Ez a legérdekesebb, talán a legszebb topic is, amit eddig olvastam. Nagyon eredeti...kicsit bensőséges..de nem tetszik, hogyvalaki lezárja, hiszen nem csak egy ember-életet lehet megosztani másokkal.
Egyik szemem sír, a másik nevet...
Valamiért - Isten tudja miért -, Ady: Égő tűzben dideregve verse jutott eszembe az "életedről"...
Leírom most ide Neked:
Égő tűzben dideregve
Hunytán, fogytán van már a tűz,
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.
Fagyot lihegnek jég-hazák
Felém, az én szegény fejemre
És én meleget kacagok
Dideregve.
Tűz nélkül is majd tüzelek,
Engem nem olt ki semmi, semmi.
Gyertek hozzám, tanuljatok
Dideregni.
Köszönöm, hogy megosztottad velünk esendőségeidet és erényeidet. Tanultam belőlük, hálás vagyok érte, mint sokan mások is ahogy látod.
Ennyi, amit el szerettem volna mondani. Nehezen, de kibújt belőlem. Most könnyebb vagyok. Karinthynak milyen igaza volt: " Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!"
Hogy mi lesz ezután? Ki tudja. Talán hat-tíz év múltán ki kell egészítenem a történetet egy folytatással, nem tudom…
Nem állt szándékomban az önmarcangolás, az önsajnálat, csupán az írtam le és annak érdekében, amit az Invocatióban megfogalmaztam...
És most jöhet, aminek jönnie kell…
Süllyedj topic…
Szóval, újra egyedül voltam. Van ebben valami végzetszerű. A lényeg az, hogy mindig jól éreztem magam egyedül, sosem unatkoztam.
Be kellett látnom: vannak dolgok az életben, amire alkalmatlan vagyok. A házasság bizonyosan ilyen intézmény. Nem tesz jót egy kapcsolatnak hosszútávon, ha jól érzed magad egyedül. Ha végig sem hallgatnak, bezárkózol, elvagy magaddal, nem akarsz már semmit közölni a másikkal…
Szóval itt tartok. Ha végiggondolom a dolgot, el sem hiszem: álom volt ez, vagy valóság?
Shakespeareval szólva:" egy álom által elvégezni, mind a szív keservét, a test eredendő, természetes rázkódtatásait…"
Az elején nem is történt semmi rendkívüli, normálisan éltünk. Jó volt. Egy idő után észrevettem valami nem tetszik neki. Sosem hallgatott végig, előre megmondta a véleményét mindenről, anélkül, hogy végighallgatott volna. Volt, hogy egy héten nyolcszor kaptam szemrehányást olyan dolgokért, amivel tisztában kellett lennie. Szóval kezdett működésképtelenné válni a házasság. Egyszer megjegyeztem:
- Amiért most szemrehányást teszel nekem, azt már tudnod kellett, idejében elmondtam neked, hogy milyen vagyok.
- Nem hittem el, hogy ilyen vagy. - volt a válasz.
Nem szóltam semmit, összecsomagoltam és külön költöztem. Ezen már nem volt mit megbeszélni. Nem szeretem, ha a vadhajtásaimat baltával akarják lenyesni, és nem is hagyom. Az öreg fát már nem lehet átültetni, mert elpusztul, elpusztulni még nem akarok…
Nem sokkal azután, hogy megvettem a két folyó torkolatában levő lakásomat, megismertem valakit. Valakit, aki a cégnél dolgozott. Elveimmel ellenkezik, hogy a munkatársakkal kikezdjek, most is fenntartásaim voltak. Korábban is szimpatizáltunk egymással, de nem tudtunk egymáshoz közel kerülni, valószínűleg a távolságtartásom miatt. Valami céges bulin mégis összejöttünk. Először nagyon féltem, de kedvessége feloldotta a görcseimet. Adtam neki egy leltárt magamról, milyen hibáim vannak, amiktől valószínűleg már sohasem akarok megválni és nem is tudok. Ahogy egyszer valaki mondta: " a hibáimat szeretem, a jó tulajdonságaimat meg egyenesen imádom…"
Elfogadta, legalább is ezt mondta. Nem akartam újra megnősülni, mégis házasság lett a vége.
Másfél évi meghurcolás után elejtették a vádat… Attól kezdve minden intézkedésemet annak a subrutinnak a lefuttatásával hoztam meg: mi lenne, ha ezért feljelentenének. Egészségtelen helyzet volt. Így nem lehet dolgozni, alkotó munkát végezni semmiképp…
Két év múlva, egy áremelés kapcsán belémkötöttek, minden észérv nélkül, csupán azért, mert nem volt sapka rajtam, vagy ha volt, akkor az volt a baj…
Nem tűrtem tovább, lemondtam, otthagytam a céget. Először azt gondoltam: van nekem tisztességes szakmám, abból majd megélek. Tévedtem. Az, hogy értesz valamihez, senkinek nem kell, csak az számít melyik szekértáborhoz tartozol. Nem tartoztam egyikhez sem. Munkanélküli lett belőlem. Tizenegy évi munkám veszett el...
Új szelek fújtak. Két év alatt, két igazgatóm volt és a harmadik év elejére ezt a posztot nekem ajánlották fel. Elfogadtam, de nem tudtam mit vállalok. Hamar kiderült. Három hónap alatt át kell alakítanom az egész céget, minden előkészítés nélkül, és újabb két hónap áll rendelkezésre a tevékenység mentén való szétváláshoz. A feladat szinte megoldhatatlan volt, ezt nem tudtam, tehát megoldottam…
Harmadik hónapja voltam igazgató, mikor egyik reggel megjelent a cégnél a rendőrség. Feljelentettek. Először fogalmam sem volt miért, egy gombostűt haza nem vittem soha. Hamar kiderült: politikai motivációk… Ezt az ügyvédem következtette ki. Igaza lett...
Dolgoztam és védekeztem… A büntetőeljárás meg csordogált a maga méltóságteljes medrében.
Sokáig nem tudtam ki áll a történések mögött, de fél év után világossá vált: a srác akinek segítettem.
Két éve dolgoztam a cégnél, mikorra már nagyon nyomasztott, hogy szakmailag egyedül vagyok. Szóltam a személyzetisnek, vegye fel a kapcsolatot az egyetemmel, hátha tanul ott a környékről valaki. Volt is egy srác, aki másodéves volt, de rögtön nem mert a céggel szerződést kötni. Egy év múlva kötélnek állt. Azon a nyáron kezdett dolgozni, amikor a szakmérnökit szereztem. Volt benne ambíció, nem mondom. Rögtön főnök akart lenni.
Mondtam neki: öreg megtanítalak és utána főnök lehetsz valahol. Értelek, én is ilyen voltam.
Kevés volt ez így számára. Egy év múlva otthagyta a céget, pedig akkorra már mindent megszereztem neki. Elment valami huszadrangú intézményhez, mert ott adtak a váll lapra valami sarzsit, többet, mint nálunk.
Egy januári estén megkeresett a lakásomon, hogy segítsek neki. Éppen volt egy ajánlatom, amit nem akartam elfogadni. Mondtam: pályázza meg, segítek, hogy nyerjen. Megnyerte…
Kedves ugyanaz!
Én türelmesen várom a folytatást. Nagyon hálás vagyok neked ezért, amit itt teszel. Hogy miért, azt hosszú lenne elmondani. Várom, hogy holnap személyesen is megismerjelek.
A főnökeim nem sokat törődtek avval, mit tartanak rólam, ide ilyen mentalitás kellett, ezt legalább olyan jól tudták ők is, mint én. Kezdtem helyrejönni lelkileg, emberileg, szakmailag és anyagilag. Öt éve dolgoztam a cégnél, mikor megszereztem a szakmérnökit. Nem volt nagy erőfeszítés, könnyen ment. Némelyik előadónál sokkal többet tudtam a szakmáról, csupán a szereposztás volt fordított. Elköltöztem a lakótelepről, vettem magamnak egy lakást a két folyó torkolatánál. Az ablakomból a nagyobbik folyót lehetett látni. Úgy éreztem megállapodott az életem…
Ősszel, az első üzemkezdet rémes volt. Két hétig azt sem tudtuk hová rohanjunk a városban, aztán csak úgy, magától, elindult minden. Nem voltunk urai a helyzetnek.
Így telt el három év, mikorra kicsit nyugalmasabb lett a munka és kezdtem biztonságban érezni magam. Betanítottam néhány embert, leosztottam a felelősséget, teljesen új bérezést vezettem be. A fizikaiaknak tanfolyamot szerveztem. A beosztottaktól kegyetlenül sokat követeltem. Ha valaki fél év után nem teljesített, kirúgtam. Kérdezni mindenkinek joga volt, sumákolni senkinek. Rossz hírem volt a cégnél, sokan féltek tőlem, de csak azok, akikkel még sosem dolgoztam együtt. A beosztottaimat irigyelték, ugyanakkor sajnálták is. A hasonló pozícióban levők között a legjobban kerestek a cégnél, de egy vadállat volt a főnökük. Legalább is ez terjedt el rólam.
Egy lakótelepen laktam. Azt mondták úgy ronda, ahogy van, de nekem fel sem tűnt, jóformán csak aludni jártam haza. Nem foglalkoztam semmi egyébbel csak a munkámmal. Sokszor azt sem tudtam, milyen nap van.
Katasztrofális állapotú rendszert vettem át. Napi tíz-tizenkét órát dolgoztam, és nem láttam a végét. Minden zsebem tele volt cédulákkal, állandóan. A legnehezebben megoldható feladatot az jelentette, hogy egyedül voltam, nem volt olyan munkatárs a cégnél, akivel csak egy szakmai beszélgetés erejéig is megoszthattam volna a gondjaimat. Minél több döntést kellett egyedül meghoznom, annál nagyobb lett a veszélye, hogy egyszer hibázok. Emiatt nagyon körültekintővé váltam.
Nyár közepére bizonyosság lett, amit addig csak sejtettem: pénz kell hozzá, nagyon sok pénz és legalább háromévi munka, hogy egyáltalán kézbe lehessen tartani a dolgokat. Szét volt zilálva minden.
A lábadozás alatt volt időm nyugodtan átgondolni a dolgokat. Újságot, könyvet vettem a kezembe, pedig ilyen régen történt meg velem utoljára. Az új könyvnek és frissen nyomott újságnak már az illatára is alig emlékeztem. A hírlap valamelyik decemberi számában olvastam egy pályázatot, mintha nekem írták volna ki. Készítettem magamban egy leltárt: anyagi, szellemi, erkölcsi értékek, bevétel, kiadás, tartozik, követel. Egyikből sem találtam sokat. Utánanéztem a városnak, addig arra csak átutazóban jártam.
Elhatároztam, el innen, semmi sincs, ami itt tartson. Megírtam a pályázatot, elküldtem. Egy hét után táviratilag értesítettek, keressem fel őket. Elmentem. Még aznap közölték: nyertem.
Új egzisztencia kezdett kirajzolódni. Eladtam a motort, már azt, ami megmaradt belőle, összekapartam némi készpénzt, vettem egy öreg kocsit és március közepén elfoglaltam az új állást…
Mint afféle fiatal, független, bohém pasast minden nő megkörnyékezett. Hagytam magam, néha talán még élveztem is a helyzetet. A testi örömökben nem volt hiány, de a lelkem üres volt, kongott, mint egy hordó szüret idején.
Álmos, unott, fásult reggelek, karikás szemek, rohanó nappalok, szürke esték, fekete, fagyos éjszakák, ebből állt a heti programom. Se tisztességes feladat a munkában, se normális magánélet.
Az ámokfutásnak egy baleset vetett véget. A motorral, az egyik őrületből a másikba rohanva, felbuktam a hirtelen lejegesedett országúton, a novemberi éjszakában. Az út menti árokban feküdtem. A bal kézfejem kegyetlenül sajgott, szédültem és hányingerem volt, pedig semmit sem ittam. A hüvelykujjam tövében galambtojás nagyságú duzzanat. Először azt hittem csak kiugrott az izület, később a kórházban mondták, eltört.
Négy hétig nyomtam az ágyat. Comotio cerebri és ferde haránttörés a bal hüvelykujj harmadik izülete felett.
Kellett már, hogy történjék valami, valami, ami kizökkent ebből az állapotból. Megtörtént…
Elkezdtem dolgozni az új helyen. Újra idegen város, megint idegen emberek. Nem volt valami felemelő érzés. A munka nem merített ki szellemileg, de jobb megoldás az adott helyzetben nem kínálkozott. Vákuumot éreztem magamban és magam körül is. Ez az érzés kiszívott belőlem mindent, hatalmas üresség tátongott bennem. Nem tudtam egyhelyben megmaradni egy percig sem, de azt sem tudtam megmondani, hol szeretnék lenni és minek. Sodródtam viharos gyorsasággal, mint egy elszabadult fatörzs a folyón, amit forgat az örvény. Vergődtem pillanatnyi hangulataim fogságában egyik parttól a másikig.
Még szerencse, hogy meglehetősen absztinens vagyok, más a pohárhoz nyúl ilyenkor. Apám egyszer megkérdezte:
- Most jobb?
A kérdésben minden benne volt. Nem tudtam megfelelő választ adni neki…
Ugyanaz...talán nem vetted még észre, de ha kedveled valakinek a stílusát, hamar ráismersz álnickek alatt is:-) Igy vagyok én veled. Tudtam, hogy Te vagy, de élveztem a kettősséget. Egyáltalán nem illuzióromboló a levedlés, és a történet egyre izgalmasabb és emberibb. Kámon béjbi!:-)
