Az Ararát hegyen megfeneklett bárka, egy mítosz, aminek nincs valóságalapja. Az ott látható geológiai képződmény még csak nem is hasonlít egy olyan bárkára, amit 5-6 ezer évvel ezelőtt építhettek az emberek. Amennyiben felássák és találnak benne olyan „bizonyítékot”, ami Noé mellet szól, az már pár ateista tudósnál kiverné a biztosítékot.;-)
„Az hogy három sorban leírok itt valamit, az nem egy átfogó ismertetés (meg többet nem is akarok terjengeni róla). Azért adok meg tanulmányokat, könyvcímeket, hogy aki a témában kicsit jobban akar el akar mélyedni, azokba nézzen bele.”
Magam nem vagyok egy elmélyedős típus. Sok minden érdekel, de ha nem kapok azonnal „kielégítő” választ, elengedem és másra fókuszálok. Majd visszatérek rá, ha valaki a témára jobban rávilágít.
Ami a bolygónkon elszórt helyeken történő egybeeső történeteket és artefaktumokat illeti, erre is van „használhatatlan” elméletem. Amennyiben létezik az univerzumban a tudati mező, amit Akása-krónikának is neveznek, akkor az abból származó információ bármilyen sok helyen, egy időben is lekérdezhető az emberi elmék számára. Így a Föld egymástól távoli pontjain is megjelenik az emberek fejében az a tudás, képesség, amit máskülönben csak a hajózással, vagy utazással lehetne továbbítani. Azért nem említem a repülést, mert a postagalambokat is utaztatják, mielőtt azok hazatalálnak. A fentről jövő sugallat, vagy ihlet, meg ott van prófétáknak.;-)
Az eszkimóknak is megvannak a maguk rejtélyes dolgai, és ők is kihalóban vannak, mint az ainuk, mert számuk 200 ezer alatti, akik óriási területen vannak szétszóródva az Arktisz területén. Már a 19. század óta vita a kutatók körében, egyáltalán hogyan kerültek az örök jég birodalmába? Miért vannak itt? Mi kényszerítette őket erre a mostohalétre?
"A harcias germán népek számára az északi fény az aranypajzsok csillogását jelentette, amelyeken a valkűrök a csatában elesett hősök lelkeit a Valhalla-ba viszik. Az amerikai indiánok ezzel szemben hatalmas varázslók tüzét látják benne. A Hudson-öböl eszkimói pedig a démonok lámpásainak látják, amelyekkel a halottak lelkét keresik." (Kolosimo, 1959)
Louis Pauwels és Jacques Bergier a Le matin des magiciens c. hírhedt könyvükben (1960, "Mágusok hajnala") írták erről:
"Már az régészetben is minden változik. A mi civilizációnk felgyorsítja a kommunikációt, és a Föld egész felszínéről származó megfigyelések, amelyeket összegyűjtenek és összevetnek, nagy rejtélyekhez vezetnek. 1958 júniusában a Smithson Intézet közzétette amerikai, indiai és orosz kutatók eredményeit (New York Herald Tribune, 11 juin 1958.).
A Mongóliában, Skandináviában, Ceylonban, a Bajkál-tó közelében és a Lena folyó felső szakaszán, Szibériában végzett ásatások során pontosan ugyanazokat a csont- és kőeszközöket fedezték fel. Ezeknek az eszközöknek a készítési technikája azonban ma már csak az eszkimóknál található meg.
A Smithson Intézet ezért arra a következtetésre jutott, hogy tízezer évvel ezelőtt az eszkimók Közép-Ázsiában, Ceylonban és Mongóliában éltek, majd hirtelen Grönland felé vándoroltak. De miért? Hogyan dönthettek úgy a primitív népek hirtelen, ráadásul egyszerre, hogy elhagyják ezeket a területeket, és ugyanarra a zord pontjára költöznek a Földnek? Hogyan juthattak volna oda egyáltalán? Hiszen még ma sem tudják, hogy a Föld gömb alakú, és nincs fogalmuk a földrajzról. És miért hagyták volna el Ceylont, ezt a földi paradicsomot?
Az intézet nem ad választ ezekre a kérdésekre. Mi sem kívánjuk ráerőltetni a saját hipotézisünket, csupán a gondolkodás tágításának gyakorlataként vetjük fel: tízezer évvel ezelőtt egy fejlett civilizáció irányította a Földet. A Távoli Északon létrehozott egy deportálási övezetet. De mit mond az eszkimó folklór? Óriási, fémmadarakról beszél, amelyek az idők kezdetén törzseket szállítottak Északra.
A 19. századi régészek sokat hangsúlyozták ezeknek a „fémmadaraknak” az abszurditását. És mi?"
Érdekes, hogy más észak-szibériai népecskék is hasonlóan rejtélyes hagyományokkal büszkélkedhetnek. Tudnak fémszárnyú madarakról A tunguzok Tűzistene, Agni, egy nagy vasszárnyú madár. Mikor a Tonguz-meteorit becsapódott, azt hitték Agni tért vissza! Néha írtam is már erről:
Honnan tudták az eszkimók, hogy milyen formájú Alaszka egy űrrepülőről, hiszen teLeqnek, azaz öt ujjú kéznek vagy nagy kéznek nevezik? Egyébként is, akár a madárrajok vagy a rénszarvascsordák, az eszkimók sikerrel tájékozódtak el olyan óriási, de egysíkú vidékeken, ami Kelet-Szibériától a sokezer km-re lévő Kelet-Grönlandig terjedt. Szokatlan térbeli tájékozódásuk ma is csodálat tárgya.
Az eszkimóknak vannak különös mítoszaik még északabbra élő rejtélyes népről; gyönyörű sziget, de démonok lakják, s ide ők sosem merészkedtek. Az időközben eltűnt hüperboreaszokról lenne szó? Ipiutak mellett (ÉNy-Alaszka) egy ősi hatalmas település romjait fedezték fel 1940-ben (egykor több ezer lakosa lehetett). A település tervezetten, egy rácsszerkezet mentén épült. A régészek megállapították, hogy a lakóinak semmi köze nem volt az eszkimókhoz, akik ma itt élnek. Viszont az eszkimók maguk is megemlékeznek, hogy Ipiutak ősi városát egy szőke és kék szemű faj építette. Ezek az ő szemükben óriások voltak, akik az istenek háborújáig itt éltek. Kik voltak ezek, és honnan jöttek, majd hová távoztak? Egyes inuit mítoszok beszélnek: égi látogatókról, különös járművekről (madár-szerű, repülő dolgok). Senki nem tudja mit csináltak a messzi északon a sokezer éves magányuk alatt, mivel írástudó népek nem érintkeztek velük. Érdekes, hogy még a krétai minószi motívumok és az inuit rajzok közt is találtak hasonlóságokat.
Az hogy három sorban leírok itt valamit, az nem egy átfogó ismertetés (meg többet nem is akarok terjengeni róla). Azért adok meg tanulmányokat, könyvcímeket, hogy aki a témában kicsit jobban akar el akar mélyedni, azokba nézzen bele. Én amúgy megelégszem egy rövid ismertetéssel, mert többre nekem sincs időm. Egyébként díjazom, hogy tkp. egy csomó dologról volt már jobb-kevésbé jobb ötleted (sőt, le is rajzoltad). Mondjuk technikára hajlamos embereknek hamar elszaladhat a fantáziája, ha meglát egy ősi fura konstrukciót.
„A Mohs-skálán 7-es keménységűek. Ez azt jelenti, hogy az acélnál (ami kb. 5,5) is keményebbek. A maratáshoz növényi lúgot (szódát) és ólmot használtak. Ezzel mintákat rajzoltak rá, majd kiégették a követ.”
Ez lenne az elfogadott, vagy megfejtett módszer. Rendben. Az alkotói szabadság ezt is megengedi.
Értem én az iróniát, még a szarkazmust is kapisgálom. Csak hát velem is elszalad a ló, ha az alkotói szabadságomat kihasználom. Ami a kőkorszaki szakik szabadidejét illeti, az valóban élettér adta lehetőségeken múlik. Azonban ebben a „szabadgondolkodó” időszakban születnek a művészeti alkotások és a tudományos felfedezések. A mindenkit lefoglaló megélhetési politikusok akkor még nem léteztek. Vagy mégis?;-)
"Rejtélyek rejtélye" - ezt iróniának szántam, azt hittem veszitek a lapot. Tehát, mint az írásom további részében kiderül, bizonyos technikai kérdéseket azért meg lehet oldani. Sőt, eddig nem is kevés hasonló eset történt. Könyveket is írtak erről. Erre még elkezded megfejtegetni, amiről írom, hogy elfogadhatóan megfejtve (hasonlóan savazás és fúrás), erre mit lehet mondani?
Mindenesetre azzal teljes mértékben egyetértek, hogy valóban "időmilliomosok" voltak a kőkori népek, főleg ha a megélhetés természeti okokból a területükön könnyű volt. Mint amikor gazelláktól hemzsegő szavannán az oroszlánok naphosszat lustálkodnak a fák árnyékaiban, kis tavacska mellett... Az ilyen vagy al elkényelmesedett életre ösztönöz vagy pedig az alkotói szabadság felé (mindkettőre van példa).
„De ettől érdekesebb, hogy több ilyen követ átfúrtak, erre bármilyen fém alkalmatlan lett volna. Két oldalról fúrták át. Rejtélyek rejtélye. „
Azt gondolom, hogy abban van a rejtély, amit elfelejtettünk. Amennyiben savakkal feloldható a kemény kő, akkor alakítható is vele. Mivel az íj és a nyílhegy már az első eszközök között volt a bunkó és a fejsze után, a fúrót már nem volt olyan nehéz kitalálni. Ha meg ötvözték a savazást és a fúrást, még talán gyorsabban is elkészült a lik, lyuk, nyílás, perforáció.
A mai értetlenség egyik oka az idő rossz felfogása. Az őskorban, nagyon sok ideje volt az embernek mindenre. (nem úgy, mint ma) Az nem okozott gondot, ha egy amulett, vagy „drágaság” elkészítése éveket vett igénybe. Ha már elkészült, azt generációkon át lehetett örökíteni. Egy 40 éves átlagéletkorral, gyorsabban váltott tulajdont egy kincs, mintha a mai átlag életkorral számolnánk.;-)
Úgy látszik bizonyos kőtechnikák "mindig" is voltak, s csak nekünk okoz fejtörést a módszerük?
Már 9000 éve képesek voltak a Felső-Eufratesz mentén achátgyöngyöket 5 mm vastag lyukakkal átfúrni. Grúziában 2700-2800 éves
óngyöngyöket találtak, melyek szintén át voltak fúrva. Egy kazahsztáni ásatáson (a Balhas-tótól északra) pedig olyan karnéolnyakláncot találtak az i.sz. 7-8. századból, melynek gyöngyszemei szintén át voltak fúrva.
Az Indus-völgyi civilizációban (i.e. 2600-1900) bukkantak fel a maratott karnéol- és achátgyöngyök. A Mohs-skálán 7-es keménységűek. Ez azt jelenti, hogy az acélnál (ami kb. 5,5) is keményebbek. A maratáshoz növényi lúgot (szódát) és ólmot használtak. Ezzel mintákat rajzoltak rá, majd kiégették a követ. De ettől érdekesebb, hogy több ilyen követ átfúrtak, erre bármilyen fém alkalmatlan lett volna. Két oldalról fúrták át. Rejtélyek rejtélye. Több író "lézertechnikát" látott a több ezer évvel ezelőtti mezítlábas fazekasoknál, ötvösöknél.
A régészek (például J.M. Kenoyer) rájöttek, hogy az Indus-völgyben egy speciális kőzetet használtak a fúráshoz, amit Ernestite-nek neveztek el (még az acháttól is keményebb!). Ebből készítettek apró, mindössze 1-2 mm átmérőjű fúróhegyeket (mellette kellett csiszolópor és víz is). Egy 5-8 cm hosszú gyöngy átfúrása ezzel 2-3 hétig is eltarthatott.
Nyilvánvalóan számos technikai dolgot elfeledtünk, miután nem volt rá szükségünk. Mert amikor egész törzsek azon gondolkodtak, hisz mindenki be volt vonva a munkába, hogyan vigyenek el egy több száz tonnás kőtömböt, majd állítsák fel, előbb-utóbb kitaláltak valamit. Ma ezen csak pár ember gondolkozik, meg van pár ezer lelkendező, hűhaházó, akik szerint "ma sem tudnánk" megcsinálni. Ezek az emberek inkább visszafelé viszik az ember szellemet. Két éve írtam itt egy hasonló esetről, a neolitikumi szív alakú kövekről, aminek titka évtizedeken át izgatta a kutatókat, de végül megfejtették.http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=166555111&t=9000303
Az ainukról azért adok ilyen összeállítást, mert már régóta beszélik, hogy ők egyike azon népeknek, akik nagyon régen kapcsolatba kerültek egy tőlük sokkal magasabb civilizációs fokon lévő társadalommal, vagyis annak képviselőivel. Erről a civilizációról mi semmit nem tudunk.Viszont az ainuknak vannak beszámolói ezekről. Természetesen ezek visszaélésekre is alkalmasak, de mindenképpen érdemes ezeket vizsgálni. Az hogy még egy nép az ókor egy bizonyos korszakában eljutott a repülés bizonyos fázisába, még nem jelenti azt, hogy ezek idegen űrhajósok voltak, mert az előbbi lehetőség sokkal valószínűbb.
Vaughn M. Greene a Astronauts of Ancient Japan (1978) című könyvében az ainukat (ainókat) nem egyszerűen egy ősi népnek, hanem az ősi űrhajósok leszármazottainak vagy képviselőinek tartotta. Greene az ókori japán (főleg Jómon-kori) kultúrát, különösen a híres Dogu agyagszobrocskákat űrhajósok űrruhás ábrázolásainak értelmezte. Szerinte ezek a figurák nem helyi vallási tárgyak, hanem az idegen űrhajósok technológiáját (pl. sisak, védőruha, csövek, gombok a mellkason) ábrázolják. Az ainukat kaukázusi (fehér) eredetű népnek tekintette, akik a legendák szerinti „fém madarakban” érkeztek Japánba (pl. a Saru-folyó vidékére Hokkaido északi részén). Ezek a lények hozták a fejlett tudást és technológiát a helyi lakosságnak. Greene összekötötte ezt az ainuk saját legendáival (pl. Okikurumi-Kamui isten története, aki fémes, repülő hajóval érkezett, tanította az embereket, majd visszatért az égbe), valamint azzal, hogy az ainuk fizikailag és genetikailag különböznek a mongolid népességektől. Vaughn könyvét itt már említettem: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=158386924&t=9000303
A következő részlet Greene könyvéből van:
"Az »ainu« szó egyszerűen »embert« jelent, bár különös módon hasonlít a japán »aiszu« (szeretni) és a latin »amour« (szerelem/szeretet) szavakra. Otatunál egy 30 méter magas tufa-sziklába fejtettek máig megfejtetlen petroglifákat. Ezek skandináv rúnákra emlékeztetnek. Egy másik hokkaidói barlangban sok évvel ezelőtt turáni (török) írásokat találtak. Bár egyesek azt állították, hogy ez csak hamisítvány, hasonló írásokra bukkantak egy másik barlangban is, amely évszázadokon át le volt zárva. Maguk az ainuk soha nem fejlesztettek ki írott nyelvet. Mágiával és mentális bűbájokkal foglalkoznak. Az asszonyok hisznek abban, hogy mentális koncentrációval távolról is képesek kioltani a tüzet. Van kuruzslójuk, és hisznek a reinkarnációban. Az ainuk úgy tartják, hogy az életerő székhelye a gerincben van. E két utóbbi hiedelmet az indiai jógik is vallják. Érdekes, hogy Dél-Indiában élt egy ősi kaukázusi rassz, amelytől egyesek szerint az ausztrál őslakosok származnak. Vajon az ainuk Indiából jöttek – vagy mindhárom nép egy központi forrásból származik? A dzsómonoknak és a majáknak is vannak lehetséges kapcsolataik Indiával, amint azt később kifejtjük. Az ainuk a medve-totemet imádják, akit álcázott istennek tartanak. A medve annyira fontos alakja az ainu mitológiának, hogy »medvefarmokat« tartanak fenn az állatok megőrzésére. Már csak 3000 él belőlük Hokkaidón. A gondosan nevelt, korábban a törzs nőtagjai által szoptatott medvéket egészen a közelmúltig évente véres ceremónia keretében feláldozták a hegyi istennek. A méltóságteljes, békés ainuk kezdetleges, nádtetős házakat építenek, amelyek figyelemre méltóan hasonlítanak a déltengeri szigeteken találhatókhoz. Miért? Hokkaidó egy hófödte vidék, olyan telekkel, mint Minnesotában. Minden háznak van egy különleges »isten-ablaka« a keleti oldalon, és az ainuk mindig kelet felé fordulva alszanak. Vajon ez egy emlékkép arról, hol feküdt az eredeti hazájuk? Az ainuk hite szerint »Kotan Karu« isten az égből érkezett, hogy megteremtse számukra a földet. Néhány ainu hisz abban, hogy a törzsek eredetileg az űrből jöttek UFO-kkal, és a Saru-folyónál szálltak le. Honnan vették ezek a primitív, nem ázsiai emberek ezt a különös hiedelmet? A barátságos, »bozontos« ainu nép a történelem előtti idők óta soha nem változott meg. Megelégedve az elszigetelt, medvevadász törzsi élettel, nem fejlesztettek ki mezőgazdaságot, sőt háborút sem. Halálbüntetés nem létezett náluk. Amikor két falu összeveszett, a vezetők egymás mellé álltak és sértegetni kezdték egymást. A jobb szónok nyert. Az atomháborúk korában az ember elgondolkodik, vajon nem az ainu út-e a jobb? Lehetséges, hogy ez a különös szokás egy nukleáris pusztulás ősi emlékezetéből fakad? Sajnos az ainuk békés élete i. e. 500 körül bomlani kezdett. Ez a titokzatos Jamatók hirtelen megjelenésének volt köszönhető, a harmadik történelem előtti rassznak, amelyről hamarosan többet is mondunk. A súrlódás elkerülhetetlen volt, és az i. sz. 8. századtól a Jamato-klánok folyamatosan észak felé szorították az ainukat. A békeszerető ainuk, ha felingerelték őket, vad harcosokká váltak. Erőszakos háborúk zajlottak 1457-ben, 1669-ben és 1869-ben. Akárcsak a skótokat Nagy-Britanniában, az ainukat is barbároknak tekintették, és ekként is bántak velük. Az ainuk annyira sarokba voltak szorítva, hogy elkezdték tetoválni asszonyaik ajkát. Azt remélték, ez megakadályozza, hogy a vágytól fűtött hódítók elrabolják őket. Végül Hokkaidó hófödte lejtőire szorítva rezervátumokba kerültek, a szigetet pedig »lakatlannak« nyilvánították. Hosszú ideig tilos volt saját nyelvüket beszélniük. A diákokat 1939-ig szegregálták. A Meidzsi-rezsim végül az 1890-es »Hokkaidói Őslakosok Védelméről szóló Törvénnyel« adott védelmet az ainuknak. Ebben rejlik egyfajta irónia: Japánban az ázsiaiak zárták rezervátumokba a fehéreket, míg Amerikában a fehérek zárták rezervátumokba az ázsiaiakat – az indiánokat. Felidézhetünk egy történetet egy tokiói újságból: egy család északra utazott, hogy megnézze az ainukat a rezervátumon, de amikor odaértek, azt tapasztalták, hogy az összes ainu elment Tokióba, hogy megnézzék, milyen a japán városi élet. Bár az ainukat sokáig diszkriminálták, ma már ugyanolyan japán állampolgárként kezelik őket, mint bárki mást. Sokan közülük kitüntetéssel szolgáltak a fegyveres erőknél az örökletes harcos »szamuráj« osztály eltörlése óta. A mai felvilágosult korban a fajjal kapcsolatos japán érzékenység gyorsan eltűnik. Sok tudós ma már úgy véli, hogy a japánok többségében csordogál némi ainu vér. Dr. Christy Turner, az Arizonai Állami Egyetem fizikai antropológusa 277 darab, i. e. 1100-ból (Sang-dinasztia) származó kínai fogat vizsgált meg. Ezeket hasonlította össze 101 dzsómon és 85 mai ainu foggal. Ebből Turner doktor úgy vélte, hogy a legtöbb japán a három csoport keveréke. Elmélete szerint a jamatók kínai telepesek voltak i. e. 2000 körül. Ha az ainuk voltak az első lakók, a dzsómonok voltak a másodikak, de semmiképpen sem a legkevésbé fontosak. Kik voltak a dzsómonok? Ismételten: nem tudjuk, honnan jöttek, mikor vagy miért. A három őskori rassz közül ők jelentik a legnagyobb rejtélyt, mivel látszólag közvetlen kapcsolatban álltak űrhajókkal és asztronautákkal. Különös pont a dzsómonokkal kapcsolatban, hogy bár gyakran éltek egymás mellett az ainukkal, a két csoport nem keveredett, nem kereskedett és nem is harcolt egymással. Az ainuknak vannak legendáik egy apró termetű, okos népről, amely képes volt bálnákat fogni. Annyira nagyra tartották őket, hogy az ainuk »isteneknek« nevezték a bálnavadászokat, és hagyták, hogy az ainu kunyhókban lakjanak. Ezek az emberek, akiket »jezo«-nak hívtak, olyan kicsik voltak, hogy tizenketten is elfértek ott, ahol egyetlen ainu feküdt. Mi van itt? Vajon a jezók is azok közé a tündérnépek közé tartoztak, akikkel világszerte találkozunk? Vagy ez csak az ainuk túlzása volt a dzsómonokkal kapcsolatban? A sintó mitológia apró démonokról beszél, akik Japán esőerdőiben élnek. A dzsómon nép széles arcú, földközeli törzs volt, hasonlóan a mai Japán vidéki embereihez. Megjelenésükben az eszkimókra emlékeztettek. Elég érdekes módon a grönlandi eszkimók – Peter Freuchen felfedező szerint – egy messzi, távoli helyről vándoroltak oda. Az eszkimó legendák arról beszélnek, hogy hatalmas »vashordókban« (vagy vasmadarakon) szállították őket jelenlegi földjeikre. A dzsómonokhoz hasonlóan az eszkimók sem szoktak hozzá a hadviseléshez. Eredetileg nem tundralakók voltak, de az amerikai indiánokkal vívott csaták miatt kényszerültek északra. Olyan félelmetesek voltak ezek a háborúk, hogy még dr. Freuchen idejében, 1910-ben is az eszkimók rettegtek az indiánoktól. A régészek úgy gondolják, hogy az eszkimók a Közel-Keletről jöttek, és ami még hihetetlenebb – Ceylonról (Srí Lanka). Vajon az eszkimók és a dzsómonok ugyanarról a helyről származhattak? A dzsómonok a világ egyik legtöbbet tanulmányozott népcsoportja. 1955-ig több mint 100.000 dzsómon lelőhelyet találtak Japánban, és több mint 38.000 hivatkozást publikáltak róluk. Takiguchi professzor, a Vaszeda Egyetem munkatársa úgy véli, hogy a dzsómonok Szibériából érkeztek. Ezt egy 25 házból álló falu maradványaira alapozza; ez a Tokió Sibuja negyedében talált település i. e. 8000-ig nyúlik vissza. Ezzel szemben Ono professzor kijelenti, hogy a dzsómon nyelv a polinéz nyelvhez hasonlított. Lehetséges, hogy az ainu és a dzsómon nép is délről érkezett? Egy 1958-as okinavai expedíció váratlan eredményeket hozott: dr. Eckholm, a Nemzeti Tudományos Alapítványtól (NSF) arról számolt be, hogy több mint 100.000 éves kőeszközöket és fejszéket találtak. A dzsómonok nyomait egy 1500 mérföld hosszú sávban lelték fel, Okinavától Hokkaidóig. Más tudósok azt állítják, hogy a dzsómonok egy Koreától nyugatra fekvő területről érkezett »ázsiait megelőző« tunguz nép voltak. Chard professzor szerint – Északkelet-Ázsia a történelem előtti időkben című könyvében – a kjúsúi Fukiu-barlangból származó töredékek szénizotópos kormeghatározása 12 700 éves kort mutatott ki. Más japán dzsómon lelőhelyek 7000 és 10.000 év közötti szénizotópos adatokat produkáltak. Sőt, a Hamamacu melletti Hikunánál talált fosszilizálódott emberi csontokat egymillió évesnek tartják! Függetlenül attól, honnan jöttek, egy tény erről a kőkorszaki, történelem előtti törzsről lenyűgöző: ők voltak az első emberek a világon, akik kerámiát készítettek. Ráadásul ez a fejlődés meglehetősen hirtelen következett be. Vajon egy felsőbbrendű nép tanította őket, vagy ez a tehetség egy elsüllyedt hazából kimentett tudás volt? Vajon a dzsómonok és az ainuk valójában egy világszerte »özönvízként« ismert katasztrófa túlélői voltak? Mielőtt teljesen elvetnénk ezt az ötletet, érdemes megemlíteni, hogy i. e. 10.000-ben a tenger szintje Japán körül 120 lábbal (kb. 36 méterrel) alacsonyabb volt, és csak 6000 évvel ezelőtt érte el a jelenlegi szintet. Mi okozta ezt a drasztikus változást? Az i. e. 8000-es évek Japánja egy hideg, erdős vidék volt, amely hemzsegett a halaktól, medvéktől, mamutoktól és más állatoktól. Az ainukhoz hasonlóan a dzsómonok is gyakorlatilag változatlanul éltek több mint 10.000 éven át. Száz évszázadon keresztül nem voltak háborúk, forradalmak, kormányok, találmányok vagy vallási parádék. A dzsómon életmódot a kaliforniai indiánokéhoz hasonlították. Ez egy kényelmes, félnomád lét volt: kagylókat, bogyókat ettek, és dióféléket gyűjtögettek a bőséges erdőkben. Az egyes törzsek elszigetelt falvakban éltek öblök mentén, vagy nehezen megközelíthető hegyi rejtekhelyeken. Házaik a földbe vájt gödrökből álltak, amelyeket hosszú fűvel fedtek be. Az egyetlen találmányuk egy olyan szigony volt, amely hasonlított a kaliforniai indiánok halszúró lándzsájához. A dzsómonok kiváló halászok voltak; kenukat, evezőket, hálókat és nehezékeket is találtak náluk. Valójában Morse professzor 1877-es felfedezése – egy dzsómon kagylódomb a Tokiói-öböl mentén – indította el a régészettudományt Japánban. Később több mint 2000 ilyen kagylólelőhelyet azonosítottak. Kísérteties nyomok utalnak arra, hogy a dzsómonok még ennél is jobb tengerészek voltak. Van például jel arra, hogy i. e. 6500-ban már kereskedtek Koreával. Ha ez igaz, akkor már jóval az egyiptomiak előtt vitorlás hajókat használtak. Említettük már a bálnavadász képességüket is. Sőt, bizonyíték van rá, hogy dzsómon tengerészek több mint 5000 évvel ezelőtt elérték Ecuadort és Amerika más részeit is, amint azt egy későbbi fejezetben kifejtjük." (1978).
Még érdemes ideidézni Peter Kolosimo olasz író Non è terrestre c. könyvéből (1968) a következő részletet:
"Ott van továbbá a rejtélyes pre-ainu nyelv, amelynek természettel kapcsolatos szókincsét egyesek szerint kozmikus látogatók vezették be.
Bőségesen akadnak legendák, amelyek alátámasztani látszanak az ilyen elméleteket. Figyelemre méltó, hogy a Jacusiro-öböl környékén (Kumamotótól délnyugatra) elterjedt történetek közül néhánynak nem kevés közös eleme van a japán szigetvilág túlsó végén található északi sziget, Hokkaido hagyományaival. Ott olyan utazókról beszélnek, akik »fényes hajókon érkeztek az égből«, és »rendkívüli lényekről«, akiktől az őslakosok számtalan hasznos dolgot tanultak.
Ezeknek a lényeknek nyomait szinte mindenütt megtaláljuk a Felkelő Nap birodalmában: egy ismeretlen korú rajzon például hét kis figurát látunk, akik egymás kezét fogva látszanak táncolni egy spirál előtt; egy másikon pedig egy különös sziluettet pillantunk meg, amelynek fejéből egyfajta antennarendszer látszik kiemelkedni, egy orsóra emlékeztető tárgy és egy meghatározhatatlan építmény mellett (amely a legmerészebb kutatók szerint egy rakéta és egy kilövőállás), a fekete háttér előtt pedig hét korong tűnik fel.
A mi korunkhoz viszonylag közeli időkben a japán történelem egy igen fontos fejezete mintha még mindig kozmikus visszhangokkal bírna: ez az a kor, amikor a VI. században a »Nagy Kamu« (a mandzsúriai hódító, aki később Dzsimmu Tennó néven vált ismertté) lerohanta a japán szigeteket, és arra kényszerítette az ott élő »barbár« ainukat – a fehér bőrű, szakállas, kék szemű embereket –, hogy a távoli északra meneküljenek. A »Nagy Kamu«-t – a mítoszok szerint – a csillogó »Napholló« vezette, amelyet isteni dédanyja, Amateraszu küldött segítségül. Megjegyzendő, hogy a Szahalin-szigeten élő utolsó ainuk, akik mára valóban primitív szintre süllyedtek, a medvét imádják (akárcsak a legtöbb sarkvidéki és szibériai nép) és a kígyót, amelyről egy legenda kifejezetten azt állítja, hogy »a csillagokból jött«. Talán a »tűzmadarak« és az »égi kígyók« közötti utolsó konfliktussal állunk itt szemben? Ez nem megalapozott hipotézis: sokkal valószínűbb, hogy a VI. század viharos eseményeihez sokkal távolabbi események mesés emléke társult.
Visszatérve a siranuihoz (titokzatos fényjelenség), hozzá kell tennünk, hogy ez Tokiótól délre, Osima vizein is megnyilvánul, és meg kell jegyeznünk egy – kétségtelenül lehetséges, de lenyűgöző – egybeesést: a »mágikus lángok« megjelenését gyakran kíséri azonosítatlan repülő tárgyak felbukkanása, amelyet megkérdőjelezhetetlen fényképek dokumentálnak.
»Az ismeretlen tűz« – írja ezzel kapcsolatban a japán Brothers folyóirat – »az űrből érkező mágneses sugárzásból és a környéken létező ismeretlen "alapesszenciából" születhet, amely láthatóvá teszi azt. Ez a "tűz" kört alkot Osima szigete körül; és amikor ez megtörténik, az ősi sírok és a jelenségnek otthont adó régió központja felé tartó UFO-kat figyelnek meg. Maguknak az UFO-knak az útvonala és az általuk felvett szín alapján a tűzről elmondható, hogy teljes mértékben ők irányítják... az említett sírok a "napjelet" viselik, körülöttük pedig még láthatók a legendás "Napbirodalom" romjai...«.” (1968).
Vaughn M. Greene a Astronauts of Ancient Japan (1978) című könyvében az ainukat (ainókat) nem egyszerűen egy ősi népnek, hanem az ősi űrhajósok (ancient astronauts) leszármazottainak vagy képviselőinek tartotta.
Greene az ókori japán (főleg Jómon-kori) kultúrát, különösen a híres Dogu (vagy Dogū) agyagszobrocskákat űrhajósok űrruhás ábrázolásainak értelmezte. Szerinte ezek a figurák nem helyi vallási tárgyak, hanem az idegen űrhajósok technológiáját (pl. sisak, védőruha, csövek, gombok a mellkason) ábrázolják.
Az ainukat kaukázusi (fehér) eredetű népnek tekintette, akik a legendák szerinti „fém madarakban” (Iron Birds) érkeztek Japánba (pl. a Saru-folyó vidékére Hokkaido északi részén). Ezek a lények hozták a fejlett tudást és technológiát a helyi lakosságnak. Greene összekötötte ezt az ainuk saját legendáival (pl. Okikurumi-Kamui isten története, aki fémes, repülő hajóval érkezett, tanította az embereket, majd visszatért az égbe), valamint azzal, hogy az ainuk fizikailag és genetikailag különböznek a mongolid népességektől.
Miért éppen Alaszka? - helyett miért éppen Gíza, Szakkara, Ozireion és Tiahuanaco?
Mert Gíza és Tiahuanaco olyan földrajzi zónákban helyezkednek el, amelyeket a jégkorszaki gleccserek nem pusztítottak el, ezért kivételesen alkalmasak hosszú távú emberi építmények fennmaradására.
Mert nem véletlen, hogy Gíza és Tiahuanaco ilyen állapotban fennmaradt: ezek olyan földrajzi szigetek, amelyeket a jégkorszak pusztító gleccserei elkerültek. Ami itt áll, az nemcsak megépült – hanem meg is maradhatott. Mert ezek bizonyítékok. Bizonyítékai annak, hogy az írott történelem határán létezett egy olyan civilizációs réteg, amely nem elszigetelt építményekben, hanem integrált rendszerekben gondolkodott.
Gíza: stabil sivatagi kőplató Tiahuanaco: magasföld, de nem jégtakaró alatt. Ez azt jelenti, hogy ezek a helyszínek nem lettek „legyalulva” ezért rendkívül hosszú távú megőrzésre alkalmasak.
Az integrált világkép: víz, táj, égbolt, kő
Ezek az építmények nem különálló objektumok. Hanem egy egységes, holisztikus mérnöki rendszer részei:
Víz (hidrológia): A Szfinx-árok, az Ozireion és Tiahuanaco csatornarendszerei nemcsak elvezetik a vizet, hanem szabályozzák is – stabilitást és ciklikusságot biztosítva.
Táj (geomorfológia): A Szfinx egy természetes kőformából születik meg, Tiahuanaco pedig az Andok formavilágát „hozza le” a síkságra. Nem uralják a tájat – együtt dolgoznak vele.
Égbolt (asztro-architektúra): A napéjegyenlőség és napfordulók nem díszítőelemek, hanem működési elvek. Ezek az épületek analóg időmérő rendszerek.
Kőbe kódolt tudás: Gránit, diorit, andezit – nem véletlen választás. Ez a tartósság technológiája: tudás, amely évezredekre lett tervezve.
Ez nem esztétika. Ez alkalmazott kozmológia.
Entrópia ellen – együttműködéssel. Ez a civilizáció nem rombolt.
Az entrópia elleni stratégiája: víz körforgásba szervezése táj formáinak felerősítése idő ciklusainak rögzítése.
Ez egy szakrális-mérnöki egység. Egy holisztikus rendszermérnöki világlátás.
A piramisépítést egy centralizált, de kölcsönös előnyökön alapuló társadalmi kooperációnak lehet tekinti, ahol az alapot a vallási ideológia (az örök rendbe vetett hit) és a mainál jóval magasabb, generációról generációra csiszolódó manuális-észlelési képességek és kumulatív tudás, a holisztikus nevelés együtt adták meg a kemény fizikai munkához. A piramisépítés nem pusztán hatalmi kényszer volt. Sokkal inkább: centralizált, de
kölcsönös előnyökön alapuló társadalmi együttműködés - (corvée).
Gíza, Szakkara és Tiahuanaco ugyanazt üzeni: létezett egy korszak, ahol az ember érti a természetet együtt dolgozik vele és ezt kőbe kódolja. És a legfontosabb kérdés nem az: „hogyan voltak erre képesek?” hanem az, hogy mi, a modern világ, képesek vagyunk-e még így gondolkodni?
Itt van egy közel százéves újságcikk: A japán szigetek őslakói fehérek (Nemzeti Ujság, 1927. júl. 17):
Robert Charroux Az elárult titkok könyve c. munkájában írja:
"Hüperboreia óriásai
A görög mitológia olyan utalást ad, amely alátámasztani látszik azon földönkívüli emberek tézisét, akik magasabbak és intelligensebbek a földi embereknél. Valóban, az óriások legyőzhetetlenek voltak, és még az istenek is csak a halandók segítségével tudták legyőzni őket. Ez – a túlzásokat leszámítva – igen jól vonatkoztatható olyan lényekre, akik sokkal civilizáltabbak voltak a földlakóknál, és emiatt sebezhetetlennek tűntek.
E tézis támogatására emlékeztetünk arra, hogy az északi népek az óriások hazáját azon Thulé környékére teszik, ahol – vélekedések szerint – az első, más bolygóról érkező lények leszállhattak. Ugyanis a kelta és skandináv hagyományok szerint a hüperboreusok adták azt a felsőbbrendű emberfajt, amely kontinensükkel együtt süllyedt el, amikor az amerikai és ázsiai atomkatasztrófa bekövetkezett.
A hüperboreus óriásoknak ma is lennének leszármazottai a „szumotoriak” (szumóbirkózók) személyében, akik Japánban rendkívül népszerű alakok, és a hierarchiában közvetlenül az istenek és a császár után helyezkednek el. Erejük rendkívüli, súlyuk elérheti a 200 kg-ot, magasságuk pedig a 2,40 métert. Kezdetben – írja Pierre Darcourt történész – a szumotoriakat a világos bőrű ainu óriások közül toborozták * [Le Monde et la Vie, 141. sz., 1965. február]
Az ainuk fehérek, proto-kaukázusiak, akik Szibérián keresztül vándorolhattak be. Istenük, „Kamu” magában foglalta a napot, a szelet, az óceánt és a medvét. Hokkaidó e szőrös, súlyos és erőteljes, meleg alkoholt kedvelő hegyi lakói félelmetes birkózók voltak...
A többi, rézbőrű japán a polinéz szigetekről, Malajziából és Kínából származhatott. Tudományuknak és tökéletesített fegyvereiknek köszönhetően győzték le az óriásokat. A győztesek – folytatja Pierre Darcourt – magukkal vitték délre (ellenfeleik) szép fehér asszonyait, és az ő párosodásukból születtek azok az ázsiai óriások, akik a császár első testőrei lettek.
E tézis szerint Észak-Japán a földgolyó „Távol-Nyugatának” is tekinthető a hüperboreus őslakóival, vagy talán a hajdani Mu földjének egyik megőrzött szigeteként, melynek lakói ugyanolyan földönkívüli fajból származtak, mint Hüperboreia lakói.
Ez csupán egyetlen jel, de hozzáadódik a többihez, és azon hipotézisünk mellett szól, miszerint felsőbbrendű őseink a Vénuszról vagy egy másik csillagról érkeztek. Ezen extraplanetáris hüperboreusoktól származhattak először a Biblia által említett „óriások és híres emberek”, majd végül elfajulás, szörnyű párosodások (a Teremtés könyvének megtévedt égi fiai) vagy sugárzás útján a legendák félig emberi lényei és az állati formájú óriások, akik „Egyiptomba vándoroltak”.
Hacsak nem tagadjuk meg tisztán és egyszerűen az antik óriások és szörnyek létezését – amivel meg kellene cáfolnunk a Bibliát, az apokrif iratokat és minden hagyományt –, nem látunk más racionális magyarázatot, amelyet szembeállíthatnánk ezzel az értelmezéssel." (Le livre des secrets trahis, 1965)
Raymond Drake (1913–1989) egy fortianus brit szerző volt, aki egyik könyvében tárja elénk a következőket:
„Az etnológusok egyetértenek abban, hogy a japánok első ősei a fehér bőrű Jamatók voltak, akik leigázták az újkőkorszaki őslakosokat, a szőrös ainukat – ezt a primitív, hanyatló fajt, amely mára szinte teljesen kihalt. A sárga bőrű, magas arccsontú, vágott szemű mongolokkal való évezredes keveredés hozta létre azt a jellegzetes mutációt, amelyet ma japánnak nevezünk, ám meglepően sokan közülük szinte európai megjelenésűek. A nyelvészeti elemzések megkockáztatják azt a feltételezést, hogy a japán nyelv rokonságban áll a babilonival, ideografikus írásmódja pedig pontosan hasonlít az asszírra, ami találgatásokra ad okot Bábel tornyával és Izrael elveszett törzseivel kapcsolatban. Valamilyen nagy közel-keleti katasztrófa túlélői három-négyezer évvel ezelőtt átvágtak Közép-Ázsián, és a hosszú szibériai folyókon lehajózva értek el a kínai partoknál fekvő illatos szigetekre; más kaukázusiak és sémiták India, Malajzia és a Csendes-óceán felől érkeztek. Még azt is állították, hogy Jézus túlélte a keresztre feszítést, és Észak-Japánban halt meg – ezt egy különös keresztény szekta sugallja, amely évszázadokkal azelőtt létezett, hogy a portugál misszionáriusok partra szálltak volna ott. Az ősi sírok néha a mexikói majákra jellemző ereklyéket rejtenek, ami aligha meglepő, hiszen valamilyen kapcsolatnak lennie kellett az amerikai kontinenssel. Elismerem, hogy ennyi idő távlatából nehéz sziklaszilárd tényeket bemutatni, de a felhalmozott bizonyítékok arra a következtetésre mutatnak, hogy körülbelül háromezer évvel ezelőtt – Salamon, Trója, az indiai Mahábhárata és a brit Bladud király korában – Japán egy világszintű kultúra része volt, amelyet az Űrből Érkezett Emberek irányítottak és inspiráltak.
Az ősi dolmenek és sírhalmok feltárásai azt mutatják, hogy az i. e. harmadik évezredben a Jamatók kifinomult kultúrát élveztek: finom kerámiaművészetet, ragyogó páncélokat, technikai szakértelemmel megmunkált bronz- és vasfegyvereket, pompás tükröket és gyönyörű ékszereket, amelyek vetekedtek a kilencedik dinasztia korabeli Egyiptom kincseivel. Britanniában a nap ekkor még nem látta Stonehenge-et; ezer évnek kellett eltelnie, mielőtt Heléna szépsége ezer hajót indított volna útnak, hogy felégessék Trója büszke tornyait; a káldeai Ur városa közelében Ábrahám legeltette nyájait, és »Istennel«, Jahvéval beszélgetett, aki negyven évszázadnyi szenvedésen át inspirálta fiát, Izraelt és Izrael gyermekeit. Miközben az »Angyalok« (űrhajósok?) kimentették Lótot az általuk elpusztított Szodomából és Gomorrából, beszédet váltottak Mózessel és a prófétákkal, a cseresznyevirágzás szigetén élő Jamatók – továbbvíve Lemuria, a Nap elveszett birodalmának civilizációját – bizonyára örömmel üdvözölték ezeket a Csillagokból Érkezett Embereket.” (Gods and Spacemen in the Ancient East, 1968)
A román Dan Apostol írta egy cikkében Hokkaido rejtélyes népéről, az AINU-król:
Rejtélyek a paleontológiában
„Ainuk: a japán Hokkaido szigetének különös fehér népessége. Különös etnikai csoport, amely nyilvánvaló europid testi jegyeket mutat; átlagos magasságuk 2 méter, prognatizmus, erős szőrzet és a fehér faj pigmentációja” – írja a Grand Larousse lexikon 1930-ban.
Általában ennyi az a maximum információ, amit a kézikönyvekből vagy akár a szakirodalomból megtudhatunk erről a kis lélekszámú népről (1978-ban körülbelül 50 000 fő), amely évezredeken át túlélte Ázsia szívében, 20 000 kilométerre a legközelebbi fehér népességektől.
Kevés ember tudja azonban, hogy az ainuk vércsoportja különbözik a megszokottaktól, és más népeknél nem fordul elő. Az ainuk nemcsak nyelvüket, szokásaikat, kultúrájukat és életmódjukat őrizték meg, hanem biológiai-rasszbeli szerkezetüket is – ami megmagyarázhatatlan, ha figyelembe vesszük, hogy egy mongolid népességek által uralt területen éltek, amelyek jóval népesebbek voltak.
Senki sem tudja pontosan, mikor és honnan érkeztek az ainuk ősei Ázsiába. A szakértők azonban egyetértenek abban, hogy rendkívül valószínűtlen, hogy a mongolid rasszhoz tartozó több milliárd ember közül „véletlenül” jelenjen meg néhány tízezer, aki a fehér rassz biológiai és genetikai jellemzőivel rendelkezik.
Legendáik szerint „nagyon régen, a távoli múltban a gyors és bölcs isten, Okikurumi-Kamui landolt Hokkaido szigetének északi részén. Fényes fémszállító járműve nappal ezüstös, éjszaka vörös színben ragyogott, és mennydörgéshez hasonló zajt csapott, amikor a magasba emelkedett. Néhány évszakot töltött az emberek között, megtanította őket a földművelésre, a mesterségekre, a művészetekre és a bölcsességre, törvényeket adott nekik, majd »fémhajójával a csillagok felé emelkedett és örökre eltűnt«.”
Mi késztette az ainukat arra, hogy „kitalálják” egy fémhajó történetét, amely zajjal repül és változtatja a színét? Honnan tudták, hogy lehetséges a „repülés a csillagok felé”? Ezek csak néhány kérdés, amelyekre a tudósoknak válaszolniuk kell.
Az ainuk – akik valószínűleg a dél-amerikai fehér viracochák különös népének leszármazottai – mindazonáltal csak egy sajátos, különálló etnikai csoport, amelynek egyike a fő földi rasszokhoz való tartozása gyakorlatilag nem vitatott, annak ellenére, hogy vércsoportjuk problémát jelent. (Magazin, 1983. ápr. 2)
Mandics György írja egyik könyvében: "Teljes páncélzatú lények. Ilyenek Talósz, a réz-óriás, Kréta s a Labirintus őre, vagy az ainuk kerámiaszobrocskáin ábrázolt lények (Y. J. MATSUMURA Those Straw Rope Pattern Flying Suits. In: Brothers, vol. 2, 1—4/1962). Ezen típus „android" volta igen valószínű, hisz a „látogatónak" csak akkor lenne szüksége ilyen páncélzatra, ha bolygónk légkörének sűrűsége vagy gravitációjának nagysága sokszorosan felülmúlná a „jövevény" anyabolygójának megfelelő adatait. Az ainu szobrocskákhoz kapcsolódó mítoszok között viszont van egy, mely szerint e szobrocskák csillagokból jött őseiket ábrázolják, kiknek ők egyenes ágú leszármazottai! (T. ESAKA: Yomon culture. Tokyo, 1957). Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot a paleoasztronautika módszertana szellemében, arra a fura következtetésre kell jutnunk, hogy az ainuk valójában nem őseiket, hanem őseik gép-őreit bálványozták, hisz valódi őseik nem viselhettek páncélt, ha képesek voltak az adaptációra! Persze más lapra tartozik, hogy az udvari bolond királynak tekintése, azon bizonyos szelistyei küldöttség szellemében, csak egyszeri és véletlenszerű találkozás és nem pedig egy hosszú együttélés esetén hihető! Mi marad tehát hátra? E szobrocskákat annak felfogni, amik: az őskultusz klasszikus paleoszibériai kellékeinek, Talószt pedig szépen visszahelyezni oda, ahol évezredekig jól érezte magát — a labirintus ősi mondakörébe.." (1977).
A román Victor Kernbach írja könyvében:
„A világ számos népe vallja magát csillagászati eredetűnek, olykor olyan részletességgel, amely meghaladja a metaforikus fantázia lehetőségeit. Elsősorban egy ainu mítoszt lehet említeni, összefüggésben ugyanezen nép múltjából származó régészeti dokumentumokkal.
Japánban, a japánok által lakott Hokkaidó szigetén él egy egészen különleges, szinte kihalt fajhoz tartozó népesség, az ainu, akik körében egy különös mítosz kering. Az ainuk – akik ma már nincsenek többen húszezernél – európai megjelenésűek, a többihez nem hasonlítható nyelvet beszélnek, és azt állítják, hogy nemzetségük egykor az égből érkezett. Maguk a szakemberek is úgy tartják, hogy az ainu faj egy legalább hét évezredes őshonos lakosság folytatása.
Ott, a Saru folyó völgyében található egy emlékmű és egyfajta kőterasz, amely a hagyomány szerint azt a helyet jelöli, ahol az első ainu ember a földre lépett, miután leereszkedett az égből. Körülbelül két évszázaddal ezelőtt az ainuk még éltek a Kuril-szigeteken és Szahalin partjain is, de sajnos a kihalófélben lévő mitológiájukat és folklórjukat túlságosan keveset kutatták. Az ainu népesség azonban más lenyűgöző maradványokat is kínál a kutatónak: a népművészetet, és különösen a Dzsómon-kultúra (yômon) miniatűr kerámiáit.
Az ősi ainu panteon főistene a Nap-kígyó volt. Önként adódik az összehasonlítás e még megfejtetlen szimbólum teljes családjával: a bibliai Ördöggel, akit a Kígyóval azonosítanak, s aki az Édenben megkísértette az első embereket; a maja mitológia megvilágosodott istenével, Ketzalkoatllal, akinek neve Tollas Kígyót jelent; valamint számos indoeurópai nép népmeséinek sárkányával (Balaur), amely a keleti sárkányhoz hasonlóan szintén egyfajta kígyó volt. Az ainu népművészet díszítőelemeiben a spirál és a cikcakvonal dominál.” (Enigmele miturilor astrale, 1970).
Magyar nyelvterületen a szoci alatt paleoasztronautikai/ufológiai témában voltak olyan szerzők, mint Umek Miklós, Lukács Tibor vagy Mandics György, a lengyeleknél ezt Lucjan Znicz-nek hívták (tkp. Sawicki: 1923-2004). Hosszú cikksorozatokat írt a lengyel Fakty hetilapba. Az egyik cikkében ír a japán Dogu-szobrocskáktól: "De talán a legtöbb ellentmondást a dogu szobrok szemüvegének kérdése váltotta ki (amit éppen ezért szándékosan hagytam a végére). Szemüvegek, vagy talán... szemek?
– Természetesen itt kizárólag és csakis szemüvegekről lehet szó! – jelentette ki kategorikusan már 1894-ben a dogu szobrok egyik első felfedezője, a japán régész, dr. Shogoro Tsuboi. – Ezek egyszerűen olyan szemtakarók, amelyeken keskeny, vízszintes rések vannak, és amelyek hatékonyan védik a szemet a naptól a hegyi régiókban.
Csakhogy a bökkenő az, hogy a modern Japánban sehol nem maradtak fenn sem az ilyen típusú szemüvegek, sem még az emlékezetük sem! Ezzel szemben a mai napig viselnek ilyen, bőrből vagy kéregből készült, keskeny vízszintes résekkel ellátott »szemüvegeket« az... eszkimók.”
Mivel pedig Tsuboi már ismerte Japán őslakosainak, az ainuknak a régi regéit a „bőrcsónakokban úszó emberekről” (amelyek ismét a modern eszkimó »kajakokra« emlékeztetnek), könnyen levonta a következtetést, hogy a dogu szobrok éppen eszkimókat ábrázolnak, akik állítólag eredetileg Japánban laktak, majd később átköltöztek a távoli északra. Sajnos a következtetés könnyű volt, de... alapjaiban téves.
Először is: a későbbi kutatások a legkisebb bizonyítékot sem találták arra, hogy az eszkimók valaha is lakták volna Japánt. Másodszor: bár az eszkimók által ma is használt bőr szemüvegeknek mély értelme van az Arktisz hatalmas hófödte mezőin, semmi értelmük nem lett volna a jóval enyhébb éghajlatú Japánban. Harmadszor pedig – kapva az alkalmon, hogy végleg megsemmisítsék Dr. Tsuboi elméletét, az „űrhajós-elmélet” hívei megjegyzik: – a doktor akkoriban még nem ismerhette a fény polarizációjának elveit, és semmiképpen sem juthatott eszébe, hogy ezek a szemüvegek egyszerűen a mai, nagy magasságokban repülő pilóták által használt polarizációs szemüvegek vázlatos ábrázolásai!
– Várjunk csak, várjunk – intik nyugalomra őket azonnal a modern régészek –, ne siessünk a túlságosan elhamarkodott következtetésekkel. Igaz, hogy Dr. Tsuboinak nincs igaza abban, hogy Japán őslakosai északra emigráltak. De miért ne tételezhetnénk fel, hogy Japán őslakosai északról érkeztek? Biztosan nem eszkimók voltak, és nem is japánok, de abban mind egyetértünk, hogy a japán szigetek többségének őslakói az ainuk voltak. És ki tudja, honnan származnak ők? Tehát ismét az ainuk!
Már említettem egyszer e furcsa nép legendáit (»Az asztrális kultusz titkai« című fejezetben), de – mint látható – sokkal több titok övezi őket. »Az ainukat az ókorban Ebisu-nak vagy Emisi-nek nevezték« – írta róluk 1957-ben a japán nép történelméről és kultúrájáról szóló művében a cseh történész, V. Hilska. »A múltban szokásuk volt tetoválni a homlokukat, nyakukat, karjukat és ajkukat. Vallásuk a természet tisztelete volt, szent állatuk pedig a medve. Emiatt, valamint (a japánok számára!) szokatlan testi szőrzetük és szakálluk miatt az ainukat medve-népnek nevezték. Származásukat és legrégebbi történelmüket eddig nem vizsgálták tudományosan. Ez egy paleo-ázsiai törzs, amelynek szokásai és antropológiai jellemzői közösek az Észak-Szibériában lakó népekével. Valószínű az a hipotézis, hogy az ainuk Észak-Szibériából, az Amur-medencéből érkeztek Japánba, Szahalinon keresztül.«
Alig néhány évvel később, 1961-ben, a szovjet régészek váratlan felfedezése bizonyos értelemben megerősítette ezt a hipotézist. A Kuril-szigetek legnagyobbikán, Iturupon, egy hegyi völgyben – amely valószínűleg egy kialudt vulkán krátere – sok jelekkel és rajzokkal borított követ és sziklát találtak. Egyelőre ugyan még keveset tudunk ezekről a jelekről: még azt sem sikerült megállapítani, hogy írásról van-e szó, vagy hieroglifákról. Mindazonáltal a szovjet tudósok meg vannak győződve arról, hogy a rajzok szerzői az... ainuk.
E hipotézis szerint az i.e. II. századig az ainuk a felső Jenyiszej környékén laktak, majd délre húzódtak a mai Mongólia területére, ami után – a hunok fokozatosan növekvő nyomása alatt – egy részük nyugatra vonult és elérte a Szir-darja forrásvidékét, a másik részüket pedig Kamcsatkára, végül pedig a Kuril- és a japán szigetekre szorították. Ebben a helyzetben az ainuk Kamcsatkán valóban alkalmazhattak a hó vakítása ellen egyfajta »résszemüveget«, amellyel Japánban is megjelenhettek. A gond csak az, hogy a szovjet hipotézis szerint i.e. II. században értek oda, miközben a dogu szobrok körülbelül... hússzor idősebbek!” (Fakty, 1977/25. sz.).
Makai György (1930–1996) magyar újságíró: "Katan-kara-kamui, az első űrhajós?
[...]
Honnan jöttek az ainuk?Erre a kérdésre nincs biztos válasz, de annál több a tetszetős és a kevésbé tetszetős elmélet. Egyesek szerint indo-európai származásúak, s erre utal az, hogy külsejük egyáltalán nem mongoloid, nem hasonlítanak a japánokra: kerek, sötétbarnaa szemük,hosszú a szempillájuk, sűrű a szemöldökük, eléggé szőrös a testük és világos azarcbőrük.Egy másik elmélet szerint rokoni kapcsolat fűzi őket Ausztrália őslakóihoz (?), ismét mások viszont úgy vélekednek, hogy az ainukkülönálló emberfajta, utolsó képviselői annak a népnek, amely legalább hétezer éve él Hokkaido szigetén. És mit mondanak maguk az ainuk?Az ainu teremtési legenda szerint Katankara-kamui,a világmindenség megtestesítője az égből szállt le Hokkaidoba, megteremtette az ainukföldjét, majd visszatért az égbe. Amikor a magasból visszatekintett Hokkaidora, észrevette, hogy lenn hagyta az evőpálcikáit! Mivel nem akarta, hogy az értékes pálcikák elkorhadjanak, fűzfává változtatta őket. A fűzfa azóta szent fa, belőle készül az inau, az üzenetközvetítő az emberek és az istenek között. E legenda egy másik változata szerint maga Katan-kara-kamui volt az első ainu. Több sem kellett a repülő csészealjmesék megszállottjainak, ők már megtalálták a rejtély kulcsát: az ainuka világ egyetlen népével sem állnak rokonságban, hisz nem a Földről származnak,hanem valamilyen ismeretlen égitestről!Az ainukősei űrhajósok voltak, de leszármazottaik elfelejtették a technikai ismereteket, s közönséges halász-vadász néppé züllöttek..." (Világ Ifjúsága, 1967, 5. sz.)
A neolitikum kezdetére (12 ezer évvel ezelőttre) eltűntek nagytestű állatok, köztük ragadozók. Ráadásul volt egy kisebb népességrobbanás. Az ilyen sokszor ösztönző, hiszen nem csak a kerék, az eke jelent meg, hanem a háziállatok és termesztett növények. Viszont a vadászó-gyűjtögető életmódnak is volt előnyei. A letelepedés ugyan több kalóriabevitellel járt, viszont egyoldalúbb táplálkozást okozott (nagyon jó: "akkor senki sem vágyik valami unalmas puliszkára") és könnyen terjedtek köztük a betegségek.
Én nem hiszek a galaxisokat átugráló idegenekben, akik itt bújócskát játszottak volna az emberekkel. Nincs is értelme. Közelről kellett jönniük, a naprendszerből. Ennek van értelme, és legalább három bolygó lehetséges eredethelyként: Mars, Phaethon és a Vénusz. Hiszen ha a Föld belsejéből jönnének, az is földi lenne. (És akkor még jöhetnek egy másik dimenzióból vagy a jövőből, ez egyelőre Occam-borotva).
„Komolyan azt gondolom, hogy az emberek ha nincsenek kényszerítve, akkor inkább Occam szerint élnek.”
Van benne logika, de mikor nem volt az ember kényszerítve? Azt mondják, hogy a kényszer nagy Úr. Ezzel lehet magyarázni a tudományos fejlődést is, meg annak visszafogását is.
„Rendkívüli dolgok is történhetnek időnként, szerencsére.
Az Isteneknek pedig nem is kötelező az űr mélyéből érkezni, jöhettek a Föld belsejéből, a Marsról, egy másik dimenzióból, vagy a Vénuszról.”
Még az is lehet, hogy ezen a glóbuszon lokálisan létrejött egy fejlett civilizáció úgy, hogy arról máshol nem is tudtak. Amennyiben eljutott a hírük más fejletlen népekhez, azzal már isteneknek számítottak náluk. Még azt is el tudom képzelni, hogy amint kimerültek a fejlettek energiakészleteik, a felfedező utak nem hozták meg a kívánt lehetőséget és „elsüllyedt” a civilizáció. Ami megmaradt, az a szóbeszéd, hogy léteztek és elvitték a hírüket világgá.;-)
Ráadásul az idegeneknek vagy kétmillió éven át itt kellett volna lenniük, hogy mikor mire tanítsanak: a tűzgyújtást a homo erectus idejébe (1,5-2 millió év) teszik, az ekét 6000 éve használjuk, de több nép az íjat is valamelyik isten találmányának hisz, és azt több mint 70.000 éve használjuk. Ezek már önmagában ütik, hogy mikor mit adtak a kezünkbe...
Vedd figyelembe, hogy nem voltak írásos feljegyzéseik, csak sziklarajzokkal jelezhették, hogy éppen mi foglalkoztatja őket. Szerencsétlen sorsú emberek folyton elfelejtettek mindent, mert menekülni kellett, vagy éppen kihaltak. A mezőgazdaság kialakulásához az kellett, hogy hosszú ideig nyugalomban élhessenek, egy olyan helyen amit nem akaródzik elhagyniok, itt esetleg lehettek már kísérletek arra, hogy a tábor közelébe költöztessék a növényeket, ne kelljen a másik völgybe átjárni. Ez inkább egy afféle történelemkönyves verzióra hajaz, szerintem ha van elég vad, vagy hal a környéken akkor senki sem vágyik valami unalmas puliszkára, ami ráadásul roppant munkaigényes. Komolyan azt gondolom, hogy az emberek ha nincsenek kényszerítve, akkor inkább Occam szerint élnek.
Az istenek kialakulásában igazat adok.
Rendkívüli dolgok is történhetnek időnként, szerencsére.
Az Isteneknek pedig nem is kötelező az űr mélyéből érkezni, jöhettek a Föld belsejéből, a Marsról, egy másik dimenzióból, vagy a Vénuszról.
„Én nem mondtam, hogy ezek sorozatgyártással készültek volna. Az ókor csak a céheket ismerhette. „
Magam se olyan nagy szériákra gondoltam, mint a csavargyártásra. Azonban egy „szemkészítő” céhen belül több száz szempár legyártása kemény kvarcból, már éveket vehet igénybe. Ehhez pedig olyan speciális készülékek kellenek, amik gyorsabbá teszik a munkát.
Én nem mondtam, hogy ezek sorozatgyártással készültek volna. Az ókor csak a céheket ismerhette. A tényleges sorozatgyártás csak a 18. század második felében indult meg (pld. csavargyártás). De valóban elég ijesztőek ezek a szemek, ahogy utalsz is rá.
Az valóban nagy tudásra és ügyességre vall, hogy sorozatgyártással készítették a szemeket. Bizonyára nemcsak anyagi haszna volt ennek, a szakemberek számára, hanem lélektanilag volt nagy hatása a kor emberére. (ne lopj, mert látlak!)
Egyébként a ciprusi Ka'aper nevű orosz-ukrán black metal zenekar témáit az egyiptomi mitológiából szedi. 2025-ös albumuk a While Flows The Nile ("Amíg a Nílus folyik"). Ezen szerepel az Eyes of Ka'aper c. számuk ("Kaaper szemei").
„A kvarc még a gránittól vagy a diorittól is keményebb, egy egész fokkal. A tiszta kvarc különösen presztízsértékű volt a nehéz megmunkálhatósága miatt.”
Valóban mágikus hatásúak ezek a kvarc szemek, főleg a sötétben fáklyafénynél. Megint a IV. dinasztiánál kötünk ki, mint akik az optikához is nagyon értettek. (Lehetséges, hogy a papok között voltak szemüvegesek is, de a köznép előtt nem hordták, mert még istennek nézték volna miatta.)
Az effektus, hogy a szobor szemével követi a nézőjét, valóban nagy húzás a szemek készítőitől. Tulajdonképpen egy készülékbe fogva, sorozatban gyártották a műszemeket. Így csiszolták a kvarcot, gondolom a saját anyagával, vagy esetleg gyémánttal. A fúrás, csőfúrás technikája, már bevett szokás volt akkor.
A kvarc még a gránittól vagy a diorittól is keményebb, egy egész fokkal. A tiszta kvarc különösen presztízsértékű volt a nehéz megmunkálhatósága miatt.
Használták ékszerekhez, amulettekhez, edényekhez (kisebb illatszeres fiolák, csészék, stb.), szobrok szemeihez és díszítőelemekhez. A kvarc átlátszósága mágikus tulajdonságokat kölcsönzött neki.
A leghíresebb példák a fa- vagy kőszobrokba illesztett kvarc lencsék, amelyek hihetetlenül élethűvé tették a tekintetet (rézkeret, kvarc szaruhártya, gyanta írisz). Ott van Kaaper platánfából faragott szobra (kb. i.e. 2500–2400, 4-5. dinasztia). Kaaper egy pap és írnok volt. A szemeit nézzétek!
„El tudod hinni, hogy az ekéhez nem volt elég egy ember ravaszsága, hanem egy földönkívüli űrhajós kellett? Vagy a tűzhöz? Ráadásul az idegeneknek vagy kétmillió éven át itt kellett volna lenniük, hogy mikor mire tanítsanak: a tűzgyújtást a homo erectus idejébe (1,5-2 millió év) teszik, az ekét 6000 éve használjuk, de több nép az íjat is valamelyik isten találmányának hisz, és azt több mint 70.000 éve használjuk. Ezek már önmagában ütik, hogy mikor mit adtak a kezünkbe...”
Sok mindent el tudok képzelni. Azt azonban nem, hogy cirka 6000 évvel ezelőtt teremtette Jehova bácsi az univerzumot. Amint már írtam, a kormeghatározásokban sem hiszek olyan mértékben, mint egy fundamentalista istenhívő. Ha figyelembe vesszük a mai tudomány géntechnológiáját, vagy azt a manipulációt, amit a kísérleti állatokkal végeznek, akkor az, beavatkozás az evolúció „munkájába”, amivel felgyorsítják az időben zajló dolgokat. Ha lenne bizonyíték arra, amit a mítoszokban írnak, akkor az „Istenek” nem a tanításunkkal kezdték, hanem az agykapacitásunk megnövelésével az EMBER (Lulu) kialakítását. A többi már jön magától, saját kútfőből.;-)
Az itáliai etruszkok mesterei voltak a föld alatti építkezéseknek, hatalmas alagútrendszereket, mély kutakat hoztak létre a föld alatt. Még föld alatti piramisaik is vannak. A régészek szeretnek az alagutakról mint cuniculi beszélni, azaz vízelvetők lennének, de ezt ráfogják az ilyenekre minden esetben, pedig még a vízvezeték is az őseinknél egy különleges technológia része volt.
Robert Scrutton a Secrets of Lost Atland c. könyvében (1978) azt írja ezekről: "Miért ástak az etruszkok – akik elvesztették ősi bölcsességük és tudásuk nagy részét – hatalmas alagutakat az élő sziklába, olyan szakaszokkal, amelyeknek az átmérője fokozatosan csökkent, mint a teleszkópcsövek, amelyek egymásba illeszkednek? Ezeket az alagutakat azok az emberek építették, akik a mai Toszkánában éltek i. e. 800-tól egészen addig, amíg körülbelül hat évszázaddal később a rómaiak be nem olvasztották őket. Ezek az alagutak sehova sem vezetnek, és semmilyen felismerhető célt nem szolgálnak." Scrutton inkább arra jó, hogy felhívja ezekre a figyelmet, mert a technikai megoldásai nem igazán hitelesek. Ő pld. alternatív magyarázatot ad: szerinte ezek nem (vagy nem csak) gyakorlati célra készültek, hanem energiavezetésre (telúrikus/bioelektromos energia), hangrezgésre, víznyomás-alapú „generátorra” stb. – összekapcsolva a Porsenna-sír leírásával és más ősi „technológiákkal”.
Nagyon jól rátapintottál, hogy a mítosz szerint azért jöttek! Valóban, csak éppen az "istenek", azaz nem űrhajósok. Valószínűleg ez lehet a nyitja az egésznek. Hiszen például az egyiptomiak szinte minden ősi találmányukat egy istennek tulajdonították, de sok más kultúrában is! Pld. az ekét, a búzát stb. ez vagy az az isten adta nekik, kezdve mondjuk a tűzzel (Prométheusz). El tudod hinni, hogy az ekéhez nem volt elég egy ember ravaszsága, hanem egy földönkívüli űrhajós kellett? Vagy a tűzhöz? Ráadásul az idegeneknek vagy kétmillió éven át itt kellett volna lenniük, hogy mikor mire tanítsanak: a tűzgyújtást a homo erectus idejébe (1,5-2 millió év) teszik, az ekét 6000 éve használjuk, de több nép az íjat is valamelyik isten találmányának hisz, és azt több mint 70.000 éve használjuk. Ezek már önmagában ütik, hogy mikor mit adtak a kezünkbe...
Az emberek csak úgy hitték, ezen találmányokhoz isteni beavatkozás szükséges. És a vallás, az istenhit eredetileg nem az űrhajósok miatt alakult ki! Voltak jó istenek, s lehet ezek a mi álmaink/vágyaink alakították ki? Akik kedvesek, tanítgatnak minket? És vannak a gonosz istenek, akik materiálisak, egészen más eredetűek, nem a képzelet szüleményei, kegyetlenek az emberrel, akik ellen a képzelet szülte isteneket hívnánk segítségül? És ezek olyan régi történetek, hogy a jó és gonosz istenek egymás ellen is harcolnak a mítoszainkban, mert nem tudjuk megkülönböztetni már őket...
„Ezért jönne ide, mi mindenhová érdekből megyünk, még a Marsra is (és jobb, hogy ott nincs "senki"). Nincs az a fejlettebb kultúrájú gyarmatosító, aki mindenáron fejleszteni akarja az alattvalót.”
Nyilván nem ezért jöttek, ha jöttek. Azonban a mítosz szerint, azért jöttek, mert aranyat bányásztak a bolygójuk légkörének befoltozásáért. A velük hozott Igigi brigád, nem bírta a melót, és sztrájkolni kezdtek. Erre génsebészeti úton, megalkották Luszi főemlősből a Lulut, vagyis az új „alkalmazottakat”. (ez lenne agyagból az Ádám sztori)
Azonban azt sem zárom ki, hogy őseink valamilyen növényi alapú kemikáliával puhították a követ. ;-)
Készültek kemény kőből (pl. dioritból) edények Mezopotámiában, illetve Krétán is, de sokkal ritkábban, és ezek a szakkarai egyiptomi darabokkal csak részben összehasonlíthatók. A szakkarai edények komplexitása és konzisztenciája nem igazán jelenik meg sem Mezopotámiában, sem Krétán ugyanilyen formában.
A sumér és akkád biropdalomban pl. a Gudea szobrai is dioritből készültek. Bazalt, mészkő edények is gyakoriak. Ezek a kemény kőből készült edények, tálak vastagabb falúak, belső kidolgozás durvább, kevesebb vagy egyáltalán nincs „undercut” (szűk nyak + széles belső tér). Inkább funkcionálisak + reprezentatívak, nem extrém geometriai precizitásúak. A krétaiak is kiváló kőedények, de diorit szinte nincs, inkább művészi forma, nem extrém geometriai szimmetria, nem jellemző a „mikropontosságú” belső megmunkálás.
Ami kieemeli a szakkarai gránit- és diorit vázákat - diorit, gránit, bazalt nagy számban, vékony fal + szűk nyak + széles belső tér, jó koncentrikusság, nagy darabszám (40 ezerből diorit, gránit 1000 körül), a rögzített matematikai arányok a görbületek között a pi és fi széleskörű használatával.
Mezopotámiában: ismerték a kemény kő megmunkálását, de nem mentek rá extrém precizitásra
Nem jártatom megint a számat feleslegesen arról, hogy idejön valaki szerintetek a világűr mélyéből, fényévekre innentől, s az a legfőbb dolga, hogy tanítgassa az embereket, hogyan kell házat építeni, köveket emlegetni, és hasonlók. Ezért jönne ide, mi mindenhová érdekből megyünk, még a Marsra is (és jobb, hogy ott nincs "senki"). Nincs az a fejlettebb kultúrájú gyarmatosító, aki mindenáron fejleszteni akarja az alattvalót. Erről többször írtam már, azaz sokat gondolkodtam rajta és mindig elvetettem, mint lehetőséget. Nyilvánvalóan ilyen kőmegmunkálási problémára felesleges más galaxisok lakóit segítségül hívni:
Ma egy 3D nyomtatóval megcsinálják a Sabu korongot, igaz műanyagból. Azonban betonból is nyomtatnak már lakóházat, meg talán művészi alkotásokat. Azt feltételezni, hogy az égből érkezetteknek nem volt 3D nyomtatójuk, sértő lenne a számukra, ha esetleg még itt lapulnak valahol az óceán fenekén.;-)
