http://akimer.atw.huMakai Imre: Langy esõ
Tajtékos tenger tükre mellett vadrózsa nyílt
Törékeny tiszta termetét óvja szikla szírt
Feléje tartó büszke orkán kitérni kész
Virágunk gyönge szirmait már nem éri vész
Ha éppen arra jár az Isten feléje nõ
Reménye minden óhaját szóba önti Õ
Aranyló szava szellõ szárnyán alámerül
(S) Nap korongnak harmat cseppje lágy ölére ül
Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa felnéz. A tepsiben a harcsa rotyog. Ki lehet az ilyenkor? Ló áll az ajtó előtt.
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt? Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs. Mindenki az előszobába jön.
„Bocsánat”, - szól a Ló, mint ki zavarni restel - „a lakatosműhelyből küldött... izé... a mester... Én voltam tudniillik, aki csütörtökön felhozta a zongorakulcsot...”
Tizenkét ember és egy eb állnak, mint a kisértetek - a kisfiú nagyot rikolt -, állnak, gyökeret verten.
A Ló, látván, hogy meg nem értik, fejét búsan lehajtja térdig, s szelíd mosollyal, mint a vértanuk indul a lépcsőn lefelé.
Tabló. - Keresvén e tünet okát, tanár úr összehúzza homlokát s szól megfontoltan: „Véleményem ez - a dolog merőben valószínűtlen.”
II. Krónika 32, 20-21 Ekkor Ezékiás király könyörgött és vele Ésaiás próféta az Ámos fia e káromlásért, és felkiáltottak az égre. És elbocsátotta az Úr az ő angyalát, aki megölt minden erős vitézt, elöljárót és vezért az assiriai király táborában.
G.G. BYRON
Sénakherib pusztulása
(ford.: Radnóti Miklós)
Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad asszír had arany, bibor ékek alatt: s csillagzik a dárda, akár ha a mély Galiléa egén kivirágzik az éj.
Mint erdei lomb kora nyár derekán, a had úgy zizegett a nap alkonyatán, a mint erdei lomb, ha leverte az ősz, hajnalra leverve hevert az erős.
Mert jött a Halál komor angyala, várt, s arcukba lehelt feketén s tovaszállt; nem mozdul a férfi, az éjbe mered, páncélja se rezzen a szíve felett.
És fekszik a mén, leütötte a vész, veres orrlikain elakadt lihegés, tajtéka fehéren a fűre fagyott, tenger se taszítja ki így a habot.
És fekszik a harcos alatta, haját harmat lepi s rozsda a vértje vasát, kókadt lobogója is elfeketült, nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.
Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt, Baál szobra sem állta a néma vihart; kard sem suhogott s a pogány hatalom szétolvad akárcsak a hó a napon.
A Lábgyártó Ipari Vállalat elcseszhette a lábamat! Gyanítom, hogy így lehet, hiszen egyre hátrébb jutok előrébb helyett... - Meg aztán azért is erre gondolok, mert, hogy minden lehagy, ami jó dolog! Olyan gyorsan előznek, mintha kerülnének. Félek, sok mindenről végleg lecsúszom emiatt!
Nem egy jó cég ez a Lábgyártó Ipari Vállalat...
2002. november 29.
Lábjegyzet 2.
Hát, gyerekek, most megszívtam nagyon. Mindig így járok, ha a számat jártatom! Most a Lábgyártókra kattantam vadul, pedig sose tudhatom, hogy kinek-minek sógora-komája melyik irodában lapul? ...Nna, alighogy megírtam Lábjegyzet- versemet, -hogy miért pont akkor? -egy rög elzárta az eret, úgy megrohant a görcs, a fájdalom, nem bírtam megállni selejtes lábamon... - Szentséges Ég! Selejteset írtam? Bocs! Bocsi! Bocsika! Ki kell, hogy javítsam, én voltam az, ki a szabályokat áthágva használtam lábomat, már az is csoda, hogy eddig működött... Át is léphetnék már efölött, - ha tudnék lépni... Ha tudnám egymás után rakni lábamat... ...Segíthetne már - csak egy picit - a Lábgyártó Ipari Vállalat...
Életem egyharmadában fekszem. Hát ez kurvasok. Három évig vacsorázom, Másfél - két évig szarok. Vagy öt év a tükör előtt. Három évig válogat a nejem a zöldségesnél. - A halál? Csak egy pillanat...
Már, amikor megszülettem, rámrontott a fájdalom. Mostanában a reuma szaggat mindkét vállamon. Vagy húsz éve bontom - mászom a kirekesztő falat. Félni? Ugyan, mitől? - A halál - csak egy pillanat...
Harminckétszer húztak fogat, kétszer rúgtak jól tökön. Milliószor alázott meg más előtt a főnököm. Majd' naponta haladta meg tudásom egy feladat. Most kopognak. - Ki az? -kérdem. - A halál! - Csak? Egy pillanat!
Furcsa, borzongató, gyönyörű. Olyan mint egy könnyű, lassú keringő, magával ragad, elandalít. Miközben olvasom azt szeretném, ha soha nem lenne vége.
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, "Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, - Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam: "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár, Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár, Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár, Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár, Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár, Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, - Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,- Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?" S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár, Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó, "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár, Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár, És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már, S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár, "Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár! Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár: Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok, Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám, Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?" Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!" S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár, Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!
Nem úgy fakad a vers, ahogy Ti gondoljátok, nagy véres harcok árán, bús, könnyes csókok árán: nem úgy fakad a vers. A vers csak születik, mint ahogyan születik a szél. Vagy a virág. Vagy a falevél. Szellő a vers, s én azt hiszem, a Végtelen küldi vele nekünk Világ-virágok bűvös illatát, s amint szívünkön lopva illan át lepergeti az érzés-szirmokat. (Alkony felé egymásnak furcsa kékes titkokat hegyek üzennek így.) Mikor a vers fakad, egy pillanatra minden más megáll. Csak alig-alig dobban a szívünk, mint patak, akit a tél mederbe zár. Egy pillanat... s a lelkünkön lábujjhegyen megy át egy messziről jött csöndes idegen. Tavaszi szél oson át néha így az alvó ligeten.
14 éves lehettem akkor. Délelőtt volt, vasárnap vagy tanítási szünet. Kint ragyogott a nap, én bent a szobában tettem - vettem, mikor a rádióban megszólalt egy hang : József Attila: A Dunánál. Nem érdekeltek a versek. Már nyúltam a gomb felé, hogy eltekerjem, amikor valami történt. Belül a lelkemben. Csak ittam, ittam a szavakat, melyek Latinovits Zoltán hangján szólaltak meg:
1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Ez a vers négy évvel ezelőtt született, egy unalmas tavaszi délelőtt a munkahelyemen. Úgy emlékszem Milton ihlette, meg egy gyerekkori emlék: Egy könyvet nézegetek, amiben szép, színes képek vannak. Az egyiket különösen sokáig nézem: Gyönyörű, hosszú szőke hajú lány mosolyogva, mezítláb lépked egy csomó virágon, amit a kötényéből szór szét maga körül. A fején ugyanilyen virágokból van a koszorú. Alatta a cím: Május
Május
Míly szép, ahogy dalolva lép, S hozza magával a nyár üzenetét. Fején koszorú: mint tarka rét, S kötényéből szórja szét A tavaszi virágok özönét.
Szeretlek szép Május.
Lábad nyomán öröm fakad, Múlik a fájdalmas nyomás, Olyan ez, mint a varázs: Illatok szállnak a szélben, S e millió zenész hirdeti az Illanó ifjúság örömét.
A negyedik verszakban sajnos van egy helyesírási hiba. Kár, hogy előbb nem vettem észre! A varjú rövid u-val van írva. Vajon az eredetiben is? Utána kéne járni!
A másik ilyen tényező számomra a vers hangulata. Ebben a kettőben (rím és hangulat) a tényezők száma számomra ki is merült. A fentiek értelmében az alábbi a legjobb példa erre.
Áprily Lajos
A tanya Beteg fiacskámnak mesélem
Búcsúzva már a dombra száll a nap, a házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen ember meg állat álom öbliben.
A színfedélen varju szundikál, a hold reá arany ködöt szitál...
És hirtelen - csalódás? látomány? halk reszketés fut át a kis tanyán.
És csöndesen megindul felfele, a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, zengő csudát zenél hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár, mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga, ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncterem, a kert arany gyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémánt fény remeg, kuruttyolnak a békahercegek.
Palánk tövéből égre nő a bab és Póli néni seprűnyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe, begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián, Maros vizén - az Óperencián...
Az ősi várban kedves mesenép így éli mókás tündér-életét.
Vajon kit, mi fog meg egy versben? Mitől melegedik meg a szíve, vagy szorul össze, mitől párásodik be a szeme vagy csordul ki a könnye? Az egyik ilyen tényező egészen biztosan a rím. Persze vannak olyan versek is, amiben nincs rím. Hmm. Vers az egyáltalán?
Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.
Kidobják cicót, mint macskát szarni,
s ő elkezdi az ajtót kaparni.
"Kicsi manó, eressz be, kérlek,
sötét van, hideg van, s én nagyon félek."
A gonosz kacag, és kizavarja
a cicagyilkos nagy zivatarba.
De rájön, hogy cicó az egyetlen kincse,
és felköti magát a kilincsre.
Suhog a vágy, selyem az árnyék,
szívem a szó, szemem a szándék,
esténként esőként szitálnék,
nem is keresve rátalálnék:
kitárná ablakát, s ajándék
lenne Őhozzá hullanom.
Esőként függönyét itatnám,
és kedvem dallamát kopogván
a parkettáján ellocsognám,
amit illene mondanom.
Ott állna Ő. Kitárva karja.
Cirógatván, ha úgy akarja,
ráhullanék ruhára, hajra,
s gondolván minden gondra, bajra,
magam lennék az oltalom.
Lennék hideg, ha lenne könnyebb,
arcára hullnék, mint a könnycsepp,
s lennék utolsó bántalom.
Csupán egy röpke idézet következik...
Szemekbe villant szende félmosoly...
Hová igézhet kelleme?
Ki lennék újra? Boldog kisgyerek.
Egy kréta és egy hosszú utcasor,
nagy, szürke aszfalt kellene,
amelyre írnám minden versemet.
Hétfőn, szerdán, csütörtökön
Kendet bottal ütöm tökön
Kimarad egy nap, a keddi
Minek folyton verekedni?
Péntek, szombat, vasárnap
Kend nyugodtan pisálhat
De próbélja csak meg kedden
Rögtön följelentik ketten
fejből írtam, úgyhogy lehet, hogy nem teljesen pontos; utánanézek majd, és ha lesz mit, korrigálom
Az esetleges hibákért megkövetem Orbán Ottót! Remélem megbocsát! A legkedvesebb költőm!!!
Éhezve, fázva
virrasztottam át
egy szombaton
egy téli éjszakát
s rád gondoltam
ki most mindezt
nélkülem, melegben, jóllakottan aludtad át
s engem csak egy fűtött
a vágy,
hogy két kék szemem
holnap újra lásd.
Zsenge kamaszkorom terméke...
Egy későbbi nokiát ért...
Itt a jövő az ajtó mögött
az ajtón kis tábla:
rögtön jövök.
