
13. A „katolikus” szó nem azt jelenti, hogy „bálványimádásban egyetemes”
Megint a „katolikus” szóval gúnyolódsz: kivel vagyunk egyetemesek? Szerinted a bálványimádásban. Ez szellemeskedni próbál, de teológiailag üres.
A „katolikus” azt jelenti: egyetemes, teljes, az egészre irányuló. Az Egyház katolicitása nem azt jelenti, hogy minden tévedéssel, minden vallással, minden bűnnel egyetért. Azt jelenti, hogy Krisztus teljes evangéliumát minden népnek, minden kornak, minden kultúrának hirdeti; hogy nem helyi szekta, nem etnikai klub, nem magánkinyilatkoztatásos kis kör; hogy az apostoli hit teljességét őrzi a szentségi és tanítói folytonosságban.
Már Antiochiai Szent Ignác is használja a „katolikus Egyház” kifejezést a második század elején. Ez jóval a te kedvenc császári összeesküvés-meséid előtt van. A katolicitás nem a bálványozás kódneve, hanem az Egyház egyetemességének ősi neve. Te azért gúnyolódsz rajta, mert minden történeti kereszténységet saját késői rendszeredhez mérsz, és ami nem fér bele, arra rásütöd a démoni bélyeget.
14. Róma püspöke nem „bálványistenek főpapja”, hanem Krisztus szolgája — Krisztus az Egyház egyetlen Főpapja
Azt írod, hogy Róma főpapja a római császárok idejében is bálványistenek főpapja volt, és ma is az. Itt megint több dolgot keversz össze. A katolikus hit szerint az Egyház egyetlen Főpapja Krisztus. A pápa nem Krisztus helyébe lépő főpap, nem új áldozati főisten-pap, nem bálványtemplomok vezetője. Ő Róma püspöke, Péter utóda, az Egyház látható egységének szolgája.
A „pontifex” cím történeti használatával lehet külön vitát nyitni, de abból sem következik, hogy a pápa pogány bálványkultusz főpapja volna. A keresztény használatban a régi szavak új tartalmat kaphatnak. Ahogy a „templom” szó sem teszi pogánnyá a keresztény istentiszteleti helyet, úgy egy történeti cím sem változtatja a pápát Jupiter papjává. Ez megint etimológiai és történeti bűvészkedés, nem teológiai bizonyítás.
15. A laikusokat sem menti vagy vádolja az, hogy te mindent bálványnak nevezel
A végén azt mondod, hogy a laikus, a Szentírást nem ismerő hívek ebből mit sem sejtenek. Ezzel egyrészt lenézed azokat a hívőket, akik gyakran nálad egyszerűbben, de tisztábban tudják: nem a szobrot imádják, hanem Krisztust; nem a képtől várják az üdvösséget, hanem Istentől; nem a fának áldoznak, hanem Krisztus keresztjére emlékeznek. Másrészt megint úgy állítod be, mintha te egyedül látnád át a nagy bálványos csalást, mindenki más pedig tudatlan tömeg.
Ez tipikus szektás póz: „minden egyház hazudik, minden hívő vak, csak én látom a tiszta igazságot.” Csakhogy az apostoli hit nem így működik. Krisztus nem hagyta magára Egyházát kétezer évre, hogy aztán egy fórumvitában valaki görög szavakból és saját bálványdefinícióból újra feltalálja az igazságot.
16. Összegzés: a te rendszered Krisztust szétszakítja, a képeket félreolvassa, az Egyházat megrágalmazza
Összefoglalva: az örök Fiú elleni érved azért hibás, mert az isteni születést teremtményi, időbeli születésként kezeled. A Jézus emberségére vonatkozó érved azért hibás, mert Krisztus emberi természetének kezdetéből az örök Ige személyének kezdetét akarod levezetni. Az „Ádám után megformált emberi szellem” elméleted azért hibás, mert az 1Kor 15 tipológiájából saját mennyei szellem-előlétezési mesét gyártasz. A bálványdefiníciód azért hibás, mert minden tárgyi tiszteleti gesztust automatikusan bálványimádássá teszel, miközben a Szentírás maga ismer szent tárgyakat, szent jeleket és törvényes kultikus rendet. A katolicitás elleni gúnyod pedig azért üres, mert nem érted, vagy nem akarod érteni, hogy az Egyház egyetemességéről van szó, nem valami bűnben való egyetemességről.
Te nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem a saját torzképedet püfölöd. Nem az örök Fiút döntöd meg, hanem a saját időbe zárt istenfogalmadat leplezed le. Nem a szentképek bálványosságát bizonyítod, hanem azt, hogy nem tudsz különbséget tenni jel és jelzett, tisztelet és imádás, szent tárgy és bálvány között. Nem az Egyház katolicitását cáfolod, hanem sértő címkékkel próbálod pótolni az érveket.
És a végén marad a keresztény hit egyszerű, erős, apostoli állítása: az örök Ige testté lett, nem beköltözött egy másik emberbe; Krisztus egy személy, igaz Isten és igaz ember; az imádás egyedül Istent illeti; a szentképek és szent jelek nem istenek, hanem Krisztusra és szentjeire irányító jelek; az Egyház pedig nem a te bálványvádad miatt szűnik meg katolikusnak lenni. A szócséplésed hosszú, de a tévedésed röviden összefoglalható: összekevered a születést a teremtéssel, a jelet a bálvánnyal, a tiszteletet az imádással, Krisztust pedig önmagával. Ez nem „Isten szavának védelme”, hanem zűrzavar görög szavakkal feldíszítve.
7. A bálványdefiníciód ismét önkényes: nem a Szentírást idézed, hanem saját definíciódat olvasod bele
Térjünk rá a képekre. Azt mondod: nem önkényesen nevezed bálványnak a katolikus képeket, hanem a Szentírás alapján. Csakhogy a Szentírást úgy idézed, hogy előre beleteszed a saját definíciódat. Szerinted bálvány minden kép, szobor vagy tárgy, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy előtte"
Nem szerintem bálvány minden képmás és tárgy,amely előtt leborulnak, meghajolnak,
Hanem az Isten állítja ezt. Pontosan idéztem szóról szóra az Isten Szavát.
De látom letagadod, mintha nem idéztem volna, ezért ismét idézem azt:
Az „örök Fiú” tanítása nem az „aión” egyetlen fordításán áll vagy bukik"
Az örök fiúról szóló tanítása a Róma Főappja által vezetett egyháznak hazugság által áll
és az Isten egyértelmű kijelentése által el is bukott.
Olyan, hogy örök Atya Isten létezik, hisz Ő a születetlen isten, de hogy valaki,aki valamikor egy napnak egy bizonyos órájában megszületett örök lenne az kizárt.
5. Az Úr Jézus emberi természetének kezdete nem cáfolja az Ige örökkévalóságát"
Csakhogy pontosan az Ige Istenről állítja az írás, hogy született Isten.
Ráadásul neki az emberi természettel semmi közössége.
Nem az Ige Istennek van emberi természete, hanem az Úr Jézusnak, aki asszonyembertől emberként született, emberként halt meg, majd emberként támadott is fel. Attól, hogy az Ige Istentől kapta a szellemét, mint ahogyan Ádám is,még nem lett isten belőle.
Az örök istenséget tehát ő reá sem lehet vonatkoztatni.
Akinek van születése van az nem lehet örök, azaz kezdet nélküli.
Az Ige Isten azt állította önmagáról, hogy ő a Kezdet és a Vég.
Az idő kezdete az Ige Isten születésnapja volt.
6. Az „Ádám után megformált emberi szellem” elméletedre nincs szentírási bizonyíték"
DE van. Tudniillik minden embernek van szelleme. Isten Ádám számára is megformálta a szellemét. Az Úr Jézusról pedig ki van jelentve, hogy Ő a második Ádám után, aki enm Ádámtól örökölte a szellemét, hanem az Istentől kapta, ahogyan Ádám is.
Azért nem örökölhette az Úr Jézus Ádámtól a Szellemét, mert nem az Ádám fiaként
született, hanem asszony gyermekekét. Asszonytól és nem férfiú által.
Hogy az Úr Jézus Ádám után a második azt Pál apostol írása igazolja:
1. Kor. 15:47 Az első ember földből való, földi; a második ember, az Úr, a mennyből való. 48 Amilyen ama földi, olyanok a földiek is; és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is.
Egyértelmű, hogy nem lehet örök az Úr Jézus, amikor ő a második ember Ádám után.
Hogy szellemére és nem a hústestére utal, az abból derül ki, hogy az égiekhez hasonlítja az apostol. Az égiek pedig minnyájan szellemek. Ott is várakozott az Égben az ember jézus szelleme, majd a hústestének a fogantatásakor aléászálott a Földre,
hogy Istene és Atyja belehelyezze a szellemét hústestének leendő szülőanyja Mária méhébe.
Erről szól az Isten Szava.
4. A „Fiú” név nem biológiai kezdőpontot jelent Istenben."
Nem is a született Isten neve jelentette a kezdetét a Fiú Istennek, hanem a születés napja és órája.
1. Az „aión” körüli érvelésed nem dönt meg sem örök életet, sem örök Fiút, csak a saját szótári merevségedet mutatja
Kezdjük azzal, hogy megint egyetlen szóra akarod felakasztani az egész keresztény hittant. Találtál egy görög szót, az „aión”-t, és most azt hiszed, hogy ha azt mindenütt „korszak”-nak fordítod, akkor már nincs örök élet, nincs örök Fiú, nincs Krisztus örök istensége, nincs örök uralom, nincs örökkévalóság. Ez nem nyelvészet, hanem szótári kalapácsolás.
Az „aión” valóban jelenthet korszakot, világkorszakot, hosszú időt, történeti időszakaszt. Ezt senki nem vitatta. De abból, hogy egy szó egyik jelentése korszak, nem következik, hogy minden szerkezetben, minden szövegösszefüggésben, minden teológiai tárgyra vonatkozva kizárólag véges korszakot jelenthet. A nyelv nem úgy működik, hogy egy szótári címszót kiválasztasz, majd minden előfordulásra rányomod, mint a postabélyegzőt.
A Biblia nem csak az „aión” főnévvel beszél időről, maradandóságról és vég nélküli isteni valóságról. Ott van az „aióniosz” melléknév, ott vannak az „aiónok aiónjai” jellegű fokozó szerkezetek, ott van az ószövetségi „ólám” háttér, ott vannak az olyan kijelentések, hogy Isten uralma nem múlik el, Krisztus országa nem ér véget, az Ige a kezdetben már volt, és minden általa lett. Te mindezt félresöpröd, mert ragaszkodsz egyetlen mechanikus fordításhoz. Ez nem nagyobb hűség a Szentíráshoz, hanem kisebb figyelem a Szentírás egészére.
2. Platón emlegetése nem cáfolat, hanem füstfüggöny
Azt mondod: Platón nemcsak használta az „aión” szót, hanem az istenek örökkévalóságát is ezzel fejezte ki. És? Ebből mit akarsz bizonyítani? Hogy ha egy görög szó Platónnál is előfordul, akkor a Szentírásban nem fejezhet ki magasabb, bibliai értelemben vett maradandóságot? Ez az érv már első lépésnél elesik.
A „logosz” szót is használták görög filozófiai környezetben. János mégis azt mondja: „Kezdetben volt az Ige.” Akkor János evangéliuma pogány filozófiai traktátus? A „theosz” szót pogány istenekre is használták. Akkor amikor az Újszövetség Istenről beszél, pogányít? A „pneuma” szót is használták a görög világban. Akkor a Szentlélekről szóló beszéd pogány? Látod, hová vezet a módszered? Oda, hogy maga a görög Újszövetség is gyanússá válna, csak mert görög szavakat használ.
A keresztény kérdés nem az, hogy Platón mit csinált egy szóval, hanem hogy a Szentírás saját összefüggésében mit mond. A bibliai „aión” és rokon kifejezései nem Platón szolgái, hanem a kinyilatkoztatás nyelvi eszközei. Aki egy szó pogány használata miatt gyanúsítja a bibliai használatot, az nem megtisztítja a Bibliát, hanem képtelenné teszi arra, hogy bármilyen emberi nyelven megszólaljon.
3. Az „örök Fiú” tanítása nem az „aión” egyetlen fordításán áll vagy bukik
Azt hiszed, hogy ha az „aión” szót mindenütt véges korszakra nyomod össze, akkor az örök Fiú tanítása összeomlik. Nem omlik össze, mert az örök Fiú tanítása nem egyetlen szó mechanikus fordításán áll. János evangéliuma nem azt mondja: „kezdetben lett az Ige”, hanem azt: „kezdetben volt az Ige”. És hozzáteszi: minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.
Ez döntő. Ha minden, ami lett, az Ige által lett, akkor az Ige nem tartozik azok közé, amelyek lettek. Ha az Ige is „lett”, akkor vagy önmaga által lett volna, ami képtelenség, vagy mégis lett valami nélküle, ami ellentmond Jánosnak. A János-prológus tehát nem egy időben létrejött „Fiú Istent” mutat be, hanem az örök Igét, aki Istennél van, Isten, és akiben a teremtett rend létét nyeri.
Ugyanez áll a Zsidókhoz írt levélre. A Fiúról azt mondja: „Te alapítottad kezdetben a földet, és a te kezeid művei az egek.” Majd az elmúló teremtéssel szembeállítja a Fiú maradandóságát. A teremtés elavul, ő megmarad. Ez nem egy véges korszakú, kezdettel bíró alisten képe, hanem a teremtés fölött álló Úré. Te hiába nyesegeted az „aión” szót: a teljes krisztológiai tanúságot nem tudod vele kivágni.
4. A „Fiú” név nem biológiai kezdőpontot jelent Istenben
Azt mondod: ha valakit Fiúnak neveznek, akkor nem lehet örök, mert aki fiú, az született, tehát van kezdete. Ez emberi biológiai gondolkodás mechanikus ráhúzása Istenre. Istenben az atyaság és fiúság nem olyan, mint a teremtményi nemzés, ahol előbb létezik az apa, aztán időben később megszületik a fiú. A keresztény hit nem azt mondja, hogy az Atya valamikor egyedül volt, majd egyszer „lett” neki Fia. Azt vallja, hogy az Atya öröktől Atya, a Fiú öröktől Fiú, és a Fiú az Atyától születik, de nem teremtményként és nem időbeli kezdettel.
Ezért mondja a niceai hit: született, de nem teremtmény. Te ezt nem akarod megérteni, mert nálad a „született” automatikusan időbeli kezdést jelent. Csakhogy Istenben nincs időbeli előbb és utóbb. Az Atya nem időben előzi meg a Fiút. A Fiú nem később keletkezett. Az isteni születés örök eredés, nem teremtményi létrejövetel. Ha ezt biológiai szülészeti nyelvre húzod le, akkor nem a keresztény tanítást cáfolod, hanem annak gyermeteg karikatúráját.
5. Az Úr Jézus emberi természetének kezdete nem cáfolja az Ige örökkévalóságát
Azt mondod: Jézus teste Heródes idején született Máriától, ezért nem lehet örök. A katolikus hit ezt soha nem tagadta. Krisztus emberi teste időben fogant és született. Emberi lelke is teremtett, emberi természetéhez tartozik. Krisztus embersége nem örök. De ebből nem következik, hogy Krisztus személye nem örök. A keresztény hit szerint az, aki Máriától emberi természetet vett fel, az örök Ige.
Te ott hibázol, hogy Krisztus emberi természetének kezdetéből Krisztus személyének kezdetét vezeted le. Ez pontosan az a krisztológiai zűrzavar, amely miatt az Egyház mindig ragaszkodott a személy és természet megkülönböztetéséhez. Az emberi természet kezdete időbeli. Az isteni személy örök. Egy és ugyanaz a Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember.
Te viszont két alanyt csinálsz: egy külön „Fiú Istent”, aki Jézusban lakott, és egy külön „ember Jézust”, akinek szerinted még a szelleme is Ádám után lett külön megformálva. Ez nem apostoli hit. Ez a Krisztus személyének szétszedése. Az Ige nem beköltözött egy már külön alanyként létező emberbe, hanem testté lett. Nem vendég volt Jézusban, hanem Jézus személye maga az örök Ige emberi természetben.
6. Az „Ádám után megformált emberi szellem” elméletedre nincs szentírási bizonyíték
Azt állítod, hogy Jézus szelleme Ádám teremtése után lett megformálva, teste pedig Máriától született. Ezt úgy adod elő, mintha maga a Szentírás tanítaná. Nem tanítja. Ez a te saját krisztológiai spekulációd. Az 1Kor 15 „második ember” kijelentése nem azt jelenti, hogy Jézus emberi szelleme Ádám után, de Ádám utódai előtt külön létre lett hozva és valahol a mennyben várakozott. Pál ott Ádámot és Krisztust mint két üdvtörténeti fejet állítja szembe: az első ember földi, a második ember mennyei; az első Ádám halált hozó rendje és az utolsó Ádám életadó rendje áll szemben.
Ha szó szerint kronológiai „második embernek” olvasod, akkor képtelenséghez jutsz, hiszen Jézus nem időrendben a második ember Ádám után. Ez tipológiai és üdvtörténeti nyelv, nem mennyei anyakönyv. Te ebből olyan előlétező emberi szellem-elméletet gyártasz, amelyet sem Pál, sem János, sem a Zsidókhoz írt levél nem tanít.
7. A bálványdefiníciód ismét önkényes: nem a Szentírást idézed, hanem saját definíciódat olvasod bele
Térjünk rá a képekre. Azt mondod: nem önkényesen nevezed bálványnak a katolikus képeket, hanem a Szentírás alapján. Csakhogy a Szentírást úgy idézed, hogy előre beleteszed a saját definíciódat. Szerinted bálvány minden kép, szobor vagy tárgy, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy előtte meghajoljanak, megcsókolják vagy valamilyen tiszteleti gesztust tegyenek. Ez a te definíciód, nem a Szentírás teljes tanítása.
A Szentírás a bálványt nem pusztán élettelen tárgyként határozza meg, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik. A bálvány olyan képmás vagy tárgy, amelyet hamis istenként, Isten helyetteseként, isteni hatalom hordozójaként kezelnek, amely előtt olyan kultuszt végeznek, amely a Teremtőt illeti. A bálványimádás lényege nem az, hogy anyag van jelen, hanem az, hogy a teremtmény Isten helyére kerül.
Ha a puszta tárgyi tiszteleti gesztus már bálványimádás volna, akkor az ószövetségi szent tárgyi rend is bajban lenne. A frigyláda, a kerubok, az oltár, a szent kenyerek, a szent edények, a templom felé forduló imádság, a szent hely iránti tisztelet mind gyanússá válna. De a Szentírás nem így gondolkodik. Isten maga rendelt szent tárgyakat és szent teret. Ez önmagában megcáfolja a te tárgyellenes túlzásodat.
8. Az 5Mózes 4 nem minden ábrázolás ellen szól, hanem a láthatatlan Isten bálvánnyá gyártása ellen
Az 5Mózes 4-et úgy idézed, mintha ott Isten minden kép, minden szobor, minden vallási tárgyi jel és minden tiszteleti gesztus ellen általános tilalmat adna. Csakhogy a fejezet összefüggése világos: Izrael a Hóreben nem látott alakot, ezért ne készítsen Istenről képmást, ne cserélje fel az élő Istent ember, állat, égitest vagy bármely teremtmény alakjával, és ne boruljon le a teremtett dolgok előtt, mintha azok istenek volnának.
Ez nem általános művészettilalom. Nem általános szentjel-tilalom. Nem annak tiltása, hogy a hívő bármilyen képi emlékeztetőt használjon. Ha így volna, akkor Isten önmagának mondana ellent, amikor kerubokat rendel a frigyládára és képi díszítést a szentélybe. Isten nem parancsol bálványkészítést. Tehát a tilalom nem minden kép ellen irányul, hanem a bálványként használt, istenpótló képmás ellen.
Krisztus megtestesülése után pedig még világosabb a helyzet: az Ige valóban látható emberi testet vett fel. A keresztény Krisztus-kép nem a láthatatlan isteni természet képmásba zárása, hanem a megtestesült Ige történeti valóságára emlékeztető jel. Ezt bálványnak nevezni csak úgy lehet, ha előbb letagadod a megtestesülés következményeit.
9. A 3Mózes 26 sem azt mondja, amit belőle ki akarsz préselni
A 3Mózes 26 valóban tiltja a bálványokat, faragott képeket, oszlopokat és kőszobrokat, amelyek előtt meghajolnának. De itt is bálványos kultuszról van szó. Nem arról, hogy minden élettelen tárggyal kapcsolatos tiszteletteljes gesztus halálos bűn. Ha így olvasod, akkor az ószövetségi kultusz szent tárgyai is bűnössé válnának.
Az a különbség, amelyet te makacsul eltüntetsz, a következő: bálványként használni egy tárgyat bűn; szent jelként használni nem bűn. A bálvány Isten helyére kerül. A szent jel Istenhez irányít. A bálványtól üdvösséget, védelmet, isteni hatalmat várnak mint végső forrást. A szent jel emlékeztet, tanít, imára indít, az ábrázoltra irányít. A bálványimádás eltorzítja az istentisztelet címzettjét. A keresztény szentkép helyes használata nem.
Te ezt a különbséget nem cáfolod, hanem nem engeded létezni. Pedig a Biblia maga is különbséget tesz törvényes szent tárgy és bálvány között. A rézkígyó példája ezt kristálytisztán mutatja: Isten rendelése szerint törvényes jel volt; amikor bálványosan kezdtek vele bánni, össze kellett törni. Nem a tárgy puszta léte tette bálvánnyá, hanem a bálványos használat.
10. A csók, meghajlás és térdhajtás nem automatikusan imádás
Azt ismétled, hogy a tárgyak csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá, a tárgyak előtti leborulás teszi bálvánnyá. Ez nyers és pontatlan. A csók lehet imádás hamis kultuszban, de lehet szeretet, tisztelet, hála, emlékezés, hűség jele is. A meghajlás lehet imádás, de lehet tiszteletadás, bűnbánat, alázat, gyász vagy udvariassági gesztus is. A gesztus jelentését a címzett, a szándék és a vallási összefüggés dönti el.
Ha valaki megcsókolja a Bibliát, nem papírt imád. Ha egy katona tiszteleg a zászló előtt, nem textilt imád. Ha valaki megcsókolja elhunyt édesanyja fényképét, nem fényképpapírt imád. Ha egy katolikus megcsókolja a feszületet, nem fát imád, hanem a Megfeszített iránti szeretetét fejezi ki. Ha térdet hajt az oltáriszentség előtt, nem az arany vagy márvány előtt hajol meg, hanem Krisztus valóságos jelenléte előtt. Ha egy szent képe előtt imádkozik, nem a festékhez könyörög, hanem Istenhez fordul, vagy a szent közbenjárását kéri.
A te módszered minden emberi gesztust mechanikus bűnné alakít. Ez nem bibliai pontosság, hanem vallási robotika. A Biblia nem gépiesen kezeli a mozdulatokat. Te igen.
11. A katolikus szentmise nem bálványoknak bemutatott áldozat
Azt mondod, hogy a Róma főpapja által vezetett Egyház „áldozik” a bálványoknak, „misézik előttük”. Ez továbbra is súlyos torzítás. A katolikus szentmise nem képeknek, nem szobroknak, nem Máriának, nem szenteknek, nem ereklyéknek, nem kegytárgyaknak szól. A szentmise az Atyának szól Krisztus által a Szentlélekben. A miseáldozat címzettje Isten. A templomban lévő kép vagy szobor jelenléte nem változtatja meg az áldozat címzettjét.
Ha egy oltár közelében feszület van, attól a mise nem fának szól. Ha egy templomban Mária-szobor van, attól az áldozat nem Máriának szól. Ha egy szent ereklyéje jelen van, attól a mise nem csontnak vagy ruhadarabnak szól. A szentek tisztelete és Krisztus áldozatának szentségi ünneplése nem ugyanaz a kategória. Te ezeket tudatosan összemosod, mert a bálványvádad csak így működik.
Ha valóban cáfolni akarnád a katolikus tanítást, azt kellene cáfolnod, amit állít: az imádás és áldozat egyedül Istent illeti, a képek és szentek tisztelete pedig relatív és alárendelt, sohasem isteni imádás. Ehelyett úgy teszel, mintha a katolikusok a festéknek és gipsznek áldoznának. Ez nem cáfolat, hanem karikatúra.
12. Trident nem bálványtiszteletet tett kötelezővé, hanem a szentképek törvényes használatát védte meg
Azt ismétled, hogy a Tridenti Zsinat bálványtiszteletet tett kötelezővé. Nem. A Tridenti Zsinat a szentképek törvényes keresztény használatát védte meg a képromboló túlzásokkal szemben. A tanítás lényege nem az, hogy a képekben istenség lakik, nem az, hogy a képeknek áldozni kell, nem az, hogy a képektől kell üdvösséget várni. A tanítás lényege az, hogy a képek tanítanak, emlékeztetnek, a szentek példájára indítanak, és a tisztelet nem a tárgy anyagánál áll meg, hanem az ábrázoltra irányul.
Te viszont a „képtisztelet” szót eleve „bálványtiszteletnek” fordítod. Ez nem érvelés, hanem átnevezés. Olyan, mintha valaki a bírói ítéletet „állami bosszúnak” nevezné, majd kijelentené: lám, az állam bosszút gyakorol. A névcsere nem bizonyítás.
A katolikus különbségtétel világos: egyedül Istené az imádás; a szenteké tisztelet; a képeké csak viszonylagos tisztelet, amennyiben az ábrázoltra utalnak. Ha valaki ezt babonásan vagy bálványosan használja, az bűn. De a bűnös visszaélés nem cáfolja a helyes használatot.
13. A „katolikus” szó nem azt jelenti, hogy „minden bálványimádóval egyetemes”
Most a „katolikus” szóba is belekapaszkodsz, és azt kérdezed, kivel vagy mivel vagyunk egyetemesek. Szerinted legfeljebb bálványimádásban. Ez olcsó szójáték, nem teológia.
A „katolikus” azt jelenti: egyetemes. De nem abban az értelemben, hogy minden létező csoporttal mindenben közösségben áll. Nem azt jelenti, hogy „mindenkivel összekevert”. Nem azt jelenti, hogy „minden vallási tévedéssel egyetemes”. A katolicitás azt jelenti, hogy az Egyház Krisztus teljes evangéliumát minden népnek, minden kornak, minden társadalmi rétegnek, az egész emberiségnek hirdeti; nem szűk etnikai, helyi, szektás vagy magánkinyilatkoztatásos csoport.
Katolikus, mert nem csak zsidóknak vagy görögöknek, nem csak egy városnak, nem csak egy korszaknak, nem csak egy felekezeti ízléscsoportnak, nem csak a te külön szóhasználatod híveinek szól. Katolikus, mert őrzi az apostoli hit teljességét: Szentírás, hagyomány, szentségek, püspöki folytonosság, eucharisztikus élet, egyetemes misszió. Te ezt bálványimádásnak csúfolod, mert nem bírod elviselni, hogy az Egyház nem a te szűkre szabott vallási rendszered szerint létezik.
14. Róma püspöke nem Krisztus helyett főpap, hanem Krisztus szolgája az Egyház látható egységében
Azt is ismételgeted, hogy az Egyháznak „Róma Főpapja” a főpapja. Katolikus értelemben ez pontatlan. Az Egyház egyetlen főpapja Krisztus. A pápa Róma püspöke, Péter utóda, az Egyház látható egységének szolgája. Nem váltja le Krisztust. Nem áll Krisztus helyére. Nem új főpap Krisztus mellett. Ha a pápaságot akarod cáfolni, legalább azt cáfold, amit a katolikus tanítás ténylegesen állít, ne azt a rémképet, amelyet magadnak kényelmesebb támadni.
A pápai hivatal lehet történetileg sokszor bűnös emberek által viselt, lehetnek visszaélések, lehetnek botrányok. De ettől a hivatal teológiai lényege nem az, hogy a pápa „bálványtemplomok főpapja”. Ez megint csak átokszó. Nem bizonyít, csak szennyez.
15. Összegzés: két hibád van, és mindkettő alapvető
Az első hibád az „aión”-nál van: egyetlen szó mechanikus értelmezéséből akarod felszámolni az örök életet, Krisztus örök istenségét és a Fiú örök eredését. De a Szentírás teljes tanúsága erősebb, mint a te szótári rövidzárlatod. Az Ige kezdetben volt. Minden általa lett. A Fiú a teremtés Ura. A teremtés elmúlik, ő megmarad. Ez nem véges korszakú alisten, hanem örök Fiú.
A második hibád a bálványdefiníciónál van: minden tiszteleti gesztust, amely élettelen tárgyhoz kapcsolódik, automatikusan bálványimádásnak nevezel. De a Szentírás ismer szent tárgyakat, szent helyet, szent jeleket, Istenhez rendelt anyagi eszközöket. A bálvány nem attól bálvány, hogy anyagból van, hanem attól, hogy Isten helyére kerül. A katolikus kép, feszület, ereklye vagy kegytárgy helyes használata nem Isten helyettesítése, hanem Istenhez és szentjeihez irányító jel.
Te tehát nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem két saját gyártmányú torzképet: az egyik szerint az „aión” soha nem fejezhet ki vég nélküli isteni maradandóságot; a másik szerint minden tárgyi tiszteleti gesztus bálványimádás. Mindkettő hamis. És hiába nyújtod a hozzászólásaidat „egyméteresre”, a hosszúság nem pótolja a pontosságot. A Szentírást nem szótári bunkóval és bálványozási gumifogalommal kell olvasni, hanem az egész kinyilatkoztatás fényében — Krisztusban, aki nem egy kezdettel bíró emberi vallásalapító, hanem az örök Ige, aki testté lett értünk.
Azt írod: „csak a bálvány tiszteletét” tette kötelezővé a Tridenti Zsinat. Nem. Ez megint ugyanaz az olcsó körkörös érvelésed: előbb önkényesen bálványnak nevezel minden képet, szobrot, keresztet, ereklyét és szent tárgyat, aztán diadalmasan kijelented, hogy aki ezeket tiszteli, az bálványt tisztel."
Ellenkezőleg. Én csak felhívtam a figyelmedet a Szentírás által, hogy mit tekint az Istenek Istene bálványnak. Bálvány minden olyan kép szobor vagy egyébb tárgy, amelyet azzal a céllal készítenek, hogy azt meghajlással és egyéb cselekmény által tiszteljék.
Itt nincs mérlegelési lehetőség.
Az Isten Szava egyértelműen meghatározta, hogy mi a bálvány.
2. Az, hogy Platón is használta az „aión” szót, nem teszi pogánnyá a bibliai használatot"
Nem, nem, Platon nem scak egyszerűen ahsználta az aion kifejezést, hanem azt is állította ,hogy az istenek örökkévalóságát ezzel fejezték ki.
Ezzel szemben a Szentírás nem állítja, hogy az aion örökkévalóságot jelentene.
Az örök isten kifejezésneknek az Úr Jézusra való alkalmazása Írás ellenes. Elsősorban azért, mert épp a Szenítrásból tudjuk, hogy az Úr Jézusnak volt, van kezdete. Szelleme isőben Ádám teremtése után lett megformálva, hústeste pedig Herodes uralkodása végén született meg a zsidó szűz Máriától.
Tehát se a szelleme, se a etste nem nevezhető öröknek, azaz kezdet nélkülinek.
Ugyanez elmondható az Úr Jézus Istenéről és Atyjáról a Fiú Istenről ,akit Pál apostol a zsidókhoz írt első fejezetében az Istene által ,társai az Istenek fölé felkent Istenként azonosítja.
Önmagában, ha valakit fiúnak neveznek akár az istenek közül, akár emberek közül - mint például az Úr Jézust eleve nem lehet örök, hisz született, tehát van kezdete.
1. Már megint ugyanazt a címkecsalást követed el: előbb bálványnak nevezed, aztán „bizonyítod”, hogy bálvány
Azt írod: „csak a bálvány tiszteletét” tette kötelezővé a Tridenti Zsinat. Nem. Ez megint ugyanaz az olcsó körkörös érvelésed: előbb önkényesen bálványnak nevezel minden képet, szobrot, keresztet, ereklyét és szent tárgyat, aztán diadalmasan kijelented, hogy aki ezeket tiszteli, az bálványt tisztel. Ez nem bizonyítás, hanem névcímke-ragasztgatás.
A katolikus tanítás éppen azt tagadja, amit te újra és újra belerajzolsz: hogy a képben, szoborban, ereklyében vagy kegytárgyban önálló istenség, üdvözítő erő vagy mágikus hatalom volna. A kép nem isten. A szobor nem isten. A feszület nem isten. A rózsafüzér nem isten. Az ereklye nem isten. A katolikus ember nem a fát, követ, fémet, festéket, csontot vagy vásznat imádja. A tisztelet az ábrázoltra, a jelzett szent valóságra, végső soron pedig Isten kegyelmére irányul.
Ha ezt nem fogadod el, akkor nem a katolikus tant cáfolod, hanem egy általad gyártott rémképet. Ez olyan, mintha valaki azt állítaná: „aki megcsókolja a családi fényképet, az papírt imád; aki tiszteleg a zászló előtt, az textilt imád; aki megcsókolja a Bibliát, az bőrt és tintát imád.” Ez szellemesnek sem szellemes, pontosnak meg végképp nem pontos.
2. A gesztus jelentése nem automatikus: a csók, meghajlás, gyertya és tömjén nem mindig imádás
A felsorolt gesztusokat — érintés, csók, meghajlás, gyertyagyújtás, tömjénezés — úgy kezeled, mintha mindegyik automatikusan bálványimádás volna, ha élettelen tárgyhoz kapcsolódik. Ez bibliailag és emberileg is tarthatatlan.
A csók lehet imádás? Hamis kultuszban lehet. De lehet szeretet, tisztelet, hűség, emlékezés, hála, gyász, ragaszkodás jele is. A meghajlás lehet imádás? Lehet. De lehet tiszteletadás, alázat, bűnbánat, könyörgés, udvariasság, királyi hódolat, prófétai tisztelet is. A gyertya lehet babonás tárgyhasználat? Lehet, ha valaki rosszul érti. De lehet imádságos jel is: az ember Isten elé helyezi könyörgését. A tömjén lehet pogány bálványfüst? Lehet. De a Szentírásban az igaz istentisztelethez is kapcsolódik, és az imádság jelképe.
Te viszont nem engeded, hogy a gesztusnak jelentése legyen. Nálad a mozdulat gépiesen működik: csók = bálvány, térdhajtás = bálvány, tömjén = bálvány, körmenet = bálvány. Ez nem biblikus gondolkodás, hanem vallási robotika. A Szentírás nem így működik. A gesztus jelentését a címzett, a szándék, a kultikus összefüggés és a tanítás határozza meg. A katolikus Egyház tanítása szerint az imádás egyedül Istent illeti. A képek, szentek és ereklyék tisztelete nem Istennek kijáró imádás.
3. A tömjénezés nem bizonyít bálványimádást, mert a liturgiában személyeket és tárgyakat is tömjéneznek anélkül, hogy istenné tennék őket
Különösen árulkodó, hogy a tömjénezést is bálványimádásként kezeled. A katolikus liturgiában nemcsak képeket vagy szent tárgyakat tömjéneznek, hanem az oltárt, az evangéliumos könyvet, a papot, a püspököt, a híveket, sőt temetésen az elhunyt testét is. Következik ebből, hogy a katolikusok a híveket istenítik? A püspököt istenítik? A halott testet istenítik? Természetesen nem. Már maga a liturgikus gyakorlat belső logikája is megcáfolja a te vádadat.
A tömjén a liturgiában tisztelet, imádság, elkülönítés és megszentelt rend jele. Nem automatikusan imádás. Amikor az evangéliumos könyvet tömjénezik, nem a papírt imádják, hanem Isten igéjét tisztelik. Amikor az oltárt tömjénezik, nem követ imádnak, hanem Krisztus áldozatának helyét tisztelik. Amikor a híveket tömjénezik, nem tömegbálványozás történik, hanem annak elismerése, hogy a megkereszteltek Krisztus tagjai és a Szentlélek templomai.
Ha a tömjénezés önmagában bálványimádás volna, akkor a katolikus liturgia saját logikája szerint mindenkit bálvánnyá tenne, akit megtömjénez. Ez nyilván képtelenség. A te vádad tehát nem a liturgiát magyarázza, hanem a liturgia nyelvét nem érti.
4. A kegytárgy megáldása nem a tárgy istenítése, hanem Istenhez rendelése
Azt írod, hogy a kegytárgyak megáldása bálványos cselekmény, mert a pap „szentelt jelleget” ad nekik, és így „imádati eszközként” kezeli őket. Ez megint szándékos vagy legalábbis súlyos félreértés. A megáldás nem azt jelenti, hogy a tárgy isteni erőt kap önmagában. Nem azt jelenti, hogy a rózsafüzér, érem, feszület vagy ikon mágikus akkumulátor lesz. A megáldás azt jelenti, hogy a tárgyat Isten szolgálatára, imádságos használatra, a hívő lelkének fegyelmezésére és emlékeztetésére elkülönítik.
Ez bibliai gondolat. Az Ószövetségben is voltak elkülönített, megszentelt tárgyak. A szent sátor eszközei, az oltár, a papi ruhák, az olaj, az illatszerek, az edények nem azért voltak szentek, mert istenek lettek, hanem mert Isten szolgálatához tartoztak. Ha az elkülönítés önmagában bálványimádás volna, akkor az egész ószövetségi kultusz bálványos lett volna. De ezt még te sem mered következetesen kimondani, mert akkor Mózest is bálványgyárosnak kellene nevezned.
A keresztény kegytárgy ugyanígy nem imádás tárgya, hanem emlékeztető, imádságos segédeszköz, szent jel. Aki babonásan használja, rosszul használja. De a rossz használat nem semmisíti meg a helyes használatot. A gyógyszert is lehet rosszul használni, mégsem következik, hogy minden gyógyszer méreg.
5. A papok nem „imádati eszközként” kezelik a tárgyakat, hanem szent jelként
Azt állítod, hogy a papok „imádati eszközként” kezelik ezeket a tárgyakat. Ez a mondat megint csúsztat. Ha az „imádati eszköz” alatt azt érted, hogy a tárgy segítheti az imádságot, emlékeztethet Krisztusra, a szentek példájára, az evangéliumi titkokra, akkor igen, ilyen értelemben lehet imádságos segédeszköz. De ha azt érted, hogy a tárgy maga az imádás címzettje, akkor ez hamis.
Egy rózsafüzér nem azért van, hogy a szemeket imádjuk, hanem hogy az imádságot fegyelmezze és Krisztus titkaira irányítsa a lelket. Egy feszület nem azért van, hogy a fát imádjuk, hanem hogy a Megfeszített Krisztusra tekintsünk. Egy szentkép nem azért van, hogy festéket tiszteljünk istenként, hanem hogy a szent példája és közbenjárása felé fordítsa figyelmünket. Egy érem nem önálló isteni védőerő, hanem Krisztushoz, Máriához vagy egy szenthez kapcsolódó emlékeztető jel.
A te érvelésed akkor működne, ha a katolikus tanítás azt mondaná: „ezekben a tárgyakban istenség lakik; ezektől kell üdvösséget kérni; ezeknek kell áldozni.” De nem ezt mondja. Ezt te mondod helyettünk, majd felháborodsz rajta. Ez nem vita, hanem hasbeszélés.
6. A képek, szobrok és ereklyék hordozása nem azonos a bálványok szolgálatával
Azt mondod, hogy képek, szobrok, ereklyék felemelése, nyilvános hordozása, ének közbeni körmenete „minden tekintetben” kimeríti a bálványok szolgálatának bűnét. Nem, nem meríti ki. A hordozás önmagában nem bálványimádás. Izrael hordozta a frigyládát. Dávid táncolt az Úr ládája előtt. A szent tárgyak ünnepélyes mozgatása nem volt eleve bűn. A kérdés mindig az: kit tisztelnek, mit jelöl a tárgy, és milyen hit tartozik hozzá.
A katolikus körmenet nem azt jelenti, hogy a szobor vagy kép isten. Ha Krisztus keresztjét viszik, Krisztust vallják meg. Ha Mária-képet visznek, Máriát mint Krisztus anyját és a hívők közbenjáróját tisztelik, nem a deszkát vagy vásznat. Ha ereklyét visznek, Isten kegyelmét dicsőítik a szent életében, nem csontot vagy ruhadarabot istenítenek. Az ének sem a tárgy anyagának szól, hanem annak a szent valóságnak, amelyre a jel utal.
Ha a te logikád szerint minden ünnepélyesen hordozott tárgy bálvány, akkor a frigyláda hordozása is bűn lett volna, az evangéliumos könyv ünnepélyes hordozása is bűn, a zászló tisztelete is bűn, sőt a Biblia kézbe vétele és megcsókolása is bűn. Ez nem bibliai szigor, hanem minden jelhasználat elleni rögeszme.
7. Az ereklyetisztelet nem halott anyag imádása, hanem Isten kegyelmének tisztelete a szentek testében
Az ereklyékkel kapcsolatban is ugyanaz a mechanikus vádad: ha valaki megérint vagy megcsókol egy ereklyét, akkor tárgyat imád. Csakhogy a Biblia nem ilyen durván anyagellenes. Elizeus csontjaihoz érve egy halott feltámad. Pál kendői és kötényei által gyógyulások történnek. Péter árnyékától is gyógyulást remélnek. Ezekben nem az anyag önálló mágikus erejét ünnepli a Szentírás, hanem azt, hogy Isten olykor anyagi közvetítőkön keresztül is cselekszik.
A keresztény test nem megvetendő porhüvely, hanem a Szentlélek temploma, és feltámadásra rendeltetett. A szentek teste Krisztushoz tartozott. Isten kegyelme működött bennük. Ezért az ereklye tisztelete nem a csont imádása, hanem Isten kegyelmének tisztelete abban az emberben, akit Krisztus megszentelt. Lehet visszaélés? Igen. Lehet babona? Igen. De a visszaélés nem teszi semmissé a helyes tiszteletet.
Te viszont mindent egyetlen szintre húzol: anyag = tárgy, tárgy = bálvány. Ez nem keresztény testfelfogás. Ez inkább valami félgnosztikus idegenkedés a megszentelt anyagtól.
8. A gyertyagyújtás nem a szobornak adott áldozat
A gyertyagyújtást is bálványos gesztusként kezeled. De a gyertya a keresztény imádságban jel: virrasztás, kérés, hála, emlékezés, Krisztus világosságára utalás. A hívő nem azt gondolja, hogy a szobor megeszi a gyertyát, vagy hogy a festménynek „szolgál” vele. A gyertya nem ételáldozat, nem bálványtáplálás, nem démonok lámpája. Imádságos jel.
A Bibliában a fény, mécses, lámpás, világosság nagyon erős vallási jelentéssel bír. A szent sátorban és templomban is volt fényhez kapcsolódó kultikus rend. A Jelenések könyvében mennyei liturgikus képek jelennek meg. A fény nem pogány attól, hogy pogányok is gyújtottak tüzet. A kérdés mindig az, hogy a jel milyen hitben áll. A katolikus gyertya Krisztus világosságára, imádságra, könyörgésre utal. A te „bálványáldozat” címkéd itt is csak füst, de láng nélkül.
9. A Tridenti Zsinat éppen a bálványos félreértéseket zárta ki
A Tridenti Zsinat képekről szóló tanítása nem azt mondta, hogy a képekben istenség vagy erő van, amely miatt tisztelni kell őket. Nem azt mondta, hogy tőlük kell valamit kérni. Nem azt mondta, hogy beléjük kell helyezni bizalmunkat. Ellenkezőleg: a katolikus tanítás szerint a képek tisztelete az ábrázoltra irányul, és az imádás egyedül Istennek jár.
Tehát amikor azt mondod, hogy a zsinat „bálványtiszteletet” tett kötelezővé, akkor pontosan azt nevezed bálványtiszteletnek, amit a zsinat nem annak ért. Ez megint definíciós erőszak. Te eldöntöd, hogy minden képtisztelet bálványtisztelet, majd kijelented, hogy a képtisztelet jóváhagyása bálványtisztelet jóváhagyása. De ez csak akkor működik, ha előre elfogadjuk a te hamis definíciódat. Nem fogadjuk el.
A katolikus képtisztelet nem Isten helyére állított tárgykultusz. Nem a teremtmény imádása a Teremtő helyett. Nem áldozati szolgálat képeknek. Nem a szoborhoz intézett üdvösségkérés. Hanem relatív tisztelet: a jel által az ábrázolt személyre vagy szent valóságra irányul. Ez lehet neked idegen, lehet számodra elfogadhatatlan, de nem nevezheted becsületesen bálványimádásnak anélkül, hogy előbb teljesen át ne írnád a bálványimádás fogalmát.
10. A katolikus liturgia különbséget tesz imádás, tisztelet és jelhasználat között — te viszont mindent egybeöntesz
A valódi probléma az, hogy te nem akarsz különbséget tenni. Nálad a tisztelet = imádás, a jel = bálvány, az emlékeztető = istenpótlék, a megáldott tárgy = mágikus tárgy, a körmenet = démoni szolgálat, a tömjén = bálványfüst. Ezzel a módszerrel bármit be lehet mocskolni, csak igazság nem lesz belőle.
A katolikus teológia ezzel szemben pontosan különböztet. Egyedül Istent illeti imádás. A szenteket tisztelet illeti mint Isten kegyelmének műveit. Máriát kiemelt tisztelet illeti, de nem imádás. A képeket és tárgyakat csak viszonylagos tisztelet illeti, amennyiben az ábrázoltra vagy a szent valóságra utalnak. A szentelmények nem szentségek, nem mágikus eszközök, hanem az Egyház imádságával Istenhez rendelt jelek. Ezeket összemosni olyan, mintha a jogban összekevernéd a tulajdonjogot, bérletet, használatot és emléktárgyat, majd mindenkit tolvajnak neveznél.
Te nem cáfolod a katolikus különbségtételeket; egyszerűen nem vagy hajlandó tudomásul venni őket. Ez nem erő, hanem makacsság.
11. A bálványimádás valódi kritériuma nem a tárgyi közvetítés, hanem az isteni címzett hamisítása
A bálványimádás ott kezdődik, ahol a teremtményt vagy tárgyat Isten helyére állítják, isteni hatalmat tulajdonítanak neki, végső bizalmat helyeznek bele, áldozati imádást adnak neki, vagy tőle várják azt, amit csak Isten adhat. A katolikus tanítás ezt tiltja. Ha egy katolikus hívő bármely képet, szobrot, ereklyét vagy kegytárgyat így kezelne, az bűn volna. Ebben nincs vita.
De a te állításod ennél sokkal radikálisabb: szerinted már a tiszteletteljes érintés, csók, gyertyagyújtás, tömjénezés, hordozás önmagában bálványimádás. Ez hamis. A tárgyi közvetítés nem azonos bálványimádással. Isten a Szentírásban többször használ anyagi jeleket: a frigyládát, a rézkígyót, az olajat, a vizet, a kenyeret, a bort, a kézfeltételt, prófétai jelcselekményeket. A megtestesülésben pedig maga az Ige vesz fel látható testet. A keresztény hit nem retteg az anyagtól.
A kérdés tehát nem az, van-e tárgy, kép, gesztus vagy jel. A kérdés az, hogy a jel Istenhez vezet-e, vagy Isten helyére kerül. A katolikus tanítás szerint a szent jel Istenhez vezet. Te viszont minden jelet Isten helyére toltnak állítasz be, mert csak így tudod fenntartani a bálványvádadat.
12. A te következetességed végül abszurditáshoz vezetne
Vidd végig a saját elvedet. Ha élettelen tárgy megcsókolása bálványimádás, akkor a Biblia megcsókolása is bálványimádás. Ha tárgy előtti meghajlás bűn, akkor a nemzeti zászló előtti tiszteletadás is bűn. Ha tárgy hordozása énekkel bálványimádás, akkor az evangéliumos könyv ünnepélyes bevitele is bűn. Ha szent tárgy megáldása bálványosság, akkor az ószövetségi szent edények, oltár és sátor elkülönítése is bálványos volna. Ha ereklye érintése bálványimádás, akkor Pál kendői és Elizeus csontjai körüli bibliai történeteket is ki kellene radíroznod.
Persze ezt nem teszed. Csak a katolikus gyakorlatnál alkalmazod a szabályt teljes szigorral. Ez nem következetesség, hanem szelektív képrombolás. Ahol a Biblia anyagi jelet használ, ott magyarázkodsz. Ahol a katolikus Egyház használ anyagi jelet, ott rögtön démonokat kiáltasz. Ez a kettős mérce ordít.
13. Összegzés: nem a katolikus liturgia bálványos, hanem a te értelmezésed vak a jel és a címzett különbségére
A végső válasz tehát ez: a Tridenti Zsinat nem bálványimádást és nem bálványtiszteletet tett kötelezővé, hanem a szentképek törvényes, keresztény használatát védte meg. A katolikus liturgia nem képeknek, szobroknak, ereklyéknek és kegytárgyaknak mutat be áldozatot. A papok nem a tárgyakat imádják. A tömjénezés nem automatikusan istenítés. A megáldás nem mágikus istenítés. A körmenet nem bálványhordozás. A csók nem tárgyimádás. A gyertya nem démonáldozat. Az ereklye nem halott anyag istenítése.
A probléma az, hogy te a jel és a jelzett valóság különbségét nem akarod elismerni. A katolikus hívő a feszületen át Krisztusra tekint, a szentképen át a szent példájára, az ereklyén át Isten megszentelő kegyelmére, a rózsafüzéren át Krisztus titkaira, a gyertyán át imádságára, az oltáron át Krisztus áldozatára. Te mindezt lehúzod a fa, kő, festék, viasz, fém és csont szintjére, majd kiáltod: „tárgyimádás!” Ez nem leleplezés, hanem félreértésből épített vádirat.
A katolikus Egyház nem az anyagot imádja, hanem az anyagot is Isten szolgálatába állítja. Nem a képet isteníti, hanem a képen keresztül az ábrázoltra emlékezik. Nem a szobornak áldoz, hanem Krisztus egyetlen áldozatát ünnepli. Nem démonok asztalánál áll, hanem az Úr oltáránál. Ezt lehet nem szeretni, lehet elutasítani, de bálványimádásnak nevezni csak úgy lehet, ha előbb a bálványimádás fogalmát addig nyújtod, amíg már minden szent jel és minden emberi tiszteleti gesztus belefér. És ha már ennyire kitágítottad, akkor nem a katolikus Egyházat cáfoltad meg, hanem a saját definíciódat tetted használhatatlanná.
Kritika Karlheinz Deschner Kriminalgeschichte des Christentums című művéről
Karlheinz Deschner óriási munkát végzett. Ezt tagadni fölösleges volna, és igazságtalan is. Tízkötetes Kriminalgeschichte des Christentums című vállalkozása nem egy délutáni publicisztikai roham, nem néhány kávéházi antiklerikális szellemesség felfújt változata, hanem évtizedeken át épített, hatalmas anyagot mozgató, stilárisan erős, a német nyelvterületen különösen nagy hatású egyházkritikai monumentum. Aki ezt egyszerűen „butaságnak” vagy „rágalomnak” nevezi, az nem érti, miért volt képes Deschner ilyen sok olvasót megszólítani.
De éppen ezért kell komolyan bírálni. A gyenge röpiratot elég félretenni. A nagy hatású, forrásokkal, jegyzetekkel, történeti anyaggal fölszerelt vádirat viszont veszélyesebb: nem azért, mert minden állítása hamis, hanem mert az igaz, félig igaz, vitatható és túlértelmezett állításokat egyetlen nagy erkölcsi gépezetbe illeszti. Ez a gépezet aztán nem egyszerűen történelmet mond el, hanem ítéletet hirdet. Nem azt mondja: íme, konkrét korszakokban, konkrét intézményekben, konkrét szereplők által elkövetett konkrét bűnök. Hanem azt sugallja: íme, ez a kereszténység valódi arca.
Ez a különbség döntő. Egy történész vizsgálhatja az erőszakot, a hamisítást, az inkvizíciót, a pápai hatalmi politikát, az eretneküldözést, a keresztes hadjáratok borzalmait, a keresztény antijudaizmust, a boszorkányüldözést, a konkviszta vallási legitimációját vagy a modern kori egyházi intézmények visszaéléseit. Mindez legitim tárgy. Sőt: szükséges tárgy. A kereszténység történetét nem lehet kizárólag szentekkel, katedrálisokkal, karitásszal, egyetemalapításokkal és teológiai finomságokkal elbeszélni. Az apologetikus egyháztörténet valóban sokáig elhallgatott, megszelídített vagy teológiai eufemizmusok mögé rejtett nagyon is világi bűnöket. Ezzel szemben szükség van kritikai történetírásra.
De a kritikai történetírás nem azonos a fordított apologetikával. Nem az a feladata, hogy a régi „minden szent” helyére odaírja: „minden bűnös”. Nem az a feladata, hogy a hagiográfiából vádiratot készítsen, majd a vádiratot történettudományként adja el. Deschner legfőbb problémája pontosan ez: nem egyszerűen a kereszténység történetének bűneit írja meg, hanem a kereszténység történetét írja át bűntörténetté.
1. A cím már ítélet
A Kriminalgeschichte des Christentums cím nem semleges tárgymegjelölés. Nem azt mondja: „bűnök a kereszténység történetében”. Nem azt: „erőszak és hatalom az egyháztörténetben”. Nem azt: „a keresztény intézmények történeti visszaélései”. A cím ennél többet állít. A kereszténység történetét mint kriminalitástörténetet jelöli meg. Már a cím megadja a verdiktet, mielőtt a bizonyítás elkezdődne.
Ez nem apró retorikai részlet. A történetírásban a tárgykijelölés fél értelmezés. Ha valaki „a reneszánsz pápaság politikai gazdaságtanáról” ír, akkor az olvasó intézményeket, patronázst, diplomáciát, hivatalokat, pénzmozgásokat, családi hálókat vár. Ha valaki „a kereszténység kriminalitástörténetéről” ír, akkor a tárgy már eleve morális-jogi keretbe kerül. A bűn nem egy vizsgált dimenzió, hanem a szervezőelv.
Deschner védelmére szokás mondani, hogy ő nem titkolja a szempontját. Ez igaz. Nyíltan vállalja, hogy nem a pozitívumokról ír. Nem akarja elbeszélni, „mire volt jó” a kereszténység. Az ő feladata szerinte az, hogy a másik oldalt, az elhallgatott oldalt mutassa meg. Ezzel önmagában még nem volna baj. Egy részleges történeti perspektíva legitim lehet. Lehet írni a pápaság fiskális történetéről, az erőszak történetéről, a cenzúra történetéről, a vallási kényszer történetéről. De akkor tudni kell: ez részperspektíva. Nem „az egész” igazsága.
Deschnernél azonban a részperspektíva állandóan úgy viselkedik, mintha ő volna az igazi egész. Ő nem egyszerűen kiegészíti az egyházi önelbeszélést; ő le akarja leplezni mint hazugságot. Nem egyszerűen azt mondja: „van itt egy sötét oldal is”. Hanem azt: „ez a valódi oldal”. A sötétség nála nem árnyék, hanem lényeg.
2. A konkrét bűnök léteznek, de a közös nevező nem magától értetődő
Deschner könyvei olyan témákat tárgyalnak, amelyeket nem lehet félresöpörni. A keresztény intézmények és vezetők történetében valóban vannak súlyos bűnök. Voltak erőszakos térítések, vallási kényszerek, politikai gyilkosságok, jogi diszkriminációk, antiszemita uszítások, eretneküldözések, hatalmi intrikák, korrupciós rendszerek, háborús legitimációk, dokumentumhamisítások, vallási csalások és emberi szenvedést tömegessé tevő intézményes döntések. Ezeket nem menti az, hogy „a kor ilyen volt”. A kontextualizálás nem felmentés.
De az oksági kérdést nem lehet megspórolni. Mi köti össze ezeket az eseményeket? Deschner válasza hajlamos erre: a kereszténység. A pontosabb történeti válasz gyakran ez volna: hatalom, intézményes önfenntartás, vagyon, jogi monopolhelyzet, csoportlojalitás, politikai verseny, félelem, bürokratikus önigazolás, szimbolikus rend, társadalmi kontroll, háborús államépítés — és mindez sokszor keresztény nyelvvel, keresztény intézményekkel, keresztény legitimációval összefonódva.
Ez nem ugyanaz. A kereszténység lehet releváns magyarázó tényező, de nem lehet automatikus végmagyarázat. Egy pápai hadjáratban a keresztény teológiai legitimáció lényeges. Egy eretnekperben az igazhitűség fogalma lényeges. Egy kolostori birtokpolitika elemzésénél az egyházi jog és a szent intézményi státusz lényeges. Egy antiszemita prédikációnál a keresztény antijudaizmus lényeges. De ezekből nem következik, hogy a kereszténység mint egész egyetlen bűntermelő szubsztancia volna.
Ez az esszencializálás a történeti gondolkodás ellensége. Ha valaki „a zsidóság bűntörténetét” írná meg úgy, hogy a világtörténelem zsidó szereplőkhöz köthető visszaéléseiből levezetné „a zsidóság lényegét”, azt joggal neveznénk antiszemita konstrukciónak. Nem azért, mert zsidó szereplők bűneit tilos kutatni, hanem mert a módszer kollektív esszenciát gyárt elszórt, heterogén történeti esetekből. Ugyanez a módszertani probléma áll fenn, ha valaki „a kereszténységet”, „az iszlámot”, „a Nyugatot”, „a németeket”, „a franciákat”, „az ateizmust” vagy „a modernitást” kezeli egyetlen morális személyként.
A történész feladata nem az, hogy egy több évszázados, belsőleg plurális, intézményileg változó, kulturálisan sokféle tradícióról végítéletet mondjon. A történész feladata az, hogy rekonstruáljon, megkülönböztessen, magyarázzon. Ha ítél is, az ítéletnek a rekonstrukcióból kell kinőnie, nem fordítva.
3. A kritikus egyháztörténet nem Deschner találmánya
Deschner önelbeszélésében fontos szerepet játszik az a gondolat, hogy ő a hivatalos, apologetikus, félig hagiografikus egyháztörténet elhallgatott oldalát mondja ki. Ebben van igazság. A felekezeti történetírás sokáig valóban erősen önigazoló volt. A szentség, az intézményi folytonosság, a kultúraőrzés és a civilizációs teljesítmény hangsúlyozása mellett sok bűn háttérbe szorult. A keresztény önelbeszélés gyakran túl jó véleménnyel volt saját múltjáról.
De ebből nem következik, hogy Deschner mindent elsőként vagy egyedül látott volna meg. A modern történettudományban régóta létezik kritikus egyháztörténet, bibliakritika, forráskritikus patrisztika, késő antik vallástörténet, kereszteshadjárat-kutatás, inkvizíciókutatás, reformációtörténet, társadalomtörténet, jogtörténet, felekezettörténet. Ezek nem mind apologetikusak, és nem mind egyházi önvédelemként működnek. A szekuláris akadémiai történetírás különösen nem azonos az egyházi hagiográfiával.
Ezért félrevezető az a kettős séma, amely Deschnernél gyakran érezhető: egyházi/akadémiai főáram = elhallgatás; kívülálló antiklerikális szerző = igazság. A valóság bonyolultabb. Egy katolikus vagy protestáns egyháztörténész is végezhet forráskritikus munkát. Egy szekuláris történész is lehet ideológiailag elfogult. Egy antiklerikális szerző is lehet forrásgazdag és mégis torzító. A kérdés nem az, hogy a szerző melyik táborhoz tartozik, hanem hogy hogyan bánik a forrásokkal, az ellenérvekkel, az alternatív magyarázatokkal és saját előfeltevéseivel.
A történeti igazság nem attól lesz igaz, hogy az egyház ellen szól. És nem attól lesz hamis, hogy egy teológiai fakultásról érkezik. Ez a minimális tudományos tisztesség.
4. A forrásgazdagság nem azonos a forráskritikával
Deschner lenyűgöző apparátussal dolgozik. Az olvasó gyakran úgy érzi, hogy egy emberfeletti olvasottságú szerző vezeti végig a bűnök, pápák, püspökök, császárok, eretnekek, mártírok és háborúk végtelen folyosóján. A jegyzetek, idézetek, nevek és epizódok tömege tekintélyt sugall. De a történészi minőséget nem az idézetek mennyisége dönti el.
A forráskritika nem idézethalmozás. A forráskritika kérdez. Ki írta a forrást? Mikor? Milyen műfajban? Milyen intézményi helyzetben? Kinek? Milyen céllal? Ellenséges vagy apologetikus forrásról van szó? Normatív szöveg vagy tényleges gyakorlat tanúja? Jogszabály vagy végrehajtott intézkedés? Egyedi eset vagy általános minta? Kortárs beszámoló vagy későbbi legenda? Retorikai toposz vagy dokumentált esemény?
Deschnernél a kritikusok visszatérő kifogása, hogy a források gyakran a vádirat logikájának rendelődnek alá. Az antiklerikális narratívába illő adatok nagyobb bizalmat kapnak, mint amennyit egy óvatos történész adna nekik. A gyanús egyházi önigazolással szemben Deschner jogosan szkeptikus; de mintha kevésbé volna szkeptikus azokkal a forrásokkal szemben, amelyek a vádat erősítik. Ez az aszimmetrikus szkepszis a polemikus történetírás egyik fő betegsége.
Nem az a baj, hogy Deschner használ másodlagos irodalmat. Egy ekkora ívű műnél lehetetlen minden korszakban primer kutatónak lenni. A baj az, ha a másodlagos irodalom szelektív tára nem vitára, hanem bizonyításra szolgál. A történész a forrásokkal birkózik; az ügyész bizonyítékokat gyűjt. Deschner sokszor az utóbbihoz áll közelebb.
5. A kontextus nem mentegetés
Deschner módszerének egyik vonzereje, hogy nem hagyja az olvasót megnyugodni. Nem engedi, hogy a vért „korabeli viszonyoknak”, a kényszert „missziónak”, a politikai gyilkosságot „államérdeknek”, az anyagi kapzsiságot „egyházi szükségletnek”, a gyűlöletet „teológiai vitának” nevezzük. Ez az erőssége. Rákényszerít a morális látásra.
De a morális látás nem helyettesítheti a történeti magyarázatot. A kontextus feltárása nem ugyanaz, mint a bűn mentegetése. Ha azt mondjuk, hogy a késő antik vallási konfliktusokat a császári állam szerkezete, a városi elitverseny, a jogi státuszok változása, a közrend problémája és a teológiai identitás politikai funkciója együtt formálta, akkor nem mentegetjük az erőszakot. Csak megpróbáljuk megérteni, hogyan működött.
Deschnernél a magyarázat gyakran túl rövid. A gonoszság, képmutatás, hatalomvágy, pénzéhség, fanatizmus és klerikális cinizmus sok mindent elintéz. De a történésznek nem elég azt mondani, hogy az emberek rosszak. A történésznek azt kell megmutatnia, milyen intézményi helyzetekben, milyen szabályok mellett, milyen érdekstruktúrákban, milyen nyelvi és jogi keretekben vált bizonyos erőszak lehetségessé, igazolhatóvá vagy rendszeressé.
A puszta leleplezés gyakran analitikailag szegény. „A püspök kapzsi volt.” Lehet. De ez még nem magyarázza meg az egyházi birtokrendszer működését. „A pápa hatalomra tört.” Lehet. De ez még nem magyarázza meg a pápai monarchia intézményes kialakulását. „A keresztesek vérengző fanatikusok voltak.” Némelyek igen. De ez még nem magyarázza meg a keresztes mozgalom társadalmi, jogi, üdvösségtani, lovagi és gazdasági feltételeit.
Aki csak bűnt lát, az sokszor nem lát rendszert. Aki csak képmutatást lát, az nem látja az intézményi racionalitást. Aki csak „kereszténységet” lát közös nevezőként, az nem lát államot, hadsereget, földbirtokot, öröklést, adóztatást, presztízst, írásbeliséget, jogot, városi konfliktust, családi stratégiát. A történésznek ezekkel is dolga van.
6. A moralizáló nyelv nem ártatlan
Deschner nagy író. Ez nem mellékes. A rossz író unalmasan téved; a jó író emlékezetesen. Deschner mondatai ütnek. Sarkosak, gúnyosak, sokszor kegyetlenül találóak. Aki egyszer ráérez a ritmusára, könnyen magával sodródik.
De a történetírásban a stílus módszertani kérdés. A nyelv nem egyszerűen csomagolja az érveket; irányítja az olvasást. Ha egy szerző folyamatosan vádirati, szarkasztikus, vérrel telített, felháborodott nyelven beszél, akkor az olvasó nem pusztán információkat kap, hanem érzelmi útvonalat is. Deschner nyelve nem engedi, hogy az olvasó habozzon. Előre megadja a helyes erkölcsi reakciót.
Ez a publicisztikában lehet erény. A történetírásban veszély. A történésznek tudnia kell keményen nevezni a dolgokat: mészárlás, üldözés, jogfosztás, konfiskáció, kényszer, hamisítás, propaganda, büntető erőszak. Ezek használhatók pontosan. De a történésznek nem kell minden bekezdésben dobpergést vernie a vádlott mögött. Nem az a dolga, hogy atrocity-propaganda nyelven fenntartsa az olvasó erkölcsi vérnyomását.
A moralizáló nyelv egyik baja, hogy eltünteti a fokozatokat. Ha minden „vérnyom”, „bűn”, „képmutatás”, „terror”, „irtás”, „őrület”, „sátáni”, „kriminális”, akkor a különbségek elmosódnak. Egy hamisított oklevél, egy teológiai rágalom, egy vagyonelkobzás, egy politikai gyilkosság, egy hadjárat és egy népirtás nem ugyanaz a történeti jelenség, még ha mindegyik lehet erkölcsileg elítélendő. A történész feladata nem az, hogy egyetlen vörös festékbe mártsa őket.
A túlhevített nyelv végül paradox módon érzéketlenné tesz. Ha minden botrány, semmi sem botrány. Ha minden végítélet, az ítélet elveszti súlyát.
7. Az „egész kereszténység” mint vádlott: történetietlen absztrakció
Deschner művének egyik legnagyobb problémája az, hogy vádlottja túl nagy. „A kereszténység” nem történeti személy. Nem ülhet a vádlottak padján úgy, mint egy konkrét püspök, pápa, császár, zsinat, szerzetesrend, inkvizíciós hivatal, hadsereg vagy városi tanács. A kereszténység kétezer éves, soknyelvű, belsőleg konfliktusos, intézményileg széttartó, földrajzilag kiterjedt, társadalmilag sokrétegű hagyomány. Ortodoxok, katolikusok, protestánsok, eretneknek bélyegzettek, szerzetesek, laikusok, parasztok, uralkodók, teológusok, városi tömegek, misszionáriusok, ellenzéki reformerek, pacifisták, misztikusok, államegyházi bürokraták: mindez együtt sem alkot egyszerű morális alanyt.
A történész dolgozhat nagy kategóriákkal, de nem szabad elfelejtenie, hogy ezek analitikus eszközök, nem metafizikai lények. „A kereszténység” nem cselekszik; emberek és intézmények cselekszenek keresztény fogalmak, keresztény legitimációk, keresztény identitások és keresztény szervezeti keretek között. A különbség óriási.
Ha a kereszténység nevében gyilkolnak, akkor a kereszténység történeti szerepét vizsgálni kell. Ha egyházi intézmények védenek visszaéléseket, akkor az egyházi struktúrát vizsgálni kell. Ha teológiai tanítás legitimál erőszakot, akkor a tanítást vizsgálni kell. De ebből nem következik, hogy „a kereszténység” mint egész bűnöző volna. Az ilyen állítás nem történészi, hanem metaforikus-ideológiai.
A jó történész szétbontja a vádlottat. Ki döntött? Milyen jogalapon? Milyen ellenállás volt? Ki profitált? Ki ellenezte? Milyen alternatív keresztény álláspontok léteztek? Melyik korszakban? Melyik régióban? Milyen intézményi viszonyok között? Deschner gyakran éppen ezt a szétbontást gyengíti: a különböző eseteket a bűntörténet nagy folyamatába húzza be.
8. A folytonosság kísértése
Deschner egyik legerősebb narratív mozdulata a folytonosságteremtés. Az események nála nem csak egymás után következnek, hanem ugyanannak a mély mintázatnak a bizonyítékaivá válnak. Konstantin, Athanasius, Ambrosius, a középkori pápák, a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a konkviszta, a modern pápai politika: mind ugyanabba a hosszú véráramba kerül.
A folytonosság azonban nem magától értetődő. Bizonyítani kell. Nem elég, hogy két korszakban erőszak történt, és mindkettőben jelen volt keresztény legitimáció. A történésznek meg kell mutatnia az intézményi, fogalmi, jogi, rituális, politikai és társadalmi átviteli mechanizmusokat. Mi öröklődött? Mi változott? Mi szakadt meg? Mi jelent meg újként? Mit jelentett ugyanaz a szó más korszakban? Hogyan viszonyult egymáshoz teológiai norma és politikai gyakorlat?
Deschner gyakran úgy ír, mintha a folytonosság evidens volna. Pedig a történelemben a hasonlóság nem azonos az azonossággal. Az erőszak sok korszakban visszatér, de nem mindig ugyanaz az erőszak. A vallási nyelv sokszor legitimál hatalmat, de nem mindig ugyanúgy. A keresztény intézmények sokszor részei a politikai rendnek, de más egy késő antik császári rendelet, más egy 12. századi pápai bullarendszer, más egy 16. századi felekezeti állam, és más egy 20. századi konkordátumpolitika.
Aki mindenben ugyanazt látja, nem mélyebben lát, hanem kevesebbet különböztet meg.
9. A fordított apologetika
A keresztény apologetika klasszikus hibája az, hogy a pozitív példákból akarja levezetni az egész tradíció szentségét. Szentek, karitász, kultúra, művészet, egyetemek, kórházak, lelki mélység, civilizáció. Mindez valós lehet, mégsem bizonyítja, hogy „a kereszténység” mint egész szent.
Deschner fordított hibája az, hogy a negatív példákból akarja levezetni az egész tradíció bűnösségét. Háborúk, hamisítások, üldözések, vérengzések, intrikák, dogmatikus erőszak, korrupció. Mindez valós lehet, mégsem bizonyítja, hogy „a kereszténység” mint egész bűn.
Mindkét módszer válogat. Mindkettő igaz eseményeket használhat. Mindkettő képes hatni. És mindkettő történetietlen, ha az egyedi eseményekből kollektív lényegítéletet gyárt.
A hagiográfia és a kriminalizáló pamflet rokonok. Ellenségeknek látszanak, de ugyanabban a családban élnek: mindkettő szereti az erkölcsi totalitást, mindkettő szereti a nagy narratívát, mindkettő szereti az előre megírt végkövetkeztetést. Az egyik glóriát rajzol, a másik vádiratot. A történésznek egyik sem lehet elég.
10. Deschner mint kompilátor
Deschner nem elsődlegesen levéltári szakmonográfiák szerzője. Nem egyetlen korszak specialistája, nem egyetlen forráscsoport filológusa, nem egy régió szociális hálóinak aprólékos rekonstruktőre. Ő nagyívű kompilátor. Olvas, összegyűjt, idéz, rendez, támad. Ebben hatalmas ereje van. De ez egyben határa is.
A kompiláció nem megvetendő műfaj. Nagy szintézisek gyakran kompilatívak. De jó szintézist csak akkor kapunk, ha a szerző világosan elválasztja a biztos tényt, a vitatott rekonstrukciót, a szakirodalmi álláspontot, a saját értelmezést és a retorikai ítéletet. Deschnernél ez a határ gyakran elmosódik. Az idézett szakirodalom a vádirat szereplőjévé válik. A forrás nem egyszerűen tanú, hanem ügyészi tanú.
Ezért Deschnert nem szabad végforrásként olvasni. Használható kiindulópontként: milyen témákat érdemes ellenőrizni? Milyen kényelmetlen kérdéseket kell feltenni? Hol lehet apologetikus elhallgatás? De nem elég azt mondani: „Deschner megírta.” Meg kell nézni: mire hivatkozik? Az idézet pontos? A forrás műfaja megfelelő? A szakirodalom mai állása mit mond? Van ellenforrás? Van alternatív magyarázat? Az esemény tipikus vagy kivételes? A számok ellenőrizhetők? A későbbi legenda és a kortárs bizonyíték el van különítve?
Aki Deschnert kritikai apparátus nélkül olvassa, könnyen abban a helyzetben találja magát, mint az apologéta, akit bírál: azt hiszi el, ami világnézetileg kényelmes.
11. A szekuláris kritika jelentősége
Deschner bírálatát nem lehet azzal lesöpörni, hogy „persze, az egyház védi magát”. Valóban vannak egyházi kötődésű kritikák, amelyekben működhet intézményi önvédelem. Ezt sem szabad naivan figyelmen kívül hagyni. De a Deschnerrel szembeni legfontosabb kifogások nem csak egyházi oldalról jönnek. Szekuláris, humanista, valláskritikus szerzők is megfogalmazták, hogy nála túl sok a vádirati szerkezet, túl kevés az elemzés, túl erős a morális totalizálás, túl sok az árnyalatlan általánosítás.
Ez különösen fontos. Ha egy antiklerikális szerzőt csak püspökök bírálnak, az olvasó könnyen gyanakszik. Ha viszont világnézetileg közeli, szekuláris szerzők is azt mondják, hogy a módszer túl szelektív, túl vádló, túl személycentrikus, túl kevéssé strukturális, akkor ezt komolyan kell venni. Nem minden Deschner-kritika apologetika. Van olyan kritika is, amely pontosan azért bírálja Deschnert, mert komolyan veszi a valláskritikát.
A valláskritikának sem érdeke ugyanis, hogy rossz történetírásra épüljön. A rossz érv akkor is rossz érv, ha jó cél érdekében használják. A pontatlan vádirat hosszú távon gyengíti a kritikai gondolkodást, mert megtanítja az olvasót arra, hogy elég a megfelelő irányba gyűlölni. A valódi felvilágosodás nem ezt jelenti. A felvilágosodás nem az egyházellenes indulat szabadjára engedése, hanem a gondolkodás fegyelme.
12. A rossz fordítás és ideológiai kiadás külön problémája
A Deschner-művek körül terjedő fordítások és kivonatok további gondot jelentenek. Egy jegyzetapparátus nélküli, szerkesztőileg módosított, ideológiailag terhelt fordítás nem tekinthető tudományos kiadásnak. Ha egy szerkesztő kihagyja a jegyzeteket, módosítja a címsorokat, cserél kifejezéseket, egyszerűsít mondatokat, és saját szélsőséges előszavával keretezi a szöveget, akkor az már nem megbízható Deschner sem. Ez különösen igaz, ha a szerkesztő antiszemita vagy rasszista politikai kategóriákat visz bele az értelmezésbe.
Ilyenkor két külön kritikát kell elvégezni. Az egyik Deschner eredeti német művének bírálata. A másik az adott fordítás vagy kivonat bírálata. A kettőt nem szabad összekeverni. Az eredeti Deschner lehet vitatható, polemikus, kompilatív, módszertanilag sérülékeny. Egy rossz fordítás viszont ennél is kevesebb: nemcsak vitatható történetírás, hanem ellenőrizhetetlen közvetítés.
Ezért az ilyen anyagok használata különösen veszélyes. Az olvasó azt hiszi, Deschnert olvassa, valójában egy Deschnerből készült ideológiai terméket olvas. A jegyzetek nélkül pedig éppen az vész el, ami egy ilyen műnél a legfontosabb volna: az ellenőrizhetőség.
13. Mit kellene helyette csinálni?
A kereszténység bűneit meg kell írni. De másként.
Először: konkrét tárgyat kell választani. Nem „a kereszténység bűntörténete”, hanem például: „a 11–13. századi pápai háborús legitimáció”, „az inkvizíciós eljárások jogtörténete egy adott régióban”, „a keresztény antijudaizmus prédikációs formái a késő középkorban”, „a reneszánsz pápaság patronázsa és korrupciója”, „a szerzetesrendek birtokpolitikája”, „a felekezeti állam erőszakrendszere a kora újkorban”.
Másodszor: szét kell választani a szereplőket. Egyház, pápaság, püspökség, szerzetesrend, világi uralkodó, városi tanács, tömegmozgalom, jogász, teológus, prédikátor: nem ugyanaz. A keresztény nyelvhasználat sem mindig azonos keresztény oksággal.
Harmadszor: a forrásokat forrásként kell kezelni, nem lőszerként. Egy ellenséges beszámoló nem lesz automatikusan igaz, csak mert az egyház ellen szól. Egy hagiografikus forrás nem lesz automatikusan hamis, csak mert egyházi. A forráskritika nem politikai rokonszenv kérdése.
Negyedszer: a morális ítéletet nem kell eltörölni, de helyére kell tenni. A történész mondhatja, hogy egy cselekmény üldözés, kényszer, gyilkosság, hamisítás vagy jogfosztás volt. De az ítélet nem helyettesítheti a magyarázatot. A felháborodás nem módszer.
Ötödször: meg kell engedni az ambivalenciát. Egy intézmény lehet egyszerre kultúrateremtő és elnyomó. Egy szereplő lehet teológiailag mély és politikailag kegyetlen. Egy korszakban lehet reform és erőszak. Egy tradícióban lehet karitász és kényszer. A történelem nem erkölcsi plakát.
14. Mire jó mégis Deschner?
Mindezek után jön a kényelmetlen igazság: Deschnert nem érdemes egyszerűen kidobni. Túl sok munkát végzett, túl sok kérdést tett láthatóvá, túl sok apologetikus kényelmet zavart meg. Egyházi köröknek szükségük volt ilyen kellemetlen támadóra. A hagiográfia ellen jó méreg volt. Csak éppen a méreg nem táplálék.
Deschner olvasása hasznos lehet, ha az olvasó tudja, mit tart a kezében: vádiratot, nem ítéletet; ellen-narratívát, nem szintézist; kompilációt, nem primer kutatást; erkölcsi publicisztikával átitatott történeti anyagot, nem forráskritikai alapművet. Ő kérdéseket ad, gyanút ad, témákat ad, morális nyugtalanságot ad. De a választ máshol kell ellenőrizni.
A legrosszabb olvasó az, aki Deschnert úgy használja, ahogy a jámbor apologéta használja a szentek életét: bizonyítékként arra, amit már előre hinni akart. A legjobb olvasó az, aki Deschner után szakirodalmat nyit, forrást keres, ellenérvet olvas, korszakot tanul, és megkérdezi: mi igaz ebből pontosan, milyen értelemben, milyen határok között?
15. Végítélet helyett történetírás
Deschner műve egy hatalmas perbeszéd. Retorikailag erős, érzelmileg hatásos, sokszor jogosan dühös, de mégis perbeszéd. A perbeszéd célja nem a teljes kép, hanem a vádlott elítélése. A történetírás feladata más. A történész nem hagiográfus és nem ügyész. Nem az egyház védőügyvédje, de nem is hivatásos vádlója. A történésznek nem kell felmentenie a bűnöst, de nem is szabad előre bűnösként kezelnie a tárgyát.
A kereszténység történetében van vér. Sok vér. Van csalás, hatalomvágy, üldözés, árulás, képmutatás. De a kereszténység története nem csak ez, és főleg nem magyarázható kizárólag ezzel. A bűnök történeti feltárása akkor erős, ha pontos. Ha megkülönböztet. Ha nem fél a sötéttől, de nem is fest mindent sötétre. Ha a forrásokat nem harci eszköznek, hanem nehéz tanúknak tekinti.
Deschner legnagyobb érdeme, hogy nem engedte kényelmesen fehérre mosni a keresztény múltat. Legnagyobb hibája, hogy sokszor ő maga mosta feketére.
Ezért a verdikt: Deschner fontos, de nem megbízható végső tekintély. Olvasni lehet, sőt néha kell. Hinni neki nem szabad. A történelem nem hitkérdés — sem az oltárnál, sem az oltár ellenében.
A Tridenti Zsinat nem bálványimádást tett kötelezővé"
Csak a bálvány tiszteletét.
Ellenben előírtak Róma Főpapjai olyan liturgiai cselekményeket, amelyek magukba foglalják a bálványimádás cselekményeit is.
Tiszteletadás gesztusai: A hívők gyakran megérintik, megcsókolják a szentek ereklyéit vagy szobrait, meghajlanak előttük, illetve gyertyát gyújtanak a tiszteletükre, ezzel is kifejezve szeretetüket és odaadásukat.A papok a liturgia alatt tömjénezéssel is kifejezik tiszteletüket a képek, szobrok kegytárgyak előtt.
Megáldás: A kegytárgyakat (rózsafüzérek, feszületek, érmek) a papok megáldják, amivel a tárgyak szentelt jellegét emelik ki, elkülönítve azokat a hétköznapi használatú eszközöktől.
A papok imádati eszközként kezelik ezeket a tárgyakat.
A képek, szobrok , ereklyék felemelése , nyilvános helyeket történő hordozása éneklés közepette minden tekintetben kimeríti a bálványok szolgálata bűnesetének a cselekményét.
1. Már megint egy szóból akarsz teljes teológiát gyártani
Kezdjük azzal, hogy a válaszod megint ugyanazt a módszert követi: találsz egy szót, kiragadod a teljes bibliai nyelvi rendszerből, majd kijelented, hogy aki nem a te egyetlen szótári megoldásodat követi, az „ferdít”, „betold”, „istentelen”, „pogány” és így tovább. Ez nem filológia, hanem szómágiával kevert vitapóz.
Az „aión” valóban jelent korszakot, világkorszakot, időszakot. Ezt senki sem tagadta. De abból, hogy egy szó alapszinten korszakot is jelenthet, nem következik, hogy minden előfordulásban kizárólag véges időszakot jelenthet. A nyelvek nem úgy működnek, hogy egy szótári első jelentést mechanikusan ráütünk minden szöveghelyre, aztán győzelmi zászlót lengetünk. A jelentést a szerkezet, a szövegkörnyezet, a bibliai idiomatikus használat, az ószövetségi háttér és a teológiai tárgy együtt határozza meg.
Te viszont úgy bánsz az „aión” szóval, mint aki talált egy kalapácsot, és most minden görög mondatot szögnek néz. „Aión = korszak; korszaknak kezdete és vége van; tehát nincs örök élet, nincs örök Fiú, nincs örök uralom.” Ez nem mélyebb görög tudás, hanem szótári rövidzárlat.
2. Az, hogy Platón is használta az „aión” szót, nem teszi pogánnyá a bibliai használatot
Azt mondod, hogy az „aión” örökkévalósági értelme nem a Szentírásban, hanem a pogány népek mitológiájában és Platón írásaiban van. Ez megint az a régi trükköd: ha egy szó vagy fogalom a görög világban is létezett, akkor szerinted a keresztény használat már gyanús. Csakhogy a Szentírás görög nyelven is megszólal. A görög Újszövetség sok olyan szót használ, amelyet pogány szerzők is használtak. Ettől nem lesz pogány a szó bibliai használata.
A „logosz” szót is használták görög filozófusok. Akkor János evangéliuma pogány filozófiát hirdet? A „pneuma” szót is használták pogányok. Akkor a Szentlélekről szóló újszövetségi beszéd pogány? A „theosz” szót is használták pogány istenekre. Akkor amikor az Újszövetség Istenről beszél, pogány fogalmat használ? Ez az érv önmagát rombolja. A kérdés nem az, hogy egy szót használtak-e pogányok, hanem az, hogy a Szentírás milyen tartalommal használja.
Az „aión” és rokon alakjai a Szentírásban nem Platón csempészárujaként jelennek meg, hanem a héber „ólám” és a bibliai idő-, üdvösség- és istentan görög kifejezéseként. Az ószövetségi háttér, a zsidó görög fordítási hagyomány és az újszövetségi használat együtt dönt, nem az, hogy Platónnál is előfordul-e a szó.
3. A többes szám nem cáfolja az örökkévalóságot; sokszor éppen fokozza
Balázs Károly idézetére hivatkozol: mivel az eredeti nyelvekben a fogalom többes számban is előfordul, ezért a magyar „örök” és „örökkévalóság” nem megfelelő. Ebből te azt akarod kihozni, hogy a Bibliában nincs idői értelemben vett örökkévalóság. Ez azonban túl nagy következtetés.
A többes szám önmagában nem bizonyít végességet. A bibliai nyelvekben a többes, ismételt vagy birtokos szerkezet gyakran fokozó, ünnepélyes, felsőfokú kifejezés. „Egek egei” nem azt jelenti, hogy sok külön kis égbolt van egymás mellett, és mindegyik külön lejár. „Énekek éneke” nem azt jelenti, hogy több ének mechanikus gyűjteményéről beszélünk, hanem a legnagyobb énekről. „Szentek szentje” nem sok szent tárgy számtani összege, hanem a legszentebb hely. Ugyanígy az „aiónok aiónjai” típusú szerkezet sem azt jelenti szükségképpen, hogy sok véges korszak egymás után sorakozik, aztán egyszer vége. A szerkezet sokszor éppen a vég nélküli, ünnepélyesen fokozott időtartamot vagy isteni maradandóságot fejezi ki.
A magyarban is van ilyen fokozó nyelv: „örökkön örökké”. Ez sem azt jelenti, hogy két külön örökkévalóság van egymás után, hanem a vég nélküliséget fejezi ki nyomatékosan. Tehát az az érv, hogy „többes számban áll, tehát nem lehet örök”, nyelvileg gyenge. A többes szám sokszor nem megszünteti az örökkévalósági értelmet, hanem emeli és ünnepélyesíti.
4. Balázs Károly megjegyzése nem dogmatikai ítélet az örök élet ellen
Még ha Balázs Károly megjegyzését teljes jóindulattal olvassuk is, abból legfeljebb az következik, hogy a magyar „örök” és „örökkévalóság” nem mindig adja vissza egyformán pontosan az eredeti bibliai kifejezések teljes árnyalatát. Ez fordítástani megjegyzés lehet. De te ebből dogmatikai ágyút csinálsz: nincs örök élet, nincs örök Fiú, nincs örök isteni uralom, nincs örökkévalóság. Ez már nem Balázs Károly óvatos szómutatója, hanem a te túlterhelt következtetésed.
A fordító valóban köteles figyelni arra, hogy az „ólám”, „aión”, „aióniosz” és kapcsolódó szerkezetek nem minden esetben ugyanazt a magyar fordítást kívánják. Van, ahol „korszak”, van, ahol „világkorszak”, van, ahol „régidő”, van, ahol „örök”, van, ahol „mindörökké”, van, ahol „örökkön örökké” a jó megoldás. De ebből nem következik, hogy a magyar „örök” minden ilyen helyen hamisítás volna.
A bibliafordítás nem olyan, mint a bélyegzés: egy görög szó, egy magyar szó, mindenhol ugyanaz. A fordítás értelmezés. Figyeli a mondatot, a szerkezetet, az ószövetségi hátteret, a teológiai tartalmat. Aki minden „aión” körüli kifejezést mechanikusan „korszak”-ra húz, az nem pontosabb, hanem sok helyen szegényebb és félrevezetőbb fordítást ad.
5. Az „aión” főnév és az „aióniosz” melléknév összemosása alapvető hiba
Te folyton az „aión” főnévről beszélsz, mintha ezzel az egész kérdés eldőlt volna. Csakhogy a bibliai örök élet és örök valóság kérdésében nemcsak az „aión” főnévről van szó, hanem az „aióniosz” melléknévről, az „aiónok aiónjai” szerkezetről, az „aión előtt”, „aiónoktól fogva”, „aiónokig” jellegű kifejezésekről, és az ószövetségi „ólám” görög fordítási hátteréről is.
Az „aióniosz” nem mindig egyszerűen azt jelenti, hogy „korszakos” olyan értelemben, hogy egyszer majd lejár. Ha az „aióniosz élet” csak „korszakos élet”, amelynek szükségképpen vége van, akkor Krisztus ígérete összezsugorodik. Akkor az üdvösség nem végső, hanem ideiglenes. Akkor a hívő nem örök életet kap, hanem hosszabbított futamidejű létezést. Ez nem az evangélium reménye, hanem annak megcsonkítása.
Ráadásul ugyanaz az „aióniosz” szó szerepel olyan összefüggésekben, ahol Istenhez, Isten dicsőségéhez, üdvösséghez, ítélethez, országához kapcsolódik. Nem lehet mindenhol véges korszakra redukálni anélkül, hogy ne tennéd időlegessé azt is, amit a Szentírás végsőnek, isteni maradandóságúnak és visszavonhatatlannak mutat.
6. Ha az „aión” mindig véges, akkor Isten dicsősége, uralma és Krisztus győzelme is lejár
Nézzük a következményeket. Ha az „aión” és az „aiónok aiónjai” mindig véges korszakokat jelentenek, akkor amikor a Szentírás Isten dicsőségéről, Isten uralmáról, Isten életéről, Krisztus királyságáról vagy a mennyei hódolatról ilyen szerkezeteket használ, ezek is lejárnak. Akkor Isten dicsősége korszakos. Isten uralma korszakos. Krisztus királysága korszakos. A megváltottak élete korszakos. A mennyei dicsőítés korszakos.
Ez abszurd. Te ezt az abszurditást azért nem veszed észre, mert az „örök Fiú” elleni harcodban készen állsz minden bibliai örökkévalósági nyelvet szétverni, csak nehogy Krisztus örökkévalósága megmaradjon. De ezzel nemcsak a niceai hitet ütöd, hanem a bibliai reménység egész szerkezetét is.
Az örök élet nem egyszerűen nagyon hosszú élet. Nem olyan, mint egy meghosszabbított bérleti szerződés. Az örök élet Isten életében való részesedés. Ha ennek vége lenne, akkor nem lenne végső üdvösség. Ha Krisztus országa úgy érne véget, hogy megszűnik királyi méltósága, akkor nem volna „országának nem lesz vége” értelmű keresztény remény. A bibliai kifejezések nem engedik ezt a zsugorítást.
7. Az Ószövetség „ólám” nyelve nem egyszerűen véges korszakokat jelent
Az „aión” görög használatának nagy része az ószövetségi „ólám” világából érthető. Az „ólám” valóban jelenthet távoli múltat, beláthatatlan időt, hosszú korszakot, régi időt. De jelenthet olyan maradandóságot is, amelynek a szöveg összefüggésében nincs lezárása: Isten hűsége, Isten szövetségi irgalma, Isten uralma, Isten neve, Isten dicsősége, Isten igazsága.
Ha a Szentírás azt mondja, hogy az Úr uralkodik „örökké”, vagy hogy kegyelme „mindörökké”, ezt nem lehet minden alkalommal úgy fordítani: „csak egy korszakig, aztán majd meglátjuk”. A héber és görög bibliai nyelv nem modern filozófiai traktátus nyelvén beszél az időtlen örökkévalóságról, de ettől még valóságosan képes kifejezni Isten maradandóságát, hűségét és vég nélküli uralmát. Te modern magyar „örökkévalóság” szótani követelményeket kérsz számon az ókori bibliai idiomatikán, majd amikor nem így működik, kijelented, hogy nincs örökkévalóság. Ez módszertani hiba.
8. A Biblia nem mindig filozófiai fogalommal, hanem liturgikus és idiomatikus nyelvvel beszél az örökkévalóságról
A te érved egyik rejtett hibája, hogy azt várod: ha a Biblia valóban örökkévalóságról akar beszélni, akkor rendelkeznie kell egy olyan technikai szóval, amely pontosan megfelel a modern magyar „örökkévalóság” absztrakt fogalmának. De a Biblia sokszor nem így beszél. Nem száraz metafizikai szótárként, hanem liturgikus, költői, szövetségi, prófétai, idiomatikus nyelven.
„Nemzedékről nemzedékre.” „Mindörökké.” „Örökkön örökké.” „Korszakok korszakaiig.” „Kezdet előtt.” „Világ alapítása előtt.” „Soha meg nem szűnik.” „Nem lesz vége.” Ezek a kifejezések együtt alkotják a bibliai örökkévalóság-nyelvet. Nem kell egyetlen modern absztrakt főnevet keresni, amely minden esetben pontosan ugyanazt jelenti. A Szentírás gazdagabb és szervesebb nyelven beszél.
Te viszont azt mondod: nincs olyan szó, amely pontosan a magyar „örökkévalóság” megfelelője, tehát nincs örökkévalóság. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel az ókori héberben nincs modern természettudományos „gravitáció” szó, ezért a Biblia szerint semmi nem esik le. A fogalom kifejezhető más nyelvi eszközökkel is. A bibliai örökkévalóságot nem egyetlen szótári címke hordozza, hanem a teljes kifejezésrendszer.
9. János evangéliuma nem az „aión” szóból, hanem az Ige teremtői előidejűségéből tanítja a Fiú örökkévalóságát
Az örök Fiú tanítása nem kizárólag azon áll, hogy az „aión” szóval mit kezdesz. János evangéliuma például úgy kezdődik: „Kezdetben volt az Ige.” Nem azt mondja, hogy kezdetben lett az Ige. Hanem volt. És hozzáteszi: minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Ez döntő.
Ha minden, ami lett, az Ige által lett, akkor az Ige nem tartozhat azok közé, amelyek lettek. Ha az Ige is „lett”, akkor önmaga által lett volna, vagy nélküle mégis lett valami. Mindkettő képtelenség. János nem azt mondja, hogy az Ige az első teremtett vagy első született lény a sok közül. Azt mondja, hogy az Ige már a kezdetben volt, Istennél volt, Isten volt, és minden általa lett.
Ez az örök Fiú tanításának egyik bibliai alapja. Nem azért valljuk a Fiú örökkévalóságát, mert mindenáron egy magyar „örök” szót akarunk beleolvasni minden „aión”-ba, hanem mert az Újszövetség a Fiút a teremtett rend elé és fölé helyezi. Ő nem a „lett dolgok” egyik tagja. Ő az, aki által a „lett dolgok” lettek.
10. A Zsidókhoz írt levél sem egy véges korszakú alistent mutat be
A Zsidókhoz írt levél első fejezete is szétszedi az érvelésedet. A Fiú nem angyal. Nem szolgáló lélek. Nem egy isteni társaság egyik rangos tagja. A Fiúhoz a szerző olyan szavakat alkalmaz, amelyek a teremtő Úrra vonatkoznak: ő alapította kezdetben a földet, az egek az ő kezeinek művei, azok elmúlnak, ő megmarad.
Figyelj: a szöveg éppen az elmúló teremtést állítja szembe a Fiú maradandóságával. Az egek elavulnak, mint a ruha, de ő megmarad. Ez nem véges korszakú alisten képe. Ez a teremtés fölött álló, maradandó Úr képe. Ha erre azt mondod, hogy „de az aión csak korszak”, akkor nem a Zsidókhoz írt levelet magyarázod, hanem egyetlen szótári kényszerrel próbálod elhallgattatni a levél egész krisztológiáját.
11. Az „örök Fiú” kifejezés szó szerinti hiánya nem cáfolja a tartalmát
Azt is szereted ismételni, hogy a „Szentírásban nincs olyan kifejezés, hogy örök Fiú”. Ez igaz lehet szó szerinti magyar formában, de lényegtelen. A „Szentháromság” szó sincs így a Bibliában. Az „egylényegű” technikai szó sincs így az apostoli iratokban. A kérdés nem az, hogy egy későbbi dogmatikai kifejezés betű szerint szerepel-e, hanem hogy a tartalma bibliai-e.
A „Fiú örök” tartalma abból következik, hogy a Fiú nem teremtmény, hanem a teremtő rend oldalán áll; minden általa lett; kezdetben volt; az Atya dicsőségének kisugárzása; az angyalok hódolnak neki; a teremtés elmúlik, ő megmarad; országának nem lesz vége. Ezek együtt sokkal erősebbek, mint egy szó szerinti címke. Te viszont mindig címkét követelsz, mert ha nincs meg a pontos általad kért formula, úgy teszel, mintha a tanítás sem lenne ott. Ez a szektás literalizmus egyik kedvenc trükkje.
12. Az „örök” magyar szó nem mindig hibás fordítás, hanem sokszor a legjobb magyar megfelelő
Azt mondod, ahol a bibliafordítások az „aión” vagy rokon kifejezések fordítására az „örök” szót használják, ott nem fordítanak, hanem ferdítenek és betoldanak. Ez túlzó és igazságtalan. Vannak helyek, ahol az „örök” fordítás vitatható lehet. Vannak helyek, ahol a „korszak”, „világkorszak”, „régi idő”, „mindörökké” vagy más árnyalat jobb. De vannak helyek, ahol az „örök” a legtermészetesebb és legpontosabb magyar megoldás.
Ha Isten életéről, Isten dicsőségéről, végső üdvösségről, a megváltottak életéről, Krisztus maradandó királyságáról, vég nélküli mennyei dicsőítésről van szó, az „örök” nem betoldás, hanem a bibliai kifejezés magyar értelmének visszaadása. A fordítás nem azért „hamis”, mert nem a te mechanikus „korszak” szavadat használja. A fordítás akkor lenne hamis, ha a szöveg összefüggésétől idegen jelentést kényszerítene rá. Sok esetben éppen a te „véges korszak” fordításod lenne idegen.
13. A te módszered végül a keresztény reménységet is megcsonkítja
A vita nem pusztán nyelvészeti. Ha igazad volna, akkor nemcsak az „örök Fiú” dogmája sérülne, hanem az örök élet, az örök üdvösség, Isten vég nélküli dicsősége és Krisztus maradandó uralma is. Minden „korszakos” lenne, mindennek lejárati dátuma volna. A megváltás nem végső állapot, hanem ideiglenes periódus. A mennyei élet nem végleges részesedés Istenben, hanem valamilyen hosszú, de lezáruló történeti szakasz.
Ez nem keresztény remény. Ez a remény kifosztása. A keresztény hit nem azt hirdeti, hogy Isten ad majd egy nagyon hosszú korszakot, aztán meglátjuk. A keresztény hit azt hirdeti, hogy Krisztusban a hívő olyan életet kap, amely a halált végleg legyőzi, és Isten életében részesíti. Ezért nevezi a hagyomány jogosan örök életnek. Nem azért, mert rosszul tud görögül, hanem mert érti az evangéliumot.
14. Összegzés: Balázs Károlyt nem pajzsként kell lobogtatni, hanem helyesen kell érteni
Összefoglalva: Balázs Károly megjegyzése legfeljebb arra figyelmeztet, hogy az eredeti bibliai időfogalmak árnyaltabbak, mint a magyar „örökkévalóság” szó filozófiai hangulata. Ezt komolyan lehet venni. De te ezt a figyelmeztetést buzogánnyá alakítod, és szétvered vele a bibliai örök életet, Krisztus maradandó uralmát és a Fiú örökkévalóságát.
Az „aión” nem mindenhol egyszerűen „végtelen idő”. Ebben igazad van. De az sem igaz, hogy soha nem fejezhet ki vég nélküli maradandóságot, főleg összetett, fokozó, liturgikus és teológiai szerkezetekben. Az sem igaz, hogy az „aióniosz” mindig csak véges korszakos valóságot jelent. Az sem igaz, hogy az „örök” fordítás mindenhol hamisítás. Az sem igaz, hogy a Biblia ne tudna beszélni Isten és az üdvösség vég nélküli, elmúlhatatlan valóságáról.
A lényeg: nem az „aión” szó egyetlen mechanikus jelentése dönti el, hogy a Fiú örök-e. A Fiú örökkévalóságát az egész újszövetségi krisztológia tanítja: az Ige kezdetben volt, minden általa lett, ő a teremtés Ura, az angyalok hódolnak neki, a teremtés elmúlik, ő megmarad. Ezt nem tudod eltüntetni azzal, hogy a „korszak” szót ismételgeted. A szótári kalapácsod hangos, de a bibliai Krisztus-kép szikláján szétpattan.
Az „örök Fiú” és az „örök Isten” elleni érvelésed pedig az „aión” szó körüli félművelt szóvadászatra épül. Igen, az „aión” jelenthet korszakot, világkorszakot, hosszú időt. Igen, vannak helyek, ahol nem egyszerűen „végtelen időt” jelent."
Igen vannak ilyen helyek, de nem a Szentírásban, hanem az istentelen pogány népek mitológiájában,
Platón írásaiban.
A Szentírásban egyetlen egy olyan helyet nem találsz, ahol az "aion" kifejezéshez, ami korszakot jelet
az örök magyar szavunknak megfelelő kifejezés társulna.
Ezt Balázs Károly is elmagyarázta az istentelen egyházak bibliafordítóinak, az alábbi szavakkal:
" A maygar fordításokban használt örök, örökkévalóság szavunk azért nem megfelelő, mert az eredeti nyelvekben a fogalom többes számban is előfordul.( pl. I.Kir. 8,13, Zsolt. 61:5, 145:13, Ésaiás 51:9, stb.) A Bibliában nincs olyan kifejezés idői értelemben , ami megfelelne a mi "örökkévalóság" szavunknak. A kifejezés tárgya nem az örökkévalóság(A Tompson)
Forrás: Balázs Károl: ÓSZÖVETSÉGI SZÓMUTATÓ SZÓTÁR, 19. oldal 165-ös megjelölés az "aion" címszó alatt.
A tárgy nem attól lesz bálvány, hogy tiszteleti gesztus kapcsolódik hozzá, hanem attól, hogy Isten helyére kerül
Megint az történik, hogy először megalkotod a saját bálványdefiníciódat, aztán ezzel a saját definícióval vered fejbe a katolikus gyakorlatot. Azt mondod: „a tárgyak csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá”, „a tárgyak előtti leborulás teszi a tárgyat bálvánnyá”. Ez tömören hangzik, csak éppen bibliailag hamis. Nem a puszta testi gesztus teszi bálvánnyá a tárgyat, hanem az, hogy a tárgyat isteni valóságként, isteni erő hordozójaként, az üdvösség forrásaként, Isten helyetteseként kezelik.
Ha a te elved igaz volna, akkor minden szent tárgyi rend, minden kultikus irányultság, minden szent hely felé forduló imádság, minden szent tárgy körüli tisztelet automatikusan bálványimádás volna. Csakhogy maga a Szentírás nem így gondolkodik. Józsué és Izrael vénei az Úr ládája előtt borulnak arcra. Izrael imádkozik az Úr háza felé fordulva. A templom, az oltár, a frigyláda, a szent kenyerek, a szentély tárgyai nem közönséges használati tárgyak voltak. Nem voltak istenek, nem voltak imádandó bálványok, de szent rendhez tartoztak, és a velük kapcsolatos tiszteletteljes magatartás nem volt bálványimádás.
Erre te rendszerint azt mondod: „de ők nem a ládát imádták, hanem az ott jelenlévő Istent.” Pontosan. Ezzel saját magad mondod ki azt a megkülönböztetést, amelyet a katolikus képtiszteletnél makacsul megtagadsz. A katolikus hívő sem a fát, követ, festéket, vásznat, fémet vagy gipszet imádja. A feszület előtt Krisztusra irányul a hódolat. Mária képe előtt Mária közbenjárását kéri, nem a festéket. A szentek képei előtt a szentek emlékezetére és közbenjárására irányul a tisztelet, nem a tárgy anyagára. Ha az ószövetségi szent tárgyaknál meg tudod különböztetni a jelet és az Istent, akkor ne tegyél úgy, mintha a katolikus gyakorlatnál ez a megkülönböztetés hirtelen lehetetlenné válna.
Az általad idézett 5Mózes 4 nem minden kép ellen szól, hanem a bálványos istenábrázolás ellen
Az 5Mózes 4-et úgy idézed, mintha ott Isten minden képet, minden szobrot, minden tárgyi ábrázolást és minden vallási jellegű tiszteleti gesztust abszolút módon megtiltana. Csakhogy a fejezet összefüggése nem ez. Mózes arra figyelmezteti Izraelt, hogy a Hóreben nem láttak alakot, ezért ne készítsenek maguknak képmást Isten helyett, ne tántorodjanak el, ne boruljanak le a nap, hold, csillagok, állatok vagy emberalakú bálványok előtt, ne imádják a teremtményt a Teremtő helyett.
Ez nem általános művészettilalom. Nem általános szentkép-tilalom. Nem általános tárgyi jel-tilalom. Ha az volna, akkor Isten önmagának mondana ellent, amikor kerubokat rendel a frigyládára, képi díszítést a szentélybe, vagy amikor a rézkígyót rendeli Mózes által gyógyulási jelként. Márpedig Isten nem parancsol bálványkészítést. Ebből következik, hogy a tilalom nem a kép mint kép ellen irányul, hanem a bálványként készített és bálványként kezelt kép ellen.
A katolikus szentkép nem azt állítja, hogy Isten láthatatlan isteni lényege bezárható egy képmásba. A feszület nem azt állítja, hogy az isteni természet fadarabbá változott. Krisztus-kép esetében ráadásul a megtestesülés döntő: az Ige valóban láthatóvá lett, emberi arca volt, emberi teste volt, szenvedett, meghalt és feltámadt. A keresztény kép nem a láthatatlan Isten pogány megragadása, hanem a láthatóvá lett Ige misztériumára való emlékeztetés.
A 3Mózes 26 nem a katolikus képtiszteletet írja le, hanem a bálványállítást
A 3Mózes 26 valóban tiltja, hogy Izrael bálványokat, faragott képeket, oszlopokat, kőszobrokat állítson, hogy meghajoljon előttük. De itt is a bálványos kultuszról van szó, nem minden szent tárgyi jelről. A mondat nem azt jelenti, hogy minden tárgy előtti tiszteletteljes gesztus automatikusan bálványimádás. Azt jelenti, hogy Izrael ne állítson magának kultikus képmásokat hamis istenként vagy istenpótlékként, hogy azok előtt bálványos módon hódoljon.
Ha te ezt abszolút tárgyellenes parancsként olvasod, akkor megint gondba kerülsz azzal, hogy ugyanazon ószövetségi kultuszban Isten szent tárgyakat, oltárt, ládát, kerubokat, templomot, szentélyt és szent liturgikus rendet rendel. A Biblia tehát nem a tárgy puszta létezését és nem a tárggyal kapcsolatos minden tiszteleti gesztust tilt, hanem a bálványos használatot.
A katolikus képtisztelet éppen ezt a különbséget tartja fenn: a kép nem isten, nem forrása a kegyelemnek, nem önálló hatalom, nem végső cél. A tisztelet relatív, az ábrázoltra irányul. Az imádás egyedül Istené. Ha valaki ezzel visszaél, babonásan kezeli a képet, a tárgytól mint tárgytól vár isteni hatalmat, akkor bűnt követ el. De a visszaélés nem bizonyítja, hogy a helyes használat is bűn.
A csók és a leborulás önmagában nem bálványimádás; a jelentés és a címzett dönt
Azt mondod: a tárgy csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá. Ez egyszerűen túlzás. Az ember számtalan nem-isteni tárgyat csókolhat tiszteletből, szeretetből, emlékezetből, hűségből: levelet, családi fényképet, nemzeti zászlót, sírkövet, Bibliát, jegygyűrűt. Ettől nem hiszi, hogy a papír, vászon, kő, könyv vagy fém isten. A csók emberi gesztus, amelynek jelentését a szándék, a vallási összefüggés és a címzett határozza meg.
Ha egy katolikus megcsókolja a feszületet, nem a fát imádja, hanem a Megfeszített iránti szeretetét fejezi ki. Ha megcsókolja az evangéliumos könyvet, nem a papírt isteníti, hanem Isten igéjét tiszteli. Ha ereklyét tisztel, nem csontot imád, hanem Isten kegyelmét tiszteli abban a szentben, akinek teste a Szentlélek temploma volt, és aki Krisztusban él. Ezt te úgy fordítod le: „tárgyimádás”. De ez nem fordítás, hanem rágalmazó leegyszerűsítés.
Ugyanez igaz a térdhajtásra és leborulásra. A testi hódolat jelenthet imádást, de jelenthet tiszteletet, alázatot, könyörgést, gyászt, bűnbánatot, tiszteleti gesztust is. A Szentírásban emberek borulnak le királyok, próféták, követek, szülők vagy szent helyek irányában is anélkül, hogy minden esetben bálványimádók lennének. A gesztus jelentése nem automatikus. A kontextus dönt. Te viszont minden mozdulatra ráütsz egyetlen címkét: bálvány. Ez nem bibliai pontosság, hanem képromboló automatizmus.
A rézkígyó esete éppen a katolikus megkülönböztetést igazolja
A rézkígyó példája különösen fontos. Isten parancsára készült. Nem volt bálvány eredetileg. Aki rátekintett, Isten rendelése alapján gyógyulást nyert. Később azonban Izrael bálványos módon kezdte kezelni, tömjénezett neki, ezért Ezékiás összetörte. Ez pontosan azt bizonyítja, amit a katolikus álláspont mond: egy tárgyi jel lehet törvényes, amíg Istenhez irányít; és bűnné válhat, ha önálló kultikus hatalomként kezelik.
Ha a puszta tárgyi forma vagy a tiszteletteljes használat már önmagában bálvány volna, akkor a rézkígyó kezdettől fogva bűn lett volna. De nem volt az. A bálványos visszaélés tette később elítélendővé. Ugyanez a logika áll a szentképeknél: a helyes használat törvényes, a bálványos visszaélés bűn. Te viszont nem különböztetsz, hanem mindent egy nagy bálvány-kazánba dobsz, és azt hiszed, ettől biblikusabb lettél.
A szentmise nem képeknek, szobroknak vagy tárgyaknak bemutatott áldozat
Azt állítod, hogy a katolikus Egyház nemcsak tiszteli a bálványokat, hanem szolgál is azoknak, „áldozik nekik”, „misézik előttük”. Ez már nem félreértés, hanem vaskos torzítás. A szentmise nem képnek, nem szobornak, nem keresztnek, nem Máriának, nem szentnek, nem ereklyének bemutatott áldozat. A szentmise az Atyának szól Krisztus által a Szentlélekben. A katolikus oltár nem a szobor asztala. A miseáldozat címzettje nem a templomban lévő kép. A templomi kép jelenléte nem változtatja meg az áldozat címzettjét.
Ha egy oltár mögött feszület van, abból nem következik, hogy a misét a fának mutatják be. Ha egy mellékoltáron szentkép van, abból nem következik, hogy a mise annak a képnek szól. Ha egy templomban Mária-szobor van, abból nem következik, hogy a katolikusok Máriának áldozzák Krisztust. Ez olyan érvelés, mintha azt mondanád: ha egy bíróság falán címer van, akkor az ítéletet a címer hozza; ha egy tanteremben tudós portréja van, akkor a tanár a portrénak tanít. Ez nem érv, hanem gyermeteg tárgyiasítás.
A katolikus tanítás itt kristálytiszta: latria, vagyis imádás és áldozati kultusz egyedül Istent illeti. A szentek tisztelete nem áldozati imádás. A képek tisztelete nem áldozati szolgálat. A szentmise nem a képeknek szól. Ha ezt továbbra is „bálványoknak való áldozásnak” nevezed, akkor nem a katolikus tant cáfolod, hanem szándékosan más tant tulajdonítasz neki.
A körmenet és a magasra emelés nem teszi bálvánnyá a tárgyat
Azt is felhozod, hogy a katolikusok képeket, szobrokat, tárgyakat hordoznak, magasra emelnek, énekelnek közben. Ebből megint azt következteted, hogy bálványimádás. Csakhogy egy tárgy ünnepélyes hordozása önmagában nem bálványimádás. Izrael hordozta a frigyládát. Ünnepi kultikus rendben vitték a szent tárgyakat. A tárgyak hordozása nem jelenti automatikusan azt, hogy a tárgy isten.
A katolikus körmenetben a kép vagy szobor jel, nem isten. Ha Krisztus keresztjét viszik, Krisztust vallják meg. Ha Mária-képet vagy szobrot visznek, Mária közbenjáró, Krisztusra mutató szerepét ünneplik, nem a fát vagy gipszet. Ha szent ereklyét hordoznak, Isten kegyelmét dicsőítik a szent életében, nem csontot istenítenek. Lehetnek túlzások, lehetnek népi félreértések, lehet babonás használat; ezeket javítani kell. De a jel törvényes használatát nem semmisíti meg a visszaélés lehetősége.
A te logikáddal minden ünnepélyes jelhasználat bálványimádás lenne. Zászlót vinni? Bálvány. Bibliát ünnepélyesen hordozni? Bálvány. Jegygyűrűt megcsókolni? Bálvány. Sírkő előtt meghajolni? Bálvány. Ez már nem bibliai szigorúság, hanem abszurd tárgyfóbia.
A Tridenti Zsinat nem bálványimádást tett kötelezővé
Azt mondod, Róma főpapjai kötelezővé tették a bálványok tiszteletét, és ezt nem vonták vissza. A Tridenti Zsinat nem azt tanította, hogy a képekben isteni erő van, nem azt, hogy tőlük kell üdvösséget várni, nem azt, hogy a képeknek áldozatot kell bemutatni, nem azt, hogy a fa, kő, festék vagy vászon imádandó. Ellenkezőleg: a katolikus tanítás hagyományosan megkülönbözteti az imádást, amely egyedül Istent illeti, és a tiszteletet, amely az ábrázoltra irányul.
A zsinati képtisztelet nem a tárgynak mint tárgynak szól, hanem annak, akit ábrázol. A kép tisztelete áthalad a képről az ábrázoltra. Ez egyszerű fogalmi megkülönböztetés. Te persze ezt nem akarod elfogadni, mert akkor összeomlana a vádad. Ezért újra és újra úgy beszélsz, mintha a katolikus ember azt mondaná: „ó, szobor, üdvözíts engem; ó, festék, könyörülj rajtam; ó, fa, hallgass meg engem”. Ilyet a katolikus tanítás nem mond. Ezt te mondatod vele, hogy könnyebb legyen megtámadni.
Az általad idézett parancsok nem tiltják Krisztus keresztjének tiszteletét
A kereszt különösen fontos példa. Te szerinted még az élettelen kereszt előtti tisztelet is halálos bűn. Csakhogy a kereszt nem önálló isten, nem bálvány, nem mágikus tárgy. A kereszt Krisztus megváltó halálának jele. Amikor a keresztény ember a kereszt előtt meghajol, nem a fadarabot imádja, hanem Krisztust, aki a kereszten megváltotta. Amikor megcsókolja a keresztet, nem tárgyimádást végez, hanem a Megfeszített iránti szeretetét fejezi ki.
A kereszt megbotránkoztató jel, igen. Pálnál is az. De éppen ezért a keresztény ember nem úgy kezelheti, mint közömbös deszkadarabot. A kereszt a megváltás jele, Krisztus győzelmének jele. Te ezt a jelet le akarod rántani a puszta tárgyi szintre, hogy aztán bálványnak nevezhesd. De a keresztény hit nem a tárgy anyagát imádja, hanem a kereszten függő Krisztust vallja meg.
Ha minden kép előtti tisztelet bűn volna, akkor a megtestesülés következményeit is tagadnád
A képtilalom ószövetségi formája szorosan összefügg azzal, hogy Izrael nem látta Isten alakját. De a kereszténységben az Ige testté lett. Krisztusban Isten láthatóvá lett emberi természetében. Nem az isteni természet láthatatlan lényege vált ábrázolhatóvá, hanem az Ige valóban emberi testet vett fel. Ezért Krisztus ábrázolása nem ugyanaz, mint a láthatatlan Isten pogány képmássá gyártása.
Ha Krisztust nem szabadna ábrázolni pusztán azért, mert az ábrázolás anyagi, akkor furcsa módon éppen a megtestesülés láthatóságát tagadnád gyakorlati szinten. Az apostolok látták Krisztus arcát, hallották hangját, érintették őt. A keresztény kép nem új istent gyárt, hanem a megtestesült Krisztus történeti valóságára emlékeztet. Aki minden képet bálványnak nevez, az nem a pogányság ellen küzd, hanem a kereszténység inkarnációs jellegével hadakozik.
A te érvelésed valójában tárgyfóbia, nem bibliai bálványellenesség
A bálványellenesség helyes dolog. A tárgyfóbia nem. A bálványellenesség azt mondja: ne állíts teremtményt Isten helyére. Ne tulajdoníts isteni hatalmat tárgynak. Ne várj üdvösséget képtől, szobortól, csillagtól, állattól, embertől, hamis istentől. A tárgyfóbia viszont azt mondja: minden élettelen dolog, amelyhez tiszteleti gesztus kapcsolódik, bálvány. A Szentírás az elsőt tanítja. Te a másodikat.
Ezért futsz mindig ugyanabba a falba. Nem tudod elviselni, hogy a Biblia egyszerre tiltja a bálványimádást, és közben ismer szent tárgyakat, szent helyet, szent jeleket, szent liturgikus rendet. Nem tudod elviselni, hogy a keresztény hit egyszerre imádja egyedül Istent, és közben tiszteli a szenteket, a keresztet, az evangéliumos könyvet, a szent jeleket. A valóság gazdagabb, mint a te tiltólistád.
Összegzés: nem a gesztus önmagában bálványoz, hanem a hamis vallási értelem
A végső válasz tehát egyszerű. Hogyan lehet egy képet, szobrot vagy tárgyat bálványként kezelni? Úgy, hogy Isten helyére állítják. Úgy, hogy isteni hatalmat tulajdonítanak neki. Úgy, hogy tőle várják az üdvösséget, a kegyelmet, a szabadulást mint végső forrást. Úgy, hogy áldozati imádást adnak neki. Úgy, hogy a teremtményt a Teremtő helyére teszik. Ez bűn. Ezt a katolikus hit is elítéli.
De nem bálványimádás az, ha egy kép jelként az ábrázoltra irányítja a tiszteletet. Nem bálványimádás az, ha a feszület előtt Krisztust imádják. Nem bálványimádás az, ha egy szent képe előtt a szent közbenjárását kérik Istentől. Nem bálványimádás az, ha a keresztet megcsókolják Krisztus szeretetének jeleként. Nem bálványimádás az, ha az evangéliumos könyvet tisztelik Isten igéje miatt. Nem bálványimádás az, ha a szent tárgyakat nem közönséges hulladékként, hanem rendeltetésükhöz méltó tisztelettel kezelik.
Te a bálványimádás elleni bibliai parancsból minden látható vallási jel elleni hadjáratot csináltál. Ez nem Mózes hite, nem az apostolok hite, hanem túlfeszített ikonoklaszta reflex. A katolikus Egyház nem bálványimádást véd, hanem azt a bibliai és krisztusi igazságot, hogy az anyag, a kép, a jel, a test, a tér, a mozdulat és a liturgia Isten szolgálatába állhat — feltéve, hogy nem Isten helyére kerül. Ez a különbség. És ezt a különbséget te nem megcáfoltad, hanem újra és újra nem vagy hajlandó észrevenni.
HOGYAN LEHET EGY KÉPET,SZOBROT,VAGY EGYÉBB ÉLETTELN TÁRGYAT BÁLVÁNYKÉNT KEZELNI?
A Róma Főpapja által vezetett egyház ygakran hivatkozik arra, hogy csak a bálványként kezelt képek tisztelete halálos bűn.
Ebben nincs igazuk, hogy a tiltó parancs a bálványokon kívül minden olyan tárgyra kiterjed, amely
előtt, amelyet leborulás, meghajlás, vagy csók által megtisztelnek.
A tárgyak csókolása teszi a tárgyat bálvánnyá. A tárgyak előtti leborulás teszi a tárgyat bálvánnyá.
A képtisztelők, képimádók egyháza templomaiban elhelyezett minden olyan kép szobor, tárgy, amelyet
arra a célra készítettek, hogy majd leboruljanak, letérdeljenek, vagy keresztet vessenek előtte.
Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Függetlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.
5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt.
3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, sefaragott képet, se oszlopotne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.
A hangsúly a képek szobrok, tárgyak előtti leboruláson vagy bármely más tiszteletet kimutató cselekményen.
Meg kell jeygeznem, hogy a Róma főpapja által vezetett egyház, nemcsak tiszteli a bálványokat, hanem szolgál is azoknak. Áldozik nekik, misézik előttük. Sőt esetenként hordozza is azokat magasra emelve a nyilvános helyeken az emberek sokasága előtt, közben dicshimnuszokat zengedezve.
Habátr a képek szobrok tárygak tisztelete önmagában is halálos bűn, a Róma Főpapja által vezetett egyház mindenkori főpapjai rendeleteik által kötelezővé tették ezek tiszteletét. Ez a rendelkezés a mai napig nem került visszavonásra azok számára, akik a Róma Főpapja által vezetett egyházba lettek belkekeresztelve.
Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a trükköt csinálod: előbb beállítod a katolikus gyakorlatot úgy, mintha az ember a szoborhoz mint szoborhoz könyörögne, majd erre a saját torzképre diadalmasan rásütöd, hogy bálványimádás. Csakhogy a katolikus hívő nem a gipszhez beszél, nem a festékhez fohászkodik, nem a fával társalog, és nem a márványtól vár kegyelmet. Ha egy szent képe előtt imádkozik, az ábrázolt szenthez fordul közbenjárásért, Istenhez irányuló végső reménnyel. Ha Krisztus képe előtt térdel, Krisztust imádja, nem a képet. Ha Mária képe előtt kéri Mária közbenjárását, nem a vászonnak tulajdonít mennyei hatalmat. Ezt a különbséget te makacsul eltünteted, mert nélküle az egész bálványozós vádad úgy roskadna össze, mint rosszul rakott vályogfal eső után.
Azt mondod: ha valóban nem a szoborhoz könyörögne, akkor nem készítene képet, hanem közvetlenül a szentek lelkeihez fordulna otthon. Először is: a katolikus ember megteheti otthon is. Meg is teszi. Nem kötelező szobor előtt kérni egy szent közbenjárását. A szentkép nem mennyei telefonfülke, amely nélkül a hívás nem megy át. A kép segítő jel, emlékeztető, a figyelmet összpontosító látható forma. Ahogy a családi fénykép előtt valaki könnyebben emlékezik egy szerettére anélkül, hogy a papírt szeretné, úgy a szentkép is az emlékezést, tiszteletet és imádságos figyelmet segíti. Csak a különbség az, hogy itt nem puszta emlékről van szó, hanem Krisztusban élő szentek közösségéről.
Másodszor: a „halott emberek lelkeihez” fordulás kifejezésed már önmagában félrevezető. A szentek nem halottak abban az értelemben, ahogy te szeretnéd őket vallási szempontból semmissé tenni. Krisztus szerint Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Akik Krisztusban haltak meg, élnek Istenben. Mózes és Illés megjelennek Krisztussal a színeváltozáskor; a mennyei liturgia a Jelenések könyvében nem üres terem, hanem élő mennyei közösség; a szentek imái Isten elé kerülnek. Te úgy beszélsz a meghalt igazakról, mintha a halál lezárná a szeretet, imádság és közbenjárás közösségét. Ez nem keresztény felfogás, hanem a halál túl komolyan vétele Krisztus győzelmével szemben.
Harmadszor: a katolikus tanítás nem azt mondja, hogy a szentek saját erejükből védenek meg bárkit, mintha kis mennyei biztosítótársaságot működtetnének. A szentek közbenjárnak. Kérnek. Imádkoznak. Minden kegyelem Istentől jön. Ha egy hívő Szent József, Szent Mihály, Szent Benedek, Szent Rita vagy Mária közbenjárását kéri, nem azt vallja, hogy ők Isten helyére léptek. Azt vallja, hogy Isten családjában a szeretet és közbenjárás nem szűnik meg a földi halállal. Ha a földön megkérhetek egy keresztény testvért, hogy imádkozzon értem, akkor miért lenne elvi képtelenség megkérni azt, aki Krisztusban már célba ért? Csak akkor volna képtelenség, ha a szentek halott, elszigetelt, néma, Isten közösségéből kiszakadt lelkek volnának. De ez nem a keresztény remény.
Természetesen nem halottidézésről van szó. A katolikus ember nem okkult tudást kér, nem spiritiszta kapcsolatot keres, nem a halottakból próbál titkos információt kicsikarni, nem kerülőúton akarja megkerülni Istent. A halottidézés tilalma nem azonos a szentek közbenjárásának kérésével. A kettőt összekeverni olyan, mintha a prófétai imát és a varázslást azonosítanád csak azért, mert mindkettő vallási nyelvet használ. Ez nem tisztánlátás, hanem fogalmi lópokróc: mindent betakarsz vele, ami kényelmetlen.
Azt mondod, az igaz ember az Élő Istenhez könyörög, aki az Égben lakozik, nem bálványtemplomok képeiben és szobraiban. Ezt katolikus ember is vallja: az imádás és végső bizalom Istent illeti. De abból, hogy Istenhez kell könyörögni, nem következik, hogy tilos más hívők — akár földiek, akár mennyeiek — közbenjárását kérni. A keresztény imádság nem magányos szellemi atombomba, amelyben minden közösségi közbenjárás gyanús. Az Egyház közösség. Krisztus teste. Ha a tagok egymásért imádkoznak a földön, a megdicsőült tagok sem válnak közömbös nézőkké.
Az „Istenek Istene” idézetedet megint úgy használod, mintha Mózes több valódi isteni természetű isten létezését tanítaná. Nem. Az „istenek Istene” bibliai felsőfokú cím. Azt jelenti: az Úr minden úgynevezett isten, minden hamis isten, minden angyali hatalmasság, minden uralom, minden bálvány és minden teremtményi méltóság fölött áll. Nem azt jelenti, hogy az égben istenfajta lények sokasága van, és fölöttük egy főisten ül. A bibliai monoteizmus nem mennyei főnemesi kamara. Nem főisten és alistenek rendszere. Az „istenek Istene” nem politeista katalógus, hanem az egyetlen igaz Isten abszolút felsőségének címe.
Azt mondod, még Jézus nevét viselő szoborhoz vagy képhez sem szabad könyörögni, mert Jézus azt mondta a Sátánnak, hogy az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Igaz: az imádás és latreia egyedül Istent illeti. A katolikus hit pontosan ezt tanítja. A különbség az, hogy a katolikus ember Krisztus képénél Krisztust imádja, nem a képet. Ha valaki a feszület előtt térdel, nem a fát szolgálja, hanem a megfeszített Urat imádja. A te érved csak akkor működne, ha előbb bizonyítanád, hogy a katolikus Krisztus-képhez forduló ember a tárgyat imádja. Ezt azonban nem bizonyítod; csak századszor is kijelented.
A Zsidókhoz írt levél címével kapcsolatos megjegyzésed — hogy azt „Héberekhez” helyett „Zsidókhoz” írt levélre írták át — mellékszál és fölösleges gyanúsítgatás. A „héber” és „zsidó” megnevezések magyar fordítási és hagyománytörténeti használata nem bizonyít semmiféle dogmatikai csalást. Nem ezen áll vagy bukik a Fiú istensége. Az ilyen megjegyzések csak arra jók, hogy összeesküvéses hangulatot csináljanak ott is, ahol a kérdés valójában teljesen más.
A Zsidók 1-re épített érved viszont ismét saját magad ellen fordul. Azt mondod, az „angyalok” alatt az elsőszülött Isten társaira, azaz a többi istenre utal az apostol. Ez merő belemagyarázás. A szöveg kifejezetten angyalokról beszél, és éppen az a célja, hogy a Fiút az angyalok fölé emelje. Az angyalok szolgák: szelekké és tűz lángjává teszi őket. A Fiúról viszont azt mondja: „A te trónod, ó Isten, örökkön örökké”, majd azt is: „Te alapítottad kezdetben a földet, és a te kezeid művei az egek.” A levél nem azt tanítja, hogy angyalok valójában istenek, és Jézus első köztük. Azt tanítja, hogy a Fiú nem angyal, nem teremtményi mennyei lény, hanem teremtő Úr, akit az angyalok imádnak.
Ráadásul figyeld a saját ellentmondásodat. Azt állítod, még az élő Jézus sem méltó arra, hogy imádják. De a Zsidókhoz írt levél, amelyet te magad idézel, azt mondja: imádják őt Isten angyalai. Ha a Fiú imádása bálványimádás volna, akkor a mennyei angyalok Isten parancsára bálványimádást követnének el. Ez abszurd. A szöveg éppen azt bizonyítja, hogy a Fiút isteni hódolat illeti. Te úgy próbálod megmenteni az érvedet, hogy a Fiút elválasztod az ember Jézustól: van egy imádható „elsőszülött Isten”, és van egy nem imádható ember Jézus. Csakhogy ez nem az apostoli hit, hanem a te kettéhasított Krisztusod.
A keresztény hit szerint az a Fiú, akit az angyalok imádnak, ugyanaz a Jézus Krisztus, aki testté lett, meghalt és feltámadt. Nem két alany. Nem egy mennyei Khrisztosz-Isten és egy földi ember Jézus. Egy Úr Jézus Krisztus. Ezért imádja Tamás a feltámadt Jézust: „Én Uram és én Istenem.” Ezért imádják a tanítványok a feltámadt Krisztust. Ezért szólítja István halálakor Jézust: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet.” Ha Jézus nem volna méltó imádásra, akkor az Újszövetség legszentebb pillanatai bálványimádásba fordulnának. Ez nyilvánvaló képtelenség.
Azt mondod, Jézus az „elsőszülött Istenhez” imádkozott, és tanítványait is őhozzá tanította imádkozni. A valóság az, hogy Jézus az Atyához imádkozott, és tanítványait is az Atyához tanította imádkozni. Ez nem cáfolja a Fiú istenségét, mert a Fiú nem az Atya. A Szentháromság nem azt jelenti, hogy Jézus saját magához imádkozik szerepjátékból, hanem azt, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző személyek egyetlen isteni természetben. A megtestesült Fiú emberként imádkozik az Atyához. Ez nem teremtményi alacsonyabbrendűség, hanem fiúi küldetés és valóságos emberség. Ezt te minden alkalommal úgy olvasod, mintha az imádság automatikusan kizárná az istenséget. De akkor megint csak nem értetted meg a megtestesülést.
Izrael kiválasztottságát is belekevered: szerinted Izrael az istenek közül az elsőszülött Isten népe lett. Ez ismét henoteista ráolvasás. Izrael nem egy istenek közül kiválasztott főisten népe lett, hanem az egyetlen igaz Isten szövetségi népe. A Szentírás éppen a népek hamis isteneivel szemben hirdeti, hogy az Úr az egyetlen Teremtő és Megváltó. A „más istenek” nyelv legtöbbször nem ontológiai elismerés, hanem polemikus vagy teremtményi/angyali/bírói nyelv. Te ebből egész mennyei panteont építesz, majd azt nevezed „khrisztoszi tanításnak”. Ez nem khrisztoszi, hanem egy régiesített, görögösített többistenes vázlat.
Azt állítod, az ember Jézus testében egy ideig hordozta az Istenek Khrisztoszát, Izrael Istenét és Atyját, de mindig megkülönböztette önmagát tőle. Ez a mondat a krisztológiai zűrzavarod magja. A keresztény hit nem azt mondja, hogy Jézus testében egy másik isteni alany lakott. Azt mondja: az Ige testté lett. Jézus valóban megkülönbözteti magát az Atyától, mert a Fiú nem az Atya. De ebből nem következik, hogy Jézus puszta ember, akiben a Logosz lakott. Ez a te csúsztatásod: a személyek közti szentháromsági különbséget átváltoztatod Jézus és a Logosz közti személyi különbséggé. Ez már nem Szentháromság-tagadás egyszerűen; ez Krisztus személyi egységének szétszakítása.
Az „örök Fiú” és az „örök Isten” elleni érvelésed pedig az „aión” szó körüli félművelt szóvadászatra épül. Igen, az „aión” jelenthet korszakot, világkorszakot, hosszú időt. Igen, vannak helyek, ahol nem egyszerűen „végtelen időt” jelent. Ezt senki sem tagadja, aki valaha kinyitott egy görög szótárt. De ebből nem következik, hogy az „aióniosz” vagy az „aiónok aiónjai” kifejezések soha nem jelentenek örökkévalót vagy vég nélküli isteni időt. A jelentést nem a szó egyik alapjelentése dönti el mechanikusan, hanem a kifejezés, a nyelvi szerkezet, a szövegkörnyezet és a teológiai tárgy.
Ha az „aión” és rokon alakjai mindig csak véges korszakot jelentenének, akkor Isten dicsősége is csak korszakos lenne, Isten uralma is csak átmeneti, az örök élet is csak lejárati dátumos kegyelmi bérlet, és a végső üdvösség is egyszer majd kifutna. Ez nem Szentírás-hűség, hanem szótári rövidzárlat. A „korszakok korszakai” bibliai kifejezés éppen az időhatáron túli, vég nélküli dicsőséget és uralmat fejezi ki. A görög nyelvben az ilyen idiomatikus szerkezet nem úgy működik, hogy minden előfordulásnál előveszed a „korszak = véges” kártyát, és diadalmasan kijelented: lám, semmi sem örök.
Az örök életre vonatkozó állításod különösen problematikus: „Isten nem ígért örök életet ezen a Földön még az igazaknak sem, csak az idők végezetéig tartó hosszú életet.” A keresztény remény nem egyszerűen hosszú élet. Nem meghosszabbított földi futamidő. Nem kozmikus nyugdíjprogram. Krisztus azt ígéri, hogy aki hisz benne, nem vész el, hanem élete van; hogy az ő juhai nem vesznek el soha; hogy a feltámadás és az élet ő maga; hogy a megváltottak részesednek az eljövendő világ életében. Ha ezt „hosszú, de véges korszakra” csökkented, akkor nem a fordítók csalását leplezed le, hanem az evangéliumi reményt zsugorítod össze egy időkorlátos szerződéssé.
Az 1Tim 6,16-ot is rosszul használod. A szöveg azt mondja, hogy Istené egyedül a halhatatlanság, hozzáférhetetlen világosságban lakozik, akit emberek közül senki nem látott és nem láthat. Ez nem azt jelenti, hogy Isten senkinek sem adhat részesedést halhatatlan életben. Nem azt jelenti, hogy a feltámadott igazak egyszer majd újra meghalnak. Nem azt jelenti, hogy a Fiú nem isteni. Azt jelenti, hogy Isten önmagában, természeténél fogva birtokolja a halhatatlanságot; minden teremtményi halhatatlanság, minden megdicsőült élet, minden üdvösségben való részesedés tőle függ és ajándék. A teremtmény nem önmagától halhatatlan. Isten az. Ez nem tagadja az örök életet, hanem megalapozza.
Ráadásul ha 1Tim 6,16 alapján szerinted csak a „születetlen Istennek” van halhatatlansága, akkor megint bajba kerülsz a Zsidók 1 által idézett Fiúval, akinek trónja „korszakok korszakaira” áll, és aki a földet és egeket alkotta, miközben azok elmúlnak, ő pedig megmarad. A szöveg a Fiú maradandóságát az elmúló teremtéssel állítja szembe. Ez nem véges életű alisten képe. Ez teremtői, isteni maradandóság.
Csia Lajos, Balázs Károly és Vida Sándor emlegetése sem zárja le a kérdést. Ők bizonyos fordítási megoldásokban hangsúlyozták az „aión” korszak-jelentését. Ez lehet hasznos figyelmeztetés ott, ahol a szó valóban korszakot jelent. De egy fordítói preferencia nem válik egyetemes dogmatikai ítélőszékké. A görög szó jelentésmezője tágabb annál, mint amit te egyetlen vitakalapáccsá alakítasz. A jó fordítás nem úgy működik, hogy minden előfordulásnál ugyanazt a magyar szót ráütjük, mint pecsétet a hivatalban. A jó fordítás figyeli a szerkezetet, a hagyományt, az összefüggést, az idiomatikus használatot és a teológiai súlyt.
Azt állítod, hogy a „háromságistent imádó egyházak” bibliafordítói belehamisították az „örök” kifejezést az evangéliumokba és apostoli írásokba. Ez súlyos vád, de megint túl nagy ahhoz képest, amennyi bizonyítékot adsz hozzá. Nem hamisítás az, ha egy kifejezést a kontextus alapján „öröknek” fordítanak. Ha Isten uralmáról, dicsőségéről, az eljövendő üdvösségről, vég nélküli életről vagy Krisztus maradandó királyságáról van szó, az „örök” fordítás nem összeesküvés, hanem nyelvileg és teológiailag indokolható. Lehet egyes helyeken vitatkozni a fordításon, de az egész keresztény fordítási hagyományt csalásnak nevezni azért, mert nem illik a te véges-korszakos rendszeredbe, megint csak szokásos túlkapás.
A legnagyobb ellentmondás azonban ott van, hogy miközben a Fiút nem akarod öröknek vallani, mégis „Istennek” nevezed, sőt egy istenekből álló mennyei társaság elsőszülöttjének. Ez nem monoteizmus, hanem rangsorolt többistenhit. A katolikus hit nem azért vallja a Fiút öröknek, mert szeretné őt beletuszkolni egy császári modellbe, hanem mert ha a Fiú teremtő, ha minden általa lett, ha ő az Ige, aki kezdetben volt, ha az angyalok imádják, ha ő az, aki megmarad, amikor ég és föld elmúlik, akkor nem lehet időben létrejött alisten. Ha pedig mégis azzá teszed, akkor már nem az apostoli Krisztust vallod, hanem egy magas rangú teremtményt vagy született istent, aki sem a bibliai monoteizmusba, sem a keresztény megváltástanba nem fér bele.
Végül térjünk vissza az első ponthoz: a szentekhez való könyörgéshez. Te azt mondod, az igaz ember csak az Élő Istenhez könyörög. A katolikus válasz: igen, az imádásban, végső bizalomban, kegyelem forrásaként csak Istenhez. De a közbenjárás kérése nem Isten helyettesítése. A szentek nem kis istenek. Nem védőistenségek. Nem bálványok. Nem a kegyelem forrásai. Krisztus élő tagjai, akik Istenben élnek, és akiknek imádsága Isten előtt kedves. A kép pedig nem címzett, hanem jel. Te ezt azért nem tudod elfogadni, mert a te rendszeredben minden közvetített, képi, szentségi és egyházi valóság azonnal gyanús. De a kereszténység nem ilyen csupasz vallás. A kereszténység megtestesülés, közösség, látható jelek, szentek közössége, test feltámadása, Eucharisztia, Egyház.
Te tehát nem a katolikus bálványimádást leplezed le, hanem újra és újra elárulod, hogy a keresztény hit inkarnációs, egyházi és szentségi természetével van bajod. Neked a kép bálvány, a szent közbenjárása halottidézés, a Krisztus-kép tárgyimádás, az örök Fiú császári találmány, az örök élet fordítási csalás, a Szentháromság pogány modell, Jézus pedig nem az Ige testté lett személye, hanem egy ember, aki egy ideig hordozott egy másik isteni lényt. Ez nem az apostoli hit megtisztítása. Ez az apostoli hit szétszedése, majd saját mennyei ranglétrával való helyettesítése.
Azt állítod, hogy a katolikusok védőszentek képeihez és szobraihoz járnak védelemért könyörögni. Itt megint kevered a szobrot és a szentet. A katolikus hívő nem a kőhöz, fához, gipszhez vagy festékhez könyörög. Nem azt mondja: „szobor, védj meg engem”. A szentek közbenjárását kéri Istennél."
Ha ez igaz lenne, akkor nem készítene bálványt, hanem közvetlenül a szentek lelkeihez könyörögne.
Ezt megtehetné otthonában. Csakhogy a Szentírás nem arra tanít, hogy halott emberek lekeihez ,vagy szellemeihez könyörögjünk védelemért, hisz a halott emberek lelkei nem tudnak megvédeni senkit a Földön.
Az igaz ember ezt tudja és az Élő Istenhez könyörög,aki az Égben lakozik és nem bálványtemplomok képeiben és szobraiban.
Könyörgések és dícséretek által áldozni, az Élő Istennek kell, méghozzá ahhoz az Istenhez ,aki előtt meghajolnak az istenek is mindnyájan, mégpedig az Istene által társai az istenek fölé felkent Istenhez, akit Mózes Istenek Istenének nevezett.
5.Mózes 10:17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad.
Még az Úr Jézushoz nevét viselő szoborhoz vagy képhez sem megengedett könyörögni,
hisz az Úr Jézus maga mondotta a Sátának, hogy az Urat az Istent illeti meg a leborulva szolgálás joga. Az Úr Jézus itt Izrael Istenére az Úrra utalt, aki azonos az Istenek Istenével.
Pál apostol a Héberekhez írott levelében - amelyet Zsidókhoz írott levére írtak át a fordítók -
egyértelműen kijelenti, hogy a Felkent Isten ,az Isten fiai között az elsőszülött előtt hajolnak meg az Istennek minden angyalai. Itt az anygalok kifejezés alatt az elsőszülett isten társaira, azaz a többi istenre utal az apostol.
Zsidókhoz 1:6 Viszont mikor behozza az Ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják Őt az Istennek minden angyalai. 7 És bár az angyalokról így szól: Ki az Ő angyalait szelekké teszi, és az Ő szolgáit tűz lángjává, 8 Ámde a Fiúról így: A Te királyiszéked, oh Isten, örökkön örökké megáll. Igazság pálcája a Te királyságod pálcája. 9 Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot; annakokáért felkent téged az Isten, a te Istened, örömnek olajával a te társaid fölé. 10 És: Te alapítottad kezdetben Uram a földet, és a Te kezeidnek művei az egek;
Még az élő Jézus sem méltó arra, hogy őt imádják. Ő maga is az elsőszülött Istenhez imádkozott, és tanítványait is az elsőszülött Istenhez az Úrhoz tanította imádkozni.
Izrael fiai ugyanis abban a megkülönböztetett helyztebe kerültek, hogy Ők az istenek közül az elsőszülött Istennek lettek a népe. Annak az Istennek, akit felkent nIstene és Atyja társai az istenek fölé. Ő az istenek Khrisztosza.
Az ember Jézus, habár testében hordozta egy ideig az Istenek Khrisztoszát, Izrael Istenét és Atyját, de mindig megkülönböztette önmagát Istenétől és Atyjától.
Az Úr Jézus Istene és Atyja nem összekeverendő a római császárok által 380-ban kiképzelgett istenmodellel,amelynek egyik , a Fiú nevet viselő tagját örök istennnek nevezik.
A római császárok által létrehozott egyház tévtanítói immár másfél évezreden keresztül bizonygatják
hogy az ember jézus is örök isten, hogy a nemlétező, istenmodell részévé tehessék.
De nem lehet, mert nemhogy az ember Jézusra ,de még az istenek közül a Felkentre sem utal úgy a Szentírás, hogy örök lenne.
Ezt a háromságistent imádó egyházak teológusai úgy oldották meg, hogy a bibliafordítóik belehamisították az Evangéliumokba és az apostolok írásaiba az örök kifejezést ott, ahol az az Úr Jézusra vonatkoztatható.
A csalás lényege abban rejlik, hogy a korszakot, korszakokat jelentő "αἰών"(aión) görög kifejezést ,
ami egy hosszabb, de véges időre utal a Szentírásba, mindenütt örökre fordították, ami a magyar nyelvben azt jelenti végtelen.
Az aion habár egy hosszú időt, korszakot jelent a Szentírásban, de egyértelmű az is ,hogy van kezdette és vége.
Isten nem igért örök életet ezen a Földön még az igazaknak sem,csak az idők végezetéig tartó hosszú
életet.
Az istenek közül is csak egynek van halhatatlansága, mégpedig a születetlen Istennek, akitől az istenek mindnyájan születtek.
1.Tim. 6:
15 Amit a maga idejében előhoz amaz áldott és egyedül hatalmas, királyoknak Királya és uraknak Ura,
16 Akié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik; akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség és örökkévaló hatalom. Ámen.
A római császárok által kiképzelgett három az egyben istenmodellt imádó egyházak bibliafordítói
ellentmondásba kerültek az Isten Szavával, amikor az egyértelműen véges jelentésű "αἰών"(aión)
görög kifejezést a végtelenséget jelentő magyar örök szavunkra ferdítették.
Csia Lajos, majd Balázs Károly, és Vida Sándor is rámutattak a "αἰών"(aión) kifejezésnek a valós jelentésére a Szentírásban.
Kezdjük azzal, hogy amikor az érvelésed első komolyabb lépése az, hogy „az AI-k között is a legbutább vagy”, akkor már látszik, hogy a bibliai bizonyításodnak erős járókeretre van szüksége. A személyeskedés nem érv. A gúny nem exegézis. Az, hogy a másikat butának nevezed, nem bizonyítja, hogy János apostol minden keresztény képi tiszteletet bálványimádásnak nevezett volna. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy amikor a gondolatmenet elfogy, akkor nálad előkerül a porhintés, a sértegetés és a nagybetűs kárhoztatás.
Azt állítod, hogy te a Szentírás alapján definiálod, mi a bálvány, a bálványtisztelet és a bálványszolgálat. Csakhogy éppen ez a baj: nem definiálod, hanem túlterjeszted. A Szentírás valóban tiltja a bálványokat. Valóban halálos bűn a hamis istenek imádása. Valóban tilos emberi kéz alkotta tárgyat Isten helyére állítani. Valóban tilos teremtménynek adni azt, ami egyedül a Teremtőt illeti. De te ehhez hozzáteszed a saját külön dogmádat: minden élettelen tárgyhoz kapcsolódó vallási tiszteleti gesztus bálványimádás. Ez már nem a bibliai tilalom, hanem a te ikonoklaszta toldalékod.
Az 1János 5,21 — „Kisgyermekeim, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól” — nem azt jelenti, hogy a keresztény embernek tilos minden szent tárgyi jel, kép, kereszt, oltár, liturgikus tér, szimbolikus tárgy vagy látható emlékeztető. János a hamis istenektől, a Krisztussal szembeni vallási hamisságtól, a pogány és démoni kultuszoktól, a teremtmény istenítésétől óv. Ha ebből azt hozod ki, hogy minden feszület, ikon, szentkép, oltárkép és kegytárgy bálvány, akkor nem Jánost magyarázod, hanem János mondatára ráhúzod a saját képromboló kabátodat, amely ráadásul két számmal nagyobb a szövegnél.
A „katolikus” szó elleni tirádád is félremegy. A katolikus szó nem azt jelenti, hogy „egyetemes a bálványimádásban”, bármennyire szeretnéd ezt a sértést dogmatikai meghatározássá fényezni. A katolikus az egyetemességet, teljességet, apostoli hitben való folytonosságot jelenti. Te erre azt mondod: „mellőzzük ezt azokkal kapcsolatban, akik bálványokat tisztelnek.” Csakhogy megint ugyanaz történik: előbb bálványimádónak nevezed az Egyházat, aztán ebből levonod, hogy nem lehet katolikus. Ez nem bizonyítás, hanem körbeforgó ítélőgép. A gép zajos, csak éppen nem termel igazságot.
Azt írod, hogy az Élő Isten tisztelői távol álltak még a bálványkészítés gondolatától is. Ha ezen azt érted, hogy távol álltak a hamis istenek készítésétől és imádásától, igazad van. Ha viszont azt érted, hogy Isten népének vallási életében soha semmilyen szent tárgyi, képi vagy liturgikus forma nem lehetett, akkor egyszerűen szembemész az Ószövetséggel. A frigyláda, a kerubok, a templom díszítései, az oltár, a szentély, a rézkígyó eredeti isteni rendelése mind azt mutatják, hogy nem minden anyagi és képi vallási forma bálvány. A bálvány nem attól bálvány, hogy látható, hanem attól, hogy Isten helyére kerül.
A halálos bűnről szóló megjegyzésed önmagában nem dönt el semmit. Igen, a bálványimádás halálos bűn. Ezt katolikus ember sem tagadja. Ha valaki képet, szobrot, tárgyat istenként imád, halálos bűnt követ el. Ha valaki a teremtményt a Teremtő helyére állítja, halálos bűnt követ el. Ha valaki a tárgytól mint önálló isteni hatalomtól vár üdvösséget, halálos bűnt követ el. De ebből nem következik, hogy a katolikus képtisztelet ilyen. A vita tárgya éppen ez. Te pedig ezt nem bizonyítod, csak ismétled. A sok ismétlés nem tesz igazzá egy hamis definíciót; legfeljebb fárasztóbbá.
Különösen súlyos csúsztatás, amikor azt állítod, hogy a katolikus papok „áldozatot mutatnak be ezek előtt a bálványok előtt”. A katolikus szentmise nem szobroknak, nem képeknek, nem Máriának, nem szenteknek, nem kereszteknek bemutatott áldozat. A mise az Atyának szól, Krisztus által, a Szentlélekben. A katolikus oltár nem a szobor asztala, hanem Krisztus áldozatának liturgikus helye. Ha egy templomban vannak képek vagy szobrok, attól az áldozat címzettje nem változik meg. Ha egy bíróság falán címer van, attól az ítéletet nem a címer hozza. Ha egy iskola falán történelmi portré van, attól a tanár nem a portrénak tanít. Ezt a különbséget egy józan gyerek is értené; te viszont teológiai bunkósbottal szétvered, mert szükséged van rá a vádhoz.
Azt mondod, emiatt nem születik újjá közülük senkinek a szelleme, és Thanatosz foglyaiként a Hádeszbe szállnak. Ez nem érvelés, hanem lelki terrorretorika. Nem te vagy az ítélőszék. Nem a te bálványdefiníciód alapján dől el, ki született Istentől és ki nem. János apostol sem arra ad felhatalmazást, hogy mindenkit, aki feszület előtt térdet hajt Krisztus iránti tiszteletből, automatikusan a halál szellemének foglyává nyilváníts. Ez már nem bibliai feddés, hanem magadnak kiosztott végítéleti bírói szerep. Rosszul áll.
A protestánsokra hivatkozásod sem ment meg. Először is, a protestáns világ sem egységes a képek kérdésében. A reformáció radikálisabb ikonoklaszta irányai valóban rombolták és elutasították a képeket, más irányok óvatosabbak voltak. Másodszor, attól, hogy protestánsok elítéltek egy katolikus gyakorlatot, az még nem bizonyítja, hogy igazuk volt. Harmadszor, te magad is azonnal kijelented, hogy a protestánsok is tévedtek, mert megtartották a Szentháromságot. Tehát a protestánsokat csak addig hívod tanúnak, amíg ellenünk beszélnek; amikor az apostoli Szentháromság-hitet vallják, már ők is a Sátán célját szolgálják szerinted. Ez nem következetes történeti érvelés, hanem alkalmi tanúhasználat: aki éppen neked kedvez, az hiteles, aki nem, az sötétségben van.
Azt állítod, hogy a protestánsok „katolikusok” maradtak a Szentháromság elfogadásában. Ebben legalább van egy akaratlanul igaz mozzanat: a klasszikus protestánsok valóban nem akarták elhagyni a kereszténység szívét, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy Istenként való megvallását. Lehet őket bírálni katolikus szemszögből sok mindenben, de abban igazuk volt, hogy nem cserélték le a niceai hitet egy „Istenek Istene, társai az istenek, felkent Isten” típusú mennyei ranglétrára. Ha valahol egy másik vallás kezdődik, az éppen ott van, ahol az egy Isten helyére isteni lények hierarchiáját állítod.
Az „ember szellemének tagadása” ügyét is megint belekevered, mintha a katolikus és protestáns egyházak tagadnák, hogy az embernek szellemi lelke van. Ez hamis. A történeti kereszténység nem materialista. Nem azt tanítja, hogy az ember csak test. A katolikus tanítás kifejezetten vallja az ember szellemi, halhatatlan lelkét. Amit nem fogad el, az a te merev trichotómiád: test, lélek és külön szellem mint három önálló alkotórész. Ez nem azonos a „szellem tagadásával”. Aki nem fogadja el a te szóhasználati rendszeredet, az nem tagadja az ember szellemi dimenzióját. Csak nem hajlandó a Bibliát a te magyar-görög szótári sínpárodra kényszeríteni.
Zakariás idézeted pedig külön figyelmet érdemel. Először is, az általad idézett szöveg nem Zakariás 12,8, hanem Zakariás könyvének másik helyéhez tartozó gondolat: aki Isten népét bántja, az az ő szeme fényét bántja. De még ha pontosan idéznéd is, nem bizonyítaná azt, amit bizonyítani akarsz. A katolikus Egyház nem tagadja, hogy Istennek különleges szövetségi terve van Izraellel, és hogy a zsidó nép elleni gyűlölet, üldözés vagy megvetés bűn. De ebből nem következik a te henoteista istentanod, nem következik a Szentháromság tagadása, és nem következik, hogy a katolikus képtisztelet bálványimádás. Megint egy igaz vagy részben igaz bibliai alapgondolatot próbálsz teljesen más vitapontokra ráerőltetni.
Most térjünk a szövetségládára, mert itt szépen látszik, hol csúszik el az érvelésed. Azt kérdezed: mi köze a szövetségládának, a keruboknak és az Élő Isten oltárának a katolikus templomokban lévő képekhez és szobrokhoz? A válasz: nem az, hogy a két rend minden részletében azonos, hanem az, hogy megdönti a te abszolút szabályodat. Te azt állítod, hogy minden élettelen vallási tárgyhoz kapcsolódó tiszteleti gesztus bálványimádás. Az Ószövetség viszont megmutatja, hogy Isten rendelhet szent tárgyi, képi, liturgikus formákat anélkül, hogy azok bálványok volnának. Ez a lényeg. Nem azt mondjuk, hogy a katolikus szobor ugyanolyan, mint a frigyláda. Azt mondjuk, hogy a te elved — „élettelen vallási tárgy tisztelete mindig bálvány” — bibliailag tarthatatlan.
Azzal érvelsz, hogy Istennek egy szövetségládája volt, Izrael és a világ számára nem hozzáférhető. Rendben, de ez a hozzáférés kérdésére vonatkozik, nem arra, hogy lehet-e szent tárgyi jel. A frigyláda nem volt bálvány, noha élettelen tárgy volt, képi elemekkel, szent kultikus szereppel, Isten jelenlétéhez kapcsolódva. A nép nem úgy használta, mint pogány bálványt, de nem is úgy kezelte, mint közönséges ládát. A tárgy szent volt, mert Isten rendeléséhez és jelenlétéhez kapcsolódott. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy a te merev tárgyellenes definíciód összeomoljon.
Azt is mondod, Istennek egyetlen háza volt Jeruzsálemben, egyetlen oltára Mózes kora óta. Ez az ószövetségi kultusz központosított rendjében igaz. De a kereszténység nem az ószövetségi templomi rendszer egyszerű folytatása. Krisztus beteljesítette a templomot és az áldozati rendet. Az Újszövetségben Krisztus teste az igazi templom, Krisztus az igazi főpap, Krisztus áldozata az egyetlen tökéletes áldozat. A keresztény oltár nem egy újabb pogány oltár a jeruzsálemi mellett, hanem Krisztus egyetlen áldozatának szentségi jelenvalóságához kapcsolódó liturgikus hely. A sok katolikus oltár nem sok külön áldozatot jelent, hanem az egyetlen Krisztus-áldozat szentségi megjelenítését sok helyen és időben. Ha ezt nem érted, akkor nem a katolikus oltárt cáfolod, hanem az újszövetségi beteljesedés logikáját sem veszed komolyan.
A katolikus templomokat „bálványtemplomoknak”, az oltárokat „démonok asztalainak” nevezed. Ez nem érv, hanem átokbeszéd. A katolikus oltáron nem démonoknak áldoznak, hanem az Atyának mutatják be Krisztus egyetlen áldozatát szentségi módon. A templomban lévő képek nem oltárok címzettjei. A szentek képei nem fogadják a miseáldozatot. Mária szobra nem kapja Krisztus helyét. A feszület nem démoni tárgy, hanem a Megfeszített jele. Ha te ezt démonok asztalának nevezed, akkor ugyanazt csinálod, amit a farizeusi ellenségeskedés tett, amikor Isten művét démoninak nevezte. Ez veszélyes játék, és sokkal kevésbé jámbor, mint gondolod.
A végső probléma az, hogy nálad minden előre el van döntve. Ha katolikus templom: bálványtemplom. Ha oltár: démonok asztala. Ha szentkép: bálvány. Ha szobor: bálvány. Ha kereszt: bálvány. Ha Szentháromság: római császári hamis isten. Ha protestáns megtartja a Szentháromságot: Sátán célját szolgálja. Ha valaki nem vallja a te „Istenek Istene és társai az istenek” rendszeredet: tagadja az igaz Istent. Ez nem bibliai vizsgálódás, hanem előre gyártott ítéletek sorozata. A Szentírás nálad nem bíró, hanem dekoráció a már meghozott ítélet mögött.
Röviden: nem az a baj, hogy ugyanazokat a köröket futod, hanem hogy ugyanazokból a hibás előfeltevésekből soha nem lépsz ki. A bálványimádás halálos bűn — igen. De nem minden szentkép bálvány. A katolikus mise áldozat — igen. De nem képeknek és szobroknak szól. A szentekhez lehet közbenjárásért fordulni — igen. De ez nem tárgyimádás. Az ószövetségi szövetségláda nem azonos a katolikus képpel — igaz. De bizonyítja, hogy nem minden szent tárgyi forma bálvány. A protestánsok sok katolikus gyakorlatot bíráltak — igaz. De ettől még nem lesz minden protestáns ítélet apostoli. Izrael Isten népének története fontos — igaz. De ebből nem következik a te többistenes mennyei ranglétrád.
Tehát mielőtt Thanatoszt, Hádeszt, démonokat, Sátánt, kárhozatot és „Istenek Istenét” lobogtatod, előbb egy sokkal egyszerűbb feladatot kellene megoldanod: bizonyítani, hogy a katolikus képtisztelet valóban azt teszi, amit a bálványimádás bibliai tilalma elítél. Ezt eddig nem tetted meg. Csak átnevezted a katolikus gyakorlatot bálványimádásnak, aztán az átnevezést bizonyítékként kezeled. Ez körkörös, erőltetett és teológiailag silány. A nagy szavak mögött nincs nagy érv, csak sok füst, sok ítélet, és kevés bibliai pontosság.
A szövetségláda nem volt Isten, a kerubok nem voltak Isten, a templom nem volt Isten, az oltár nem volt Isten, a szentély nem volt Isten. Mégis szent tárgyi rendhez tartoztak."
Mi köze a szövetségládának, és a fedelén elhelyezett két kérubnak és az Élő Isten oltárának a Róma Főpapja által vezetett egyház bálványtemplomaiban világszerte elhelyezett többmillió bálványához?
Az Istennek egy szövetségládája volt, ami Izrael számára és a világ számára sem hozzáférhető.
Az Istennek egyetlen háza volt, mégpedig Jeruzsálemben, és egyetlen oltára Mózes kora óta.
Miköze a Róma Főpapja által vezetett egyház többszázezer bálványtemplomának és az ezekben található démonok asztalainak az Isten egyetlen házához , és egyetlen oltárához?
Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a kört futod: előbb te definiálod bálványnak a katolikus képet, keresztet, szobrot, kegytárgyat, majd ebből levonod, hogy a katolikusok bálványtisztelők."
Azért tűnik neked, úgy, hogy ugyanazokat a köröket futom, ami a bálvány definiálását illeti AI,
mert az AI-k között is a legbutább vagy.
Ugyanis nem veszed észre, hogy én a Szentírás alapján definiálom mi a bálvány, és hogy mi a bálványtisztelés és a bálvány szolgálat.
A katolikus kifejezéssel pedig hiába jösz elő, mert az ha valakik egyetemesek a bálványtisztelet és a bálványimádás bűnében nem dicsőségére van nekik, hanem kárhozatukra.
Úgy, hogy a katolikus kifejezést inkább mellőzzük azokkal kapcsolatban, akik a bálványok tiszteletére
és a bálványok szolgálatára adták fejüket és természetesen a lelküket és a szellemüket is.
Az Élő Isten tisztelői és szolgálói nem abban voltak egyetemesek, hogy a bálványokat tisztelték és szolgálták volna, hanem abban ,hogy mindnyájan szentek voltak és távol álltak még a bálványkészítés gondolatától is.
A bálványoktól való tartózkodás jellemezte őket.
1. János 5:16 Ha valaki látja, hogy a testvére nem halálos bűnt követ el, könyörögjön érte, és életet fog adni annak, aki nem halálos bűnt követ el. Van halálos bűn:nem az ilyen esetre mondom, hogy könyörögjön. 17 Minden gonoszság bűn, de van nem halálos bűn is. 18 Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti. 19 Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.21. kisgyermekeim, őrizzétek meg magatokat a bálványoktól./VIDA S./
Nos Józsikácska3, légyszives elmagyarázni a félművelt AI-nak,amelyet használsz, hogy a bálványtisztelet is halálos bűn, még akkor is, ha azt egy egyház főpapja kötelezően írja elő.
A valóság az, hogy nemcsak tisztelni kell a bálványokat a Róma Főpapja által vezetett egyházban,
hanem Róma mindenkori főpapjai és az általuk pappá szenteltek rendszeresen szolgálnak, áldozatot mutatnak be ezek előtt a bálványok előtt. Ezért nem születik közülik újjá az Istentől egynek sem a szelleme. Ennek köszönhetően Thanatosznak a foglyai, akihez a lelkük a testük kimulása után alászáll a Hádeszbe, azokhoz, akikkel szövetséget kötöttek, hogy földi életükben nekik szolgáljanak.
Hogy az ,amit a Róma Főpapja által vezetett egyház a bálványokkal művel bálványimádás a Szentírásból felismerhető. A protestáns egyhgázak is elítélik,ezért hiába állítja az AI, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház katolikus, mert nem igaz. A protestáns egyházakkal nem egyetemleges
a Róma Főpapja által vezetett egyház,ami a képek, szobrok, kegytárgyak tiszteletét és szolgálatát illeti.
Elelnben van egy dolog, amiben a protestáns egyházak katolikusok , egyetemben vannak a Róma Főpapja által vezetett egyházzal, ez pedig a római császárok által 380-ban definiált új istenmodell
befogadésa, imádata.
Végeredménybe mégis elérte a Sátán a célját, mert a reformátorok elszakadtak és megőrizték magukat ugyan a Róma Főpapja által vezetett egyház bálványozási gyakorlatától, de az Igaz Istenhez nem tértek meg, hanem meghagyták szívükben egy nem létező háromságisten modelljének a szolgálatát, és szembefordultak az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istennel, azt hirdetvén, hogy ilyen Isten nem létezik.
Sőt az ember szelleme létezésének a tagadásában is egyetemlegesek maradtak a protestáns egyházak a Róma főpapja által vezetett egyházzal. És mivel Mózes Istenét nem fogadták be, az Istenek Istenének örökrésze , azaz Jákób népe felől az Istene által kinyilatkoztatott próféciákkal is szembefordultak.
Nem veszik készakarva tudomásul, amit az Istenek Istene népe ellen acsarkodóknak üzent szent prófétája Írásán keresztül:
Zakariás 12:8 Mert így szól a Seregeknek Ura: Dicsőség után küldött engem a pogányokhoz, akik fosztogatnak titeket, mert aki titeket bánt, az Ő szeme fényét bántja.
DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTZENNEK!
Kezdjük azzal, hogy megint ugyanazt a kört futod: előbb te definiálod bálványnak a katolikus képet, keresztet, szobrot, kegytárgyat, majd ebből levonod, hogy a katolikusok bálványtisztelők. Ez nem bizonyítás, hanem körhintázás saját előfeltevéssel. A mondatod így hangzik: „minden tárgy, amely arra készül, hogy akár csak tiszteletből meghajoljanak előtte, utálatosság.” Csakhogy ezt nem bizonyítottad a Szentírásból. Kijelentetted. Utána rácsaptad Isten nevének pecsétjét, mintha a hangerő és a magabiztosság pótolná az exegézist.
A Szentírás nem azt tanítja, hogy minden élettelen tárgyhoz kapcsolódó tiszteleti gesztus halálos bűn. A Szentírás a bálványimádást tiltja: azt, amikor az ember a teremtményt a Teremtő helyére állítja, hamis istenként kezeli, neki áldoz, tőle várja azt, amit csak Istentől várhat, és az egy igaz Istent megillető kultuszt adja neki. Ez a bálványimádás. A te tételmondatod viszont sokkal szélesebb: szerinted már az is bálvány, ha valaki egy tárgy előtt tisztelettel meghajol, megcsókolja, körmenetben hordozza, vagy előtte imádkozik. Ez nem a bibliai tilalom pontosítása, hanem túlhúzása addig, amíg már az ószövetségi szent tárgyi világot is eltalálja.
A szövetségláda nem volt Isten, a kerubok nem voltak Isten, a templom nem volt Isten, az oltár nem volt Isten, a szentély nem volt Isten. Mégis szent tárgyi rendhez tartoztak. A hívő izraelita tisztelettel fordult a templom felé, imádkozott a templom irányában, félelemmel és tisztelettel kezelte az oltárt, a szent dolgokat, a ládát. Nem azért, mert deszkát, aranyat, követ vagy textilt istenített, hanem mert ezek Isten rendelése, jelenléte, szövetsége és kultusza által szent jelek voltak. Ha a te elved igaz volna — „élettelen tárgy felé tiszteleti gesztus mindig halálos bűn” —, akkor az ószövetségi kultusz jelentős része is gyanúba kerülne. Ezt persze nem akarod kimondani, ezért ott hirtelen képes vagy különbséget tenni jel és bálvány között. A katolikus gyakorlatnál viszont ugyanazt a különbséget megtagadod. Ez nem következetes biblikusság, hanem felekezeti kettős mérce.
Azt mondod, hogy a kérdést nem a katolikus teológusok döntik el, hanem Isten szava Mózes óta. Helyes. Csakhogy Isten szava nem a te leegyszerűsített parancsverziódat mondja. A parancs nem így hangzik: „semmilyen élettelen tárgy előtt semmilyen tiszteleti mozdulatot ne tegyél”. A parancs a faragott képek bálványos készítését és imádását tiltja: ne készíts magadnak istenségként szolgáló képmást, ne borulj le előttük, ne szolgáld őket. A hangsúly a hamis kultuszon van. A tárgy akkor bálvány, ha Isten helyére lép, ha kultikus végcél lesz, ha az isteni tisztelet tárgya. A katolikus szentkép viszont nem ilyen. Nem végcél, hanem jel. Nem isten, hanem emlékeztető. Nem önálló hatalom, hanem az ábrázoltra mutató forma.
Azt állítod, hogy a katolikusok védőszentek képeihez és szobraihoz járnak védelemért könyörögni. Itt megint kevered a szobrot és a szentet. A katolikus hívő nem a kőhöz, fához, gipszhez vagy festékhez könyörög. Nem azt mondja: „szobor, védj meg engem”. A szentek közbenjárását kéri Istennél. Ha egy szent képe előtt imádkozik, az nem azt jelenti, hogy a képnek tulajdonít isteni hatalmat, hanem azt, hogy a kép jelenlétében az ábrázolt szent személyre irányítja figyelmét. Ezt vagy nem érted, vagy szándékosan nem akarod érteni. Mert ha megértenéd, összeomlana az egész vádad, amely csak úgy működik, ha a katolikus imádságot makacsul tárgyimádásnak nevezed.
Máriával ugyanez a helyzet. A katolikus nem „Mária nevét viselő bálványokhoz” imádkozik, hanem Máriához, Krisztus anyjához fordul közbenjárásért. Nem Máriát imádja Istenként, nem a szobrát imádja, nem a képtől várja az üdvösséget. A katolikus tanításban az imádás egyedül Istené. Mária tisztelete teremtményi tisztelet, amely Krisztushoz kapcsolódik, mert Mária nem önálló istenség, hanem az Úr szolgálóleánya, a Megváltó anyja. Ha te ezt „bálványhoz könyörgésnek” nevezed, akkor megint nem a katolikus tanítást cáfolod, hanem egy általad összetákolt torzképet ütlegelsz.
A Krisztus-képekkel és keresztekkel kapcsolatban pedig még látványosabb a tévedésed. Jézus Krisztus valóságosan testté lett. Láthatóvá vált. Emberi arca volt. Emberi teste volt. Szenvedett, meghalt, feltámadt. Ha Isten maga belépett a látható világba, akkor a keresztény képhasználatnak egészen más alapja van, mint a pogány bálványoknak. Nem a láthatatlan Istent próbáljuk pogány módon bezárni egy szoborba, hanem a láthatóvá lett Igére emlékezünk. A kereszt nem élettelen istenség, hanem Krisztus megváltó halálának jele. A feszület nem fadarabisten, hanem a Megfeszítettre mutató kép. Aki ezt bálványnak nevezi, az az inkarnáció következményeitől ijed meg.
Az „imádni” magyar szó kétértelműségére tett megjegyzésed részben jogos nyelvi észrevétel, de rossz következtetést vonsz le belőle. Valóban: a magyar „imádni” ma köznyelvileg sokszor szeretetet is jelent, vallási értelemben pedig az Istent megillető hódolatot. Éppen ezért kell pontosan különböztetni. A katolikus teológia ezt meg is teszi: az imádás, vagyis az Istent megillető latria egyedül Istené. A szentek tisztelete nem latria. A képek tisztelete nem latria. A szobor nem kap istentiszteleti szolgálatot. A katolikus hívő nem „szolgál” a képnek abban az értelemben, amelyet a parancs tilt. Ha körmenetben hordoznak egy képet vagy szobrot, ha énekelnek egy szent ünnepén, ha virágot helyeznek el, az nem az anyag istenítése, hanem tiszteleti és emlékezeti gesztus. Lehetnek túlzások, lehet babonás félreértés, lehet rossz népi gyakorlat; ezeket javítani kell. De a helyes használatot nem teszi bűnné a visszaélés.
Azt mondod, hogy a katolikusok „áldozással szolgálnak” a bálványoknak. Ez különösen durva félremagyarázás. A katolikus áldozat, a szentmise nem képeknek, szobroknak, Máriának vagy szenteknek bemutatott áldozat. A mise az Atyának szól, Krisztus által, a Szentlélekben. Az oltár nem a szobor oltára. A templom központja nem a mellékoltári szentkép, nem a kegyszobor, nem a festmény, hanem Krisztus áldozata és eucharisztikus jelenléte. Aki azt állítja, hogy a katolikus mise bálványoknak bemutatott szolgálat, az vagy nem tudja, mi a mise, vagy tudja, de a vád kedvéért félremondja. Egyik sem túl épületes.
Azt is írod, hogy a képeket magasra emelik, hordozzák, énekelnek nekik, könyörögnek hozzájuk. A vallási nyelvben az „ének” és „könyörgés” iránya sem mindig az anyagi tárgy. Ha egy szent képe körül ének hangzik, az ünnepelt szentet dicséri Isten kegyelméért, vagy Istenhez fordul. Ha egy Mária-kép előtt Máriához fordulnak, Mária közbenjárását kérik, nem a festéket. Ha egy Krisztus-képet körmenetben visznek, nem vásznat ünnepelnek, hanem Krisztust vallják meg. Te mindezt durván tárgyiasítod, mert így könnyebb bálványnak nevezni. A katolikus hívő azonban nem olyan ostoba, amilyennek a vádiratod feltételezi. Nem hiszi, hogy a szobor önmagában hall, lát, üdvözít vagy kegyelmet oszt.
A reformátorokra hivatkozol, hogy jól megfigyelték és helyesen bálványkészítésnek ítélték a katolikus gyakorlatot. Csakhogy a reformátorok ebben sem voltak egységesek, és főleg nem voltak tévedhetetlenek. Az ikonoklaszta indulat sokszor nem tisztább hitet, hanem rombolást, történeti emlékezetpusztítást és teológiai leegyszerűsítést hozott. A képromboló logika hajlamos volt egy kalap alá venni a pogány bálványt, a keresztény ikont, az oltárképet, a feszületet, a szentek emlékezetét és az inkarnáció látható jeleit. Ez nem apostoli tisztaság, hanem vallási vakolatszaggatás. Attól, hogy a reformátorok valamit bálványnak neveztek, az még nem lesz bálvány. Luther, Kálvin, Zwingli és a radikális irányok egymással is vitáztak; nem az ő ítéletük a végső mérce, hanem az apostoli hit teljessége.
Azt mondod, a protestánsok nagy hibája az volt, hogy nem vizsgálták felül a Szentháromság dogmáját. Ez a mondat legalább őszinte: te már nem is a klasszikus protestáns állásponton vagy, hanem azon túl, egy régi-új alárendelő, henoteista, krisztust kettévágó rendszer felé. A reformátorok többsége éppen azért tartotta meg a Szentháromságot, mert azt nem középkori római találmánynak, hanem bibliai és ókeresztény hitnek tekintette. Lehet őket bírálni sok mindenben, de ebben legalább nem dobták ki a kereszténység szívét az ablakon.
A 380-as ediktumot úgy emlegeted, mintha abból egyértelmű volna, hogy „új egyházat” és „új istent” hoztak létre. Ez történeti túlzás és teológiai félreértés. Az ediktum állami-jogi eszközzel szabályozta, melyik hitet tekinti a birodalom hivatalosnak; ez a vallásszabadság szempontjából valóban problematikus korszak kezdete. De abból, hogy egy császári rendelet jogilag rögzít egy hitformát, nem következik, hogy a hit tartalmát a császár találta ki. A Szentháromság hite nem 380-ban született. A rendelet nem megteremtette az Atya, Fiú és Szentlélek hitét, hanem birodalmi jogi formába öntötte azt a niceai irányt, amely már korábban is az apostoli hit védelmeként állt. Állami kényszerrel lehet visszaélni; ez bűnös és veszélyes. De az állami kényszer bűne nem bizonyítja, hogy a tanítás hamis.
Ugyanez igaz az üldözésekre és erőszakra. Ahol keresztények, püspökök, pápák, uralkodók vagy államok erőszakkal bántak más vallási csoportokkal, azt lehet és kell erkölcsileg vizsgálni. De ez nem oldja meg a dogmatikai kérdést. Egy tan igazságát nem az dönti el, hogy később milyen állami vagy jogi eszközökkel védték, torzították, vagy kényszerítették. Ha egy igaz állítást rossz módszerrel képviselnek, a módszer rossz, nem az állítás válik hamissá. A „császár mondta, tehát hamis” éppen olyan ostoba érvelés, mint a „császár mondta, tehát igaz”. A dogmát a kinyilatkoztatás alapján kell vizsgálni, nem pusztán a birodalmi jog története alapján.
Azt kérdezed, hogyan lehetett volna gyanús a reformátoroknak, hogy egy képeket tisztelő egyháznak nincs közössége Isten ekklésziájával. A válasz egyszerű: azért nem volt szükségszerűen gyanús, mert a képhasználat önmagában nem bálványimádás. A kereszténység nem ikonoklaszta vallás. A megtestesülés óta a látható világ nem egyszerűen veszélyes csapda, hanem Isten önközlésének hordozója is lehet. A kép lehet rosszul használt, lehet babonásan kezelt, lehet túlzóan tisztelt; de lehet törvényes tanító és emlékeztető jel is. Az Egyház feladata nem az, hogy minden látható vallási jelet lecsupaszítson, hanem hogy megkülönböztesse a helyes tiszteletet a bálványimádástól. Ez az, amit te nem teszel meg.
A legnagyobb csúsztatásod továbbra is az, hogy összemosod a tiszteletet és az imádást, a képet és a bálványt, a szent közbenjáráskérést és a tárgyhoz intézett mágikus könyörgést, az állami kényszert és a dogma eredetét, a Szentháromságot és a pogány félisten-mítoszokat. Így persze könnyű nagy ítéleteket mondani. Ha mindent előbb eltorzítasz, utána már valóban borzalmasnak fog tűnni. De ez nem cáfolat, hanem karikatúraégetés.
Végül: a te rendszered közben nem tisztább bibliai hitet kínál, hanem egy sokkal zavarosabb istentant. Van nálad „Istenek Istene”, „születetlen Isten”, „Logosz Isten”, „társai az istenek”, „felkent Isten”, külön „ember Jézus”, aki hordozza a Khrisztosz Istent, majd neveket kap tőle. Ez nem apostoli monoteizmus. Ez mennyei ranglétra. A katolikus hit ezzel szemben egy Istent vall három személyben, és egy Krisztust két természetben. Ez nem pogány hibrid, nem császári álmodell, nem bálványimádás, hanem az a fegyelmezett dogmatikai forma, amely egyben tartja mindazt, amit a Szentírás külön-külön tanít: az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten; mégsem három isten van. Jézus ember, és mégis az Ige; szenved, és mégis az élet Ura; imádkozik, és mégis imádásban részesül; az Atyához megy, és mégis egy az Atyával.
A bálványimádás elleni buzgóság önmagában jó lehet. De ha ez a buzgóság odáig torzul, hogy Krisztus megtestesülését pogány mítosznak, a Szentháromságot császári bálványnak, Mária címét istennőkultusznak, a keresztet halálos bűn tárgyának, a szentképet démoni eszköznek, az Egyházat pedig sátáni közösségnek nevezi, akkor már nem prófétai tisztaságról beszélünk, hanem teológiai túlhevülésről. Olyan ez, mint amikor valaki a por ellen küzdve felgyújtja a házat. Lehet, hogy tisztaságot akart, de a végén csak hamut hagy maga után.
