Csepp,
szorítok Neked!
Sírás, vita - miért?
Az első látogatás azért félelmetes szerintem, mert még ismeretlenek a gyerekek, az embernek fogalma sincs, hogyan viselkedünk majd egymással. De az első (néhány) alkalom _nem_ "mindent eldöntő", egyszerűen ismerkedés, úgyhogy nyugi!
A problémáim, vegyes érzéseim jó részét egyébként egyedül kellett feldolgoznom, a párom nem mindig értette ezeket - igaz, nehéz is megfogalmazni - ő csak azt látta, hogy "de hát jól megvagytok!" De ha majd kétségbeesnél, vagy elkeserednél később, gondolj arra, hogy amit adsz, annak hosszú távon meglesz az eredménye!
Párom fia most nálunk töltött 10 napot, nagyon örült, hogy jöhetett és elmondhatom, hogy mindannyian jól éreztük magunkat.
Már elő akartam bányászni ezt a topicot.
Válasz a kérdésedre: még nem.
Jövő hétvégén megyünk hozzánk, először.
Páromékhoz pedig majd valószínűleg húsvét hétvégéjén.
Valahogy már nem félek annyira a találkozástól, olyan fixnek érzem a kapcsolatot a párommal, annyira szeretem, illetve szeretjük egymást, hogy ez rengeteg erőt ad.
Az utóbbi hetekben sokat beszélgettünk a témáról, volt benne vita is, sírás is, de úgy tűnik, lassan felkészültem.
Majd még írok!
Csepp
Érdekes, és talán szerencsés? eset, hogy itt mindenki válás útján tett szert mostohára. Nekem nem volt ilyen mázlim. Tíz éves sem voltam, amikor édesanyám meghalt. Egy mostohát kiutáltunk, bár engem kezdettől fogva nagyszüleim neveltek, mert ellenszenvem a mostohaanya iránt szinte tapintható volt. A második már úgy került a családba, hogy én nem éltem velük (apámmal és öcsémmel, akiket nagyon szeretek). A második mostohaanyát már tudtam volna szeretni, de nagyszüleimmel más városba költöztünk, a kapcsolat nem jött létre. Felnőtt fejjel, három gyermek anyjaként olyan különös dolgot fedeztem fel, hogy a nagylányommal sokszor nem találom a hangot, csak a kicsikkel tudok anyaként bánni, hiányzik a követendő példakép. Sokszor jut eszembe az anyám, siratom magamat, de most, a topicot olvasva merült fel bennem az a gyanú, hogy talán ha a második mostoha lett volna az első, és együtt maradok a családdal, nem szenvedtem volna annyit az anya hiánya miatt...Sokat nem nyertetek a hozzászólásommal, mert itt mindegyik gyereknek megvan az édesanyja, és éppen az lesz a gond, hogy a kelleténél több anyja lesz. De egyre mindenképp szüksége van, és azt is el tudom képzelni, hogy épp a mostoha lesz az "igazi".
Dzsinn,
ezt nem egészen értem, a Te születésed teljesen megfordította apád kapcsolatát a féltestvéreiddel? Akkor jött rá, hogy más az "igazi" gyerek?
A második estettel kapcsolatban, szerintem nem kell görcsösen törekedni, hogy megszeresd, a lényeg először, hogy konszolidált kapcsolat alakuljon ki. Elég kényesek ezek a szituációk szerintem, az ember -vagy én legalábbis- mindent sokkal érzékenyebben vesz, mit mondott a másik, milyen hangsúllyal mondta, stb.
Azt hiszem, a mostani helyzeteddel kapcsolatban Thor tudna tanácsot adni.
Az én szüleim 12 éves koromban váltak el. Részben azért, mert anyám első házasságából magával hozott két gyereket, akikkel apámnak nagyon jó volt a kapcsolata egészen a megszületésemig.
Sok verziót hallottam már, most, felnőttként, mert eddig mindent eltemettem magamban, és nem akartam tudni.. még most is nehéz.. azt hallani a "nővéreimtől" (akiket nagyon szeretek), hogy az apám miket tett velük.
Velem mindig nagyon kedves, rendes volt, a válás után ő nevelt fel.
Anyám újra férjhezment, a mostohaapám ki nem állhatom, szerencsére nem kell sokat látnom. Anyámmal sem jövök ki túl jól...
Most pedig, apám 12 év után bemutatta a barátnőjét, akinek nagyon örülök, hiszen vége lesz a magányának, de ugyanakkor félek is.
Én is nyitott vagyok, szeretném megszeretni...
De nem tudom hogyan.
Már nem vagyok gyerek. 23 éves elmúltam. 12 éve én vagyok a nő a házban, nem tudom elképzelni mi lesz most...
Elmeséltem a páromnak a válaszaitokat és aztán el is olvasta a topicot. Az ő reakciója az volt, hogy hát igen, de a gyereknek ez nem biztos, hogy örömünnep, ill. lehet, hogy az anyjuk miatt nem akarnak majd eljönni. Végül azért abban maradtunk, hogy megkérdezi őket, aztán majd ők eldöntik, mit akarnak.
Volt még egy olyan megjegyzése a páromnak, hogy fél, hogy a lánya esetleg megjegyzést tesz az én vidéki rokonaimra...-??!!-
berku, ne hagyd magad! A gyerekeket igenis meg kell hívni!
Eddig minden ismerősöm esküvőjén ott voltak az esetleges előző házasságbeli gyerekek. Örültek neki, és az lett volna a sértés, ha nem hívják meg őket.
Bár még nem ismerem a párom srácait, amikor a (majdani) esküvőnkről beszélgetünk, mindig ott szerepelnek a meghívandók között. Csak azt nem tudom, hogy az én szüleim hogyan fogják ezt elfogadni.
Apámnak már nem lesz meglepetés, mert már nagyjából megállapodtunk ebben. Vele a munkahelyén beszéltem, ha otthon hívtam őket, eddig mindig Vadmamát fogtam ki elsőnek. (Aki aztán letagadta őt és nem adta át az üzenetet...) Szóval otthon fogom felhívni őket, aztán lesz, ami lesz. De azt nem tudom, hogy eljönnek-e az esküvőre. Apám most nem akar a családja nélkül jönni, (ellentétben a ballagásokkal) és nekem nem is lenne semmi kifogásom. Persze az én anyukám sem örülne (az utódjának), de hát ez van.
Másik kérdés: a párom gyerekei még nem tudnak az esküvőről. A párom nem akarja meghívni őket, mondván "hogy néz az ki, ha az ember meghívja a saját gyerekeit". Szerintem viszont vagyunk olyan jóban, hogy talán el is jönnének, de ha más nem, lehet, hogy rosszul esik nekik, ha meg sem kérdezzük őket.
Ti mit gondoltok?
berku, jónak mondható, de sokat dolgoztam rajta, különösen eleinte, hogy visszaálljon a beszélő aztán kialakuljon a megbeszélő viszony. Persze van még tabu téma egy halom. De a testvér és a vele való kapcsolat nagyon fontos. Nálunk 2+1 a felállás, szerintem az egyik legjobb dolog, amit az élettől kaptam, a testvéreim (én vagyok a legidősebb). Nem mondanék le egyikükről sem, akkor sem ha időnként apróra kell összehúznom magam ennek érdekében.
Másik kérdésed: igen, egyszerűen így. Esetleg ne mostohaanyádat, hanem az apádat hívd fel, hogy mennétek. A meglepetésnek ereje tud lenni. (Az esküvő 1ébként nálunk is nagy macera volt. Most volt szeptemberben, de január óta folyt a szervezés, nem a gyakorlati, hanem az érzelmi, hogy ki kivel hajlandó egy levegőt szívni arra a kis időre, mert szüleim mai napig gyűlölködnek egymásra).
Thor, még meg akartam kérdezni, hogy most milyen a mostoháddal a viszonyod? /Bár a saját édes mamámmal is harmonikusabb a kapcsolatunk, amióta nem lakom otthon. :-)/
originalqszi, egyetértek, jobb híján és a tömörség kedvéért használom ezt a kifejezést. Bár nálunk a családban használatos egy másik is: "vadmama" :-)De hogy a gyerekek engem minek neveznek, azt nem tudom...
Szerintem mostoha és lány viszonyában nem a fészekrakás a probléma, hanem hogy két nőneműről van szó, akik egy férfihoz kötődnek. Másfelől, anyukámnak is voltak kapcsolatai az évek során, nem volt velük semmi bajunk, volt, akivel egészen jól kijöttünk, de ha oda akart volna költözni, az biztosan nagyon nem tetszett volna, annak ellenére, hogy férfi az illető és nem fészekrakó. (?)
Thor, nekem fontos ez a kapcsolat, ezért is szenvedek rajta. 5 éves voltam csak, amikor elváltak, de mégis nagyon kötődöm az apámhoz és minden ellenére úgy érzem, valamennyire ő is hozzám. (2+3 gyereke született, én vagyok a legidősebb.) Szóval van vesztenivalóm, ő és a féltestvéreim is, akikkel érdekes módon annak ellenére, hogy nagyon ritkán találkozunk, kapcsolatok kezdenek szövődni.
Most lesz is alkalom, mivel a párommal tavasszal összeházasodunk. Ezen is sokat vitatkoztunk apámmal, szerinte el kellett volna vinnem őt bemutatni, de kérdeztem én, hogyan vigyem oda, ahol én magam sem jártam? Mi meghívtuk őket magunkhoz.
Most mindenesetre eldöntöttük, hogy a meghívót személyesen visszük el hozzájuk. De a kivitelezést nehezen tudom elképzelni: felhívom a mostohaanyám, akivel eddig csak köszöntünk egymásnak, hogy "Figyelj, szeretnék elmenni hozzátok" ?
Mostoha......azt hiszem a fogalom ma már mást tartalmaz. Mostohát a meséből ismerem, gondolom ti is, és mindig a gonoszsággal párosul:((( Ma, amikor szinte az az abnormális, ha valamelyik család nem megy szét, a mostohának más, nem biztos, hogy mindig pejoratív szerep jut. Tudok példát, ahol az édesanya mostohább az igazi mostohánál:((((
Thorka kedves (tetszik neked így???:-)))
A lány és női mostoha (apropó, a mostoha a mesékben mindig nő.... de érdekes!!!) viszonya mindig nehezebb, hiszen két "fészekrakóról" van szó!! A Te gyakorlati hozzáállásod nekem szimpatikus, mert nyertél vele egy hugicát:-))))))))
berku, el kellene döntened, hogy fontos-e neked ez a kapcsolat vagy sem. Ha fontos, akkor valakinek abba kellene hagyni a dacolást, valószínűleg most te tehetnéd ezt meg könnyebben.
Ha annak idején én a haragot akartam volna tartani, akkor most szegényebb lennék egy húggal. És az nekem nagy-nagy veszteség lenne. Kérdés, hogy neked van-e veszítenivalód, vagy ők amúgyis csak érzelmi kolonc lennének a nyakadon.
Azért érdekes szituáció ez, kamaszlány "mostohájának" lenni. Nálunk a lány külsőleg-belsőleg van annyira érett, hogy inkább tudom nőnek tekinteni, mint gyereknek. A fiúra nem vagyok féltékeny, rá igen...
Van még egy olyan problémám, hogy ha négyesben vagyunk, nem igazán tudok feloldódni (hármasban, a párom fiával inkább), általában erősen visszafogottan viselkedem. Tűnődtem már azon, hogy amikor a mmostohaanyámat hidegnek és undoknak találtam, amögött is ilyesmi lehetett? Bár ő meg sem kísérelt kapcsolatot fenntartani, csak a nagyszüleimnél találkoztunk.
Most mesélte egy kollegám, hogy először az ő második felesége sem akarta elfogadni az előző házasságábóll származó fiát, de aztán a kollega kiharcolta a rendszeres kapcsolattartást. Sajnos apám ezt nem tette meg. :(( Ami nekem igazán fáj, hogy eddig még nem tehettük be a lábunkat hozzájuk. 18 éves koromig nem hívtak, akkor pedig dacból mi mondtunk nemet, azóta áll a helyzet.
Mr. Spock, itt nem valószínűségekről van szó, én ezt tettem, vagy elhiszed, vagy nem. Egyébként egy későbbi nagy veszekedés kapcsán apám fogalmazta ezt így meg (kezdett tisztulni az optikája) nem én. Én csak azt éreztem, hogy hiába igyekszem, sehogy sem működik.
berku, Nana kösz. Már túl vagyok rajta (30 vagyok), de maradtak emlékeim arról, hogy mit nem szabad egy gyerekkel.
berku: a pályaválasztás kérdése bonyolultabb ennél, közben más országba települtem, sokáig mindenfélét csináltam, megélhetésfüggően, most tartok ott, hogy mondhatni pályát választottam (saját elképzelésem szerint) de még van addig ameddig elkészülök (harmadéves vagyok egyetemen).
Csatlakozom, egy kamasz is meg tudja könnyíteni a helyzetet. Lehet, hogy sután, lehet, hogy ez csak egy nem is tudatos konfliktuskerülés a részéről, de én is így tapasztaltam.
Nana,
semmi baj, csak a "jobb későn, mint soha" közhelyet tudom idézni. Gratulálok a babához. Ha jól értem, ő az első gyermeked és a korábbi "mostohás" kapcsolatból nem született közös baba?
Mr. Spock,
szerintem egy jóakaró sokat árthat! Nincs személyes tapasztalatom, csak amit újságokban örökbefogadott gyerekekkel kapcsolatban olvastam, legutoljára egy kamasz lány vallomását. Ha későn és mástól tudják meg az igazságot, egy világ omlik bennük össze és ott van az az érzés is, hogy a szüleik hazudtak nekik.
Én semmiképp sem így csinálnám! Ha már érdeklődik a gyerek, hogy hogy születik a kisbaba, valahogy el lehet magyarázni a dolgot. Meg amúgy sem kell erőltetni ezt az apuka dolgot. "Itt ez a bácsi, mától kezdve szólítsd Papának." - Brrr.
Amit Thor-nak írtál: szerintem egy kamasz megkönnyítheti és meg is nehezítheti a befogadást. Nálunk, mivel a gyerekek imádják az apjukat, kezdettől korrekten viselkedtek. És nagyon jól tud esni egy-egy apró gesztus, amit most már időnként kapok tőlük.
Thor,
örülök, hogy olvastad a topicot, már aggódtam, hogy hamvába holt az egész. És köszi, hogy hozzászóltál. Szomorú, amit írtál. Apukádat nem lehetett meggyőzni, hogy az ő élete párjának nem feltétlenül kell téged nevelnie? Vagy másképpen közelítve, mi történt volna, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyod a próbálkozásait? A pszichiáter nem javasolt közös beszélgetéseket? És végül milyen pályát választottál? (Értsd: kinek az akarata szerint?)
Nálunk ez pont fordítva volt: 14 éves voltam, amikor az apám újból megnősült. Addig kettesben voltunk, és én baromira
örültem, hogy talált végre valakit. Minden igyekezetemmel megpróbáltam megkönnyíteni a beilleszkedését hozzánk...
Vedd ezt kotozkodesnek:
Mi annak a valoszinusege, hogy egy 14 eves, eppen serdulokorba lepo/levo, aki inkabb kepes alkalmazkodni egy ilyen szituacioban, es "minden igyekezetevel megkonnyiteni...."?
Indulása óta olvasom a topicot és csak azért nem szóltam hozzá, mert ahányszor megpróbálok valami kapcsolódót megfogalmazni a saját esetemről, annyira rossz végiggondolni és újból beleélni magam,hogy inkább nem. De látom, hogy mások is többször nekifutnak egy-egy hozzászólásnak.
Szóval:
"Valahogy befogadni a családi otthonba nehezebb valakit, mint beilleszkedni egy kész és egyébként jól működő kapcsolatrendszerbe"
Nálunk ez pont fordítva volt: 14 éves voltam, amikor az apám újból megnősült. Addig kettesben voltunk, és én baromira örültem, hogy talált végre valakit. Minden igyekezetemmel megpróbáltam megkönnyíteni a beilleszkedését hozzánk, gondoltam nem könnyű neki. Ehhez képest nagyon rövid idő alatt azt tapasztaltam, hogy szerinte ő a ház úrnője, nekem kutya kötelességem egyrészt szívélyesnek lenni, másrészt kussolni, és alávetni magam az ő akaratának, még olyan dolgokban is, hogy mit veszek fel (soha nem voltam egy feltűnésre vágyó, szóval ne orrkarikára és szaggatott farmerra gondoljatok) és hogyan fésülködöm, milyen tantárgyból leszek eminens (eszem-nem eszem, muszáj), milyen pályát választok és kivel állhatok szóba.
5 évig bírtam , igaz a vége felé már pszichiáterhez hurcoltak (ahelyett, hogy beszéltek volna velem, volt olyan, hogy valamiért bosszúból otthon 6 hétig nem szólt hozzám) a végén leléptem, csodálkozom, hogy ennyi ideig is bírtam. A döbbenet az volt, hogy az apámat, akivel mindig imádtuk egymást, úgyszólván percek alatt ellenem fordította, nem ismertem rá.
Ma már rendezettnek mondható a kapcsolatunk, de ebben megint nekem van sok munkám (mert ő boldogan vette volna ha nem hall rólam többet), de azóta testvérem van ott, akivel nagyon fontosak vagyunk egymásnak, és nagyon vigyázok, hogy megmaradjon a kapcsolat.
ezt hogy érted? Ne árulja el a szülő, hogy ez nem az igazi apa? Úgyis lesz egy "jóakaró", aki elárulja. Szerintem el
kell mondani a kisgyereknek is, csak vmi pozitívabb körítéssel.
Sokat gondolkoztam ezen. Talan meg mindig jobb, ha egy "joakaro" elmondja, es utana a szulok megmagyarazzak. Ha jol magyarazzak, ugy hogy "nem mondtuk, mert nincs jelentosege", enszerintem hosszutavon meg mindig kevesbe karos, mintha a legelejetol egy gyereknek azzal kell kuzkodnie, hogy mi is az igazi es nem igazi szulo kozotti kulonbseg.
De ha Te csak öt éves voltál, inkább a mostohaapádon múlott, hogy ilyen hűvös volt a viszony, nem?
Nem tudom. Visszanezve ketton allt a vasar. Egy gyanakvo, nem erzelmeket mutato gyereket ugyanugy nehez lehet megszeretni, mint egy gyanakvo nem erzelmeket mutato "mostoha" szulot. Az eletkor ebben az esetben nem sokat segit.
Elnézést a késedelmes válaszért, Berku, de már háromszor rontottam el a hozzászólást, kicsit elkedvetlenedtem.
23 éves voltam, amikor anya hirtelen meghalt. Annyira teljes volt a kapcsolatunk, hogy szinte nem is hiányzott, úgy élt bennem tovább, mintha mi sem változott volna. Ellenben apu lelkiismeretfurdalásokkal telve maardt egyedül 26 év hűvös ázasság után. Szerencsére néhány hónappal később felbukkant Ő. A mostoha. Apu szerintem először szerelmes igazán, és ez a mi apcsolatunknak is sokat használt. Az eddig érzéketlennek tartott családfő teljesen átalakult. És ezt a mostohának köszönhetjük, noha gyakorta megőrjít a szokásaival. Szóval minden rosszban van valami jó. Három éve tart a kapcsolatunk, és sokkal nehezebben tudom kezelni a helyzetet, mint az én exnostohalányommal. Valahogy befogadni a családi otthonba nehezebb valakit, mint beilleszkedni egy kész és egyébként jól működő kapcsolatrendszerbe. Most mindannyian izgatottan várjuk az én babámat, akinek már ez a felállás lesz természetes. Kicsit kezdünk is összerázódni ettől a közös várakozástól.
mert még nagyon fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy két
ekkora gyerek jelenjen meg hirtelen az életemben.
- szerintem ne akard őket rögtön a saját gyerekeidnek érezni. Azt, hogy mi érdekli őket, mit szeretnek, idővel úgyis kitapasztalod.
Mi is szeretnénk jövőre közös gyereket, de nem tudom, mi lesz erre a párom gyerekeinek reakciója, hogyan rendezi majd át a viszonyokat.
Mr. Spock,
ezt hogy érted? Ne árulja el a szülő, hogy ez nem az igazi apa? Úgyis lesz egy "jóakaró", aki elárulja. Szerintem el kell mondani a kisgyereknek is, csak vmi pozitívabb körítéssel.
De ha Te csak öt éves voltál, inkább a mostohaapádon múlott, hogy ilyen hűvös volt a viszony, nem?
16 honapos koromban igazi apam lelepett. Anyam megint ferjhezment amikor 5 eves voltam. Az emlekezetemben a legelso dolog errol az emberrol (neveloapamrol) az volt, hogy "ez nem az igazi apad". Meg akkor, amikor nem is tudatosodott bennem, hogy mi is az "igazi apa". Visszanezve, ez eros eloiteleteket valtott ki belolem. 20 evet eltunk egymas mellett, ugy hogy alig vettuk eszre egymast. Sem negativ, sem pozitiv erzelmek nem voltak, civilizalt modon megturtuk egymast. Kesobb, miutan meghalt, jottem ra, hogy egy ertekes, erdekes ember volt. Sokkal jobban erezhettuk volna magunkat, ha nem lett volna ott az eloitelet.
Enszerintem szulok nem szabadna, hogy megmondjak a gyerekuknek, hogy a mostoha szulo az mostoha szulo, egeszen addig, ameddig ezt teljesen tiszta es erett ertelemmel meg lehet erteni.
Köszi a biztatást!
Készülök, készülök...
Párom a srácokkal a saját szüleinél szokta tölteni a hétvégéket, akik ugyanabban a városban laknak. Én is oda mennék persze, nem pedig a volt feleségéhez.
A srácok különben imádják az apjukat (én is), ragaszkodnak hozzá,
nyáron együtt nyaralnak (eddig hármasban, idén ha minden jól megy velem együtt négyen leszünk).
Nekem azért furcsa az egész szitu, mert még nagyon fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy két ekkora gyerek jelenjen meg hirtelen az életemben. Amúgy persze szeretem a gyerekeket, szeretnénk közös gyereket a párommal 1-2 év múlva.
Csak semmiféle tapasztalatom nincs arról, hogy mi érdekel egy ekkora srácot, mit tud már, mit szeret játszani stb. Kedvesem persze nagyon segít, "készít", biztat. Ez megkönnyíti a dolgot.
Majd még írok!
nagyon örülök, hogy mégis írtál!
Nálunk az első találkozás semleges környezetben zajlott, (ők nyaraltak és én utánuk mentem a hétvégén) és úgy találtam- hogy ez nagyon-nagyon jó ötlet volt a páromtól!
Az első időkben sokkal jobbak voltak azok a találkozások, amikor programot szerveztünk, mint amikor otthon feszengtünk. (Mostanra ez már változott, már nálunk is otthonosan érzik magukat.)
Szóval, a pároddal mennél látogatóba, a gyerekek anyjához? És ő is jelen lenne? Nem biztos, hogy ez olyan szerencsés. Nem hozhatjátok el Ti a gyerekeket?
Féltem én is az első találkozástól. De hát túl kellett esni rajta, mint pl. egy vizsgán. Sőt, sokáig úgy éreztem magam, mintha folyamatosan vizsgáznék. Nem könnyű helyzet! De talán minél kisebbek a gyerekek, annál könnyebb - gondolom én. Szerintem, csak annyit kell készülni, hogy tudatosítsd, nehéz szituáció, de megoldható. Legyél önmagad és ne akarj mindenáron "bevágódni". Ne számíts rövidtávon eredményre. Hát így hirtelen ennyi. Ha lezajlott a találkozás és van kedved mesélni, engem érdekelne, akár emilben is.
berku
Nekiveselkedek mégegyszer. Ne haragudjatok, a múltkor inkább kitöröltem a hozzászólásomat.
Elég nehéz...
Én is "mostoha leszek", ha így haladnak tovább a dolgok.
Páromnak vidéken él két kis sráca (az anyjukkal), 5 és 8 évesek (kedvesem 30 éves, én 23 vagyok). Minden második hétvégén hazautazik hozzájuk.
A párommal hónapok óta együtt élünk, de arra még nem került sor, hogy én is vele menjek haza, látogatóba.
Őszintén megmondom, félek ettől a
találkozástól.
Tudtok valami okosat mondani, hogyan "készüljek"?
